PETŐFI

- Tehát ön, kapitány, csökönyösen megmarad amellett, hogy Mária Lujza sohasem szerette Napóleont?

- Sohasem szerette. A lipcsei csata után pedig egyszerűen elfelejtette, hogy valaha a császár felesége volt.

...A malle-posta fehérre lakkozott luxuskocsija óránként öt kilométert döcögött előre az erdei úton Klagenfurt felé. A bécsi Hof- und Staatskalender szerint holdtölte volt, de az eget felhők borították, s az útra koromsötéten borult a tavaszi éjszaka. Csípős hideget leheltek az erdők. A fák zúgtak, a lovak patkói csattogtak, a hintó egyhangú dübörgése elálmosította az utasokat. Az országutak gyalázatos állapotban voltak; a szíjakon függő üveges batár úgy himbálódzott, mint valami ladik a viharban. Bőrrel bevont ruganyai minden zökkenésre recsegtek-ropogtak. Tetejét néha végigsúrolták az útra hajló ágak; mintha eső paskolta vagy hullámok locsolták volna a lustán úszó bárkát.

- Fázik, madame? - kérdezte egy éles, katonás, csattogó tenor franciául.

- Petrovna Katarina, édes, szabad ezt a takarót a térdére terítenem? - csendült meg halkan egy női hangocska, azzal az alázatos, de bizalmasan becézgető gyöngédséggel, amelyen a dajkák, komornák, és az elszegényedett barátnők szoktak gügyögni.

- Hercegnő, hódolattal felajánlom a kesztyűmet - vágott közbe egy vidáman és hetykén zengő, fiatalos, majdnem fiús bariton, s egy pár vaskos, merev szárú ulánuskesztyű nyúlt a hercegnő felé.

- A kesztyűjét? Mit csináljak vele?

- Lábzsáknak jó lesz.

Nevetés. Aztán újra Mária Lujzáról beszélgettek.

- Halljuk a bizonyítékokat, kapitányom.

- Nem szívesen.

- Ó, ah!...

A sötétben négy ló patkója csattogva verte a kavicsos utat.

- A szövetségesek bevonultak Párizsba. Napóleon Fontainebleau-ban vívódott magával, hogy lemondjon-e a trónról, vagy lemondjon az egész viharos, egyetlen és összehasonlíthatatlan életről, amelyet egyedül csak ő élt át, amióta emberek laknak a földön: egyedül csak ő, Bonaparte Napóleon.

- Micsoda gyermekes lelkendezés ez?

- Drága barátom, ne zavartassa magát. Mi történt a bevonulásnál?

- Párizs népe azokban a napokban aljas és háládatlan volt, és a cárnak utálatos módon hízelkedett. Az osztrák császár nem ment el Párizsba. I. Ferenc kissé szégyellte magát: végre is a vejéről, Mária Lujza férjéről volt szó,

- Oah!... nem engedem, hogy jelenlétemben a császár tetteit bírálják.

- Folytassa, folytassa, kapitány.

- Napóleon anyja már útnak indult Róma felé. Joséphine Malmaisonban imádkozott a császár szerencséjéért, a császár pedig szerette volna látni a fiát és Mária Lujzát. Egymás után küldözgette hozzá követeit és üzeneteit.

- Ez megható...

- Képmutatás... ó, a korzikai...

- Napóleon pedig csökönyös reménykedéssel várta a császárnét, hogy kisfiát, a római királyt, kezén vezeti édesapjához. Két napig várt, a szövetségesek sürgették a lemondást, Mária Lujzától nem jött semmi válasz. Napóleon határozott. Bevette a mérget, amelyet mindig magával hordott, összeesett, teste vonaglott, szája habzott, néhányat hörgött, aztán elvesztette eszméletét. Az orvosok kijelentették, hogy menthetetlen.

- Komédia volt.

- Ah, én úgy tudnék sírni...

- A szövetséges fejedelmek nem tudtak örülni annak, hogy ily könnyűszerrel megmenekülnek Napóleontól. Sándor cár vigasztalhatatlan volt, a porosz király lelke mélyéig megrendült; mind a két uralkodó egyszerű és jólelkű katona. Schwarzenberg herceg őszintén meggyászolta az óriást, akit végre sikerült a földre teperni. Egyedül az öreg, festett bajuszú, szürke hajú, goromba és iszákos Blücher helyeselte a császár kétségbeesett cselekedetét.

- Igaza volt neki...

- Ne mondjon ilyen istentelenséget, kedves ezredes.

- A győztesek eltitkolták, hogy Napóleon önkezével akart véget vetni az életének. Ki tudja, mi történik, ha Párizs és a hadsereg megkapja a hírt. Nem szabad megtudni senkinek, de van valaki, aki előtt viszont nem szabad titokban tartani. Mária Lujzának tudnia kell, hogy Napóleon milyen szörnyű nagylelkűséggel adta neki vissza a szabadságát. Mária Lujza Blois-ban vesztegelt négyesztendős fiacskájával. Húsvét ünnepe közeledett. Mindenki érezte a feltámadás és a megváltás magasztos hangulatát. Lehetséges, hogy húsvét napjára Európa összes népei kibékülnek, és egymás nyakába borulnak. Csak egyetlen ember hiányzik ebből a testvériesülésből: az az egyetlen ember, aki húsz esztendeig mindenütt jelen volt; még tavaly is; még másfél esztendővel ezelőtt is, a moszkvai tragédia után: még akkor is reszketett tőle egész Európa...

- De most tönkrevertük - zárta le a mondatot kinyilatkoztatásszerűen a magasra csattanó nagyúri tenor.

- Kérem, könyörgöm, ne zavarja... Folytassa, drága kapitányom.

- A szövetséges fejedelmek elhatározták, hogy futárt küldenek Mária Lujzához. Sainte-Aulaire grófot bízták meg...

- Rettenetes...

- Elég... én arra vagyok kíváncsi, hogy Mária Lujza szerette-e őt.

- Igen, arról van szó. Sainte-Aulaire gróf belső kamarása volt a császárnak. Jól ismerte Napóleont is, és Mária Lujzát is. Napóleon a földkerekség felét rakta ennek az osztrák főhercegnőnek a lába elé. Rabszolgája volt. Szerette. Hogy fogja ő a szörnyű hírt közölni Napóleon egyetlen fiának édesanyjával? Szerencsére nem kell mindent élőszóval elmondania, a cár levele beszél helyette... De mégis! Mit kell tennie, ha a császárné jajveszékel, ha a haját tépi, ha el akar rohanni haldokló urához, vagy esetleg... ki tudja?... már csak az ura holttestéhez? Úristen, mi itt a teendő?

- Uraim, én félek - szepegett egy női hangocska.

- Ó, te édes, drága kis rajongóm... Folytassa, kapitány. Türelmetlen vagyok.

- Reggel volt, Blois felett enyhén sütött a tavaszi nap. A természet nekitartotta arcát, keblét a hajnali napnak, s a levegő tele volt a kora tavasz illatával. A szolgálattevő udvarhölgy, a főkomorna, a római király dajkája, a testőrtiszt az ajtaja előtt, az öreg gárdista, aki az ablak alatt járkált és mind, aki csak tudomást vett a futár érkezéséről, mind reszketett a kíváncsiságtól és balsejtelmektől. A császárné még aludt. Felkeltették és bejelentették, hogy futár érkezett Párizsból a cár levelével.

- Hamar, hamar, nem bírom tovább!

- Mária Lujza kiugrott dús csipkéjű, puha ágyából, magára kapta selyemkimonóját, s apró lábait türelmetlenül tartotta a komorna elé, aki remegő kézzel bújtatta azokat a briliánssal kirakott brokátpapucsba. A császárné háromszor is visszafutott ezüstveretes tükre elé. Hol a haj fürtjein igazított valamit, hol a rizsport találta kevésnek az arcán. Végre fogadta a grófot.

- És?

- És Sainte-Aulaire gróf belső kamarás halotthalványan állt ott, és kinyújtott kezében reszketett a levél. Mária Lujza elvette hirtelen, és olvasni kezdte. A császár megmérgezte magát. Eszméletlen. Nem tudják felébreszteni. Az orvosok lemondtak róla... A futár homlokán verejték gyöngyözött. Érezte, hogy mindjobban halványul, s lábai reszketnek. Még elszédül, gondolta rémülten, s végigvágódik itt, a császárné előtt. Valahogy mégis összeszedte magát. Állt mereven, katonás feszességgel, félholtan, de előírás szerint.

A császárné tekintete végigröppent a levélen. Szeme tágra nyílt, szemöldöke magasra húzódott, és élénk kíváncsisággal megkérdezte: - Él még a császár? - A gróf felelni akart, de elcsuklott a hangja. Feje mellére esett, és fájdalmas zavarában merev szemmel nézett a földre.

- Aoh... ó... a pipogya.

- Hallgasson, maga lelketlen.

- A császárné érdeklődéssel nézte a gróf lehajtott fiatal fejét, és egyszerre elpirulva mosolygott föl a futárra.

- Mosolygott?

- Igen, és így szólt: kedves gróf, ne nézze a lábaimat. Rettenetes nagy ez a papucs, de nem volt időm válogatni...

A kocsiból éles női sikoltás hasított bele a koromsötét éjszakába...

- Fontainebleau-ban pedig ezalatt eszméletlen hörgött Napóleon!

A lovak egykedvűen ügettek tovább. Bőrrel bevont ruganyain mély dübörgéssel himbálódzott a postakocsi.

A felhők hirtelen szétszakadtak az égboltozaton, és foszlányaik mögül teljes szépségében kibukkant a hold. Néhány perc múlva már kék selyembúra gyanánt borult a földre az égboltozat, s az országút apró tócsáiban száz meg száz ezüstlap reszketett: minden pocsolyában egy-egy tükörképe a holdnak. A tejfehér holdarc benézett a kocsi ablakán, s az utazókat túlvilági kékbe merítette. Most látni lehetett, hogy a tizenöt személynek való hintóban mindössze hatan ültek: két katona, egy tetőtől talpig feketébe burkolózott, papos külsejű ember, és három nő. Egyik hölgy a kocsi jobb sarkában feküdt. Finom gyapjúkendők takarták el alakját, de szőkesége s üde fehér arcbőre a kékesszürke holdfényben élesen rajzolódott ki a kendők, fátylak, szőrmék és tollak hátteréből. Ez az arc csupa szem volt, mandulavágású, hosszas, keskeny, félig eltakart kaukázusi szem, aláárnyékolva kékes foltokkal a szemgödör alatt. Ez a szem álmosan és lustán nézett maga elé, s minduntalan elsötétült a szemhéj alatt. Ez a szem aludni szeretett volna, de nem tudott. Ez a szem, akit hol hercegnőnek, hol Petrovna Katarinának szólítottak, láthatólag ideges volt és türelmetlen. Komornája, öregedő, vékony, hajlott orrú, de erősen kifestett francia leány, megigazította párnáit, és figyelmeztette, hogy a júniusi éjszakák náthát vagy meghűlést okoznak.

Az ezredes, hosszú arcú, hosszú koponyájú, hosszú kezű fiatal arisztokrata, vizenyős zöld szemét sóvárgón a hercegnőre meresztve, anélkül hogy szőke pofaszakállas arcán egyetlen izma megmozdult volna, megjegyezte:

- Oroszországban Petrovna Katarina ugyancsak megszokhatta a hideg éjszakákat.

- Nem voltam ott tíz esztendő óta. Egyáltalán voltam én valaha Oroszországban? - kérdezte nevetve a komornát, aki tiszteletteljes, néma mosollyal felelt.

- Én tavaly voltam Pavlovics Konsztantyin őfenségénél, a trónörökösnél - folytatta a recsegő ezredesi tenor. - Felséges császárom tudniillik az orosz trónörökös őfenségét legkegyelmesebben ezredem tulajdonosává nevezte ki.

- Hercegem, ön erre nem lehet valami túlságosan büszke.

- Aoh, kérem, hercegasszony!

- Pavlovics Konsztantyin éppen olyan eszelős barom, mint amilyen őrült gonosztevő volt apja, a cár, akit Oroszország ujjongó örömére, fenséges fiainak legkegyelmesebb beleegyezésével meggyilkoltak.

Az ezredes megbotránkozástól remegő, elnyújtott hangon jajdult fel:

- Ah... oah... micsoda beszéd ez?

- Én kimondhatom az igazságot; én nem akarok tábornok lenni.

- Aoh... kapitány, hát ehhez mit szólsz?

- Én sem akarok tábornok lenni - felelte nevetve a kapitány, behúzta magát ulánusköpenyegének magas gallérjába, és hangosan horkolni kezdett.

A hercegnő tapsolt. Úgy látszik, tetszett neki a fiatal kapitány, mert őszintén, szinte boldogan nevetett annak minden gyerekes bohóságán.

- Nagy diplomata a maga kis kapitánya. Nem akar nyilatkozni az orosz trónörökösről. Bezzeg Mária Lujzáról elmondta véleményét. Bevallom, könnyekig meghatott.

- Én pedig, ha megérkezünk Bécsbe, lecsukatom!

A hölgyek felszisszentek...

- Hatnapi szobaáristomra... - enyhítette ítéletét az ezredparancsnok. - Ami pedig az orosz trónörökös őfenségét illeti, hercegnő, kénytelen vagyok felkérni önt, hogy jelenlétemben tartózkodni kegyeskedjék...

- Édes Katarina - riadt fel a kocsi másik sarkában egy finom és keskeny arcú, középkorú, fekete szemöldökű, magas homlokú, mély hangú asszony, aki drága prémek között szundikált eddig -, drága kis barátnőm, ne hozd zavarba a mi kedves barátainkat. - Aztán az ezredeshez fordult: - Katarina Petrovna néha meggondolatlan és szabadszájú. Már tömérdek bajt zúdított ezzel a fejére.

- A magam feje volt az.

- Nos, édesem, a te fejedért magad vagy felelős, de az urak fejére vigyáznod kell.

- Kivéve az enyémre - szólalt meg hirtelen a horkoló kapitány -, mert én már rég elvesztettem a fejemet, az eszemet, a szívemet... hercegnő, az isten szerelmére, nem látta valahol a szívemet, drága, gyönyörű hercegnőm?

Petrovna Katarina parányi keze végigsimította a fiatal kapitány olajbarna arcát.

Az ezredes ezalatt krákogott, prüszkölt, rángatta a nyakát, hosszú aoh-kat hallatott, és a fejét csóválta. A hercegnő valósággal megsajnálta őt.

- Hagyjuk hát a maga Konsztantyinját. De ön se bántsa az én kapitányomat.

A kapitány hálásan csókolgatta a hercegnő kezét.

- Aoh... ördögadta asszonycsábító! De miért könnyes az ön szeme, madame?

- Napóleonra gondolok, a kis római királyra és Mária Lujzára... az egész szörnyű tragédiára. Ezredesem, én imádom Napóleon császárt.

Ekkor hirtelen előrehajolt a gyorskocsi hatodik utasa, a fekete palástba burkolt, sárgás bőrű, középkorú, kampós orrú ember, s kibontakozott prémes köpenyéből, amely alatt fekete talár feszült sovány testére. Ő is hosszú volt és keskeny, mint az ezredes; az ő hangja is magas és éles volt, de mégis tökéletes ellentéte a merev, egyenes, sovány és recsegő tenornak. Az ő teste vonaglott, mint a kígyó, és szinte összecsavarodott láthatatlan tengelye, a hátgerince körül; kezeivel átfonta lábszárait, amelyek egymást is átfonták, mint a szőlő hosszú száraz indája a karót. És kenetteljesen figyelmeztette a hercegasszonyt:

- Napóleon nevű francia uralkodó immár nincs többé, madame. Él még a forradalomnak egy Bonaparte nevű tábornoka, de őt a szövetséges császárok Elba szigetére küldték vezekelni.

- Úgy van - helyeselt a parancsnoki hang -, Napóleont megvertük és megsemmisítettük.

- Micsoda tévedés! - csapta össze rózsás kis tenyerét a hercegnő. - Napóleont csak egyetlen ember tudta megverni: egyedül csak maga Napóleon. Ha ő nem erőszakolja az oroszországi kalandot, sohasem győzi le emberi hatalom.

- De minden káplár tudta, hogy Oroszországot nem lehet elfoglalni.

- Egyedül csak ő nem. Nos, hát ekkorát tévedni is csak a lángelme képes.

- Lángelme! - süvített közbe a kígyótestű ember, akinek a hangja is hajlékony volt, és dallamosan kígyózott fel a magas régiókba, hogy onnan baritonális mélységekbe visszazuhanjon. Úgy deklamált, mint az olasz opera legjobb magánénekese. Az ember nem tudta megállapítani, pappal, színésszel vagy költővel van-e dolga, esetleg mind a hárommal egy személyben. A csodálatos orgánum most még csak a fafúvók, az oboák és fuvolák lágy hangján búgott.

- Asszonyom, a lángelme a teremtés remeke, Isten tolmácsa, az emberiség számára a mennyei hírek hordozója. Napóleont ennek tartja ön?

Az utasok zavartan összenéztek. Az oboa hangja fokonkint erősödött:

- Húsz évig volt miatta Európa állandó rettegésben. Húsz év alatt senki, a földkerekség egyetlen halandó embere sem tudta, hogy nem kerül-e arra a borzasztó mészárszékre, amelynek Napóleon szállította az áldozati húst, mint egykor a pogányok Baál oltárára.

A hercegnő volt az első, aki felocsúdott meglepetéséből.

- Miért engedte, abbé? Miért nem akadályozta meg imáival?

Az abbé levegő után kapkodott, teste megvonaglott, és lábai kétszer összefonódtak, meg újra kibontakoztak.

- Ez az Antikrisztus műve volt, asszonyom - sípolta legmagasabb hangjain, és keresztet vetett magára többször egymás után. - Isten megengedte, hogy az Antikrisztus beszennyezze Szent Lajos trónját.

A hercegnő mennyei vidámsággal felkacagott:

- Kíváncsi vagyok, mi a különbség Napóleon és a többi császár között?

Az ezredes válaszolni akart, de az abbé megelőzte:

- A legitimitás, az Isten kegyelme.

- Úgy van - helyeselte az ezredes -, a császárok és királyok hatalma Isten kegyelméből való, Hercegnő, gondoljon az ön császárjára.

E pillanatban, mint valami rézkürt, hirtelen felharsant az abbé hangja:

- Ön rossz példát hoz fel; ezredes úr! Ön nem állíthatja, hogy a Romanovok éppoly joggal ülnek a trónon, mint például a mi dicsőséges uralkodóink, a Habsburg-császárok. Ne felejtse el a következőket: Nagy Péter után egy livlandi parasztasszony lépett a trónra, aki sem olvasni, sem írni nem tudott, s akinek oldala mellett egy régenssé kinevezett pék foglalt helyet. A császárnő későbbi szeszélye egy kurlandi lovász fiát hívta meg az államügyek vezetésére. Négy könnyelmű asszony, két gyermek, két eszelős: íme, ezek voltak Nagy Péter utódai egy évszázad alatt. A legnagyobb orosz cár, II. Katalin, nem orosz, hanem anhalti német nő. Az udvara olyan, mint egy örömtanya. Vagy az gerjeszti önt oly áhítatos tiszteletre, hogy a császárnő még öregkorában sem vált kerítővé, sőt ellenkezőleg, az összes vendégeket saját maga akarta kiszolgálni?

Az ezredes kötelességének érezte, hogy a hercegnő felé fordulva lovagiasan tiltakozzék:

- Ez meghamisítása a történelemnek, s ön, Petrovna Katarina mint az orosz arisztokrácia tagja...

A hercegnő komikus szigorral összeráncolta homlokát:

- Sőt több. Ne feledje, hogy II. Katalin császárnő morganatikus felesége volt a nagyapámnak, Potemkin hercegnek.

A másik hölgy könyörgésre fogta a dolgot:

- Petrovna Katarina, az isten szerelmére, ne hozz bennünket kínos helyzetbe!

A hercegnő nevetett:

- A helyzet cseppet sem kínos. A sértést megbocsátom, s az abbét Nagy Péter, nevében, aki dédapám volt, feloldozom. Béküljünk hát ki, és bocsássák meg nekem, hogy nem a dédapámat, nem Katalin cárnőt, nem a kövér württembergi királyt és nem az iszákos és erkölcstelen angol régens herceget imádom, hanem Napóleont.

Az ezredes élesen közbevágott:

- Napóleonról ne szóljon, asszonyom! A Bonaparte-család kirabolta egész Európát, Európa minden múzeumát, eltulajdonította minden császár és király koronaékszerét, minden család legdrágább kincsét: a lányok becsületét és a fiúk vérét. Napóleon gyilkolt és rabolt nemcsak a harctéren, hanem orvul és hatalomvágyból is, mint egy útszéli zsivány. Gondoljon az egyiptomi hadjáratokra és Enghien hercegre. Istentelen volt. Szerencséjében hetyke és szemtelen, balsorsában nevetséges és hitvány, mint egy nyakon csípett tolvaj. Valamirevaló ember az ő helyében nem tudta volna túlélni a lipcsei csatát.

Most az abbé emelte fel karját, és hadonászva tiltakozott:

- Az öngyilkosság bűn, és aki az öngyilkosságot magasztalja, az is elkárhozik. Ami pedig Napóleont illeti, hát ő is esendő ember, mint Isten akármelyik teremtménye, de kreatúrái, a királyok és ellenfelei, a császárok még nála is hitványabbak és szánalmasabbak. Nemrég boldogan adták leányaikat hozzá és fivéreihez feleségül, most ostoba gőggel visszaveszik tőlük. Elárulják ezzel, hogy leányaik testével vásárolták meg a kegyelmét és jóindulatát. Az okos és büszke Letizia, amikor meghallotta, hogy Mária Lujza ott hagyta Napóleont, és magával vitte a római királyt, rettenetes ítéletet mondott felette.

- Mondja el, abbé úr, mit mondott Letizia mama! - szólt közbe a fiatal kapitány, s mintha félne, egészen odabújt a hercegasszony lábaihoz.

Az abbé minden ok nélkül leejtette a hangját:

- Azt mondta madame Mère: Nem is tudtam, hogy Mária Lujza nem a felesége, hanem csak szeretője volt a fiamnak. És - mit tagadjuk? - szent vallásunk tanítása szerint igaza is volt.

Az ezredes elsápadt. Most történt először, hogy ez a halvány, kék eres márványarc megvonaglott. Az abbé is kinyitotta száját, de mielőtt szólt volna, ismét összecsukta. Az ezredes hófehér, széles, erős fogsora villogott és összecsattant; a fogatlan abbé sasorra és felfelé görbülő hegyes, erős álla, mint egy harapófogó, kinyílt és összecsukódott; ezzel egyidejűleg a szeme is kinyílt és lezárult. Föl és alá hadonászott a kezével, az egész embert mintha dróton rángatták volna. Huhogott, mint egy bagoly. Döbbenetes volt.

Szerencsére felharsant a postakocsis kürtje, és ujjongva üdvözölte a felkelő napot. A kapitány pajkosan utánozta ajkaival a harsonát. Csakugyan hajnalodott. A négy ló patkója csattogva verte a kavicsos utat. Ébredező madarak füttyentettek ki az erdőből. A bakon feszesen ült a vörös kabátos, ezüstzsinóros, fekete hajtókás postakocsis, és fújta a kürtöt. Valaki megszólalt:

- Meg kellene nézni a napfelkeltét.

A hercegné tiltakozott. Minden percért kár. Istenem, mikor leszünk Bécsben? Csak három nap múlva? Ez kétségbeejtő. Ha el nem rabolják az ő pompás gyorskocsiját, amely valódi angol műremek volt, pehelykönnyű, és a három ló csak úgy repült vele, már holnap Bécsben volna. Rettenetes dolog. Egész Lombardia rablóbandák kezén van, olasz, francia, német bandák kezén. Napóleon korában rend volt, és egy tizenöt éves kislány egy szál ingben végigmehetett egész Európán, anélkül hogy valaki a kisujjával érintette volna. Meglátja herceg, most elülről kezdődik a forradalom!

Az ezredes sértődötten felelt:

- Ezt tessék csak Metternichre bízni, Petrovna Katarina.

A hercegasszony most tettetett kétségbeeséssel, az ezredes oah-jait utánozva, összecsapta kezét:

- Oah, Metternich! Metternich? Az a szoknyavadász, szerelmi szélhámos? Oah!...

- Magánügy... magánélet... - recsegett a parancsnoki tenor.

A kapitány szelíden közbeszólt:

- Nagy disznó az öreg, meg kell hagyni, de ez benne a legszebb.

- Micsoda tiszteletlenség!... Oah!... Az én koromban egészen másképp beszéltünk az államférfiakról.

A felkelő nap sugarai végigömlöttek az erdőn, a kavicsos országúton, a fehérre lakkozott postakocsin, és megaranyoztak embert, állatot, fűt, fát és országúti rögöt. Gyönyörű volt ez a tavaszi reggel. A postakocsis fáradhatatlanul fújta a kürtöt, mert a fogat Klagenfurtba ért.

Klagenfurtban, a malle-posta fogadójában a két katonatiszt megmosakodott, átöltözködött, és reggelit hozatott fel magának a vendégszobába. Az ezredes keményen káromkodott:

- Azon gondolkozom, vajon szabad-e nekünk ezzel az átkozott forradalmi némberrel együtt utaznunk?

A kapitány derékig meztelenül a tükör előtt ült, hullámos hajfürtjeit, pofaszakállát és bajuszát megkente, fényesre kefélte és illatos szesszel bepermetezte, gyermekded módon mosolygós, napbarnított, kerek arcát pedig, amelyet inasa roppant gondossággal simára borotvált, rizsporral behintette. Most látszott, hogy a kapitány középtermetű, karcsú, de széles vállú, izmos legényke, akit csak bozontos szemöldöke, szúrós tekintete mutatott valamiképpen katonai rangjához illő meglett férfiúnak. Hófehér fogai villogtak, füle piros volt az izgalomtól, a friss víztől és dörzsöléstől, homloka felhőtlenül sima, széles és magas, amelybe a divat parancsa szerint apró csigákban hullott sűrű, barna, vastag szálú haja. Kissé sovány volt, meglátszott rajta, hogy hat esztendeje terhes katonai szolgálatot teljesített, egyik csatából a másikba, egyik harctérről a másikra száguldozott, és eközben agyonhajszolt egy tucat drága paripát. Ahogy kinyitotta száját, nyomban elárulta, hogy még valósággal önfeledt fiú; bizonyára egyike a legboldogabb fiúknak, aki egészen vérmérsékletének és lelkesedésének viharzásában él; azok közül való, akiknek a lelkük nem fér meg a testükben. Pajzánul és kissé hetykén beszélt, nem annyira tisztelettel, mint inkább udvariasan, az egyforma származás és rang pajtáskodásával, és valami enyhe gúnnyal az ezredes elöljárói nagyképűsége és méltóságteljes ostobasága iránt. Látszott rajta, hogy ez a fiatal tiszt egyformán otthon van a vágtában rohanó paripa hátán, ágyútűzben, golyózáporban, karddal való páros viaskodásban, királyok és hadvezérek előszobáiban, százada élén, a szalonokban és a legkülönbözőbb rangú asszonyok kegyeiben. Ha szólt, nagyokat kacagott, saját ötletességének boldog mámorában, önmagának legjobb közönsége gyanánt, és minden mondatát groteszk és mulatságos fintorral kísérte. Fejbőrét, arcának minden izmát, szemöldökét és fülét külön-külön mozgatni tudta, homlokredői akarata szerint összehúzódtak, szétszaladtak, felugrottak egész a hajzata tövéig, és onnan hirtelen leereszkedtek a szempárkányokig. Amit előadott, azt arckifejezéssel, taglejtéssel, fejtartással, bozontos szemöldökével, ruganyos orrcimpáival, ajakával és mozgékony állával meg is játszotta. Tökéletes ellentéte volt merev és fenséget szenvelgő ezredesének - aki emellett korlátolt volt, mint a legtöbb fenséges ember. Mintha nem is érdekelné, hogy az ezredes e pillanatban min gondolkozik, halkan füttyentve, csak úgy magamagának többször egymás után elsóhajtotta:

- Azon gondolkodom, hogy ezt az asszonyt, ha addig élek is, megkaparintom.

- Ki ez a némber tulajdonképpen? - kérdezte a másik, miközben ritka szőke hajszálait pomádéval összeragasztgatta.

A kapitány felugrott, odaszaladt a fogason lógó egyenruhához, s kabátja belső zsebéből kihalászott egy vörös szattyánbőrbe kötött jegyzőkönyvecskét. Aztán feszes vigyázzállásba meredve, harsány szolgálati hangon, mintha harctéren vagy főhadiszálláson beszélne, jelenteni kezdte.

- Bagration Péter tábornok, aki elesett a borogyinói csatában, 1800-ban vette nőül Petrovna Katarina grófnőt. A herceg csak a nászéjszakán ismerkedett meg a feleségével; mások azonban már rég ismerték őt. A névsort az orosz cár őfelségével kell kezdenem, ha megengeded.

- Ne beszélj bolondokat.

- Húsz esztendő óta a nők vagy vele kezdik, vagy Napóleonnal.

- Aoh!...

- Voltak, akiknek Napóleon jobban tetszett; Bagration hercegnő azonban a cárral kezdte. Tizenhat éves volt akkor, de már a következő évben felismerte Metternich Kelemen hercegben a jövő emberét, és kilenc hónapra rá leánygyermeket szült neki Badenban. Húszéves korában Szentpétervárott Gloucester herceg karjai között töltött néhány hónapot, diplomáciailag előkészítvén az angol-orosz szövetség hatalmas művét. Ezernyolcszázötben Katarina Petrovna Troppauban volt, és Gentz udvari tanácsossal élt. Ez valószínűleg azért történt, hogy gazdáján, Metternich hercegen, aki ezalatt Napóleon udvarában madame Junot-val, Abrantès hercegnőjével szeretkezett, megbosszulja magát. Ez a viszony mindössze öt hónapig tartott. Hatodik hónapban a hercegnő részt vett a drezdai konferencián, és ott Lajos porosz herceget tüntette ki kegyeivel. Gyönyörű volt ez a szerelem, s ki tudja, meddig tart, ha a herceget a háborúban agyon nem lövik. A gyászesztendő letelte után Karlsbad, ezernyolcszázkilencben Wien, ugyanannak az esztendőnek őszén Prága, a következő évben ismét Wien a hercegnő főhadiszállása. Ezeken a helyeken a württembergi trónörökös, Humboldt és gróf Schullenburg, valamint újra Metternich töltötte be a hősi halált szenvedett porosz herceg helyét.

- Elég, elég! - riadt fel az ezredes, és a homlokára csöpögő pomádét törölgette. - Átkozott fúria!

A kapitány tovább böngészett a jegyzőkönyvében.

- A következő évben, mikor Bagration herceg Borogyinónál elesett, Petrovna Katarina hercegnő áttette hálószobáját Magyarország területére.

- Ah, aoh!...

- Hercegnőnk e szomorú esztendő nyarán Esterházy Nickerl kismartoni udvarában gyászolt.

- Undorító dolog.

- De ne felejtsd el, Frédy, hogy Katarina Petrovna, aki hosszú és éppen nem meddő diplomáciai múltja ellenére ma mindössze harmincegy éves, ezalatt a tizenkét év alatt pillanatra sem szűnt meg Napóleon ellen izgatni az orosz, német, osztrák, és angol kormányokat.

- Hát akkor miért rajong most mégis Napóleonért?

A kapitány arcán vitustáncot járt az illatos vizekkel pirosra áztatott bőr, és szeme ravaszul hunyorgott:

- Napóleon bukása után a hercegnő Párizsba rohant, hogy magát mint Napóleon egyik legyőzőjét a cár, a porosz király, Schwarzenberg herceg és Blücher mellett ünnepeltesse.

- Aoh... ez téboly.

- Ha a Marseillaise fölért egy hadtesttel, akkor Bagration hercegnő megért nekünk legalább egy főhercegi hadtestparancsnokot. Ám Metternich akkor már észre sem akarta venni régi fegyvertársát, Katarina Petrovna Bagration hercegasszonyt.

- Stefferl, te már huszonhárom esztendős vagy... Úristen, mikor fogsz te megkomolyodni?

- Ha Isten segít, soha.

- Félek. Jobb volna, ha mellettem maradnál, és rólam vennél példát.

- Parancsodra, drága ezredesem. De te azt kérdezted tőlem, hogy mi a lélektani magyarázata a Bagration hercegnő Napóleon-imádatának. Hát most tudod. A hercegnő e pillanatban gyűlöli Metternichet, és mindenkit imád, akit ő gyűlöl. A hercegnő most átmenetileg forradalmár, lázadó amazon, bosszúálló angyal, világfelforgató, alvilági démon. Egyébként azonban rendes, megbízható diplomáciai hivatalnok. Metternichet ott hagyta Párizsban, és barátnőjével, valamint komornájával kocsira ült, hogy Bécsben szolgálattételre jelentkezzék. Útközben kirabolták, kocsiját, lovait elszedték, s Turin és Milánó között egy szál ingben az országúton hagyták. Átkozott olasz carbonarók! Irigylem őket. Hercegem, bevallom, soha ilyen szerelmes nem voltam életemben. Metternich pedig valóban agylágyult fickó: Én is láttam Récamier asszonyt; nem mondom, szép, szép, mint egy Canova-szobor, de semmi lélek benne. Esküszöm, hogy fogalma sincs a szerelemről. Ha a férfiak őrjöngve nem vonaglanának a lábai előtt, ő maga bizonyára azt sem tudná, hogy fiú-e vagy leány. Ezt különben Metternich sem tudja még róla - és mégis elhagyta érte Bagrationt. Minden csepp vérem fellázad az ilyesmi ellen.

Az ezredes nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék ennyi léhaságon.

A kapitány azonban hirtelen nagyon komoly arcot vágott:

- Te megfontolandónak tartod, vajon együtt utazzunk-e a hercegnővel, én inkább azon tűnődöm, ne dobjam-e ki a kocsiból azt a dugóhúzó-embert.

- Miért?

- Bevallom, félek tőle. Hullaszaga van.

A herceg rosszallólag csóválta a fejét:

- Ne légy tiszteletlen az egyház emberével szemben.

- Az egyház embere? Én inkább kígyóembernek néztem.

- Nem ismered Werner Zakariást?

- A nevét hallottam. Ha nem tévedek, színész.

- Darabokat ír színházak számára.

- Szóval jól sejtettem. Színházi kígyóember.

- Református volt, porosz államtisztviselő, költő és világfi, de megtért, és most jön Rómából, ahol katolikus pappá szentelték.

Stefferl diadalmasan ujjongott:

- Költő, színész és pap! Katona nem volt? Carbonaro, kém, titkosrendőr, vándorkomédiás, cirkuszi táncos, hőstenor, léghajós, kígyóember nem volt?

- Vigyázz, bánj vele tisztességtudón. Kegyben van a császári udvarnál, a bécsi szalonokban, a Maria am Gestade legnépszerűbb hitszónoka.

- Abba a templomba sem teszem be a lábamat, Frédy. Werner Zakariás drámaíró urat nem akarom látni az oltár előtt.

- Istentelen vagy.

- Nem. De az Istenhez vezető utat akkor már inkább Hofbauer Kelemen, a szent szerzetes mutassa nekem, mint Werner Zakariás, a színműíró.

Az idősebbik katonatisztet Windischgraetz Alfrédnek hívják. Születése családi esemény volt a Windischgraetz hercegek körében, az anyja és az apja boldogan állapították meg, hogy az újszülött meglepően hasonlít apai és anyai őseire, akik az ebédlő faláról letekintve nyilván hasonlóképpen örvendeztek ezen. Csecsemőkorában nagy feltűnést keltett azzal, hogy sohasem szennyezte be a babaruháját, mert kétségbeesett oázással jelezte a baj közeledtét. Ettől fogva azonban semmi rendkívülit nem lehetett rajta észrevenni; a katonai iskolában kifogástalanul és hercegi őseihez méltóan megállta a sarat; hadnagykorában olyan volt, mint akármelyik hadnagy, kapitánykorában senki sem nézte volna őt ezredesnek, most pedig mint ezredparancsnok bámulatosan hasonlít a többi osztrák ezredparancsnokhoz.

A fiatalabbik tiszt, Széchenyi István gróf kapitány, nem katonai családból származott; nem is végzett katonai iskolát; a napóleoni háborúk alatt mint tizennyolc esztendős gyermek belépett az osztrák hadseregbe, mint valami kaszinóba vagy vadásztársaságba. Abban az esztendőben folyt le a wagrami csata, akkor vonult be Napóleon másodszor Bécsbe, akkor lett miniszter Metternich, akkor írta meg Staël asszony könyvét Németországról, s ez utóbbiak mellett természetesen eltörpül az az esemény, hogy Széchényi Ferenc gróf, a felséges ausztriai császár aranykulcsos vitéze, valóságos titkos tanácsos, az aranygyapjas rend lovagja, a nápolyi király St. Januarius-rendjének nagykeresztese, Magyarország főkamarásmestere stb. stb. két nagyobb fiával együtt Napóleon ellen küldötte Stefferlt, aki egyáltalán nem hasonlított a többi mágnásgyerekhez, mert lényében volt valami nyugtalanító és rendkívüli, ami néha örömöt, máskor súlyos aggodalmat okozott szüleinek és nevelőinek. Stefferl azok közé a fiúk közé tartozott, akiknek lelkében jó és rossz, égi és földi tulajdonságok nagyon is emberi módon keverednek. Ép, ruganyos és erőteljes kis fickó létére már hatéves korában látomásai voltak, és megjósolta a családi kastély elpusztulását. Néha szertelenül vidám, pajkosságaival családjának és játszótársainak réme, de éppen olyan szertelenül tudott dacoskodni és naphosszat álmodozni is valami titkos búvóhelyen; általában véve hetyke volt és rátarti, de néha nőies érzelgősség tört ki belőle, és attól féltették, hogy jelleme teljesen asszonyossá, kicsinyessé s nyomottá fajul. A hadjáratok alatt azonban megmutatta, hogy rettenthetetlen bátorság és hősiesség lakozik benne. Szertelenségeiben és ellentétekkel teli lelke alkatában mégiscsak az apjához hasonlított, aki az előkelő bécsi társaságban minden tekintélye és szeretetreméltósága, gazdagsága és jósága ellenére egyedül és elhagyatva élt.

Széchényi Ferenc gróf Magyarországból, vagyis egy ismeretlen, misztikus és félig ázsiai sztyeppéről származott, amelyet európai utazók néha felkerestek, talpig felfegyverezett kísérettel, mintha Afrikába mennének oroszlánvadászatra vagy a Nílus forrásának felkutatására. Ferenc gróf azonban már többnyire Bécsben élt, ott születtek a gyermekei is, Bécs városát gazdagította évi jövedelmének elköltésével, s nem vette rossznéven, ha az angol vagy francia nagykövet éppúgy osztrák hazafinak tartotta őt, akár csak a Liechtensteinokat, Lobkowitzokat vagy Windischgraetzeket.

Az öreg gróf tehát éppen olyan volt, mint a többi Bécsben élő magyar mágnás, a magyar mágnás pedig semmiben sem különbözött más európai népek főnemeseitől, de a bécsi társaságban a borotvált arcú, alacsony, vézna és beteges, vastag orrú, sárga arcú, rövidlátó és szembajos Széchényi Ferencet mégis különc, hóbortos embernek tartották. Ennek talán az volt az oka, hogy a legellentétesebb tulajdonságok ütköztek ki jelleméből, aszerint, amint a bécsi arisztokrata vagy a magyar főnemes hatalmasodott el benyomásokra hirtelen reagáló lelkén. Egyik mágnástársa úgy jellemezte őt, hogy egyik nap istentagadó, a másik nap bigott katolikus, egyik nap égő lelkű hazafi, a másikon rajongó aulikus, egyik nap szabadkőműves forradalmár, a másik nap csökönyös konzervatív. Ebben sok az igazság; de többé-kevésbé kétlelkű volt akkor minden ember, különösen az öregek, akik fél lábbal a rokokó világban, másikkal a francia forradalomban jártak; lelkük egyik fele egzaltált, emberboldogító eszmékért rajongott, a másik megrémült a forradalom következményeitől.

Ha Ferenc grófnak eszébe jutott, hogy ott a Duna mentén, a Kárpátok alatt, a régi Pannónia és Dácia helyén van egy kis ország, amelyben az Isten a Széchényieket olyan bőkezűen ellátta földi javakkal, akkor megduzzadt a lelke, kicsordult a szíve, elfogta valami ködös érzelgősség és szerelem azzal a mostoha, elmaradt, árva kis hazával szemben. Egy ilyen érzelmes pillanatban odaajándékozta drága sok könyvét annak a szegény Duna menti Magyarországnak; valami múzeumfélét alapított a Duna két partján épült, falusias jellegű, poros, piszkos és német lakosok által lakott magyar fővárosban. Ha pedig olykor-olykor pazarul kitett magáért mint főúr, mint gazdag ember, mint gőgös és pazarló kiskirály, azt is azért tette, hogy legalább ezen a réven szerezzen tekintélyt árva, öreg kis édesanyjának, Magyarországnak. Gazdagabbnak akart mutatkozni, mint egy angol lord, finomabbnak, mint egy francia márki, gőgösebbnek, mint egy spanyol grand. Széchényi Ferenc gróf, amikor az országgyűlés megbízta, hogy a nápolyi király tiszteletére, mint rendkívüli követ emlékérmet vigyen, és a magyarság üdvözletét tolmácsolja, mindjárt ötven aranyérmet, száz ezüstöt és ezer bronzot veretett, hogy elkápráztassa a bécsieket, a nápolyiakat és az egész világot; az utazás költségeit saját erszényéből fedezte, és úgy utazott, mint egy uralkodó herceg. Ezekért a dolgokért tartották különcnek és hóbortosnak.

Pedig Széchényi Ferenc gróf voltaképpen pedáns, meggondolt és gyakorlati érzékű ember, a maga legbensőbb énjében. Bőkezű volt, amikor a család fényének fitogtatásáról volt szó, de minden garast a fogához vert, hogy bőkezűsége és hiúsága romlásba ne döntse. A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján mérleget készített, és abból kitűnt, hogy ámbár több mint kétmillió forintra rúgtak terhei és adósságai, ezzel szemben huszonöt év alatt a mérleg mégis hatszázhuszonnyolcezer forinttal javult. A század eleje óta birtokai gyarapítására és közcélokra majdnem négymillió forintot áldozott. Ebből egymillió-kétszázezer forintért új földeket vett, egymillió-kétszázezer forintot fordított építkezésekre, kétszázhatvanháromezret csatornázási, árkolási, erdőírtási és szabályozási munkálatokra, a könyvtárára pedig majdnem félmilliót.

A Széchényi családban egyébként mindenki, fiú és leány egyaránt, különös és szokatlan egyéniség volt. A legidősebb fiú, Lajos gróf, széles szájú, széles homlokú, széles ajkú és széles állú, keskeny bajuszú és göndör hajú ember, hamar elidegenedett két kisebb fiútestvérétől. Csaknem állandóan Bécsben élt, a herrengassei bérházban, mégpedig a legutóbbi időkig az öreg kegyelmes úrékkal közös háztartásban. Az öreg gróf azonban éppen most vett házat a Landstrassén, s legutóbbi levelében megírta István fiának, hogy mire hazajön, talán már nem is leli őt a herrengassei régi lakásban; de ott leli maga helyett Lajost és feleségét, valamint a hárfákat, hegedűket, zongorákat, brácsákat, kürtöket és csellókat, az egész műkedvelő színházi és operaházi felszerelést, a kosztümöket s díszleteket, amelyek nélkül Lajos grófék egyetlen napig sem tudtak élni.

A középső fiú, Pál gróf és felesége, a szép O'Meade Karolina, szintén Bécsben élnek.

Leánytestvérei is vannak István grófnak. Az egyiket Franciskának hívják, és Batthyány Miklós gróf felesége. Franciska nyolc évvel idősebb Istvánnál; férjével, aki szolgálattevő kamarás és udvari titkár, hol Pinkafőn, hol pedig Bécsben él, valamiféle kétségbeesett és hősies ellenségeskedésben, amely egyszer viharos szakításra is vezetett, de most már halk és rezignált közönnyé csillapodott le. Az ő házuk is tele van mindig emberekkel. Franciska grófnő - akit a családban Fannynak hívnak - szereti a végleteket: a papokat és a színészeket, a hercegeket és a muzsikusokat; a vidám színielőadásokat és az önkínzásig menő lelkigyakorlatokat. Ha nem volna a gazdag és előkelő Széchényi család sarja, most bizonyára mint festőművész vagy karikatúra-rajzoló járná a világot. Vázlatkönyvében már az egész családot megörökítette.

Másik nőtestvérét, Zsófiát Zichy Károly gróf kamarai elnök Ferdinánd nevű fia vette feleségül. Zsófia nem sokkal idősebb, mint ő; szép szál, pirospozsgás, fekete hajú és fekete szemű magyar menyecske, okos, nyugtalan, zabolátlan vérmérsékletű, akárcsak István. Arca, modora, termete is hozzá hasonlít. Férje, Ferdinánd gróf kissé egyoldalú, száraz, de jólelkű katonaember; nem lehetett megtudni soha, vajon szerelmes-e a feleségébe, vagy csak mérhetetlenül hiú a szépségére. Mindegy. Boldog házasság. Ferdinánd gróf is részt vett a Napóleon ellen viselt háborúkban, s a harcterekről olykor-olykor lelkes, bár kissé együgyű leveleket írt a feleségének.

Ez volt a Széchényi család. Valamennyi tagja külön utakon járt, vagy egyszerre több úton is, de két ponton mindig találkozott: minden gyermek imádta az apját és anyját, és az egész család nem titkolt büszkeséggel, boldogan dédelgette és kényeztette a legfiatalabb Széchenyit: a különösképpen hóbortos, de mindig vidám, hetyke, mindig szellemes, de kissé frivol, vakmerő és rakoncátlan Stefferlt.

Stefferl volt a hős, Stefferl volt a jövendőbeli tábornagy vagy külügyminiszter, az egyetlen családtag, akinek jövője van, a többinek csak múltja. Szemtől szembe ugyan senki sem bánt vele másképpen, mint komolytalan és léha piperkőccel, szoknyavadásszal és tékozlóval; háta mögött azonban áhítattal beszéltek róla, és önként elismerték őt, a legfiatalabbat, a család fejének. István gróf mindezt az elkényeztetett legkisebb gyermek angyali háládatlanságával és ellenállhatatlan zsarnokságával vette tudomásul. Senki iránt nem mutatott tiszteletet, kivéve apját, akit bárhol járt, bármilyen helyzetben, mindig elhalmozott hódolatteljes és szívből fakadó gyengéd leveleivel. Elárasztotta a harcterektől és Párizs városából is, amelybe a lipcsei csata után a győztes Schwarzenberg herceg oldalán vonult be. A párizsi éjszakák után testi és lelki kimerültségének legmélyebb pontján is órák hosszat írta leveleit haza. A legtöbbet szeretett édesatyjának, nagyságos és méltóságos Széchényi Ferenc grófnak, néhányat pedig sógornőjének, Karolinának és Karolina húgának, lady Selinának. Most mint az ötödik számú ulánusezred kapitánya, az olasz Torinón át érkezik Bécsbe. Torinóban diplomáciai megbízatást teljesített Windischgraetz Alfréd lovassági ezredes oldalán, hogy a szardíniai királyt I. Ferenc császár nevében régi trónjába ismét beiktassa. István gróf mellén akkor már az orosz Vlagyimir-renden és a porosz király katonai érdemkeresztjén kívül ott csillogott a szardíniai Mauritius- és Lazarus-rend keresztje is, s a szemében ott csillogott az a boldog öröm, hogy hétéves katonai szolgálat után végre megláthatja Lajost, Pált, Fannyt, Zsófiát és mindnyájuk kegyelmes jó apját és anyját.

Hajnalban értek Bécs közelébe. A Wienerwald sötét, lomboktól beárnyékolt útjain a postakocsis minden eddiginél vidámabb kürtszóval üdvözölte a Stefanskirche tornyát, amely, mint egy égre meredő, karcsú obeliszk, messziről integetett a jövevényeknek. Kocsijuk most fél tucat apró falucskán vergődött keresztül, a házak elé tóduló bámész parasztoknak valóságos sorfala között, akik hangos kurjongatással és vigyorgó arccal köszöntötték és búcsúztatták őket. A bécsi kocsis szíve dobogott a császárváros láttára. Valami meghitt légkörbe került ember, állat, férfi és nő, herceg és komornyik, a lovak vidámabban szedegették fáradt lábaikat, s mintha maga a nagy, fehér, fényesre lakkozott batár is egy oktávval magasabb hangon dübörgött volna a frissen kavicsozott országúton, amely fehér szalagjával eltűnt a Mariahilfer Linie alatt. A város küszöbén rendőrtisztviselők és vámőrök megvizsgálták a postakocsit, s amikor tudomást vettek arról, hogy milyen előkelőségek érkeztek Bécsbe, kihúzták magukat, arcuk komolyra nyúlt, hódolat meredt a szemükből, és tisztelegtek. Az utas érezhette, hogy most már biztos helyen van, a császárváros langyos légkörében, titkos- és egyenruhás rendőrök oltalma alatt, a rend és nyugalom várában, s eszébe juthatott, hogy ezen a renden még Napóleon rettegett katonái, a kétszeres megszállás, a félelmetes császár jelenléte, az ostrom, a hadisarc és egyéb háborús csapások sem tudtak erőt venni. A külvárosokban már mindenki talpon volt.

- Ezek mind bennünket várnak? - kérdezte Stefferl széles mosollyal. - Ez aztán a fogadtatás!

Bagration hercegnő tréfásan bólogatott:

- Hiába, egyetlen város van csak a világon, egyetlen Bécs - és halkan dúdolni kezdte az ismert bécsi gassenhauert.

Windischgraetz herceg megállította a kocsit, és megkérdezte, hogy mit vár ez a sokadalom.

- A császárt, a császárt - szólt be egy vámőr -, a császár most jön Franciaországból. Schönbrunn felől jön.

Az utasok meghökkentek. Féltek, hogy megzavarják a császári diadalmenetet.

- Mikor jön a császár?

- Mindjárt itt lesz. Nyolc órakor jön.

Hajnali négy óra volt akkor. Ezek a jámbor alattvalók nyilván már éjfélkor kiözönlöttek az útra, amelyen a császár megérkezik. Talán le sem feküdtek, hogy el ne szalasszák azt a boldog pillanatot.

A kocsi továbbrobogott. Hamar elérte a Glacist, azt a szélesen kígyózó, fasorokkal beszegett, tisztára söpört töltést, amely bekerítette a várost az ősi bástyafalak helyén. Azután megint hidak, bástyák és beboltozott árkok, tornyok és kapuk következtek, s ezeken keresztül lehetett bejutni az ősi belvárosba. Ott még mindenki aludt. Kihaltak voltak az utcák, csak a pékműhelyek, kiskocsmák, tejes- és fűszeres boltok ajtajában álldogáltak álmos szemű legények és lányok. Néhány ablak kinyílt, lakájok és szobalányok feje jelent meg az ablakban, átkiabáltak egymásnak, hogy ma megjön a császár, és csillogó szemmel néztek a batár után. A házak erkélyén vígan lengette a szél a lobogókat, fenyő- és virágfüzérek lógtak a falakról, amelyeken belül még aludtak az arisztokraták s a gazdag kereskedők. A Burg udvarán testőrök, katonák, kulcsárok, írnokok, komornyikok, lovászok összevissza szaladgáltak, várták az ébresztőt - a császár jön, a császár jön! -, az egész udvar lázas izgalomban reszketett, csak II. József császár bronzszobra állt ott mozdulatlanul és fenséges közönnyel, mint mindig.

A Graben fiákerosai odavágtattak a nagy postakocsi elé, hogy lakásukra szállítsák a vendégeket, mielőtt a nagy parádé, a császár fogadása megkezdődik.

Kétszázötvenezer ember lakott a császárvárosban, de ez a kétszázötvenezer ember olyan illedelmesen és szerényen élt, hogy alig lehetett őket észrevenni. Semmi nyüzsgés, semmi tolakodás. A gyönyörű barokk paloták, amelyeket Fischer von Erlach és Hildebrandt Lukács építettek, szintén illedelmesen és szerényen álltak egymás mellett. A belváros kicsiny volt és halk, s a Burg környékén lábujjhegyen jártak az emberek, hogy a felséges család álmát ne háborgassák; a templomok nyitott ajtain keresztül tömjénillat áradt az utcákra, s a Grabenen tisztességtudó utcalányok lesütött szemmel járkáltak, mint a zárdanövendékek - nem, beszélni sem lehet arról, mintha az osztrák császárváros a fekete füstös, ködös, dübörgő, lüktető életű Londonnal vagy a céda, színpompás, forradalmár és buja Párizzsal akart volna vetélkedni. A bécsi Olümposzon németek, magyarok, csehek, lengyelek, olaszok és dalmaták - hercegek, grófok és nemesek - boldog örömben élvezték az istenek nyugalmát és finom erkölcstelenségét; a bécsi alvilágban pedig özvegyasszonyok, árvák, könnyes szemű apák és anyák az istenek örök igazságtalanságába vetett hittel gyászolták a napóleoni háborúk elesett harcosait. A Burgtheaterben Krones, Schröder, Müller, Anschütz és Horn játékának lelkesen tapsolt a bécsi arszlán és a schwärmende Jungfrau, az Operában viszont Szontágh, Unger, Schröder-Devrient éneke hozta lázba az orgonistákat, filharmonikusokat, kamarazenészeket, diákokat és grófkisasszonyokat. Mozart, Haydn és Beethoven szelleme lebegett a koncerttermek és a templomi kórusok fölött még akkor is, amikor francia gránátosok meneteltek végig a Herrengassén, és Schönbrunnban a korzikai rabló szőtte terveit a Habsburg-monarchia feldarabolására. Egy kis francia világ támadt ugyan a színházak környékén, az asszonyok párizsi divat szerint görögös ruhában, félig meztelenül dideregtek a Práter és a Burgbastei hűvös sétányain, az Apolló-teremben és az Elyseumban francia katonák rontották a bécsi nők erényeit, a mosónők kicsit kacérabbak lettek, a fiákerosok szemtelenebbek, a kávéházak mozgalmasabbak, a zsebtolvajok ügyesebbek - de a bécsi nép azért megtartotta gyengéd és naiv báját, patriarkális szokásait, hagyományos ájtatosságát, s a szalonokban a földkerekség legunalmasabb teaestélyein áhítattal hallgatták Schlegel Dorottya, Brentano s a kikeresztelkedett zsidóasszonyok álszent spiritualizmusát.

Bécs még csendesen pihegett a francia megszállások izgalma után, s most bűnbánóan várja, hogy visszajön a császár s vele az enyhe és gyengéd apai zsarnokság, amely ha kissé meg is butítja őket, de vigyáz is rájuk, mint öreg, tapasztalt, kotkodácsoló tyúk a csirkéire. Megrázó eseményekben, elképesztő újdonságokban, égnek, földnek, embernek csodáiban azért most sincsen hiány. Nagy dolog, ha Beethoven a zeneegyesület épületében vagy a Lichnovszky-palotában, Rasumovszky hercegnél vagy a Szent István-dómban valamelyik új szerzeményét bemutatja; nagy dolog, ha Mayseder József hegedűművész hangversenyt ad valamelyik koncertteremben, s ha a Práterben felszáll a léghajó. Kisebb-nagyobb dolgok történnek az Ochsenmühle és a Volksgarten kávéházaiban, Döblingben, Hietzingben, Schönbrunnban, a külvárosi kocsmákban, népünnepélyek, lottójáték, fáklyászenék, disznóölések és névnapok alkalmával. Például szép dolog volt, amikor a lerchenfeldi Práterben egy hétesztendős leányt mutogattak, aki egy mázsa és ötven fontot nyomott, s nagy feje, temérdek melle, vastag keze-lába, kék szeme, gesztenyeszín göndör haja bámulatba ejtette az embert. Mindig lehetett látni Bécsben nagy dolgokat, hol egy nagy hadvezért, hol egy nagy és furfangos gépezetet, hol egy nagy minisztert, hol egy nagyszabású ökröt, amelynek súlya tizenkilenc mázsa ötven font, magassága hat sukk, hosszúsága kilenc sukk és öt coll, de rövid volt a szarva - vagy egy férjet, aki jóval nagyobb szarvakat viselt. Ám a legnagyobb dolog most van készülőben.

Június közepe felé hirdetményeket ragasztottak Bécs házaira, amelyben figyelmeztették a polgárokat, hogy készüljenek a császár fogadtatására. A császár Napóleont elkergette a francia trónról, visszavette tőle leányát, Mária Lujzát, s most hazajön, hogy népeit tovább is békességben és csendben boldogítsa. Schönbrunnban kihirdették, hogy június tizenhatodikán senki se dolgozzék, semmiféle kocsma, sörház vagy bolt nyitva ne legyen, az utcákon senki se lovagoljon, vagy kocsikázzék, minden kapu egész nap, sőt a rákövetkező éjjel is nyitva legyen, mert rettentő tolongásra lehet számítani - megjön a császár, megjön a császár -, tehát az udvarokban is helyet kell készíteni a megtorlódott néptömegeknek.

Másnap Schönbrunn már kora hajnalban talpon volt, Bécs pedig hat óra felé felkerekedett, hogy eléje menjen a császárnak. Kimentek eléje a grófok, bárók, polgárok, a magisztrátus, a német, cseh, lengyel gárda és egy ezred dragonyos. A magyar mágnásoknak csak az inasai is olyanok voltak, mint a gárdisták. Maguk és lovaik az arany, ezüst, skarlát, gránát s nyuszt káprázatos pompája alatt verejtékeztek. Kimentek a császár testvérei, a trónörökös, a főhercegek, köztük a magyar nádor, sújtásos, aranyzsinóros, ékköves huszáregyenruhában, alig tudva megfékezni aranyos csikósszerszámmal és sallangokkal kantározott fekete, vad lovát; kiment száz férfi és száz leány, tíz- és tizenkét esztendős gyermekek serege tiszta fehérbe öltözve; a férfiaknak olajág a jobb és borostyánkoszorú a bal kezükben, a leányoknak pedig karjukon kis kosár, amelyből virágokat szórtak a császár lábai elé. Így ért be a menet a városba, mialatt az ágyúk szünet nélkül dörögtek a bástyán, este pedig kivilágítás és nagy tűzijáték volt. Ennek a napnak szépségét lehetetlenség leírni vagy kibeszélni; valóságos hegyet lehetett volna rakni a kivilágításnál használt olajos poharakból, nagy falut lehetne felépíteni a közönségnek épült tribünökből és állásokból, nagy könyv telnék ki a lángbetűkkel fényeskedő feliratokból. A lakatosok kiszámították, hogy a mécseseket tartó poharak számára negyven mázsa drótot dolgoztak fel. Egyszóval oly szép és ritka dolog volt ez, amilyet ez ideig még maga Bécs sem látott, és nagy idő fog eltelni, amíg ez valaha megismétlődik.

István gróf fiákerje először a Herrengasse 18. szám alatt levő gróf Wilczek ház előtt állt meg; ebben a házban született, itt töltötte élete első tizenhét esztendejének mintegy a felét, innen indult a napóleoni háborúkba, ide tért pihenni a fegyverszünetek és szabadságolások alatt, itt felejtette el a magyar nyelvet, amelyet dajkájától s apja magyar gazdatisztjeitől tanult, itt ismerte meg a kamaszkor örömeit, a titkos kalandokat Pál bátyjának, a komornáknak és a lakájoknak, az arisztokrata sihedereknek és a Theater an der Wien balettpatkányainak vezetése alatt. - István gróf egészen elszomorodott, amikor meghallotta, hogy szülei már elköltöztek a régi házból, sőt bátyja, Lajos gróf és felesége sincsenek otthon.

Kihajtatott tehát a bástyán túl levő Landstrasséra, amely Bécs most fejlődő új mágnásnegyedét szeli keresztül. A frissen épült főúri kastélyokat díszkertek, azokat pedig terméskő vagy vasrács kerítések ölelik körül, nagyjában párhuzamosan haladva a Duna-ággal a Dominikánus-bástyán és a Stubenthoron keresztül a város szíve felé. A kocsi megállt egy háromemeletes, komoly és csendes ház előtt, nem messze az orosz nagykövet görög stílben épült csodapalotájától.

Nem volt otthon senki. József, a vén kulcsár fogadta, s a lépcsőházban röviden tudtára adta, hogy az első emeletet az öreg excellenciás pár, a másodikat Fanny grófnő és a férje lakja, a harmadikon István grófnak, a rokonoknak és vendégeknek rendeztek be lakosztályokat.

Végighaladt a folyosókon, fel- és leugrálva lépcsőkön, mint egy csintalan suhanc, bekukkantott a szobákba, hirtelen szemügyre vette a berendezést, lerohant az istállókba és kocsiszínekbe - megelégedetten bólogatott, vagy epésen rázta a fejét. Már kisgyermekkorában szenvedélyesen bírálgatott mindent; egyéni ízlése, vérmérséklete, különcködésre hajló szeszélye szerint. Az új házzal nagyjában meg volt elégedve. József jelentette, hogy a család a császár elé ment.

- Ah, az én öregem lojális ember - állapította meg magában kissé sajnálkozva, és ellágyultan gondolt arra a sok bántalomra, amely őt a császár részéről érte.

Levetkőzött és fürdőt kért.

Behozták a gumikádat, és vizet melegítettek. Eszébe jutott, hogy Párizsban mennyi bosszúsága volt, ha fürdeni akart. El kellett küldeni a fürdősemberért, az hozott magával egy vasból vagy fából összetákolt, szűk hordót, és a forró vizet a földszintről, cipelték fel kannákban, végigcsepegtetve lépcsőt, padlót szőnyeget, bútort; ha neki háza lesz, fürdőszobát építtet bele, márványkáddal, valamiféle kályhával, amely ott a szobában melegíti a vizet, zuhannyal és gőzfejlesztő készülékkel. Fürdés közben rájött, hogy ezt csak akkor valósíthatja meg, ha külön háztartása, külön palotája és cselédsége lesz. Ehhez pedig semmi sem kell más, mint hogy megházasodjék. Nos, hát megházasodik! Tekintete a bal karjára esett, arra a helyre, amelyre tizennyolc éves korában tűvel rákarcolta sógornője húgának nevét.

- Selina, Selina - mormogta maga elé, és elmosolyodott. A kis Sel. Most már tizenhat éves, és négy év óta a menyasszonyom - nevetett, s a vizet nyakára, vállára, mellére locsolta bőségesen. - Menyasszony, csak senki sem tud róla. Titkos menyasszony. Csak attól félek, hogy haragszik rám. Az utolsó hónapban elfelejtettem neki levelet írni.

Künn zúgtak a harangok, a levegőben hódolatos áhítat zsongott, mint Úrnapján vagy a feltámadás körmenete alatt. Megjött a császár, neki is a schönbrunni úton volt a helye. De ő, ha meg kell vallani az igazat, nem kíváncsi a császárra, megcsömörlött a díszszemléktől s a katonai parádéktól; olyan látványosságban, mint aminő Párizsban volt a szövetséges hadseregek bevonulásakor, az életben úgysem lesz része; attól is irtózott, hogy díszruhát öltsön, fáradt volt, és egészen más dolgokon járt az esze. Ámbár, ha tudná, hogy a zsúfolt tömegben hamarosan rátalál a szüleire és testvéreire... nem, mégsem megy, itthon várja meg őket.

Kiugrott a kádból. Lefeküdt a díványra és ábrándozott. Hát most itthon van, és legalább egy esztendőre szabadságot kér. Új életet kezd. Párizsban, francia és orosz tisztek között szégyenkeznie kellett sokszor a tudatlansága miatt. Irodalmi, művészeti, történelmi vitákhoz nem tudott hozzászólni, és egy francia tiszt, Joachim Trogoff, királypárti bretagne-i nemes ezt a kétértelmű bókot mondta róla: Széchenyi az emberrel megszeretteti a tudatlanságot.

Aztán elképzelte, hogy Sel a felesége. A kis Sel, okos, kedves, jó és szerelmes... de bizonyos, hogy édesapja és anyja ellenezné. Pál házassága is nehezen ment Sel nővérével, Karolinával. O'Meade Karolina letérdelt az öreg Széchenyi elé, és zokogva könyörgött neki, hogy ne akadályozza boldogságukat... Nem is érti, miért ellenezték. A lady jó ír családból való; apja Richard Earl of Clanwilliam, Irland peerje, anyja gróf Thun Karolina - egyikük ellen sem lehet senkinek kifogása. A lord birtoka Down, Tipperary és York grófságokban van, Anna királynő adta nekik a viscount, VI. György az earl címet; igaz, hogy nem gazdagok - de az csak nem lehet oka az ellenszenvnek? Karolina és Selina egyetlen fiútestvére, Richard lord, még csak tizenkilenc éves, valóságos csodagyerek, akinek roppant karriert jósolnak Angliában. A lányok itt nevelkedtek Bécsben, Lichnovszky Károly herceg házában a nagynénjüknél, mert szüleiket kisgyermekkorban elveszítették. Mi lehet itt a baj? Szegény kis Sel! Sokat kell még küzdenünk, hogy egymásé lehessünk!

Annyira elragadta ez a gondolat, hogy felugrott és öltözködni kezdett. Meg kell tudnia, hogy beteg-e még Sel. Ha beteg, akkor nem mehetett el a császár fogadtatására, s boldog lesz, ha látja, hogy ő az első, akit felkeresett. Ezzel kiengeszteli. Szegény, drága kis Sel, repülök hozzád, bocsánatot kérek tőled, és jóváteszek mindent.

És elment a Lichnovszky-palotába.

- Tante Lulu, nincs ma levelem?

- Hallgass, kicsim, a császár szemlét tart a helyőrség felett.

A házban mindössze csak ők ketten voltak otthon. Mindenki Schönbrunnban volt; az egész hercegi család, az egész ház, az egész Herrengasse, az egész császárváros.

- Miért van ilyen csönd?

- A császár imádkozik.

- De én biztosra vettem, hogy ma végre levelet kapok.

A beteg mellett csak egy fiatal hölgy maradt otthon ápolónőnek, a hercegi pár fogadott leánya, de neki is csak a teste volt ott a betegszobában. Lelke künn repdesett a Prater roppant pázsitján, a kettős félkörbe felállított csapatok ezernyi és ezernyi tömege fölött, úgy, ahogy azt a főpróbán látta, titokban, tegnapelőtt, a Glacis egyik magas kaputornyából. Lulu grófnő most odaképzelte a ragyogó testőrséget, az öreg hercegérsek fenséges alakját, ahogy az oltáriszentséget magasra tartja, s ebben a földöntúli némaságban megáldja vele azt az emberiséget, amelyet Napóleon életben hagyott.

- Add csak ide a leveleit! - rimánkodott bele a nagy csöndbe a kis lady, és párnája alól kinyújtotta gyermekes karját.

Lulu tante odaadta. Nagy csomag levél volt. Lady Selina kiteregette, és egyenként a kezébe vette valamennyit. Nem, azt nem lehetett ráfogni ezekre a levelekre, mintha tele volnának szerelemmel és epekedéssel. Selina ezt arra magyarázta, hogy szerelmüket még titokban kell tartaniuk, márpedig a leveleket más is elolvashatja. Az első levél még Magyarországból szól. Arról ír Stefferl, hogy ők hárman, a Széchényi fiúk, szépen felosztják maguk között a földi élet rendjét. Lajos diplomata lesz, vagy politikus, Pál otthon marad a gazdaságban, ő pedig katona marad, és hébe-korba végiglátogatja a testvéreket. Már szinte látja, hogy Pál mint szemfüles gazda ide-oda lót-fut kurta nankingkabátjában a kastély körül, látja mint szerelmes férjet a szerelmes Karolina mellett, és látja mint papát, körülzsibongva aprócska Palkók seregétől, akiket ő, a vén kürasszír, nehéz csizmáiban addig fog hajszolni, amíg egyiket a másik után kézre kerítve, hatalmas csókokat nyomhat pufók arcocskájukra.

A kis Selnek erre a levélre nagyon megfájdult a szíve. Hiszen itt nem róla, hanem Karolináról van szó. De aztán megvigasztalódott. Stefferlnek alakoskodnia kell, és Karolinát tulajdonképpen Selinának hívják... és Palkók helyett aprócska Stefferlek... a sápadt kis lady egész a nyakáig elpirult erre a gondolatra.

Egy másik levélben azt írja Stefferl, hogy egész életében nem tenne egyebet, mint járná az erdőket és lődözné a vadat, kergetné a rókát, mert a lovat éppen úgy szereti, mint a vadászatot... "de nem leszek ám valami tudós vadász, aki az erdészethez is ért, hanem reggeltől estig kalandozó, puskás, vén korhely".

Sel összeráncolta a homlokát. Puskás, vén korhely. Ebben a levélben ő megint nincs benne. Most már megcsillant egy könny a szemében. Aztán mindig több és több könny, mert panaszkodó levelek kerültek a kezébe, Stefferl megbetegedett, láza van, két hétig Prágában fekszik, aztán újra kimegy a harctérre, szakad az eső, hol a ködtől, hol a felhőktől nem lehet látni tízlépésnyire sem, hideglelése van, leesik a lóról, aztán kartácstűzbe jut, feldagadt lábbal nyargalászik heteken át, végre Teplitzbe kerül a hadikórházba. Szegény kis Stefferl! Egyik lovat a másik után lövik ki alóla, és mégis eszeveszett feladatokra vállalkozik, keresztülnyargal ellenséges arcvonalakon - hát nem öngyilkosság ez? -, de hála isten, most már unni kezdi a csetepatékat, vágyik haza a családi körbe, ahol olyan édes és meleg gyermekkora volt.

Selnek záporosan hullnak a könnyei. És még akkor is csak könnyein keresztül tud mosolyogni, amikor egy Frankfurtból keltezett levélben Stefferl leírja a maga marcona külsejét, hegyesre nyírott kecskeszakállával, kackiás bajuszával; olyan az ábrázatja, mint egy spanyol inszurgensé, alig várja, hogy valamiféle kósza festővel találkozzék, aki meg fogja örökíteni fantasztikus téli ruházatában, életnagyságban, s a képet megküldi neki.

Selina átlátszó arcocskája haragosan megnyúlt, amikor az utolsó levelet olvasni kezdte. A levél a lipcsei csatából jött.

"...A tábornagy ismét Blücherhez küldött, akivel nem volt összeköttetésünk. Ezer akadály közt, részint gyalog, részint lovon Isten segítségével elértem egy falut. Francia katonák és vasvillás parasztok úgy meghajszoltak, akár a nyulat. Ködös éjszakán, leégett falvakon, kifosztott kastélyok udvarán keresztül bolyongtam, anélkül hogy egyetlen lélekkel találkoztam volna. Isten látja lelkemet, ha rögtön kvietálnom lehetett volna, szívesen lemondok minden dicsőségről, amely a hadjárat alatt még reám várakozhatik. A véletlenre bízva magam, fáradt léptekkel cammogtam a sötét éjszakában. Egyszer csak valami ingoványba süppedtem. Lovam eleinte erőlködött, hogy kievickéljen a szennyes posványból, de aztán megadta magát a sorsnak. Mindig mélyebbre és mélyebbre süppedt, én ráhajoltam a ló nyakára, és Istennek ajánltam lelkemet. Az égről egyetlen csillagszem sem nézett le ránk. Rettenetes csönd..."

A kis ír leány felsikoltott. Tante Lulu az ablakból ijedten kapta hátra a fejét:

- Mi lelt, Sel, drága szívem?

- Hallgass csak ide!

S aztán fennhangon olvasni kezdte:

- "...Éreztem, hogy elveszett minden. Nincs más hátra, mint hogy főbe lőjem magam."

Sel keservesen zokogott.

- Légy csendben, szívecském, ebben a pillanatban áldják meg a seregeket - csitította őt Lulu tante, aki ezúttal huszadszor hallotta a levél tartalmát. De a kis Sel csak tovább kínozta magát!

- "...Egy hajó fedélzetén képzeltem magamat, amelyről vészlövést adhatok le. Pisztolyomat elsütöttem, a fegyver pompásan volt töltve, akkorát szólt, mint egy ágyúlövés, az egész környéken meghallhatták..."

Nem olvasta tovább. Kívülről tudta már úgyis minden sorát. A durranást meghallotta egy közeli őrjárat - magyar huszárok voltak -, és Stefferlt a mocsárból kiemelték. Ez volt a levélben. Százszor elolvasta már, de nem egészen hitte el a végét. Hátha mégis önmaga ellen fordította... és megsebesült, nyomorékká lett... tante Lulu, mi a te véleményed?... Tante Lulu, te egyáltalában nem hallgatsz ide?

Tante Lulu csakugyan nem hallotta egyetlen szavát sem, mert e pillanatban ő is hálát adott az Istennek, hogy Európát kiemelte abból a halálos mocsárból, amelybe Napóleon beletaposta.

A misének, úgy látszik, vége volt, mert a harangok újra megkondultak, megdördültek az ágyúk, rézkürtök és dobok szólaltak meg, a zenekarok rázendítettek a béke himnuszára, az egész világ ujjongott, csak a kis Sel sírdogált ott a betegszobában, és megrázta Lulu tante karját:

- Három hónap óta egyetlen sort sem írt. Esküdjél meg, tante Lulu, hogy Stefferl még él!

- Esküszöm.

- És hol van most?

- Útban hazafelé.

A kis lady feljajdult:

- Hát akkor azért nem ír, mert már elfelejtett...

- Minden pillanatban betoppanhat, s akkor szégyellni fogod, hogy meggyanúsítottad.

Az egész város zengett az allelujától. Zenekarok járták az utcákat, a nép együtt menetelt a századokkal, velük énekelte a diadalmi indulókat, és virágokat dobált a katonákra. Az élet forrt, az emberek arca tüzelt, a szívek lángoltak, egész Bécs egyetlen nagy eksztázisban vonaglott. Az utca boldog rivalgása megreszkettette az ablakokat. Bécs tombolt.

A kis grófnő kiszállt az ágyból, és az ablakhoz kúszott.

- Vigyázz magadra, megfázol.

- Mondd, Lulu, ezek a bécsiek megbolondultak?

- Nem volna csoda, de ez nem bolondság, hanem szent öröm és mennyei rajongás.

Bécs tombolt.

A kis Sel egyszerre csak összecsucsorított szája elé tette a mutatóujját:

- Tante Lulu, mintha valaki kopogna az ajtón.

Tante Lulu az ablakon kihajolva, teli tüdővel szívta magába Bécs rajongását, Selina pedig kiugrott az ágyból, szívére szorította kezet, és lábujjhegyen az ajtóhoz futott, amely a nagy lépcsőcsarnokból odakanyarodó folyosóra nyílt. Egész testében reszketett, de fülét kíváncsian az ajtóhoz nyomta, amelyen csakugyan ismét kopogott valaki, türelmetlenül és erélyesen. Az ajtó ujjnyi keskeny résén kikukucskált a lépcsőcsarnokba. Marcona ulánus állt ott.

- Ki küldötte magát? - sikoltott Selina, és tenyérnyi szélesre tágította a rést. Az ulánus tágra nyílt szemmel bámult az arcába.

- Széchenyi István gróf kapitány úr lent van a palota előtt.

Sel becsapta az ajtót, és visszafutott az ágyba. Vacogott a foga a hidegleléstől. Tante Lulu rémülten szaladt a beteghez.

- Mi történt, szívecském?

Sel keserves erőlködéssel kapkodott levegő után.

- Megjött, itt van, lenn áll a ház előtt... Tante Lulu, szaladj le érte.

E pillanatban kardcsörtetés és lépések dobbanó zaja hallatszott az ajtó előtt. Valaki gyermekes örömmel kiabált.

- Selina, jövök! Kicsi Sel, hol vagy?

- Az ő hangja! Ó, édes Istenkém!

Felpattant az ajtó, és belépett a szobába Stefferl.

Félóráig volt Stefferl a kis lady ágya mellett, s aztán hirtelen eszébe jutott, hogy neki haza kell sietnie, hogy szüleit köszöntse. Elment.

Útközben elhatározta, hogy nem veszi feleségül Selt. Egyáltalában nem házasodik meg soha életében. Ehelyett, ha a családi légkör melegségére vágyik, elutazik az apáti kastélyba, ahol Pál rövid nankingkabátban... s ő mint vén kürasszír... a kis Palkók... őt az Isten nem arra teremtette, hogy befogja magát akármiféle asszony igájába. Született agglegény... Az egész házassági intézmény őrültség... Katonaember meg különösképpen ne házasodjék... Sel, drága kis Sel, boldoggá teszlek téged azzal, hogy nem házasodom meg soha életemben.

Kocsija csak lépésben tudott átvergődni a Belváros zsúfolt utcáin. Akkor értek haza az ünneplő bécsiek, akik ismét látták a császár mosolyát, azt a kissé együgyű, de áldásos mosolyt, amelyre visszamosolygott a Burg, az öt városkapu, a Graben, a Szent István-templom, a kétszázötvenezer bécsi polgár s a fölöttük kéklő osztrák égboltozat. A mosolyból jutott Laibachnak, Lembergnek és Prágának is, de megállt a Kárpátoknál, a Lajtánál, az Al-Dunánál és az erdélyi bérceknél. Ami ezen a körön belül feküdt: az Magyarország, és Magyarországra nem mosolyog semmi és senki, hacsak nem mosolyog a nap, amely most érleli ott a bécsi fehér cipónak való magyar búzát, vagy nem mosolyognak a zöld domboldalak, rétek és mezők, amelyeken bécsi vesepecsenyének és rostélyosnak való magyar ökrök legelésznek, valamint a havasok völgyei, amelyeken bécsi posztónak való juhok gyapjasodnak, és talán a Jóisten, akit a Lajtán túl lakók mint külön magyarok istenét emlegetnek; Stefferl azonban csak a bécsi istenhez tudott imádkozni.

Amikor hazaért, az új Széchényi-palotában már nyüzsgött az élet. Először Fannyval és férjével találkozott. Zsófiának is ott volt az ura ezredesi díszruhájában, s vígan falatozott az ebédlőben, Lajos bátyja és Batthyány Nickerl társaságában. Az asszonyok összeölelték, a férfiak hatalmasan megrázták a kezét:

- Stefferl, te ugyancsak megemberesedtél.

- Stefferl, miért nem voltál a császár fogadtatásánál?

- Szent Isten, Stefferl, de furcsa ruhád van. Párizsban készíttetted?

- Gyere ide, Stefferl, hadd nézzelek meg. Olyan sovány vagy. Párizsban bizonyára sokat korhelykedtél.

- Édes, kicsi Stefferl...

Összevissza ölelték, csókolták és összevissza kiabáltak, az asszonyok minduntalan könnyekre fakadtak, és Stefferl zavartan pirult a viharos ünneplés alatt.

Belihegett a szobába az öreg grófné is. Ő mindig lihegett, mindig fulladozott, mindig köhögött a rossz tüdeje miatt. Festetich Julianna, az öreg kegyelmes úr második felesége, a szép, kövérkés, csendes, áhítatos, csodálkozó és alázatos asszony olyan kicsire tudta magát összehúzni, hogy szinte észre sem vették a Széchényi házban. Csak tüdejének állandó sípolása árulta el, hogy melyik sarokban horgol harisnyát, hasmelegítőt és nyakvédő gyapjúsálat a szegényeknek. Hajdani szépségének, szenvedélyességének, büszkeségének semmi nyoma; a kegyelmes asszony azok közé a halandók közé tartozott, akik idővel elszemélytelenednek, s egy hivatás vagy egy erkölcsi elv szimbólumává finomodnak; szinte légüres térben élnek, és képtelenek minden jóra és rosszra; a békés boldogtalanság tiszta és egykedvű mártírjai.

- Hol van édesapánk? - kérdezte Stefferl.

A család sokáig nem felelt erre a kérdésre.

- Itthon van? Vezessetek hozzá!

Édesanyja megfogta a kezét. István megijedt:

- Beteg?

- Nem!

- Haragszik?

Zsófia, a legszélesebb és legközvetlenebb, szinte bántó gyengédtelenséggel kikottyantotta:

- Imádkozik.

- De én be akarok hozzá menni. Hol van?

- A kápolnában.

- Merre van a kápolna?

- Csitt, most nem szabad háborgatni.

- Nekem sem?

- Senkinek.

- Nekem nem volna szabad? - robbant ki belőle a legkisebb gyermek hetykesége.

Az öreg grófné megsajnálta:

- Majd én odaviszlek a kápolna kórusára. Onnan megláthatod.

Felmentek a második emeletre, és a folyosó végén beléptek a házi kápolna erkélyére. István gróf egy ráncos arcú, csapzott hajú, kiaszott aggastyánt látott az oltár lépcsőjén, térdelve és arcát a kezébe rejtve, liturgikus lebomlásban az örökmécses előtt, mint egy égi szférákban lebegő szent.

Összeszorult a szíve.

- Hát ez az én apám?

Másnap Pál bátyjánál ebédelt, aki a Hohe Brücke 142. számú palotában lakott. A lakáj egyenesen a biliárdszobába vezette, ahol a ház ura a nemrég divatba jött karambol játékot gyakorolta. Pál csak két esztendővel idősebb, mint ő, de jóval magasabb és erősebb lévén, majdnem harmincévesnek látszik. Nagy, széles koponyáját sűrű csigákban fedi a haja, mint valami paróka, pofaszakálla kihívó és dandys pamacsokban lefelé, rövid, hetyke kis bajusza pedig felfelé kunkorodik, az orra hosszú és egyenes; álla előreugró, hegyes fogai mélyen benn ülnek a szájában. Ez Pál. Izmos és könnyed; étvágya ételben és élvezetekben, pezsgőben és asszonyokban közmondásszerű, a hangja dörgő és parancsoló; a férfiak mindig jelentéktelennek tartották, és sohasem értették meg, hogy mit szeret rajta Karolina, a felesége.

Megölelték egymást.

- Ismered ezt az új biliárdjátékot? - kérdezte Pál, és a hangján észrevehető volt, hogy e pillanatban semmit sem tart fontosabbnak a karambolnál.

- Nem. De ha nem unod, taníts meg rá.

Pál oda sem figyelt. Egyre-másra csinálta a legnehezebb lökéseket, és láthatólag boldogan merült el ebben a foglalatosságban. Később mégis eszébe jutott, hogy mondjon valamit az öccsének:

- Hallom, hogy a lipcsei csatát te nyerted meg, Stefferl.

A fiatal ulánus kapitány elpirult, és szemöldöke felszaladt egészen a hajáig. Pál félt, hogy megsértette:

- Mit pirulsz? Nem gúnyból mondtam. Pfuj! A legegyszerűbb állást elrontottam. Rajtad a sor.

István gróf ügyetlenül lökött, de a golyók összefutottak egy sarokban, úgyhogy Pál gróf hetykén tréfálkozott:

- Ezt nekem csináltad! Nyugodtan leülhetsz, pipára gyújthatsz, és elmondhatod, hogy milyen vitézi cselekedeteket vittél végbe a lipcsei csatában.

A kis kapitány nevetett. Csakugyan rágyújtott, és mesélni kezdett:

- Hát kérlek, az úgy volt: a csata második napján Schwarzenberg herceg Blücherhez küldött.

- A világ két legnagyobb hadvezére. A két marsall! Ezek aztán elbántak a gazfickó Bonapartéval!

A kapitány összeráncolta bozontos szemöldökét, és epés gúny csengett minden szavából:

- Ez a két vén szamár Napóleonnak a csizmája száráig sem ér föl.

Pál gróf éppen egy nehéz állással vesződött, s nem hallotta ezt a káromkodást. István gróf folytatta:

- A részeges vén Blücher legalább nem nagyképűsködik. Egyszer azt mondotta nekem, hogy az egész haditudomány marhaság. Az én egész stratégiám abból áll, hogy megyek és megyek és megyek, amíg el nem érem Párizst; ott aztán elcsípem Napóleont, és főbe lövetem. Az "öreg Schwarzenbergnek" persze más a véleménye, tette hozzá rezignációval. Az öreg Schwarzenberg! Nem találod jónak? Vagy te nem is tudod, hogy Blücher hetvenkét éves, az öreg Schwarzenberg pedig csak negyvenhárom?

- Rajtad a sor! - kiáltott bosszúsan Pál.

István két karambolt csinált, a harmadikat elhibázta, és folytatta a lipcsei csatát.

- Szürkületre érkeztem a porosz főhadiszállásra. Megtudom, hol van a tábornagy, megyek a házba, minden tárva-nyitva, sehol egyetlen őr, az előszobában egy huszár borotválkozik. Beljebb megyek, ott egy hadapród, aztán egy szárnysegéd pomádézza haját kis kézitükör előtt. Végre bejutok a tábornagyhoz, hát az is a tükör előtt ül, körülötte két borbély sürgölődik, és hajporral, kenőccsel, bajuszpedrővel szépíti a vén csatalovat. Mi ez? Hát nem ütközetre, hanem bálba készülnek itt? Blücher is észrevette, hogy csodálkozom. Kedves Csecsenyim - kiáltott felém a púderfelhőből -, azért csinosítjuk ennyire magunkat, mert ünnepre készülődünk. Most aztán csakugyan elpáholhatjuk azt a korzikait, hacsak az öreg Schwarzenbergnek nincs más véleménye.

A fiatal ulánus kapitány arcán szétfutott a mosoly. Látszott, hogy szereti bátyját, de csepp kedve sincs vele komolyan megbeszélni a lipcsei csata stratégiai történetét. Pál gróf azonban zöld házi frakkjának hátsó zsebéből kivett egy levelet, és öccse kezébe nyomta.

- Ezt a levelet Zsófi kapta az urától.

István kibontotta, és olvasni kezdte Zichy Ferdinánd gróf ezredesnek, Zsófi grófnő férjének levelét.

"...Stefferl, amilyen szégyenlős, bizonyára elhallgatja, tehát sietek veletek tudatni, hogy a fiú döntő szerepet játszott a lipcsei csatában. Schwarzenberg főparancsnok Stefferlt Blücherhez küldte, hogy meghívja őt a 18-ára előkészített döntő ütközetbe. (Nálunk az a divat, hogy a főhadvezér a parancsnokokat udvariasan felkéri az ütközetekben való megjelenésre, mint valami báli mulatságra.) Minden attól függött, hogy Blücher és Bernadotte svéd trónörökös idejében részt vesz-e a döntő hadmozdulatban. Blücherrel nem volt semmi baj, amikor Stefferl előadta Schwarzenberg tervét, az öreg oroszlán elbődült: Vorwärts! Más volt az eset Bernadotte-tal, a svédek trónörökösével. Ez a félbolond, aki Napóleontól tanulta a hadvezetést, Napóleonnak köszönhet mindent, elárulta ugyan a gazdáját, és önállósította magát a Skandináv-félszigeten - de valahányszor Napóleon ellen komoly lépést kellett tenni, mindig habozott és köntörfalazott. Blücher egy cseppet sem bízott abban, hogy Bernadotte kellő időben ott lesz a kellő helyen. Stefferl ekkor kihúzta magát: - Kegyelmes uram, adasson alám egy gyors és kitartó lovat. - Mit akar ezzel, kedves Csecsenyim? - kérdi a tábornagy. - Átmegyek őfensége táborába, és rábírom, hogy csatlakozzék hozzánk. - Az öreg marsall nagyot nevetett. - Ördöngös egy fickó! Na, majd meglátjuk! - és lovat adatott Stefferl alá. Stefferl elvágtat a porosz főhadiszállásra. Ott találja Bernadotte-ot, és kéri a szárnysegédet, jelentse be őt a trónörökösnél. - Van írásbeli parancsod? - Nincs. - Akkor a fenség nem fogad. - De a két császári felség szóbeli meghagyását hozom. (Stefferl akkorát füllentett, mint a Stephanskirche tornya; de a hazáért tette.) Egy Prinz von Preussen ezredbeli elegáns dandy végre bejelenti, és a trónörökös fogadja Stefferlt. Stefferlnek közben még eszébe jut, hogy ha már az orosz és osztrák császár nevében beszél, a porosz király képviseletét is bízvást átveheti. Azzal kezdi, hogy a három szövetséges uralkodó üzenetét hozza. Bernadotte alakoskodik. Iparkodik kibújni a felelősség alól. Bernadotte nagy széltoló, nagyravágyó és álnok cselszövő, de lángeszű katona: tudta, hogy ezúttal élet és halál kérdéséről van szó. És francia szíve talán titokban megdobbant, és félt a döntéstől. Nem akarta letaglózni a korzikait. Mindenféle kifogást támaszt. Stefferl azonban most hirtelen elsüti a nagyágyút: - Hát ha így van, fenség, írásban kérem annak elismerését, hogy itt voltam, előadtam a három uralkodó kérését, és hogy fenséged a kérést megtagadta. - Stefferl e pillanatban a fejével játszott. Ha kitudódik, hogy... no de hadd folytassam tovább. Bernadotte megadja az írást. Aztán elkezd töprengeni. Behívat néhány tábornokot. Valaki a történelem előtt való felelősségről beszél; Stefferl most már vérszemet kap és megsúgja Bernadotte-nak, hogy a két császár az ő svéd trónörökösségét csak abban az esetben hajlandó elismerni, ha... Bernadotte meghökkent, az írást visszakérte, kiadta a parancsot az indulásra, kellő időben érkezett, és eldöntötte a lipcsei csatát. Nos, ezt csinálta Stefferl. Nem csodálnám, ha a Mária Terézia-rendnek egyszerre a parancsnoki keresztjét kapná."

István gróf arca minden sornál pirosabbra gyúlt. Boldog volt, hogy sikerült valami rendkívüli dolgot elkövetnie, s örült, hogy az emberek ezt tudják. Hiúságában egészen elérzékenyedett, de huszonhárom éves bölcsességével azt hitte, hogy ilyenkor legokosabb, ha cinikusnak mutatkozik:

- Ostobaság az egész, utálom a háborút. A legnagyobb hadvezérből sincs annyi haszna az emberiségnek, mint abból az öreg tehénből, amely egy háromgyermekes családot táplál a tejével.

Pál gróf rosszallólag csóválta a fejét:

- Látszik, hogy Párizsból jössz. Jakobinus lettél? Csakugyan megkaptad a Mária Teréziát?

- A fenét. Az a vén hülye elfelejtett felterjeszteni.

- Kicsoda?

- Schwarzenberg.

- Te is úgy beszélsz róla, akárcsak Blücher. De ne búsulj, öcsi. Itt az asszonyok megadják. Itt aztán bőven lesz jutalomban részed. Nekem elhiheted. Megőrülnek érted. Mind. Esterházynétól kezdve, végig az utolsó... izéig... kivétel nélkül. Még a magam felesége sem kivétel. Ő is azt híreszteli, hogy a lipcsei csatában te győzted le a korzikait. Nem hiszed? Kérdezd meg tőle. Itt jön. Karolina, itt a te hősöd. Na, borulj a nyakába.

...Csakugyan belépett a terembe Karolina. A két férfi kikapta a szájából a pipát. István összepengette a sarkantyúját, és kezet csókolt sógorasszonyának. Karolina megölelte, és arcát mind a kétfelől megveregetve, megcsókolta:

- Pá, Stefferl! Hogy megemberesedtél! Milyen fekete vagy! A pofaszakállad felét borotváltasd le. Hah, milyen a szemöldököd. Tudsz karambolozni? Ide nézz!

És anélkül, hogy egy pillanatra is megszűnt volna csicseregni, kezébe kapott egy dákót, és nekiesett a csontgolyónak. Feltűnő ügyességgel játszott.

- Bravó, Karolina, pompás. Ez aztán a lökés, no még azt a kvartot! - vezényelte Pál. Karolina pedig az óriás asztal körül szinte repkedett, mint egy fekete, fényes, karcsú kis holló. Némely lökésnél le kellett hajolnia, akkor kibuggyant kemény, hófehér melle, máskor félig ráfeküdt az asztalra úgy, hogy ruhája ijesztően ráfeszült idomaira.

A terem nagy, színes üvegablakán a nap tarkán és sejtelmesen sütött át. A biliárdozók hol vörös, hol kék, hol aranysárga fényben fürödtek. Az elefántcsont golyók csattogása visszhangzott a magas és meglehetősen üres szobában. A két férfi Karolinát nézte. Karolina pedig csacsogott, trillázott, és közben az asztal fölé hajlongva, fehér, gömbölyű karját mutogatta.

István gróf ámulva nézte. Hogyan? Karolina mindig ilyen szép volt?

Karolina arcának olyan a színe, mint az elefántcsont biliárdgolyóknak, és rózsás foltok égnek az arcán kétfelől. Ajka sötétbíbor, duzzadt, kissé széles, de finom rajzú rózsa, amely a fehér zománcú fogakat alig tudja elrejteni. Minden kis mosollyal kicsillan ez az egyenletes, vakító, hibátlan fogsor. Stefferl elővette finom párizsi zsebkendőjét, és a homlokát törölgette zavarában.

- Ejnye, de jó szaga van a zsebkendődnek! - sikoltott fel Karolina ujjongva, mintha valami életbe vágó szerencse érte volna. - Hol szerezted? Párizsban? Van belőle? Hogy volt? Adsz egy kicsit nekem? Az egészet? Ó, milyen drága vagy, Stefferl! Ami azt illeti, nem is neked való. Ez határozottan asszonyi illat, nőnemű illat, nőstényszag...

- Karolina! - szólt rá kevély, tompa hangján Pál gróf - te megint...

- Mit mondtam?

- Nem tudod, mi illik.

- Stefferl, látod, milyen zsarnok! Stefferl, védelmezz meg engem!

És belekapaszkodott sógora karjába, mint egy vízbefúló, kétségbeesett arccal, görcsösen és egész testével hozzásimulva. E pillanatban nemcsak Pál és István, de még maga Karolina sem tudta volna megmondani, hogy mi volt ez: gyerekes, ártatlan naivság, vagy kiszámított, pokoli kacérság.

István huszonhárom éves volt, Pál bátyja huszonöt, Karolina húsz. A kapitány elámulva nézett az asszony szemébe. Most fedezte fel, hogy Karolinának milyen nagy, tiszta, bársonyos, ibolyakék, csodálkozó szeme van. Nem is emberi, hanem állati szépségű szem.

A lakáj jelentette, hogy az ebédet feltálalták.

Más esztendőkben június közepén Bécs előkelő társasága már szétszéledt a világ minden tája felé. Megteltek a közeli fürdők és üdülőhelyek, valamint Csehország, Tirol, Magyarország, Ausztria és Lengyelország vidéki kastélyai. Ilyenkor az arisztokratáknak eszükbe jutott, hogy egy kisebb hazájuk is van: egy tízezer vagy százezer, vagy félmillió holdas uradalom, pásztori játékok számára teremtett romantikus színpad, amelyen az égi és földi dolgok nagy Rendezője bájos Watteau-képeket állított össze, erdők, mezők, vízmosások, patakok, csalitok és berkek kulisszáiból. Az idén, mindenki az udvar körül maradt.

Az öreg Széchényi Ferenc gróf nemcsak Bécsből, de landstrassei palotájából sem mozdult ki, s onnan írogatta leveleit magyarországi jószágigazgatóinak, akik a háromfelé osztott óriási birtokot kezelték. Az öreg gróf egyébként egész nap házi kápolnájában térdelt és imádkozott. István hamar hozzászokott ehhez a családi rendhez. Érezte, hogy apjától roppant messze került, sokkal távolabbra, mint a sűrű levélváltás alatt, amikor a mérföldek százain és ezrein keresztül is egy ütemben dobogott a szívük. Ő maga sohasem élt annyira a földön, mint most, apja pedig elindult egy hófehér, hosszú úton fölfelé, misztikus magasságokba, ahova nem tudja követni.

Első napjai látogatásokkal teltek el, szinte végignyargalta bécsi barátait, és rendesen csak hajnal felé vetődött haza, estélyek és családi ünnepélyek, ivások és tivornyák után. Egyszer-másszor Selinát is meglátogatta. Selina felgyógyult, s ha a Prater vagy Schönbrunn felé kikocsizott, István lóháton kísérte, a forradalom előtt élt arszlánok szokása szerint. Többé már nem volt szó közöttük szerelemről vagy házasságról. Amikor Selina szemrehányást tett mértéktelen ivásai és kalandjai miatt, Stefferl mindig ugyanazokkal a borongós szavakkal mentegetőzött:

- Öreg harcos vagyok. Vén kürasszír, aki borba és vérbe fojtja bánatát. Csak a harctéren érzem jól magam. Nem való vagyok semmire, nem tudok semmit, nem vagyok jártas a tudományokban, nem értek a szalonok nyelvén, lemondtam arról, hogy valaha valaki szeressen, és nem házasodom meg soha életemben.

A kis lady kerekre nyitott, ámuló szemekkel nézett Stefferl arcába, és megértette, hogy ez a szenvelgés kizárólag csak neki szól, aki nem tudja férfiúi fantáziáját felizgatni. Két hét alatt tökéletesen elhidegültek egymástól, s ez az elhidegülés eleinte fájdalmas csalódást okozott mindkettőjüknek. Fiatalok voltak, akik még nem tudják, hogy az évekig tartó roppant várakozások, az egyedüllét álmai, a vágy és az ábránd túlfeszített izgalmai után a valóság rendszerint nagyon unalmas. Elhitették magukkal, hogy már mindenből kiábrándultak, és nemcsak egymásban csalódtak, hanem a szerelemben is. A harmadik héten már ez a csalódás sem fájt, és pajtáskodás lépett a képzelt szerelem helyébe.

István legjobb barátja Pál volt, a bátyja. Pál már felnőtt ember, családapa, aki nagyon szereti kis Andor fiát, szereti feleségét, Karolinát is, de a házasság nem jelent számára egyebet, mint önálló háztartást, a vendéglátó és pazar házigazda hiúságait, és egy gyönyörű asszony fölött való uralom korlátlanságát. Sajnos, ez a korlátlanság lassankint elveszi a birtoklás minden izgalmas varázsát. Pál együtt tivornyázott öccsével és nőtlen barátaival, valamint azokkal a házasemberekkel, Lichnovszky Edével, Wartensleben gróffal és Esterházy Vincével, akik éppen oly könnyed lelkiismeretlenséggel vették a házasságot, mint ő.

István majdnem többet volt Páléknál, mint otthon. Rendesen hármasban jártak barátaikhoz vagy az Augarten-cukrászdáiba, az Apollo-Saalba vagy a Colosseumba, s ilyenkor Karolina megmutatkozott a maga egész fiús csintalanságában. István megállapította, hogy Karolina a legbájosabb, de egyúttal a legféktelenebb lény, akit valaha csak látott. Sokszor valóságos megdöbbenéssel nézte holló tollaihoz hasonló fényes, fekete hajzatát, amely nagy fürtökben övezte barna, bársonypuha arcát; megcsodálta villogó, kék szemét, finom kis orrát, elragadóan szép száját és vakító gyöngy fogsorát, az egész asszonyt, aki minden átmenet nélkül néha csapongóan vidám, s rögtön utána lehangolóan kedvetlen volt. Hollófekete haj és ibolyaszínű szem. A lelke is olyan, mint a teste: ingerlő, nyugtalanító, megmagyarázhatatlan és sokszor félelmetes. Mint elkényeztetett gyermek, nem tűr ellentmondást, és baráton, ellenségen egyaránt uralkodni akar. Néha kicsordult a szíve, s ilyenkor elbájoló volt, néha megkeményedett, és István elhitte, hogy éppoly kegyetlen, erőszakos és szeszélyes tud lenni, mint amilyen szép. Meggondolatlansága nem ismer határt. Ez az asszony a legnagyobb őrültséget olyan természetesen tudná elkövetni, mint a legmagasztosabb önfeláldozást, ok és cél nélkül, tisztán hangulata, jó- és rosszkedve szerint. Néha egész nap bezárkózik, s a kis Andort becézgeti, ápolja, játszik vele, mint egy kis kék szemű süldő leány vagy gondos, komoly anya. Aztán napokig sem látja. Szenvedélyesen lovagol, vív, zenél, énekel és biliárdozik, de ért a politikához, a tudományokhoz és művészetekhez is. Szellemi téren roppant magasságban áll férje, Pál gróf fölött, és István felett is, aki tudatlanságát villámgyors észjárása, ötletessége, sokszor bohóckodása és angyali arcátlansága mögé rejti.

Karolinát azonban nem lehetett megtéveszteni. Néha odavonta maga mellé a kanapéra, és lelkére beszélt, hogy új életet kezdjen. Könyveket adott neki, és másnap kikérdezte. Sokkal többet foglalkozott vele, mint férjével, s amikor Pál gróf a harmadik hét végén kijelentette, hogy el kell utazniok Magyarországba, Apátira, a hitbizományi uradalomba, sírva búcsúzott el sógorától. Lelkére kötötte, hogy gyakran írjon neki, legalábbis annyiszor, ahányszor ő ír. Körülsimogatta és hízelegve könyörgött: ne felejtse el, legyen komoly ember, vigyázzon az egészségére, ne igyék, ne dorbézoljon, őrizkedjék a rossz asszonyoktól, a szerelmi kicsapongásoktól és az elzüllött Lichnovszky Eduárd társaságától. E pillanatban olyan kék volt a szeme, mint az égboltozat.

Pál és Karolina elutaztak. Stefferl magára maradt, és semmit sem tartott meg abból, amit megfogadott. Még jobban belemerült az éjjeli élet mocsaraiba, és alig tudott annyi erőt összeszedni, hogy válaszoljon Karolinának Apátiból érkezett leveleire. Karolina levelei tele voltak testvéri szeretettel, amelybe néha egy kis szenvelgés vagy kacér célzás került, hogy valamiféle rendeltetés hozta őket össze, amely mind a kettőjükből új embert nevel.

"Gyerekes és léha vagyok én is - írja az egyikben -, és sokszor kihívom az emberek megbotránkozását, de a szívem tiszta, és tele vagyok jó szándékkal mindenkivel szemben, akit szeretek. Szeretem Pált, Andort, és szeretlek téged."

A másikban beszámol arról, hogy szorgalmasan készül egy szerepre, amelyet legközelebb a bécsi főúri műkedvelő társaságban fog eljátszani. "Azt hiszem, jó színésznő lett volna belőlem. Néha ellenállhatatlan vágy vonz a színpad felé. Stefferl, volt-e neked már dolgod színésznővel?" (Stefferl szíve megdobbant erre a frivol fordulatra.)

Sokat írt a kis Andorról, aki szintén nagyon szereti és gyakran emlegeti. Szeretné, ha olyan bátor katona, olyan kedves és szellemes legény válnék Andorból, mint amilyen Stefferl, akit a kis csöppség Stifa bácsinak keresztelt el. "Andor is szeret téged, Pál is, azt hiszem, téged mindenki szeret. Nagyon vágyom utánad. Ha teheted, jöjj le Apátiba, legalább egy napra, mert egészen elfelejted a te szegény, szomorú és unatkozó sógorasszonyodat."

István gróf ilyenkor elhatározta, hogy lóhalálában rohan hozzá. Másnapra azonban már elfelejtette, vagy alkoholtól fáradt, nehéz fejével nem tudta magát rászánni az utazásra.

"De talán jobb is, hogy nem jöttél - írta aztán Karolina -, inkább én megyek vissza Bécsbe, mert Pál egész nap vadászik, a földeket járja, vagy a szomszéd kastélyokban dorbézol duhaj és műveletlen magyar barátaival."

Majd új és meglepő tervekkel kecsegteti:

"Elhatároztam, hogy télen elutazom Irlandba, Tipperarybe, a birtokunkra, amelyet még sohasem láttam, s amely után csaknem megszakad a szívem. Milyen szép élet lehet Angliában! Valóban szégyenletes, hogy őseim földjét nem ismerem, és egészen hűtlen lettem az írekhez, akiknek sorsa sokban hasonlít a te magyarjaidéhoz. Neked is látnod kell Angliát, s ezért úgy gondolom, hogy Pállal és velem ott töltöd majd a téli hónapokat."

István gróf képzelete lángra gyúlt, mikor ezeket a sorokat olvasta. Igaza van; utaznia kell. Bejárja az egész világot, s ha lehet, Pálékat is elviszi magával.

Aznap éjjel nem ment el a barátaihoz, apja könyvtárából Angolországról szóló könyveket szedett elő, és olvasgatni kezdett. Egész éjszaka nem aludt: szívdobogást kapott, gyöngyöző verejték ült a homlokára, és melléből majdnem kiugrott a szíve. Hússzor is elolvasta a levél utolsó sorait.

"Légy mindig boldog, és szeress egy kicsit engem is - ez minden, amit kíván tőled: a te Karolinád."

Hiszen ez majdnem szerelmes levél! Talán nem is volna szabad ilyen szavakat használni Karolinának. De a levél hátulsó lapján Pál is írt néhány sort, valószínű tehát, hogy Pál is elolvasta.

Szinte kiábrándult, amikor a következő levélben Karolina szóval sem tért vissza az írországi útra, nem folytatta az érzelmes hangot, hanem ehelyett megbízta azzal, hogy a Stefanskirche háta mögött lakó fodrásznál sürgősen kérdezősködjék, vajon tudna-e neki a műkedvelő előadásra rokokó parókát készíteni. Erre a levélre nem válaszolt, amit Karolina duzzogva vetett a szemére. Nem is tegezte őt abban a levélben, amelyben a válasz elmaradásáért pirongatta.

"Nagy csacsiság tőlem, hogy egyáltalában írok. Többször megfogadtam, hogy nem is gondolok magára, de mindannyiszor nyomban el is felejtettem, aminthogy ebben a pillanatban is érzem, hogy nem tudok magára haragudni. Ha majd Bécsben találkozunk, alaposan megmosom a fejét - de addig is érezze jól magát, s ne felejtse el a távollevőket. Adieu, cher Stefferl - Karolina."

Alig várta, hogy Pálék visszajöjjenek. Unatkozott. Selinával nem akart találkozni. Soha, senkivel sem unatkozott annyira, mint Selinával.

Valósággal úgy érezte, hogy égbekiáltó szerencse éri, amikor Karolina közölte vele, hogy Pál engedelmével néhány nap múlva Bécsbe érkezik, egyedül.

Július végén, egy borongós, tikkadt levegőjű este magára öltötte díszegyenruháját, és Pál gróf lakására hajtatott. Pál még magyarországi birtokain időzött, Karolina azonban már visszajött, mert a béke örömére Bécsben ezen a nyáron olyan lázas társadalmi élet tombolt, mint a legzajosabb téli hónapokban.

Karolina, bár gyermekkora óta a császárváros társadalmában élt, nem érezte magát osztráknak, ír származásából valami ellenzéki szellemet hozott magával abból a misztikus végtelenségből, amelyből apáink és őseink múltba vesző láncolata ered. Bécs például csak az édeskés olasz operastílusig tudott felemelkedni, legfeljebb Mozart rokokó fioritúráit és vidám, táncos ütemeit méltányolta; Beethoven súlyos volt neki és barbár. Ennél fogva Karolina utálta az olaszokat, és áhítattal hallgatta Beethovent.

- Hallottál te már valaha Beethoven-zenét? - kérdezte kissé gúnyosan Istvánt, mikor megkérte, hogy kísérje el a Lichnovszky-palotába. István gróf nem sokat értett a zenéhez, csak fuvolázni tudott, mégpedig nem olyan jól, mint egykor Nagy Frigyes; Beethovennek még a nevét sem hallotta soha; úgy tett tehát, mintha a kellemetlen kérdést nem hallotta volna.

- Nem tudod, Sel még haragszik rám? - kérdezte, hogy másra terelje a beszélgetést.

- Miért haragudnék?

- Kereken megmondtam neki, hogy sohasem nősülök.

- Sohasem nősülsz? - kacagott Karolina, és odaállt Stefferl elé. - Engem sem vennél el, ha még szabad volnék? - kérdezte tőle, és nagy, ibolyakék szemét titokzatosan összehúzta.

Karolina sudár, de mégis telt és érzéki alakján gránátszínű selyemmuszlin omlott alá, rátapadva idomaira, mint egy görög szoborra az antik tunika. István úgy érezte, mintha ebben a pillanatban látná először Karolinát, s ha nem volna a Pál felesége... Eh, erre még gondolni sem szabad. Közönyös hangot erőltetve felelt tehát:

- Én nem szerelemről beszélek, hanem házasságról.

Most Karolina pirult el, és szótlanul ment le a lépcsőn a kocsijához.

Lichnovszky herceg palotájában már zsúfolásig tele volt a hangversenyterem. Száz meg száz gyertya fényében meztelen keblű mágnásasszonyok diadémjai szikráztak; az urak fehér kasmírnadrágból, ugyanolyan színű selyemmellényből, búzavirágkék hajtókás, sötétzöld posztókabátból álló udvari díszruhában, aranyozott karddal, háromszögletű, fekete kokárdás, fehér tollas kalappal vagy katonatiszti egyenruhában, nagykeresztek szalagjaival és gyémántjaival a terem sarkában és a korridoron ácsorogtak, s a vakító vállakat, a közszemlére tett kebleket s a selyemharisnyás lábakat bírálgatták. Női és férfihangok zsibongása, illatszerek párolgása, rizspor, női testek és virágok átható párája, égő gyertyák kékes, finom füstje töltötte be a levegőt.

- Igen, az már bizonyos, hogy Bécs lesz a kongresszus színhelye - mondta valakinek egy mennyei szépségű ifjú hölgy, Zichy Károlyné grófné, a miniszter felesége.

- Eljön a cár is?

- Sikerült rábírni. És itt lesz a porosz, bajor, württembergi, szász és dán király is. Ez most már bizonyos.

- Jaj, édes Istenem, micsoda világ lesz itt! - És két apró rózsaszín tenyér összecsapódott.

A zenészek már hangolni kezdtek, a társaság zsivaja is erősbödött. A lakájok fagylaltot hordtak körül és frissítőket, mert tikkasztó volt a kora nyári est. Karolina roppant feltűnést keltett. Úgy tolongtak körülötte fiatal és öreg gavallérok, hogy egészen elsodorták István gróf mellől. Ő maga egyszerre csak az Esterházy hercegek között találta magát. Kezet csókolt az idősebbik hercegasszonynak, aki már elmúlt ötvenéves, de még mindig hódító szépség; a fiatalabbik hercegnő, Thurn-Taxis Mária Terézia, kicsiny, barna, kerek arcú, csillogó szemű, telt vállú és dús mellű asszonyka mellett a férj, Pál herceg sovány, kiélt, szomorú arcáról szinte lesír az unalom; apjának, a daliás, élvezethajhászó, "fényes" Miklósnak valóságos ellentéte. Hogy lehet ilyen örökifjú apának ilyen koravén fia? Az apa, néhány híres, nagy szerelem hőse, azonkívül, mint mondják, kétszáz főből álló hárem szultánja, és legalább tíz tucat törvénytelen gyermek apja, olyan, mint a kielégült, boldog olümposzi Zeusz, az istenek apja; fia egy szentimentális és boldogtalan titán; ez idő szerint még csak egyetlen viszonya van, az is a feleségével, tele reménytelen szerelemmel és féltékenységgel.

Vajon hol lehet Sel? Kissé furdalta a lelkiismerete. Meg kellett vallania magának, hogy egyáltalán nem esnék kétségbe, ha Sel véletlenül otthon maradt volna. Kissé zavartan körülnézett, de Sel helyett csak az öreg Rasumovszky herceget, az orosz nagykövetet, Windischgraetz Alfrédot, Kinsky, Lobkowitz és Liechtenstein hercegeket, Pálffy Ferdinánd grófot, az udvari színházak intendánsát, valamint Erdődy Mária grófnőt vette észre, akiről azt mondják, hogy évekkel ezelőtt gyengéd viszony fűzte őt egy muzsikushoz, talán éppen ahhoz, akiről ma Karolina beszélt. Bizony a nevét már elfelejtette.

Az újonnan érkező vendégek áradata ellenállhatatlanul sodorta az ablakok felé. Klarinétok, oboák és kürtök gyors kromatikus futamokat bugyborékoltak, a hegedűsök és gordonkások halkan pengetve hangoltak. Asszonyi kacaj csendült ebbe a lágy hangzavarba.

A társaság tagjai boldogan üdvözlik egymást. - No, azzal a korzikai rablóval végeztünk - állapítják meg századszor, és hozzáteszik: - Vége a háborúnak, a menekülésnek, a Magyarországon való unatkozásoknak. - Ki az a szép asszony? - kérdezi egy tábornok, aki évekig a harctéren volt, és még sohasem látta Széchenyi Pálnét. - Ismeri, hercegnő, Beethovent, a zeneszerzőt? Nem? Mulatságos fickó, és majdnem egészen süket, nem megy a fejembe, hogy lehet süketen zenét komponálni. - Valaki nagyképűen megjegyzi:

- Jó hazafi, ami ritkaság a komédiások közt.

- Aoh, annak örülök - felelt vezényléshez szokott harsány tenorján Windischgraetz ezredes.

- Ez a Beethoven a jénai csata után Napóleonról, szóról szóra így nyilatkozott: Milyen kár, hogy nem értek úgy a háborúhoz, mint a zenéhez. Megverném.

- Hehe - nevetett Windischgraetz herceg jóakaró elnézéssel -, szerencsére ezt elvégeztük helyette mi.

E pillanatban István gróf meglátta Selinát. Utat tört magának, és mély bókkal üdvözölte. Selina hófehér volt tetőtől talpig. Hófehér volt a ruhája, az arca, fehéren és bágyadtan csüngtek a karjai, és kissé fejletlen, de puha és bársonyos keble is fehér volt, mint a tej.

- Azt hittem, hogy már egészen elfelejtettél - fogadta sógora köszönését, és István most észrevette, hogy Selinának éppen olyan bársonyos, mélykék a szeme, és éppen olyan titokzatos tekintete van, mint Karolinának. Csak a haja sokkal világosabb.

- Karolinával jöttél? Hol van Karolina?

Sel unokanővérei és a hosszú, majdnem kopasz, lomha és esetlen Lichnovszky Eduárd társaságában volt, aki szenvedélyes muzsikus létére fontoskodva magyarázta a nap jelentőségét.

- Ma másodszor játsszák, az a-dúr szimfóniát. Ez tulajdonképpen olyan főpróbaféle. Ha megjönnek a külföldi uralkodók, akkor lesz az igazi bemutató. Nézzétek csak ezt a zenekart. Hummel, Meyerbeer, Spohr, Salieri, Mayseder, Schuppanzigh önként jelentkeztek, hogy játsszanak benne. Ilyen még nem történt a világon. Tudjátok, ki az a Mayseder? Minden idők legnagyobb hegedűvirtuóza. És Schuppanzigh? Na, nem beszélek többet. De ilyen még a világon nem volt.

Ezeket a szavakat Széchényi Zsófia és Fanny grófnőkhöz intézte, akik ketten együtt vagy hat hangszeren játszottak.

Ő ezalatt réveteg szemekkel kereste Karolinát.

A teremben minden perccel nagyobb lett a várakozás és izgalom feszültsége. A hölgyek elhelyezkedtek, és alig hallották udvarlóik suttogását, a férfiak verejtékező homlokukat törölgették, a társalgás megszűnt, a zenészek mind halkabban próbálgatták hangszereiket. Egyszerre valaki megragadta a karját:

- Látod, ez ő! Jöjj velem ide az ablakmélyedésbe. Stefferl, Stefferl, nézd, milyen fenségesen rút...

Fenn az emelvényen, a zenészek között pedig feltűnt egy alacsony, tagbaszakadt, komor férfiú aránytalanul nagy, kissé himlőhelyes, vörös, duzzadt arca, szürkésfekete sörénye, széles, domború homloka, rövid, vaskos orra, összeszorított ajka, roppant állkapcsa, kicsiny, villogó, szürke szeme, mindene csakugyan rút volt és fenséges. Az ember azt várta, hogy felmorduljon és elbőgje magát, megrázva fésületlen, durva sörényét, mint egy oroszlán. Öltözete lompos volt, mintha most vetődött volna be a bástyasétányról, ahol szélben, viharban, perzselő napon, hajadonfővel, ócska, fekete, papos köpenyében kószálni szokott.

A teremben felzúgott a taps és üdvriadal, mintha csak a császár jelent volna meg rajongó alattvalói között. István grófnak eszébe jutott, hogy ez az ember szerette volna megverni Napóleont. Beethoven távolról sem hasonlított a korzikaihoz, de mégis, mintha ez az egyetlen ember volna vele rokon az egész világon. Lompos külseje is eszébe juttatta a nagy hadvezért, aki arannyal, bársonnyal, strucctollakkal és prémekkel elborított marsalljai között úgy szokott megjelenni, mint egy kincstári zubbonyba öltözött káplár. Tábornokok és államférfiak, hercegek és gőgös oligarchák ide a Lichnovszky-palotába is aggodalmas gonddal kiöltözködve, szertartásosan, ragyogó díszben jöttek, csak Beethoven Lajos úrnak volt joga házikabátban, kigombolkozva, rosszul kötött, ócska nyakkendővel és sáros csizmában megjelenni. István gróf kissé féltékeny volt erre a lompos medvére, sokallta azt a hódolatot és rajongást, amellyel Karolina bámulta; de megvallotta magának, hogy neki is tetszik.

A zenekar megszólalt. Alig hallott valamit a zenéből, csak az embert nézte, aki vezényelte. Mikor elhalkult a zene, a lobogó sörényű ember fokonként kisebb és kisebb lett, majdnem eltűnt a karmesteri emelvény mögött, aztán növekedni kezdett, a hangok erősödtek, mindig tombolóbb lett a fuvolák és kürtök harsonája, a mester most lábujjhegyre állott, és óriásnak tűnt fel, aki belenyúl a felhőkbe, és szétveri, majd ismét egymásba kavarja azokat szörnyű karjaival.

István gróf ijedten nézett hol a karmesterre, hol Karolinára. Karolina arca égi elragadtatásban vonaglott. Az örömnek és a dühöngésnek azok a kitörései, amelyek felzúgtak az orchesterből, Karolina arcán a boldogság vagy a kétségbeesés eksztázisában tükröződtek. Maga is érezte, hogy itt valami borzasztóan nagy és emlékezetes dolog történik. Eszeveszett dolog történik. Eszeveszett dolog, egy részeg isten őrjöngése...

A terem levegője izzott. Az asszonyok szeméből tűzcsóva csapott ki, amely szinte felperzselte a zenekart; nem lett volna csoda, ha lángra lobban az egész terem a szenvedélyek viharzásától.

Esterházy hercegnő odasúgta a szomszédjának:

- Egy egész élet küzdelme és zokogása sír ebben a szimfóniában.

Rasumovszky herceg büszkén bólogatott:

- Hiába, Beethoven egyetlen és összehasonlíthatatlan. Minden minta nélkül egyenesen az égből pottyant le.

István gróf érezte, hogy Karolina egész reszkető, forró testével mindjobban hozzásimul. Meghökkent:

- Mi történt veled?

- Félek - lihegte Karolina alig hallhatóan, és reszketett a szája.

Nem tudta, hogy vajon mitől fél Karolina. De ő is valami félelmet érzett.

E pillanatban valaki a háta mögött felsóhajtott:

- Uram, irgalmazz!

Mindenki úgy érezte, hogy azt a fékevesztett erőt, amelyben villámok csapkodása közepette, dühöngő orkánban az őstermészet pogány, örömtől ujjongó kozmikus himnusza zeng, azt a titáni erőpazarlást, amely az ellentétek őrült tombolásában szinte céltalan és emberfeletti módon pocsékolódik, nem lehet tovább fokozni. És mégis lehetett. Mintha az egész földi és földöntúli világ táncra perdült volna, és úgy ünnepelné óriási forgatagban egy új csillag születését, a zene az emberileg felfogható legmagasabb szférákba jutott.

- Hallod, Stefferl, hallod?

- Mi történik itt?

- Nem ismered ezt a melódiát?

- Nem, csak felzaklat és elragad.

- Igen, igen, hiszen ez a tánc onnan való, ahonnan te, Stefferl.

- Magyar?

Karolina belevájta körmeit István karjába:

- Magyar tánc, a te fajtád tánca, ah, Istenem, látom a te hazádat, és úgy szeretem a magyarokat, Stefferl, téged is szeretlek... szeretlek, Stefferl...

Karolina a Prater zöld fái alá kívánkozott. Magával vitte Istvánt, és Beethovenről beszélt neki. Egyszerre csak egy furcsa úrlovas nyargalt el mellettük.

- Ki ez a szörnyeteg?

Karolina hangosan felnevetett:

- Nem ismered őt? A szép magyar báró.

István gróf kezdett emlékezni arra, hogy ez a kitömött emberbőr, ez a tarkára felöltöztetett csontváz, ez a megelevenedett viaszfigura már az ő gyermekkorában is ijesztgette, és sokszor álmodott róla, ha vacsorán a gyomrát megterhelte. Még most is úgy érezte, mintha félne tőle, de azért kíváncsian utána nézett. Megfigyelte, hogy a merev derekú, széles vállú, tűzszemű, hetyke lovag a legutolsó divat szerint öltözködik. Vakítóan fehér és szűk nadrágja valamiféle kínai selyemszövetből készült; mellényt nem hord, csak puha selyeminget és indiai kasmírsálból készült nyakkendőt; a frakkja habkönnyű kelme: az angol posztószövés remeke; gomblyukában friss virág, jobb szemén csillogó monokli, kezében aranygombos lovaglópálca, keskeny, finom lábán kesztyűbőr cipőcske. Haja és félköríves dús pofaszakálla hollófekete. Fogsora vakító fehéren villog piros ajkai mögül. Remekül lovagol. Teste idegesen mozog, s a zabolátlan temperamentum, a csapongó jókedv, amelyet főúri gőgje alá rejt, majd szétrobbantja finom testalkatát, akárcsak a nemes angol vér a toporzékoló, nyughatatlan kancát, amelyen lovagolt.

A báró franciás eleganciája annál nagyobb feltűnést keltett, mert a német körök Napóleon bukása óta a férfidivat terén is önállósítani akarták magukat Párizstól. Tudósok törték a fejüket igazi germán divatkreáción, amely fő vonásaiban méltóságteljes, és ily módon a közerkölcsösségre üdvös hatású legyen. A férfiak ruházata katonás; a térdig érő kabátnak magas állógallérja van, s a pantalló bő; minden ruhadarab fekete, és a posztója erős, vastag, meleg.

Stefferl megvetéssel vette le tekintetét a báró alakjáról:

- Ostoba különc.

Karolina enyhe mosollyal nézett végig Stefferl ruházatán, amelyet bécsi szabó készített, de a fiatal gróf tervrajzai után. Az öltöny csakugyan valódi műalkotás volt: az angol és francia divat keveréke. Hófehér gallérja majdnem a füléig ért, és magasra peckelte az állát; fekete nyakkendőjét, amelynek lenge anyaga hatvanrőfnyi volt, Miklós komornyik legalább félórás vesződséggel csavargatta körül a nyakán, mígnem egy roppant arany melltűvel összekapcsolhatta. Egyetlen gombra járó mellénye tűrhetetlenül rövid és bíborpiros; tubákszín, skótkockás, fecskefarkú frakkja az angol lordokat majmolta, roppant Szuvorov-csizmái a harcias barbárt. Kalapjának olyan széles volt a karimája, hogy Karolinát, mint valami ernyő, egészen árnyékba borította. István gróf úgy festett, mint valami romantikus lovag, késői Werther, tragikus csizmájával és nyakravalójával. Karolina nevetve incselkedett vele:

- Stefferl, te, úgy látszik, ellensége vagy a különcködésnek.

- Az egyéni ízlés még nem különcködés - védekezett zavartan, mert észrevette, hogy Karolina a ruháját nézi. Aztán a báró felől kérdezősködött:

- Hány éves lehet ez a vén incroyable?

- Nem tudom - felelte Karolina -, de annyi bizonyos, hogy a legöregebb emberek is öregnek ismerték mindig. Talán ismerte már Lipót császár is, talán jelen volt a török háborúkban, valószínűleg ott harcolt a hős Sobieski lengyel király oldala mellett, mikor a törököt elűzték Bécs falai alól. A 17. században nyilván már éppen olyan nevezetessége volt Bécsnek, mint most. Lehet, hogy I. Ferdinánd alatt már zászlósúr volt; némelyek azt mondták, hogy olyan öreg, mint a Stephanskirche tornya. Talán öröktől fogva él Bécs falai között, anélkül hogy valaki fiatalnak látta volna. Öröktől fogva örökké fiatal dandy.

- Utálatos fickó.

- De van benne valami megható, ahogy ragaszkodik a fiatalság látszatához. Tavaly télen az utcákat félöles hó borította; Rasumovszky herceg orosz trapperjei dideregtek a szokatlanul fagyos januárban; mint a herceg mondta, valósággal kétbundás moszkvai hideg volt tavaly. A szép magyar báró pedig ugyanebben a lenge japán selyem vagy indiai kasmír vagy isten tudja miféle tropikus égöv alól való nyári lovaglóöltönyben, csillogó monoklijával és merev mosolyával fittyet hányt hónak és kétbundás hidegnek, télnek és öregségnek. Pedig, ha nem is egyidős a Stephanskirche tornyával, hetven már elmúlt.

- Szóval öregebb, mint az én édesapám. Papa idő előtt megöregedett. Valóságos rom. És az az örökös imádkozás! Istenem, mivé teszi az embert az öregség! Az egyik így, a másik úgy, de csaknem mind együgyű gyermekké válik. Karolina, nem akarok megöregedni.

Karolina nevetett:

- A szép magyar báró sem akar - éppen ez a tragédiája. Naponta csak egy vagy két órát mutatkozik nyilvánosság előtt, és erre a rövid időre tíz vagy tizenkét órát készül otthon, orvosok, fürdősök, borbélyok, javasasszonyok, kuruzslók és ráimádkozók egész tömegének segédletével. Naponta tizenkét órát fekszik ágyban, aztán hármat a műtőasztalon, amelyen orvosok, borbélyok és fürdősök preparálják. Rettenetes küzdelem ez az öregséggel; de másfél óra hosszat, amikor a világ szeme előtt mutatkozik, ruganyos, mozgékony, derűs és étvágytól duzzadó dandy akar lenni. És tudod-e, hogy ez a kifestett koporsó egyike a legnagyobb nőfogyasztóknak? Nem hiszed? Ezt Bécsben mindenki tudja. Palotájában, azt mondják, eszeveszett orgiák folynak. Stefferl, valld be nekem, voltál te már nála?

Karolinának olyan furcsán ragyogott a szeme. István gróf erős ütést érzett a szívén. Gyanakvó és elborult szemmel vizsgálgatta Karolina arcát.

- Nem tetszem, Stefferl? - kérdezte kacéran az asszony - vagy valami hiba van rajtam?

István elszégyellte magát. Micsoda őrültség! Egy pillanatra feltette Karolináról, hogy talán... ki tudja?... Istenem, minden lehetséges... Karolina hátha többet is tudna mondani a szép magyar báró házában lefolyt orgiákról? Stefferl gyalázatosan utálta magát otromba és kamaszos rosszhiszeműsége miatt, és keservesen keresett valami választ Karolina kérdésére.

- Azért nézlek, mert nem ilyennek képzelem az ír nőket. Te egyáltalán nem vagy sem ír, sem angol típus.

- Hanem?

- Magyar.

Karolina elpirult, és tiltakozva rázta a fejét:

- Miért? Mert barna vagyok? Az még nem tesz magyarossá. Magyar típus a te nővéred, Zsófi. Zsófinak a szeme is barna.

Stefferl elgondolkozott.

- Lehet. Akkor azt szeretném, ha a magyar asszonyok szépsége olyan volna, mint a tied.

- Miért? - kérdezte Karolina szívdobogva.

De nem kapott választ. Alig szóltak aznap egymáshoz.

Augusztus közepén megjelent Bécsben Castlereagh angol, Hardenberg porosz és Nesselrode orosz követ; csodálkoztak, hogy az osztrák császárvárosban még nyoma sincs a kongresszushoz való készülődésnek. A kancellária üres volt, és Metternich herceg Badenban nyaralt. A követek futárt küldöttek Metternichért, s a kancellár néhány nap múlva elhagyta a kies fürdőhelyet, amelyet a Párizsból érkezett Bagration Katarina hercegnő amúgy is már tűrhetetlenné tett számára féltékenységi botrányaival.

Augusztus 23-án a négy diplomata összeült, hogy előkészítse a kongresszus anyagát. A jegyzőkönyvet Gentz udvari tanácsos vezette, aki főleg azzal szolgálta a szent szövetség és a béke ügyét, hogy Metternich megunt szeretőit átvette, idegeiket lecsillapította, és féken tartotta. Most is ő volt az, aki Badenban Bagration hercegasszonyt visszatartotta attól, hogy vetélytársát, Sagan kurlandi hercegnőt tettlegesen megfenyítse. Augusztus harmadikán Talleyrand herceg is megérkezett Bécsbe. Szeptemberben pedig egymás után jöttek az idegen uralkodók.

Elsőnek a württembergi király, majd IV. Frigyes dán király érkezett a császárvárosba, amely száz ágyúlövéssel üdvözölte az előkelő látogatókat. Stefferl és Karolina ott volt az utcán tolongó néptömegben, titokban, egymáshoz simulva, mint valami szerelmespár.

A gróf megjegyezte:

- Istenem, az ember nem is hinné, hogy milyen különbség van királyok és közönséges kalandorok között.

- Haragszol a királyokra, Stefferl?

- Száz ágyúlövés! Bezzeg az én szegény ulánusom, aki kétszer megmentette az életemet, csak egy ágyúlövést kapott a lipcsei csatában, és utána nyomban bedobták egy gödörbe a többi halott közé.

Karolina titokban megszorította sógora kezét.

Jöttek aztán királyok, nagyhercegek, feleségükkel, fiaikkal, leányaikkal és szeretőikkel, jöttek hercegek, grófok és politikusok, jöttek komédiások, táncosnők, kártyások és zsebtolvajok, de Bécs csak egyetlen emberre volt kíváncsi igazán: I. Sándor cárra.

Akik vele együtt részt vettek a párizsi bevonuláson, már meghozták a hírét, és ez a hír megdobogtatta egész Bécs szívét. Azt mondták róla, hogy olyan szép, mint aminőnek egy tizenhat éves leányka elképzeli az arkangyalokat. Daliás, rózsaarcú, szőke, kék szemű, mosolygós. A párizsiak talán azért is adták neki a "Néva-parti békeangyal" nevet. Elmondták, hogy gyönyörűen fest rajta mindenféle egyenruha; kacérul viseli a vakítóan fehér, arannyal hímzett, pattanásig feszülő gárdistaruhát, szikrázó briliáns rendjeleivel, dús vállrojtjaival. Nézd csak, Karolina: aranyszőke haj, pufók, gyöngyház arc, ibolyaszem, bájos mosoly - undorító ember! Puha és zsíros az arca, a nyaka, a válla... minden testrésze puha és gömbölyű, mint egy szoborszép amazonkirálynőnek; szobor, de puha márványból. Néva-parti Apolló. Roppant magas gallérja miatt feje és válla előrehajlik, ezáltal a háta meggörbül; egyik fülére egészen süket; orra tömpe, makacs, rövid csecsemőorr; nézd csak, Karolina! Bécs asszonyai rajongnak érte, először, mert cár, másodszor, mert ő is rajong az asszonyokért; mert a lehelete is csupa csók és csupa szerelem; mert azt beszélik róla, hogy mindennap, minden éjjel és nappal, harctéren és selyemkárpitos szalonban tizenöt éves kora óta mindig kész az ölelésre; mert császári hercegnők, mágnásasszonyok, nagy színésznők és kis polgárlánykák, gazdag zsidóasszonyok, utcalányok és orosz parasztmenyecskék osztoztak kegyein, százan és százan; végül talán azért, mert mindegyikük joggal elmondhatta, hogy a császár őszintén és mélyen szerette őket; Nariskin hercegnőt húsz esztendeig, Niniche-t, a tízfrankos kis párizsi kurtizánt húsz rövid percig. István gúnyosan hozzátette, hogy ez az örökkévalóság távlatából teljesen mindegy. Ami egyéb tulajdonságait illeti, áldott jó lélek, mint csaknem minden korlátolt ember. Hogy bosszúálló, makacs, babonás, szeszélyes és vénasszonyosan álszent létére eléggé mérsékelten autokrata? Nem gyilkoltatja alattvalóit, nem őrült, s ez már magában véve nagy érdem az orosz császári trónon, s nincs több rögeszméje, mint a szerelem, a lengyel királyság és a flensburgi osztriga; azért még csak jobban tetszik a bécsi asszonyoknak, s ha nem volna óhitű eretnek, bizonyára szentté avatja Werner Zakariás.

Sajnálatos, hogy ez a szent ember egész háremet hozott magával, válogatottan szép és romlott hercegnőkből. Ezeket diplomáciai szolgálatokra használta, éppen úgy, mint egy sereg kalandort és selyemfiút, akik közül sokat tábornoki, miniszteri vagy szárnysegédi ranggal ékesített fel.

Az orosz császár példája nem maradt utánzás nélkül. A dán király érdekében az okos és szép Bernstorff grófnő fáradozott, a porosz érdekeket az elhunyt királyné nővére, Thurn és Taxis Teréz hercegnő képviselte. Talleyrand is elhozta magával Dorottya kurlandi hercegnőt, aki fiatalos bájával és felülmúlhatatlan ravaszságával Bagration és Sagan hercegnők munkáját ellensúlyozta. Fürstenberg Karolina hercegnőt, a gyermektelen, fiatal özvegyet semmi sem akadályozta, hogy egész szépségét és fáradhatatlan tevékenységét rendelkezésére bocsássa a törpe német fejedelemségnek. Soha, amióta a világ áll, ilyen ellenállhatatlan testület nem állt még résen, hogy valamely fejedelmi vagy népszövetségi kongresszus hasznos és érdemes munkát végezni ne tudjon, még ha beleőrül is az erőlködésbe.

Nem lehetett ráismerni Bécsre. Százezer idegen! Ferenc császár kitett magáért, mint házigazda. Harmincmilliót költött vendégei szórakoztatására. Ugyanennyit elköltöttek a vendégek is. Bécs városa fölött megeredt az aranyzápor, a polgárok csak alája tartották a kalapjukat, s azok megteltek égből hulló pénzdarabokkal. Pékek, mészárosok és kocsmárosok éppúgy megtömték zsebeiket, mint a szabók, virágárusok és díszműkereskedők, vagy a színészek, muzsikusok, balett-táncosnők és utcalányok. A régiségkereskedők minden limlomot eladtak, a varrónők éjjel-nappal a párizsi divatlapokat tanulmányozták, mert a győzteseknek nem volt nagyobb igyekezetük, mint hogy a legyőzött franciák divatját, művészetét, illatszereit és erkölcseit utánozhassák. Jól ment a dolguk nemcsak a szélhámosoknak és zsebtolvajoknak, hanem a munkásoknak és a tisztességes embereknek is: amire pedig kevés példa van a világtörténelemben. Októberben elkezdődött a farsang, és öt hónapig tartott; Metternich volt a főrendező - vendégeinek, az uralkodóknak és államférfiaknak lelkében mindenáron el akarta homályosítani a párizsi béke s az utána következő kéthetes londoni tárgyalás emlékeit. Ez sikerült is neki. Párizst és Londont mindenki elfelejtette, annál inkább, mert öt hónapra Párizs és London is ideköltözött Bécsbe, azonkívül idejöttek Berlin, München, Drezda, Prága, Budapest, Varsó, Moszkva és Szentpétervár szintén.

A porosz király keskeny, puritán arca itt piroslott Bécsben, itt látták kocsikázni a kétmázsás hájtömeget, a württembergi királyt, a hegyes állú, zörgő csontú, keszeg dán királyt, valamint Beauharnais Jenőt, Napóleon sógorát daliás termetével és tar koponyájával; a kedélyes Miksa bajor királyt, aki kifosztotta Bécs műkereskedőit, Vilmost, a porosz trónörököst, aki halálosan szerelmes a cár nővérébe, de nem tud szakítani Bagration hercegasszonnyal, a szerencsétlen szász királyt, aki végig hűségesen kitartott Napóleon mellett, s ezért most folyton a templomokban vezekel, Konsztantyin orosz trónörököst, ezt a vad, bohóckodó, öreg suhancot - és Bécs megismerte valamennyit hálósipkában és papucsban, s megtanulta, hogy a királyok, akik a napóleoni háborúk alatt Isten kegyelméből elköltötték alattvalóik vagyonát és kiontották katonáik vérét, tulajdonképpen maguk is halandó emberek. Ez a tanulság ráadás volt arra a hatvanmillióra, amelyet Bécs a kongresszuson nyert.

István gróf a bajor király előszobájában többet tanult, mint ha könyvtárakat bújt volna egész életében. Tapasztalta, hogy a férjek szívesen hordják a szarvasagancsot, ha ez tábornoki vagy szárnysegédi kinevezést hoz: látott asszonyokat, akiket a cím, másokat, akiket a dicsőség, ismét másokat, akiket a font sterling, vagy az aranyfrank kábít el, mint a részeg pillangókat; rájött, hogy az egész élet tele van hazugsággal; szerelem, hűség, házasság csak hétköznap és kispolgári körökben számít szentségnek; ünnepnap s a társadalom ranglétrájának legalsó és legfelső lépcsőfokain mindenkinek mindent szabad.

Mást is látott a fiatal ulánus kapitány. Látta a porosz király miniszterét, Hardenberg grófot vagy Humboldt bárót, akik, mint a zsidók, népük érdekében szakadatlanul adtak-vettek, kereskedtek; mi van eladó? - kérdezték a Burg csarnokában, a kancellárián, az utcán és a zsibvásárokon. Kiderült, hogy mindenkinek van eladnivalója; kiderült, hogy minden eladó. Látta az oroszokat, akik a poroszok ellentéteképpen csak vadul költekeztek, egyedül vagyonuk fitogtatásáért; látta Stewart lordot, amint összeveszett a Graben fiákerosaival néhány fillér miatt, s levetve kabátját, szabályos bokszmérkőzésben leütötte őket; és eszébe jutott, hogy Anglia évszázadok óta így bánik el Európával, néhány hajó s néhány mázsa színarany miatt.

És látta a magyarokat, akik utolsó holdjaikat vagy utolsó gyémántjaikat prédálják el, hogy a hiúságok e vásárán magukat észrevétessék. Látta Esterházy herceget, négymilliót érő huszárruhájában; Pálffy Ferenc grófot, aki utolsó ezresét a Párizsból jött Bigottini táncosnőre költötte, miután a cár, majd a badeni nagyherceg megunta a szép balerinát. Látta a másik Pálffy grófot, Ferdinándot, aki igazgatója volt a Theater an der Wiennek, és bérlője a Hoftheaternek, amint százezreket veszít, vagy nyer kártyán; látta a gróf házát, amelyet kártyavárnak hívtak, mert minden tégláját kártyán nyerte össze a gazdája; temérdek birtoka volt valaha mind a két Pálffynak; de olyannyira agyonkötelezték magukat, hogy Ferencet kitiltották a császári udvarból, Ferdinánd pedig állítólag kémszolgálatot teljesít a rendőrségnek.

Ilyen magyart sokat látott Stefferl, de sehol sem látott magyarokat, akiknek beleszólásuk lett volna a kongresszus ügyeibe. Olyant is keveset, aki a Monarchia vagy Magyarország, vagy a magyar nép sorsával törődött volna. Legnagyobb hatalom a magyarok között Zichy Károly gróf pénzügyminiszter, aki arra büszke, hogy soha életében egyetlen könyvet sem olvasott el. Valahányszor Stefferl a hatalmas miniszterrel találkozott, mindig feltette magában, hogy egész életét a könyveknek szenteli, akárcsak kegyelmes jó apja, az öreg Széchényi Ferenc.

Lichnovszky Eduárd herceg egy olyan éjszaka, amelyen a kongresszusi ünnepségek között pihenőt tartottak, elvitte őt a híres Morelnéhoz. Ez a Morelné Bécs egyik legelőkelőbb kurtizánja, aki többek között Sándor cártól havi ötezer forintot kapott, Budán született, az apja székely huszár kapitány volt. Morelné házában hallotta, hogy Bécsben hemzsegnek a magyar maîtresse-ek és kurtizánok, akik a magyarországi és erdélyi barlangok öreg medvéinek bőrét nyúzzák le leginkább. István grófnak, ahogy belépett Morelné asszony szalonjába, szeme-szája elállt a csodálkozástól. Minden hegyén-hátán hevert ott: bútorok, ékszerek, képek, papagájok, kanárik, majmok, letört gavallérok és csinos kurtizánok. A zongorán volt a ruhatár, és a szekrény alatt antik képek hevertek a porban. Libériás inasok szolgáltak fel fagylaltot, bort, pezsgőt és déligyümölcsöket. Morelné lompos pongyolában a szoba közepén feküdt pompás erdélyi perzsán, és forró virslit evett. Nagy társaság volt ott, amelynek egy Bihari nevű magyar cigány húzta hatodmagával, arannyal hímzett díszegyenruhában. István gróf azon a ponton volt, hogy meggyűlölje a magyar nőt s a magyar huszárruhát.

Még inkább elcsodálkozott, amikor a társaság tagjait megpillantotta. Ott volt a két Pálffyn, egy Erdődyn és két Batthyányn kívül Ligne herceg, a nyolcvanéves belga-francia-német marsall, a kongresszusi szalonok legszellemesebb csevegője, sőt ott látta a feszes, komor és ünnepélyes Windischgraetz herceget is, aki éppen mélyreható eszmecserét folytatott a tábornaggyal. A mellékszobákból női sikoltozás, cigányzene, vad férfikacaj és papagájok rikácsolása hallatszott be a szalonba, de senki sem törődött ezekkel a komikus vészkiáltásokkal. A szomszédban a legszennyesebb orgia folyt, itt, Morelné lábainál, Ligne herceg és Windischgraetz megdöbbentő komolysággal politizáltak.

István gróf egy üres széket pillantott meg Ligne herceg és Windischgraetz ezredes mögött. Leült, és kihörpintett egy pohár pezsgőt. Aztán figyelmesen szemügyre vette a belga herceget, aki félig feküdt, félig ült egy olyanfajta magas támlájú heverődíványon, amilyenen Párizsban a császárság alatt a nagyon szép termetű és félig mezítelen nők szoktak görög szobrokhoz hasonló attitűdben elomlani. A herceg lornyont tartott fáradt, táskás, gyulladt szeme elé, és halkan folytatta a megkezdett beszélgetést.

- Úgy értem - mondta a herceg egykedvűen, miközben Morelné fehér vállát simogatta kék eres, reszkető kezével -, hogy Bécs a francia forradalom alatt, amelyet kizárólag a franciák belügyének nézett, egész Mária Antoinette haláláig - sőt valljuk be, még azután is - olyan életet élt, mintha Párizsban mi sem történt volna. Önök nem zavartatták magukat mulatságaikban, másrészt nem léptek fel azzal a követeléssel, hogy újjáteremtsék a világot. Kedélyes gondatlanok voltak, akiknek kicsapongásában nem volt semmi erőltetett, semmi mesterkélt. Önök, arisztokraták, ugyan kacérkodtak a felvilágosodás eszméivel, de a polgárságot a maga együgyűsége a világ minden cenzúrájánál jobban megvédte a bölcsészeti tanok ragálya ellen. A francia forradalom csak akkor tűnt fel önök előtt borzasztónak, amikor annak már császáruk leánya is áldozatul esett. Csak ezt az egyetlen dolgot vették a szívükre, s ettől kezdve utálni kezdték azt, amiből voltaképpen nem értettek meg, s még ma sem értenek semmit.

Az ezredes védekezni próbált:

- Oah, nem szabad ezen csodálkozni. Ausztria...

Az öreg marsall, akinek keze a kurtizán válláról mind mélyebbre és mélyebbre csúszott, nem engedte a mondatot befejezni:

- Szabad megkérdeznem, csakugyan van a világon Ausztria?

István gróf közelebb húzta székét a herceghez. Nehéz volt ugyan a feje a sok bortól, de a beszélgetés érdekelni kezdte. Valósággal nyelte a vén marsall szavait.

- A Habsburgok birodalmának voltaképpen még a neve is csak költött. A társadalomban és lassanként a kancelláriákban is szokássá vált, hogy az osztrák uralkodóház birtokait Ausztria névvel jelöljék.

- Ah, oah - csattant fel Windischgraetz -, hercegséged nagyon kevéssé tiszteli...

Az agg herceg mintha nem is hallotta volna.

- Szép vagy, kicsikém - súgta Morelné felé -, a tested ruganyos, és a bőröd sima és rózsás. - Aztán odafordult az ezredeshez: - Legyünk őszinték, az osztrák ház államai csak a fegyver hatalmával összetákolt területek. Délkeleten Magyarország, északon a Lengyelországból kiszakított Galícia, nemkülönben Csehország, Sziléziának osztrák kézben maradt töredékével; ezenkívül Morvaország, Ausztria főhercegség és dél felé Stájerország, Krajna, Karintia és Tirol; vegyük ehhez Lombardiát, Velencét, a Svábországból szétszórt városokat. Németalföldet és Belgiumot. Ezt nevezzük ma Ausztriának. Mindössze száznegyvenezer négyszögmérföld mintegy harmincmillió lakossal. Mindenütt vannak végek, központot nem találni sehol. A határok e roppant terjedelmének védelmére nagy és költséges haderőre volna szükség. Egész nemzetek vannak e birodalomban - magyarok, csehek és belgák -, akik saját hagyományaikkal élnek, és arra büszkék, hogy eredetükhöz hívek maradjanak. Lehetetlen ezeket a különböző népeket egyöntetű egésszé gyúrni, és közösen kormányozni. Nem állam ez, mert nincsenek intézményei; kormánya nem kormány, hanem közigazgatással foglalkozó diplomácia. Csak szerződésekre és örökségekre alapították. Egy kis Európa a nagy Európában, nem nemzeti, hanem dinasztikus hatalom, amely úgy kormányozza önmagát, hogy népeit egymás ellen játssza ki, és ezzel tartja fenn az egyensúlyát a nagy Európa egyensúlyában.

István gróf valóságos kárörömmel nézte, hogy az ezredest majd szétveti a düh. Windischgraetz csakugyan magánkívül volt.

- Valóságos forradalmi beszéd! Egy ilyen agg férfiú... - csattogott, s erősen megnyomta ezt a két szót: agg férfiú...

A herceg azonban nem sértődött meg:

- Bocsánatot kérek, ez nem azt jelenti, hogy szeretem a franciákat. Hannibál kilencéves korában örök gyűlöletet esküdött a rómaiak ellen. Én tizenöt éves koromban fogadtam gyűlöletet a franciák ellen.

Windischgraetz némileg felengedett erre a vallomásra; a herceg észrevette, és gúnyosan mosolygott.

- Ámbár a francia irodalmat mégis többre becsülöm a német metafizikai szószátyárkodásnál.

Nem folytathatta, mert Morelné odatartotta neki a száját, egy fél virslit szorítva a fogai közé:

- Fenség, harapd el a felét.

Az agg marsall leharapta.

- De hát tulajdonképpen mit is akart Franciaország Európával? Miért kellett Napóleonnak egész Európát megháborítani? - szólt közbe egy ismeretlen férfiú, akit eddig senki sem vett észre.

A herceg lenyelte a virslit, s aztán megadta a választ:

- Drága barátom, ön nem gondol arra, hogy milyen nagy bajba volt Franciaország XVI. Lajos király kivégzése után.

István gróf nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

- Európa elég gyámoltalanul viselkedett, s csak ímmel-ámmal fogott fegyvert, hogy megtorolja a királygyilkosságot.

A herceg elismerőleg bólintott:

- Nem is arról van szó. A forradalom nem a Bourbonok, nem XVI. Lajos és nem a francia arisztokraták ellen támadt fel, hanem az egész korszellem ellen. Aláásta és romba akarta dönteni a régi Európa egész épületét. Proklamálta a népfelséget. Amikor lerombolta a Bastille-t, tulajdonképpen az abszolút monarchia szimbólumát, a rendiséget, vagyis a társadalmi rendek között való különbséget, az ember és ember között való különbség évezredes babonáját rombolta le. A nemzetgyűlés már rendi különbség nélkül egyesítette önmagában a szuverén nép képviselőit, akik a királyhoz hasonlóan, sőt nálánál is inkább szenteknek és sérthetetleneknek tartották magukat.

- Nagyon logikusan - felelte István gróf.

- Őrültség! Aoh, eszeveszett, elvetemült gazság! - kiáltott Windischgraetz.

Ligne herceg pedig a vállát vonogatta:

- Pedig ez természetszerűleg folyik abból az elvből, hogy az Isten minden embert szabadnak és egymással egyenlőnek teremtett.

Az egyik szomszéd szobában táncoltak és poharakat zúztak, a cigány harsányan és szünet nélkül játszott, a másikban néhány idősebb úr óriási összegekben kártyázott, és halotthalványan, némán, szívszorongva leste a lapokat. Aki nyert, tele marék aranyat dugott valamelyik hölgy keblébe, s hahotázott, amikor a megajándékozottnak inge alól a szép sárga napóleon d'orok a szőnyegre potyogtak.

Az általános mámorban, a fülsiketítő zajban, a dohányfüst és alkoholpára sűrűn gomolygó ködében István gróf már alig látta az arcokat, csak mélyen zengő, öreges hangjáról tudta, hogy a herceg beszél.

- De a forradalom tudta, hogy vívmányait csak akkor állandósíthatja, ha megtölti vele Európa minden népének lelkét. A forradalom mindig forradalmasítani akar. Ha egy nép valaha például eltörölné a magántulajdont, a világ minden népét rá akarná bírni, hogy hasonlóképp cselekedjék. A forradalom érzi, hogy a szigetet elnyeli a tenger; az egész világot el akarja tehát borítani a forradalom hullámaival. És ez néha sikerül is neki.

Valaki közbevágott:

- Nem a forradalomnak, hanem Bonaparte Napóleonnak.

A herceg, aki két térde között tartotta Morelné bozontos, szép fejét, fél szemmel a közbeszóló felé kacsintott:

- Napóleon és a forradalom egy. Az egész napóleoni epizód csak arra való volt, hogy a forradalom vívmányait állandósítsa és biztosítsa az európai reakcióval szemben. Mivel ez békés úton lehetetlenségnek bizonyult, ennél fogva háborút kellett izenni Európának. A forradalom szülte a köztársaságot, a köztársaság szülte Napóleont, és Napóleon 1808-ban már elmondhatta, hogy konzerválta a forradalom vívmányait.

Windischgraetz herceg felhördült:

- A legnagyobb zsarnok volt, aki valaha élt Európában. Aoh, a legvéresebb hóhér... Batu kán és... aoh...

István gróf Ligne herceg szájáról leste a választ. A herceg nyugodtan felelt:

- Zsarnoka volt Európának, hogy megfélemlítse és meghódítsa azt a forradalomnak.

- Ez ellen tiltakozom - aoh, ez már tűrhetetlen!

- Márpedig meghódította - ismételte nyugodtan a marsall. - Még a császárt is meghódította a forradalomnak.

- Hogy érti ezt, herceg? - kérdezte fenyegető hangon az ezredes.

- Bonaparte tábornok, a korzikai rabló, a haramia, a dühöngő őrült, a forradalom megtestesülése - mondta gúnyos mosollyal a marsall - tizenhét esztendővel azután, hogy Mária Terézia leánya a vérpadon elveszett, feleségül vette Mária Terézia másodunokáját. Ez volt a vén Európára nézve a forradalom történetében a legtragikusabb.

- Ez Metternich bűne - tört ki Windischgraetz Alfrédból a felháborodás.

A herceg a fejét csóválta:

- Nem volt valami vitéz cselekedet, de a szegény Ausztriának nem volt más választása. Nem verhetvén le Franciaországot, szövetséget kötött vele, hogy annál nagyobb biztonságban elárulhassa. Ahogy Ausztria Napóleonnal szemben viselkedett, az a legfrappánsabb történelmi mimikri. Hogy a győzőt megnyugtassa és elaltassa, még uralkodójának leányát is odadobta neki, mint ahogyan a görög mitológiában a szüzeket feláldozták Minótaurosznak. Éppen ezért nem tudom, mit csodáljak jobban: Napóleon lángeszét vagy Metternich ügyességét. Gondolja csak végig, drága ezredesem, milyen állhatatosság és mesteri diplomatizálás kellett ahhoz, hogy Ausztria, amely Jemappes-tól Lodiig minden hadjáratban vereséget szenvedett, végül ebből a katasztrófából hatalmasabb alakban kerüljön ki, mint amilyen volt valaha Európa történetében.

Az ezredes felállt, és mellét, amelyen ott ragyogott a Mária Terézia-rend keresztje, kifeszítette.

- Egyszóval, alaposan elbántunk a forradalommal.

Ezután nyomban átment a másik szobába azzal a büszke öntudattal, hogy a végén, a legválságosabb szituációban a Ligne herceggel vívott csatát is megnyerte.

Ligne herceg pedig elnézően és finoman mosolygott, majd homlokon csókolva Morelnét megsúgta neki, hogy feltűnés nélkül hazamegy, mert szédül, és gyomra felémelyedett a tivornya dögletes atmoszférájában.

A herceg távozása után Morelné István gróf ölébe ült és szájon csókolta.

- Ki vagy te, kis gumiarcú ember?

István gróf megmondta a nevét.

- Magyar vagy?

- Igen.

A kurtizán összecsapta rózsás kis tenyereit és nevetve tapsolt:

- Akkor tartsunk össze. Éljen a haza!

István grófnak eszébe jutott, hogy íme, az első magyar, aki Bécsben a hazáját éltette, egy szegény, posványba süllyedt kis perdita. Egész Magyarországból nincs itt a bécsi kongresszuson senki más, mint a hullaarcú, eszelős, vén báró kitartottja, a megvetett, részeges, züllött Morelné asszony. Olyan erősen érezte a maga társtalanságát, hogy sírva tudott volna fakadni szomorúságában. Morelné is észrevette, és arcát az övéhez szorítva, magyarul kérdezte:

- Mit búsulsz, kenyeres?

István gróf utána mondogatta ezt a három szót, amely valamelyik kuruc katonadalból szivárgott át a nép szótárába. Pirulva vallotta be Morelnénak, hogy ő ugyan kisgyermek korában egész folyékonyan tudott magyarul beszélni, ezeket a furcsa szavakat azonban most nem értette meg.

- Akkor te nem is vagy magyar - riadt fel hangosan a kurtizán, és faképnél hagyta.

István gróf egyedül maradt a szoba sarkában, s elgondolkozott.

- Nem vagyok magyar... Úristen, hát voltaképpen mi is vagyok én?...

Bihari János cigányprímás éppen egy furcsa kis magyar népdal variációit játszotta, és Lichnovszky Eduárd herceg, Beethoven barátja, a nagy zeneértő áhítatos arccal hallgatta a cigányt.

- Ez olyan szép, hogy akár az öreg Bach Sebestyén is írhatta volna...

István gróf sem Bach Sebestyént, sem Bihari Jánost, sem a variációk népdal-eredetijét nem ismerte. Elkedvetlenedett.

- Úristen, miféle ember vagyok én? - kérdezgette magában csökönyös önkínzással, és egy óvatlan pillanatban kiosont az ajtón.

Részegeskedéseit, szerelmi kicsapongásait majdnem mindig elmondta Karolinának. Nem is tudta, mi indítja erre: a gyónás és vezeklés kényszere-e vagy az a csiklandós érzés, hogy szép, fiatal sógorasszonyával ilyen témákról beszélhet.

Karolina néha mulatott a fiú kalandjain, néha megpirongatta túlságos mohóságáért és mértéktelenségéért, néha kinevette tapasztalatlansága és naivsága miatt. De ma eltorzult az arca, és nem engedte a kezét megcsókolni.

- Utálatos vagy.

Megijedt, és könyörgésre fogta a dolgot:

- Mondd meg nekem, édes jó Rolly, mit kell most tennem?

Karolina szeme lecsukódott:

- Mit kell most tenned? Semmit. Csak arra kérlek, Stefferl, ne beszélj többet ilyesmiről nekem. Nem szabad. Bűn.

Másnapra mind a ketten megkönnyebbültek. Fannyéknál kamarazenés teán találkoztak, és Zsófi, akinek az ura, Zichy Ferdinánd gróf, pár hétre magyarországi birtokára utazott, csintalan kedvében éppen az orosz cár és Wrbna Flóra grófné öltözködési versenyét mesélte. A dolog úgy történt, hogy Zichy Károlyéknál nagy társaság volt együtt tegnap este, ott volt Wrbna Flóra grófnő is, aki szépségével már rég magára vonta a Néva-parti Apolló figyelmét. Tegnapelőtt Flóra véletlenül azt állította, hogy a férfiak még a nőknél is hiúbbak, és öltözködésük több időt vesz igénybe, mint az asszonyoké. A cár ezt kétségbe vonta, és fogadást ajánlott. Megállapodtak, hogy a grófnő is, a cár is visszavonulnak egy-egy szomszéd kabinetbe, és tetőtől talpig átöltözködnek. A társaság órával kezében ellenőrzi majd az eredményt. Az öltözködési verseny idejét ma déli egy órára tűzte ki a cár. Flóra grófnő teljes udvari estélyi öltözékben jött, de magával hozott egy másik ruhát is, amelyet a szalonból nyíló egyik kis öltözőben fog magára ölteni. A cár pontosan egy órakor érkezett. Fél kettőkor kezdődött a verseny. Eltűnt a cár, és eltűnt a grófnő. A többiek a nagy szalonban lélegzetfojtva várták, hogy ki lép ki előbb az öltözőből. Elmúlt tíz perc, elmúlt negyedóra, fél kettőkor a társaság tagjai sápadni, majd pirulni kezdtek, háromnegyed kettőkor végre megjelent a cár, teljesen átöltözködve, mosolygós, rózsás arccal, mint ahogy az egy Néva-parti Apolló-hoz illik. Ezután elmúlt még egy negyedóra, a grófnő csak pont kettőkor jött ki a szobából, bágyadtan, legyőzötten, és irulva-pirulva gratulált ellenfelének. A cár odavolt a boldogságtól. Mindenki boldog volt. A cári kegy végigsugárzott az összes jelenlevőkön. Zsófi grófnő nagy színészi tehetséggel mesélte el a történetet. A társaság kissé szégyenkezve összenézett, a férjek bosszankodtak, az asszonyok nevettek. István gróf odasúgta Karolinának:

- Ezt feljegyzem az emlékkönyvembe. Már szép kis gyűjteményem van az ilyen történetekből.

- Mi az, talán naplót vezetsz?

- Még eddig nem, de azt hiszem, érdemes volna.

- Én már régen naplót írok - mondta Karolina, és szeme elborult.

- Meg mernéd mutatni? - kérdezte Stefferl nevetve, de érezte, hogy a vér megint felszalad a fejébe.

Karolina halkan odasúgta:

- Meg. De csak neked.

- Pálnak?

- Isten ments!

Stefferl eltűnődött. Mit jelent az, hogy neki igen, de Pálnak, az urának nem? Zavarában hirtelen kijelentette:

- Mától kezdve én is naplót írok.

Karolina közönyös igyekezett maradni.

- Úgy tudom, hogy Thürheim Lulu grófnő is jegyzi a kongresszusi eseményeket.

- Metternich is.

- Gentz is.

- Letisztázom a feljegyzéseimet, s hozzájuk írom a magam gondolatait és érzéseit is. Neked, Rolly, mindig jogod lesz elolvasni.

- De aztán az igazat írd! - intette az asszony zavart nevetéssel. Aztán elfordította a tekintetét. Égett az arca.

- Azt hiszed, hogy neked tudnék hazudni, Rolly?

A zenészek hangolni kezdtek, és Karolina a szemével intett, hogy ne folytassa tovább.

Másnap István gróf szép, nagy bőrkötéses könyvet készíttetett, elöl hátul és az első fedőlap homlokán gazdag aranyozással. Alatta aranybetűs írás: "Das Gute und Schlechte, welches ich erfahren."

Ettől fogva majdnem mindennap írt valamit a naplókötetbe.

Szeptember 1.

Csernisev, a cár főhadsegéde, ma azt mondta nekem, hogy Mécsben immár le kell mondani a szerelemről. A cár mindjárt beleavatkozik. Ez egy újfajta jus primae noctis? Vagy azelőtt is így volt? Amit az uralkodók itt Bécsben művelnek, az kiábrándítja az embert a királyokból; de hogy ezt a férjek, apák, testvérek tűrik, az kiábrándítja az embert az alattvalókból is. Kezdem utálni az embert, akár korona, akár hálósipka van a fején.

Karolina ma nagyon megsértette Woyna Ede ulánus kapitányt, aki bejelentette magát látogatásra. Elment hazulról, és cédulát hagyott hátra ezzel a néhány szóval: "A gróf és a pedikűr várakozzanak", Ede sértődötten visszafordult, pedig azt hiszem, inkább kitüntetésnek vehetné, ha egy szép hölgy együtt emlegeti azzal a derék emberrel, akire a lábacskáit rá meri bízni. Őszintén szólva azonban az egész bizalmaskodás nem tetszik nekem, de, édes Istenem...

Szeptember 3.

Legjobb barátaim: Lichnovszky Eduárd, Esterházy Vince, Liechtenstein Vencel, Waldstein János és Pali, a bátyám. De valamennyinél igazabb és kedvesebb barátom Rolly. Kár, hogy Rolly nem férfi. Az egyetlen tökéletes lény, akit ismerek.

Tegnap éjjel megint rossz társaságban voltam. De nem történt semmi olyan, amit Rollynak be nem mernék vallani. Ez megvigasztal.

Szeptember 9.

Selina sógornőm észrevette, hogy Karolinával túlságosan sokat vagyunk együtt. Furcsa célzásokat tesz ránk. Ma egész éjjel ezen gondolkoztam. Ha tudnám, hogy mások is megütköznek a barátságunkon, nyomban elhagynám Bécset. Lehet, hogy emiatt a szívem szakadna meg, de Rollyért szívesen adnám a szívemet. Rollyért, vagy inkább Rollynak? (Ez csak szójáték.)

Szeptember 12.

Az orosz cár szerint a hat legszebb asszony: herceg Esterházy Pálné, gróf Saurau Zénóné Hunyady Gabriella, gróf Zichy Károlyné, herceg Auersperg Vincéné, aztán az én Zsófi nővérem és Karolina. Szerintem csak egy igazán tökéletes szépség van Bécsben... Rolly... Rolly... sejted-e, hogy kire gondolok?

Szeptember 15.

Tegnap Esterházy Nickerl hercegnél voltam. Ott volt Schwarzenberg Károly Fülöp tábornagy is, aki mindössze negyvenhárom éves, de már II. József alatt a török ellen is harcolt, és húszéves korában őrnagy volt. Végigküzdötte a francia háborúkat, közben diplomataszolgálatot is teljesített Szentpétervárott és Párizsban. Napóleon után Schwarzenberg Károly herceget tartom korunk legnagyobb hadvezérének, mint ahogy Metternichet a legnagyobb diplomatának. Schwarzenberg herceg nyugodt és fenséges, mint egy antik isten. Valóságos bölcs. Tudom, hogy milyen roppant feladatot oldott meg, amikor összetartotta a széthúzó szövetségeseket, s megbirkózott az intrikákkal, amelyek majdnem gyalázatos kudarcba döntötték az egész vállalkozást. Nem ismerek embert, akit annyira csodálnék, mint őt. Lovagias és jólelkű, ha valaha titkom volna az életemben, ő volna az, akinek megvallanám. Testemet, lelkemet, becsületemet és üdvösségemet nyugodtan tenném le az ő kezébe. Mocsoktalan jelleme meghódította magának a királyokat és közlegényeket, tiszta emberi és családi élete tiszteletre gerjeszt mindenkit ebben a babiloni Bécsben.

Szeptember 17.

Bécs üres. Ferenc császár Budára vitte vendégeit. A magyarok boldogak. Lajos és Pál bátyám, valamint Ferdinánd és Miklós sógorom is ott vannak. Drága, jó apám is szeretett volna elmenni, de megbetegedett. A kongresszus alatt nem is volt künn a házból; nem is nagyon érdekli a fejedelmi sokadalom; napról napra mélyebb és szélesebb szakadék választja el az emberektől. Egészen egyedül van. Úgy látszik, az embert hamar elfelejtik. Magára marad, mint a tenger alá süllyedt hajónak egy magános árboca, amely az ég felé mered.

Pál hosszú levélben számolt be a magyarországi ünnepségekről, és szemrehányást tett, hogy ezalatt én Bécsben loptam a napot. Pálnak igaza van. Semmirevaló ember vagyok, sem a császáromnak, sem a hazámnak nem vagyok hasznára; családomnak sem és saját magamnak sem. Még Karolinát is elhanyagolom. Lichnovszky Eduárdot utálom, és mégis megint két napig tivornyáztam vele. Ma reggel Hennigstein báró ocsmány bűnbarlangjában ébredtem fel. Így hívják azt a szörnyeteget, aki mint egy kifestett csontváz a bécsiek előtt nevetségessé és gyalázatossá teszi a magyar nevet. A szép magyar báró és én tehát itt maradtunk, nem kísértük el a császárt Magyarországba.

Szeptember 22.

A királyok és koldusok mindenhol egyformák. Csak a közbeeső rétegekben vannak egyéniségek. III. Frigyes, aki fülig szerelmes a vörös Zichy Károlynak - a miniszter fiának - feleségébe, tegnap Karolinát is kitüntette piszkos érdeklődésével.

- Hol van a férje? - kérdezte, s kidülledt szemével majd elnyelte Rolly meztelen vállát.

- Magyarországon, a birtokunkon.

- Nos, hát akkor a trón ez idő szerint üres?

Karolina hallgatott.

- És ki a régens? - folytatta idétlen tréfálkozását az uralkodó.

Karolina hallgatott.

- Magam is szívesen betölteném a helyét - vágta ki az otromba csattanót a porosz, de Karolinától alapos leckét kapott:

- Felség, én nem vagy tartomány, nálam az uralkodókat nem lehet csereberélni.

A király elpirult és továbbállott. De azért Karolina is bűnös, miért vágatja ki oly mélyre a ruháját a vállán és keblén.

Szeptember 23.

Édesanyám könnyek közt rimánkodott, hogy néha-néha gondoljak az örök üdvösségemre is. Csakugyan hovatovább már egész pogány lettem. Szegény, öreg édesanyánk egész életében egyebet sem tett, mint haszontalan gyermekei földi boldogságáról gondoskodott; most még az égi boldogságot is biztosítani akarja számunkra.

Szeptember 24.

Ma Karolinával kilovagoltunk a Praterbe. Visszafelé jövet azt mondta Rolly: "Mi minden akarna lenni ez a gróf Széchenyi István? Szeretne híres katona lenni, akinek a mellén mindenféle rendjel ékeskedik, s minden újság tele van a nevével. Szeretne örökké utazni s magát expatriálni. Megházasodni s minden gondtól menten csak a társadalmi életnek szentelni magát. Nem. Nőtlen maradni, minden társaságtól visszavonulva vadászgatni s lovat nevelni. A diplomáciában karriert csinálni. Élére állni egy pártnak s a jog és alkotmányosság ügyének élni. Belletristává lenni s verseket, tragédiákat írni. Ez a fiú, nem tudván életének irányt adni, egymás után a szélrózsa minden irányába nekirugaszkodik; tessék elképzelni, hol fog ez kikötni."

Milyen jól ismer engem ez az okos, kegyetlen Rolly!

Szeptember 26.

Tegnap voltam Charles-Maurice Talleyrandnál, Bénévent hercegénél. Karolinát kísértem oda. A herceg, aki hosszú, kétfelé omló, vállig érő vörös parókájában olyan, mint egy sörényes majom, Karolinát valósággal körülnyálazta a bókjaival.

Elnéztem ezt a mindenütt jelenlévő sánta Mephistophelest, aki a francia forradalom kitörése óta egyetlen napra sem tűnt le a világ színpadáról. Ki hinné róla, hogy püspökkorában ő tartotta az istentiszteletet a július 14-iki mars-mezei nemzeti ünnepen? Hogy a rémuralom alatt már a jakobinusok ellen keverte a kártyát Angliában? Hogy a direktóriumot ő segített Napóleonnak megbuktatni, és ő asszisztált a pápának a császár megkoronázásánál? Ezek után csak természetes, hogy az oroszországi hadjárat idején már a Bourbonokkal alkudozott, és a szövetségesek párizsi bevonulása után éppenséggel ő maga indítványozta Napóleon letételét. Most itt van a kongresszuson. Senki sem hívta, eleinte csak úgy ténfergett Bécsben a fejedelmek körül, de most már részt vesz a tárgyalásokban. Fanny nővérem, aki szellemes karikaturista, Talleyrand-t is lerajzolta vázlatkönyvébe, mint gall kakast, akinek hat feje van, és mind a hat csőrével mást és mást kukorékol. Az egyikkel: "Éljen a köztársaság!", a másikkal: "Éljen a császárság!", a harmadikkal: "Éljen a király!"...

Ez a Talleyrand azonban nem egy, hanem nagyon sok példányban látható itt a kongresszuson. A saját estélyén is tíz vagy húsz Talleyrand nyüzsgött körülötte olcsó ponyvakiadásban. Egy részük őseitől örökölte nevét, vagyonát, tekintélyét, szinte beleszületett a hatalomba, mint a fejedelmek. De vannak kalandorok, akik a mélyből jöttek fel, és külső megjelenésükkel, furfangos eszükkel, erőszakosan, fölfelé alázatos meggörnyedéssel, lefelé pedig zsarnoki pöffeszkedéssel egyszerre csak kezükbe kaparintották a gyeplőszárat. Honnan jöttek, ki hívta őket? - senki sem tudja. Mintha találkát adtak volna egymásnak, megérkeztek az orosz cár udvarába, az angol parlamentbe vagy a porosz hadsereg vezérkarába. Mint egy vándorszínész társaság tagjai, itt vannak, és eljátsszák szerepeiket. Dalberg herceg, a mainzi választófejedelem öccse, egész életében nem tett egyebet, mint kereste az asszonyok, bankárok és firkászok kegyét; ezen a módon francia állampolgár és Napóleonnak először cselédje, aztán árulója lett, s most egyike azoknak, akik Franciaország kormányzatán osztozkodnak. A harmadik francia követ (Richelieu herceg) a forradalom alatt emigráns, kezdetben az orosz hadsereg tagja, Sándor cár alatt már Odessza kormányzója, Napóleon bukása után pedig a francia főrendi kamara elnöke. Miért? Senki sem tudja. Pozzo di Borgo korzikai ügyvéd, aztán orosz katona, majd angol titkos diplomata, Bernadotte svéd trónörökös barátja, végül a lipcsei csatában már tábornok, és most az orosz cár legbizalmasabb politikai tanácsadója. Talán csak nem azért, mert szép idézeteket tud mondani Dantéból, Tacitusból és az angol államférfiak beszédeiből? Lord Stewart vagy más néven Lord Pumpernickel a bécsi utca mulattatására felvirágozott lova hátán piros ruhában, sárga csizmában, mint egy bohóc nyargal a városon végig, és cifra öltözete miatt az "aranyfácán" nevet viseli. Lord Castlereagh otthon, ha társasága nincs, órák hosszat táncol a feleségével, vagy ha az sincs kéznél, egy magas hátú, bőrrel bevont ebédlőszékkel, s bálban és ünnepélyeken a felesége hordja a térdszalagrendet. Ezeket, ha nem a hatalmas Angliát képviselnék, régen a bolondokházába csukták volna. Sidney-Smith admirálist, aki nyilván, mint tengeri kalóz rabolta össze roppant vagyonát, egzotikus ruhába öltöztetett és egzotikus erkölcsű szép leányai táncoltatják, mint valami cirkuszi medvét. Ki hívta és ki küldötte ide? - senki sem tudja. Ez a tíz vagy húsz ember úgy érzi, hogy joga van Európa népét, mint valami csordát, vágóhídra vinni vagy gúlákat építtetni velük. El sem képzelni nélkülük háborút és békét, kormányzatot és államéletet sehol Európában. Ide-oda utazgatnak, úgy változtatják hazájukat, mint a szeretőiket, kifosztják a bankárok pénztárcáit, kegydíjakat húznak az uralkodóktól és a hadseregszállítóktól, százezreket fizetnek egy-egy szép színésznőnek, vagy százezreket zsarolnak ki némely öreg hercegnőtől, elpusztíthatatlan és halhatatlan vérszopói a népeknek, amelyeket nem is ismernek - Úristen, micsoda jogon telepedtek ezek az emberiség nyakára?

És az asszonyok! Az egyik sarokban Windischgraetz herceg a ház úrnőjének tette a szépet. Az úrnő mindössze huszonegy éves, de már elvált az urától, Talleyrand herceg öccsétől, akit a nagybácsi szép summa arannyal elégített ki. Dorottyának hívják, kurlandi hercegi családból származik, tizenöt éves kora óta egyik férfi karjából a másikba röpdös, most az öreg, sánta herceg szerelmében sütkérezik. Ez a szerelem azonban csak fényt és dicsőséget tud rá árasztani, meleget és tüzet a merev arcú Windischgraetz herceg adna hozzá - ha tudná, honnan vegye.

Nekem az estélyen Sagan Wilhelmina hercegnő tetszett legjobban, aki most Metternich szolgálatában áll, habár nemrég még Sándor cár barátnője volt. Egy házban lakik Bagration hercegasszonnyal a Senkenstrasse 54. számú ház első emeletén, s lakásának ajtaja éppen szembenéz a Bagrationéval. Most Trubeckoj herceg felesége. Szép, magas, fekete, erős és szenvedélyes bestia. Mérhetetlen vagyona van, de azért közönséges kém és kurtizán; úgy látszik, ennek a pályának is vannak önkéntesei, minden érdek nélkül, pusztán hivatásérzetből, a szent cél érdekében. Vagy egyszerűen csak kielégíthetetlen nőstények ezek?

Október 5.

Fanny nővéremnél ma nagy társaság volt. Csodálatos barátai vannak Fannynak: urak és művészek, akik egymás mesterségét irigylik, s mindegyik a másik, mesterségében akar kitűnni. A hercegek és tábornokok festeni, zongorázni, énekelni akarnak, verseket írnak és színdarabokban szerepeket játszanak; a művészek politikáról, lovakról és szerelemről tartanak előadásokat, vagyis arról a három dologról, amelyhez nem is konyítanak. Nem csodálom, hogy Fanny férje, Nickerl, megszökik a saját estélyeiről.

A legfurcsább alak Fanny barátai közül Werner Zakariás, az abbé, akivel együtt utaztam Milánótól Bécsig. Ő most Bécs legnagyobb prédikátora; a Stephanskirche vagy a Maria am Gestade szószékén elmondott szentbeszédeire úgy mennek az emberek, mint az Operaház egy bemutatójára - a hasonlat annál inkább megállja a helyét, mert Zakariás abbé valóságosan elénekli a szentbeszédeit.

Werner Zakariás a szalonokban nem játssza sem Ézsaiás próféta, sem Abraham a Santa Clara szerepét, inkább pályázik a költő és irodalmi kritikus babéraira. Minthogy én irodalomból csak annyit tudok, amennyit Karolinától tanultam, odalopództam az abbé mellé, hogy gyarapítsam ismereteimet. A következő párbeszédet hallgattam végig:

- Abbé úr, kit tart ön nagyobbnak: Racine-t vagy Voltaire-t?

Az abbé arca átszellemült:

- Ah, ezt a két nevet nem lehet egy napon kiejteni. Racine fennkölt és mélységes, mint az ég és a tenger. Soha le nem írt egy sort, amely nem volt mintaszerű, óriási, mesteri, felülmúlhatatlan. Egyetlen gondolata sincs, amely nem volna bibliai törvény... Voltaire?... Az ő gonosz nyelve, az ő erkölcsi felfogása... pfuj!

- Igaza van, abbé, Racine valósággal megigéz.

Az abbé felhördült:

- Igézet, igézet! Hol van Racine az igézettől! Racine monoton, unalmas, hideg, Voltaire felizgat bennünket, megfélemlít, elragad és a végtelenbe sodor.

- Ezért rajongok én Voltaire-ért - szólt valaki közbe.

- És miért, ha szabad kérdeznem, grófnő? - rikkantotta az abbé. - Azért talán, mert Voltaire a világon mindent tagad, még a vers törvényeit is?

- Annyi bizonyos, hogy Voltaire újító - tódította egy harmadik. - Voltaire sem nem klasszikus, sem nem ortodox.

Az abbé összecsapta a tenyereit:

- Ki meri azt állítani, hogy Voltaire nem klasszikus? Az egész francia irodalomban nincs hozzá fogható klasszikus.

- Jó, jó, de a stílusa...

- A stílus! Az ő stílusa! Hogy Voltaire-nek nem volna stílusa? Olvasott ön tisztább, tökéletesebb verseket? A verselés szabályait egyik költő sem tartja be oly tökéletesen...

Nem hallgattam tovább. A vendégek ájuldoztak az elragadtatástól. Ez a Werner Zakariás!

Félek, hogy ily módon sohasem tudok Karolina előtt levizsgázni irodalomtörténetből.

Október 10.

Sándor cár halálosan szerelmes Auersperg hercegnőbe, s azt hiszem, ez volt az orosz cár egyetlen plátói szerelme. A bécsi asszonyok azonban, akik szerelmi dolgokban hírből sem ismerik a "nem" szót, azt mondják, hogy a betörésnek, amely a napokban az Auersperg-palotában történt, nem kisebb legény a tettese, mint az oroszok cárja.

A cár egyébként minap Beauharnais Jenő alkirállyal a Salzgries egy sötét mellékutcájában tett legkegyelmesebben látogatást. Ahogy ott egy nyilvánosházból lejövet kart karba öltve lefelé támogatták egymást a lépcsőn, az alkirály egyik komornyikjával találkoztak, aki megismerte őket. A lakáj elfordította fejét, jeléül annak, hogy szégyelli magát, és inkognitóját még az uralkodók előtt sem hajlandó levetni. Kár, hogy a fejedelmi cselédek példája csak a legritkább esetben ragad gazdáikra.

Október 12.

Tegnap tűzijáték volt a schönbrunni narancsligetben. Aznap jöttek meg a fejedelmi vendégek Grazból, de Metternich egyetlen óra pihenőt sem enged nekik. Zeneestély, bál, vadászat, népünnepély, műkedvelő színielőadás egymást érik, hogy a kongresszus tagjai kimerüljenek, és Metternich a maga kénye-kedve szerint csinálja meg Európa új térképét. Ebben a kancellárnak tökéletes igazsága van. Egyetlen okos ember esetleg még elkövethet valami jót a népek érdekében; de egy asztaltársaság feltétlenül ostobaságot vagy gazságot eszel ki, ha egyáltalán ki tud eszelni valamit. Én egyébként nem ismerek sem olyan embert, sem olyan kongresszust, amelynek joga volna a népek fölött rendelkezni. Népek sorsát csak maguk a népek intézhetik. Napóleon is megbukott, mert összetévesztette magát az isteni gondviseléssel. Karolinát ma nem láttam. Talán azért vagyok ilyen jakobinus hangulatban.

Október 15.

A Praterben tizennégyezer gránátost vendégelt meg ma a jó Ferenc császár. A gránátosok berúgtak, és boldogak voltak. Szegény ördögök. Ki tudja, nem kell-e nekik megint vérüket ontani azért a néhány hordó savanyú borért, amelyet számukra a császári kegy csapra üt, miután néhány százezer bajtársuk vérét megcsapolta. Schwarzenberg herceg volt az egyetlen alattvaló, aki az uralkodók asztalánál kapott helyet. Ő volt az egyetlen fejedelmi férfiú a sok koronás pipogya között. Sajnálom, hogy Karolina nem szenvedheti a tábornagyot. Nincs más oka erre, csak az, hogy a marsall nagy tisztelője Lichnovszky Károlyné hercegasszonynak. Este a társaság a Kärtnerthor mellett levő színházban a Flóra és Zephir című balettet nézte végig. Én Karolina mellett ültem egy páholyban, és egész este kezemben tartottam a kezét.

Október 17.

Rolly figyelmeztetett, hogy kezdek Bécsben divatba jönni.

- Minek köszönhetem ezt a szerencsét? - kérdeztem tettetett közönnyel, de megvallom, titokban jólesett ez a bók.

- A ruháidnak - felelte Rolly gúnyosan, és figyelmeztetett, hogy anglomániásnak tartanak, s emellett hóbortos piperkőcnek.

- Mindenki úgy öltözködik, ahogy egyéni ízlésének megfelel - duzzogtam sértődötten.

- De ahhoz az kell, hogy az embernek jó ízlése legyen. Nagyon fájt ez a kíméletlen lecke. Tehát az ízléstelenségem révén leszek híres ember Bécsben.

Október 18.

Rolly nagyon édes volt, ahogy tegnapi kíméletlenségéért ki akart engesztelni. Megmondtam neki, hogy ez teljesen felesleges. Tisztában vagyok azzal, hogy azok a tulajdonságok, amelyekkel némi feltűnést keltettem magam körül, nagyon is gyarlók. De szerencsére mulandóak is. Egyetlen tulajdonságot becsülök magamban, és ez az értelem, s ebből, azt hiszem, több van bennem, mint az átlagos emberben.

Rolly mosolyogva jegyezte meg, hogy ennyi önbizalommal csakugyan sokra fogom vinni. Erre megjegyeztem, hogy tökéletesen ismerem magamat; tudok ugyan jól lovagolni, táncolni, úszni, de egyebekben, testalkatomban némi félszegség van, s ez sehogy sem illik világos és fürge eszemhez; nálam tehát nem túltengő önbizalomról, csak mély önismeretről lehet beszélni. De ez mind semmi. A fődolog: egész férfiúnak lenni és erélyesen cselekedni, mert az emberiség éppúgy a férfiasság és erő körül tolong, mint ahogy a világegyetem központja a hatalmas Isten.

Október 20.

Windischgraetz herceg ma nagy erkölcsi leckét tartott arról, hogy rossz társaságba keveredtem, és haszontalan tivornyázásban fecsérelem el az életemet. Nagyképű fajankó. Én is beismerem, hogy más életet kellene élnem, de akkor kérnék ahhoz más országot is. Én is tudom, hogy a fiatalembereket arra kellene nevelni, hogy minden szenvedélyükkel a nemzetet szolgálják. De hogyan lehetséges ez egy olyan országban, ahol nem szabad szatírával s szarkazmussal a világra jönni, s nem szabad azt, amit a kormány tesz, nevetségesnek s komikusnak találni? Istenemre mondom, legokosabb volna már húszéves fővel kivándorolni külföldre, mert ha valaki egy vonalnyira a középszerűség fölé emelkedik, be kell látnia, hogy nincs semmi keresnivalója az osztrák birodalomban. A becsületes ember itt zavarba jön, hogy forradalmár legyen, vagy burgonyát és káposztát ültessen-e otthon a falujában. Én is szeretném tudni, vajon belevessem-e magamat abba a pedáns, lágymeleg konfúzióba, amely a vén gros-garçonokat az útból el akarja tenni, s egy bizonyos főváros "luxurians" fiatalságába az élet egy szikráját erőszakolja? Nem. Ez a legmeggondolatlanabb bolondság volna, amit ember elkövethet. A csiga versenyfutása, a nyúl küzdelme s egy haldokló kaméleon lelkesedése volna az, ha valaki ezekkel a vastag, képzelődő s öntelt emberekkel valami dicsőséges vállalkozást akarna nyélbe ütni. Az egész országban nincs, csak két kitűnő férfiú: Schwarzenberg és Metternich.

Windischgraetz herceg volna a legutolsó ember a világon, akiről példát vennék. Ha az ő korlátolt, vaskalapos önteltsége erény, akkor jöjjön inkább a léha és szeretetreméltó oktondiság.

Október 21.

Ismerek egy öreg, tiszteletreméltó férfiút, aki fiainak minden esztendőben néhány szót szól az ember becsületességéről, mígnem azok kiröppennek a családi fészekből, és magára hagyják a szegény apát. De valamit magukkal visznek: a becsületesség ösztönét, amely beléjük van oltva. Ennek köszönhetik, hogy soha sincsenek kétségben: miképpen kell viselkedniök.

Ez a család a Széchenyi család.

Október -.

Karolina gúnyolódott velem, hogy a naplóírással is úgy leszek, mint minden egyéb felbuzdulásommal. A szalmaláng egy-kettőre ellobban, és csak pernye és füst marad utána. Állhatatosságomról magam sem tartok valami sokat, de a napló - úgy látszik - nálam életszükséglet. Még megtörténik, hogy író lesz belőlem, habár az írást nem tartom valami különösen úri és férfias erénynek. Azt azonban fogadom, hogy ezek a naplók sohasem kerülnek idegen kézbe - Karolina természetesen nem idegen kéz. Van néhány bűnöm, a naplóírást is titkos bűneim közé számítom. Nem szeretek mezítelenül mutatkozni, még legjobb barátaim előtt sem, van bennem olyfajta leküzdhetetlen szeméremérzet, aminőt sihederkorunkban általában véve a női nemnek tulajdonítunk. Később természetesen észrevesszük, hogy a nők testileg is, lelkileg is szemérmetlenebbek a férfiaknál. Még a szégyenüket sem tudják titokban tartani. Testi hibáikat rejtegetik ugyan, de csak addig, míg ruha van rajtuk. Ha szeretőjük előtt levetkőznek, petyhüdt mellüket, elnyomorított lábukat, kiütéses durva bőrüket is leplezetlen hagyják - ez az első ölelkezések mámorában természetesen még nem nagy baj, de később végzetesen kiábrándító. Ezt szobaleánynál és hercegasszonynál egyformán észrevettem.

Én csak magam előtt nyúzom le magamról a bőrt, az emberek többsége pedig ellenkezőleg: magában meg van győződve a saját tökéletességéről. Az emberek, ha hibáikról beszélnek, ezt rendesen azért teszik, mert hallani akarják a cáfolatot. Elvárják, hogy hibáikat akként magyarázzuk, mintha azok csak túlzásba vitt erényeikből erednének. Ha nem tesszük meg nekik ezt a szívességet, megneheztelnek, irigynek és gonosznak tartanak, vagy esetleg ostobának, akik ésszel fel nem érjük őket.

Én magamban is, másokban is látom a hibát, s mindent összevéve mindenek között magamat igen tökéletlen teremtésnek tartom. Nem haragszom, ha mások megítélnek, sőt titokban örülök, hogy rosszabbat nem mondtak rólam, mert bűneim igazi nagyságát még csak nem is sejtik.

Egyetlen ember van a világon, akit nem akarok megbírálni, s ez az édesapám; egy másik emberről pedig még csak gondolkodni sem merek, mert rettegek, hogy valami rosszat leszek kénytelen felfedezni benne; ez Karolina. Ébren és álmaimban, vele és nélküle, mindig bennem van, s néha le tudnék borulni; az ő mennyei tökéletessége előtt. Olykor pedig egy láthatatlan, undok szörnyeteg értelmetlen gyanúsításokat sugdos a fülembe, amelyek azzal rémítenek, hogy Karolina is csak emberasszony, tökéletlen és esendő lélek, olyan, mint a többi. Például; ha Rolly kedves és kacér, kétségbe ejt, mert a bennem lakó galád szörny romlottságnak minősíti azt. Ha Rolly hideg és kimért, ha közönyös vagy visszautasító, akkor... akkor kétségbeesem. Elképzelem, hogy egyszer az enyém lesz... ó... akkor meg ezért kezdem meggyűlölni.

Érzem, hogy nevetséges vagyok, de mentségem az, hogy ezt még sohasem éreztem senkivel szemben. Inkább az a vétkem, hogy túlságosan cinikus vagyok. A nőket nem is tartom egyébre valónak, mint hogy... olthatatlanul kíváncsi vagyok minden nő testére... a legcsúnyább testre is, csak azért, mert más, mint a többi, mert titokzatos, forró és eleven... a leghitványabb csókra is kíváncsi vagyok. Igaz, hogy utána mindig megutálom, de ha a legnagyobb utálkozás közben elém kerül egy új, egy más, egy friss, egy ismeretlen, akkor... Ha jó kedvem van, ha szomorú vagyok, ha nagyon sokat ettem, ha éhes vagyok, ha Karolina valamivel megbántott, ha Karolina valamivel boldoggá tett, ha egyedül tépelődöm, ha társaságban dőzsölök, ha egészséges vagyok, ha testi fájdalom gyötör - ez mind és mindig ok arra, hogy eszembe juttassa a nőt, és megkívántassa. Valóságos istencsapása ez, szörnyű átok vagy betegség, nem tudom, de ez az igazság. És mégis! Rolly szent, és én megborzadok attól, hogy szentségtörést kövessek el. Rolly bálvány, és én összetöröm ezt a bálványt, ha bebizonyosul róla, hogy ő is csak törékeny, mint a többi asszonybálvány.

Ha Rolly nem lesz az enyém, megőrülök a vágyakozástól, ha az enyém lesz, megőrülök a kiábrándulástól.

Október 21.

Ligne herceg meghalt. Az öregúr utolsó éjszakáját Morelné szalonjában töltötte. A magyar kurtizán az utolsó hölgy, aki a nyolcvanéves szoknyavadászt az utolsó vigasztalásban részesítette. Magyarországnak tehát megint szerep jutott a kongresszuson. Ligne herceg volt különben az utolsó rokokó grandseigneur, és úgy halt meg, ahogy élt: finoman, előkelően, jókedvűen és szellemesen. Halálos ágyán mosolyogva mondta: "A kongresszusi tagok szórakozásaiból még csak egy Feldmarschall temetése hiányzott. Megszerzem nekik ezt az örömet is."

Október 21.

Karolinával két nap óta haragban vagyok. Nem is tudom, min vesztünk össze. Azt mondtam neki, hogy Pál jobban tenné, ha nem jönne haza. Felháborodott, hogy ilyen szeretetlen vagyok. Térden állva kértem tőle bocsánatot:

- Igazad van, Rolly, holnap írok Pálnak, hogy jöjjön haza.

Erre sírva fakadt, s keserű szemrehányásokkal halmozott el:

- Úgy látszik, halálosan unod magadat velem - ezt ismételgette, s egész testét rázta a zokogás.

Nem tudtam megvigasztalni. Kért, hogy hagyjam magára, és csak akkor mutatkozzam, ha hívat. Azóta nem mozdultam ki a házból. Legalább harminc levelet fogalmaztam, hogy kimagyarázkodjam. De tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit kellene írnom. Miért haragszik?

Október 23.

Zsófi nővérem meglátogatott, mert - mint mondta - Karolinától azt hallja, hogy beteg vagyok.

- Nincs semmi bajom.

- Akkor siess, öltözz fel, és látogasd meg Rollyt. Nagyon aggódik miattad.

Drága, aranyos, egyetlen Zsófim! Imádom Rollyt.

Október 23., éjjel.

Karolinánál nagy társaság volt. Egy pillanatra magunkra maradtunk.

- Miért hívattál?

- Hogy kísérj el holnap Esterházyékhoz a gyermekbálra.

Ennyi volt az egész. Gyűlölöm Rollyt.

Október 25.

Rolly elragadó volt. Rolly az egyetlen asszony a világon. Pál, Pál, te egész életemre boldogtalanná tettél. Hát úgy van az a világon, hogy egyik ember boldogságát csak a másik ember boldogtalanságával lehet megvásárolni. Eddig csak az emberekből, a hadvezérekből, a királyokból, a költőkből, a papokból és az asszonyokból ábrándultam ki, most kezdek kiábrándulni az isteni igazságból, a teremtés rendjéből és az erkölcsi törvényekből is. Istenem, ne vígy minket a kísértésbe, és bocsásd meg a mi bűneinket.

Október 26.

Ma sokat beszélgettem Karolinával a szerelemről. Karolina nemcsak szép, de okos és szent is. Bölcsen megmagyarázta, hogy szebb dolog is van a világon, mint a szerelem. A mi barátságunk több a szerelemnél. Ma először beszéltünk nyíltan szerelemről.

Október 28.

Ezeket a sorokat a bajor király előszobájában írom, ahol holnap reggelig huszonnégy órás kamarási szolgálatot teljesítek. Nemrég jöttünk vissza egy látogatásról, amelyet részletesen feljegyzek, és megmutatok Karolinának, hogy kedve teljék benne. Istenem, mit nem adott volna Rolly azért, hogy velünk lehessen!

Beethoven Lajos zeneszerzőnél voltunk Hernalsban, egy ócska emeletes házban, ahol nyikorgó falépcsőkön kellett felmenni a mester lakásába. A király nagy művészetkedvelő, és miután a bécsi régiségkereskedőnek, Artaria Ágostnak a Kohlmarkton levő üzletét csaknem kifosztotta, megtudta azt is, hogy a cég adta ki a Beethoven úr első szerzeményeit. Artaria jó barátságban van ezzel a zongoristával, s kijárta, hogy az fogadja a bajor király és néhány bécsi zenebolond látogatását. (Formális engedély kellett ehhez a kihallgatáshoz, és az egész dologban ez tetszett nekem a legjobban; szeretem, ha az ész és szív uralkodói megleckéztetik, az arany és a vér uralkodóit.) Úgy láttam, már nagyon megunta a fejedelmi vendégeket, akik kíváncsian tolonganak a háza körül, mint az állatseregletben az oroszlán ketrece előtt. Belépődíjat azonban nemigen fizetnek, ehelyett szeretnék megzongoráztatni, mint ahogy a medvéket megtáncoltatják. A bajor királyt e látogatáson Rudolf főherceg (a mester tanítványa), Lobkowitz herceg és Kinsky herceg kísérték, valamint csekélységem.

Útközben a király Beethovenről kérdezősködött. A hercegek elmondták, hogy a zeneszerzőt Londonba csábítják, de ők nem engedik el, aminthogy akkor is visszatartották, amikor Napóleon Jeromos Westfaliába csalogatta. Évi négyezer forint nyugdíjat adnak össze neki, hogy zavartalanul dolgozhassék, és Bécs zenevárosi dicsőségét öregbítse. (Artaria úr, aki szintén velünk volt, odasúgta nekem, hogy a négyezer forintot csak egyszer kapta meg. Azóta adósok neki, mert előbb kártyaadósságaikat kell kifizetniük.) Beszélték, hogy Beethoven úr már egészen süket, szeme rossz, gyomorbaja van, vért köp, iszákos, és rengeteg családi bánat emészti a szívét. Évekkel ezelőtt volt egy nagy szerelme is, Brunszvik Terézia grófnő, de ez már a múlté.

Délután öt órakor léptünk be az öreg lakásába. Soha életemben nem láttam, és nem látok olyan rendetlen szobát. B. úr egyáltalán nem volt meghatva az előkelő látogatástól. Ócska házikabátjában fogadott bennünket, és helyet mutatott a pamlagon, amely porlepte könyvekkel és kottákkal volt tele, és ruganyai néhol kiálltak a viaszkosvászon huzatból. A székeken is könyv, papír vagy hangszer. A zongorán mindenféle limlom, hálósipka, kávéfőző masina, kitömött bulldog, rajzok, szobrocskák, könyv, kotta, hangszer!... Egyetlen napig sem tudnék ilyen szobában élni. Rossz levegő volt, alkohol- és kávészag, s beteg ember szaga. Nem így képzeltem a híres Beethovent.

A király kísérete mindentől el volt ragadtatva. Tetszett neki a házigazda félszegsége, goromba dörmögése és figyelmetlensége. Talán még a süketsége is tetszett neki. Érdekes, hogy amíg nála voltunk, egy fiatal festő, aki még csak nem is köszönt az uralkodónak és kíséretének, megszakítás nélkül dolgozott egy képen, amely a vén zongoristát ábrázolta. A király ettől is el volt ragadtatva. Ott volt még egy másik muzsikusforma is, aki, úgy látszik, Beethoven úr jó barátja és famulusa. A király megszólította:

- Kicsoda ön?

Az illető bemutatkozott:

- Zmeskáll Miklós vagyok; földbirtokos Magyarországról.

- Földbirtokos? Remek. És azonkívül mivel foglalkozik?

- A kancellárián vagyok tanácsos.

- Ez szép öntől - mondta a király, és a festő felől kérdezősködött.

- Simon Nándornak hívják - jelentette a kancelláriai hivatalnok. - Festőművész és énekes, az Opera tagja.

- Festőművész, operaénekes? Remek. Hol született ön?

- Pesten.

- Ah, ez elragadó. Pest gyönyörű város. Ott terem a tokaji aszú.

Artaria Ágost közben elmondta nekem, hogy ez az egyetlen festő, akinek Beethoven úr a saját otthonában, igazi emberi és művészi mivoltában modellt ül, persze a maga módja szerint, anélkül hogy tudomást venne a jelenlétéről. De Simon már eddig is szakadatlanul a sarkában volt, mappájában már volt egy sor tanulmánya, amelyeket e munkájához felhasználhatott, tehát beérte a kapott engedéllyel. Most már csaknem teljes a kép, csak a szempár hiányzik.

Ránéztem Beethoven úr szemére. Ennek a szemnek játéka csodásan sajátszerű volt, és egész skáláját mutatta a tekintetnek, a vad, dacos kifejezéstől a szelíd és szeretettel teljes ellágyulásig.

Ezalatt, a fiatal festő fesztelenül tett-vett a szobában, mintha otthon volna.

- Furcsa egy vad legény - súgtam Zmeskáll úrnak, míg Beethoven vendégeivel Bécsről, zenéről, Münchenről és az emberek sok aljas jellemvonásáról beszélgetett, és közben a kávét főzte, hatvan szemet számítva egy csészére.

- Ezek ketten biz jól egymásra találtak - felelte Zmeskáll mosolyogva -, Beethoven úrnak nagyon tetszik a fiatal magyar medvebocs, aki, mintha csak a saját műhelyében volna, ki s be jár a mester szobájába, anélkül hogy jó napot vagy alásszolgáját mondana neki.

Közben elkészült a kávé, és Beethoven magához intette a fiatal festőt.

- Na most, ha akarja, megfigyelheti a szememet - mondta neki harsány nevetéssel, mintha mi ott sem volnánk.

A festő leült B. úrral szemben. Mi álltunk, és kávéscsészénket a tenyerünkön egyensúlyoztuk.

- Maga is magyar? - kérdezte Beethoven a festőt.

- Az.

- Magának szép bajusza van, Zmeskállnak is lehetne annyi esze, hogy bajuszt növesszen.

- Ha magyar.

- Magyar hát. Azért is olyan becsületes ember. Én nagyon szeretem a bajuszosokat. Szeretem a zenéjüket is. Hallott már maga Bihariról?

- Nem.

- Szégyellje magát!

- Az cigány.

- De a zenéje magyar. Ismeri a Rákóczi-indulót?

- Ismerem.

- Nahát. Abból is tudhatná, hogy Bihari a derék magyar bajuszosok közül való.

Így beszélgetett Beethoven úr a magyar festővel, és a bajor király odavolt a gyönyörűségtől és elragadtatástól.

(Eszembe jutott, hogy azt a Biharit már én is hallottam. Lehetetlen, hogy Bihari cigány; inkább azt hiszem, hogy az őse Attila udvarában karmester és zeneszerző volt.)

Mire a festő és zeneszerző beszélgetése véget ért, készen volt az arckép. A bajor király kijelentette, hogy ennél szebb és találóbb arcképet még sohasem látott. Zmeskáll tanácsos úr odavolt a boldogságtól. Tudja Isten, miért, magam is elérzékenyedtem.

- Nagyon szeretem ezeket a bajuszosokat - ismételgette Beethoven úr, és gyengéden simogatta tekintetével a fiatal festő arcát. - Jó katonák, jó muzsikusok, jó festők és... - itt elhomályosult a szeme, és a mennyezetre nézett áhítattal - és gyönyörű leányaik vannak.

A bajor király kijelentette, hogy ő is nagyon szereti a tokaji aszút. Csak a főherceg, Lobkowitz és Kinsky hallgattak.

Drága Karolinám, vajon te is szereted a bajuszosokat?

 

Pavlovics Konsztantyin trónörökös harmincöt esztendős volt, vagyis mindössze két évvel fiatalabb, mint bátyja, a cár; termetének óriás majomhoz hasonlatos aránytalansága, arcának csúnyasága és vadsága miatt azonban sokkal öregebbnek látszott. Nagyon hasonlított apjához, a meggyilkolt Pálhoz; egész Oroszországban nem lehetett az övénél nemtelenebb mongoloid arcot találni; szeme zavaros, meredt és vizenyős, orra tömpe, világosszürke szemöldöke tüskés, bozontos és félelmetes; pofacsontja kiálló, s alatta a halántékától szája szögletéig kanyarodó pofaszakáll rőt színű és durva. Felsőteste aránytalanul hosszú volt, és lapát alakú, szőrös, vörös keze majdnem a térdéig lógott. Sokszor maguk a cári család tagjai is megijedtek tőle, olyan visszataszító volt a megjelenése. Mintha maga is tudta volna, hogy milyen benyomást tesz az emberekre, nem akart egyébnek látszani, mint ami volt: erőszakos és fanatikus katonának, aki rettenthetetlen bátorsággal küzdött a Napóleon ellen vívott csatákban, félelmetes fegyelmet tartott csapatai között, embertelenül kancsukázott, valódi orosz módra részegeskedett, és esze ágában sem volt, hogy valaha beleüljön nagyanyja, II. Katalin székébe.

Széchenyi István gróf emlékezett arra, hogy a lipcsei csatában Konsztantyin levetette köpenyét, és sírva takarta be sebesült szolgáját; száz botütéssel büntette egyik fiatal tisztjét, s amikor meghallotta, hogy ártatlan embert gyalázott meg, asztalához hívta, egész éjjel ivott vele, könnyeivel áztatta, összevissza csókolta, s másnap kinevezte ezredessé. Az olaszországi háborúkban minden legkisebb fegyelemsértést halállal büntetett; a hadműveletek területén talált polgárembereket éppúgy meggyötörte, mint a katonáit; néha aztán megbánta kegyetlenségét, és minden pénzét szétosztotta a nyomorultak között. Volt benne valami a mongol és a tatár kánok nagylelkűségéből és állatiasságából. István gróf úgy nézte, mint valami ritka, érdekes ragadozó állatot; valami vonzotta hozzá; nem egy éjszakát tivornyázott át vele, s mindig meghatotta ennek a nagydarab fejedelmi parasztnak az őszintesége, naivsága és szegletessége.

Most a Rasumovszky-palotában volt vacsora a trónörökös tiszteletére. Egyike volt ez Konsztantyin gyakori tivornyáinak, amelyekben csak legbizalmasabb környezete vett részt. Az öreg Rasumovszky herceg, korának egyik leggazdagabb embere, legfinomabb diplomatája, leghíresebb műgyűjtője és legpazarabb tékozlója utolérhetetlen tapintattal tudott ezeken az orgiákon elnökölni. István gróf hol a nagykövetre, hol a nagyhercegre nézett, s eszébe jutott, hogy bár a nagykövet nagyapja még közönséges paraszt, templomi énekes volt, törvényes és törvénytelen kapcsolatok révén többszörös rokonságban van a trónörökössel. Ez talán sehol sem lehetséges, csak Oroszországban. Szerencséje ez, vagy átka Oroszországnak? Arra mutat ez, hogy, ott még minden fiatal, és a társadalom szinte még cseppfolyós állapotban van? Egészséget vagy rothadást jelent ez - ki tudná megmondani? Annyi bizonyos, hogy Erzsébet cárné nemcsak szeretőjévé tette a szép hangú muzsikot, hanem titokban meg is esküdött vele. Konsztantyin nagyapja III. Péter volt, a cár; most, ahogy egymás mellett ülnek, Rasumovszky András látszik fejedelemnek, és Konsztantyin egy Volga menti muzsik ivadékának. A roppant birodalom, amelyet ők ketten képviselnek, titokzatos és rémületes világ, amelyben cárok és parasztok vére évszázadokon át tartó orgiák alatt összekeveredett.

A házigazda néhány esztendő óta özvegy, s a kongresszus alatt, nagy, hivatalos estélyek alkalmával valamelyik nőrokona, töltötte be a háziasszonyi tisztet. Ma, Konsztantyin nagyherceg bizalmas vacsoráján Bagration hercegnő volt a háziasszony, s kívüle még két hölgy ült az asztalnál. István gróf az egyiket; ismerte: Auróra de Marassé grófnőt, aki arról volt nevezetes, hogy a Bagration hercegnő társaságában egész Európán érintetlenül hordozta végig szüzességét, habár szép, bővérű, nagyravágyó és olyan szegény volt, hogy mindennapi kenyerét is a hercegnőtől kapta. A másik hölgynek is szertartásosan bemutatták, de még nem volt alkalma megtudakolni a kreol bőrű, nagy mellű és nagy szemű, amazontermetű, mély hangú és vörös ajkú asszony férjének és barátjának nevét, vagyis azt a két; címszót, amelyen a bécsi titkosrendőrség az idegen hölgyeket elkönyvelte. A nagyherceg és a házigazda Helena Alekszandrovnának szólította őt, és tüntetően mély tisztelettel beszélgetett vele, és István grófnak eszébe jutott, hogy Sándor cár, aki hivatalosan elismert barátnőjét, Nariskin grófnét a cárnéra valós tekintettel kénytelen volt otthon hagyni Szentpétervárott, hír szerint egy Schwartz nevű moszkvai kereskedő feleségét hozta el magával, akit a cárnő s az udvar még nem ismert.

A kedélyek hamar átmelegedtek. Istvánon kívül csak Windischgraetz Alfréd és Lichnovszky Eduárd hercegek voltak hivatalosak, a trónörököst pedig hadsegéde és főudvarmestere, Dimitrij Dimitrijevics Kuruta tábornok kísérte, egy tagbaszakadt, lenhajú kozák, aki fiatalkorában még lovász volt a cári udvarban.

István gróf szemben ült a szép Bagrationnal; az asszony átlátszó fehér géztunikájában és vállára vetett fátyolkendőjében, amelyet fekete csipkeöv szorított össze a keble alatt, olyan volt, mint egy kis tanagrai szobor; ha felállt, látni lehetett, hogy lábán, a térde fölött briliánsokkal kirakott arany ékszert hord. István grófnak eszébe jutott, hogy néha Karolina is kétségbe ejtette őt ruháinak merész szabásával, azzal a felöltözött meztelenséggel, amely minden ember tekintetét magára vonta. És mégis milyen különbség van köztük! Karolina izmos, büszke párduc, és tágra nyílt szeme belevillámlik az éjszakába; ez törékeny, puha, sárga kis macska; a szeme zölden és titokzatosan parázslik, ha hosszú szőrű szempilláit fáradtan és buján fölemeli. Karolina olümposzi meztelensége tele van gőggel és a halandó emberek megvetésével; a húszéves meztelenség mennyei ártatlansága az. Ennek az asszonynak harmincegy éves meztelensége pedig kihívja az embert, hogy belemarkoljon vagy kiteregesse, mint egy piacra dobott árut, vagy megsimogassa és végigpaskolja, mint egy árverésre kiállított versenyparipát. Ez az asszony a nyilvánosság számára vetkőzik le, mint egy szegény kis utcalány a Graben környékén. Meztelensége kirakat, amelyben kéjenceknek való ínycsiklandozó falatok kínálják magukat. De valamiben mégis hasonlók egymáshoz ez a hercegi kurtizán és Karolina, az angol lord leánya. Egyikükre sem lehet ránézni anélkül, hogy az embernek eszébe ne jusson: ha minden asszony ilyen volna, megállna az életben minden; a paraszt vetetlen hagyná a földjét, a szőlősgazda nem szüretelne; a katona letenné a fegyvert, és a kézműves eldobná szerszámát. Az ilyen asszony nem áldás, hanem átok. Ez nem szaporítja, hanem kiirtja az emberi nemet.

A nagyherceg mély hangja, mint valami fenevad mormogása, megrezegtette a levegőt.

- Kirillovics András - fordult a házigazda felé -, ma orosz módra akarok mulatni.

A trónörökös jókedvében volt. Reggel csapatszemlét tartott - a csapatok jól gyakorlatoztak, a lovak szőre ragyogott a nyári napsütésben, az ulánusok egyenruháján minden gomb szikrázott, a parancsnokok kifogástalanul vezényeltek, a fegyvercsörgés és lódobogás zenéje mámorba ejtette a nagyherceget, a bécsi nép üdvrivalgással fogadta a harci parádét, utána pénzt osztottak ki a nagy bajuszú lovasok között, az ebédet orosz nemzeti ételekből állították össze, csak úgy ömlött a pezsgő és a vutki, délután díjugratás és vívóverseny volt, Pavlovics Konsztantyinnak két lova győzött -, ezen a napon a trónörökös a legjobb cimbora, a legpazarabb gavallér és a legboldogabb ember volt a világon. A gyakorlatot az itáliai alkirály, Napóleon fogadott fia, Beauharnais Jenő herceg is végignézte, és elragadtatással gratulált neki. A trónörökös büszkesége határtalan volt, mert Jenő herceget tartotta minden parancsnokok között a legkitűnőbbnek. A vacsorára már kissé mámorosan érkezett. Pajkos volt, mint egy hadapród, és nagylelkű, mint egy diadalittas cézár. Teljesen az ő egyéni ötlete volt, hogy legbizalmasabb barátai közé Széchenyi István gróf fiatal ulánus kapitány is meghívást kapjon. A grófot két okból szerette. Először, mert kitűnő lovasnak tartotta, másodszor, mert kedvére való pajtást talált benne; valósággal irigyelte túláradó temperamentuma, mókás és pajzán modora, szeretetreméltó iróniája és az asszonyok között elért legendás sikerei miatt. A nagyherceg, mint a legtöbb rút és esetlen ember, szeretett volna szalonok hőse, férjek réme és asszonyok hódítója lenni; szerette volna, ha neki is olyan sikerei vannak, mint bátyjának, a cárnak; érezte azonban, hogy ezen a téren nem veheti fel a versenyt a kongresszus arszlánjaival. Ezért aztán mindennél nagyobb gyönyörűséggel és elégtétellel hallgatta a kudarcokat és a baleseteket, amelyek elbizakodott felséges vagy fenséges barátait érték.

- Kedves gróf - fordult a fiatal kapitány felé -, úgy hallom, hogy ön naplót vezet a kongresszus szerelmi krónikájáról.

István gróf elpirult, szemöldökét gyermekes komolysággal összeráncolta, és felsóhajtott:

- Fenség, az én kis dekameronom szóba sem jöhet ama hatalmas enciklopédia mellett, amelyhez a bécsi titkosrendőrség legkitűnőbb kémei hordják össze az anyagot: egész hadserege a lézengő francia márkiknak és színházi öltöztetőknek, udvari tanácsosoknak és lakájoknak, alapítványi hölgyeknek és kofaasszonyoknak. Én pedig csak egyetlen szál ember vágyok, aki imitt-amott hall valamit, és a gyomra hamar felémelyedik.

- Kedves gróf, ha nem csalódom, ön a bajor király mellett teljesít szolgálatot. Igaz, hogy a király mindig részeg?

- Hova gondol, fenség? A királyok sohasem részegek. Az uralkodók feláldozzák magukat népeikért, ennél fogva a bajor király mindenkiért iszik, a württembergi király mindenkiért eszik, a dán király mindenkiért takarékoskodik, a szász király mindenkiért imádkozik, az osztrák császár mindenkiért fizet.

- Hah! - kiáltott fel Konsztantyin nagyherceg falrengető hahotával - akkor az én felséges bátyám, Pavlovics Sándor cár mindenkiért szeret. És én?

- Felséged mindenkiért harcol - felelt finom bókkal a kapitány.

- Éljen Pavlovics Konsztantyin! - zendült meg a házigazda lágy baritonja.

A nagyherceg, mint valami gyámoltalan, szőrös óriáskölyök, zavarba jött és boldogan hajlongott. Aztán, hogy leplezze zavarát, megdicsérte Windischgraetz herceget, az ulánusezred parancsnokát, és megjegyezte, hogy a dán királyt is ott látta a reggeli szemlén.

- Mondja, kedves gróf, van olyan asszony Bécsben, aki a dán királyt ingyen megcsókolja?

Stefferl roppant komoly arcot vágott:

- Ingyen nem, de ezt nem is kívánja a felség. A dán királynak polgári ízlése és polgári felfogása van a szerelemről. Éjszakánkint kopott ruhában, egyedül, mint egy öreg bakter, végigbarangolja a külváros utcáit. Ő nagyon jól tudja, hogy a szemétben néha drágagyöngyök lappanganak, s a katonakocsmákban, a Salzgries utcáin, a halászbástya alatt, a herbergek körül néha valóságos nimfák és najádok találhatók. Olcsók és nem büszkék. Nem nézik, hogy kivel van dolguk, megelégszenek egy félórás viszonnyal és egy ezüsttallérral. A dán király őfelségének fehér a haja, vörös a szeme - igazi albínó -, hosszú, kampós az orra, hegyes az álla, és az arca keskeny, mintha két deszka között összepréselték volna; a Graben tündérei éppen úgy ismerik, mint a Duna-ág partján cirkáló facér szolgálók. A Praterben és az Augartenban utána tódulnak a pincérlányok, és hegyes állát megcsipkedik. A király pedig boldog. Ezüsthúszasokkal jutalmazza a hölgyek hódolatát.

A nagyherceg teli torokkal nevetett és a térdét verdeste:

- A hölgyek hódolatát? Ezt jól mondta, kedves gróf. Ez a szerencsétlen fickó igazán nem kap meg, csak kétmárkás utcalányokat.

- Ó, nem - javította ki a kapitány -, őfelségének van egy hivatalos barátnője is, aki az Eskeles bankház útján havi kétszáz márka kegydíjat kap. A hölgyet Ophelia kisasszonynak hívják.

- Táncosnő vagy operaénekesnő?

- Mosónő, fenség, mosónő, és kövér; valódi nevén Bauer Teréz, azelőtt a katonai egyenruharaktár körül teljesített szolgálatot. Amikor őfelségével megismerkedett, Paár hercegnő palotájában vett ki magának hatszobás lakást. A házmester megkérdezte tőle, hogy kinek a nevére szóljon a bérlet. - Írja be a dán királyné nevét - felelte a kövér Ophelia. Paár hercegnő néhány nap múlva kilódította, mire a Burg-bástya alatt vett ki hónapos szobát, és most idillikus egyszerűségben ott turbékol Hamlet királyfival.

- Éljen Hamlet dán királyfi, éljen Ophelia! - harsogott Pavlovics Konsztantyin, és kiürítette pezsgőspoharát. - Mi az, Petrovna Katarina, ön nem akar inni a dán királyné egészségére?

A poharak összecsendültek, és fenékig kiürültek.

- Az ilyen esetek mutatják, hogy a királyoknak is van szívük - tette hozzá Stefferl.

- Átkozott fickó! - súgta Windischgraetz herceg a nagykövet fülébe. - Igazi jakobinus. Léha, elbizakodott, nem tisztel és nem becsül senkit. Mindenkin gúnyolódik, a lovain kívül senkit sem szeret.

- Téved, ezredesem - hajolt a beszélgetők közé Bagration hercegnő, aki a suttogást meghallotta. - Ez a fiú tudja, hogy az igazságot nálunk csak csörgősipkával a fején, a bohóc álarca alatt lehet megmondani. Nekem nagyon tetszik.

- Aoh!... hercegnő, ön talán beleszeretett? - szisszent fel az ezredes, aki világoszöld szemével majd elnyelte a szép meztelen angyalt.

A nagyherceg élvezettel szürcsölte a pezsgőt, s utána komisz gabonapálinkát ivott vizespohárból. Rasumovszky herceg a szép orosz polgárasszonynak udvarolt. Vajon nem a cár legújabb szeretője ez? István gróf szerette volna megkérdezni, de nem ivott még annyit, hogy erre a tapintatlanságra bátorsága legyen. Egyszerűen elhatározta magában, hogy igen, ez a fekete georgiai szépség, a szikrázó gyémántjaival nem lehet más, mint madame Schwartz, a moszkvai kereskedő felesége. Milyen sötétbarna a bőre, milyen furcsa, egzotikus, cigány, indiai, spanyol... vagy talán bibliai típus?... de ami a legrettenetesebb, ez az asszony is hasonlít Karolinához, pedig egészen más az arca, a keze, a hangja, a mozgása... tökéletes ellentéte, akárcsak Bagration hercegasszony... rengeteg asszony, mind más és más, de mégis mind hasonlít Karolinára.

A hercegnő összehúzta rövidlátó szemét, és aranylornyonján keresztül vizsgálva, tekintetével majdnem ledöfte Istvánt. Láthatólag bántotta, hogy a fiatal gróf nem őt, hanem a titokzatos fekete asszonyt nézi.

E pillanatban a trónörökös hirtelen asztalt bontott:

- Gyerünk a társalgóba.

Bevonultak a télikertbe, amely tele volt rózsával és déli növénnyel. Citrom- és narancsfákon érett gyümölcsök lógtak, szőlőtőkéken fürtök kínálták magukat, törpe pálmák datolyától és fügétől görnyedtek.

A nagyherceg felhorkant:

- Hol vagyunk mi tulajdonképpen? Szicíliában? Én jobban szeretnék otthon lenni Oroszországban - tette hozzá, s ekkor egészen átszellemült és megszépült az arca. - Orosz táncot szeretnék látni. Petrovna Katarina, az isten szerelmére, táncoljon nekünk.

A hercegnő zavartan mentegetődzött:

- Azt csak orosz ruhában tudok.

A házigazda meghajolt a hercegnő előtt:

- Csak egy szavába kerül, Petrovna Katarina.

A nagyherceg türelmetlenkedett:

- Orosz táncot akarok látni. Kuruta, öltözz át orosz ruhába. A hölgyek szempillantás alatt eltűntek, és eltűnt a tábornok is, nyilván, hogy átöltözzék. A többiek magukra maradtak. A nagyherceg ivott, és magához intette Istvánt.

- Két dolgot szeretek - magyarázta neki kissé mámorosan, akadozva. - Az orosz katonát és az orosz táncot. Kár, hogy ön nem orosz. Ha nekem ilyen futártisztem volna... Ön született katona. A magyarok mind született katonák.

- Fenség, én csak amolyan rögtönzött, dilettáns katona vagyok - szabadkozott a gróf. - Most, hogy vége van a háborúnak, ki is lépek a hadseregből.

- Megőrült? Igazi férfiú, igazi úr nem találhatja helyét máshol, mint egy jól szervezett, vitéz hadseregben.

István gróf lelkesülten nézett a nagyherceg szemébe:

- Valamikor így gondoltam én is. De másmilyennek képzeltem a katonaságot. Én nem tudok szegény, védtelen parasztokat, mint ökröket, vágóhídra vinni.

Windischgraetz herceg kínosan feszengett a székén, és odasúgta a kopasz Lichnovszky fülébe:

- Félrebeszél. Holdkóros fantaszta. - S aztán, hogy megfélemlítse, harsány tenorján rákiáltott:

- Mészárszék, vágóhíd? Aoh, ezek, ezek erős szavak! Ezért felelni fogsz!

A kapitány arcát elöntötte a vér. A nagyhercegre nézett:

- Ha felelni kell, én fenséged engedelmével megfelelek.

- De csak őszintén és kíméletlenül ám! - biztatta harsány nevetéssel a trónörökös.

István gróf mély lélegzetet vett:

- Hát, ha mindenáron meg kell mondanom az igazat, véleményem szerint mi nagyon elszoktunk a katonáskodástól. Fájt a szívem, mikor Olaszországban csapatokat láttam heteken és hónapokon át tisztességes nadrág és ehető táplálék nélkül, mint az útszéli koldusokat, akiken hemzseg a féreg... ilyen emberektől nem lehet elvárni, hogy tisztában legyenek a kötelességükkel.

Windischgraetz álla leesett a csodálkozástól és felháborodástól.

- Aoh, ez már sok!

Lichnovszky herceg is megbotránkozott.

- Micsoda beszéd ez? Ha Stefferlnek igaza volna, Napóleont nem tudtuk volna megverni.

- De ne feledjük, hogy Napóleon húsz esztendőn keresztül vert minket - vágta ki István keserűen.

A nagyherceg elbődült:

- Igaza van neki! Húsz esztendeig nem tudtunk előtte megállni, igaza van neki, húsz évig játszott velünk, mint macska az egérrel... húsz éven keresztül ő volt az egyetlen katona Európában. Ezért beszéltem rá a cárt a tilsiti találkozásra; ha énrám hallgat, osztozhatott volna a földkerekségen... Konstantinápoly a cáré... nem, az enyém lett volna, mint ahogy nagyanyánk kitervelte... de csak semmi politizálás, ördög vigye a tintás ujjú diplomatákat... nem haragszom... éljen Napóleon! No, nem éljeneztek? Nem akartok inni Napóleon császár egészségére?

A nagyherceg nevetett és ivott, s a többieket is ivásra, kényszerítette. Majd odafordult István gróf felé, és ráparancsolt:

- Grófom, akarom hallani, milyennek képzeli ön a jó katonát és a jó hadvezetést!

István gróf e pillanatban elfelejtett mindent, Karolinát, Bagrationt, a kreol bőrű asszonyt, akiről szerette volna tudni, hogy csakugyan a cár barátnője-e, elfelejtette, hogy az ezredese előtt beszél, aki pöffeszkedve és gyilkos tekintettel méregeti végig, elfelejtette az egész kínos és veszélyes helyzetet, amelybe belekeveredett. Csillogott a szeme, és boldog volt, hogy valakinek elmondhatja, amiről golyózáporban, őrségen, végtelennek tetsző éjszakák, verekedések, lovasrohamok alatt vagy a főhadiszálláson átkínlódott veszteglések alatt álmodozott. Valakinek elmondhatja, hogy milyen hadseregben szeretne szolgálni, hogy mi módon alakítaná át a haderőt, ha rajta állana, hogy milyen taktikával vezetné az ütközetet, ha valaki egy nagyobb egységet a kezére bízna. Ebben a pillanatban valósággal költőnek vagy prófétának érezte magát. Megnőtt, egy fejjel magasabbá és arasszal szélesebbé lett, a hangja dörgőbb, a szeme vadabb és csillogóbb volt, mint máskülönben. Eddig mindig csak léha sihedernek, asszonyok játékszerének tartották, senki komolyan szóba nem állt vele, s habár négy érdemjel díszíti a mellét, azt mind idegen uralkodóktól kapta, udvariasságból, mint a főhadiszálláshoz beosztott parádés szárnysegéd, de saját feljebbvalói még csak elismerő szóra sem érdemesítették. Egy pillanatig nem tudott szólni, elszorult a torka, kereste a szavakat, és majdnem kiugrott melléből a szíve, amikor Konsztantyin nagyherceg megragadta vállát, és arcába lihegve megismételte:

- Beszéljen, kapitány, ön szerint hogy kell jól verekedni?

- Jól verekedni? - kiáltott ő is harsányan, mintha egy huszáreszkadront vezényelne. - Az mást jelent a legénység, és mást a parancsnok szempontjából. A katona állja meg a helyét ott, ahová tették; tegye, amit parancsolnak neki; legyen jól táplált, erős, fürge, vérmes, mint egy nemes paripa, amelyet öt esztendőn keresztül harcra neveltek. A katonát békében kell kiképezni, a háborúban pedig jól élelmezni, pompásan kiöltöztetni és elhalmozni kitüntetésekkel. A legostobább parasztsihederből is jó katonát lehet nevelni öt-hat év alatt. De a sereg minden emberét külön kézbe kell venni, mert az egyikből csak vasfegyelemmel, súlyos büntetéssel, a másikból a vallás fanatizáló hatalmával, a harmadikból pénzzel, a negyedikből becsvágyának felkeltésével lehet igazi katonát faragni.

Windischgraetz gúnyosan közbeszólt:

- Ki hitte volna, hogy Stefferlben ilyen hadseregszervező képességek lappanganak? Ó, Stefferl megreformálja a császár hadseregét. Aoh, ezt jelentenem kell Schwarzenbergnek.

- Hohó, csak semmi árulkodás! - kiáltotta a nagyherceg, s az asztalra csapott. - A kapitány az én emberem. Akinek nem tetszik, álljon be írnoknak a kancelláriába, öltözzék be papnak, vagy feleseljen a bíróság előtt, mint valami tintás ujjú ügyvéd. Én ilyen embereket akarok látni magam körül... hah! én katona vagyok, Krisztus nevére mondom, és ez a gróf is katona, az én kedvemre való. - Aztán hirtelen suttogásba ment át a hangja, mintha szerelemről vagy vallásról volna szó, és a kapitány arcába lehelt: - És hogy gondolja a parancsnok dolgát?

- A parancsnok első kötelessége, hogy ismerje a terepet, amelyen verekedni fog. Minden terepnek van néhány pontja, amelyről egy emberrel két ellenséges katonát lehet foglalkoztatni. Ha nekem hadseregem volna, csak ilyen terepen vinném ütközetbe. Ott aztán elsáncolom magamat, minden emberemet a föld alá dugom, igenis, a földbe ásom őket, ott kell lapulniok, mint a mezeiegereknek.

A nagyherceg megint elbődült, és megölelte a fiatal kapitányt.

- Honnan tudod mindezt? - kérdezte hirtelen németül, a maga durva és tegeződő hangján, ahogyan a saját katonáit kezelte, közembertől kezdve fel a hadtestparancsnokig.

Saját dicsőségétől elragadtatva István gróf kipirult arccal, rekedten, szinte magánkívül folytatta:

- Ilyen helyzetben akár háromszoros túlerővel is felveszem a harcot.

Windischgraetz fülsértő tenorja felcsattant:

- Vakmerő és tébolyult beszéd! Aoh, ez a fiú nem tudja, hogy a legjobb védekezés a támadás.

- Hallgasson, herceg! - üvöltött Pavlovics Konsztantyin, és hosszú karjával félelmetesen hadonászott. - Ez a fiatal kapitány elásná hadseregét, mint a mezeiegereket. Hah, sáncok, földbe ásott ezredek!... Mit tudják önök, hogy mi az a háború? Hah, önök, vezérkari urak, önök csak arra jók, hogy szögmérővel mérjék a sáncot, vajjon hetven- vagy nyolcvanfokú-e, és meg lehet-e kerülni, mint a pocsolyát. Hah, nem kívánom önöknek, hogy valaha az életükben ezzel a kapitánnyal szemben verekedjenek. Kapitány, csókolj meg, grófom, ön az én emberem. Ezredes, mit rázza a fejét? Mi? Ön nem ért velem egyet?

Az ezredes elpirult a dühtől, és Stefferl felé fordult:

- És mit tenne a kapitány úr, ha egy adjutáns lélekszakadva rohanna önhöz, és jelentené, hogy ez vagy az az ezred, amelynek egy falut kell védelmeznie, nem tudja tartani magát... Aoh!... mit tenne akkor, hadtestparancsnok úr? - robbant ki a gyűlölködő gúny Windischgraetzből.

- Hah, ez jó kérdés volt! - kurjantott vad nevetéssel a trónörökös, és szúrós, alattomos, kíváncsi tekintetét hol az ezredesre, hol a kapitány szemébe fúrta.

István gróf arca lassan eltorzult, szemöldöke felszaladt a homlokára, és aztán minden szótagot tagolva, vontatottan beszélni kezdett:

- Először is megkérdezném a hírhordó tisztet, hogy vajon életben van-e még a csapat parancsnoka. Igen? Életben van? Nos, akkor szerencsés utat kívánok neki a másvilágra. Elbúcsúzom tőle, mert nem akarom többé elevenen látni a kutyát.

- Hah, én sem akarom látni a kutyát! - üvöltötte a trónörökös, és vörös, nagy, szőrös kezével a térdét csapkodta.

István gróf pedig folytatta:

- Igenis, védje mindaddig a falut, amíg egyetlen embere van. Mit számít egy nyomorult ezred, amikor győzelemről vagy vereségről van szó? Elvész az ezred, de az ellenségnek három ezredébe kerül, s ezen az áron esetleg megnyerem a csatát.

A trónörökös tombolt, csapkodott, s pezsgőspoharát belevágta egy velencei kristálytükörbe, tenyerével tölcsért formált a szája elé, s azon keresztül ujjongó harsonát trombitált. Az ezredes - Ó, aoh!... - krákogott, levegő után kapkodott, de nem mert nyilatkozni; attól félt, hogy a nagyhercegen kitör az őrület. Lichnovszky Eduárd tétován nézett maga körül, s a házigazda után futtatott egy lakájt. István gróf pedig sápadtan és remegve ült a székén, és elszántan, mintha a haditörvényszék előtt védekeznék, még csak ennyit mondott:

- Lehet, hogy az ütközetet mégis elveszíteném. Én minden visszavonulást vesztett ügynek tartok, főképpen az élelmezési nehézségek, az erkölcsi hatás és a jól elsáncolt állás elvesztése miatt. Mielőtt azonban egyetlen lépést is hátrálnék, katonáim háromnegyed részének már megszereztem volna azt a dicsőséget, hogy hősi halált haljon.

Ebben a pillanatban kinyílt a szomszéd terem ajtaja, belépett a házigazda s a három hölgy, köztük Bagration hercegnő orosz nemzeti viseletben. A trónörökös azonban nem is vett tudomást róluk. Átölelte és megcsókolta Istvánt, s miközben szeméből csak úgy patakzottak a könnyek, félig kacagva, szinte eszelősen ismételgette:

- Velem kell jönnöd... te az én emberem vagy... beásni a hadsereget... akarsz-e a tábornokom lenni?... védje a kutya az utolsó szálig!... én megyek Varsóba... csitt, államtitok... uraim, a gróf velem jön, éljen I. Sándor, éljen Bonaparte!

Bagration hercegnő a trónörökös mellé ugrott, és egészen a hóna alá bújt:

- Fenség, Pavlovics Konsztantyin, engem csókoljon meg, ne ezt a bozontos szemöldökű kis Szekszeni... Csecsenyi... hogy is hívják... ne ezt a Rittmeister graf Stefferl von Krampuszt csókolgassa.

A trónörökös falrengető kacagásba tört ki, és magához ölelte a macskatestű, álmos szemű, titokzatosan szőke hercegasszonyt, aki fehér, bő redőjű, rövid szoknyájában, piros csizmájában, puha muszliningében még meztelenebbnek látszott, mint à la grecque tunikájában.

A láthatatlan zenekar táncdalra zendített, kiugrott a terem közepére Kuruta tábornok, megragadta a hercegnő kezét, s tovarobogott vele a tánc fergetegébe.

Majdnem egy teljes óráig tartott a tánc, közbe-közbe a trónörökös is felugrott ültéből, és együtt járta velük a szilaj táncot. Ilyenkor el-elbődült, és a csizmáját csapkodta tenyerével. István gróf szeme káprázott. A hercegnő, a trónörökös és a hadsegéd elhozták ide Bécsbe a titokzatos és roppant Oroszországot; a Volgát és a Kaukázust, Moszkvát és a Don vad partvidékét; az ázsiai barbárság iszonyú erejét és gyermeteg naivságát. Ide, a bibliai Bábel falai közé besüvített Szibéria jeges szélvihara. Ebbe a terembe, amely délszaki növényeivel, Rubens-képeivel, olasz szobraival és spanyol boraival a Nyugat kultúráját mímelte, az egész világ össze volt zsúfolva; a házigazda orosz, Auróra de Marassé francia, Lichnovszky herceg osztrák, és aki itt van, láthatatlanul az ő szívében, Karolina, egy ír earl leánya, ó, ez az angol, orosz, német, osztrák, francia vérkeveredés valamennyiüket kivetkőztette a maga bőréből, de hontalanná is tette valamennyiüket. Csak hárman nem érzik magukat hontalanoknak: a trónörökös, Bagration hercegnő és Kuruta tábornok, akik az orosz tánc viharos eksztázisában egy ősi, tiszta faj géniuszát támasztották fel.

István grófnak eszébe jutott, hogy régen, kisgyermekkorában ő is látott népet, falut, parasztot, táncot, amelyekből vad, de elbájoló ázsiai levegő áradt. Kissé hasonlatos ehhez az orosz, kaukázusi vagy doni levegőhöz. Hallott cigányzenét, amelynek ütemeire felforrt a vére. Hegedűk, cimbalmok és klarinétok sikoltásait, pattogó dallamokat, epedő és tomboló énekeket. Katonákat látott, akik sarkantyúpengéssel verték hozzá az ütemet; huszárokat, akik a verbunkost járták; kürtök valami fájdalmasan zokogó dalokat harsogtak, részeg tisztek sírtak, Nagy Pálok, Kis Jóskák, Kisfaludyak, Károlyiak kuruc neveket rikoltoztak az éjszakába, tábortűz mellett, és ő egyetlen szót sem értett a dalok szövegéből. Szerencsétlennek és árvának érezte magát. Barbár faji büszkeségükért irigyelte ezeket az oroszokat. Úgy érezte, hogy meg tudna most halni az ő magyar huszárjaiért, akikkel a háborúk alatt beszélni sem tudott.

A nagyherceg arca percről percre pirosabbá lett, s egyszerre megvonaglott.

- Elég! Csend legyen! Petrovna Katarina, köszönöm a táncot. Azt hiszem, magunk vagyunk, mi?... Le az álarccal! Oroszok vagyunk, vagy németek, vagy francia táncmesterek? Nos? Ki akar hazajönni Oroszországba?

A társaság tiszteletteljesen mosolygott. A nagykövet jónak látta, hogy oroszul felsóhajtson:

- Ó, drága anyuskánk, szent Oroszország!

Konsztantyin öklével dühösen az asztalra vágott:

- Hallgass! Hogy mered anyuskádnak nevezni Oroszországot!

- Mindnyájunknak édesanyja - védekezett finoman, de kissé meglepődve Rasumovszky.

- Neked nincs jogod őt anyádnak hívni, te megcsalod, elárulod, kifosztod őt.

- Ó, fenség...

- Ne feleselj velem! Te évenkint tízmillió rubelt költesz el külföldön. Tízmillió rubelt. Tudod, hogy tízmillión hány kozák ezredet lehetne ellátni egész esztendőre ruhával, fegyverrel és élelemmel?

Aztán mind a két orcáján megcsókolta a házigazdáját.

A társaság megkönnyebbülten lélegzett fel. A nagyhercegnek csak kedélyesen kötekedni méltóztatik öreg barátjával és rokonával, akit a cár csak a napokban nevezett ki hercegi fenség címmel, mint a borogyinói csata után Kutuzovot. Maga Konsztantyin Pavlovics is nevetett. Mindenki nevetett, csak István gróf nem. Eszébe jutott, hogy ő is, az apja is, a testvérei és a nővérei is, az egész rokonsága Bécsben költi el a jövedelmét... Ott költik el az Esterházyak, Pálffyak, Nádasdyak, Erdődyek, Batthyányak és a Zichyek is, akárcsak az orosz Rasumovszky. És ezen még sohasem jutott eszébe megbotránkozni. Egy vad, részeg, otromba orosz katonának, császárnők és lovászlegények, fejedelmek és markotányosnék, eszelősök, zsarnokok, hülyék és mániákusok ivadékának kellett őt erre figyelmeztetnie. Megzavarodott, és lelke oda menekült, ahová minden érzelmi válsága alatt eljutott: a szerelem és gyönyör elragadtatásába. Hol a hercegnőre, hol a szép moszkvai zsidó asszonyra - csakugyan a cár szeretője? -, hol Auróra szűzies, piruló arcára nézett, és agyát elöntötte a vér. Nem tudta, melyik tetszik jobban. Egyformán sóvárog mindegyikük ölelésére, egyszerre mind a hármukéra, leküzdhetetlen vággyal, de undorral és kétségbeeséssel is, Karolina miatt. Karolina, ó, Karolina! Ő volna az egyetlen asszony, akit szeretni tudna, és ezt az egyetlenegyet sohasem szabad! Pál! Pál! Pál! Édes kis öreg testvérem, bolond, hiszékeny Palkó! Te valóságos szent vagy, és mi ketten Karolinával szörnyetegek. Nem! Karolina is szent, egyedül csak én vagyok romlott és hazug, s nem vagyok méltó Karolinára.

Érezte, hogy megártott neki az ivás. Nem vagyok méltó Karolinára - mondogatta magában csökönyösen, és sírni szeretett volna, vagy nekirohanni a három asszonynak, akik itt dőzsölnek a nagyherceg társaságában. Huszonhárom esztendő sistergő és kielégülhetetlen érzékisége elhitette vele, hogy csak azért tud más asszonyt megkívánni, mert szeretne minden asszonyt odahurcolni a szerelem oltára elé, és feláldozni őket Karolinának.

Egy ideig semmit sem hallott a tivornya hangzavarából. Fájt a feje, és zúgott a füle. Ájulás környékezte, és gyomra émelygett. Furdalta a lelkiismerete, kétségbeesve gondolt Pálra, vágyott Karolinára. Az asztal alatt remegő lábát mégis odanyomta a moszkvai zsidó asszony húsos combjához, szemével pedig meztelenre vetkőztette a hercegasszonyt. Ez rettenetes hűtlenség volt, és mégis boldog mámorral lubickolt ebben a bűnben.

Pavlovics Konsztantyin ezalatt orosz dalokat énekeltetett magának, és Kuruta tábornok lágy tenorját a maga medvebasszusával halkan kísérte.

- Petrovna Katarina, ismeri ezt a dalt? - fordult hirtelen a hercegnőhöz.

- Nem, fenség, sohasem hallottam.

A trónörökös arca vörösre gyúlt, megint elragadta a düh és a szégyen.

- Petrovna Katarina - markolta meg a hercegnő habfehér, gömbölyű, meztelen vállát -, tud maga oroszul?

- Nem.

- És ön, Helena Alekszandrovna? - fordult a cár szeretője felé.

- Én, fenség, én... a cselédséggel igen.

A nagyherceg, ha nagyon indulatba jött, dörgő, állati hangon üvöltött, mint valami ketrecébe zárt fenevad.

- Orosz asszonyok, és egyikük sem tud az édesanyjuk, Oroszország nyelvén? Van még olyan ocsmány csorda a világon, mint az orosz főnemesség? - Aztán elkacagta magát: - De nem baj. Éljen a szerelem! Igyunk!

István gróf rémülten nézte a tébolyodottan kacagó trónörököst. Az jutott eszébe, hogy ha tőle megkérdezné: - Széchenyi István gróf, tud maga magyarul? - neki is azt kellene felelnie: - Nem, fenség... nem tudok az édesanyám, Magyarország nyelvén... És nem tud Pálffy Ferdinánd és Zichy Károly sem... Van-e olyan csorda...?

Homlokán kiütött a hideg verejték.

Pavlovics Konsztantyin tombolt.

- Igyunk! Tudjátok-e, hogy én a napokban megyek? Hogy hova megyek? Államtitok. Éljen Lengyelország! Kedves gróf, ön nem szereti Lengyelországot? - fordult István felé, és kedélyesen megrázta a vállát. - Kedve volna velem jönni?... az izé... államtitok... kedves gróf, hajlandó volna ön átlépni az én hadseregembe?

A gróf elpirult:

- Nagy megtiszteltetés.

- Nagy megtiszteltetés, de nem kérek belőle... ezt akarja mondani, kedves gróf? No, nem baj! Akkor igyunk!

Koccintottak és ittak. A nagyherceg Bagration hercegnő vállára hajtotta a fejét:

- Katarina Petrovna, csak a mennyországnak lehet olyan jó szaga, mint a maga vállának.

- Fenség hisz a mennyországban? - szólalt meg erre kacér mosollyal a szép Bagration.

- Hiszek Oroszországban - bömbölt a nagyherceg.

A mellékszobából még valami különös, érzéki hatású, halk zene szűrődött át a nehéz függönyön keresztül, amely félig eltakarta. Mintha hegedűk és fuvolák lágy sóhajtásába citera, hárfa vagy gitár kemény, érces zizegése sírna bele. Néha hirtelen gyors ütemet kapott a dal, s ilyenkor élesen és diadalmasan zizegett, pengett, csengett-bongott a balalajka.

Széchenyi István gróf mámorosan bámult maga elé. Ő még azt sem mondhatta el magáról, hogy: hiszek Magyarországban. Hogyan higgyen abban, amit nem is ismer?

A mulatság már egész orgiává fajult. A trónörökös Bagration hercegnőt csókolgatta, az öreg házigazda a szép moszkvai zsidóasszonnyal egy homályos sarokban suttogott, Lichnovszky herceg Aurórát, a szemérmes és hideg szüzet ostromolta.

- Grófom, ön unatkozik - súgta neki részegen a lovászból lett tábornok szárnysegéd. - Pedig jól tenné, ha a nagyhercegnek kedvében járna.

István gróf bosszúsan kérdezte:

- Hogy képzeli ezt?

- Pavlovics Konsztantyin rajong önért, kedves kapitányom. Boldogan vinné el magával Lengyelországba.

- Nem megyek.

- Az isten szerelmére, ne mondjon ilyent. Önre nagy karrier vár a trónörökös mellett. Nem vette észre, hogy Oroszországban minden nagy és komoly pozíciót idegenek töltenek be? Stackelberg gróf német, Capodistria levantinus, Pozzo di Borgo korzikai olasz, Ipsilanti görög, a hadvezérek fele kurlandi vagy finn, gondolja meg, a trónörökösből cár lesz, s önből hadvezér, miniszter, főhadsegéd, kormányzó, Konstantinápoly vagy Lengyelország alkirálya lehet... minden lehet nálunk mindenkiből, mert mi, oroszok, magunk csak inni, kártyázni, verekedni, énekelni és táncolni, imádkozni és őrjöngeni tudunk, mi megvetjük magunkat és... imádjuk Európát, az idegen, a félelmetes, az aljas, az istentelen Európát és magunkat csak korbácsoljuk, rontjuk, és vágóhídra visszük Európáért. Uram, milyen nemzet fia ön, milyen nép fia?

István gróf sokáig nem felelt. Aztán halkan megszólalt:

- Nem megyek Oroszországba.

- Miért?

- Mert nekem magamnak is van otthon egy szegény, gyámoltalan és koldus kis Oroszországom. Nekem is van anyám, nagyon hasonlatos az Önök orosz anyuskájához. Igyunk!

Többet nem is beszéltek erről.

A tivornya reggel ért véget, amikor a nap már besütött a nyitott ablakon, és végigömlött a dőzsölők ványadt, részeg arcán. Bagration hercegnő maradt a hölgyek közt utolsónak, s amikor távozni készült, megfogta István gróf kezét:

- Kapitány, kísérjen haza.

...István gróf csak estefelé osont ki a hercegnő lakásából.

Négy napig nem mutatkozott Karolina előtt. Két nap egymás után dőzsölt, ivott, kártyázott, aztán két napig a környék hegyeiben kóborolt, erdők fái között, a Duna partján, országutakon, útszéli kurtakocsmákban, és közben öngyilkossági tervekkel foglalkozott. Az ötödik nap kimerülve, lerongyolódva, félholtan került haza, és bezárkózott a szobájába.

Most már nem volt bátorsága, hogy bevallja bűneit Karolinának. Kétségbeesésében inkább elhatározta, hogy soha sem látja őt többé.

A hatodik nap Karolina eljött hozzá, és magával hívta őt a Maria am Gestade templomába. Karolina mindent tudott, de egyetlen szót sem ejtett a történtekről. Stefferl hálás volt ezért a tapintatért, és szó nélkül követte Karolinát a Landstrassén a Stubenthor felé. Átmentek a Wien folyó öreg kőhídján, s a bástyákon keresztül bejutottak a Salzgries nevű ódon városrészbe. A Salzgries valamikor a Duna-ág jobb partján volt, ott, ahol a Felső-Ausztriából jövő, sóval rakott hajók kikötnek, a halászbástya alatt, a belváros legészakibb pontján. A Duna azonban, mint valami óriási kígyó, észrevétlenül elcsúszott a halassátrak és sóraktárak alól, s a Lipótváros felé kanyarodó bal parton évszázadok alatt egész új medret ásott magának. A régi meder helyén keletről nyugatnak húzódik a Salzgries Gasse, amelynek északi sorát majdnem egész hosszában a helyőrség kaszárnyája foglalja el, egy roppant tömegű, két végén három-, a közepén kétemeletes épület, nyitott árkádokkal, mint egy középkori román kolostorudvar; másik oldalán apró kőházak, szállások, vendégfogadók szorongnak egymás mellett. Itt vannak a pékek, cipészek, csizmadiák, lakatosok céhházai, amelyekben a világjáró mesterlegények hajlékot és élelmet kapnak.

Népes, szorgalmas, lármás az egész Salzgries. Az utcákon ide-oda kavarogva folydogál a műhelyekből kicsorgó piszkos, rossz illatú szennylé; a kaszárnya körül rosszhírű lányok, utcai vándorkofák, népénekesek, zenészek, mosónők és facér iparoslegények csatangolnak; arra van a lottóház, a rendőrségi laktanya és fogház, a Passauerhof regényesen összetákolt, gótikus házsora; ott van a gettó: zsúfolva fekete kaftános, kék szemű, szőke hajú, Krisztus-szakállú zsidókkal, akik folyton az utcán nyüzsögnek, éles torokhangokat rikácsolva, köpködve, verejtékezve, üzleteket kötve, nyereség után rohanva, eszeveszett lelkendezéssel; sűrű itt az élet, forrólázas, izgatott, a szagok elviselhetetlenek, a sikongás, durvaság és nyomorúság kétségbeejtő - estefelé mégis minduntalan elvágtatott itt egy-egy ezüstveretes, ragyogó fogat, fullajtárokkal, lámpahordókkal és lakájokkal; végigsuhant egy-egy hordszék lefüggönyözve, sötétségbe és titokzatosságba burkolózva. A herbergek lakói kíváncsian utána bámultak a fogatoknak; a bennszülöttek azonban - úgy látszik - megszokták ezt a kontrasztot; tudták, hogy most kezdődik az októberi ájtatosság a Maria am Gestade ónémet boltívei alatt, és a város előkelői szívesen járnak oda gyónni és áldozni és levezekelni a Herrengasse, a Graben vagy a Hoher Markt körül elkövetett vétkeiket.

A templom zsúfolva volt aznap. Ott volt a szász király, aki alig tudott magának helyet kapni a padsorokban; ott volt néhány főhercegnő, ott volt az öreg hercegérsek, Esterházy Mária hercegné és Lichnovszky hercegné, aki gőgösen hozta el a maga boldogtalanságát ide is, mint mindenüvé. Mintha azt mondaná, hogy egyedül neki van joga az isteni kegyelemre, s a többi, aki itt térdel, vagy ácsorog a homályos boltívek között, csak profán nézője a nagy találkozásnak közte és az Isten között.

A templom Werner Zakariás szónoklata miatt telt meg. A főúri körökben híre terjedt, hogy a hitszónok ezúttal az isteni kegyelem teljében jövendölést tesz az emberiség legközelebbi sorsáról. A próféták egy évszázad óta hallgattak Rousseau és az enciklopédisták Európájában. A templomok üresen kongtak, és az emberek szívéből kiveszett az istenfélelem. A jámborok csak titokban sóhajtoztak a krisztusi csoda után. Úgy látták, hogy Napóleonnal az Antikrisztus került uralomra, s megadták magukat a tényleges uralomnak; de abban a pillanatban, ahogy az Antikrisztus trónját ledöntötték, az emberek lojálisan siettek az Isten felé; mintha az ő érdemük volna, hogy a legitimista uralkodók élén birodalmát maga a Teremtő is újra visszakapja. Az előkelők úgy viselkedtek, mint az Isten sokat szenvedett emigránsai; visszatértek a templomokba, és várták jutalmukat a legitim Isten trónjának lépcsőjén.

István gróf visszataszítónak találta az Istennek és a mennyei kegyelemnek ezt a kisajátítását. Megbotránkozva látta, hogy az a bizonyos vándorszínész társaság a mennyországban is el akar foglalni minden jó helyet. Lichnovszky hercegnő például, mint az Isten csillagkeresztes palotahölgye, szertartásosan, de valami családias otthonossággal ült az első sorban.

Az Istent tehát restaurálták, és Werner Zakariás, az ő nagy alamizsnás kancellárja, összekötő kapocs az Úr és az alattvalók között; csatorna, amelyen az égi malaszt leereszkedik, és szócső, amelyen keresztül az Úr az ő udvartartásával közlekedik. István grófnak azonban Werner Zakariás sem tetszett soha. Bőszítette, hogy az abbé még a Mindentudónál is hivatottabbnak érzi magát égi és földi dolgok magyarázgatására, és még a mindentudó Istennek is ellentmond az ellentmondók leküzdhetetlen ösztöne szerint.

A templom nehéz levegője megtelt női ruhák, testek, hajak és tömjén illatával. Csak kevés gyertya égett az oltáron és a csillárokon. Amikor az abbé alakja megjelent a szószéken, izgatott mozgás támadt, és nehéz sóhaj hagyta el az ajkakat. Mindenki remegve várta, hogy micsoda közlendője van az Úrnak az ő kiválasztott, aranyszájú papja által. Az öregemberek nehéz, sípoló lélegzését is hallani lehetett a gyötrelmes csendben.

Werner Zakariás egyszerre a legmagasabb tenorfekvésben kezdte. Hangja végigsüvített a boltívek alatt:

- És hallék nagy szózatot a templomból, amely mondá vala a hét angyalnak: Menjetek el, és töltsétek ki a földre az Isten haragjának hét poharát. Elméne azért az első, és kitölté poharát azokra, akiken vala a fenevad bélyege.

A templomban senki sem értette ezeket a titokzatos, bibliai mondatokat.

- A második angyal is kitölté az övét a tengerre, és minden élő állat meghala ott. A harmadik angyal a folyóba önté, és lőn azokban vér, a negyedik angyal a napra önté, és a nap tikkasztó lett az emberek számára.

- Mit beszél ez az ember? - kérdezte súgva Karolina, és sógorához simult.

Az emberek arcáról patakzott a verejték. Tűrhetetlen hőség volt, mintha csak a szörnyű látomás szavai teljesülnének: tikkasztó lett a nap az emberek számára. Az éneklő hang a szószék magasságából úgy csurgott alá, mint valami tüzes lávafolyam:

- Az ötödik angyal is kitölté poharát a fenevad királyi székére... a hatodik a nagy folyóvízre, hogy a napkelet felől jövő királyok számára út készíttessék.

- A szövetséges királyok számára - súgta oda ekkor Lichnovszky hercegnő szomszédjának, Schwarzenberg tábornagynak. A tábornagy ijedten bólogatott.

A hang most, mint az olvasztott ezüst, felfreccsent a templom mennyezetére:

- A hetedik angyal pedig kitölté poharát a levegőégre, és nagy szózat jőve ki torkából: Elvégeztetett!

Néhányan hangosan felsírtak. Elvégeztetett! Karolina is reszketni kezdett. Az abbé hangja azonban a mennyezetről visszazuhogott a hivők fejére.

- Mindezt pedig azért bocsátá rátok az Úr, mert ő kivezetett benneteket a szolgaság földjéről, és ti hálátlansággal fizettetek. Mert ő elárasztott benneteket dicsőséggel, és ti gőgösen elfordítottátok Tőle orcáitokat. Mert kemény homlokúak és megátalkodott szívűek vagytok, s ti valamennyien, uralkodók és alattvalók, egyképpen a bujaság fertőiben henteregtek. Ó, Bécs, ó, Ausztria! Bizony mondom neked, ha az Úr Szodoma és Gomorra sorsára akarna juttatni, a te falaid között sem találna tíz ártatlan szüzet és tíz hűséges asszonyt. Mit gondoltok, meddig nézi ezt tétlenül az igazságos Isten? Ó, Bécs, ó, Ausztria, nem félsz, hogy elrothadsz a paráznaságodban és lelked dögletes bűze elriasztja falaid alól az Isten embereit?

A templomban sokan felhördültek. Ez a könyörtelen beszéd felizgatta őket. A velőkig ható hang pedig tovább zengett, csapongott és szárnyalt a homályban:

- Ezért az Úr elhatározta, hogy az északi és a déli császár még egyszer egymásnak rohan, és vérrel öntözi meg a szárazföldet.

- Sándor cár és Napóleon - suttogta babonásan Lichnovszky hercegasszony, aki ezzel tudomására akarta hozni szomszédjának, hogy a kinyilatkoztatás homályos szövegét elsősorban ő van hivatva a közönséges ember számára megfejteni.

Az abbé pedig ég felé emelte a szemét, mintha a szikrázó csillagokból olvasná az idézetet:

- A két császárnak szíve egykor gonoszat forralt, s egy asztalnál ülvén, hazugságot szóltak egymásnak; és míg színleg maguk között kettéosztották a földkerekségét, az egyik már azon törte fejét, hogy egész népének erejével bemegy a másik országába.

- Az orosz hadjárat - szisszent fel valaki.

- A harmadik békés szándékot mutatott, és leányát adta feleségül a déli császárhoz.

Az asszonyok feljajdultak:

- Mária Lujza!

- De azokban az időkben sokan támadtak a déli császár ellen, míg végre eljött az északi császár, és töltést emelt, és bevette az erősített várost; a délinek seregei nem tudtak ellent állni, sem az ő válogatott népe; megingott a hadsor, és rettentő sorokban dőltek földre a rendek.

- A lipcsei csata...

- De a győztesek szíve is gonoszat forral, és egy asztalnál ülve, hazugságot szólnak egymáshoz.

- A szövetségesek viszálykodása - morajlott a megrémült hallgatóság.

A prédikátor sikongó tenorja szinte átütötte a templom kupoláját:

- Emiatt az Úr a befejezést egy bizonyos időre elhalasztotta.

"Az Úr a befejezést még bizonyos időre elhalasztotta": ez a jóslat élesen süvöltve röppent fel az égnek, mint valami izzó, spirális rakéta; a templomban levők megrendülve hallgatták.

Az abbé folytatta:

- Dél királya pedig visszatér a birodalmába nagy gazdagsággal, és dühöng a szent szövetség ellen; és akik gonoszul éreznek, azokat hitszegésre csábítja a szent szövetség ellen... a szent szövetség ellen... a szent szövetség ellen...

Az abbé kimerülten roskadt a szószék támlájára. Hosszú kígyóteste összecsuklott, feje a két térde közé süppedt, és eltűnt a sötét szövetek alatt, mint valami mozdulatlan tekercs. Úgy vitték le őt templomszolgák és ministránsgyerekek.

A templom kiürült. Schwarzenberg Károly tábornagy alig tudta megtámogatni az ájuldozó Lichnovszkynét. A hercegasszony szája reszketett, és halkan suttogta:

- "Az Úr a befejezést még bizonyos időre elhalasztotta." Tehát Napóleon kitör Elba szigetéről.

- Őrültség - dörmögött a tábornok, és zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette.

Karolina úgy csüngött sógora karján, mint egy halvány virág.

- Stefferl, lehet, hogy megint háború lesz?

István gróf nem tudott egyebet felelni, mint amit Schwarzenberg herceg:

- Őrültség.

Karolina a kocsiban, amikor hazamentek, zokogva omlott sógora ölébe. Este nyolc óra volt; Bécs templomaiban az angelust harangozták.

November 3. este 11 óra

Ma délután a Maria am Gestade szószéken Werner Zakariás megjövendölte, hogy Napóleon kitör Elba szigetéről, este fél kilenc táján pedig történt valami, ami egész életemre tragikus kihatással lesz. Még ide, a titkaim könyvébe sem merem beírni, hogy mi. Lehetetlen, hogy ilyesmi valaha az életben megtörténhetett. De velem mégis megtörtént, és emiatt előbb vagy utóbb egész bizonyosan öngyilkossá kell lennem. De vajon igazán szeretem-e Rollyt?

November 4. reggel 8 óra

Az éjjel egyetlen pillanatra sem hunytam le a szemem. Most is itt vagyok az íróasztalomnál, ahova tegnap este tíz órakor leültem, és levelet kezdtem írni Karolinának. Nyolc-tíz levelet írtam, s mind összetéptem. Hiába, az ilyesmit nem lehet levélben megírni. Nem is vettem észre, hogy nem ettem semmit, de megittam három üveg tokajit. A pisztolyomat magam elé tettem. Szakad az eső. Fázom. Érzem, hogy meg fogok halni. Feljegyzem az utolsó órákat, az orvosok okulására. A pulzusom száznegyvenet ver. Rolly, Isten veled!

November 4. alkonyat

Még mindig zuhog az eső. Az ágyban fekszem. Szüleim nem tudják, hogy itthon vagyok. Tagjaim bénulnak. Azt hiszem, agyvérzést kaptam. Rolly, Pál, kegyelmes jó apám és édesanyám, bocsássatok meg!

November 6. reggel

Nem tudom, mi történt velem. Most ébredtem fel, rettenetesen fáj a fejem, Miklós, az inasom, jéggel borogatja a homlokomat. Beteg vagyok, de az orvost elkergettem. Biztosítottam, hogy fel jegyzek mindent, majd abból tanulmányozhatja a kóresetet. Nagyon izgatott vagyok, és folyton émelyeg a gyomrom. Az éjjel Karolinával álmodtam... Karolina... ágyban feküdt, mereven, fehéren és... nem merem leírni... Az inasomat átküldtem Pálékhoz.

November 6. dél

Karolina - hála Isten - él! Él! Ó, édes Istenem, csak neki ne legyen semmi baja! Az éjjel ravatalon láttam őt, a halántékán kis piros folt, és a sebből víz szivárgott. Mi történt velünk? Megyek Karolinához.

November 6. este

Nem tudtam elmenni hozzá. Ehelyett Schwarzenberg Károly hercegnél voltam, és mindent elmondtam neki. Miért éppen neki? Miért nem az édesapámnak vagy valamelyik nővéremnek? Férfi csak férfiembernek mondhatja el az ilyesmit. Atyám pedig olyan érzékeny, ingerlékeny, öreg és beteg, hogy halálos bűn lett volna ezzel megkeseríteni; ki tudja, esetleg végzetessé válhatott volna rá nézve a borzalmas közlés. Hálát adok az Istennek, hogy a tábornagyhoz mentem. Ő a legjobb és legnagyobb ember mindazok között, kikkel valaha a sors összehozott. A herceg megijedt, s azt mondta, hogy ilyent még nem hallott soha életében. Fontos, hogy senki se tudjon meg semmit.

Holnap utazom. A herceg megígérte, hogy mindenben segítségemre lesz. Említettem neki, hogy Konsztantyin orosz trónörökös magával vinne Lengyelországba. A tábornagy azt mondta, hogy ott nagy jövő vár rám.

November 6. éjfél

Nem megyek Oroszországba. Nem akarok pretoriánus lenni egy félbolond cézár mellett. Régen tervezem, hogy az angol trónörökös huszárezredébe kérem a felvételemet. A nagy, szép, szabad Anglia, az való nekem. Tehát Anglia.

Arra azonban nem tudom magamat elszánni, hogy búcsúzás nélkül szökjem meg Karolina elől. Ez galád és ostoba lépés volna. Tervem a következő: 1. Holnap elbúcsúzom Karolinától. 2. Bevonulok az ezredemhez, de egyidejűleg kiküldetem magamat Londonba az angol trónörököshöz. 3. Szolgálatot vállalok az angol hadseregben. Ki tudja, nem az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akarata volt-e az a szörnyű eset. Az Isten útjai sokszor nagy kerülővel vezetnek a célhoz. Ha nem élne bennem a hit, hogy az ő tudta nélkül egyetlen hajunk szála sem görbülhet meg, nem tudnám túlélni ezt a tragédiát.

De vajon mi történt Karolinával? Szeret, vagy gyűlöl, vagy talán... Istenem, az volna a legborzasztóbb, ha ő nem is szenvedne emiatt... az asszonyok olyan titokzatosak. Voltaképpen még nem is ismerem Rollyt... Rolly, Rolly... meg tudod-e nekem bocsátani, amit ellened vétettem?

November 7. reggel

Két nap elmúlt, és még nem tettem semmit. Gyáva vagyok.

November 7. este

Láttam Karolinát.

Karolina a legmagasztosabb lélek a világon. Szomorúan nézett rám, és fátyolos szemével intett, hogy mindent megbocsátott. Szerettem volna elbőgni magamat. Az a pillantás engem is megváltott, és most érzem, hogy a bűn és a bánat éppolyan magasba tudják ragadni az emberi lelket, mint az erény.

Vagy ezt hívják szerelemnek?

Most már úgy érzem, hogy nem kellett volna a dolgot Schwarzenberg hercegnek megvallanom. Érzem, hogy kettőnk dolgához egyedül Istennek van köze, s csak neki tartozunk számadással. De már nem tehetek róla. Annyira meg voltam rendülve, hogy megőrültem volna, ha valaki előtt ki nem beszélhetem magam! Most kezdem felfogni a gyónás szentségének mély emberi értelmét és üdvözítő voltát. Amióta a hercegnek meggyóntam, megkönnyebbültem. De most mégis jobban szeretném... miért?... Schwarzenberg herceg nem köteles a gyónási titkot... de mit fecsegek itt?... a herceg igazi gentleman, és nem lehet róla feltételezni...

És ha mégis?

Akkor agyonlövöm magam.

November 8. reggel

Karolina szeret. Én vagyok a legboldogabb ember a föld kerekségén. Most már nem bánom, akármi jön az életemben. Egy ezred ulánussal meg tudnék verekedni. Ha Napóleon - ahogy a bolond Werner Zakariás jósolta - megszöknék Elba szigetéről, újra maga mellé állítaná Franciaországot, és újra kitörne a háború közte és a szövetségesek közt, én a századommal addig masíroznék, amíg csak el nem érem, aztán megrohannám, és pocsékká verném.

Most már semmitől sem félek a világon.

November 9. reggel

Ma nagy estély lesz Lichnovszkyéknál. Engem nem hívtak meg. Mi ez? Feledékenység vagy szándékosság?

November 9. este

Érthetetlen. Karolinát sem hívták meg Lichnovszkyék. Vajon mit jelent ez? Mit kell cselekednem? Karolina egész nap zokog. Meg kell halnom! Meg kell halnom! Ezt megmondtam Karolinának is. Karolina azt mondta, hogy akkor ő is meghal.

Most már bizonyos vagyok abban, hogy Lichnovszkyéknál sejtenek valamit. Ha az öreg hercegné, üldözőbe veszi Karolinát, akkor nincs menekülés.

Akkor meg kell halnunk.

 

A Lichnovszky házban hetenként egyszer kamarazenét hallgat az előkelő Bécs húsz-harminc legelőkelőbb hercege és grófja; ilyenkor áhítat és boldog öröm leng át a fényes termeken; a hétnek azonban van még hat napja, s azokon rideg és megbántott lelkek imbolyognak a palotában; magános emberek lézengenek a berakott művű fényes padlókon, és kerülik egymás tekintetét. Gőgös és szenvedő arcok merülnek el a félhomályban, mert a nehéz brokátfüggönyök alig engedik be oda a minden teremtett lélekre - tehát az utca piszkos csőcselékére is - egyformán ragyogó napsugarat.

A család fejét, Károly herceget, aki az utóbbi időben sokat betegeskedik, sem a politika, sem a gazdaság, sem a katonáskodás nem izgatta soha; azon az egyen kívül, hogy az ő házában legyen a legjobb zene, talán semmiféle becsvágya sem volt. A feleségét, Thun Christiane grófnőt sohasem szerette, fiát, Eduárd herceget csak látásból ismerte, vagyonát botrányos szerelmi kalandjaiban eltékozolta, a herceget mégis általános tisztelet és bámulat vette körül; nyilván azért, mert tisztelői és bámulói sem voltak különbek, mint ő. Fiát, az ifjú Eduard herceget erkölcstelen és ostoba cimborái nevelték önző és durva sihederré; egészen ifjú korában feleségül vett egy Zichy grófkisasszonyt, akit már a mézeshetek alatt megcsalt, azóta meg végképpen elhanyagol. De - ellentétben az apjával - zsarnok és féltékeny férj, aki ketrecbe zárja a hitvesét, mint valami keleti kényúr a bajadérját. Az öreg Lichnovszky herceg jámbor, sőt rokonszenves ostobaságával csak szándéktalanul, a maga minden jóra való képtelenségével ártott környezetének. Fia értett a zenéhez, buzgón gyártott műkedvelők számára színdarabokat, és feltett szándéka volt, hogy megírja a Habsburgok történetét - a tehetsége korlátolt volt, s a bécsi főúri körökben nem is az eszével, hanem inkább elvetemültségével tűnt fel, amely - az előbbivel szemben - nem ismert határt. Az apa egyszerűen csak jellemtelen volt, a fiú gonosz jellemű. Az apa gőgös, léha és szenvtelen, a fiú hetyke, durva és folyton támadásra kész kötekedő, vagyis eszményi párbajhős, becsületügyi tekintély és ítélőbíró erkölcsi dolgokban, a maga aljas erkölcstelenségével.

A két herceg azonban csak kevéssé jellemezte a Lichnovszky-palotát, mivelhogy ők alig voltak ott többször, mint a muzsikusok, akik a két főúri műkedvelővel Beethoven műveit játszották. A házra a hercegné hatalmas egyénisége nyomta rá bélyegét. Christiane hercegné ezt a nimbuszt korántsem hitvesi vagy anyai erényeinek köszönhette; mint élettárs és anya nem számított semmit. Csak addig volt feleség, amíg megszülte Eduard herceget. Azóta minden gyengédség megszűnt a házastársak között, s a hercegné emiatt - eszményi önzetlenséggel - kezdetben a maga elutasító és rideg egyéniségét okolta. Egyszer meg is kísérelte, hogy férje szívét valahogy visszahódítsa. Álnév alatt elcsalta egy örömtanyára, és ott a kurtizánok eszközeivel próbálta elcsábítani. A herceg, amikor az álarc lehullt, még jobban elidegenedett a feleségétől. A kudarc után átcsapott a másik végletbe, és emberfeletti nagylelkűséggel akarta magát megszerettetni. Gyanúja volt egy fiatal leányra, hogy az férje egyik balkezes viszonyából való; a leányt a herceg minden tiltakozása ellenére magához vette, és örökbe fogadta. Saját véréből való gyermekét, Eduard herceget azonban egyáltalán nem nevelte sehogy; ezt azzal igazolta, hogy nincs joga fia nevelésébe beleszólni, minekutána az apa szerelmét elveszítette. A hercegnének két nővére volt; az egyik Thürheim grófnak, a másik O'Meade Earl of Clanwilliam ír főnemesnek volt a felesége; mind a két házaspár meghalt, s leányok maradtak utánuk; Lichnovszky hercegné a leányokat magához vette és felnevelte.

Ilyen nagy lélek volt a hercegasszony. Önmegtagadó, hűséges, vértanú feleség, anyja négy árvának és egy szerelemgyereknek, de azt a vele majdnem egykorú Thürheim és O'Meade lányokkal tanténak hívatta, mert ez is egy neme a rangkülönbség éreztetésének. E mellett okos asszonynak tartották őt, az isten tudja, miért. Hozzá jártak tanácsot kérni házasulandó férfiak és jegyben járó leányok, megcsalt férjek és asszonyok, bajba jutott politikusok és államférfiak, Rasumovszky herceg és Windischgraetz Alfréd úgy esküdtek minden szavára, mint isteni kinyilatkoztatásra. Szalonja, a legszebb, legnépesebb és legfennhéjázóbb szalon, tökéletesen megfelelt a jelmondatának: "Nul n'aura de l'esprit hors nous et nos amis."

Ezt az asszonyt Karolina gyermekkora óta nem szenvedhette. Azt mondotta róla, hogy a hercegné egyetlen erénye kártékonyabb a férjének összes bűneinél, és meggyanúsította, hogy alázatos önmegtagadása voltaképpen engesztelhetetlen bosszúvágyat és dacos gőgöt takar. Karolina szerint a kis törvénytelen Lulut azért tartja a házban, hogy bebizonyítsa, hogy a megcsalt asszony mennyivel különb, mint a többiek, akik a herceget tőle elidegenítették. Úgy jár-kél a világban, mint a hét tőrrel átvert szívű Madonna, s gőgösen ünnepli a maga vértanúságát. Az utolsó ítéletet is úgy képzeli, mint amely legfőként Lichnovszky Károlyné hercegasszony sérelmeit lesz hivatva megtorolni az emberiségen. Ezért maga is kötelességének tartja, hogy mint legfőbb inkvizítor, mindenkit kárhozatra ítéljen, aki nem makulátlan, mint ő. Karolinával együtt sokan vélekedtek így a hercegasszonyról, közöttük István gróf is, aki még az éleselméjűségében is kételkedett, tekintettel az örömtanyán lefolyt csábítási kísérletekre és Eduard herceg nevelésére. Az ő áldott szüleit, Ferenc grófot és Julianna grófnőt például sokkal keresztényibb lelkeknek tartotta, mint ezt a fennhéjázó és embertelen erényhősnőt. Egyébként azt is tudta, hogy a hercegasszony gyűlöli őt, amiért a háborúból visszajövet nem kérte meg lady Selina kezét.

Eduard hercegről sem volt jobb véleménye. Azt tartotta róla, hogy apjától is meg az anyjától is csak a rossz tulajdonságokat örökölte. Romlott volt, mint az apja, és kegyetlen bírája a más hibáinak, mint a hercegasszony, viszont hiányzott belőle a bűnös öregúr öntudatlan bája és a nagy ítélőbíró makulátlansága. István az öreg herceget semmibe sem vette, a hercegasszonytól irtózott, Eduardot gyűlölte.

A palota ma este tündéri fényben úszott. A kapu előtt és attól jobbra-balra százlépésnyire, utca hosszat óriási lámpák és fáklyák világítottak. Este tíz órakor fogat, fogat hátán tolongott a kocsifeljáróhoz, hogy kiöntse magából Bécs legszebb asszonyait és rendjelekkel legdúsabban ékesített főnemeseit. A kocsik között feltűnt néhány, valóban fejedelmi, à la Daumont-hintó parókás, Napóleon-kalapos, harisnyás kocsissal, lakájokkal és fullajtárokkal; aztán néhány landaulette, sőt bérkocsi is (nyilván valamelyik muzsikusé) óriás berlinek, pompás viktóriák és mylordok között; egy öreg zenetanárt, aki a hercegi házban a hangszereket tartotta rendben, kopott kis hordszékből emeltek ki a komornyikok.

Az utca túlsó oldalán bámész nép gyönyörködött a látványosságban. Amióta itt vannak a királyok Bécsben, mindennap több helyen is lejátszódik ilyen és hasonló színjáték; nincs egyetlenegy sem, amelynek ne akadna irigy, de gyáván lojális nézőközönsége. Az utca népe már a fogatokról felismeri a magas uraságokat. A gyerekek felmásznak a kerítés falára, és csipognak, mint verebek a fán. Kocsirobogás, lovak patkóinak csattogása, ajtók ki- és becsapódása, elfojtott "héopp!" kiáltások hallatszanak ki abból a monoton basso continuóból, amelyet a félhomályban, falhoz szorítva, mint egy óriási kórus, az utca népe szolgáltat a felvonuláshoz.

- Ez a herceg Esterházy batárja. Nézd, csupa ezüst a kocsi és a szerszám, mesebeli királyfi jön Hamupipőkéért, Istenem, de szép.

Ez a verebek csiripelése. Lenn a gyalogjárón kurrogva felelnek a varjak és csókák:

- Megteheti. Neki és Rasumovszky hercegnek van legtöbb földje Ázsiában. Látod azokat az orosz trappereket?

- Vigyázz! Udvari hintó. Ki az?

- Tudja a fene. A császár száz egyforma hintót csináltatott a vendégeinek.

A hangok egymásba folynak:

- Éljen a bajorok királya! Éljen Maximilian! Éljen Frigyes király!

Valaki rendreutasítja a szomszédját:

- Ne beszélj bolondot. Ez a keszeg fickó König von Tandelmarkt, a dánok királya.

Egy péklegény izgatottan morog:

- Tyűh, de szép asszony. Fogadok, hogy ez a Bagration.

- Vagy a Sagan - felel rá egy pincér fontoskodva.

- Szamár ember vagy. Lichnovszky hercegné házába még hercegi koronával sem tehetik be a lábukat afféle ringyók.

Erre a kórusból négy-öt hang egyszerre:

- Pszt. Fogja be a száját. Azt akarja, hogy becsukják?

Két új kocsi érkezik, az utca nyomban megismeri a bennülőket.

- Éljen Metternich! Metternich! Éljen a kancellár! Milyen szép ember! Annál ocsmányabb az a másik... Ki az? A francia követ? Az a sánta vén kecske?

Négylovas, könnyű hintó robog a palota feljárójára. Magyar mágnásruha pompája kápráztatja a szemeket.

- Kitalálod, hogy melyik az úr, melyik a szolga? Az, az első a Theatergróf. Az ám a fenét. Az a huszárja. És a bekötött szemű? Az Ipsilanti herceg. Furcsa neve van. Miféle szerzet?

A tömeg fészkelődik, mindenki a szomszédját szidja. Egyszerre csak lázas izgalom és öröm fut végig az utca népén. Látszik, hogy olyan valaki jön, akinek látása mindig megdobogtatja a bécsiek szívét. A marsall, a marsall - adják át egymásnak boldogan a hírt.

Schwarzenberg Károly herceget viharosan megéljenezik.

A herceg a császárváros hőse. A császárt szeretik, mint valami szigorú, de nyájas apát; mint az isteni gondviselés földi helytartóját; az idegen uralkodókat megbámulják, mint csodabogarakat; Metternich népszerű, de nagyon is ismerik ledér életmódját - szemükben Schwarzenberg herceg a mesebeli hős, a felszabadító, a haza megmentője, a sátán legyőzője. Hódolattal veszik körül, és elhalmozzák szívük gyengédségével, mert a hadvezérben a puritán ember tökéletesen megfelel a nép eszményképének.

A tábornagy nehézkesen szállt ki kocsijából, és fáradt, de kedves mosollyal köszönte az éljeneket. Aztán eltűnt a lakájok, huszárok, fáklyatartók és titkosrendőrök sorfalán keresztül a lépcsőházban.

Schwarzenberg herceget a háziasszony és fia, Eduard herceg is ugyanakkora hódolattal fogadta, mint az utca népe. Ez a hódolat azonban éppolyan kevéssé szédítette el őt, mint amaz. A tábornagy egyszerű, közepes tehetségű, igaz és talpig derék férfiú; a katonai dolgokon kívül mindenben kissé naiv és szűk látókörű azok közé tartozik, akik égi és földi dolgokat az élet minden alakulatában egyformán egyszerűnek látnak. Előtte nincs olyan probléma, amelyre a szolgálati szabályzat és a hadsereg becsületbeli kódexe meg ne adná a lehető legbiztosabb útbaigazítást. Számára az élet mindig egy nagy gyakorlótér volt, amelyen tízezer főből álló hadtestek, és húsz embert számláló szakaszok minden mozdulatát pontosan megszabja az Exerzier-Reglement vagy a Taktik; az ember csak felüti a megfelelő oldalt, és elvetette gondját a továbbiaknak. Vagy győz, vagy meghal - a többi a diplomaták vagy a sírásók gondja. Most ugyan olyfajta ügy foglalkoztatja, melyben ő a legjáratlanabb ember Bécsben, szívügy - mint ahogy magában mondogatta -, érzelmi ügy, egy igazi, tragikus szívügy, fiatalok ügye. Széchenyi kapitány rábízta az ügyet, tehát el kell intéznie a Dienstreglement becsületes, hű szellemében. Még szívügyekben sem lehet jobb helyről keresni megoldást, mint ebből a katonai bibliából. A kapitány esetében nyilván nincs egyéb teendő, mint elutazni. Megbeszélte a dolgot Metternichhel, annak is az a véleménye, pedig Metternich az ilyen érzelmi dolgokban is a fő-fő tekintély. Megállapodtak, hogy a fiatal grófot ideiglenesen beosztják a diplomáciához, és leküldik megfigyelőnek Murat Joachim nápolyi király udvarába.

A tábornagy nem volt kíváncsi Beethoven vonósnégyesére. Tudtával ez a Beethoven nem ír jó ezredindulókat. Sőt az embereket hóbortossá teszi, mint ezt a Lichnovszkyt, akinek őszintén szólva még a hírét sem szereti hallani. Annál jobban tiszteli a hercegasszonyt, aki a régi római és a középkori német matrónákhoz hasonlatos.

A herceg vörösesszőke, dús hajú, vizenyős zöld szemű, keskeny homlokú, körtearcú, kövérkés ember, pirospozsgás és szeplős, csak hajlott orra és összeszorított keskeny szája árul el bizonyos előkelőséget. Egyébként nem áll másból, mint fehér waffenrockból, rettentő magas gallérból, aranygyapjas rendből, arany paszományból, vörös nadrágból, sárga sarkantyúból és a gyémántos csillagok tömegéből, amelyek puha, zsíros termetét egészen befedik, és minden lépésre zörögnek és zizegnek, ahogy összeverődnek. Az arcán semmi kifejezés, hacsaknem a jámborság, nyugalom és közöny lenyomata. Nem néz sem jobbra, sem balra; a férfiak hódolata éppúgy hidegen hagyja, mint az asszonyok kacérkodása; beburkolódzik a saját fenségébe, mint egy briliánsoktól és emailtól csillogó vértezetbe, szerényen, szinte nyárspolgáriasan. Ez az ember mindenütt zavart, csak a harctéren nem, mert mindenütt baj érheti, kivéve a főhadiszálláson. Egy gyermekleányka, egy agyafúrt lakáj, egy nyegle világfi éppúgy zavarba hozhatja, mint a kongresszus valamelyik szépségkirálynője. Ennél fogva úgy tesz, mintha nem látna senkit.

Bement ugyan a hangversenyterembe, de nem vette igénybe a számára fenntartott helyet, hanem elhúzódott egy sarokba, és ott csendesen letelepedett egy karosszékbe. Leült, és halkan pihegett; látszott rajta, hogy valami erősen foglalkoztatja képzeletét, és emiatt nem kívánja, hogy háborgassák. Nem is merte senki megszólítani.

Magába roskadva ült, és fáradt szemhéja majdnem lecsukódott. Aztán lassan felemelte fejét, és körülnézett. Végigjáratta tekintetét a vendégeken, mint valami csapatszemlén. Eközben komor és visszautasító volt az arckifejezése, s csak akkor suhant át rajta valami halvány rebbenése a mosolynak, amikor a ház asszonya hirtelen eléje toppant, és megszólította.

- Fáj már a fejem ettől a sok Beethoventől - jelentette ki udvariasan a háziasszony, mert tudta, hogy nagynevű vendége is unja a zenét. - De ön mintha keresne valakit, kedves barátom - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a tábornagy szokása ellenére nyugtalan érdeklődéssel tekinget körül. - Talán én hamarabb megtalálom. Ah, ön a fiatal Széchenyit keresi? Nincs itt, nem is jön. Elfelejtettem meghívni. - A hercegasszony homloka egy pillanatra felhőkbe borult, de nyomban kisimulva, tőle telhetőleg újra nyájasra vált. - Meg kell hercegségednek elégednie az én társaságommal. Akar velem egy kicsit elcsevegni? Hát menjünk oda a szomszéd szobába. Üljön le. Na. Most mondja el szépen, mit akar azzal a hebehurgya kapitánnyal?

A tábornagy riadtan vette észre, hogy a bajor király egyenesen feléje tart, és barátságos mosollyal megszólítja:

- Ah, megcsíptem a turbékoló párt. Szabad egy pillanatra zavarnom magukat? Hercegasszony, fogadja elragadtatásom kifejezését. Ilyen gyönyörű társaságot csak az ön termeiben lehet látni. Hogy van a kedves férjeura?

A házigazda betegen feküdt a palota déli szárnyában, messze a fogadótermektől.

A hangversenyt emiatt el akarták halasztani, de Lichnovszky herceg makacsul ragaszkodott hozzá.

A király leült, s jobbra-balra maga mellé ültette a háziasszonyt és a tábornagyot.

- Pompás ez a bor - kiáltott fel lelkesen, miután a lakáj által odanyújtott poharat fenékig kiürítette -, honnan való?

- Magyarországból. Ez a híres tokaji aszú - felelt kényszeredett mosollyal a háziasszony.

- Úgy? Akkor még egy pohárral, a beteg házigazda egészségére. - Majd egy harmadikat is kihörpintett: - A szép háziasszonynak is hódolat és hála. Mi az, ön nem iszik, kedves tábornagyom? No, az osztrák hadseregre, így. Bravó. Hehehe, Magyar bor? Tokaji. Bravó. El vagyok ragadtatva. Az én egyik segédtisztem is tokaji, vagy hogy is mondják, aszú. Aszú? Nem. Hehehe. Magyar. Gróf Stefferl. Ennivaló fiú. Hol van? Nem jön? Ez kár. Mindig nagyszerűen mulatok a társaságában. Fiatal oroszlán, akit selyemzsinóron lehet táncoltatni. Hehehe. Annyi kedély és jólelkűség van benne, mint amennyi vakmerőség. Fiatal aszú, akarom mondani, tokaji magyar. Remek. Képzelem, mennyire szeretik a nők. Irigylem érte, hehehe. Önnek bizonyára kedvence - fordult a hercegasszonyhoz, aki elképedve hallgatta ezt az ömlengést.

- Nem. Azazhogy sógora az én húgocskámnak.

- Ah... Húgocska?... Bravó.

- Széchényi Pálné. O'Meade Karolina.

- Ah, a beauté coquette? Bravó. Itt van?

- Sajnálatomra, felség, nincs itt.

- Kár. Hehehe. Akkor egy pohárkával az ő egészségére. Tehát rokon. Remek. Képzelem, ő a kedvenc aszú.

A hercegasszony elpirult. Igazságszeretete és hősies bátorsága nem engedte, hogy helybenhagyja ezt a gyanúsítást:

- Minden embernek megvannak a maga hibái, felség.

- Hibái - nevetett a király. - Meghiszem azt. Sok embernek csak a hibái érnek valamit. Hihihi. Szeretem az emberi hibákat, különösen a fiatal bajuszosokban és a szép asszonyokban. De most már tovább kell mennem. Ne fárassza magát, hercegasszony. Köszönöm. Visszaadom önt a tábornagynak. Hehehe. Tokaji bajusz, remek. El vagyok ragadtatva. Beethoven is szereti a bajuszosokat.

A hercegné rémült tekintettel nézett utána.

- Látta, mennyit ivott őfelsége?

- De abban igaza van, hogy a fiatal Széchenyi...

A háziasszony türelmetlenül közbevágott:

- Ah, az a Stefferl! Csodálatos, hogy olyan komoly embert is meg tudott babonázni, mint ön.

A tábornagy lehunyta a szemét. Úgy örült, hogy egy igazi szívügyet, egy katona szerelmi problémáját oly pompásan sikerült megoldania, és most nincs alkalma, hogy örömét az érdekelt féllel megoszthassa. Ez az egész estét elrontja, valósággal haragszik a hercegnére.

- Talán ön, kedves Christiane hercegasszony, nem tartja a fiatal kapitányt rokonszenvesnek? - kérdezte, mert sehogy sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy a szívügynek még ma tökéletesen a végére ne járjon.

- Nem - felelt a hercegnő megdöbbentő határozottsággal. - Nem szeretem a komolytalan fiatalembereket.

- Pajzán, de bájos semmirekellő.

- Képzelődő, tetszelgő, fecsegő, hiú és léha - csapott rá a hercegasszony ellentmondást nem tűrő hangon.

A tábornagy nagy szemeket meresztett. Hogy lehet így beszélni arról a szerencsétlen fiúról, aki oly megható őszinteséggel tárta ki előtte szívét, és okos, barna katonaarcán végigcsorgott a könny? Ha ez az asszony tudná, hogy a kapitánynak milyen szívügye van, bizonyára elnézőbb volna iránta.

- Ha tudná, kedves hercegasszony...

- Én mindent tudok - vágott közbe indulatosan a háziasszony.

- Ah!

- Én nem vagyok vak...

- Nahát...

- Az a fiú lelketlen Don Juan, még a házasságtörések fővárosában is...

A tábornagy diadalmasan közbevágott:

- Ohó, a fiú még nőtlen...

- Tudom - hangzott fagyosan a válasz -, de Bécsben éppen elegendő számban vannak férjek is, akik kicsapongó életükkel megbotránkoztatják az embereket.

- Hallottam - felelt a tábornagy megrökönyödve.

- Nos, akkor csodálom, hogy azt a fiatalembert a védelmébe veszi. Ez égbekiáltó! Ha ön, tábornagy, a férfiúi és hitvesi erények mintaképe, mentséget talál az ilyesmire, akkor vérszemet kap a bűn, és vigyorogva hivatkozik az ön ítéletére. Tábornagy! Érzi ön a felelősséget?

Schwarzenberg Károly herceg, tábornagy és a szövetséges hadsereg főparancsnoka, az aranygyapjas rend és az angol térdszalagrend vitéze, a Szent István- és Mária Terézia-rendek, a német Fekete Sas-rend és az orosz Szent András-rend, valamint több más, bel- és külföldi rendjelek gyémántos nagykeresztese e pillanatban páni rémület áldozata lett. Hiszen itt azzal vádolják, hogy a század minden erkölcstelenségének ő a legfőbb oka és kútforrása! Lehunyta szemét, és gondolkodott. Félénken megszólalt: - A fiú jó katona.

- Közönséges verekedő. Duhaj magyar, táblabíró, rebellis Rákóczi, kuruc és török - ömlött a hercegasszony szájából a megbélyegző kifejezések áradata.

Kuruc és török! Hm. A tábornagynak eszébe jutott, hogy a jámbor bécsi polgár, ha valakit el akar átkozni, nem tud nagyobb káromkodást, mint ez: Die Türken und Kurutzen sollen dich holen! Megijedt. Ilyen fenevad volna az a Széchenyi Stefferl? És ijedten hajtotta le fejét, amikor a hercegnő kegyetlenül ráolvasta:

- Ne higgyen, tábornagyom, ezeknek a barbár hetvenkedőknek. Mind egyformák azok; protestánsok, rebellisek, krutzitürken... krutzitürken mind.

A hercegnek hirtelen mentő gondolata támadt, és a Taktik törvénye szerint támadásba ment át, hogy mentse, ami még menthető:

- De hát akkor miért engedi, hercegasszony, hogy kedves fia, Eduard herceg barátkozzék vele?

A hercegnő fájdalmasan és mélyen felsóhajtott.

- Eduard herceg azonkívül magyar leányt vett el feleségül - folytatta Schwarzenberg tábornagy szívósan az ellentámadást.

A hercegnő nem hagyta magát:

- Eleonóra éppúgy nem magyar, mint én.

- De Zichy...

- Mit tesz az? Nem is tud magyarul...

- Széchenyi gróf sem - vágott közbe a tábornagy boldogan, hogy az ifjú kapitányra valami jót is mondhat, amelyben egyetértenek.

A hercegnőt ez sem hatotta meg:

- De magyarul érez. Az apja is olyan volt. Kiadta magát Ferenc császár hívének, és elfogadta az aranygyapjút, de szégyenszemre mégsem Bécsnek, hanem Pestnek adta a könyvtárát... Nos?

- Az igaz - vágott vissza a herceg -, de jórészt latin könyvek... latin és francia... az ördög sem tudja elolvasni.

- Rebellis könyvek. Jakobinus könyvek. Rousseau és Voltaire. Istentelen könyvek.

- De az öreg gróf valóságos szent...

- Nem volt mindig ilyen. Most szent, mert megbolondult. Azelőtt jakobinus volt, míg helyén volt az esze.

- Megfordítva, kedves hercegasszony... ön bizonyára megfordítva akarta mondani.

A hercegné arca lángba borult:

- Csak azt akartam mondani, hogy a vén Ferenc gróf fiatalkorában nagy lator volt.

- Ugyan?

- Tudja meg, drága barátom, hogy ifjúkorában a sógornőjét elcsábította.

A tábornagy felhördült:

- A sógornőjét? Hogy lehet az... hogy gondol ilyent?

- Ugye, ilyent még nem hallott? - lihegte a felháborodott asszony, és diadalmasan gyönyörködött az előtte verejtékező tábornagy ijedtségében. - És az alma nem messze esik a fájától. Stefferl méltó fia az apjának.

A tábornagy kétségbeesve vergődött:

- Hátha nem is igaz?

- Ó, édes barátom, én tudok mindent.

- Nono.

- Én láttam, hogy a fiatal Széchenyi Pál felesége... a bajor király nemhiába nevezte kokett szépségnek... Pál gróf, Karolina és a fiatal kapitány, az ön Stefferlje... ó, csak ne volna az a szerencsétlen asszony amolyan távoli rokonom... de végre is mi közöm hozzá?... Ámbár talán még nem késő...

- Mire gondol, hercegasszony? - kérdezte szorongva a tábornagy.

- Ön a hadsereg főparancsnoka...

- Igen.

- Ön tehetne valamit...

- Rendelkezzék velem.

- Vezényelje el valahová Galíciába.

A tábornagy diadalmasan rávágta:

- Nápoly...

- Miért?

- A kapitány maga kérte...

A hercegnő összecsapta kezét, és az ég felé rimánkodott megbántott asszonyi méltóságában:

- Tehát már meg is unta?

A másik teremből egy szenvedélyes Beethoven-szonáta hangjai zokogtak át a sárga szobába. A tábornagyot nagyobb izgalom ragadta el, mint a lipcsei csatában. Nem tudta, mitévő legyen. Végre mentegetni próbálta a kapitányt:

- Nem, arról szó sincs...

- Tehát még mindig tart köztük a viszony?

- Eh, miféle viszony? - A tábornagy türelme elfogyott. - Miféle viszony?... Asszonyom, viszony és viszony között különbség van. Én is voltam fiatalkoromban szerelmes.

- Én nem! - csattant fel a hercegasszony, és a mellére csapott dölyfös ártatlanságában. - Nekem egyetlen viszonyom volt, mégpedig Liphnovszky Károly herceggel, az esküvő után... - És aztán hozzátette: - Az is tiszta és szent volt, magasztos vallásunk törvényei szerint. Azóta pedig soha, soha, még gondolatban sem vetemedtem a hűtlenség bűnére. Karolina pedig... de hát ön tud mindent.

- Semmit - felelt hősies lovagiassággal a tábornagy.

- Én pedig mindent - jelentette ki a hercegasszony. - Stefferl a szeretőjévé tette Karolinát, és most faképnél hagyja.

- De hiszen...

- Ő maga kérte az áthelyezést... Ismerem a férfiakat. Mindennap más. Mit törődnek ők egy asszony boldogtalanságával! Haljon meg, legyen öngyilkos... ó, szegény kis Karolina, te szerencsétlen!... A férfi csábít, elámít, megejt, erőszakot tesz, aztán faképnél hagy... még ha legyőzhetetlen szerelemről, megbánásról, vezeklésről volna szó...

- Arról van szó - kiáltott fel keserves vergődésében a tábornagy -, hiszen éppen arról van szó...

- Tehát önnek megvallotta - leplezte le kegyetlenül a szívügyekben járatlan, léprecsalt és fejvesztett ellenfelet a szívügyekben tapasztalt és hidegvérű hercegasszony.

A tábornagy kétségbeesve védekezett:

- Nem mondtam. Becsületszavamra, egyetlen szóval sem mondtam. Hercegné, ne éljen vissza az én ügyetlenségemmel. Én katona vagyok. Stefferl is katona... Esküszöm, én nem mondtam semmit.

A hercegnő megsajnálta őt:

- Nem, ön nem mondott semmit, kedves tábornagyom. Ön csak azt mondta, hogy Stefferl megbánta, le akarja vezekelni... hogy a kapitányt elküldi Nápolyba! Tábornagy, ön nem mondott semmit. Nini, vége a zenének? Tábornagy, köszönöm, hogy ilyen kedves félórát szerzett nekem. Látta, hogy őfelsége mennyit ivott? Tokaji aszú! Ez az egy jó, ami Magyarországból jön. Krutzitürken - ne feledje, kedves tábornagyom! Ön nem mondott semmit. Adieu, kedves herceg.

Félóra múlva lady Selina, a Thürheim grófkisasszonyok és Eduard herceg úgy tudták, hogy Széchenyi István gróf Schwarzenberg hercegnek mindent megvallott, és Nápolyba való küldetését kérte, hogy megszabaduljon Karolinától.

Harmadnap a Lichnovszky-szalon, negyedik napon a császár, ötödiken az egész bécsi arisztokrácia, hatodikon a Széchényi család, egy hétre rá pedig a Csehországban, Ausztriában, Oroszországban és Magyarországban lakó minden főúri ház tudta, hogy Széchenyi István gróf és sógornője között valami történt.

A császár módfölött felháborodott. Torkig volt már a kongresszussal, amely a város, sőt a birodalom erkölcseit megmételyezte. Unta a folytonos mulatozásokat, és félig tréfásan, félig komolyan kijelentette, hogy ha ez még sokáig így tart, nyugdíjba megy, s letelepszik egy csendes, tiszta erkölcsű faluban, ahol minden vasárnap misét hallgat, s aztán kamarazenét játszik meghitt barátaival, Rudolf főherceggel, Metternichhel és Kinsky herceggel. A jó és beteges Ludovika császárné, aki sokszor elájult a nagy fogadások, karusszelek, bal parék, katonai szemlék és népünnepélyek alatt, csaknem elájult azoknak a botrányoknak hallatára is, amelyek hírét legjobb barátnője, Esterházy Miklósné Liechtenstein Mária hordta hozzá. Sokszor könnyek közt panaszkodott, hogy belehal ezekbe a testi-lelki fáradalmakba. A császár bezáratta az összes nyilvánosházakat, királyi barátai azonban a maguk számára berendeztek egyet, de ez az egy a Schottentortól a Stubentorig s az északi Duna-ágtól Schönbrunnig terjed. Az olyanfajta hírek, mint aminők Stefferl és Karolina felől keringtek, nem lepték meg őt, sőt éppen azért bőszítették fel, mert naponta tucatjával jöttek a titkosrendőrségtől, amely hivatalból figyelte a kongresszusi vendégek magánéletét. Ez a rendőrség éppúgy pontosan beszámolt Schwartz moszkvai kereskedő feleségéről, aki az Österreichische Kaiserin Szállodában lakott, mint Mária Lujza főhercegnőről, Napóleon császár feleségéről, aki minden este Neipperg gróffal olvastat magának sikamlós francia regényeket.

A császár, aki öreg barátját, Széchényi Ferenc grófot őszintén tisztelte, mélyen sajnálta, hogy annyi baj és botrány keseríti utolsó napjait. Lajos gróf, a legidősebb fiú önző, összeférhetetlen, de legalább hűséges aulikus. A két kisebbik fiúra jobb nem is gondolni: Pál gőgös, neveletlen, durva, Stefferl pedig botrányok hőse. A leányok többé-kevésbé szerencsétlenek. Zsófinak az ura tökfilkó; Batthyány Miklós grófot pedig hatalmi szóval kellett visszaparancsolni okos és erényes feleségéhez, Franciskához. Szegény, öreg, beteg Ferenc gróf nem boldog ember, holott már az aranygyapjas rendet is megkapta. Hiába, ilyen az élet! Egyébként arról a Stefferlről azt mondják, hogy a fiatal mágnásgyerekek között ő a legeszesebb. Tenni kell valamit vele vagy ellene. Majd Metternich...

A családot természetesen mélyen lesújtotta ez a szerencsétlenség. Lajos gróf okos, erélyes felesége, Clam-Gallas Eloizia grófnő vidéki birtokáról levélben tett Istvánnak kétségbeesett szemrehányást; Fanny kitiltotta a házából; Zsófi napokon át sírdogált, és bánatában távol maradt két kongresszusi ünnepélyről (Metternich herceg estélyéről és a laxenburgi kirándulásról); mindenki őt okolta, senki Karolinát. Ez azt jelenti, hogy magánál a botrányos esetnél is sokkal inkább megbotránkoztak a lovagiatlanságon, amelyet István a titoktartás megszegésével elkövetett. Lajos gróf ekként fejezte ki a család véleményét:

- Férfiatlan dolog volt, hogy a tábornagy előtt elnyafogtad a dolgot.

- Kétségbeesésemben tettem, nem bírtam el a szörnyű titok súlyát - védekezett a megszeppent fiú.

- A magad titkát kifecsegheted, de ez a titok nem a te titkod volt, hanem Karolináé.

- Igaz! - kiáltott Stefferl, és öklével verte a fejét. - Erre nem gondoltam.

Anyja zihálva és fulladozva járkált fel és alá a palotában, és a cselédeket gyötörte, vagy pedig elbújt az első emelet végén levő kis hálószobájában, és végkimerülésig kötött és horgolt, miközben könnyei nehéz cseppekben hullottak szeméből. Szegény Julianna grófnő nem tudta, hogy két fia közül melyiket sirassa: Pált-e, a megcsalt férjet, vagy Stefferlt, a csábítót. Miután ebben nem tudott megállapodni, a boldogtalan anyák szokása szerint minden fájdalma gyűlöletre fordult, és a gyűlölet a botrány harmadik hősét, az asszonyt vette célba. De mindennél legjobban fájt neki, hogy legkisebb fiát, akit hét hosszú esztendeig csak az imádságával és álmával tudott utolérni, most megint - ki tudja, milyen hosszú időre - elveszíti. Stefferlre megint csak az imádság és az Úristen vigyáz majd idegen népek, ismeretlen veszedelmek, rossz asszonyok között. Az öreg Ferenc gróf így parancsolja. És ki merne az ő parancsának ellenszegülni? Estefelé azonban mégis arra kérte Istvánt, hogy vesse térdre magát atyjaura előtt, és könyörögjön neki, engesztelje meg, hátha meglágyul a szíve, és az elutazásra vonatkozó parancsát visszavonja.

- Tedd meg ezt, kisfiam, már csak az én kedvemért is. Ha megint itt hagysz, megszakad a szívem.

István gróf, aki egész nap csomagolt, este éppen kimerülten ült a szobájában ládái, szanaszét hányt útiruhái, vadászó-, halászó felszerelései és műszerei között, amikor belépett hozzá édesapja, sápadtan és szomorúan, de határozott és szigorú arccal.

- Stefferl, beszélnivalóm van veled - kezdte száraz, rekedt hangján, és erősen a fia szeme közé nézett.

A fiatal gróf ijedtében elsápadt, és szívdobogva, gyermekes tisztelettel csókolta meg az öregúr kezét.

- De nem itt... gyűlölöm a pipafüstszagot... mi ez?... micsoda fantasztikus hülyeségek ezek? - mutatott néhány vadonatúj utazótáskára, amelyeket István Párizsból hozott magával. - Jöjj az én szobámba... mielőtt elmégy, volna egy és más mondanivalóm. Hátha nem is látjuk többé egymást - tette hozzá hirtelen, minden átmenet nélkül elérzékenyedve.

István gróf lehajtott fővel, mint kisgyermek korában, balsejtelmek között követte apját. Az öregúr szokatlanul friss léptekkel sietett végig a folyosókon, és fiát bevezette a maga kertre nyíló, zöld selyemtapétás dolgozószobájába. A kabinetből ugyancsak zöld selyemfüggönyök zárták ki a világosságot, mégpedig nemcsak azért, mert az öreg kegyelmes úr gyulladt szeme nem bírta a napfényt, hanem azért is, hogy ebben a félhomályos, kriptaszerű csendben, messze a lépcsőháztól, a család többi tagjának lakosztályától, a Landstrasse poros országútjától, a császárváros brutális zajától, a vastag falak között Széchényi Ferenc gróf tökéletesen egyedül lehessen. Imazsámoly, íróasztal, kis könyvállvány - már nagyon kevés könyvre volt szüksége a beteg aszkétának -, egy miniatűr kandalló előtt (az öregúr nagyon szerette a kandallókat) két bronzveretes zöld selyem karosszék, fából faragott barokk Madonna-szobor s egy titkos fiókokkal ellátott tabernákulum zsúfolásig megtöltötték a stúdiolót.

István gróf észrevette, hogy mennyire reszket az öregúr keze. Sajnos, már nem az izgalomtól, hanem a betegségtől. A gyűrűs- és kisujja folytonosan ki- és becsukódik. Ferenc gróf már csak érdekes, finom, sárgára öregedett rom. De a hangja most élénk és szenvedélyes, és tíz évvel látszik fiatalabbnak. Ma, úgy látszik, jó napja van. Minden szava pattog és parancsol.

- István, két bátyád jó fiú, de kissé idegenek hozzám. Sohasem tudtam mit kezdeni velük. Szeretem őket, szeresd te is, és nézd el hibáikat; de jegyezd meg magadnak, hogy egy Széchenyi... na, azt hiszem, tudod, mire gondolok. Remélem, te sem tartod elegendőnek, hogy az ember ne legyen silányabb, mint a többi silány fráter.

István gróf lehajtotta a fejét. A Karolina-esetet e pillanatban olyan szörnyű és gyalázatos bűnténynek látta, hogy nem csodálta volna, ha apja kitagadja.

Az öreg gróf hangja elcsuklott, sokáig kereste a szavakat, és csaknem elviselhetetlen csend borult a szobára. István gróf a zöld kárpitot s a zöld selymeket nézte, s érzékei annyira összekavarodtak, hogy a csendnek is látni vélte a színét. Zöld volt a csend is, határozottan zöld... Összerezzent, amikor ebből a zöld csendből egyszerre csak kibuggyant az apai hang:

- Sokat csalódtam az életben, Stefferl.

István már azon a ponton volt, hogy térdre veti magát, és úgy kér bocsánatot. De nem jutott szóhoz.

- Ha nem követnék el vele halálos bűnt, majdnem azt mondhatnám, hogy meguntam az életemet, Stefferl.

István mondani akart valamit, de szája széle reszketett, és a térdei összeütődtek. Hát ilyen tragikusan veszi az öregúr a dolgot? Akkor jobb is, ha ő egy időre elbújik e könnyes, kimeredt szemek tekintete elől. Nem is próbálja meg, hogy édesanyja tanácsát kövesse. Úgy látszik, nincs mentség. El kell hagynia Bécset, és meg kell válnia Karolinától. Ebben a pillanatban nem is nagyon bánta a dolgot. Elfáradt az utolsó napok vergődéseiben; gyötrő lelkiismeret-furdalásai elől - úgy érezte - csakugyan el kell valahová menekülnie. A lelke egészen összezsugorodott, gyáva lett, s eltévedt abban az erkölcsi útvesztőben, amelybe belekeveredett. Szeretett volna testileg is összezsugorodni - ó, a legparányibb kis zuggal is megelégednék, ahol békességesen megpihenhetne... az embernek igazán nincs másra szüksége, mint nyugalomra és jó lelkiismeretre... Különösen olyan embernek, aki, mint ő, minden lépésénél megbotlik valami erkölcsi vagy társadalmi tilalomfában... nem, nem neki való a nagyvilági élet... mégiscsak akkor volt igaza, amikor lemondott a Selinával való házasságról, és semmi mást, csak lovat, kardot, századot, kaszárnyát, Reitschulét, harcot és verekedést kívánt magának, s vénségére nagy, kényelmes kürasszírcsizmákat.

Azon gondolkozott, hogy ezt vajon ilyen őszintén megmondja-e az öregúrnak, vagy megvárja, hogy a család feje hogyan akar rendelkezni vele. Neki minden mindegy. Az öreg gróf különben is újra megszólalt:

- Ne csodálkozzál, hogy ilyen izgatottnak és keserűnek látsz. Én még a régi világból való ember vagyok. Istenem, a régi jó világ! A háborúk előtt! A forradalom előtt! Napóleon előtt! Neked fogalmad sincs, István, azoknak az éveknek édes békéjéről, csendjéről és szépségéről. Annyira jó volt a dolgunk, hogy ráértünk eszünk és szívünk művelésére... egy-egy főúri szalon valósággal plátói akadémia volt... A múlt század a világosság százada volt, a fény százada s a fiatal arisztokraták Párizsba jártak, hogy útközben Voltaire-t vagy Rousseau-t meglátogassák, és otthon az újonnan épült kastélyok termeiben ezerszámra gyűjtötték a felvilágosodás könyveit - hogy magamról ne is beszéljek - Csákyak, Sztárayak, Orczyak, Héderváryak, Festetichek, Apponyiak, Grassalkovichok, Rádayak.

Az öreg egy kicsit messziről kezdi - gondolta István -, ez csak valami furcsa bevezetése az átkoknak és szemrehányásoknak, amelyekre egyébként elkészültem. És mialatt apja a régi szép időket magasztalta, az ő szeme megakadt a könyvespolc fölött lógó miniatűrökön. Anyja, testvére, sógornői... Karolina... ah, kissé messze van a kép, alig tudja kivenni az arcvonásokat, de erre nincs is szükség, ő amúgy is maga előtt látja az egész asszonyt, tetőtől talpig, a hollószín hajával és tengerkék szemével... szent isten, milyen titokzatosan néz rá ez a feneketlen, bársonyos kékség... Nem jössz fel hozzám?... menjünk inkább az én lakásomra... háború lesz?... őrültség... te Stefferl, ha mégis... jaj, hol jár a kocsi?... Landstrasse?... senki sincs itthon... István gróf homlokára kiült a verejték... alig hallotta, hogy édesapja újra megszólalt:

- Várj csak. Keservesen megbántuk valamennyien.

- Mit? - kérdezte félszeg zavarral István.

Az öreg gróf könnyező, homályos szemeit tágra meresztette.

- Elbizakodottságunkban, az emberi ész mindenhatóságába vetett vakhit mámorában egy új világot akartunk építeni, jobbat, szebbet és bölcsebbet, mint amilyet az Isten alkotott. Hallottál valamit a szabadkőművességről? Vagy téged csak a lovak és az asszonyok érdekelnek? - tette hozzá hirtelen indulattal, s kiaszott ujjai ki- és becsukódtak.

Ahá, most kezdődik - gondolta István, ahogy apja haragtól eltorzult arcát megpillantotta, de sem félelmet, sem szégyenkezést nem érzett, nem is tudott odafigyelni. Még mindig Karolinát látta... Hát egyszer csak ott voltak abban a szobában, amely most tele van málhákkal. Úgy emlékszik, hogy az ajtót sem csukták be. Mi történt volna, ha...? Megborzadt. Mi mindent tud elkövetni az ember, ha... Vagy jobban mondva, mi minden történik az emberrel!!... Hogyan van az, hogy ilyen esetben az ember mindig az elképzelhető legképtelenebb, legostobább és legveszedelmesebb helyzetet választja?

- Nem a te hibád. A korszellem az oka. De nem erről van szó. Tudnod kell, hogy én is szabadkőműves voltam, mint annak idején majd minden számottevő ember. A magyar főurak, a nemesi testőrség, a fiatalok mind, a gazdag polgárok is, és azt hittük, hogy ez a társaság a legjobb szívű emberek köre, amelyben az ember elfelejti a külső világban levő nagy egyenlőtlenséget; nagymesterünk az egyik főherceg volt. Nem voltunk istentagadók, de vallásunk sem volt, és az egyházat a haladás kerékkötőjének tartottuk; hittünk a józan ész és a természet erkölcseiben, valamint abban, hogy Voltaire, Rousseau és a kőművesség bal kezünkbe pajzsot, jobbunkba kardot, lábunkra szárnyakat adnak, akárcsak amikor Perszeuszt készítették fel az istenek Androméda megszabadítására.

Az öreg gróf elhallgatott; nehéz, átgombolt bársonymellénye zsebében ütni kezdett tojás formájú, súlyos aranyórája. (Legalább száz szebbnél szebb zsebórája volt.) István számolta az ütéseket, de belezavarodott. A negyedik zizzenésnél eszébe jutott, hogy Karolina akkor, búcsúzáskor, keservesen sírt. Ő pedig ujjongott örömében. Máskor minden csók után halálos undor, akkor pedig - életében először - bőréből szeretett volna kiugrani a boldogságtól. Mi ez? Ez az igazi szerelem? Akaratlanul is kinyitotta száját, és mindkét karját felemelte. Apja azt hitte, hogy valamit mondani akar, és megelőzte:

- Várj csak. Ez a selyemharisnyás szalonforradalom új alkotmányt akart adni az emberiségnek, amelyben király, főúr, paraszt egymást testvérnek nézi.

István nem figyelt az apja szavaira. - Igen, ez a szerelem - gondolta magában, és az arca egészen átszellemült. Szeretem Karolinát - ennyi az egész. Van szerelem, amelyik lehúz a földre, és van, amely az örökkévalóságot jelenti számunkra. Ez csak szerencse dolga. De szerencse ide, szerencse oda, szerelem nélkül nincs élet, szerelem nélkül még kevés nagy és szép cselekedetet vittek végbe a földön, a szerelem a kőbe is életet önthet... olyan jó volna ezt megmondani ennek a szent, drága aggastyánnak. De az öregember egészen másról beszél:

- Várj csak. Mi a Szentírást és az ősi alkotmányleveleket összetéptük, és helyökbe az amerikai alkotmányszerződéseket és a társadalmi elméleteket állítottuk. Kétségbe vontuk, hogy az uralkodók Isten kegyelméből vannak, és a nép akaratát tettük az Isten kegyelme helyébe. Ez volt az elmélet... Átkozott pipaszagod van, Stefferl.

István gróf erre a hirtelen átmenetre zavarában elpirult. Az öregúr szenvedélyesen kifakadt:

- Utálom a pipaszagot, mert a jakobinusoknak is pipaszaguk van.

- De édesapám...

- Várj csak. Előbb elmondtam, hogy milyen forradalom tört ki a koponyákban és a szívekben. Ez volt az elmélet. A pipaszagú jakobinusok ezt lefordították a maguk nyelvére. Párizs utcáin a gyerekek emberfejekkel játszottak: a szegény svájci testőrök fejével. Utcai lányok feküdtek a királyné ágyában, meztelen hullákkal. Öltek és ittak, aztán újra öltek és ittak, némelyikük annyi embert mészárolt le, hogy összeesett a fáradtságtól. Az asszonyok kitépték a halottak szívét, és fogaikkal marcangolták. Aztán megölték a királyt és a királynét... elkergették a nemeseket, elvették a birtokaikat, lemészárolták a legderekabb franciákat. Mit gondolsz, fiatalember, ezek a pecérek és mészárosok megváltották az emberiséget? Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Én azt mondom, hogy ezt az Isten csak azért engedte meg, hogy az emberiség levezekelhesse a maga bűneit.

István gróf csak az utolsó szavakat hallotta. Levezekelni a bűnöket. Neki is vannak bűnei? Az is bűn volt, hogy Karolinába beleszeressen? Vagy nem is szerelem ez, hanem kaland és közönséges asszonycsábítás? Sokkal könnyebb valakire veszélyessé válni, mint bárki is gondolná. Ha elég gonoszak vagyunk ahhoz, hogy forró szerelmet színleljünk, már félig nyert ügyünk van. Olyan édes, jóleső érzés az, ha valaki szeret bennünket... hiszen alig van más boldogság a földön, s ez az érzés magát a hivatásos nőcsábítót vagy a hivatásos kurtizánt is szerelmessé teszi. Ez az oka annak, hogy még nem volt ember, aki érzéketlenül és hidegen játszott volna egy nő boldogságával. Ez felülmúlja az emberi gonoszság mértékét. A legtöbb híres csábító olyan nőknek csavarta el a fejét, akiknek a feje már amúgy sem volt a helyén. István gróf agya zúgott, halántékán az erek kidagadtak, és elviselhetetlen szúrást érzett a szíve táján. Ebbe belebolondulok - micsoda szörnyű állapot ez? Arca olyan rémült kifejezést öltött, hogy apja félremagyarázta:

- Azt hiszed, Stefferl, hogy én a francia forradalom eszméi ellen akarok beszélni? Hajolj közelebb hozzám. Már délelőtt is pipázol, Stefferl? Isten ments, hogy valaki meghallja, amit most mondok. Tudd meg, hogy a forradalomnak is igaza volt, és Napóleonnak is, de Metternichnek is igaza van...

- Mindenkinek? - kérdezte István gépiesen.

- Voltaire-nek és pater Hofbauernek is... úgy van, fiam, mindenkinek igaza van, mert mindenki valami jobb és emberibb életet akar teremteni ezen a földön... mert minden olyan rosszul van, fiam... és olyan hamar meg kell halnunk, fiam.

- Ó, apám!... - szólt közbe a fiatal kapitány, és elhatározta, hogy megkérdezi: "Hát nekem is igazam van a Karolina-ügyben?" Az öreg gróf azonban türelmetlenül leintette:

- Azelőtt, régen meghalni is könnyű volt, fiam. Az ember tudta, hogy minden jól van úgy, ahogy van, és szépen folytatódik minden... de ma csak a Jóisten tudja, mi lesz ebből a világból. Hitvány gonosztevők martaléka, piszkos csőcselék prédája, jellemtelen, pénzsóvár, ostoba hivatalnokok játékszere vagyunk. Érted, mit mondok? Fennhéjázó bolondok és idióták garázdálkodnak... ó, fiam, ha tudnád, mennyire megutáltam mindent!

Ah, most itt mindjárt az én dolgaimról lesz szó, gondolta István gróf elcsüggedve. Édesapám, úgy látszik, miattam az egész emberiséget megutálta.

- Engem utált meg édesapám?

Az öregember tiltakozva rázta a fejét:

- Az embert. Csodálkozol ezen? Te azt hitted, hogy én nagy humanista vagyok? Miért? Mert József császár alatt hivatalt vállaltam?

István gróf is elérzékenyedett.

- Ne gyötörje magát, kegyelmes apám - rimánkodott.

Ferenc gróf hangja el-elcsuklott:

- Csak hadd gyötörjem magam. Neked akarok használni vele. Nem állok ki a Stefanskirche elé, s nem kürtölöm szét a világnak, nem írok cikkeket a Metternich által fizetett újságokba, de neked, Stefferl, őszintén bevallom, hogy mi, magyarok, semmit sem tudunk, csak dicsekedni, szónokolni, pöffeszkedni, kurjongatni, Werbőczit idézni, a mellünket verni...

- Megtanulok magyarul - buzdult fel Istvánban a fiatal vér, amely arcát most égőpirosra festette. Eszébe jutott Konsztantyin trónörökös és Rasumovszky, valamint a két orosz hölgy, aki nem tudott oroszul.

Az öreg gróf legyintett:

- Ismerlek. Szalmaláng. Sem a franciát, sem az angolt nem vette be a koponyád. Iszol, szeretkezel, pipázol és a pénzt szórod. Már egészen olyan vagy, mint Pál.

- Miért bántod szegény Pált? - buggyant ki Istvánból a nagylelkűség, és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban keresztre tudná magát feszíttetni Pálért.

Az apa agyát megint elborította a vér:

- Szégyellem magamat, ha Pált összehasonlítom... a... például... akár csak a feleségével is.

István szíve megdobbant. Az öregúr azonban hirtelen másra fordította a szót:

- Pál... és a többi fiatal grófocska... száz és száz Pál és Lajos... itt Bécsben magyar mágnásfiúk... műveletlen tökfilkók, kilencágú koronás naplopók... becsületemre mondom, igazuk van a Lichnovszkyaknak és Windischgraetzeknek, hogy ijesztő dekadenciában van a mai mágnásnemzedék... Stefferl, mi más legények voltunk... Különben - tette hozzá feneketlen szomorúsággal - csakolyanok vagytok, mint az egész nemzet. Betyárok... szájhősök... részegeskedő, pipázó táblabírák... ez a mai generáció... Mi lesz ebből az országból?

Istvánnak eszébe jutott az a sok becsmérlő, gúnyolódó és gyűlölködő megjegyzés, melyeket a bécsi szalonokban a magyarokról hallott. A magyarokat orangutánból Ausztria tette emberré, a magyarok műveletlen ázsiaiak, vissza kell őket űzni Turánba, ahol őseik kilenc század előtt legeltek, száz év múlva már senki sem beszél magyarul... ó, hányszor hallotta ezeket, és nem is tartotta szükségesnek, hogy megcáfolja.

- Hát csakugyan száz esztendővel maradtunk vissza Európa mögött? - kérdezte szórakozottan, s szeretett volna közelebb menni a miniatűrökhöz, hogy Karolina édes, büszke, érzéki arcában gyönyörködjék.

- Százzal? - riadt fel az öreg. - Kedves fiam, ne vedd túlzásnak, ha azt mondom, hogy háromszázzal. A táblabírák háromszáz évvel ezelőtt megállították, mint Józsua a napot: Stefferl, a magyarok órája három évszázaddal késik. Az alatt az idő alatt nem is tettünk semmit... csak loptuk a napot... tudod-e, Stefferl, hogy a magyar királyságban ma nem dolgozik senki, aki magyar?

- Csak a paraszt?

Az öreg fejét rázta:

- Még az sem! A parasztnép fele, vagyis az asszonyok, még hírből sem ismerik a munkát. A férfi is heveréssel tölti az esztendő felét. Stefferl, én láttam olyan országokat, ahol egy asszony annyit dolgozik, mint hat magyar férfi, és még krumpliból sem ehetik eleget, és ruhája nincs más, mint fapapucs és a saját keze fonta-szőtte condra. De ennek nem a paraszt, hanem mi vagyunk az oka. Mesterséges rétmívelésről senki nem tud semmit. A termékenyebb vidéken nem csépelnek, hanem lóval, ökörrel nyomtatnak. A búzát vermekben tartják, s a múlt század végén egész Békés megyében csak egyetlen pajtát láttam. Takarmányfű kevés terem, de buján nő a földeken az embernek, állatnak ártalmas dudva. A leghasznosabb kerti növények neve is ismeretlen. A gyümölcs ott rothad a fán, vagy lepotyog, ha véletlenül nagyobb a termés, mint amennyit a gazda el tud fogyasztani. A befőzésről fogalmuk sincs, még a nemesasszonyok sem konyítanak hozzá. A kender szára oly rövid, hogy nem veszi meg külföldi kereskedő, a dohány élvezhetetlen, a paraszt lova satnyult. Száz évek óta marhavész dühöng az országban. Nem csoda, hogy már csak egyévi rossz termés is olyan nagy nyomort szül, hogy az Alföld legkövérebb földjein az emberek éhen halnak. Nomád módra élünk, majd a legnagyobb bőségben, majd a legnyomasztóbb szűkölködésben. Az utak gyalázatosak. Ha a király nem épít, vagy a paraszt nem vág magának utat a sártengerben, akkor Magyarországban nem tudunk kocsin járni, mert az is nemesi kiváltság, hogy nem járulunk az utak építésének és fenntartásának költségeihez. A fuvarosok gyakran kénytelenek a teher felét a kocsmákban hagyni vagy elzálogosítani; lovaik vagy ökreik feneketlen sártengerben az úton hullnak el. Ugye még hallani is borzasztó ezeket? Az ember azt hinné, hogy ha már utat építeni nincs pénzünk vagy kedvünk, ott van a Duna meg a Tisza, azt az utat számunkra maga az Úristen teremtette. Hát nem mondom, néha látunk egy-egy hajót vagy tutajt a víz hátán, de annyira még nem jutottunk el, hogy vitorlákat használnánk, mint a rajnai hajós. Földvártól Pozsonyig lovak vagy ökrök, addig pedig emberek vontatják a hajót - hallod, Stefferl? -, emberek, akárcsak a Volgán. A hollandusok a tizenhetedik században ajánlatot tettek, hogy az országban csatornahálózatot építenek, de a rendek nem fogadták el. Féltették tőle a szabadságot. Csak neked mondom, Stefferl. A bécsiek előtt tagadd le, mint ahogy én is letagadtam.

István gróf arca kipirult az izgalomtól. Itt, úgy látszik, csakugyan nem Karolináról lesz szó. Apja eddig sohasem beszélt vele magyar dolgokról, s ha most erre érdemesíti, bizonyára nem azzal a célzattal teszi, hogy megalázza és megleckéztesse. Emiatt olyan lelki forróságot érzett, mint a háborúban, amikor valami emberfeletti dolgot kellett véghez vinnie az élet vagy halál szörnyű dilemmájában. Fiatal és fogékony lelke lángra lobbant, és maga is remegett a felindulástól:

- De hát ez a halál! Ebből nincs feltámadás!

Az öreg gróf félénken körülnézett:

- Mintha lépteket hallanék az ajtó előtt, nézd csak meg, fiam, ki hallgatózik.

István gróf minden ajtót kinyitott, és aztán újra bezárta azokat. Ez megnyugtatta az öreg grófot.

- A halálról beszéltél, István? Azt gondolod, hogy a nemzet is olyan öreg, mint én? Igen, én meghalok... bevallom, István, félek a haláltól... még sok dolgom volna, s a te kezedben még nem látom biztosítva a hagyatékomat... Én, igen, meghalok, már nagyon közel érzem magamat a sírhoz... de a nemzet, a nemzet nem halt meg, csak alszik... a bécsiek örülnek ennek a mély letargiának... röhögnek... gúnyverseket írnak a magyar nemesről, az alkotmányról, a Corpus Jurisról, a kiváltságokról, mert ez mind az ő malmukra hajtja a vizet. Hajolj ide egészen a számhoz... csak a füledbe akarom súgni, Stefferl, hogy én a magyarokat azért gyalázom, mert szeretem őket... Szeretem. Hogy mégis itt élek Bécsben? Ezen ne csodálkozzál. Öreg, beteg ember létemre testi kényelmemet csak itt találom meg, és itt tudom kielégíteni földi és égi szépségekre szomjas lelkemet... itt lakom hát... nyilván itt is halok meg, mert odaát Magyarországban még nagyon kényelmetlen és szűk nekem a világ. Ámde neked, Stefferl, neked meg kell tudnod, hogy a mi hazánk nem itt van Bécsben, hanem ott, a dunántúli dombok között, a Fertő-tó mellett, a Duna-Tisza partján és a Nagyalföldön... Ezt az erdőt végrendeletemben neked hagyom, István.

Istvánt elkapta valami forgószél, és magával sodorta a fantáziáját.

- Apám, csak mondd meg nekem, hogy mit kell cselekednem - és lángra lobbant fiatalságában kigyúlt az arca, és vadul dobogott a szíve.

Apja azonban egyetlen tekintettel lehűtötte:

- Először a magad dolgait kell rendbe hoznod.

István gróf elpirult. Hát mégis? Mégiscsak arról a dologról lesz szó? Nem mert az apjára nézni, csak lehunyt szemmel várta, hogy az kimondja a Karolina nevét. Nem mondta ki senki, de egyszerre ezt kezdte harsogni a csönd, és minden, ami ebben a zöld csendben meglapult. Karolina! Egyszerre maga előtt látta megint tetőtől talpig Karolinát, amint kibontakozik a ruháiból, a gyertyák rózsaszín-sárgás fényében. Ezt csak ő látta, egyedül csak ő. Pál? Pál sohasem látta. Pál csak birtokba vette, és magáévá tette. Az Isten összes teremtményei közül egyedül csak neki van fogalma arról, hogy egy asszony milyen gyönyörű tud lenni. Ó, most már érti, hogy a világvárosok minden múzeuma meztelen asszonyokat ábrázoló képekkel és szobrokkal van tele... hogy az emberi test... a szépség... ah, az istenfáját, nem is tudja magát kifejezni... csak legalább annyi műveltsége volna, mint például Windischgraetznek, akkor könyvet írna a női test szépségéről s a szerelemről... egye meg a fene a rövid szárú kendert, a vitorlákat, a hollandusok csatornaterveit, a külföldi posztót, a Corpus Jurist és a kiváltságokat, csak egyetlen szépség van a világon, s ez a szépség Karolina nélkül el sem képzelhető. Mit gondol ez a drága öregember? Elhagyni Bécset és Karolinát, és valahol az egyik pusztán... vagy Pesten, ahol gyermekkorában néhányszor megfordult átutazóban... az ördög vigye el, nem is tudja, mit kellene kezdeni azzal a szerencsétlen Magyarországgal...

Ekkor vette észre, hogy atyjaura teljesen kimerülve dől hátra a zöld selyem karosszékbe. Két karja mereven lóg le, és ujjai kísértetiesen ki- és becsukódnak. István gróf aggodalmas gyengédséggel simogatta meg az öregúr kék eres, elefántcsont színű, sovány kezét:

- Atyám, jobb volna talán, ha lepihenne.

Ferenc gróf a fejét rázta:

- Még nem. Azt hiszed, hogy pihenni akarok? - csattant fel hirtelen minden átmenet nélkül, mert mindig haragra lobbant, ha észrevette, hogy gyenge és öreg. - Biztosítlak, István, hogy még jó néhány esztendeig élek, mert meg akarlak tanítani téged az igazságra.

Igazság, igazság!... István szerette volna megkérdezni, hogy igaza van-e például Lichnovszky hercegasszonynak, amikor őt alávaló nőcsábítónak és erkölcstelen gazfickónak tartja? Nagyon jó volna ezt megkérdezni! Csak ne félne annyira a felelettől.

Az öreg grófnak amúgy is nagy és a szívbajtól kimeredt szeme még jobban kitágult, és merően nézett maga elé, le a berakott mívű fényes tölgyfapadlóra.

- József császár szívesen segített volna a magyarok baján, ha... no de mindegy... József császár meghalt, és jött utána... hallottál te, Stefferl, valamit arról a sötét emberről?

- Kiről? - kérdezte István gróf elpirulva, mert nagyon keveset tudott a közdolgokról.

- II. Lipótról beszélek - suttogta az öreg, és megint félősen körülnézett.

István megörült, hogy erről legalább valamit hallott.

- De Lipót legalább megkoronáztatta magát.

Ferenc gróf gyulladt, gennyes szemét törölgette.

- Eredj csak fiam a másik szobába, nézd meg, be van-e ott zárva az ajtó? Nincs az ajtó előtt senki? Nézz ki a folyosóra. Na! Hát hallgass ide. Én akkor már túl voltam az élet delelőjén. Abban az esztendőben, édes fiam, Stefferl, amikor születtél, éppen országgyűlést tartottunk Budán. Az alsótáblán csupa jakobinus ült, akik elérkezettnek látták az időt, hogy Werbőczi alkotmányából kifejlesszék a természetjog, észjog és az assemblée nationale szabályai szerint az új magyar alkotmányt.

- Talán igazuk is volt - susogta maga elé önfeledten István.

Az apa csontos, bütykös, alabástromszínű kezét felemelte.

- Igazság ide, igazság oda, az volt a baj, hogy a király és a nemzet megint hadilábra került egymással szemben.

- Ki volt a hibás?

Az öregúr most már, úgy látszik, megtalálta az előbbi kérdésre való feleletet.

- II. Lipót megfizetett bérencekkel fertőzte meg a szabadkőműves-páholyokat, az országgyűlés két házát, a vármegyét és a hivatalokat.

- Idegenekkel? - kérdezte István, akit kezdett a dolog érdekelni.

Az öreg gróf reszkető keze, amelyen a gyűrűs- és kisujjak szüntelen ki- és becsukódtak, most hirtelen ökölbe szorult:

- Jegyezd meg magadnak, István, hogy a farkasnak legnagyobb ellensége a farkas. Sohasem jutottunk volna oda, ahol vagyunk, ha a császár nem talált volna magyarokat, akik a saját fajtájukat rendjelért, potom fizetésért, nyomorult nyugdíjért, címért vagy földbirtokért, mint Júdás a Messiást harminc ezüstpénzért, a latrok kezére nem adják. Volt ezek közt horvát bán, tábornok, letört grófi gavallér, egyetemi tanár, boltos, szatócs, nők is voltak, főúri hölgyektől utcalányokig... Kedves fiam, István, jegyezd meg magadnak, hogy Martinovics Ignác, akit a Vérmezőn kivégeztek, a magyar jakobinus, akit együgyű magyarok manapság mint mártírt ünnepelnek, az a hitehagyott barát, istentagadó szabadkőműves, az is a bécsi kormány fizetett kémje volt...

István gróf felcsattant:

- Hát akkor ebben az országban nem érdemes élni!

Az öreg gróf tiltakozva hadonászott kiaszott karjával:

- Csakhogy azt nem bízta ám ránk az Úristen. Hogyan akarsz te máshol élni, ha birtokaid, jószágaid, jobbágyaid a Fertő tava körül, a Duna-Tisza közén vagy Erdélyben vannak? Mi? Azt gondolod, hogy bérbe adod, vagy földjeidet gazdatisztjeiddel művelteted, s a jövedelmet magad után küldeted Londonba?

István gróf Karolinával kapcsolatban csakugyan ilyesmire gondolt, s most megijedt, hogy apja ezt nem tartja lehetségesnek. De az öreg gróf nem hagyta sokáig töprengeni:

- Csakhamar úgy járnál, mint barátaink és atyánkfiai, akik német vagy angol jószágigazgatókra bízzák földjeiket, s maguk Bécsben költik el a jövedelmüket. Úgy járnál, mint Esterházy Miklós, aki egy átlag német fejedelemségnél nagyobb területet, valami hétszázezer holdat mondhat a magáénak, most mégis sequestrum alatt van, és tizenkétmillió forinttal tartozik a bécsi bankároknak.

István türelmetlen mozdulatot tett. Karolina, szegényke, ki tudja, milyen borzalmas szenvedéseken megy most át, mialatt ő a magyar alkotmányról cseveg. Nem, azt senki, sem ember, sem nép, sem ország, sem isten nem kívánhatja, hogy ő elfelejtkezzék Karolináról.

Az öreg gróf pedig nagy kínnal felemelkedett, egy fejjel magasabbnak látszott a valóságnál, és a hangja ércesen és velőkig hatóan dörgött:

- Hallgass ide, Stefferl! Mindenki tönkremegy, aki hűtlen lesz a földhöz és a paraszthoz, mert a föld csak annak terem, aki megműveli, s a paraszt csak annak dolgozik, aki szemmel tartja. Hallgass ide, Stefferl! Nekünk Magyarországban adott az Isten birtokot, mi nem élhetünk Franciaországban vagy Angolországban. Tetszik, vagy nem tetszik, Stefferl, mi magyarok vagyunk. És én büszke is vagyok erre, bátran megmondom mindenkinek. - Aztán hirtelen leesett a hangja. - Stefferl... mintha valaki a függöny mögött hallgatódznék.

István gróf szomorúan lehorgasztotta a fejét. Magyarok vagyunk. Ezt nem kell neki bizonyítgatni, ezt ő is sokszor érzi, de hogyan lehet Karolina nélkül magyar földön élni?...

- De hát egyáltalán lehet élni Magyarországon?

Az öreg gróf sokáig hallgatott. Elővette tubákosszelencéjét, mintha a burnóttól remélné, hogy agyát megtisztítja, és szétoszlatja kételyeit s aggodalmait. Aztán előrehajolt, és fiának is odakínálta.

- Köszönöm apám, én nem burnótozom.

Az öregúr egészen elkedvetlenedett, mintha arra gondolt volna, hogy ilyenformán, természetesen, nehezen fogjuk, édes fiam, egymást megérteni. Csalódottan zsebre tette a szelencét, és aztán intett, hogy István is közelebb hajoljon.

- Első dolog, hogy Magyarországon is európai ízlésű embernek való életet kell teremteni.

István grófnak felvillant a szeme. Ez már tetszett neki. Ő mindjárt bele szeretett volna fogni ebbe a munkába.

- De mi a tennivaló?

- Amit máshol meg lehet tenni, az a Lajtán túl sem lehetetlen. Amikor Angliában jártam - te István, neked is el kell oda menned és alaposan meg kell ismerned azt az országot -, sokszor gondoltam arra, hogy miért ne lehetne Magyarországon is angol mintára berendezkedni? Mi? Nem tudom felfogni, miért ne lehetne?

- De hol?... - kérdezte István.

Apja közbevágott:

- És Pest?

István gróf már megfordult Pesten, igaz, hogy csak átutazóban, de az is elég volt neki.

- Por- és sárfészek - legyintett megvetőleg, és eszébe jutott, hogy Karolina oda be sem tenné a lábát.

- Szép feladat volna e por- és sárfészek helyén ragyogó új várost építeni - folytatta bizonytalan hangon az öreg gróf. - Sokat olvastam Amerikáról... Nem kell mást tenni, csak amit szegény József császár akart.

- Kegyelmes jó apám mégis elhagyta a császárt - jegyezte meg halkan István gróf.

Az öreg gróf hirtelen felkelt, dagadt, fájós lábbal kitipegett, gondosan megnézte, hogy záródnak-e az ablakok, kiment a szomszéd szobába, s annak ajtaját bezárta, miután meggyőződött, hogy sem a függönyök mögött, sem a bútorok alatt nem rejtőzik kémkedő idegen vagy kíváncsi cseléd.

Az előkészületek láttára István grófnak hangosan dobogott a szíve. Illedelmesen, két térdét összeszorítva állt az egyik karosszék előtt, de legnagyobb erőlködéssel sem tudta megakadályozni, hogy a térde ne remegjen. Az apja, az öreg kegyelmes úr iránt - leveleiben mindig megadta neki ezt a címet - határtalan tiszteletet és szeretetet érzett. Ha kissé tompa és rekedtes hangja megszólalt, mintha a túlvilágról beszélne valaki hozzá. Ez az ünnepélyesség és titkolódzás valami misztikus ködbe vonta az alakját. Így érezhette magát a bibliai Mózes, amikor az Úrral beszélgetett.

- Mitől tart, apám? - kérdezte végül, mert már nem bírta ki a várakozás fojtó feszültségét.

Az öreg gróf egy csepp burnótot szippantott föl briliánsokkal kirakott aranyszelencéjéből, amelyet II. Józseftől kapott ajándékba. Aztán a túlvilági fojtott, rekedtes hang megkondult:

- Na, azt hiszem, biztonságban vagyunk. Sohasem tudhatja az ember... A császár jó ember, de bizalmatlan, és tele van rettegéssel. Mindent akar tudni, még a felséges asszonyt is figyelteti - szegény, beteg kis angyal, még ő is gyanús. Bizonyos, hogy énrólam is minden hónapban beadja Sedlnitzky gróf a rendőri jelentést. Rólad is, fiam. Nem burnótozol?

- Köszönöm, nem.

- Hja igen, te már inkább a dohánnyal mérgezed magad. Na mindegy. Azért megérthetjük egymást. Mit is mondtál előbb?

- Azt, hogy drága apám mégis elhagyta a császárt.

Az öregúr szinte eszelősen nézett szét maga körül. Gyűrűs- és kisujja a jobb kezén ijesztően ugrált. Látszott rajta, hogy amit mondani akar, egész belsejét felkavarja. Szeméből halálos rettegés, de valami elszánt harag lobogott.

- Persze hogy elhagytam.

- De miért, az isten szerelmére?

- Mert nem volt igaza. Sem neki, sem Rousseau-nak, sem a francia forradalomnak, sem Metternichnek.

István gróf a fejéhez kapott:

- Hogyan, drága apám? Hiszen előbb éppen az ellenkezőjét mondotta.

Ferenc gróf legyintett:

- Az ellenkezőjét? Mindegy. Ma az ellenkezője igaz, holnap az ellenkezőjének ellenkezője. II. József is csak azt cselekedte, amit én. Ő is elhagyta a császárt, a felvilágosult abszolutistát, a fiziokratát, a Rousseau-tanítványt, II. Józsefet. Mert ő is rájött, hogy igazság csak egy van.

Az öreg gróf arca most fenségessé és ijesztővé vált, s most csakugyan olyan volt, mint Mózes, aki isteni küldetésének tudatában kinyilatkoztatást akar tenni, felállt, és két karját szétterjesztette.

- Igazság csak egy van! - ismételte aztán csengő hangon. - Az Isten igazsága. Ide hallgass, István! Az igazság ott van, ahol az Isten..

Az igazság ott van, ahol az Isten... István gróf néhány perccel előbb még úgy gondolta, hogy az igazság Karolina lábánál van. Karolina... be kell vallania, hogy Karolina nem az életet jelenti, hanem... Van egy olyan csúcspontja a szerelemnek, amely sok tekintetben hasonlít az elmebajhoz. Ezt túl sokáig semmiféle ember nem tudja megfelelő hőfokon tartani. De nincs is rá szükség. A nagy lelki forradalom után kell következnie a megállapodásnak. A szerelem olyan, mint egy háború, amely után ki kell békíteni a meghódított lelket. Karolinát el kell felejteni. Majd jöhet még az életben egy másik Karolina, aki mellett nemcsak megőrülni, de tiszta, szép munkában élni is lehet. Nem kell okvetlenül elvetemült és aljas embernek tartani azt, aki életében egyszernél többször is átesik ezen a nagy megrázkódtatáson. Az embernek nemcsak a teste, hanem a lelke is fejlődik, eléri az érettség tetőpontját, és az öregség lejtőjén lassan leereszkedik az elmúlás szelíd völgyébe. Ötvenesztendős korában nem ismerünk rá a saját húsz-, vagy harmincesztendős énünkre. Mint ahogy testünk egyetlen sejtje sem marad bennünk változatlan, akként a lelkünk is átalakul, és idővel tökéletesen kicserélődik. Az ember más téren talál magának kárpótlást és vigasztalódást. Miben? Abban az egyetlen, örök és legmagasabb igazságban, amelyről édesapja beszél.

Az öreg gróf kinyújtotta vastag gyolcsokba takargatott beteg, dagadt lábát és felszisszent:

- Fáj.

István gróf önkéntelenül felugrott:

- Hívassam az ápolónőt? Vagy doktorért küldjek?

- Várj még egy kicsit. Fogd meg a lábamat. Így ni. Jó. Tedd a zsámolyra. Nagyon sok benne megint a víz. Mondd, Stefferl, tudod te, hogy mi a vízibetegség?

- Apám, édesapám!

- Az orvosok sem tudják. De mindegy. Egy csak a fontos. Az Isten igazsága. Azt mondtam, István, hogy Istennél keresd az igazságot.

István gróf szíve is reszketett.

- De hol találom meg az Istent, kegyelmes jó apám? A császári udvarban, a francia forradalomban, Metternich külügyminiszteri hivatalában, a szent szövetségnél, a magyar országgyűlésen, az ötvenkét magyar vármegye tanácstermében, a Werbőczi-féle Corpus Jurisban, a könyvekben vagy a józan ész logikájában?

Ferenc gróf összekulcsolta a kezét, mintha imádkoznék:

- Emberben és világi tudományokban, törvénykönyvekben éppúgy nem, mint a nép, a paraszt, a tömeg szájában, amelyről azt hazudják, hogy rajta keresztül az Isten beszél. István, nekem ne beszéljen senki addig nemzetről, nemzetiségről, alkotmányról, sarkalatos törvényekről, hazafiságról, ameddig nem emelkedik fel a keresztény tökéletesség magaslataira. Ez az egyetlen törvény. Ez az egyetlen fontos, a többi mind csak locsogás, vergődés és hánykolódás. Keresztény katolikus módra tökéletesíteni kell magunkat, mert addig erkölcs nincs, addig nincs haza és nincs nemzetiség.

Az öreg gróf utolsó szavait már elnyelte a zokogás, és István gróf féltette, hogy elveszíti eszméletét, és lezuhan a székről. Letérdelt eléje, átölelte, és a könnyeik összefolytak. Egyik sem tudta volna megmondani, hogy öt másodperc telt-e el így, vagy egy hosszú félóra. Közben egy-egy lihegő szó szakadt ki az öregúr melléből:

- Na, most meggyóntam neked... vigyázz, és imádkozzál értem... isten veled... dolgozzatok és tökéletesedjetek... István, én erre egy élet végén jöttem rá... én már nem tudok semmit megvalósítani... de te most kezded az életet, te készen kapod az igazságot... Isten veled István, vigyázz magadra, isten veled...

Aztán a fia karjába ájult. István gróf felemelte a megnyomorodott, végtagjaiban felpuffadt, sárga, öreg kis testet. Elvitte a másik szobába, és ráfektette a mindig nyitott ágyra. Aztán becsengette az ápolónőt, és édesanyját hívatta a szenvedőhöz.

Aznap feladták az öreg Széchényi Ferenc grófnak a halotti szentségeket. Hofbauer Kelemen, a szent szerzetes egész hajnalig imádkozott a beteg lábainál.

István gróf egész éjjel fel és alá járkált a szobájában.

Agyát a Karolina-eset borzalmai és atyja vallomása - amely úgy hatott rá, mint egy trónjáról lelépő fejedelem politikai végrendelete - egymáson keresztül-kasul szövődve, rettenetes cikázásban gyötörték a végkimerülésig.

Reggeltájt félholtan dőlt le az ágyára. Aludni akkor sem tudott, csak elnyúlt valami nehéz kábulatban. Tehát el kell mennie Bécsből. Karolina... Milyen csodálatos dolgokról beszélt a szegény öreg beteg... De Karolináról egyetlen szót sem... Mennyire feltárta a lelkét... és Karolinát meg se említette... Vagy a Karolina-esetről éppen ez volt a mondanivalója?

Annál többet és nyíltabban beszéltek Karolináról és István grófról a Lichnovszky házban. Az öreg Károly herceg ugyan már végső küzdelmeit vívta a halállal, a Karolina-eset azonban az egész család minden tagját jobban érdekelte, mint az öregúr haláltusája. A Thürheim lányok titokban örültek, lady Selina átkozódott és tombolt, Eduard herceg pedig megesküdött, hogy az unokanővérén ejtett sérelmet fegyverrel fogja megtorolni. Ezt Christiane hercegasszony is helyeselte. Olyannak látta az esetet, mint egy középkori istenítélet anyagát, és büszke volt arra, hogy éppen az ő fia, a párbajhős, a rettegett bajnok szolgáltatja az isteni igazságszolgáltatást ebben az istentelen ügyben. Eduardnak azonban még nem volt kezében minden bizonyíték, amelynek alapján lesújtson a gonosztevőre. Végre is Schwarzenberg tábornagy csak annyit mondott, hogy nem mondott semmit. Ez ugyan elég sokatmondó mentegetődzés, de még nem bizonyíték. Azt sem tudta senki, hogy voltaképpen mi is történt Stefferl és Karolina között; a fiatal Széchenyi gróf sokszor úgy beszél, mint egy mámoros vagy holdkóros fantaszta; előadásában túloz, és szereti kiszínezni a legszürkébb dolgokat; szertelensége nemcsak tetteiben, de szavaiban is sokszor elképeszti a barátait. De nem is erről van szó. Stefferl fecsegett, Stefferl eldicsekedett és - Stefferl egyáltalán kihívó, hetyke, utálatos fickó, akit egyszer már meg kell leckéztetni.

Eduard herceg tehát elhatározta, hogy tisztázza a dolgot. Megtudta, hogy Stefferl a Római Császárhoz címzett fogadó egyik különtermében búcsúzik a barátaitól nagy dőzsölés közepett, mint ahogy a Schwarzenberg herceggel való beszélgetése óta egyebet sem tesz, mint részegeskedik. Eduard herceg felkereste. Ő is ivott vele. Az egész társaság csupa katonatiszt, porosz, francia, osztrák, valamennyi részeg. Duhajkodás, kártya, versenyivás, rettenetes zaj. A napóleoni háborúkban lefolyt ütközetekről, parancsnokokról, fegyverekről, lóról, kártyacsatákról, asszonyokról, kalandokról van szó. Eduard herceg elérkezettnek látja az időt, hogy "tisztázza a dolgot".

István gróf valami kalandot mesélt el dadogó nyelven, réveteg szemmel, pirosan a bortól és fáradtságtól. Csapzott haja homlokába lógott, és homlokán a mozgékony bőr nevetséges módon ráncosodott fel a haja tövéig s le a bozontos szemöldökéig. Most csakugyan olyan volt, mint egy krampusz, aki a kisgyermekeket ijesztgeti; Lichnovszky herceg feléje fordult, vállára tette a kezét, és elhallgattatta:

- Stefferl, te megint dicsekszel.

A fiatal kapitány nevetett. A herceg azonban nem vette tréfára a dolgot:

- Stefferl, te sokszor olyan hódításokkal is dicsekszel, amelyek nem történtek meg.

- Ez nehéz dolog volna...

Lichnovszky most már végére akart járni a dolognak:

- De lovagias ember a valóságot sem mondja el, ha olyan hölgyről van szó... aki...

A kapitány vérvörös arccal felugrott, és öklével az asztalra vágott. Most kezdte érteni, hogy mire céloz ez a nagy, lomha, kopasz zenebohóc. E pillanatban úgy érezte, hogy semmi sem fontos előtte, sem császár, sem apa, sem család, sem élet, sem halál, csak a becsület és egy asszony becsülete, amely az ő együgyű, gyermekes jóhiszeműsége miatt veszendőbe ment. Itt az alkalom, hogy jóvátegye, amit vétkezett. Ez a jóvátétel szörnyű és véres tragédia lesz. Undor és düh rázta meg egész testét. Ez a hitvány, alávaló barom meri őt kérdőre vonni? Hát jó, ő felelni fog, de ez a felelet örökre elnémít mindenkit Bécsben, aki üldözőbe venni merészelné. Hátsó zsebéből pisztolyt rántott ki... de a társaság tagjai nyomban rárohantak, kicsavarták kezéből a fegyvert, a dühöngőt átnyalábolták és hazavitték.

Másnap a titkosrendőrség jelentést tett a botrányról Metternichnek.

Mint a francia királyi családnak Versailles-ban, úgy az osztrák császároknak is volt Bécsben labdaházuk, s a térnek, ahol ez a régi, fedett csarnok állott, Ballplatz a neve. Ott emelkedik a háromemeletes kancellári palota. Szürke márvány homlokzata s kifelé görbülő kovácsoltvas ablakrostélyai mögött néhány esztendő óta Metternich Kelemen Lothar herceg külügyminiszter és főkancellár, Ferenc császár legbizalmasabb szolgája és barátja intézi Európa sorsát. A kongresszus óta nyilvánvalóan itt van a világ közepe, itt van az az archimedesi pont, amelyről Napóleon világbirodalmát sarkaiból kimozdította egy finom, szőke, kék szemű, elegáns és karcsú diplomata, aki a saját legőszintébb vallomása szerint mindent szeret ebben az életben - asszonyt, szerelmet, szobrot, képet, zenét, tudományt, irodalmat, pezsgőt, virágot -, csak egyedül a diplomatizálást, a hivatalszobát, az aktákat, a kormányzatot és a közigazgatást nem. Ez az ember most negyvenegy esztendős, sohasem fekszik le hajnali három óra előtt, és délelőtt tizenegy órakor mindig elátkozza Napóleont, az európai egyensúlyt s a világrendet, hogy ezek miatt ki kell szállnia baldachinos, dagadó pihepárnás, csipkés ágyából. Metternich herceg Rajna menti német, erkölcsi és szellemi mivoltában sohasem tudott igazán osztrákká vedleni. Az apja is diplomata, szabad szellemű nagyúr, fanatikus nacionalista, vénségére is javíthatatlan nőbarát, könnyelmű és tékozló világfi, ő maga csak apjának tökéletesített kiadása; a német fejedelmi udvarokban és Angliában járta ki a diplomácia iskoláját. Pályáját, mint valami magasba törő, nyílegyenes utat, jobbról és balról őrt álló asszonyok sorfala között futotta meg. Húszéves korában Brüsszelben egy gyermekleányka, Marie Constance de la Force volt első nagy szerelme; azóta mindig valóságos háreme van a földkerekség legragyogóbb asszonyaiból. Szinte csodálatos, hogy ezalatt ráért hajtóvadászatot rendezni a nagy korzikai vadra, bekeríteni és elejteni őt - mint ahogy hiú, de enyhe dicsekvéssel, mosolyogva maga szokta említeni.

A kancellár déli tizenkét órára adott kihallgatást Széchenyi István gróf lovaskapitánynak.

István gróf már látta életében egyszer vagy kétszer Metternichet, s mindig ámulattal töprengett azon, hogy egy ilyen fiatal, szinte nőiesen mosolygó és kacér udvari ember nemcsak Napóleon lángeszén, hanem ami még több, az osztrák, orosz, angol, porosz diplomaták és hadvezérek dőreségén is tudott diadalmaskodni. Mialatt a landstrassei házból a Ballplatzra hajtatott, kissé mámoros fővel, a szorongás és hetykeség pillanatról pillanatra váltakozó hangulatában, szomorúan és dacosan a Karolinától való elválás kényszere miatt, már csaknem mindent elfelejtve, amit az apjával való hosszas beszélgetés alatt korszellemről, forradalomról, magyar közdolgokról és a Széchényiek hivatásáról hallott - iparkodott felkészülni a kancellár részéről várható kemény és gőgös rendreutasításra, amelyet ő keményen és gőgösen fog visszautasítani, még ha ezzel tönkretenné egész jövendőjét is. Maga előtt is szégyenkezett, hogy a háborúk alatt Metternichet és Schwarzenberg herceget tartotta a világ legnagyobb embereinek, most mind a kettőben csak megvetésre méltó császári cselédet, hitvány és jellemtelen tökfilkót látott. Schwarzenberg herceggel szemben erre minden oka megvolt; de Metternich nem bántotta soha. Mindegy. Őt is utálja, mégpedig éppen amiatt, amiért eddig leginkább csodálta: lebilincselő modora, szellemes és finom iróniája, hódító és nagyúri fellépése miatt; ezekkel az előnyökkel ő, a maga alárendelt helyzetében, zavart és kusza fiatalságával ezen a kihallgatáson aligha tud majd megmérkőzni. Ami azt illeti, nem sokat tud róla, sem jót, sem rosszat, s azt a keveset is a fiatal Esterházy Pál hercegtől hallotta Dijonban, amikor mint futártiszt az ott táborozó Ferenc császárnak megvitte a párizsi bevonulás hírét. Emlékszik, hogy Esterházy herceg akkor elnevezte Atlasznak, akinek vállán Európa békéje nyugszik, prófétának, akinek rendszere egy a világrenddel, a kor legnagyobb lángelméjének, Napóleonnál is nagyobbnak, mert Napóleon csak Európát tudta leigázni, de ő leigázta magát Napóleont. Ostobaság! Napóleon és Metternich! Hogy lehet ezt a két embert összehasonlítani! Ámbár meg kell adni, hogy ez a kék szemű, szőke fürtű, puha, fehér kezű dandy volt az egyetlen ember, aki Napóleonnal, mint egyenrangú fél tudott tárgyalni. El kell ismerni azt is, hogy bátor és büszke legény. Amikor Napóleon egyszer az ő faragatlan szokása szerint megfogta a harmincesztendős diplomata fülét, s rárivallt, hogy: - De hát voltaképpen mit is akar tőlem az ön császárja? - Metternich így felelt: - Elsősorban azt, Sire, hogy több tiszteletet tanúsítson a követe iránt! - Vajon hasonló esetben - gondolta István gróf - hogyan tudta volna ő megállni a sarat? Elpirult, s ezért még csak erősbödött benne a gyűlölet a kancellár iránt. Esterházy herceg azt is elmesélte, hogy amikor Napóleon bemutatta Metternichet a húgának, Karolinának, a későbbi nápolyi királynénak, fülébe súgta, hogy "ezt a tökfilkót kezelje barátságosan, mert szükség lesz a szolgálataira". Nos, ez a tökfilkó alaposan elbánt nemcsak Karolinával, hanem magával a császárral is. Utálatos fickó!

István gróf valamivel tizenkét óra előtt a kancellár előszobájában állott, s pont tizenkettőkor bebocsátották őt a dolgozószobába. Csak Bagration hercegnőnél csapta meg orrát ilyen átható, és mégis gyengéd, tavaszi virágillat. Az ablakok előtt, a bútorokon és oszlopokon egzotikus virágok illatoznak, mint valami télikertben. Maga a dolgozószoba hosszú és keskeny, és kiállítási teremhez hasonlít, amelyet egy gazdag gyűjtő telezsúfolt annyi műremekkel, amennyit bútorban, szőnyegben, képben, szoborban össze tudott szedni. A falat skarlátvörös selyemkárpit burkolta. Ugyanebből a szövetből való drapériák, függönyök és bútorhuzatok fénye ragyogott az ablakon beömlő napsütésben. A herceg egy óriási paliszanderfa íróasztal mögül állt föl, és két lépést tett előre a belépő felé. István gróf elszédült e pazar pompa és nőies finomság láttára. Hát ilyen szobában, ilyen ember igazgatja Európa sorsát. Szegény Európa!

Európa sorsáról egyébként István gróf vajmi keveset tudott. A bajor király előszobájában hallott egyet-mást a kongresszus napirendjéről. Sokat emlegették, hogy Napóleon új térképet rajzolt arra a földrészre, amelyet Európának hívtak, s most a kongresszuson ezt az új térképet le fogják törölni, és nagyjából helyébe rajzolják a régit. Egy angol barátja ugyan azt mondta, hogy régi és új térkép, legitimitás, restauráció tulajdonképpen csak üres szólamok, és amiképpen Európa népei nem sokat nyertek azon, hogy Napóleon új országhatárokat és új királyokat csinált, szintúgy nem sokat vesztenek, ha most Napóleon helyett Sándor cár vagy Metternich sakktábláján tologatják őket ide vagy oda. Az egész dolog a fejedelmi családok magánügye csak. A népeket senki sem kérdezi meg, hogy milyen uralkodó alatt akarnak katonáskodni, adót fizetni, robotolni vagy éhen halni. Abba sincs beleszólásuk, hogy milyen alkotmány vagy kormányforma alatt akarják orrukkal a földet túrni. Talleyrand-okról van szó, és főképpen Metternich hercegről, aki most itt áll gondosan bodorított szőke tincseivel, amelyek kissé a homlokába lógnak, finoman rajzolt, keskeny, de duzzadt ajkával, puha állával, roppant magas gallérjával, arany gyapjújával, és húszféle árnyalatú, de mindig ajkán lebegő mosolyával. Igaza van az angol lordnak, és igazuk van a jakobinusoknak.

A herceg kezet nyújtott:

- Sok szépet hallottam önről, kedves grófom.

- Főméltóságod...

- Tudok mindent. Ne fárassza magát. Őszintén sajnálom. Nem, ne mentegetőddzék. Én is voltam valaha fiatal és meggondolatlan. Tökéletesen bele tudom magamat képzelni az ön helyzetébe. Nem ön a hibás. Schwarzenberg herceget sem szabad elítélni. A tábornagynak eljárt a szája. Katonák sokszor fecsegnek. A katonák csak a harctéren tudnak eligazodni. Már amelyik tud. Szinte azt mondhatnám, hogy megható az a közlékenységi kényszer, amellyel ön a tábornagy előtt kiöntötte lelkét.

- Hercegséged tehát...

- Nem, ne magyarázza. Minden valamirevaló, tiszta lelkű férfiban él ez a természetes ösztön.

- De én...

- Ön szenvedett, és meg akart szabadulni szenvedéseitől. Ön panaszkodott, és nem dicsekedett. Ön gyónt, de ezentúl csak az Isten szolgájának gyónjon. Nagy és tragikus tanulság önre nézve, kedves kapitányom.

- Herceg úr...

A kancellár intett, hogy hallgasson. Aztán végigsimította szép fehér homlokát, és néhány pillanatig egy kis bronzszobrocskára függesztette tekintetét, amely a hattyúval szeretkező Lédát ábrázolta.

- Férfiak vagyunk, beszéljünk magunk közt őszintén - kezdte meleg mosolygással, de kissé leereszkedően. - Ne tagadjuk, nekünk szükségünk van az asszonyokra. Ön természetesen úgy mondaná ezt, hogy szüksége van a szerelemre. Hát legyen. Néha az ember csakugyan megbolondul. Olykor-olykor megjelenik egy nő, és átsuhan az életünkön, mint ahogy a tavasz jön és elillan, és a földön valami édes szívfájdalom illatát hagyja maga után. Ez történt önnel...

- Herceg úr...

- Kérem, szükségtelen... Velem is megtörtént nemegyszer... Majd ha több időnk lesz, erről bővebben is elbeszélgetünk. A szerelem csak ünnepnapi szent áhítatosság; hétköznapokra ott vannak a kis nők, a maguk érzéki szépségével és buja ölelésével - úgy szerelmeskednek, mint ahogy vacsoráznak; mindig készenlétben állnak, hogy megtegyék nekünk, amit nem is akarnak, és akarják, amit nem is tudnak megtenni nekünk. Ők arra valók, hogy az érzékeinket kielégítsék, de a szívünket épségben hagyják. Önnek pedig most az a baja, hogy a szíve tele van, de az érzékei éhesen maradtak.

- Főméltóságod...

- Nem, nem, ne nézze a dolgot olyan tragikusan. Elhiszem, ön most nagyon szenved. És a botrány... természetesen... ön rémképeket lát. Pedig tudjuk, minden csoda három napig tart. A Rasumovszky házban ugyan keményen elítélik, és Lichnovszky hercegné veszedelmes asszony. No, de majd megbékül. Remélem, a császár nem veszi nagyon szigorúan. Erről majd Schwarzenberg gondoskodik. Rá nézve kínosabb az ügy, mint önre, kedves grófom. Hogy van a kedves atyjaura? Remélem, jól. Mondja meg neki, hogy mindig nagy tisztelője voltam, és alig várom az alkalmat, hogy ezt személyesen is közöljem vele. Gyönyörű jellem, valódi érték, tiszta minőség, klasszikus tökély. Hiszem, hogy ön méltó lesz hozzá.

- Köszönöm, herceg úr...

- Ah, még nem végeztünk. A baj megtörtént, ön nem ártatlan egészen, és nem minden ember olyan megértő, mint én. A közvélemény kegyetlen fenevad, a legerősebb ember is jól teszi, ha szükség esetén koncot vet neki. Ebben nincs semmi férfiatlanság, ez egyszerűen az okosság követelménye.

István grófot a kancellár lágy baritonja, mint valami halk zene, egy pillanatra elkábította. Megtisztelve érezte magát e bizalmasság által, és réveteg szemmel tekingetett körül, pillantása megakadt egy-egy gyönyörű képen, és mély lélegzettel szívta magába a rózsák illatát. De nyomban kijózanodott, amikor a közvéleményről hallott, a fenevadról és a megértésről, amellyel a herceg kegyeskedett neki megbocsátani. Hogyan is lehetett olyan együgyű és gyáva, hogy idejött egy Metternich Kelementől erkölcsi leckéket venni, mint valami éretlen tacskó az iskolamestertől? Metternich Kelemen mer neki beszélni szerelemről? És a bécsi társaság meri őt elítélni a szerelme miatt? Metternich, aki a Bagration hercegnőtől született leányát bevitte a családjába, s a bécsi társaság, amely elragadtatva magasztalja Metternichnét, a csúnya, de okos és független Kaunitz Eleonórát, hogy ezt megengedte? Metternich, aki viszont fenséges megértéssel tudomásul vette, hogy hetedik gyermekének nem ő, hanem bevallottan marquis de Moustier az apja, s a bécsi társaság, amely ezért a kancellárt mint az elnéző lovagiasság mintaképét dicsőíti? Hát ennek az embernek mindent szabad, neki pedig minden fiatalos csínytevését, minden ballépését olyan mértékkel mérik, mintha rablógyilkosságot követett volna el? Ezt az illatos és kikent piperkőcöt senki, még a császár sem meri elítélni, őt pedig minden semmirekellő, pimasz Lichnovszky megleckéztetheti? Na hát ezt nem tűri tovább, és alaposan megmondja a magáét Metternichnek.

Ebben a pillanatban azonban a kancellár kinyitott egy albumot, és maga mellé intette Istvánt.

- Szereti ön a rézkarcokat? Én valósággal bolondja vagyok a grafikának. Ha egyszer meglátogat az otthonomban, megmutatom önnek a gyűjteményemet. Ezt most vettem Artariától. Na, mit szól hozzá? Elragadó, mi? Micsoda erő, a fény és árnyék micsoda félelmetes harca! Látja, ez a Rembrandt, ez az én emberem. Amikor a lipcsei csatát megnyertük, nem voltam olyan boldog, mint amikor ezeket a karcokat megkaparinthattam.

István gróf hamarjában nem tudta, hogy ez a kancellár részéről merő szenvelgés-e, vagy pedig csakugyan a világ legnagyobb dolgának tartja Rembrandt rézkarcait. Micsoda ember ez? Nézte Metternichet, amint okos, tengerkék szemei az elragadtatástól ragyognak, és tekintetével végigsimogatja a sárgára avult papírlapokat. Micsoda isteni nyugalom és derű mosolyog ebben az emberben!

Hát ha még azt is tudta volna, hogy Metternich most itt a bécsi kongresszuson majdnem akkora harcot vív a barátaival és szövetségeseivel, mint nemrég Napóleon marsalljaival! Ennek az embernek csak voltaképpen Esterházy Miklós és Pál és Liechtenstein Károly hercegek állnak az oldalán, valamint az angol követek, ez utóbbiak is csak politikából, mert egyetértenek vele, hogy Oroszországot nem szabad beengedni Európába. Meg hát természetesen a császár, aki babonás hittel ragaszkodik hozzá - de a császárné, az angyali Mária Ludovika, a főhercegek, még József, a magyar palatinus is telve vannak iránta gyanúval és ellenszenvvel. Stadion, az előbbi kancellár megfojtaná egy kanál vízben. Stahrenberg herceg társasága, a Hohenzollernek, Lobkowitzok, Salmok, Ditrichsteinek, Auerspergek, Fürstenbergek, az öreg Golloredo, a hatalmas Wrbna lenézik és gyűlölik, és a pápa követe, Consalvi kardinális azt mondja róla, hogy Európára nézve nagyobb veszedelem, mint amekkora Napóleon volt. Evangelisti prelátus megesküszik, hogy a kancellár nemcsak hogy pogány, de mint Ízisz, Ceresz és a szabadkőműves misztériumok főpapja valósággal az Antikrisztus követe a földön. És az Antikrisztus követe most Rembrandt rézmetszeteiben gyönyörködik, és ahogy ott ül, két ablak között, a beözönlő napsugár fényében, szinte szerafikusan szép lesz szüntelenül mosolygó arca.

István gróf bármennyire is erőlködött, már nem tudta annyira gyűlölni Metternichet, mint amennyire óhajtotta volna. Azt azonban elhatározta, hogy minden kertelés nélkül megmondja neki a magáét. Bele is kezdett:

- De én...

- Csak semmi lovagiaskodás, semmi katonás dac. Én már tudom, hogy mit kell önnek tenni.

- Főméltóságod...

- Csak semmi ellenkezés. Ne úgy vegye, hogy most a kancellár beszél egy lovas kapitánnyal. Itt most mintha apa állna szemben a fiával.

- Ó...

- Ezzel is csak azt akarom megmutatni, hogy bízom önben. Ön kényes feladatot kap. Nápolyba megy az én megbízásommal. Joachim király és Karolina királyné... miért rázkódott össze?... Ah, már értem, Karolina... hát a neveknek vannak ilyen titokzatos találkozásaik... ez a nevek misztériuma... bennem ugyan semmiféle hajlandóság nincs az érzék feletti dolgokhoz, én reális ember vagyok, egész működésem olyan reális, mint a kétszerkettő, de a nevekben határozottan van valami misztikum... - de nem erről van szó. A helyzet Nápolyban nagyon nehéz. Murat Joachimról az ember sohasem tudhatja biztosan, hogy lelkében a királyi trónhoz való ragaszkodás vagy a Napóleon iránt való hála erősebb-e. És a királyné... szép, okos és kitűnő asszony... végre is legkisebb és legkedvesebb húga a császárnak, a helyzete kínos. Szemmel kell tartani őket. Én ugyan legjobban azt szeretném... no mindegy... az ön feladatát majd részletesen megkapja az osztályfőnöktől. Ne feledje el, a nápolyi udvar önre nézve nemcsak hivatalos ténykedés színhelye lesz, de valóságos lelki gyógyintézet. Karolina királyné elragadó; ott van most az angol trónörökös felesége is; érdekes, viharos életű, nagyon izgató asszony. A nápolyi udvar önnek mindennap új meglepetést nyújt, és ön egyszer még hálás lesz nekem, amiért alkalmat adtam, hogy megismerje. No most, azt hiszem, megértettük egymást. Én legalább tökéletesen megértettem önt. Kedves barátom, nyugodtan rám bízhatja magát. Ön nekem nagyon rokonszenves, és gondom lesz önre.

- Köszönöm, de...

A kancellár ekkor minden átmenet nélkül megkérdezte:

- Tudja ön, kedves grófom, hogy mennyire gyűlöl engem az orosz cár? És mit gondol, mit adna azért a porosz király, ha holnap egy Napóleon-imádó öreg gránátos lepuffantana? Ismeri ön Talleyrand herceget? Ajánlom, hogy mindig óvakodjék a sánta emberektől. Tudja ön, hogy a kongresszuson hogyan emlegetnek? Ministre Papillon, Scapin de la Diplomatie, Comte de la Ballance - hallotta ön valaha ezeket a gúnyneveket? El tudja ön képzelni, hogy mennyire utál engem Humboldt, Stein vagy Capodistria?

István gróf megdöbbent. Metternich mintha csak leolvasta volna arcáról a gondolatait. Hogyan? Hát ez az ember belelát a mások agyvelejébe? Mondani akart valamit, de a mosolygó embert nem lehetett félbeszakítani.

- Ön azonban higgye el nekem, hogy ha mint ember beszélek, akkor szívem, lelkem az ajkamon van, és inkább meghalnék, semhogy valakit egyetlen szóval félrevezessek. Mint diplomatának természetesen néha alakoskodnom kell. Az ember és a diplomata, az két különböző lény. Minden emberben két lélek lakik, s mondhatom önnek, kedves grófom, hogy én jobban utálom magamban a diplomatát, mint Talleyrand vagy Humboldt.

István gróf szíve egészen átmelegedett.

- De hercegséged...

Metternich intett, hogy egyetlen szót sem!... Eltette a Rembrandt-féle rézkarcokat, felállt az íróasztalától, és selyemharisnyás lábát egymásra vetve, Istvánnal szemben mosolyogva leült egy karosszékbe.

- Valamit még elfelejtettem.

- Parancsoljon.

- Ön, ugyebár az 1813-iki hadjáratban, Prágában pihente ki fáradalmait. A Vörös Ház című katonai kórházban feküdt. Jól emlékszem? Ön ott elbeszélgetett bajtársaival, és többek közt fiatalos meggondolatlansággal olyan kijelentést tett, hogy Ausztria egy század eltelte után, minden győzelme dacára széthull, mert részei egyenlőtlenek, és mindinkább eltávolodnak egymástól. Ezt mondta, kedves kapitányom?

- Ezt.

- Szeretem, hogy ily katonás őszinteséggel bevallja. Önnek ez a magánvéleménye, az enyém pedig kereken az ellenkezője. Nem akarok vitatkozni önnel, csak éppen tudtára akarom adni, hogy előttem nincs sehol semmi titok. Nekem is megvan a dolgokról a magam véleménye, önnek is lehet, de kérve kérem - már csak atyjának, a nemes grófnak nyugalma érdekében is -, hogy az effajta magánvéleményeit tartsa titokban.

- De...

- Semmi, semmi, kedves kapitányom. Az ügyet a magam részéről ad acta tettem. Tehát semmi harag. Menjen nyugodtan Nápolyba, és... ah... jelentse ott a királynénak, hogy hódolattal gondolok rá, és mindig számíthat lovagias szolgálataimra.

- Herceg úr...

- Most pedig menjen békével, és vigyázzon magára a nápolyi udvarban. Karolina királyné még mindig veszedelmes asszony.

A herceg mosolyogva intett a szemével, mintha jelezni akarná, hogy vége a kihallgatásnak. A kapitány összeütötte sarkantyúját, de ekkor Metternich felkapta fejét, jobb kezének mutatóujjával a levegőbe bökött, s még egy pillanatra visszatartotta Stefferlt.

- Igen-igen, mi rendben vagyunk. Ami történt, megtörtént, egyet azonban a lelkére kötök, kedves kapitányom. Most már legyen vége a komédiának. Lichnovszky herceg is megbánta, hogy goromba kézzel belenyúlt ebbe az érzékeny és kínos dologba, az ő fellépését a legnagyobb mértékben helytelenítem, és véleményemből nem csinálok titkot sem előtte, sem édesanyja, a tiszteletreméltó hercegasszony előtt. Tehát semmi lovagiaskodás, semmi párbaj, ezt önnek Schwarzenberg herceg, mint legfőbb katonai feljebbvalója, általam a leghatározottabban megtiltja. Értette, kedves gróf? Magyarázkodjanak ki atyafiságos módon, mint rokonokhoz illik, és aztán térjünk napirendre a dolog fölött. Megértette, gróf?

- Igenis.

A kapitány azonban ezt az igenist fogcsikorgatva és villámló szemekkel mondta. A fiatal oroszlán, mint aminek Széchenyi grófot a bajor király nevezte, behúzta karmait, és rettenetes erőfeszítéssel nyugalmat kényszerített magára, de egész lénye lángolt és tiltakozott férfiúi szabadságának meggátlása ellen. Metternichnek tetszett ez a magatartás, odalépett a kapitányhoz, és hosszan mosolygott, megrázta izmos, barna kezét.

- Kedves Stefferl - mondta neki lágy, behízelgő, férfiakat és asszonyokat egyaránt megejtő hangján -, kedves Stefferl, ha egyebet nem, nézd bennem az idősebb, tapasztaltabb embert. Én mondom neked, hogy ez így van jól, éspedig sógornőd, a grófné érdekében. Őróla van szó. Adieu, kedves Stefferl.

November 30-án utazott el Bécsből, december 10-én érkezett Nápolyba, március 4-én pedig meghallotta, hogy Napóleon kitört Elba szigetéről, s néhány száz katonával ismét Franciaország földjére lépett. - No, ez éppen az én kedvemre történt - gondolta szívdobogva. - Európa megint lángra gyullad, és én, Isten engem úgy segéljen, belerohanok a tűzveszedelembe. Ha egy kicsit kedvez a szerencse, ott veszekedem, s akkor rendben van minden. - Néhány nap múlva boldogan hallotta, hogy Murat Joachim király, Napóleon sógora ki akarja űzni az osztrákokat Itáliából - nem kell messze mennem a háború után, a háború idejött hozzám -, március 11-én megszökött Nápolyból, és szolgálattételre jelentkezett a milánói főparancsnokságnál. Innen levelet írt édesapjának - a levél könnyed, tréfálkozó hangja után dehogyis sejtette volna az öreg gróf, hogy fia majdnem öngyilkossági szándékból keresi a hadi szolgálatot -, április kilencedikén pedig már előőrsön volt Bolognától északra, Carpi mögött egy ritkás erdőszélen, dombok alján levő falucskában. Kezdetben mintha mindenki összefogott volna ellene abból a célból, hogy ne engedjék közel a tűzhöz. Schwarzenberg tábornagy - bizonyára apjának vagy nővéreinek közbenjárására - maga mellé hívta futárjának; nem ment; gyűlölte a herceget, aki szerencsétlenségének okozója volt, és félt attól a puha, nyegle semmittevéstől, amely a főhadiszálláson várt volna reá. Ezredében nem volt beosztása; látták, hogy egészsége gyenge, s a lelke tele van sötét keserűséggel, féltették a csapatszolgálattól - ő kierőszakolta; megvásárolta egy kapitánytársa századát, és belevetette magát a Carpi körül terjedő mocsaras erdőbe. Három napig szakadt az eső; ruhája elázott és ronggyá foszlott; nem volt egyetlen használható darab felszerelése; a lova kidöglött, másikat vásárolt, az meg felbukott vele, s ő sántikálva, véres arccal, zúzott izmokkal nyargalászott a fekete éjszakában, hogy ráakadjon Murat Joachim király hadseregére. Az olaszok két oszlopban meneteltek az Appenninek keleti lejtőjén a Pó vonala ellen. Az osztrák hadsereget annyira meglepte a Napóleon visszatérésével előállott új helyzet, hogy Firenze, Ferrara, Modena, Bologna kardcsapás nélkül lett Murat zsákmányává. Bianchi osztrák altábornagynak három hét kellett, hogy csapatait összeszedje, és a vecchiobellói hídfőnél ellenállást kíséreljen meg. Murat ekkor a Panaro, majd a Reno folyó mögé vonult vissza, az osztrák sereg meg Bologna felől folytatta az előrenyomulást a Chienti patak bal partján felfejlődő olasz sereg ellen: István gróf ekkor már a bolognai kórházban feküdt lázban, bekötött sebekkel, égő fájdalmak közepett. Tábornoka, Stahrenberg herceg megtiltotta, hogy részt vegyen a hadjárat további folytatásában; maga is érezte, hogy a halállal játszik, ha elhagyja a betegszobát. - Egy okkal több, hogy megszökjem innen - gondolta lázas aggyal, és feltette magában, hogy az első lehetséges alkalommal meg is szökik. Körülötte jobbról-balról sebesültek és betegek fetrengtek a hevenyészett kórházi ágyakon. Az első éjjel meghalt egy tiszt és kilenc közember, s ezt az apácák együgyű közlékenységgel elmondták neki. Maga is égő testtel hánykolódott. Láza percről percre magasabbra hágott, körülötte tehetetlen szánakozással álltak a felcserek és ápolónők. Félrebeszélt, és hol káromkodott, hol imádkozott.

- Karolina! - nyögte lázálmai között.

- Ez bizonyára a menyasszonya - súgta az apáca az orvos fülébe -, szegény kis katona!

És indítványozta, hogy papot hozassanak. A felcser káromkodott:

- Kerítsenek inkább egy dézsa jeget!

Jeges lepedőbe csavarták, és megtömték orvossággal. Ettől elkábult, és látszólag elaludt. Melle zihált és sípolt.

- Tüdőgyulladás - mondta egy beteg katona, aki a szomszéd ágyban feküdt. - Ezt már ismerem. Így kezdődik mindig.

Ő pedig mindezt hallotta és értette. A füle zúgott, nyilván a sok orvosságtól, de a lázas állapotot nem találta kellemetlennek. Meghalok - gondolta magában -, de hiszen ezért jöttem ide.

A szobában csend lett, csak a súlyos sebesültek nyögtek keservesen. De ez sem tűnt fel neki borzalmasnak. Úgy érezte, mintha valahova megérkezett volna. A Karolina-eset után tulajdonképpen nyomban főbe kellett volna magamat lőnöm, - gondolta egész nyugodtan -, de ez nagyon kellemetlen lett volna az öregeknek és Karolinának. Mégis jobb volt Istenre bízni a dolgot. Az Isten sokkal szebben és tapintatosabban tudja az ilyesmit elintézni. - Aztán hirtelen átsuhant az agyán minden, ami az utolsó három hónapban történt vele. Az egészben az volt a legrettenetesebb, ahogyan Karolina elbúcsúzott tőle. - Stefferl, azért én a tied vagyok, és a tied is leszek örökkön-örökké... - Egész életedben? - Csacsi! A halálom után is... És te? - Ő felelni akart, de Karolina megcsókolta a száját. - Te sem tudsz tőlem megszabadulni. Mindig, mindenhova elkísérlek. - Jó pajtásom leszel? - Karolina összeráncolta a homlokát, és nagy, meleg, sötétkék szeméből mintha túlvilági fény lobbant volna ki. - Nem - felelte keményen, és a fejét rázta. - Hogy gondolod ezt? - Az asszony pedig ünnepélyesen és titokzatosan, mintha valami esküszöveget olvasna, így folytatta: - Minden csókodban benne leszek; ott állok közted és a többi asszony között; mindig eszedbe jutok, valahányszor azt képzeled, hogy újra szerelmes vagy, és megkeserítek minden cseppet, amellyel akár testi, akár lelki szomjúságodat akarod eloltani. - Ezek a szavak nem ijesztették meg, sőt mámorba ringatták és megrészegítették. Hát akar ő valaha mást szeretni, mint Karolinát? Hát nem a legnagyobb gyönyör lesz elepedni az utána való vágyakozásban? Nevetett, és megköszönte ezt a fenyegetést. Karolina azonban nem tudott nevetni. Azt mondta: - A mi szerelmünk nem áldás, hanem átok. Mi még a síron túl sem tudjuk egymásnak megbocsátani, hogy szerettük egymást. - Ez megdöbbentette.

Már az utazás alatt kezdte észrevenni, hogy Karolina jóslata beteljesedik. Útjáról szép naplót akart írni Karolinának. De nem látott, nem hallott semmit, csak a maga lelkének fájdalmas panaszait, vitatkozásait és átkozódásait. Amikor elbúcsúztak, feltette magában, hogy új életet kezd: természet és emberkéz alkotta remekmű, Itália klasszikus földje és költészete lesz ezentúl a társasága, Karolina odaadta neki Dante, Boccaccio, Petrarca, Torquato Tasso szép olasz kiadásait, Goethe olaszországi útirajzait és Rousseau Nouvelle Héloïse-ét. Most be kell vallania, hogy a könyveket kezébe sem vette. Nem érezte az utazás gyönyörét, semmit sem látott a lombardiai tájak szépségéből, Velence képei és Firenze álmatag, öreg palotái halálra untatták. Karolina volt az agyában, a fülében, a szemében, Karolina elhomályosította előtte a napot, elállta a füge- és olajfás, ligetekre való kilátást, a Pitti-palotát és a csillagos eget. A Wörthi-tónál Goethe Werther-je jutott az eszébe, akinek sorsa annyira hasonlatos volt az övéhez; egy fogadóban pénzt váltott, és a kocsmárostól ezüstöt kapott, amelyet Paolónak hívtak. Paolo. Pál. Testvérbátyja neve. A másik pénzdarabra ez a név volt vésve: Karolina. Mi ez? Az ördög incselkedik vele? Pál és Karolina. Az egész természet s minden, ami a földön található, csak azért van, hogy emlékeztesse őt Pálra és Karolinára?

Eszébe jutott, hogy Pál és Karolina sokat tervezgettek egy itáliai utazást, amelyre őt is magukkal viszik. Szegény Pál, aki semmit sem tud, most is vele akart jönni, és talán el is jött volna - gondolni is borzalom erre! -, ha Apátiban hirtelen meg nem betegedik. Pál! Emlékszel, Palkó, hogy egy szobában aludtunk tizenkét évig? Milyen borzas, gömbölyű, jó kis öreg koponyád volt már akkor is, Palkó, és ha lecsúszott a hálóinged, mindig feltűnt, hogy vállad, melled milyen barna, keskeny, de izmos - édes kis Palkóm, milyen derék pajtás voltál, milyen pompásan összehazudtunk, ha apánk részéről verés fenyegetett, tulajdonképpen ikertestvérek voltunk, mert nekem előbb kinyílt az eszem, és már ötéves koromban utolértelek - Pál, Palikám, Palkóm, mennyit beszélgettünk arról, hogy mint lesz, hogy lesz, ha megnövünk, és szövetséget esküdtünk, hogy megvédjük egymást, ha nagyok leszünk - na, ugyan én szépen elbántam veled, ahogy nagy lettem... Karolina... Karolina... Pál... meg tudsz-e nekem valaha az életben bocsátani, Pál?...

Szerencsére magával hozta Miklóst, régi komornyikját, aki Szepességből való német, kiszolgált katona, kiszolgált kocsis, kiszolgált vadász, vén dörmögő medve, egy szót sem tud magyarul, de utálja Bécset és az osztrákokat. Sokat beszél Rákócziról ez a német nyelvű kuruc, aki a magyarok virtusát is eltanulta: ért a lóhoz, rettenetesen pipázik, nagyokat iszik és káromkodik, de mindig józan, ügyes, hűséges, és amellett ezermester. Miklós nagy bajuszt növesztett, a bajusza egészen zöld, az orra vörös, a haja majdnem fehér, olyan, mint egy régi kuruc huszár, pedig csak kürasszír volt a Savoyai Eugén ezredben. Mindig haragudott, és szörnyen restellte, hogy ökrös szekéren kell utazniok, de őszintén elcsodálkozott, hogy a girhes, kócos, kajla ökrök hegynek fel, hegynek le egyformán ügetnek, mint valami pónik. Miklós különben állig felfegyverkezett, mert Róma és Nápoly között nemrég egy futárt meggyilkoltak, egy generálist pedig kiraboltak. Szó volt arról is, hogy a gazemberek miatt egy-egy mérföldnyi távolságban dragonyosok őrködjenek a biztonságuk fölött, de ez ellen Miklós tiltakozott. - Higgye el, méltóságos gróf, egy szál olyan magyar betyár, mint amilyen én vagyok, húsz olasz csavargót is megeszik reggelire. - Miklós nagyon büszkén sorolta magát a magyar betyárok közé. Az öreg nem félt, de István majd megtébolyodott a félelemtől. Ah, nem az útonállók miatt. Pál és Karolina árnya kísérte szüntelen, és sokszor azon a ponton volt, hogy visszafordul. Úristen, mit csinálhat most Karolina?...

Az ápolónő jeges tömlőt tett a homlokára. Néhány katona felébredt, elbődült vagy káromkodni kezdett. Ő pedig megadta magának a szörnyű választ: Karolina megcsal. Mit is tehetne mást? Egyedül van, tele keserűséggel és szenvedéllyel. Lázadozik, szégyelli magát, és elégtételt keres. A kongresszusi Bécs! Mindennap ünnepség, tánc, társasjáték, zálogosdi csókkal, bújócskával, sugdolózással, szemérmetlen mozdulatokkal, tapogatásokkal... verje meg az Isten azt a hülye, férfiatlan Schwarzenberg tábornagyot, Christiane hercegasszonyt, a fúriát, Eduárdot, a becstelen gazembert! Voltaképpen, ha igazi férfi volnék, visszafordulnék, és olyan vérfürdőt rendeznék... nem... azt sem lehet, mert a vérfürdőbe legelőször is Karolina, drága jó apám és anyám fulladnának bele... jaj! Felnyögött, és az ápolónő kis keresztet írt a beteg homlokára.

Aztán megint csend lett, és agyában az emlékek tovább kergetőztek. Amikor Nápoly elé értek, szitált az eső. Miklós, a komornyik bosszúsan dörmögött: - Ez az ocsmány olasz idő már azt sem tudja, hogy mit csináljon! - A vén kürasszír mindent megszemélyesített, akárcsak a kőkorszak bálványimádója; hogy haragudhassék, magát az időjárást is valami eleven szörnyetegnek képzelte el. Hiába vigasztalta: - Hagyd el öreg, borúra derű! - Miklós összehúzta a szemöldökét: - Azt mondom, hogy kár az egész útért. Ebből nem lehet semmi jó, méltóságos úrfi. - Kötelesség! - Ki parancsolta? - A kancellár! - Az öreg szolga összecsucsorította a száját, látszott rajta, hogy minden vágya az volna: kiköpni és nagyot káromkodni. De nem mert. Csak megvetőleg legyintett, és sajnálkozva nézett gazdájára. - Nekünk nem parancsol semmiféle bécsi német hivatalnok - mondta németül, de olyan lenézéssel, mintha a hottentottákról beszélne. - Bezzeg Rákóczi, az nem engedelmeskedett! Haj, haj, ha én Stephan Graf von Széchenyi volnék... Aztán megkérdezte: Hol vagyunk, méltóságos úrfi? - Nápolyban. - Ocsmány egy fészek. Olyan sötét van, hogy az orromat sem látom. - Éjjel sehol sincs világosság. - De itt mindig éjszaka van, mert örökké zuhog az eső. - No, öregem, úgy látom, hogy neked most semmi sem tetszik. - Nem ám, mert rosszkor jöttünk ide. Tavasszal kell ilyen helyre jönni. - Ejnye! Mit akarsz tulajdonképpen? - Hát, ha már meg kell mondanom az igazat - hát mindennek a gróf úr az oka. - Ugyan már miért? - Azért, mert engem idehozott, s még mindig nem hajított ki a kocsijából.

A beteg hol nevetett, hol meg kínosan felnyögött. Úgy szeretett volna pihenni, aludni, meghalni is inkább, mint végigélni újra minden eseményt, végigmondani minden szót, amit maga mondott vagy mástól hallott, oly fárasztó volt ez az egyhangú, daráló felmondása rég hallott, kusza mondatoknak... De nem lehetett abbahagyni. Látott, hallott mindent, ami megtörtént vele, amit fel akart jegyezni a naplójába, de amit nem volt kedve, ereje, ideje... most aztán egyre írja a naplót, nem, nem is írja, hanem tollba mondja valakinek, az apácának vagy a felcsernek vagy Miklós komornyiknak vagy magának a pokolbeli ördögnek, aki szakadatlanul nógatja: tovább, tovább, szaporán, folytasd csak, mert elégsz a lázban, elpárolog a véred, felfordulsz, mint egy döglött kutya, és nem lesz kész a napló. Mi? Mit küldesz akkor Bécsbe Karolinának?

És látta és hallotta és mondta, amit az ördög a falra festett vagy a fülébe súgott.

Egyszer végre mégiscsak Nápolyba értek: az eső is elállt, megvirradt, kitisztult az ég, kisütött a nap, a lapos fedelű házak boldogan sütkéreztek abban a langymeleg aranyzuhatagban, amely a kék égboltozatról csurgott le Capua síkjára. Milyen különbség Bécs és Nápoly, észak és dél, német és olasz között! (Sempre neve, case di legno, gran ignoranza, ma danari assai - ez volt az első olasz mondat, amelyre megtanították.) A nápolyiaknak szomorú fogalmaik vannak a hegyen túl fekvő északi világról: hó és hó mindenütt, fából való házak, sok pénz, de semmi műveltség. A nápolyiaknak nincs szükségük pénzre. Ők a napfényből élnek. Teherhordók, kocsisok, hajósok, halászok lomhán és boldogan lődörögtek a kikötők partján és a mólókon. A gyermekek Santa Luciából halat vittek be a városba, dagály alkalmával összeszedték a tengerből kivetődött limlomot, s azzal meg gyümölccsel, lépes mézzel és cukros süteménnyel kereskedtek. Szamaras emberek zöldséget hoztak a városba; mások citrommal, jeges vízzel, ínycsiklandozó likőrökkel és nyalánkságokkal kínálták a bámész népet. A mesteremberek kinn dolgoztak a ház ajtaja előtt és - campagna felice - e boldog tájon boldog lazzaronik élvezték az életet, és nyilván nem cseréltek volna a német-római szent birodalom kancellárjával. Ezt látta másnap, s úgy megirigyelte a boldogságukat... Mennyi életöröm, mily termékeny földek, napsütötte halmok, szelíd erdőségek, árnyas ligetek, légies hegyek, kiterjedt vetések, mily bősége a szőlőknek és olajfáknak, milyen nemes a juhok gyapja, milyen kövér a bikák nyaka, mennyi tó, patak, forrás, tenger, mennyi kikötő! Maga a föld is, amely ölét a munkálkodás számára mindenütt feltárja, messzire nyújtja karját a tengerbe, hogy alázatosan szolgálatára legyen az embernek - mint ahogy Pliniusból citálta neki egy öreg olasz tudós. Elmosolyodott.

Az apáca keresztet vetett rá, félhangosan hálálkodott a Madonnának, és megigazította betege fején a jégtömlőt.

- Jobbra fordult a kapitány állapota - súgta egy arra menő katonaorvosnak.

Az orvos büszkén bólogatott:

- Az én kezem alatt...

...A terem végén az orvos keze alatt egy szegény huszár utolsót sóhajtott.

István gróf pedig a nápolyi utcákon látta az egyfogatú csézákat, amelyek aranyozott faragásokkal, vérvörös színben virítanak, és látta az eléjük fogott gebéket csinált virággal, vérpiros bojtokkal, aranyfüsttel cicomázva. Némelyik fején kis zászlócska lengett, amely a saját tengelye körül forgott futás közben.

A beteg ajka mozogni kezdett, mintha ínycsiklandozó falatot rágicsálna. Lázálmában csakugyan evett; rákokat, osztrigákat, kis tengeri pókot szép kosárkába rakva, zöld levelek között. Látott boltokat, amelyekben hüvelyes veteményt, narancsot, szárított fügét és datolyát árulnak, s látta a nápolyi utcagyerekeket, amint tekintetük sóvárogva tapad e gyönyörűségekre. Aztán hangosan felkacagott az ökrök, borjúk, bárányok láttára, amelyek oldala és combja erősen be volt aranyozva. Óriási füzérek csüngtek az utcán keresztül piros szalagokkal körülfont, aranyozott kolbászokból; a kirakatokban pedig megkopasztott pulykák, amelyekbe hátulról piros zászlókat tűztek. Egy szamárkaraván gyümölccsel, kappannal és báránnyal megrakodva ballag a városon át, és óvatosan kerülgeti a tojáshalmokat, amelyek oly nagyok, hogy ennyi tojást egy rakáson sohse képzelt volna. És mindehhez hozzájárult, hogy trombitás rendőrlegények nyargalásztak keresztül a városon, és minden téren vagy utcakereszteződésnél kihirdették, hány ökröt, borjút, bárányt, disznót fogyasztottak el aznap a nápolyiak.

Emlékszik, hogy december első napjai kissé hűvösek voltak, de a nap a déli órákban erősen tűzött. Balfelől a Vezúv csendesen pipázott, az évszázados vár megfeketedett köveivel komoran nézett a városra. Az öböl olyan kék volt, mint az ég, csak selymesen fodros, mint valami brokát. Messziről látszott Ischia szigete, titokzatos romjaival, egykor királynők szerelmi búvóhelye vagy börtöne, a sors változandósága szerint. Sorrento árnyékba borult sziklapartjai felől enyhe szél fújdogált.

...A beteg arca megvonaglott. Pillanatra magához tért, felébredt, körülnézett, látta, hogy kórházban van, s vonásai eltorzultak a haragtól.

- No, mi lesz már, no? - kérdezte németül, hangosan, zihálva.

Az apáca vigasztalni akarta:

- Semmi baj, lelkem, kapitánykám. Túl vagyunk a krízisen Isten irgalmából.

- De én nem akarok meggyógyulni - reszketett a beteg vérpiros szája.

- Félrebeszél - dörmögött a szomszéd sebesült. - Ezt is ismerem. Nem viszi már soká.

- Barom! - rivallt rá az orvos a terem sarkából, ahol keze alatt már a tizedik huszár halt meg.

- No, mi lesz már, no - ismételgette a kapitány, mintha a halált nógatná, hogy ne késlekedjék.

Aztán újra félálomba zuhant, és folytatta a napló diktálását. Most már mindenképpen le akarta magáról rázni ezt a lelki terhet, de nem tudott megbirkózni vele. Sőt egy újabb kényszer ragadta hatalmába. Levelet kezdett írni Karolinának, mert eszébe jutott, hogy az inge alatt, kis lapos marokkói táskában őrzi Rolly leveleit, amelyeket Nápolyban kapott. Nyolc levél volt ott, szépen összehajtogatva, megszámozva, leragasztva, lepecsételve. Amikor hadba vonult, nyakába kötötte, és az erszény puha bőr borítékára ráírta: "Halálom után elégetendő." Most delíriumában megtapogatta, hogy nem vesztette-e el. Megvolt, hála isten. A levélcsomó ott feküdt a szívén, s úgy érezte, hogy a szívével ki tudja betűzni a levelek tartalmát. Lássuk csak, hogy tud a szívével olvasni? Egy darabig kínlódott vele, aztán megadta magát. Nem megy a dolog. Abbahagyta. Inkább írok neki - gondolta magában, és már írta is, hogy Rollykám, egyetlen, gyönyörű, örök szerelmem... nem, ez nem lesz jó, hátha más kezébe kerül a levél... tehát csak rokoni hangon, édes Karolina, hála isten, baj nélkül érkeztem Nápolyba...

Nos, tehát nem napló, hanem levél. Karolina bizonyára kíváncsi a nápolyi állapotokra. Folytassuk, kérem - szólt az apácához, aki nem értette meg ezt a furcsa parancsot. De mindegy volt, hogy megérti-e vagy nem, az ő agya tovább dolgozott, és diktálta a levelet, amelyet nem írt le senki, és nem fog megkapni a címzett soha.

...Nápoly nem nagyon sóvárog a régi Bourbon-dinasztia után. Murat Joachimban, a kocsmáros fiában, a rettenthetetlen lovas hadvezérben és Bonaparte Karolinában - Istenem, ő is Karolina! - nagyon kedvére való uralkodópárt kapott. Még a rettenetes orosz hadjárat is csak a Joachim király feje körül szövődő legendákat gyarapította. Úgy látszott, mintha egy új hősköltemény készülne a nagy visszavonulásból, egy új Odüsszeia a gascogne-i hadisten, a félelmetes kentaur hősiességéről. A nápolyiak cseppet sem ütköztek meg azon, hogy amikor Vilnából neki is menekülnie kellett, rengeteg málhakocsijában a fosztogató kozákok mázsaszám találtak illatszereket, esszenciákat, szagos kenőcsöket, egy kurtizánhoz méltó egész felszerelést, amelytől Vilna napokig szagos volt, mert a kozákok fenékig ürítették a parfümös üvegeket, és a pomádét kenyérre kenve zabálták, mint valami mennyei nektárt és ambróziát. Joachim királyt a nápolyi asszonyok is kitüntették, s a forróvérű gascogne-i csak ritkán tudott ellenállni a fekete szemű és buja szépségeknek. Ez azonban csak olyan botlás volt, mint aminő a legigazibb emberrel is megtörténik, ha nem is naponta hétszer, mint az írás mondja. (Bocsáss meg, kedves Karolina, ezért a frivol szójátékért.) Viszont az is igaz, hogy Joachim király egyetlen asszonyt szeretett életében, mégpedig a feleségét, aki a maga tizenöt esztendős fiatalságával, csodálatos, nagy, ártatlan szemével, szőke hajával, finom kis kezével-lábával, tökéletes fehér fogsorával, szűziesen nyúlánk termetével, mint a jókedv és báj istennője az első szempillantásra meghódította. A királynő, sajnos, most már kissé elhízott, csípője elszélesedett, felsőteste megpuhult, és lelke túlságosan erélyessé és gőgössé vált. Murat azonban így is rendületlenül szereti, és őt szereti egyedül a világ minden asszonya között. Édes Karolina, őszintén fájlalom, hogy ellene kell harcolnom e derék, buta hősnek, akit még azért is sajnálok, mert a felesége túl gyorsan kiábrándult a vállig érő, göndör fürtökből, az aranyhímzésű, ábrándos királyi díszruhából és a messze lengő színes strucctollakból. A királyné nem szereti az olaszokat sem, a nápolyiakat sem, csak egyetlenegy embert szeret, mégpedig La Vauguyon tábornok szárnysegédet. A király ezt sokáig nem tudta. Most már tudja. Rettenetes dolog az, kedves Karolina, amikor a férj rájön, hogy... az istenért, drága Karolina, mit gondolsz, Pál sejt valamit abból... hogy...

A beteg megmozdult, felhördült, és ledobta magáról a jeges ruhát. Kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

- Várjatok, ne küldjétek így el, az utolsó sort ki kell törölnöm... jaj!...

Nagyot sóhajtott, és visszaesett a párnájára.

Az apáca kétségbeesetten rohant a beteg ágyához. A szomszéd ágyból kiszólt a sebesült:

- Ne vesződjék vele, anyám, ennek már vége. Alászolgája.

Orvos nem volt sehol. Az apáca égő gyertyát tett Stefferl kezébe, letérdelt az ágya elé, és elmondta a haldoklók lelkiüdvösségéért szóló imádságot.

Amikor megvirradt, hirtelen felmozdult a beteg, kiugrott a szoba közepére, és a ruháit kérte:

- Kutyabajom sincs. Hol van a lovam?

Erőszakkal kényszerítették vissza az ágyba.

Aznap elég csendesen viselkedett. Délelőtt rövid, de mély álma volt, tejet és húslevest ivott, majd szempillái ismét lecsukódtak. Estefelé elölről kezdődött minden. Most már nem is viaskodott az írási kényszerrel, sőt öröme volt, ha sikerült szépen és okosan kifejezni gondolatait. Kedves Karolina - diktálta olyan gyorsan, ahogy csak tudta -, nem is hinnéd, a császár húga milyen büszke volt arra, hogy őt is felségnek szólítják, akárcsak Joséphine-t, Mária Lujzát, Ludovika császárnét vagy Jelizaveta Alekszejevnát, az orosz cár feleségét. Büszke volt azonkívül hódításaira, műgyűjteményére, a tudósok és művészek rajongására, szép kezére és kicsiny lábára és vakító fogsorára is, de semmire sem volt olyan büszke, mint arra, hogy neki egyéni illatszere van. Olyan, aminő ezen a földkerekségen egyetlen teremtett asszonynak sincs, mert ezt ő komponálta, mint egy zeneművet, ez a parfüm az ő saját lelkének kipárolgása, ezt az illatszert rózsavízből és mósuszból ő alkotta, s abba a maga halhatatlan lelkét lehelte bele - akárcsak te a magadét, kedves Karolina, a te illatszeredbe. Ezt az illatszert Szentivánéji álomnak nevezte el, mert éppen akkor több Shakespeare-darabot játszottak a nápolyi udvari színházban, sőt mint tehetséges műkedvelő - amire szintén felette hiú volt - a palota házi színpadán maga is játszott a Szent Iván-éji tündérmesében. Akárcsak te, drága Karolina. Meg kell adni, hogy parfümje csodálatos, álomba ringató és elvarázsoló illat volt, akárcsak a tömjén és mirha és ámbra és minden keleti jó szagú olaj és füstölő. Ezzel volt tele a haja, ruhája, ezt illatozta a bőre, a lehelete, ez lengett és úszott a Palazzo Reale függönyei és szőnyegei között, s ha valahol a királyné megjelent, mindenki belélegezte őt húsz lépés távolságból, ötven vagy száz asszony közül, akárcsak téged, édes Karolina.

Murat pedig halálosan szerette a Szentivánéji álom költőjét - ó, nem Shakespeare-t, akinek a nevét sem hallotta, hanem -, a szőke, fekete szemű, rózsaszín selyemmuszlin ruhában pompázó Bonaparte leányt, akiből egyszer még spanyol királyi vagy talán császári felség is lehet, mit lehet tudni! Murat féltékenykedett, de azért jó és gyengéd maradt. Mindenkit és mindent szeretett, a császárt, a minisztereit, a tábornokait, a katonáit, a parasztjait, a lovait és a vadászkutyáit, és boldog volt, hogy szerethette őket. De legjobban szerette főhadsegédét, La Vauguyon tábornokot. Éppen úgy, mint ahogy Pál engem szeret legjobban minden rokona és barátja közül - kedves Karolina. Bizonyára tudod, hogy Napóleon lemondása után a bécsi kongresszus meghagyta Murat-t a trónon, s a derék gascogne-i fickó most már biztosra vette, hogy sem égi, sem földi hatalom meg nem fosztja őt a koronától. No, ezt meg kell hogy mondjam La Vauguyonnak, hadd örüljön ő is - lelkendezett boldogan a király, és sebtében elindult a palota északi szárnyába, ahol a főhadsegéd lakott. A palotában mindenki aludt, csak a lépcsőkön és a folyosók kanyarulatánál virrasztott egy-egy udvari zsandár. A hold bevilágított az ablakokon. A tenger messziről morajlott. Vagy talán a Vezúv? A főhadsegéd előszobájában egy álmos altisztet talált. - Itthon van a gazdád? - Nincsen, királyi felség. - Hol van? - Nem tudom, felség. - Murat egy pillanatig gondolkodott. Aztán elhatározta, hogy levélben írja meg a jó hírt, s a levelet La Vauguyon ágyára teszi. Égő kandeláberrel a kezében a zsandár bevezette őt a főhadsegéd hálószobájába. A hálószoba ajtaja kinyílt, és a király félájultan tántorodott meg. - Fiam, rosszul vagyok. - Egy pohár konyakot, felség? - Nem kell nekem semmi. Visszamegyek, fiam. - A zsandár alig tudta őt a lépcsőn levonszolni. A király egész testében didergett és verejtékezett. A kapuban megkérdezte: - Ki volt a gazdádnál ma este? - Nem láttam senkit, felség. - Derék fiú vagy - nyögött keservesen a király, aki most már itt lenn, a lépcsőcsarnokban és a folyosón is érezte a Szentivánéji álom átkozott illatát. Ilyen illatszere csak egyetlen nőnek van Nápolyban - Karolina, Karolina, neked is olyan jó szagod van, aminő egyetlen asszonynak sincs Bécsben... Bécsben?... sehol ezen a kerek világon, édes, édes, édes Karolina.

...Harmadnap egyfolytában tizenhat órát aludt. Május elsején hajnalban felébredt, bőségesen megreggelizett, lemosta magát, elszívott egy pipadohányt, s az apácának pénzt adott, hogy égessen gyertyát a Madonna szobra előtt, ajándékozza meg a kórház sebesültjeit és Szent Antal szegényeit.

- No pajtás - szólt a mellette fekvő huszárhoz - alászolgája?

A huszár nem felelt. Stefferl föléje hajolt, és figyelmesen nézte. Aztán keresztet vetett magára, és elmondta azt a kis imádságot, amelyet gyermekkorában tanult a megholt hívek lelki üdvösségéért.

- Alászolgája - rebegte búcsúzásul, és sápadt, beesett, barna arcán végigcsorgott egy könnycsepp. - Az örök világosság fényeskedjék neki.

Miklós, a komornyik lélekszakadva cipelte a holmit - pokrócot, sátrat, tábori konyhát, pléhtányérokat, tálat, tepsit, hat pár evőeszközt, szalvétákat és két utazótáskát - amiket Bolognában hirtelen bevásárolt a további háborúskodásra.

- Na, hát mehetünk - szólt zordon bosszankodással -, úgyis tudom, hogy a gróf úrnak itt nincs maradása.

- Gyerünk! - sóhajtott Stefferl.

- Meddig tart még ez a komédia? - célzott Miklós megvető kicsinyléssel a csetepatékra.

- Tíz esztendeig - felelte komolyan Stefferl, és megtapogatta keblén a bőrtáskát, amelyben Karolina levelei voltak.

Elhagyta a kórházat, és másnap a Chienti folyócska bal partján, Tolentino község határában átvette a második századot, amely a Batthyány gróf vezetése alatt álló első századdal a hadseregcsoport legszélső jobbszárnyán állott. A járőrök jelentették, hogy a századdal szemben Murat királynak egy lovas- és egy gyalogosezrede áll támadásra készen, s a támadást balról két lépcsőzetesen felállított dzsidásszázad fedezi.

István gróf a második századdal a jobbszárny legszélső pontján egy hosszú, keskeny földhorpadásban mint tartalék vesztegelt. Az idő szép volt, gyönyörűen sütött a májusi olasz égboltozatról a délelőtti nap. Friss lombozatú fák és bokrok takarták el a huszárokat, akik alig tudták féken tartani izgatott lovaikat; az ágyúk bömbölése, puskák ropogása ember és állat idegeit felkorbácsolta. Néha egy-egy ellenséges golyó a lovasok feje fölött zúgott el a levegőben; ágak és gallyak recsegtek, és a lombok, amelyeket elsodort a golyó, a légáramlatban egy ideig forogva, majd lassan szállingózva hulltak a csapatra. Miklós a tartalék mögött kuporgott, és gazdája vezeték lovát tartotta kantárszáron.

István a nyakában lógó bőrtáskát tapogatta. Megvan, itt van a szívemen, a többi nem érdekel - mondogatta magának valami régen érzett boldog mámorban. - Halálom után elégetendő... - nos, azt hiszem, nemsokára elégnek a te gyöngybetűid, drága Karolina, meghalok érted...

Égett az agya, reszketett a szíve. Mi ez? Halálfélelem, vagy újra hatalmába kerített a láz? Kezdek megőrülni? - Megtapogatta homlokát. Tüzes volt és száraz. Torka is száraz volt, egész teste égett. A füle zúgott. Ágyúgolyó csapott le előtte, s arcába szórt földet, faleveleket, leszáradt ágakat, majdnem megfúlt a szájába tóduló portól. Zsebkendővel törölte le az arcát, s a zsebkendő véres volt; gyomra émelyegni kezdett. Lova felhorkant, és egész testében remegve kapálódzott. A huszárok káromkodtak. Egy futártiszt vágtatva közeledett.

- Rittmeister Graf von Széchenyi! - hallotta a lihegő tiszt hangját.

István gróf a tiszt elé vágtatott. Megtudta, hogy az ellenséges csapatok két oszlopban hömpölyögnek Stahrenberg herceg ütegei felé.

- Roham?

- Tüzérségünk még tartja magát.

- Előre?

- Ellenkezőleg. A tüzérség fedezete alatt lassan hátrálni.

István felordított:

- Elég volt! Nem megyek hátra!

Ebben a pillanatban az ágyúk elhallgattak. István gróf felugrott a horpadás peremére, amely a századot eltakarta. Látta, hogy Murat gárdaezrede vágtat feléjük. Rettenetes csend volt körülötte, csak a lovak patái dübörögtek a kemény, köves talajon. Huszárjai némán meredtek parancsnokukra, a lovak táncoltak, a kardok és zablák csörögtek, az egész század ideges remegésben, lihegve várta a történendőket. István gróf szívét valami forró, ábrándos boldogság járta át. Végre! Karolina! - sóhajtotta majdnem önkívületben, és riadót fúvatott.

Aztán alig tudta többé, hogy mi történik vele. Csak az ütközet után hallotta, hogy a riadóra ugyancsak rohamot vezényelt a mellette veszteglő Souvent kapitány és a jobb szélen álló Batthyány János alezredes is. Ezek azt hitték, hogy Stahrenberg hercegtől jött a parancs. A három század, mint a fergeteg, úgy rohant Murat gárdaezredére. István gróf érezte, hogy golyók fütyülnek el mellette, valami csattant a csákóján, aztán mellbe vágták - nem tudta, golyó-e vagy kard -, éppen ott, ahol Karolina bőrtáskája lógott a nyakában. Látta, hogy egy huszárja kivált a sorból, előrevágtatott. Aztán ő is belesodródott a nyerítő, ugrándozó lovak tömkelegébe, és vadul és részeg gyönyörűséggel vagdalódzott; emberek, állatok hörgése, káromkodás, jaj kiáltások és ujjongás zűrzavarában vakon, süketen verekedett, s szemében ez az egész dolog éppenséggel nem félelmetes élethalálharcnak, hanem duhaj orgiának tűnt fel. Csak néhány percig tartott az eszeveszett tusa, és az olasz gárdaezred nagy része vérében fetrengve ott maradt a földön, a többi pedig rémült futásban keresett menekvést. Ebben a pillanatban érezte, hogy lova térdre bukik, majd lassan féloldalt fordul. Lovas és ló elnyúltak a földön.

A nap már nyugvóra hajolt, amikor kinyitotta a szemét, és hallotta, hogy valaki aggodalmas hangon szólítgatja:

- Gróf úr, az istenért...

- Te vagy az, Miklós? Mi történt velem? Hol van a lovam?

Az öreg kürasszír örömében nagyot káromkodott:

- Ördög vigye a lovat, gróf úr.

István gróf a nyakát tapogatta:

- Hol a táskám?

- Ihol van, ni - vette ki kabátja zsebéből az öreg legény -, ennek a bugyellárisnak köszönhetjük az életünket. De okosan tettük, hogy ilyen alaposan megtömtük bankópénzzel. Egy az, hogy nem ment át rajta a kard hegye, más pedig, hogy takaros áldomást csaphatunk az egészségünkre. Egy kis pálinka... no... fogjuk csak két kézre a kulacsot, gróf úr.

István gróf halkan dörmögött magában:

- Karolina, jó kis pajtásom, te ugyancsak odaálltál közém és a halál közé. Én ugyan jobban szerettem volna... - de nem folytatta a megkezdett mondatot. Apjára és anyjára gondolt. Mégis szívtelenség lett volna őket megszomorítani.

Éjszaka mind a két részen szüneteltek a csatározások. István Batthyány János gróf sátrában egyfolytában hajnalig aludt. Dobpergés és trombitaszó riasztotta fel, a század újra előrenyomult, hogy nyugtalanítsa az olaszokat. Nemsokára megeredt az eső, és délre már mind a két sereg bokáig besüppedt a sárba. Az ellenség, úgy látszik, erősítést kapott, mert időközönként támadásba ment át. Egész nap hullámzott a hadiszerencse, kevés áldozattal, de annál megerőltetőbb csúszás-mászással a vízmosásos, szakadékos parton. Bianchi tábornok végiglovagolt az arcvonalon, és kiadta a parancsot, hogy az éjszaka leple alatt koncentrikus támadást kell intézni az észrevehetőleg gyengülő olasz hadosztály ellen.

István gróf lázasan, betegen, mámorosan a sok bortól és pálinkától, százada élén újra belevetette magát az ütközetbe. Most már nem akart meghalni; győzni akart; bámulatba akarta ejteni a tábornokot és tiszttársait; úgy érezte, hogy ameddig Karolina leveleit magánál hordja, nem érheti semmi veszedelem. Május 4-én az ellenséges ezredek megkezdték a visszavonulást. A visszavonulást Murat legkeményebb öreg legényei, a vértes testőrök fedezték. Ezekkel került össze István gróf százada. Rettenetes küzdelem volt ez. A testőrezred hatszor egymás után rohamozott, az ő huszárjai mind a hatszor visszakergették; több mint egy óráig tartott ez az elszánt tusa. A hetedik támadás után a vértesek hanyatt-homlok rohantak visszafelé a Civitanova felé vezető úton. István egész Macereta községig üldözte őket.

Közben kiderült az ég, kiragyogtak a csillagok, és elcsendesedett a tolentinói harctér. Az olasz hadsereg tökéletes vereséget szenvedett, a csapatok eldobálták fegyvereiket, sorsukra hagyták a poggyászkocsikat és az egész tábori felszerelést. Az osztrák csapatok teljes rendben követték őket, hogy pillanatnyi nyugvást se hagyjanak nekik. Az ő százada legelöl ügetett, és a menekülő csapatokat megtizedelte. Az egész hadjáratban ez volt a legvéresebb nap. Hajnalig tartott ez a hajtóvadászat, s csak másnap reggel küldték a századot hátra, tartalékba.

- Stefferl, mibe fogadsz velem, hogy Mária Terézia-rendet kapsz az őrültségeidért? - incselkedett vele Batthyány alezredes.

- Vagy esetleg lecsuknak, amiért nem engedelmeskedtem.

Most nyugtalanabb és betegebb volt, mint az ütközetben. Érezte, hogy egészsége súlyosan megrongálódott. Ezt el is panaszolta sógorának, az alezredesnek. Az rá akarta beszélni, hogy kérjen szabadságot.

- Azon kezdem, hogy tulajdonképpen nem is lett volna szabad elhagynod a bolognai ispotályt, Stefferl. Vagy mentél volna vissza Milánóba, a főhadiszállásra.

- Ah, ez nem jutott eszembe - felelt keserű fintorral Stefferl. - Pedig így hamarabb megkaptam volna a Mária Terézia-rendet.

És majdnem a feje búbjáig húzta fel bozontos szemöldökét. Közben keservesen nyögött.

- Nem ezek a hitvány csetepaték vertek le a lábamról, János.

- Inkább a nápolyi csaták? - kérdezte a három hónapos dorbézolásra célozva az alezredes.

István gróf bűnbánóan bólintott:

- Nem tehetek róla. Ostoba barom vagyok. Nem gondolod?

Batthyány János gróf alezredes köpcös termetű, vörös képű, szeplős, szőke, kopaszodó emberke volt. Világoskék szeméből mindig derű és szeretet csillogott. Most, amikor látta, hogy a fiú őszintén elkeseredik, atyáskodó hangon vigasztalta:

- Ne búsulj, pajtás. Nemsokára otthon leszünk Bécsben, s akkor kikúrálhatod magad a nápolyi asszonyokból. - Hirtelen hahotára fakadt: - Emlékszel az angol trónörökösnére?

István gróf elmosolyodott.

- Volt vele kalandod?

A fiatal kapitány sértődötten kapta fel a fejét:

- Minek tartasz te engem?

- Nono. Csak úgy mondom. Sokan szeretik a nagy keblű asszonyokat. És te éppen aznap érkeztél Nápolyba, amikor Murat király jelmezbált adott az angol trónörökösné tiszteletére...

István grófnak eszébe jutott, hogy akkor öltötte magára először a IV. György angol régens hercegről elnevezett huszárok egyenruháját, a sújtással gazdagon kihányt, zöld dolmányt, feszes magyar nadrágot és ezüstsarkantyús lakkcsizmát, amelyben izmos, arányos alakja pompásan érvényesült. A bálban mindenkinek feltűnt. Bemutatták Murat királynak és a királynénak, a szeretetreméltó és elegáns Bonaparte Karolinának. Aztán bemutatták a régens herceg feleségének. Azt is Karolinának hívják; úgy látszik, ez a név úgy jár utána, mint valami kérlelhetetlen memento. Az angol régens herceg felesége kiábrándítóan közönséges, nagydarab asszony volt, közel az ötvenhez, és óriási keblei majd szétfeszítették azt a mitológiai jelmezt, amelyben Hügieia istennőt akarta ábrázolni. A hercegnő mellett öles magasságú, fekete hajú, sötét szemű és sötét arcú olasz fickó hányta-vetette magát, fantasztikus egyenruhában, máltai kereszttel, mint valami lovász, akit álarcosbálra kiöltöztettek. Della Francini báró - így mutatták be a vastag combú, vad tekintetű gladiátort - nemrég még csakugyan lovász volt, s csak két éve tölti be a cicisbeo szerepét a szerencsétlen hercegasszony mellett. A gyomra most is felémelyedik, ha erre a két emberre gondol. Egyébként nem tudná megmondani, Murat kísérete volt-e nevetségesebb, vagy az angol hercegasszonyé. Gallo márki, a nápolyi király külügyminisztere bíborban és hermelinben pompázott, mint egy színpadi Lear király, a főkamarás pedig talpig fehérben, kis hegyes bajusszal és kecskeszakállal, mint IV. Henrik. Az apródok arannyal hímzett, kék selyemkabátkában és fehér selyemtrikóban, kései rokokófigurák vagy inkább örömlegények, akikre nézni is undorító volt. Csak úgy hemzsegtek a hercegnők, márkinők, grófnők - a királyné udvarhölgyei -, de neki csak egy egészen fiatal leányka tetszett, csinos, helyes kis majom, a kis Avalos hercegnő, a nápolyi király unokahúga. A teremben fülsértő volt a zaj, fecsegés, sarkantyúpengés, poharak és evőeszközök összecsengése, valódi olasz sokadalom, sürgés-forgás és lelkendezés.

- Hát Ompteda báró? - kérdezte Batthyány János gróf széles nevetéssel.

Stefferl bólintott:

- Az a hannoveri fickó nagyon tiszteletlenül beszélt az angol trónörökösnéről, de annál lelkesebben magasztalta Györgyöt, az urát, aki ugyan kissé könnyelmű, tékozló és kicsapongó legény, de hát már Shakespeare kora óta divat, hogy a walesi herceg szereti az erős italokat, a nagy testű asszonyokat, a versenylovakat és az agarakat. György pedig mindezekben messze felülmúlja összes elődeit. Legkedvesebb barátja Fox, aki nagyon sokat iszik; aztán Sheridan, aki hihetetlenül bírja a bort, nemkülönben Grey, aki többet iszik, mint az első kettő együttvéve, és végül Pitt, aki annyi alkoholt fogyaszt, mint senki a világon. És ezeket az urakat György herceg mind az asztal alá issza. Nyilvánvaló tehát, hogy a legkülönb ember Angliában.

- Szép kis társaság - nevetett az alezredes. - Egyébként azóta megbízható értesüléseket szereztem a te barátodról.

- Ugyan?

- Ompteda báró hitvány kalandor, aki a régens herceg pénzén a felesége körül teljesít kémszolgálatot, hogy adatokat gyűjtsön a válóperhez.

- Csakugyan?

- A régens herceg pedig a földkerekség legaljasabb gonosztevője. Semmire sem való, nem törődik sem a közügyekkel, sem a hadsereggel, sem a tengerészettel, egyedül csak szeretőivel és cimboráival. Már tizennyolc éves korában összeadta magát egy Robinson Mária nevű kültelki színésznővel. A következő évben Ardenberg grófnő hálójába került, aki öt évig uralkodott rajta. Aztán lady Francis Jersey következett, s ez a tízgyermekes bestia vitte rá, hogy a feleségét már a nászéjszaka után elűzze magától.

- És az asszony?

- Az asszony, aki egyetlen gyermekétől elszakítva, tíz esztendeig élt számkivetésben egy isten háta mögött levő skót kastélyban, hogy anyai ösztönét kiélje, egy ágrólszakadt napszámos család négyhónapos fiát magához vette, és örökbe fogadta. Ráfogták, hogy ez a saját törvénytelen fia. Három évvel ezelőtt, amikor a trónörökös régens herceg lett, pert indított ellene, s a bíróság előtt kell igazolnia, hogy hű volt az urához. Elba után az orosz cár egy csomó külföldi uralkodó társaságában Londonban járt, a szerencsétlen asszonynak nem volt szabad az ünnepségeken megjelennie. A színielőadáson azonban, amelyet az uralkodók tiszteletére rendeztek, egyszerre csak feltűnt egy magánpáholyban, a nézőtér felismerte, és tomboló ovációban részesítette. Az asszonyok sírtak, a régens herceg leánya felrohant az anyja páholyába, rettenetes botrány, a hercegnő elhagyta a színházat, a londoni nép kifogta kocsijából a lovakat, diadalmenet - a nép elégtételt szolgáltatott neki. Hiába. A régens mégis kiüldözte Angolországból, s a boldogtalan asszony, mint Pénelopé, leányát siratva, megtört szívvel keresett enyhülést Joachim király nápolyi udvarában.

István gróf nem állhatta meg, hogy ne gúnyolódjék:

- Pénelopé azonban akkor este félig meztelenül, borzasztóan kifestve, dagadó keblét táncosához szorítva, vadul ugrált, mint egy részeg bacchánsnő. De ekkor már nem Hügieiának, hanem egy fantasztikus odaliszknak a kosztümjében, bíbor bugyogóban s azon felül egyetlen lenge fátyolban, amely alól egész a nyakáig testének minden része kirajzolódott. Irtózatos volt.

Batthyány gróf harsogó kacajban tört ki:

- Hát amikor félórával később mint a történelem géniusza jelent meg, aranysisakban, arany szandálban és közbül aranyból font egy szál lepedőben?

István grófnak ezalatt eszébe jutott, hogy a teremben egyszerre csak megjelent egy feltűnően előkelő hölgy, akit Joachim királytól kezdve az utolsó tányérnyaló ducáig mindenki a legmélyebb hódolattal üdvözölt. Az új vendég nem volt különösen szép, csak a szeme izzott sötétkék fényben, és egész lénye valami egzaltált idegességtől remegett.

- Walewska Mária grófnőre emlékszel, János? - kérdezte hirtelen elborult arccal.

- Nekem nem tetszett - vonogatta vállát az alezredes.

- Én pedig - suttogta István - abban a pillanatban azt éreztem, hogy Napóleon árnya suhan végig a termen. És még valakié... - István gróf egészen elfehéredett. Odahajolt a sógora füléhez: - Amint figyelmesen néztem a karcsú, magas, sötét szemű lengyel asszonyt, lassanként úgy találtam, hogy van valami hasonlatosság közte és egy... egy bécsi asszony között, akit... valaha... talán... nos hát, legyen elég ennyi, hogy nagyon hasonlított hozzá.

- Mi a bajod, Stefferl? - kérdezte megdöbbenve az alezredes.

- Semmi, semmi... csak szerettem volna odarohanni Walewskához, hogy halljam a hangját, a hanglejtését, és magamba szívjam az illatát, hogy belenézzek a szemébe, táncoljak vele, megtapintsam karcsú derekát, vajon ugyanabból a csodálatos, titokzatos, démoni anyagból van-e, mint a bécsi asszony.

- Kiről beszélsz, fiú?

- De a következő pillanatban elhatároztam, hogy ezt az asszonyt kerülni fogom. Szentségtörésnek találtam, hogy összehasonlítottam a... hogy is mondjam... nos, az én bécsi szerelmemmel. Kaland, szeretkezés, az más. Dühömben a fogamat csikorgattam, és kirohantam a táncteremből egy mellékszobába, hogy részegre igyam magamat kétségbeesésemben.

István gróf lihegett, bozontos szemöldöke alól villámokat szórt a tekintete, arcán vonaglott a bőr, és levegő után kapkodott, rángatózva, mint egy elmeháborodott.

Batthyány gróf arca elborult. Hiszen Stefferl megint félrebeszél!...

István gróf maga is meghökkent. Félrehúzta száját, keserűen mosolyogva, mint aki valamit nagyon restell, de szeretné, ha csak tréfának tartanák a dolgot.

- Megijesztettelek, mi? - Mosolyogni próbált, de hiába erőlködött, arca ismét komolyra és szégyenlősre rándult. - Ne tagadd, megijedtél. Pedig csak bolondoztam.

- Inkább azt hiszem, hogy lázad van, Stefferl. Írok az anyádnak, hogy parancsoljon haza.

Az alezredes jó kis szeplős, gömbölyű arca megvonaglott az aggodalomtól, és apró, piros fényű, szeméből apai gyengédség sugárzott fiatal sógora felé. Az pedig mindenféle fintort vágott, és fejbőrét le- és felhúzogatta, hogy a másikat megnevettesse.

- Na, te alaposan beugrottál. Nincs nekem semmi bajom, sógor.

- Hogyha nem restellenéd, elbőgnéd magad.

István gróf pezsgőt töltött a pléhből való tábori pohárba, és egy hajtásra kiitta a fél meszelynyi italt.

- Na, legyen vége a bolondozásnak. Nézd, milyen tiszta az égboltozat. Gyönyörű ez az olasz ég, hiába, az Isten igazán remekelt, amikor megteremtette. De azért mégsem adom sokért, hogy nem vagyok nápolyi gróf vagy herceg.

- Nagy fantáziád van, meg kell adni, Stefferl!

- Emiatt magam is sokszor szenvedek. Gyakran valósággal ébren álmodom, s meg mernék esküdni, hogy valóság minden, amiről ábrándozom. Most a betegségem alatt például folyton levelet diktáltam, vagy naplót írtam.

- Lázad volt.

- Tudom. De én láz nélkül is gyakran vizionálok. Például az előbb azt hittem, hogy ott vagyok azon a nápolyi bálon. Láttam lady Proctort!...

- Akinek az ura annyira hasonlít Sándor cárra?

- Igen. Arról van szó. Hallgass csak ide! A táncteremből kiszöktem egy mellékszobába; hát egyszer csak azt veszem észre, hogy a szép lady Proctor áll velem szemben, és mosolyogva figyel. - Kedves gróf, maga nagyon izgatottnak látszik - szólt, és gyengéden megfogta a karom. Amikor elhúzódtam tőle, szomorúan megkérdezte: - Fél tőlem? - Eltalálta, lady, csakugyan félek. - És ugyan miért? - Mert a lady nekem túlságosan tetszik - vágtam ki magamat a félszeg helyzetből. A ladynek láthatólag jólesett a bók. Halvány arca kipirult, és vörösesszőke haját izgatottan hátrasimította. Kiegyenesedett, hogy délceg termete érvényesüljön, és formás keblei a selyemmuszlin alól kidomborodjanak. Aztán éppoly hirtelen lehajtotta a fejét, és leroskadt egy pamlagra.

- Ejnye, ezt magam is szerettem volna látni - nevetett az alezredes. - Folytasd, Stefferl, folytasd.

- Előbb igyunk, nagyon melegem van - szólt István, és a maradék pezsgőt megosztotta. Aztán csillogó szemmel folytatta: - Üljön ide mellém, szólt a lady meghitten, gyengéden, és mégis követelően. Egész lénye, finom atlaszcipőcskéjétől föl a tornyos Aspasia-frizurájáig, csupa csábítás és ígéret volt. - Mióta van Nápolyban? Honnan jött? Mi járatban, meddig marad itt? - kérdezte hirtelen olaszul. Franciául kértem magyarázatot. A lady csodálkozva húzta fel szemöldökét: - Nem tud olaszul? Angolul sem tud? - Nem. - Mind a két nyelvet meg kell tanulnia. Holnap elküldök önhöz egy kitűnő olasz nyelvmestert. Messer Perretónak csodálatos módszere van. Engem is ő tanít, s már elég sokat megértek az olaszok hadarásából. Bízza magát messer Perretóra. - Kezdett tetszeni ez a kis fecsegő asszony. Tulajdonképpen azt szerettem volna, ha karon ragadhatom, kivonszolhatom a királyi palotából, és elvihetem a lakásomra. Belenéztem a szemébe, és láttam, hogy ez ellen neki sem volna semmi kifogása. Hirtelen méregbe jöttem. Íme, itt van egy fiatal férfiú s egy fiatal hölgy, akik mind a ketten ugyanazt akarják, és mégsem tehetik meg. Micsoda hipokrita társadalmi berendezés ez? Titokban megfogtam az asszony kezét, és megszorítottam. Éreztem, hogy az asszony visszaszorítja.

Batthyány gróf élvezettel csettintett a nyelvével, vörös szempilláival, mint egy kis tűzszemű malac, sebesen pislogott, és kiszáradt nyeldeklőjén föl és alá futkosott az ádámcsutkája.

- Fene hosszú fogakat tudsz te csinálni az embernek, Stefferl. Van még egy kis pezsgőd?

Miklós komornyik új üveget bontott, s a szép, langyos olasz éjszakában a két tiszt csendesen iszogatott.

- Egyszerre csak azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e a jó ebédeket. - Annál is inkább, mert itt ritkán lehet kapni - válaszoltam én. A lady nevetett: - Én tudok címet. - Megértettem a célzást. - A lady konyhája bizonyára elsőrangú. - A lady elpirult: - Ó, nem arról van szó. Ajtóstól nem lehet berohanni hozzám. Magát a férjem még nem is ismeri. Majd később. Egyelőre arra kérem, hogy mutatkozzék be Falconet úrnál.

- Ki az? - kérdezte izgatott kíváncsisággal az alezredes.

- Az angol régens hercegnő londoni bankárja. A felesége nagyon vidám és vendégszerető hölgy. Legjobb konyhája van egész Nápolyban.

- Hogy tudod?

- Másnap a lady is meg én is nála ebédeltünk.

Az alezredes izgatottan feszengett a kényelmetlen tábori széken.

- Mennyire jutottál a ladyvel, Stefferl?

A kapitány arca elborult:

- Nem találok senkit az asszonyok között, akiből az első csók után ki ne ábrándulnék.

- Irigyellek az első csókokért - nevetett az alezredes, és új üveg pezsgőt bontatott.

- Valaki mindig ott áll köztem és az asszonyok közt. Pszt. Hallgass. Nézz csak oda arra a ciprusfára. Látod? Ott a fa tövében... ne moccanj... a fatörzshöz támaszkodik, két karját mereven, egyenesen széttárva, mintha keresztre volna feszítve...

- Részeg vagy, Stefferl.

- Elriasztottad, boldogtalan!... Vége... Eltűnt... Vagy nem is volt ott? Lehet. Csakugyan részeg vagy bolond vagyok. Bolond vagyok, igen...

A táborban néha felmordult egy huszár, és rászólt a lovára. A lovak abrakoltak. Hajnalodott. Hűvös szél kerekedett észak felől. A két tiszt fázósan bújt a köpenyébe. Batthyány gróf törte meg a csöndet:

- Tehát valami mégis volt közted és a lady között.

- Levelezés. És egyszer eljött velem...

- A lakásodra?

- A nápolyi katakombákba.

- Ez aztán regényes egy helyzet.

- Voltál te már a katakombákban? Nem. Ne is menj oda. Nem jó hely szerelmi találkozóra. Egyetlen fáklya világította meg a barlangot, s lépteink alatt egy-egy koponya megindult, és lefelé gördült a mélységbe. De előbb mintha rám nézett volna, és éreztem az örökkévalóság fagyos leheletét. Egyszerre csak kitört a Vezúv, és a katakomba száját betemette. A vulkán kitörését földrengés kísérte, és mi étlen-szomjan, nyomorultul, mint akiket élve eltemettek, a föld alatt rekedtünk. No, ne ijedj meg, mindez csak képzelődés volt, de a félelemtől vacogott a fogam, a gyomrom felémelyedett, és hideg verejték ült ki homlokomra. Megragadtam a lady karját, és kifelé vonszoltam. A félelem átragadt az asszonyra és a vezetőre is. Mint az agyonhajszolt nyulak, úgy szaladtunk fel a katakombákból. Soha életemben nem mernék oda visszamenni.

Batthyány gróf felcsattant:

- Az ördög vigye a koponyáidat. Szinte már én is kezdek rémüldözni.

- Én mindenkit megbolondítok - kiáltott fel Stefferl kísérteties fintorral az arcán, de nyomban bocsánatkérőleg mosolyogni kezdett. - Bevallom, néha hiszek a kísértetekben. Egyben különösen. Egy asszony kísértete... öregem... igyunk... Ne beszéljünk többé ilyen badarságokról. Hol is hagytam el? Lady Proctornál? A bálban? Nos, a királynéval is megismerkedtem. Őt is Karolinának hívják.

- Hát még kit?

- Mindenkit.

- Mit beszélsz?

- Hát az angol trónörökösnét nem Karolinának hívják? És a régi nápolyi királynét, aki a kongresszus alatt meghalt? Mi? És...

- És?

- Nincs tovább. A régens hercegné akkor már negyedszer öltözött át, jobban mondva negyedszer vetkőzött le, ezúttal Aphroditévá, és valcert táncolt. Recsegett alatta a parkett, mintha az egész termet földrengés rázta volna meg. Én ezalatt a királynéval táncoltam, aki minden udvari etikett ellenére háromszor repülte velem körül a termet. - Kedves gróf, ön nagyszerűen táncol - súgta aléltan, és egész puha, érzéki testével mellemhez simult. Éreztem a királyné szíve dobogását, s minden vérem az agyamra tódult. Amikor vége volt a táncnak, a királyné csókra nyújtotta a kezét. - Máskor is akarom önt látni. Meddig marad nálunk? - Ez Metternich kancellártól függ - feleltem ostobán. - A királyné összehúzta a szemöldökét. - Hogy van Metternich? Nagyon régen láttam. Szeretetreméltó ember. - Úgy vettem észre, mintha a királyné tekintete belemerülne valami távoli emlékbe. De az arcán semmi sem változott. Mosolygós volt, kedves és királyi, és még egyszer hangsúlyozta: - Sokszor akarom önt látni. Ön kitűnően táncol. - Ennyi volt az egész.

- Semmi több? - kérdezte az alezredes csalódottan.

- Semmi. De most álmos kezdek lenni. Megártott ez a sok pezsgő.

Elnyúlt a földre terített katonapokrócon, és nyomban mély álomba merült.

Az osztrák sereg május 23-án vonult be Nápolyba, ahonnan a királyi pár már elmenekült. István gróf a régi ismerősök közül csak lady Proctort látta. Másnap már levelet kapott tőle, s a levelek naponta megismétlődtek. Az első levél így szólt:

"Madame Proctor legszívélyesebb üdvözletét küldi Széchenyi grófnak. Nem hallgathatja el, mennyire haragszik rá, amiért huszonnégy órája van már Nápolyban, és szegény barátnője még eszébe sem jutott. M. P. reméli, hogy a gróf holnap felkeresi. Ne küldjön választ!"

Erre a levélre nyomban válaszolt:

"Kedves levele elbűvölt, Signora, de bevallom Önnek, nem vagyok még jártas a szép olasz nyelvben. Remélem, ha majd több időt tölthetek az Ön elragadó társaságában, tökéletesíteni fogom hiányos ismereteimet, mert úgy hiszem, hogy a Signora türelme velem szemben határtalan. Ön a legcsábítóbb lény, akit életemben láttam. Tudja meg, hogy mindennap jobban félek Öntől. Szeretném látni, noha kerülnöm kellene. Bájos lénye annyira elragad, hogy végül szerencsétlen szenvedélyre gyulladok, amelyet Ön sohasem viszonoz. Ezzel pedig - érzem - szerencsétlenné tesz, noha az bizonyára nincsen szándékában. Fogadja, Madame, legmélyebb hódolatomat."

A második levél:

"Kedves Grófom, egész éjjel gyötrődtem, hogy vajon megmondjam-e, amit voltaképpen kétségbeesve el kellene titkolnom nemcsak Ön, hanem magam előtt is. Reggelig nem tudtam lehunyni a szemem, s beláttam, hogy cselekednem kell, ha nem akarok megtébolyodni. Legyen tehát úgy, ahogy Isten akarja. Bevallom, hogy, szerencsétlenségemre, szeretem Önt az őrülésig. Nincs a világon olyasmi, amit meg ne tennék, hogy Önnek csak egyetlen percnyi örömet szerezzek. Ma este az Operába megyek, csakis azért, hogy Önt láthassam. Az isten szerelmére kérem, el ne áruljon - nem is hiszem, hogy képes volna ilyesmire. Adieu, kedves grófom, ne gondoljon rólam rosszat. Nem tehetek róla. Ön a legvonzóbb ember, akit valaha láttam. Használjon fel minden alkalmat, hogy utcán, színházban, bálban vagy vadászatokon láthassam, és legyen jó hozzám. Addio, caro amico; félek, hogy az éjszakát ma is átvirrasztom. Hogyan szabadulhatnék meg gyötrő vágyaimtól?"

István gróf erre is válaszolt:

"Asszonyom, megőrjített a levelével. Ma este hat és hét között várom a lakásomon. Öreg inasomon kívül senki sincs a házban. Az utca sötét és néptelen. Gyaloghintón jöjjön. Ha nem jöhet, küldjön levelet, mert nem bírok az idegeimmel. Most tudom csak, hogy miért imádom annyira Nápolyt. Asszonyom, könyörüljön az Ön kínpadra feszített rabszolgáján. Nem tudom, ép ésszel ki tudom-e várni a holnapi napot. Szeret, asszonyom? Vagy csak tréfa volt az egész?"

Másnap a lady:

"Megsemmisülten kérem az Istent, hogy bocsássa meg szörnyű vétkemet. Szegény jó uram! Ő a világ legjobb embere, de te, kedves kis grófom, tökéletesen megbabonáztál. Neked ördögi hatalmad van. Te azt teheted velem, amit akarsz. Alázatos cseléded akarok lenni, nővéred, szeretőd, rendelkezzél velem! Imádlak! Holnap újra meglátogatlak."

A válasz:

"Madame, megszakad a szívem, de holnap nem láthatom az én gyönyörű tündérkémet. Mier gróf osztrák követhez kell mennem hivatalos ügyben. Nem is hiszi, hogy mennyire szenvedek."

A negyedik levél:

"Édes, egyetlen, gyönyörű lovagom, tulajdonképpen gyötörnöm kellene magát. Ön tegnap este nem volt a követnél - az én kémszolgálatom tökéletes -, hanem Fillangieri generálissal a Vezúv kráterét nézte meg. Ez még nem volna nagy bűn, de a generálisnak nagyon szép felesége van (figyelmeztetem, hogy tüdőbajos, és a tüdőbaj fertőző betegség!), s a társaságban négy vagy öt fiatal leány is volt (akik már elég viharos múltra tekinthetnek vissza). Miért csaltál meg engem? Elepedek egyetlen csókodért, s halálosan szerelmes vagyok beléd, édes kis barbár hercegem. Tudod-e, hogy olyan vagy, mint egy fiatal mongol kán?"

Az ötödik:

"Kedves barátom, én igazán a földkerekség legszerencsétlenebb asszonya vagyok. Nincs más gondolatom, mint Ön, és látom, hogy Ön már elfelejtett, sőt gyűlöl engem. Szívesen adnám oda mindenemet, ha sohasem találkoztam volna Önnel. Meghalok attól a gondolattól, hogy Ön nem szeret. Tudom, nem illő, hogy egy asszony magát ennyire kiszolgáltassa, nem is tenném a világ minden kincséért sem, ha nem kínlódnék ilyen nagyon. Pedig attól félek, hogy ez csak annál gyűlöletesebbé tesz az Ön szemében. Legyen hozzám irgalommal, látogasson meg holnap délelőtt, hogy együtt mehessünk a múzeumba."

A hatodik:

"Tegnap meggyőződtem, hogy nem szeret engem. Jó! Ezt nem lehet erőszakolni, aminthogy én sem tudom magamra erőltetni, hogy ne szeressem Önt. Nem szeret, nem szeret, megunt, betelt velem, kielégítettem a kíváncsiságát, és nem bánná, ha többé sohasem látna. Jó és kedves volt hozzám, és elhalmozott gyöngédségeivel, ez tagadhatatlan. De ez csak lovagiasság, ajándék, sőt végkielégítés volt a számomra. Ön talán észre sem vette, hogy az első ölelés izgalma után nyomban kijózanodott, és egy asszonyról kezdett beszélni, akit Bécsben hagyott. Azt mondta, hogy nagyon szerette őt, és nagyon rossz volt hozzá. Nos, én meg azt mondom, hogy még mindig nagyon szereti, és kívánom magamnak, bárcsak hozzám is hasonlóan rossz tudna lenni. Hiszen éppen ez a baj, hogy énhozzám csak jó és kedves és lovagias. Milyen messze van ez a szerelemtől! Mondja meg, kedves gróf, ki az a bécsi asszony? Legalább arra méltasson, hogy beavat a titkaiba. Kedves gróf! Én nemcsak az érzékeimmel, de egész lelkemmel szeretem Önt. Holnap délután meglátogatom - ne féljen tőlem, nem akarok semmit, csak azt kérem Öntől, hogy engedjen magához. Szeretem, egészen az Öné vagyok."

Erre a levélre István gróf sürgősen válaszolt:

"Madame, köszönöm, hogy annyi kedvességet pazarol rám. Ha szerelmem elég jogcím volna, akkor nem haboznék, hogy abból, ami köztünk történt, levonjam a konzekvenciákat. Érzem azonban, hogy nem vagyok méltó Önhöz, s a szerencse fiának kell magamat tartanom, hogy szívébe fogadott, és megajándékozott néhány édes órával, amelyet soha életemben nem fogok elfelejteni. Most, sajnos, hivatalos elfoglaltságom túlságosan súlyos, és csak ritkán jutalmazhat meg a sors azzal a boldogsággal, amelyet az Önnel való együttlét nyújt nekem."

Lady Proctor utolsó levele:

"Kedves grófom, elviselhetetlen fájdalmat okozott a levelével. Ön kegyetlen ember. Azt írja, hogy ezentúl ritkábban látjuk egymást. Kérem, könyörüljön rajtam. Legalább küldje el nekem az arcképét, bár mindenemet odaadnám, ha az arckép tulajdonosát is magamnál tarthatnám. Az arcképét abban a huszárruhában szeretném, amelyben legelőször láttam, de kicsiben, hogy kézimunkadobozomban elrejthessem. Ma estére Gallo márkihoz megyünk teára, nagyon kérem, jöjjön oda Ön is. Utána az Operában láthat. Adieu, kedves grófom. Ha otthon van, küldjön választ a szobaleányommal."

Széchenyi István gróf feljegyzése a naplójában:

"Nem mentem el sem a márkihoz, sem az Operába, mert a lady, aki egyébként kedves kis teremtés, halálosan untat. Ma azonban nem tudtam megakadályozni, hogy a St. Charles színházból elcipeljen magával a lakására. Férje szintén hívott, hát nem térhettem ki a látogatása elől. A férj nem tud, csak angolul, és így én egyetlen szót sem tudtam váltani vele, mégis megszégyenítően szíves irányomban. Milyen rejtélyes jószág az asszony! Vajon mivel hangolhatta férjét ilyen jóindulatra? Hogy zavaromat leplezzem, úgy tettem, mint aki szenvedélyesen szeretne angolul beszélni, mire ő fáradhatatlanul tanított és javítgatta kiejtésemet. Megtanultam hatvan angol szót kívülről, annyi teát ittam, hogy kólikát kaptam, s végül hajnali két órakor hazavándoroltam félmérföldnyire, a nélkül hogy az asszonnyal csak egyetlen gyengéd szót beszéltem volna. Remélem, hogy végre-valahára sikerült kiábrándítanom. Torkig vagyok vele. Torkig vagyok azonkívül Madame Vaudoncourtral, ezzel az ármánykodó, buja és hazug francia asszonnyal, valamint a kis Avalos hercegnővel, akiről kiderült, hogy tizennyolc éves korára romlott kis bestia, és torkig vagyok lord S. és sir G. feleségével is, akiket nem akarok látni soha az életemben. Karolina jóslata beteljesedett. Mindig ott áll közöttem és a többi asszonyok között.

Hát lehet így élni?

Az első gyorskocsival elhagyom Nápolyt. Menekülök. Még nem tudom, hova, de félek, hogy minden út Bécsbe vezet, Karolinához."

 

Amikor István gróf elutazott Olaszországba, a kongresszusi Bécs kezdett kifáradni a bacchanáliákban, és csak úgy találomra kiválasztott néhány szerencsétlen nagyvilági hölgyet, hogy megkínozza őket, s ebben az inkvizícióban a szemforgató erkölcsbíráskodás kielégüljön. Lichnovszky hercegné, aki közben özveggyé lett, gyásza miatt nem vehetett részt a mulatozásokon, tehát, mint egy hálója mögé rejtőzött pók, szalonjának sötét sarkából vetette rá magát a megtévedt kongresszusi szépségekre. Ez is egyik neme az aggkori érzékiség kicsapongásainak. Ez a hajsza Karolinát Bécs egyik legdivatosabb asszonyává tette. Az asszonyok, akik irigykedtek rá, vagy féltették tőle szeretőjüket, az előkelő társaságok évszázados hagyományai szerint jól vagy rosszul titkolt megvetéssel kerülték, a férfiak viszont - szintoly régi hagyományokra támaszkodva - annál merészebb fesztelenséggel keresték, mint valami szabad, könnyű prédát. Hiába volt gúnyos vagy visszautasító, a férfiak úgy érezték, hogy az eltávozott Széchenyi kapitány helyét egykettőre be kell tölteni, és lovagias ajánlkozásukkal még hálára is kötelezik az elhagyott asszonyt. A nagy karusszelen a württembergi trónörökös ostromolta, Metternich herceg bálján el nem mozdult mellőle Ozsarovszky gróf, akit nemrég éppen Nariskin grófnéval, Európa-szerte akkreditált hivatalos barátnőjével talált félreérthetetlen helyzetben a minden oroszok cárja, de - ilyen szíve van egy autokratának! - kegyencnő és kegyenc egyképpen amnesztiát kapott. A nagy redoute-on János főherceg tette neki a szépet, az emlékezetes szánversenyen Stewart lord, ez a durva és bolond angol arra vetemedett, hogy titokban megcsipkedte, és erkölcstelen ajánlatokat súgott a fülébe, mint egy kurtizánnak. Ah, a kurtizánok! Sagan, Bagration és Périgord hercegnők egyszerre felfedezték, elhalmozták gyengédségükkel, és köréje tolakodtak - ez volt az egészben a leglealázóbb és legfájdalmasabb. Leghevesebben a fiatal Liechtenstein Vince ostromolta - a Lichnovszky-szalonban nyomban ráolvasták, hogy a szeretője neki. Kétségbeesve menekült volna ebből a hajtóvadászatból, ha nem félt volna, hogy azzal még gyanúsabbá válik üldözői előtt. Pál gróf ragyogni szeretett volna vele, és erőszakkal cipelte egyik bálból a másikba. Mit tehetett mást - betegnek tettette magát, holott csak undor gyötörte, és Stefferl után vágyakozott nagyon. A Széchényi család hideg és tartózkodó modora megfélemlítette. Apósát Stefferl elutazása óta egyetlenegyszer sem látta, anyósa mindig sírva fakadt, valahányszor véletlenül találkozott vele. Észrevette, hogy sógornői gyűlölik, sógorai restelkednek miatta, az egyetlen ember, aki nem bántotta, az Pál gróf volt, a férje. Ezért hálás is volt, és úgy szerette volna Pált szeretni, de nem lehetett. Nem tudta, nem is érdekelte, hogy Pálnak van-e valakije, elég az, hogy valósággal legényéletet él férfitársaságban, vadászat, lovaglás, korhelykedések közepette. Ha akarná, magát az elhanyagolt asszonyok közé számíthatná, de hiszen ő nem kér a gyengédséggel elhalmozott feleség szerepéből sem, mert nem tud és nem is akar élete egyetlen és igazi szenvedélyétől megszabadulni. És Stefferl? Úgy hallja, hogy szertelenül tobzódik a nápolyi udvari élet gyönyörűségeiben. Nem kutatta, hogy mennyi igaz ezekből a mendemondákból. Lehet, hogy megcsalja - miért is ne csalná meg? -, lehet, hogy lelkileg hű marad hozzá - mi haszna van abból neki, aki úgysem lehet soha az övé? Mindenesetre valószínű, hogy a kettőjük szerelmi szenvedélye nincs egyensúlyban. Egyiknek csak kaland, a másiknak örök életre szóló tragédia.

December végén aztán történt valami, ami minden kis maradék életerejét végképpen feldúlta. Észrevette, hogy áldott állapotba került. Az első pillanatban határtalan boldogság áradt szét a lelkén, s alig várta, hogy a jó hírt közölje férjével és sógornőivel. Aztán valami megfoghatatlan félelem és zavar lepte meg. A dolognak hamar híre fut, s a Lichnovszky-szalonban rettenetes kommentárokat fűznek majd ahhoz. Nem. Ennek nem szabad megtörténnie! Napokon és heteken keresztül vívódott magával, hogy mitévő legyen. Majdnem beletébolyodott ebbe a töprengésbe; a második hónapban már nem tudott enni, nem tudott aludni, s az állapotával járó tünetek szinte elviselhetetlen mértékben gyötörték. Rettenetes görcsei voltak, feje szédült, gyomra émelygett, undor és félelem rázta meg egész valóját, éjszakánként néha valósággal őrjöngeni kezdett.

Soványsága és idegessége természetesen feltűnt nemcsak a családban, hanem a kongresszusi társaságban is. Egy okkal több, hogy minden mulatságon megjelenjék. Csak nem engedi, hogy találgatni kezdjék: miért nem mer táncolni az a zabolátlan kedvű és élni vágyó Széchényi Pálné?

Kéthónapi keserves vergődés után elszánta magát, hogy ha az Isten is úgy akarja, a szíve alatt megfogamzott élet terhét viselni fogja. Megmondta Pálnak és sógorasszonyának, Zsófi grófnőnek. Pál egykedvűen vette tudomásul, mint mindent, ami vele történt. Zsófi a maga szenvedélyes és szókimondó módján azt tanácsolta, hogy büszkén kürtölje világgá az állapotát. - Azzal, ha eltitkolod, gyanúba kevered magadat. - De a Lichnovszkyak! - Ördög vigye el az egész pereputtyot! - Istenem, ha ilyen egyszerű volna a dolog! A gyermeket augusztusra várom, és az emberek majd elkezdik számítani a hónapokat!... - Mit törődsz te az emberekkel? - És ha Pál lelkében is gyanút keltene? - Kedves Rollykám, a gyanú ellen egyetlen fegyver a sértett szemérem felháborodása.

Stefferlnek, habár kéthetenként írt neki Nápolyba, egyetlen szót sem tett az állapotáról. Nem tudta, dicsekvéssel vagy szégyenkezéssel kell-e tudtára adni neki a nagy fordulatot. Nem tudott sem annyira őszinte, sem annyira képmutató lenni, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy az ember biztosítsa a maga és mások boldogságát.

Egészségi állapota napról napra romlott. Olyan különös, ismeretlen fájdalmak léptek fel a dereka körül, a hátában, a szíve táján, aminőket első terhessége alatt egyetlenegyszer sem érzett. Megrémült, hogy vesebaja vagy méhrákja van, de senkinek sem mert erről beszélni, még orvosának sem. Fejgörcsei ellen nagy mennyiségű kábítószert vett be, úgyhogy a narkotikumok használata már valóságos életszükségletévé vált. Ez is nagymértékben legyöngítette. Így tartott az négy-öt hónapig. Akkor valamivel javult a testi állapota, s az idegrendszerét ez kissé megnyugtatta. Ingerlékenysége és túlzott érzékenysége valamivel alábbhagyott.

De karcsú, légies termete már formátlanodni kezdett, és megkérte az urát, hogy elhagyhassa Bécset. Pál grófnak ez ellen sem volt kifogása. Menjen Magyarországba, a Vas megyei apáti kastélyba, ő is elkíséri, mert meg akarja nézni a tavaszi mezei munkát.

Elutaztak tehát Apátiba.

Most látta először a férje birtokát, most volt először Magyarországon, s az első nap egy szép irlandi kastélyra, smaragdzöld dombokra, sövénykerítéssel övezett kertekre, legelőkre, pázsitra, fasorokra, erdei forrásokra, árkádiai tájképekre, Watteau-féle idillekre gondolt, amelyekben élete első pár esztendejét eltöltötte, de amire egyáltalán nem tudott visszaemlékezni. Tipperary - ennek a kis ír városkának a nevét sokszor kiejtette, homályos nosztalgiával az ősi szülőföld iránt, és képzeletében olyan gyönyörűnek rajzolta ki, aminőnek csak akarta. Most azt hitte, hogy ez az ábrándkép megvalósul.

Hamar csalódott.

Úristen, hova jutottam én? - Ezt a kétségbeesett kérdést egy hét múlva naponta már hússzor is elsóhajtotta egy tizennyolc szobás, kényelmetlen és halotti csendbe burkolódzott kastély falai között. - Micsoda világ ez? - lázadozott fogcsikorgatva a sápadt arcú asszony. Ha kinézett az ablakon, nem látott semmit, csak a szürke eget, amely szegényes és szomorú horizontra borult le, egy-egy görbe fát, amely ritka s poros lombjaival tenyérnyi árnyékot vetett a csupasz mezőkre, néhány nyikorgó szekeret az országúton, porfelhőben vagy sártengerben, és napnyugtával hazatérő gulyát, amely káromkodó béresek és csaholó kutyák elől meg-megriadva, lomhán ballagott a kiégett földeken át. Ezt látta a kastély déli ablakából - sivár egy tájkép, de legalább látott valamit. Az északi ablakból nem látott semmit, csak egy sor jegenyét, mogyoróbokrokat és élősövény kerítést, amelyen túl nyilván nem is volt semmi. Semmi a világon, mérföldeken és mérföldeken túl, a Fertő taván, a Hanságon, a Dunán keresztül egészen Bécsig semmi. - És ezt a semmit hívják Magyarországnak - tette hozzá Karolina fájó csalódással.

Aztán megpróbálta, hogy örömét lelje a neki új és egzotikus falusi világban, a sétakocsikázásokban, a holdfényes éjszakák idillikus csendjében, a vendéglátások naiv örömeiben, könyveiben, zongorájában, kis Andor fiának napról napra új meglepetésekkel szolgáló értelmességében, angyali bájában, az anyai gondok változatosságában, valamint az emlékekben, amelyeket Bécsből hozott, s a reménységekben, amelyeken elábrándozott. Ezekkel is hamarosan betelt.

Most, július elején, járása már nagyon nehézkes, teste eléktelenedett, lelkileg megtört, és félni kezdett a nagy megpróbáltatástól. Ez sem volt így akkor, amikor a kis Andorkát hordta a szíve alatt. És elfogta valami elviselhetetlen unalomérzés, unalom valaki után, mint ahogy franciául gondolkodó fejében ezt a hangulatot megfogalmazta. Szerette volna Stefferlt látni, akár csak egy órára is. Talán a fél életét odaadta volna ezért az óráért. De Stefferl nemcsak hogy nem ír, hanem a harctérről megint visszament Nápolyba. Éppen most! Hát még talán Stefferl is gyanúsítja? Csak a félelem, a vágy s a mind gyakrabban ismétlődő dührohamok hoztak valami változatosságot abba a sorvasztó és nyirkosan gőzölgő semmibe, amelybe itt Apátiban napról napra mélyebbre süppedt.

István gróf július hó utolsó napján érkezett vissza Bécsbe. Nem ismert rá a császárvárosra. Amikor elhagyta, ott volt az egész világ; most mintha Bécs kétszázötvenezer lakosából is elköltözött volna valahova legalább százezer. A kongresszus alatt az egész város delíriumban hánykolódott; tarkább volt, mint Párizs, nagyobb volt, mint London, a világ közepe volt; most már a régi Bécs patriarchális kedélyességét, finom kultúráját és meghitt báját is hiába kereste. A bécsi Olümposzról szétszaladtak az istenek; a királyok hazatértek saját külön elíziumi berkeikbe, a katonák újra elmentek Napóleon ellen harcolni, a Monarchia különböző tartományaiból összesereglett főnemesek szétszéledtek vidéki birtokaikra. István gróf idegenül lézengett a kihalt városban. Akiket ott talált, azok is hűvösen vagy szánakozással fogadták; apja szeméből fájdalmas szemrehányást olvasott ki, anyja naponta egyszer vagy kétszer sírva fakadt, és egyetlen testvére sem volt otthon, aki megvigasztalta volna. A Lichnovszky ház gyászolt; meghalt az öreg herceg, és többé nem rendeztek Beethoven-estéket a lefüggönyzött ablakok mögött. Csendes lett a Rasumovszky ház is, amelynek fele tavaly leégett, gazdája pedig kiesett a cár kegyeiből. Mintha minden szépség lehervadt volna a város arcáról; nem virítottak sem a bűn, sem az erény virágai. A Burgban nagybetegen feküdt a fiatal császárné, aki nemhiába mondogatta, hogy megöli őt a kongresszusi mulatságok töméntelen fáradalma. A császár rosszkedvű volt. Aggodalommal figyelte, hogy Mária Lujza a schönbrunni palotában egészen Neipperg gróf hatalmába került. Hiába győzték le megint Napóleont, hiába tették örök időkre ártalmatlanná, Schwarzenberg herceg és Metternich hiába diktálja most a békét Párizsban, a császár szíve tele van keserűséggel és nyugtalansággal. A bécsi polgárság sem tud megnyugodni. A gyönyörűségek és szépségek hulláma a kongresszus szétoszlásával lecsendesedett, és unalomba folyt szét, mint egy kiáradt tenger; helyén csak az elkövetett bűnök szennye és az öt hónapig tartó bacchanália iszapja maradt. István gróf mintha légüres térbe került volna. Fulladozni kezdett. Amióta tudja, hogy Karolina a Vas megyei apáti kastélyban második gyermekét várja, azóta Bécs az ő valamennyi templomával, palotájával, bástyasétányával, színházával, főúri szalonjával és csapszékével, jó és rossz asszonyával együtt mintha elsüllyedt volna. István gróf sejtette, hogy Karolina is ezt érezheti most Apátiban.

Hát annyi bizonyos, hogy élete zsákutcába került. Hat tarkabarka és meglepetésekkel teljes esztendőn át nyargalászott föl és alá ebben az utcában, és most égig érő kőfal zárja el a kijárást. Rettenetesen beleütötte fejét ebbe a kőfalba, és ez az ütés észre térítette, hogy nincs semmi dolga, és életének nincs semmi célja. Valamit befejezett, amit tulajdonképpen most kellene elkezdenie; most itt áll tanácstalanul, sebes homlokkal, és nem tudja, mi a teendője. Vagy keresztül kell mászni azon az égig érő bástyán, vagy mint egy fáradt kutyának, a fal tövében le kell feküdnie. Az elsőhöz sem testi, sem lelkiereje nincs, tehát beleegyezett a mozdulatlanságba. Hadi fáradalmak, mértéktelen dőzsölés és szerelmi kicsapongások amúgy is aláásták a szervezetét. Az olasz háborúban csak a kétségbeesés lázas izgalma hajszolta egész a hősiességig. Amikor hazajött, azt hitte, hogy egy másik háborúba kerül, le kell győznie az akadályokat, amelyek szerelme elé tornyosultak. Most nem volt kiért és nem volt ki ellen harcolni: Karolina nincs itt. Nincs itt, sőt levelet sem ír Apátiból. Karolina a falusi birtok csendjében második gyermekét várja: csoda volna-e, hogy őt férje és kisfia között tökéletesen elfelejtette?

István gróf beteg volt. Az öreg Seutin Seraphin, mogorva és egyenes lelkű katonadoktor, rámordult, hogy vigyázzon magára, különben elpatkol, mint egy korán hámba fogott és agyonhajszolt csikó. Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mi is a baja, Seraphin mester csak dühösen mormogott. Mindenféle baja van, keresztül-kasul a feje búbjától a sarkáig, egész szervezete megbomlott és nyavalyák áldozata lett. Hetekig ki sem mozdulhat a szobájából. Mindenféle szörnyű kezelésnek kell magát alávetnie, hogy épkézláb embert faraghasson a huszonnégy esztendős roncsból.

- Maga olyan, mint a szép magyar báró, aki összedrótozott-foltozott hulláját pirosra és fehérre mázolva végigzötyögteti a Prater sétányain - mondta neki a vén, mogorva Seraphin doktor. - Adjon hálát az Istennek, ha valahogy ki tudom rángatni ebből a nyomorúságból.

Nem kellett nagyon erőltetni arra, hogy visszavonuljon és gyógyíttassa magát. Ágynak esett, és heteken keresztül tehetetlenül fetrengett párnái között. Hát ez is lehetséges? - kérdezte magától, mint ahogy a halálraítélt kérdezheti a siralomházban.

- Hát én alaposan tönkretettem az életemet, mielőtt jóformán élni kezdtem volna. Szeretném tudni, hogy mi lesz belőlem. Gyermekkorom óta naplopó vagyok; nem tanultam semmit, semmiféle iskolát nem láttam; meg is látszik rajtam; nem volnék ostoba, de tapasztalatok és tudomány nélkül jóban és rosszban egyformán műkedvelő, gyáva és hitvány vagyok. Édesapám fennkölt lelkű, erényes és tudós ember; nővéreim, ha egyéb téren nem, de otthon vannak a művészetekben, költői lelkek, mély érzésűek, finomak és vallásosak. Az én vallásom abból áll, hogy gyóntató paphoz szaladok, amikor megrökönyödöm, és remegek az Isten büntetésétől erkölcstelenségem és léhaságom miatt.

Már az első napokban gyötrődve vágyódott Karolina után, ez a vágyakozás azonban csakhamar dühös féltékenységgé és gyűlölködéssé fajult. Ő meg akart halni, Karolina pedig az urával turbékol, és gyermeket szül neki. Aztán úgy látta, hogy Karolinával szemben is igazságtalan, sőt eszeveszetten önző és elvetemült. Mert hát kiről van szó? A testvéréről és a testvére feleségéről. Inkább örülnie kellene, hogy Karolinát valami égi kegyelem kiemelte abból a szakadékból, amelybe belezuhant. Karolina megtisztul, és őt is megváltja bűneitől. Tehát még csak jobban kellene imádnia őt.

Lassanként valósággal örömét lelte abban, hogy beteg. Betegnek kell lenni, hogy az ember kiemelkedjék önmagából, s a lelkével felröppenjen a fellegek fölé... a betegség tisztítótűz... aki sohasem volt beteg, az lassanként ragadozó bestiává, durva bohóccá vagy ostoba és hetyke barbárrá aljasul. Hálát adok neked, Istenem, hogy meggyötörted bennem a testet, és alkalmat adsz, hogy a lelkem meggyógyuljon. Hiszen olyan rengeteg sokat kell pótolnom. Belátom, hogy eddig kevéssé ismertem magamat. Elérhetetlen illúziók után szaladgáltam, öntelt és dölyfös voltam, s azt hittem, hogy valami rendkívüli szerep vár rám az életben. Első szerep, főszerep egy nagy színielőadáson, amelyen embertársaim csak statisztálnak körülöttem. Hohó, Stefferl, hátrább az agarakkal! Elégedjél meg a második vagy harmadik szereppel, szerényen és alázatosan, s legalább ezt a mellékszerepet tanuld meg hibátlanul! Eldőlt a sorsod. Egészségedet és ifjúságodat aláástad, erről most már nem tehetsz, de tisztességes és értelmes férfiúvá lenni: ez még talán hatalmadban van.

Ebben megnyugodott. Egész halom könyvet hozatott át apja szobájából, francia és német költőket, Torquato Tassót, Rousseau-t, gazdasági és lótenyésztési munkákat, történelmet, klasszikus munkák fordításait, Byront, Öhlenschläger drámáit, Staël asszonynak Németországról írt könyvét, utazási műveket, regényeket - s ezt a százféle tálból összetöltögetett ételt habzsolni kezdte rettentő mohón zabálva, ha ízlett, ha nem, dacos kitartással, a végkimerülésig. Az egészből annyi haszna volt, hogy megpillantott egy roppant, új világot, új szépségekkel, izgató mélységekkel és magasságokkal, s kedve kerekedett felfedezni ezeket a földöntúli világrészeket. Ez visszaadta önbizalmát, felcsigázta becsvágyát, és elfelejtette testi és lelki nyomorúságait. Most éppen olyan sokat élt át szellemileg eszmék és érzések birodalmában, mint eddig a földi örömök élvezetében.

Homályos tervei voltak, hogy valami nagy és rendkívüli dologgal kápráztatja el a világot. A világot, amelyről mindenáron el akarta hitetni magával, hogy helyettesíteni tudja Karolinát. Tele volt a feje általános szólamokkal az örökkévaló legfőbb igazságról, a hitről, amellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval, az igazi boldogságról, a belső csöndről s a nagy eszmékről, amelyekben mindegy, akár nyerünk, akár vesztünk, csak el ne menjünk mellettük részvétlenül és haszontalanul - önnönmagát akarta meggyőzni, hogy igazságban, hitben, belső csöndben Karolina nélkül is boldogan lehet élni... Valójában azonban nem tudta, hogy mi lesz az a meglepetés, amivel nem a világot, hanem Karolinát akarja elkápráztatni.

Július végén aztán hírül vette, hogy Karolina korán szült, és halott gyermeket hozott a világra. Megtudta, hogy éppen akkor senki sem volt mellette Apátiban, s egy falusi bábaasszony ügyetlen keze alatt majdnem elvérzett. A tiszttartó vágtatott Cenkre Kiss József doktorért, de az, nem mert a seblázas asszonyhoz hozzányúlni, tehát saját felelősségére kocsiba fektette, és elindult vele Bécsbe, hogy megoperáltassa. Erre a hírre, az ő hitre és belső csöndre törekvő lelkében megbomlott minden affektált harmónia és egzaltált boldogságkeresés.

Úgy járt, mint az apa, aki látja, hogy kislánya árokba zuhant, tehetetlen rémületében utána ugrik, s agyba-főbe veri a neki legdrágább lényt. István gróf szíve is tele volt fájdalommal és borzalommal. Kínjában azzal vádolta Karolinát, hogy szerencsétlenségének ő maga az oka. Majd Isten büntetését látta abban, hogy nem tudott élő gyermeket a világra hozni. Nem vette észre, hogy a tragikus esemény egyszerűen csak újra felkavarta féltékenységét, és felizgatta rosszhiszemű, szennyes fantáziáját: vajon ki is voltaképpen a gyermek apja? Nem tudta, hogy kétségbeesése azért menekül ebbe az ocsmány gyanúba, mert ezzel az őrület vagy öngyilkosság fenyegető rémét akarja magától elriasztani. Nem tudta, hogy miért, de úgy érezte, hogy nem mer Bécsben maradni, nem meri bevárni Karolinát.

Elhitette tehát önmagával, hogy makkegészséges, hogy nincs semmi problémája, hogy egyszerűen nem emlékszik Karolinára. Abbahagyta kúráját, beszüntetett mindenféle testi és lelki fájdalmat, kiugrott a betegágyából - akárcsak a tolentinói ütközet előtt -, és elutazott Bécsből, hogy Franciaországban, a főhadiszálláson, Schwarzenberg tábornagy mellett folytassa katonai szolgálatát. Szeptember közepén már Párizsban volt, de a háború már befejeződött. Engedélyt kért tehát a tábornagytól, hogy Londonba utazzék tanulmányútra. Mindezt szédületes iramban csinálta, akárcsak egy lovasrohamot Tolentinónál. Előszobázott, utazásra készült, benyargalta Párizs múzeumait és csapszékeit, részt vett komoly beszélgetéseken és ocsmány tivornyákon, megnézte a klasszikus színházi előadásokat és a bordélyházi ocsmányságokat. Megsiratta Napóleont, és elhatározta, hogy a saját erejéből lemásolja ennek az embernek emberfeletti tulajdonságait, aztán kocsit vásárolt, ragyogó, drága, fekvésre is alkalmas zárt hintót, azzal harminchat óra alatt Boulogne-ba ügetett, aztán hajóra ült, másnap este Dowerból továbbkocsikázott, és október elsején már London köveit taposta. Közel három hónapig volt Angliában. Ezalatt naponta csak négy órát aludt, húsz órán keresztül pedig három-négy ember életét élte egyszerre. Megtanult angolul, elolvasott egy csomó műszaki könyvet és minden Shakespeare-drámát, együtt ebédelt lordokkal, tudósokkal, követekkel, gyárosokkal, mérnökökkel és kereskedőkkel, részt vett György herceg férfiorgiáin, lóversenyeken, katonai parádékon, mezőgazdasági gyűléseken és politikai értekezleteken, este pedig a Drury Lane és Covent Garden páholyában vagy az Asthley-féle cirkuszban szórakozott. Egy szempillantást vetett az angol birtokviszonyokra, a parlamenti életre, a newmarketi lóversenyekre, London tereire, a woolnichi tüzérségi terepre, az Angol Bankra, a fonógyárakra és sörgyárakra, a gázvilágításra, a kéményekre, amelyeket a szél forgathat, a ki- és befelé nyíló és maguktól csukódó ajtókra, water closetokra, és megállapította, hogy a remek angol nép életmódjával, erkölcseivel és szokásaival csaknem teljesen egyetért. Az egész ember éjjel és nappal, ébren és álomban szüntelenül égett és lobogott, és közben egy asszonyra gondolt, akit majdnem szerencsétlenné tett, de az Isten megváltotta őt is, az asszonyt is, és mindent az Isten rendbe hozott. Megbékült, kielégült, ujjongó lelkével hajóra szállt, s egy zivataros éjszaka után szerencsésen megérkezett a francia kikötőbe, türelmetlen sietségében ki sem tudta várni a rendes partraszállást, egyik hajóról a másikra ugrott, átgázolt a vámhivatalnokon, galléron kapott egy fiút, és kényszerítette, hogy vele a vendéglőbe fusson. A vendéglőben tüzet gyújtott, hogy a vihartól átázott ruhája megszáradjon, aztán lefeküdt, álmában háromszor is kiesett az ágyból, minden öt percben felébredt, mégis kialudta magát, reggel énekelve és fütyörészve kelt, s aztán folytatta útját, és negyvenkét óra alatt viszontlátta Párizst. Itt sem maradt soká, s újév napján már ismét otthon volt Bécsben. Akkor aztán egyetlen csapással mindent romba döntött, amit olyan lázas buzgalommal felépített. Pál bátyjával elment az Elyseumba, és negyvennyolc óráig dőzsölt éppoly telhetetlen falánksággal, mint ahogy a könyveket, Párizst és Londont felszívta magába egyetlen lélegzetvételre - ha ízlett, ha nem -, dacos kitartással, a végkimerülésig.

Kemény télidő volt, a nap csak nyolc óra tájt emelkedett a látóhatárra a Wienerwald mögül, de az öreg Széchényi Ferenc gróf landstrassei palotájában hajnali öt órakor megkondították az ébresztő harangot. A városba siető fuvarosok csodálkozva nézték, hogy a grófi házban már ily koromsötét órában kigyúlnak az olajlámpások, kinyílnak a manzárdablakok, a cselédség takarítani kezd, az istállóban fényesre kefélik a parádés lovakat, az udvart felseprik, az egész házban izgatott sürgés-forgás támad. Benn a palotában huszárok, komornyikok, szobaleányok lótnak-futnak, a kert útjain és az istállók körül udvarosok, kocsisok és lovászlegények szorgoskodnak; a kocsiszínben utazóhintókat mosnak és súrolnak; az egész palota ragyog a tisztaságtól és az ünnepélyességtől. Az udvarmester szemlét tart a ház népe fölött; fényes libériák, huszárcsákók, arannyal és ezüsttel kihányt, sújtásos dolmányok és háromszögletű kalapok, kardok, címeres tarsolyok és sarkantyúk lógnak a lépcsőházban és a folyosókon. Tele van az egész ház, a földszinttől a padlásszobákig.

A hajnali harangszó a palota urát, öreg Széchényi Ferenc grófot már ébren találta. A gróf öltözködött. Aranyszövésű, kurta dolmánya fölött meggyszínű, elöl lekerített nyestprémes bársonymente simult szikár alakjára, gazdag zsinórzású, feszes nadrágja oldalpaszomántját apró, vékony kardocska verdeste, lábán sötétvörös, rövid, aranysarkantyús csizma feszült. Az egész öltözékről egy kifinomodott rokokó főúr franciás ízlése és magyaros pompája sugárzott. Nyakában az aranygyapjú, mellén csillagos olasz nagykereszt szalagja, mintha az udvarhoz, vagy valami országos parádéra készülődnék. A gróf fonnyadt, sárga, ráncos arcán ünnepi áhítattal, lassan átballagott a kápolnába, s letérdelt az örökmécs elé. Nemsokára megérkezett Hofbauer Kelemen atya, a bécsi redemptorista rend feje, akit a bécsi nép már életében beiktatott a szentek közé. A szerzetes beült a gyóntatószékbe.

Ma a család többi tagja is hajnalban kelt fel, és egyenként és lábujjhegyen lopódzott be a kápolnába. Elsőnek az öreg kegyelmes asszony, zihálva, köhögve, mint mindig, de nehéz selyemben és bársonyban, ősi ékszerekkel, ódon pompával és félénk alázatossággal. Letérdelt az első padsorban, és várt, míg ura végez a gyónással. Utána két fiatalabb hölgy, Franciska és Zsófi grófnők, aztán a férjek, Batthyány Miklós és Zichy Ferdinánd grófok, majd Széchényi Lajos gróf, a legöregebb fiú és felesége, Clam-Gallas grófnő helyezkedtek el a padokban, és imádkozva várták, hogy rájuk kerüljön a sor a gyóntatószékben.

Félóra múlva halk sarkantyúpengés neszével betoppant a kápolnába István gróf is, ulánusezredének díszruhájában. Megállt a nehéz, faragott tölgyfa ajtó mélyedésében, és keresztet vetett magára. Homlokáról nehéz verejtékcseppek gyöngyöztek alá; egész teste izzadt a túlságosan befűtött kápolnában. Kétnapi tivornya után, valamivel éjfél előtt került az ágyba. Elég idejében tehát, hogy megáldozhassék, de elég későn ahhoz, hogy kétnapos mámorát ki tudja aludni.

Egymás után érkeztek a Mesnil bárónők, a cseh Desfours gróf, a szegény Kueffstein báró a többi atyafisággal, majd Hoyos István gróf és a fiatal Forgách Antal, aki a cenki Széchenyi-kastélyban együtt nevelkedett a két fiatalabb Széchenyi fiúval, mint afféle árva rokongyerek. István gróf fáradtan és türelmetlenül nézegette az érkezőket, s csak akkor csillant föl a szeme, amikor, mint valami rejtelmes jelenés, sötét szempilláit lesütve, ruganyos termetét a csípőjén ingatva, karcsún, finom illatfelhőben, kissé félénken és fáradtan besuhant a kápolnába Pál gróf felesége. Egyszerre tele lett vele a kápolna, az asszonyok kissé megfordultak, megérezve a profán illatot, a kacérságnak és érzékiségnek azt a néma hírnökét, amely Karolina jöttét szinte bejelentette. Egy pillanatra el is felejtette, hogy kápolnában van, közel a gyóntatószékhez, csak Karolinát nézte, és önfeledten átadta magát ábrándjainak.

Most megürült a gyóntatószék és Karolina hirtelen mozdulattal, kissé dacosan és elszántan, odaborult a szent ember lába elé.

István gróf szíve nagyot dobbant, zúgott a füle, és káprázott a szeme. Karolina gyónik. Eddig nem is gondolt arra, hogy voltaképpen mi is történik ott a gyóntatószékben. Nővérei, sógornői, testvérei, játszópajtásai egymás után letérdeltek, majd felkeltek, áhítatos vagy közönyös arccal, mint akik egy megszokott szertartáson esnek keresztül, s ő maga sem látott semmi rendkívülit ebben a vallásos gyakorlatban. De ahogy Karolina odatérdelt a szerzetes elé, egyszerre elöntötte lelkét valami érthetetlen félelem, és az izgalomnak majdnem elviselhetetlen remegése. Ugyan miről beszélhet ott Karolina? Karolina bűnei kínzó gyötrelemmel korbácsolták fel a fantáziáját. Borzasztó dolog történik most ott a gyóntatószékben! Az a szegény, egyszerű barát, Kelemen atya, aki oly természetes és nyugodt biztonsággal jár az Isten felé vezető úton, aki annyi asszony bűnét ismeri, nem is sejti, hogy most micsoda bűnöket visznek elébe! Karolina bűneit! Azokat a bűnöket, amelyekről két év óta olyan fogvacogtató rémképeket rajzol az ő fantáziája. Valóságos istenkáromlás és szentségtörés, de be kell vallania, hogy Karolina bűneire mindig sokkal kíváncsibb volt, mint az erényeire.

Ekkor lépett be a kápolnába Pál gróf rosszkedvűen, vörös és kidagadt szemmel, ványadt arccal, frakkban, széles, dús fekete selyem nyakkendővel, mint valami bécsi dandy, aki egyenest az utcáról vagy valamelyik színházból állít be ide, díszmagyaros, meghatott, imádkozó családja körébe... Istvánt ez is elszomorította. Hogy fáj majd édesapánk szíve, ha meglátja ezt a cinizmust.

A gyóntatás még egyre tartott. A család feje úgy rendelkezett, hogy ezen a napon a háznép és az uradalmi tisztek is meggyónjanak. István ezek közül csak Liebenberget, a nevelőjét, Pap Ferenc urat, a jószágkormányzót, Thibolt Ferenc pénztárost, Kiss Józsefet, a háziorvost és Pigay titkárt ismerte. Meg egy idős, fekete ruhás, kövér kis parasztasszonyt, Öreg Kelemen Évát, a Széchényi gyerekek dajkáját... Ő maga is ennek a pirospozsgás, erőteljes magyar asszonynak a tejét szívta. Elérzékenyedett, amikor a boldogan sugárzó, egyszerű parasztarcot látta; íme, az ő második anyja! Olyan sima, egyenes, puha útja van neki is földről a mennyországba, akárcsak a gyóntató szentnek, az öreg Kelemen atyának. E pillanatban egyszerre szerette és irigyelte őket.

Hét órára ő is odakerült a gyóntatószék elé. Akkor már égett az agya, és egész teste alélt volt a kimerültségtől. Úgy omlott le a térdeplőre, mintha leütötték volna. Félt, hogy sohasem tud felkelni onnan. És anélkül, hogy a bevezető imádságot elmondta volna, lázasan lihegni kezdett, mintha attól tartana, hogy nem lesz elég ideje bűneinek felsorolására.

- Lelki atyám, én nagyon romlott vagyok. Hibáimban megátalkodtam és megszoktam, hogy minden tisztább érzést vagy szándékot elnyomjak magamban. Elmerültem a kicsapongásokban, hiú és hazug ember vagyok. Minduntalan megfeledkezem a vallás parancsairól; nem tartom meg a böjtnapokat. Alárendeltjeimmel dölyfösen, durván, sokszor igazságtalanul bántam. Vasárnap misét nem hallgattam, utolsó gyónásomat kellő előkészület nélkül, áhítat és igazi bűnbánás nélkül végeztem. Rászoktam a káromkodásra, esküdözésre. Mértéktelen, nyalánk és tobzódó, falánk és korhely vagyok. Elkényeztettem testemet, nem bírom sem a meleget, sem a hideget, kényes és elpuhult vagyok, és csak érzéki örömökön jár az eszem. Most is. Ebben a pillanatban is. Jaj... attól félek, hogy elájulok. Tivornyából jövök... szédülök... gyónom a Mindenható Istennek és neked, lelki atyám, de hiába erőlködöm, nem tudom abbahagyni a rosszat, és már nem is tudom erősen akarni a jót. Atyám, nem tudok hinni...

A szerzetes vigasztalta. Isten kegyelme határtalan. Ez a kemény önvád, ez a kétségbeesés az elkövetett bűnök felett, ez a véres önmarcangolás a legbiztatóbb jele Isten kegyelmének.

- Nem, nem - lihegte István -, az Úr elhagyott.

- Ne káromold, fiam, a Mindenhatót. Fogadd meg erősen...

- Atyám, éppen ez az, amit nem tudok megcselekedni. Nem bírok a test kísértéseinek ellenállni... Érzéki vágyaim erősebbek, mint én.

- Ha megbánod...

Stefferl könnyekre fakadt:

- Még most is... ezen a szent helyen is...

- Imádkozzál...

- Most nem tudok... itt van... és bűnre kísért...

- Kerüld a kísértéseket.

- Nem akarok aszkéta lenni. Atyám, én e nélkül a bűn nélkül nem tudok élni.

- Szerelmes vagy, fiam?

- Nem tudom. Talán csak a gyönyörbe, amelybe belefulladok. A lányokba, akik ártatlanok, és az asszonyokba, akik romlottak. Más ember feleségébe... Felebarátom, sőt atyámfia feleségébe, mert ez nemcsak kéj, hanem halálos félelem, kín és kétségbeesés is... jaj, atyám, kifáradtam, és félek, hogy meghalok.

A szerzetes gyengéden fejére tette a kezét:

- Fiam, téged valami megzavart, és elvette józan ítélőképességedet.

- Igen. Egy asszony.

- De az Isten látja és szánja vergődésedet.

- Akkor irtsa ki lelkemből ezt az érzést.

- Bízzál az ő irgalmában, fiam, és mondd el a bánat és erős fogadás igéit. És én feloldozlak.

István gróf arca eltorzult:

- Szentatyám, nem merem az Úr testét magamhoz venni.

- Visszautasítod a kegyelmet?

- Nem, nem, nem merem...

És felugrott a gyóntatószékből feloldozás nélkül.

Aztán rémülten körülnézett. Vajon nem hallották-e meg? Vajon nem veszik-e észre, hogy milyen feldúlt és kétségbeesett? És vajon nem tűnik-e fel, hogy nem járul az Úr asztalához?

Szerencsére senki sem figyelte. A kis kápolna zsúfolva volt ájtatoskodókkal, apja mélyen elmerült az imádkozásba. A család tagjai megáldoztak, a szentmise véget ért. Ferenc gróf és felesége reggelire hívták magukhoz a vendégeket.

Széchényi Ferenc gróf élete néhány esztendő óta csak állandó búcsúzkodás volt; előbb elbúcsúzott a közélettől, aztán az udvari szerepléstől, végül a gazdasági gondoktól is szeretett volna menekülni. Legidősebb fia harmincöt, a legfiatalabb huszonöt, mindegyik megérett már arra, hogy maga vegye kezébe a sorsát. Efölött azonban sokat tépelődött. Látta, hogy nem egy kortársa késő vénségére koldusbotra jutott, mivel a fiatalok néhány év alatt eltékozolták, amit nemzedékek évszázadokon keresztül gyűjtögettek. Az ő fiai közül e tekintetben Lajost és Pált nem kellett féltenie. Lajos komoly, meglett ember, Pál ugyan nem a legeszményibb lélek, de egészen a zsugoriságig takarékos; István az, akit félteni kell a nagyvilági élet hiúságaitól, mert jószívű, bátor, nemes és tehetséges ember; de hibái is vannak, szereti a fényűzést; mintha egy Esterházy-vagyon állna a háta mögött. Ám azt sem akarja, hogy fiai közül éppen a legderekabbat megrövidítse. Hónapokig dolgozott a megoldáson legbizalmasabb emberei, jószágkezelői és ügyvédjei segítségével. Most végre elkészült vele, s azért hívta maga köré az egész atyafiságot, hogy mint egy trónjáról lemondani készülő király, birtokait felossza a királyfiak között. Szinte gyermekesen örült ennek a napnak. Azt akarta, hogy tiszta lélekkel, minden földi szennytől megszabadulva, a gyónás és áldozás szentségében megerősödve kezdjék el az önálló életet.

Reggeli után asztalt bontott, karjára vette feleségét, és maga után intette gyermekeit a könyvtárszobába. Ott már várta őket a jószágigazgató s néhány tiszttartó, pénztárnok, számvevő és titkár.

István gróf szédülve követte őket, és leült a könyvtár egy zugába, ahonnan jól láthatta Karolina hollófekete fürtjeivel árnyékolt, halvány, de így talán még vonzóbb és csábítóbb arcát. Rá kellett néznie, mert különben úgy érezte, hogy idegrohamok lepik meg, mint már jó néhányszor az utóbbi időben. Karolinán kívül egyebet senkit sem látott, és nem hallott semmit. Nem hallotta az öreg gróf reszkető hangon elmondott szavait, amelyben megindokolta, hogy miért osztja föl birtokait, és ezért cserében mit vár az új tulajdonosoktól. Nem hallotta azt sem, amikor a jószágkormányzó a meghatottságtól kissé fátyolosan és remegve olvasta: "István grófnak rendelem a cenki kastélyt, Nagy- és Kiscenket, a nagyerdőből kétezer-kétszáz holdat, valamint a következő birtokokat: Bors, Hidegség, Homok, Hegykő, Szentgyörgyvár, Mándy-puszta, Zalaszentlászló, Senye, Csokonya, Tarnóca, Györgyös, Kútfői-puszták, Komlósd, Szentes, Péterhida, Barcsa a drávai erdővel, Darány, Aranyosi-puszta, Visonta, valami nyolcvanezer hold." Ehelyett arra gondolt, hogy Karolinának nem sikerült még egyetlen pillantását sem magára vonni. Igaz ugyan, hogy nekik kettőjüknek többé az életben nem szabad egymás szemébe nézniök. Ezt ígérte az édesapjának, aki most itt ül előttük, és megfosztja magát minden gazdagságától és apai hatalmától. Ezt ígérte a család tagjainak és barátainak mint testvér, rokon, nemesember, katonatiszt és mint becsületes férfi; ezt ígérte meg Karolinának, és ezt kellett volna vezeklésképpen megígérnie a gyóntatószékben Kelemen atyának... de attól a pillanattól kezdve, hogy Karolina édes és szenvedő arcát megpillantotta, egyszerre elhatározta, hogy mindennek az ellenkezőjét fogja cselekedni.

A jószágkormányzó ezalatt továbbolvasta Ferenc gróf rendelkezéseit. Hogy leánygyermekeit, akiket bőkezűen kiházasított, a törvényben előírt örökrészen kívül évenként még egy-egy, százezer forintról szóló kötelezvénnyel ajándékozza meg. Hogy a család boldogságára, díszére és fenntartására még külön majorátusokat állít fel, egyet Sopron vármegyében, egyet Zalában és egyet Somogyban a bécsi, pesti és soproni palotákkal együtt. Hogy a majorátusokból kizárja a papokat, szerzeteseket, elmebetegeket, továbbá azokat, akik a katolikus vallástól elpártolnak, vagy akik nem katolikus és nem régi nemes családból származó nővel lépnek házasságra. István gróf ezalatt azon tűnődött, hogy elválasztja Karolinát Páltól, és ha ez nem megy másként, áttér a református hitre. Ha pedig Karolina nem akar a felesége lenni, akkor beáll szerzetesnek, mert fél, hogy lelki vívódásaiban megőrül, vagy megöli magát.

Egyszerre csak elsötétült szeme előtt minden, úgy érezte, hogy mélység nyílik meg alatta, s ő lassan süllyed lefelé az örvénylő semmibe, mint valami langyos fürdővízbe. Nem hallotta, amikor bátyja, Lajos gróf elcsukló hangon köszönetet mond a család fejének, nem hallotta az anyja csendes zokogását, már nem is tudta, hol van, nem tudta, mi történik vele, lent volt az örvény fenekén, túlvilági boldogságban... és csak azt érezte, hogy megcsapja az örökkévalóság szele, de nem úgy, mint tavaly ott lenn, a nápolyi katonakórházban, nem halálfélelemben, hanem boldog örömben és beleegyezéssel.

Ebben a pillanatban Karolina, aki háttal állt neki, éleset sikoltott, az öreg gróf kimeredt, zavaros szemmel bámult a sötét sarok felé, mindenki felugrált, és rémülten rohant István grófhoz, aki elnyúltan, viaszsárgán s dermesztő hidegen feküdt félig a földön, félig a karszéknek támaszkodva. Kiss József, az uradalmi doktor feltépte ruháját, és szívéhez tette a fülét.

- A gróf elájult - jelentette ki maga is halálsápadtan -, de nincs ok az aggodalomra... futó rosszullét... ideggyengeség...

Akkor már magához is tért. Elkényszeredetten mosolygott, és bocsánatot kért, amiért megzavarta a családi ünnepélyt. Aztán az orvos karján kitámolygott a könyvtárszobából.

Karolina szerette volna Bécsben tölteni a farsangot, annál is inkább, mert az összes Széchényiek Bécsben maradtak, a Lichnovszky család letette a gyászt, és Christiane hercegasszony újra megnyitotta termeit, egyik unokanővérének, Thürheim Constantine grófnőnek kezét megkérte az öreg Rasumovszky herceg - körülötte tehát az egész rokonság gondtalan örömben várta a császárváros újjáéledt nagyvilági életét.

Pál gróf azonban mást határozott. Kiadta a parancsot az utazásra.

- Hova?

- Vissza Apátiba. Most kezdődnek a téli vadászatok.

Karolina kétségbeesve engedelmeskedett.

- Mikor jövünk vissza?

- Az attól függ...

Pál gróf szava itt elcsuklott, Karolina kitalálta, hogy mit akart mondani. Az attól függ, hogy Bécsben marad-e Stefferl... de Pál gróf szava elcsuklott, és az olyan szánalmas és kétségbeejtő volt. Megsajnálta Pált. Arra gondolt, hogy ha itt marad, a család Stefferlt küldi el Bécsből. Ezt is megértette. A Széchényiek helyében mindenesetre ő is hasonlóképpen cselekednék. De rá nézve elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy ezentúl ő és Stefferl kerülgetni fogják egymást, mint az éj és a nappal, vagy mint az időjárás-mutatón a barát és az apáca. De nem mert ellenkezni.

Másnap útra készen állt a nagy üveges, családi bőrhintó, amelyben aludni is lehet, természetesen annak, akinek az éjszaka álmot hoz a szemére. A család búcsúzkodott. István gróf is megjelent a ház kapujában, és megcsókolta Pált, majd Karolinát. Csak felületes, puha, rokoni csókot lehelt a homlokára, ezalatt azonban hosszan és erősen megszorította a kezét. Ő visszaszorította. Nem tudta a könnyeit visszatartani. Pál siettette.

- Gyerünk, megfáznak a lovak. Isten áldjon, Stefferl.

És újra megcsuklott a hangja. Csak a hangja el ne csuklana ennek az erős, cinikus, duhaj legénynek! Ezt nem lehet elviselni, még a kis Andorkánál sem, akinek szintén el szokott csuklani a hangja, ha helykén feleselni akar, de szavát elfojtja a sírás.

Egy ideig hátra-hátranéztek, és kendőiket lobogtatták. Aztán letértek a Landstrasséról, a Schönbrunn felé vezető útra. Még egyszer hátranéztek, de már nem lehetett látni a Széchényi házat.

Karolina élete Apátiban mindjobban elmerült az egyedülvalóság poshadt állóvizében. Órákig elbolyongott a domboldalakon, a búzaföldek között vagy a szőlőlugasokban; mióta felgyógyult, rákapott a lovaglásra; megerőltető vágtatások után félholtra fáradva feküdt le, és az eszméletlenség határán álomba merült. Alvása mégis nyugtalan és felszínes volt; gyakran látta Stefferlt, sőt néha hallotta a hangját, a sarkantyúja pengését, a lova dobogását; ilyenkor kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant, és szívszorongva figyelt: várta, hogy egyszer csak kinyílik az ajtó. Oly erősen várta, hogy sokszor ki is nyílt. A szél besüvöltött, és eloltotta a gyertyát. De azért nem lett sötét, sőt valami földöntúli világosság gyúlt ki, s ebben a titokzatos fényben megjelent Stefferl. Aztán az érzéki szerelem vad jelenetei következtek, amelyekből csuromvizesen, szívdobogva, holtra fáradva ébredt fel, és teste még akkor is görcsökben vonaglott. Máskor ijesztő álmai voltak. Találkozott vele meredek hegyi úton, folyóparton, szépen gondozott sétány fái alatt vagy piszkos külvárosban, amelyben lassan ráismert a Salzgries sikátoraira. Találkozott vele ismeretlen tájakon, titokzatos városokban, csodálatos, ódon épületek romjainál, Nápoly napfényes utcáin, a tengerparton, félelmetes hegyi utakon, jobbról égig érő sziklafal, balról szédítő szakadék a tenger felé. Volt vele valószínűtlenül magas épületek között, lagúnákon, alagutakban, éjjeli tivornyahelyeken, templomok boltívei alatt, aminőket a valóságban sohasem látott. Volt vele Írországban is, Tipperaryben, smaragdszínű gyepen, sövénnyel körülkerített várudvarokon, reneszánsz kastélyok fegyvertermeiben, lóversenytéren Newmarketben, ahol a valóságban sohasem járt. És ezeken a helyeken Stefferl beszélgetés közben csak úgy közönyösen odavetette, hogy ma este X. vagy Y. hercegnőhöz megy, tegnap együtt hált a lovász feleségével, Bigottini, a prímabalerina két hónapig volt a szeretője, Bagration hercegnét áldott állapotba hozta, és valami gyalázatos betegséget kapott egy kurtizántól, akit a szép magyar báró házában részegen megölelt... Ezeket úgy mondta Stefferl, mintha a világ legtermészetesebb és legártatlanabb dolgai volnának, ő pedig két napig fejgörcsök és szívdobogás közepette gyötrődött az álom után.

Az utóbbi időben már csaknem kettős életet élt. Egyet a tökéletes ébrenlét alatt, férje és kisfia szolgálatában, fáradtan és remegve annak a másik életnek előérzetében, mely éjszaka elkövetkezik. De hiába vett jeges fürdőket és álomporokat, ahogy ágyba feküdt - sőt néha délutáni szendergése közben, végül az esthomályban, fizikailag éber állapotban is - könyörtelenül fellépett a rémlátások és érzékcsalódások állapota. Ilyenkor néha úgy érezte, hogy Stefferl a szomszéd szobában van, és várja, hogy Pál lefeküdjék, a ház elcsendesedjék, és sötétbe merüljön az egész kastély. Aztán halkan belép hozzá, és leül az ágya szélére. Máskor látta őt durva, korhely barátai között, akik kifosztották vagy gyalázatosan inzultálták. Látta párbajban, amint megsebesül, és halotthalványan a földre zuhan. Látta holtan is, kezét összekulcsolva, lecsukott szemmel, viaszsárgán.

Többször elhatározta, hogy mindent őszintén megmond Pálnak, s aztán elmegy, felkeresi Stefferlt, és megkérdezi tőle, akarja-e őt, lehetségesnek tartja-e, hogy egymásé legyenek, van-e kedve elmenni Irlandba, s ott, a Clanwilliamek ősi földjén elbújni vele. És ha nem akar? Akkor öngyilkos lesz.

Levelet írt Stefferlnek, de anélkül hogy meg tudta volna mondani az okát, elfojtott magában minden nyíltságot és őszinteséget. Rendületlenül hitte, hogy Stefferl így is megérti, amit mondani akart. Valami csodát várt, amely tisztázza ezt a tébolyító bizonytalanságot. Kezdett hinni a csodákban és a természetfölötti dolgok lehetőségében. Eszébe jutott, hogy a kongresszus előtt Bécsben nagy port vert fel egy Mesmer nevű ember csodálatos gyógyítás módja, sőt maga is látta, hogy csoportosan jönnek hozzá a betegek, körülállják a vízzel és mágneses erővel telt edényt, és meggyógyulnak. Elhatározna, hogy kigyógyíttatja magát álomlátásaiból, éjszakai eksztázisaiból, erotikus görcseiből, szóval szerelméből. Aztán észrevette, hogy a nap és a hold állása, a csillagok konjunktúrája, a hold változása iránt rendkívül fogékony - újhold alkalmával duzzadóan erősnek, szépnek, optimistának érzi magát, s ahogy a hold felényire fogy, vagy kiflivé keskenyedik, ekként hanyatlik az ő ereje, önbizalma és reménysége is. Viharos időben Stefferlt hűtlennek, derült, csillagvilágos éjszakán szerelmesnek látja. Észrevette, hogy meg tudja mondani, holnap szél lesz-e vagy eső, kisüt-e a nap vagy elborul, meg tudja jósolni nemcsak az időjárást, de azt is, hogy bikaborjút ellik-e a tehén, vagy üszőt.

Lassanként másról és magáról is el tudott hinni minden csodát. Megérezte, amikor Stefferl beteg volt az olasz háborúban, pontosan megmondta, mikor indult el Bécsből, Párizsból, mikor szállt visszafelé hajóra Londonban, és a levelek később mindent igazoltak. Sokszor látta Beethovent, és tisztán hallotta a hetedik szimfóniát. Olyan csodálatos volt az élete, hogy már semmiféle csodát nem tartott hihetetlennek. Sógorasszonya, a szellemes Zsófi grófnő meg is mondta róla, hogy a tizenhatodik században boszorkány, a tizenhetedikben alkimista, a tizennyolcadikban valamelyik szabadkőműves páholy tagja lett volna - nem csoda, hogy most hisz a magnetizmusban.

Csakugyan mindenben hitt, csak a kézzelfogható valóságban nem. Nem hiszi, hogy őt isteni és emberi törvények örökre elválasztják Stefferltől és a boldogságtól. De biztosra veszi, hogy akkor fog meghalni, amikor egyszer elhiszi, hogy Stefferl meg akar nősülni. Nos, akkor egy hónapon belül, a hold fogyásával az ő élete is elfogy.

Pál gyakran vitte barátaihoz és rokonaihoz Horpácsra, Pinkafőre, Örménybe, Kismartonba, Eszterházára, sőt Pestre és Bécsbe is, de valami ördöngös ügyességgel mindenhova olyankor, amikor Stefferl máshol járt. Karolina nem mert panaszkodni, még kérdezősködni sem mert sógoráról. De ez a szigorú következetesség - még ha nem is beszéltek róla - fagyos közönyt, majd később csendes, de engesztelhetetlen gyűlöletet támasztott a házastársak közt. Ha egymás szemébe néztek, némán is erről vitatkoztak. Ha idegen emberek kiejtették István gróf nevét, elpirultak vagy elsápadtak, és másra terelték a beszélgetést. Az apáti Széchényiek nagyon boldogtalan emberek - állapították meg azok is, akik csak futólag érintkeztek velük, és sohasem hallottak Karolina tragédiájáról.

Ez volt Karolina élete Apátiban. Mozdulatlan kép, mint a Holt-tenger tükre.

Annál viharosabban hullámzott István gróf élete, amely Milánó, Tolentino, Párizs és London után most ismét Bécsben tobzódott, és majdnem másfél esztendeig nem tudott lecsillapodni. István gróf Karolina elutazása után kihallgatáson jelentkezett Schwarzenberg hercegnél, majd Károly főhercegnél, de az előszobában másfél óra hosszat várakoztatták, amire meggyűlölte a katonaságot, a Habsburg-házat, a közszolgálatot, és ahelyett hogy előléptetését szorgalmazta volna, ismét egyévi szabadságot kért. Feltette magában, hogy visszavonul a magánéletbe. Eszébe jutottak az angol kastélyok, mindegyik egy külön kis világ, amely a maga kényelmes és okos berendezésével, egészséges fényűzésével egyetlen ember vagy család számára biztosítja a földi élet boldogságát. Levelet levél után írt tehát jószágigazgatójának, hogy a cenki kastélyt tegye minél lakályosabbá, a legdivatosabb bécsi építésszel terveket készíttetett - gázvilágítással, egészségügyi berendezésekkel, könyvtárral, fürdőszobákkal, antik olasz bútorokkal, szobrokkal, képekkel, valóságos kis múzeum, üdülőhely, gyógyintézet, falusi úrnak való földi paradicsom, roppant kert angol módra, pázsitok, filagorietták, csobogó patakok, hidak, barlangok, Ezeregyéjszaka és Szemiramisz függőkertjei, majorság egzotikus állatokkal, pompás istállókkal, versenylovak, vadászparipák, kutyafalkák számára! - nos, hát ő megmutatja, hogy miképpen kell élnie egy testben és lélekben finom, egészséges és tevékeny magyar főnemesnek. Liebenberg, Liebenberg, ne sajnálja a pénzt, hadd dolgozzanak a parasztok, ki kell belőlük az utolsó csepp zsírt is sajtolni, hogy minél több pénzt izzadjanak, bele kell bocsátkozni új vállalkozásokba, hajókat kell építeni, fát és sót szállítani a Dráván, gépeket kell venni, meg kell azt a zsírjában fuldokló lusta magyar ugart szántani, hogy ontsa a gabonát - ohó, nemcsak búzát kell ám termelni, hanem jó fekete komlót, rizst és gyümölcsöt is, meg kell honosítani a selyemtermelést, utakat kell vágni, ki kell szárítani a Fertő tavát, a Badacsonyba borpincéket vájni s üveggyárakat építeni, hogy palackozni lehessen a borokat, ki kell vágni a felesleges erdőt, épület-, bútor- és szerszámfa számára gőzfűrészt, asztalos- és hordógyárakat kell berendezni... nem pedig főhercegek és tábornagyok előszobáiban lopni a napot vagy léha szerelmi kalandokkal gyengíteni a férfiúi erőt...

Két hétig gyönyörködött ezekben a délibábokban, s akkor egyszerre megállapította, hogy melankolikus, szplínes, és nem való semmiféle férfias munkára. De nem is érdemes azzal kínoznia magát. Egyetlen okos dolog jól kiélvezni mindazt a gyönyörűséget, amit az asszonyok, a pezsgőgyárak és a francia szakácsok nyújtanak. Tehát két hétig folytonosan ivott, szeretkezett és Lichnovszky Eduárd, Liechtenstein Vince herceg, Batthyány János gróf és Esterházy Pál herceg nem győzték dicsérni francia szakácsának művészetét. A harmadik héten összebarátkozott Stewart lord angol követtel és idősebb Hunyady József gróffal, és nyomban kedvet kapott, hogy a Monarchiában meghonosítsa az angol lóversenyeket. A ló! Mindenesetre érdemesebb lóval foglalkozni, mint ostoba, romlott, hűtelen és minden nemes erőfeszítésre képtelen emberekkel. Hunyady Józsefnek pompás ménese van, lord Stewart remekül ért a lóidomításhoz és a versenyek rendezéséhez. Osztrákok és magyarok pedig mindehhez nem értenek semmit. Hallja ugyan, hogy Erdélyben néhány főúrnak szép ménese van, egyszer, ha kedve és ideje lesz hozzá, meg is fogja nézni azt a hegyes-völgyes, furcsa kis országot, mert őszintén szólva nem sok hitelt ad a Wesselényiekről, Bethlenekről és Bánffyakról szóló mendemondáknak.

Ettől kezdve éjjel-nappal lovakról szóló könyveket olvasott, tanulmányozta az angol versenyeket, trénerekkel és zsokékkal tárgyalt, megtanulta az angol stílusú lovaglást, és addig izgatta Hunyady József gróf fantáziáját, míg az rászánta magát, hogy Semmering határában lóversenyt rendez. A verseny pompásan sikerült, Hunyady grófnak kedve támadt, hogy azt saját birtokán, a Nyitra megyei Ürmény mellett levő Keszipusztán is megismételje. Ezen a versenyen neki már tizenhárom lova futott, háromezer néző jelenlétében, sőt a Nyitra megyei Holics községben rendezett lóversenyen, amelyen az ő angol zsokéja nyerte az első díjat, már a császár is megjelent.

Holicson azonban olyan dolog történt, amely újra felzaklatta lelkét, és megbontotta amúgy is kusza idegrendszerét. A versenyen megjelent Karolina, és elragadó bájjal üdvözölte, amikor lova megnyerte a verseny első díját. Néhány szó volt az egész, de Karolina sötét szemeiből megint kilobbant az a titokzatos, kék láng, amely annyiszor elállította a szíve dobogását. A futtatás után István gróf egész éjjel ivott és dőzsölt, s hajnalban már érezte, hogy lázban ég a teste. Négy napig feküdt a holicsi kastélyban, de amilyen hirtelen megbetegedett, éppoly hamarosan meg is gyógyult, visszavitette magát Bécsbe, onnan pedig Pál bátyjával együtt elutazott Angliába, telivér lovak vásárlására.

Angliában nem volt maradása. Megvásárolta a lovakat, aztán Frankfurton és Franciaországon keresztül hazasietett, megrakodva rajnai, madeirai borokkal és különféle pezsgőkkel, bútorokkal, szőnyegekkel és képekkel, pipákkal, szivarokkal, ékszerekkel, mindenféle méregdrága és haszontalan limlommal, amelyek minden pénzét és hitelét felemésztették. Titokban rajtakapta magát, hogy mindez ugyancsak Karolináért történik, őt akarja elkápráztatni a cenki kastélyban olyan berendezéssel, amilyet még Rasumovszky herceg palotájában sem lehet látni.

Amikor hazaért, mindezt megbánta. Rájött, hogy nem való neki sem a katonaság, sem a gazdálkodás, sem a lótenyésztés, sem a közélet, sem a politika. Az egyetlen, amire képességet és kedvet érez, az az irodalom.

Bezárkózott tehát újra szobájába, s megpróbálta, vajon tudna-e verset vagy regényt írni. A vers és regény nem sikerült, abba is hagyta, ehelyett kiolvasta apja és nővérei valamennyi könyvét, és volt annyi haszna ebből az olvasási dühből, hogy belepillantott az eszmék és érzelmek egy roppant világába, amelyben minden olyan volt, amilyennek lennie kellene. Rájött, hogy semmi sincs jól úgy, ahogy van, de mindent szebbé lehetne tenni, regényhősök s a világtörténelemben szereplő nagy emberek példája szerint. Megállapította, hogy mégis érdemes élni, de csak a szépségek és szenvedélyek legmagasabb régióiban, ott, ahol az embernek már minden szabad: még Karolina után is szabad a kezét kinyújtania. De nem tudja, hogy Karolina hol van. Nincs Bécsben, nincs Apátiban sem, ez a rejtély napról napra jobban idegesítette. Most már az emberi élet titkaiból semmi egyébre nem volt kíváncsi, csak arra, hogy hol van Karolina.

Jó ügetőkkel mindössze két óra járásnyira van a császárvárostól Baden, a bécsi erdő délkeleti kiágazásai közt, szép zöld dombok lejtőjén, amelyre romok, omladozó tornyok és óriás Wellington-fenyőfák néznek alá. A völgyben kénes gyógyforrások vannak, amelyek mindenre jók: ivásra, fürdésre, gyomorbaj, hurut, tüdővész, reuma, köszvény és főképpen a nyári hónapok unalma ellen, amelytől annyira irtóztak Bécs arisztokratái. Az idén júniusban különösen hangos és sűrű volt itt a nagyvilági élet. Az ódon városka lakói, akik szőlődombjaikon jámbor szorgalommal farigcsálják kegyszereiket és cseresznyefa pipaszáraikat, nap nap után hajnalig tartó nyári dáridók tanúi voltak, amelyekben angol, francia, orosz és német nagyurak üdítették fel téli dáridókban elernyedt idegeiket. Most Rasumovszky herceget búcsúztatják, a hatvanöt éves, beteg és kegyvesztett orosz diplomatát, aki huszonhat éves feleségével kénytelen lesz visszamenni hideg és rég elfelejtett hazájába. A Lichnovszkyak, Windischgraetzek, Wallmodenok, Orloffok, Reuss hercegek és Széchényiek teljes mértékben átérezték ennek a tragédiának egész szörnyűségét. Szegény Rasumovszky! Milyen gyönyörűen költötte el a tíz- vagy isten tudja hány millió rubel évi jövedelmét Bécsben, Párizsban, Münchenben, Nápolyban és Európa minden részében, kivéve Oroszországot; ő volt a legfinomabb mecénás, a legbőkezűbb szerető, a legrajongóbb műgyűjtő, a legpazarabb vendéglátó, és ő volt Napóleonnak legelkeseredettebb ellensége. Mindezek az érdemei nem voltak elegendők ahhoz, hogy Sándor cár elengedje neki azt a potom egymilliót, amellyel tartozott neki; a császárok csak azokat az adósságokat szokták elengedni, amelyekkel ők tartoznak alattvalóiknak. Pedig a cár nem egy kellemes percet töltött Kirillovics András herceg landstrassei palotájában, amelyben még a mellékhelyiségek is valóságos műremekek voltak, márvány, alabástrom és elefántcsont, mahagóni és paliszander burkolatú kis kabinetek, rejtett fűtőkészülékkel, zenélőszerkezettel, erotikus képekkel és szobrokkal, kristálycsillárokkal, domborműves bronz- és vertezüst edényekkel, rózsavizet és francia illatszert permetező készülékekkel, és kis könyvtár a helyzethez való tartalommal, amelyből egy-egy fejezet végigolvasása éppen annyi időt vett igénybe, mint amennyit az ember ilyen intim kis fülkében tölteni szokott. Ezek mindenkiben az elragadtatás és bámulat érzését keltették, csak a fiatal és különc Széchenyi István grófnak nem tetszettek, aki úgy vélte, hogy az Angliában használt vízöblítéses water closetek mégis többet érnek. A herceg most kénytelen Pétervárra menni, hogy birtokai felét eladja, és annak árán valahogy kibékítse felséges hitelezőjét.

A badeni Rasumovszky-villának, amelybe a herceg fiatal felesége, Thürheim Constantine grófnő révén majdnem az egész Lichnovszky család beköltözött, két nevezetes vendége volt a rokonságon kívül. Az egyik az öreg Wallmoden tábornok, a nagy nőhódító, a másik pedig Lawrence, a híres angol festő, akit IV. György régens herceg azért küldött Bécsbe, hogy a császári család tagjait és a szent szövetség nagy férfiait ecsetjével megörökítse. Wallmoden tábornok II. György angol király egy hosszan tartó szerelmének elismert gyümölcse volt, és így mint királyi vérből származó lovag a bécsi asszonyok szíve fölött szuverén szeszéllyel uralkodott; Lawrence pedig nagyon szép ember volt, és példátlanul értett a szerelem művészetéhez - mind a kettő angol, tehát az idén a kongresszus óta unatkozó égi, pokoli, kacér, titokzatos és közönséges bécsi szépségek között kitört az anglománia.

Lichnovszky Christiane hercegasszony most Rasumovszky herceg fiatal feleségét őrizte a szerelemre éhes férfiak falánkságától. Meg is jegyezte egyszer, Schwarzenberg herceg tábornaggyal való bizalmas beszélgetés közben:

- Kellemetlen érzéseim annak a levegőnek különbözőségéből keletkeznek, amelyeket lelkem az ifjúkorban szítt magába, és amelyeket most kell belélegzenem. Erényekhez, minden szentség tiszteletéhez és minden gonoszság utálatához szokott lelkem most a bűn leheletétől elsatnyulva majdnem elfullad a szabadelvűség köpenye alatt lappangó erkölcstelenség atmoszférájában. Becsületes kedélyemnek föl kell háborodnia, ha hallom, hogy még a jó emberek is megbocsátják a bűnt, és az erényen csúfolódnak. Vagy tán nincsen jogom megbotránkozni, amikor azt látom, hogy bizonyos egyének a hitvesi hűséget követő férjet kigúnyolják, de azt viszont szigorúan elítélik, aki kacér nejének megtiltja, hogy becsületével játékot űzzön?

A herceg ijedten bólogatott, és megkérdezte, hogy nem arról a javíthatatlan Széchenyi István kapitányról van-e megint szó, aki szerelmi kalandjával egyszer már oly nagy gondot szerzett neki.

A hercegasszony arca elsötétült:

- Nem. Az a fickó most nem mer a társaságomban mutatkozni. Gondom volt rá, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, mily veszedelem fenyegeti feleségét, leánygyermekeit, sőt - akármily hihetetlenül hangzik is, kedves barátom - még női cselédségét is, ha ez az erkölcstelen, léhűtő beteszi házába a lábát.

- A cselédséget is? - kérdezte a herceg elborzadva.

A hercegasszony ég felé emelte a tekintetét:

- Nem kenyerem, hogy ilyen útszéli és tisztátalan dolgokról beszéljek, drága tábornagyom, de mégis... az ön kedvéért megteszem, mert látom, hogy járatlan ezen a süppedékes erkölcsi talajon.

- Ah, bizony...

- Legalább ön mindig olyannak mutatta magát - tette hozzá a hercegnő, mintha félne, hogy egyszer még a tábornagyról is kiderül valami erkölcstelenség, s akkor ő szégyellni fogja, hogy tévedett a hadvezér jellemének megítélésében. A férfiakban sohasem lehet bízni, tehát Schwarzenberg hercegnek is csak feltételesen adta meg az erényrózsát.

- A cselédséget is? - hebegte a herceg hitetlen fejcsóválással. - Honnan tudja ezt a hercegasszony?

- Magától a kapitány nővérétől; Batthyány Miklósné Széchényi Franciska maga mesélte - és képzelje, barátom, nevetve mesélte a boldogtalan! -, hogy amikor Stefferl meglátogatja őt a pinkafői kastélyban, a grófnő kénytelen minden harminc - nem, azt hiszem negyvenet mondott! - tehát minden negyven éven alul levő nőszemélyt elzárni előle, mert...

- Mert? - kérdezte mohón a tábornagy, és homlokán az erek kidagadtak.

A hercegnő elpirult.

- Mert az előtt az asszonyfaló előtt senki sem érezheti magát biztonságban.

- Rettenetes! - dörmögte a tábornagy, és maga elé képzelte azt a zabolátlan és telhetetlen Pánt, aki elől a pinkafői kastély nimfái és najádjai sikoltozva menekülnek a padlásszobákba. És a tábornagy halántékán az erek még jobban kidagadtak.

A hercegasszony félt, hogy Schwarzenbergre túlságosan mély hatást tesz a borzalmas erkölcstelenség leírása. Összerántotta szemöldökét, és szigorú, hideg hangján kijelentette:

- Ő nincs itt, és nem is lehet itt, de példája, úgy látszik, már megrontotta legderekabb férfiaink erkölcseit is.

- Ah, lehetséges ez?

- Itt van például az a Windischgraetz Alfréd.

- Lehetetlen! Hisz nemrég házasodott!

- És milyen angyalian jó és hűséges felesége van!

- A herceg komoly, tanult fő, kemény katona, a császár sokat vár tőle.

- De - vágott közbe lesújtó tekintettel a hercegasszony - elhanyagolja a feleségét, és nevelt leányom, Thürheim Lulu grófnő körül legyeskedik.

- Hihetetlen!

- De esküszöm, rossz helyen kísérletezik! Luluért tűzbe teszem a kezemet. Egyáltalán, a nők erény dolgában magasan fölötte állanak a férfiaknak. A romlott nők száma úgy aránylik a romlott férfiakhoz, mint tíz a százhoz.

A herceg csodálkozva és ijedten mondogatta magában: tíz a százhoz... tíz a százhoz... és megint sokáig és mélyen elábrándozott. Aztán hirtelen felkapta a fejét:

- Azt mondja, hercegasszony, hogy tíz a százhoz?

- Úgy van, tíz a százhoz.

- De kérem, itt valami hiba van a számításban. Én ugyan szerelmi dolgokban járatlan vén katona vagyok, de mégis úgy képzelem, hogy a szerelemben mindig egy férfiú és egy nő szükséges ahhoz, hogy történjék valami... - vágta ki diadalmasan a tábornagy, aki ezen a felfedezésen annyira felbátorodott, hogy illetlen tréfálkozással hozzátette: - Kivéve a boldogult Bourbon Karolina szicíliai királynét, aki lady Hamiltonba volt belebolondulva.

A hercegnő szeme villámokat szórt a frivol tábornagyra:

- Herceg, ön félrebeszél. Már önt is megmételyezte a Széchenyi-Wallmoden-féle erkölcsi kalózok esze járása.

A tábornagy megrökönyödött, és megkezdte a visszavonulást:

- Bocsánat, hercegnő, csak arra voltam bátor rámutatni, hogy ha egy férfi szerelmi kihágást követ el, ahhoz rendszerint egy hölgy is szükséges, tehát egy az egyhez, ha ugyan nem téved egy ily magamfajta, otromba vén harcos. Egy férfihoz egy nő, vagyis tíz a tízhez, ha nem csal a matematika...

- Mit akar ezzel mondani főméltóságod? - kérdezte hidegen a hercegasszony.

- Azt, hogy éppen annyi erkölcstelen asszony van a világon...

A hercegnő közbevágott:

- Ne folytassa, boldogtalan ember! Ne tegye magát nevetségessé! Álljon meg, és kérjen bocsánatot a női nemtől!

A tábornagy nem hagyta magát:

- De hát azt mondják, kedves Christiane hercegné, hogy... izé... azt akarom mondani, hogy minden férfi megtalálja a nőt, aki... mondhatnám... bűntárs... azaz - tört ki izzadó homlokát törölgetve és kimerülve a szavak keresgélésében -, hogyan gondolja, hercegasszony, kivel követik el hát a férfiak a szóban forgó gyalázatosságot?

A hercegné gúnyosan mosolygott:

- Ebből a kérdésből is látom, kedves tábornagyom, hogy ön romlatlan, tiszta lelkű ember. Megbocsátok tehát, és válaszolok. Ön elfelejti, hogy minden romlott asszony legalább tíz férfinak áll rendelkezésére. Mert jegyezze meg magának, barátom, olyan asszony sok van, aki soha senkivel sem csalta meg az urát; de olyan asszony, aki, ha elkezdte, az elsőnél megállott volna, olyan még nem volt a földkerekségen. Akarja, hogy bebizonyítsam? Nevezzen meg nekem hölgyeink közül valakit, aki hűtlen az urához. Nos, csak bátran mondja ki a nevét. Nem tud egyet sem? Kár. Mert akárkiről volna is szó, én bebizonyítom, hogy legalább tíz férfi kezén ment már keresztül, vagy ha erre még nem volt ideje, keresztülmegy a jövőben.

- Lehetetlen! - hökkent meg a tábornagy, és egész a füléig elvörösödött. - Mondjon egy ilyent, hercegasszony.

- Vegyük például Sagan Wilhelmina kurlandi hercegnőt.

A tábornagy megbotránkozva csóválta a fejét:

- Sagan hercegnő épp most váltott jegyet az ifjú Reuss herceg őfenségével.

- Már vége a komédiának! - sikoltotta szinte gyermekes örömmel Christiane hercegasszony.

- Ugyan?

- A kurlandi Armida ezúttal megjárta. Tudja, mi történt? Az idősb Reuss hercegnek, aki hetvenéves, de még mindig erkölcsös világfi, a minap azt a tanácsot adtam, hogy rendelje magához szerelmében elvakult öccsét, a trónörököst, és mondja neki a következőket: nézd, én most elküldöm ezt az ékszert (ötezer forintot ér mindössze) a te menyasszonyodhoz, aki engem nem látott soha életemben, és iderendelem magamhoz pásztorórára.

- Lehetetlen - hördült fel a tábornagy, és majdnem hanyatt esett meglepetésében. - Az öreg herceg csakugyan megtette?

- Meg.

- S a kurlandi hercegnő megjelent?

- Meg.

- És?

- És a fiatal vőlegény a szoba rejtett sarkából végignézte őket.

A tábornagy levegő után kapkodott.

- Hát ez is lehetséges? - hörögte megkékült arccal, és köszönés nélkül elrohant.

A hercegnő felbiggyesztette vékony, vértelen ajkát, és megvetőleg nézett a lihegve szaladó, pohos ember után.

- Vagy úgy? Hát ő is? És éppen azzal a kurlandi bestiával?

Mély és gyógyíthatatlan sebet kapott, de hálát adott az Istennek, hogy Schwarzenberg Károly herceg tábornagyot is sikerült a lelke fenekéig kiismernie.

...A társaság víg napokat töltött a kies fürdőhelyen. Mintha egy leánynevelő intézet pajkos növendékei özönlötték volna el Badent, mindennapra rendeztek kirándulást, hol a Helena-völgybe, amelyet Raucheneck és Scharfeneck regényes romjai koronáznak, hol Krainerhüttébe, Heiligenkreuzba vagy az árnyas Klausen-Leopoldsdorfba, amelynek olyan idillikus ligetei vannak, mint amilyenek csak Salvatore Rosa tájképein láthatók. És a társaság valóságos árkádiai idilleket rendezett a ligetek bokrai s az égig meredő ősfák alatt, a patakok és tavacskák partján. Együgyű kis társasjátékokat játszottak, fogócskákat és szembekötősdit, s a Blinde Kuh és Lebende Charaden ártatlan pajkosságai közepette nagyokat sikongatva, négykézláb mászkáltak a smaragdzöld pázsiton. A nők könnyedén voltak öltözve, mint az árkádiai pásztorlánykák, akik még nem ismerték az alsószoknya és nadrág barbár északi divatját. Északon nem játszanak fogócskát, és nem járnak négykézláb a nyakig begombolt ruhájú és lovon nyargalászó harcias walkürök - mint Wallmoden gróf, II. György király törvénytelen unokája megjegyezte...

A társaság lelke pedig egy csodaszép asszony volt, Saurau Zeno gróf felesége, Hunyady Gabriella grófnő. Lawrence, az angol királyi festőakadémia elnöke becsületszavára állította, hogy Kelet-Indiát, sőt az amerikai, afrikai és ausztráliai gyarmatokat is beleértve, az egész brit birodalomban nem látott hozzá fogható, tökéletes szépséget. Vele senki sem versenghetett a badeni társaságban, még a fiatalságában elragadóan üde és kívánatos ír lady, O'Meade Selina sem, aki nevelőanyjával, Lichnovszky hercegnével szintén ott volt a társaságban.

Néhány napja azonban új vendég érkezett Rasumovszkyékhoz, aki ugyancsak veszedelmes versenytársává válhatott volna a két badeni szépségnek, ha nem lett volna annyira hideg és visszautasító. A férfiak mégis körülrajongták, és az asszonyok mégis féltékenykedtek a szomorú szemű, fáradt és titokzatos hölgyre.

- Ki ez a túlvilági jelenség? - kérdezte a huszonkét éves Orloff gróf, a cár udvarmesterének szőke fürtű, arkangyalszépségű fia, akiben éppen annyi Romanov-vér csergedezett, mint amennyi angol királyi vércsepp Wallmodenben.

- Ez Széchényi Pál grófné, a kis lady Selina nővére - felelt az öreg Rasumovszky, aki a Gabriella-Karolina-versenyben a maga kifinomult művészi ízlésével Karolina mellett tört pálcát.

- Hol van az ura?

- Magyarországi birtokán. Ritkán van együtt a feleségével.

- Elhanyagolt?

- Két oldalról is az.

- Ah, most már értem - szaladt ki a fiatal és elkényeztetett orosz gróf száján, aki ebben a pillanatban eltökélte, hogy az egyik oldalról fennálló elhanyagoltatásért kárpótolni fogja.

...Karolina szelíd megadással tűrte a férfiak tolakodását. Egy kissé jólesett neki ez az elégtétel, amely mindig visszaadja a szerelmében csalódott vagy elhanyagolt asszonyok önbizalmát, de a társas kirándulásokban és a Helena-völgyi pásztorjátékokban nem vett részt, bármennyire ostromolták is, főleg a társaság nőtagjai. Tudta, hogy ez csak azért van, mert szerették volna, ha valami jóvátehetetlen kalandba belekergethetik. Az asszonyok néha azzal kívánják büntetni gyűlölt asszonytársaikat, ami után maguk is titkon a legmélyebb sóvárgással vágyakoznak, vagyis a szerelemmel; a különbség csak az, hogy ebből maguknak a boldogságot, ellenfelüknek pedig a fájdalmat és botrányt kívánják. Ez ideig azonban még hiába volt minden erőlködés. Karolina nem látszott szerelmesnek, hacsaknem a régi szerelem mártírjának; sovány vigasz Lichnovszky hercegasszonynak, Gabriella grófnőnek és a Thürheim nővéreknek. Keveset táncolt, korán visszavonult, és hajnali sétákat tett a park kanyargós ösvényein francia társalkodónője kíséretében.

A fürdőhelyen megjelent egy furcsa és titokzatos idegen, aki orvosnak mutatta be magát Rasumovszkyéknál. Sötét hajú, ijesztő szemű, rengeteg orrú, keskeny, csukott, vértelen szájú, hallgatag ember. Amikor a fiatal Orloff gróf a törékeny, hajlott, kissé ferde vállú, sovány, támolygó járású jövevényt megpillantotta, hangosan felkiáltott:

- Nini, hiszen ez a bolygó zsidó!

A kis lady Selina felszisszent:

- Félek tőle.

De azért mindenki kíváncsi volt rá.

Johann Emanuel Veithnek hívták. Hamarosan kiderült, hogy a betegek gyógyításánál sokkal jobban ért ahhoz, miként lehet az egészséges embereket beteggé tenni. Első áldozata természetesen Karolina volt, aki ahelyett, hogy élő bábszínházat vagy kínai árnyjátékokat, sakkot és whistet játszott volna, Veith doktor delejes szeanszára ment.

Beteges, vézna, melankóliás kis cselédleány volt a médium, akit hátborzongató előadásai alatt Leonie-nak hívott a doktor. Leonie csakugyan akaratlan báb volt. Ha gazdája néhányszor végigsimította a leány homlokát és mellét, Leonie elaludt, és minden izma olyan lágy és hajlékony lett, mint a viasz. Tagjait a mester a legfurcsább tartásba és arcán az izmokat a legképtelenebb fintorba igazította, s e tartás és arckifejezés változatlanul megmaradt, ameddig az orvos akarta. Kifeszített karja nem hullt le, ha pedig ringó és forgó mozgásba hozta, ez a mozgás szakadatlanul folytatódott... Összekulcsolta Leonie kezét, s arcára rajongó kifejezést parancsolt; a leány átszellemülten engedelmeskedett. Aztán megindította; Leonie felkelt a székről, lassan és ünnepélyesen néhány lépést tett előre, majd térdet hajtott, leborult, előrehajolt, fejét oldalt fordította, és önkívületes kifejezéssel ég felé tekintett.

Karolina reszketni kezdett.

- Mit művel, doktor?

- Pszt. Ne zavarja az ájtatosságot!

Leonie pedig még mélyebbre hajolt, és összekulcsolt kezét szája elé tartva, öt-hat lépést tett előre mennyei elragadtatással. Aztán újból letérdelt, félig nyitott szemét kissé felemelte, és szétnyitotta vértelen ajkait.

- Szent ég, hiszen ez áldozik!

Az orvos maga is mély áhítatba merült.

- Az Úr Jézus legszentebb testét vette magához.

Betegét aztán felébresztette. A szegény kis leány semmire sem emlékezett, csak bárgyún és kimerülten maga elé nézett.

Karolina, ahogy magára maradt az orvossal, félénken megkérdezte.

- Velem is meg tudná cselekedni azt, amit ezzel a médiummal?

A doktor erősen ránézett, és Karolina szédülni kezdett. Tagjaiban kellemes zsibbadtságot érzett, s kezdett körülötte a világ elsüllyedni. Úgy érezte, hogy nyomban elveszti az eszméletét. Ettől megrémült, és felsikoltott:

- Elég, elég! Nem akarom!

A mester alázatos és áhítatos hangon mentegette magát:

- A grófné még Leonie-nál is jobb médium volna.

Karolina szinte futva hagyta el az orvos szobáját. Otthon mindent elmondott a társaságnak. A férfiak hetyke és gúnyos mosollyal hallgatták, a nők képzeletét azonban égig korbácsolta az új izgalom.

- Mi is akarjuk látni azt az ördöngös embert - kiabálták összevissza, s attól kezdve Veith doktor rendelője mindig tele volt kíváncsiakkal.

Az asszonyok majdnem valamennyien megpróbálkoztak, hogy lehet-e őket magnetizálni, a férfiak egymás előtt restellték magukat, de a kis Orloff gróf, aki amúgy is tele volt szlávos miszticizmussal, elszántan odalépett a doktor úr elé.

A kis gróf arca néhány pillanat múlva rajongó kifejezést öltött, és sápadt ajka remegni kezdett.

- Mit lát, gróf úr? - kérdezte a doktor túlvilági hangon.

- A mennyországot - rebegte a gróf, és letérdelt.

- Az Istent is?

- Őt is, Krisztus és a Szentlélek között.

Az orvos szobájában, mint valami színielőadáson, félkörívben elhelyezett karosszékekben ültek Lichnovszky hercegasszony, a fiatal Rasumovszkyné, Windischgraetz herceg felesége, a Thun grófnők, Karolina, Selina, Wallmoden gróf és Sir Thomas Lawrence. A lefüggönyözött ablakokon csak néhány keskeny fény csík tört be a külvilágból. A hölgyek nehéz parfümillatába belevegyült az orvosságok szaga, és elbódította a jelenlevőket. Olyan csend volt, hogy a médium gyors lélegzése ijesztő zihálásnak hatott.

- Kit lát még a gróf?

- A szűz Istenanyát.

- Írja le, milyen.

- Magas, karcsú, barna arcú, szomorú...

Rasumovszky hercegnő odasúgta a szomszédjának:

- Mint a kazanyi Szűz...

Orloff gróf folytatta:

- Hollófekete a haja, és sötétkék a szeme.

Karolina megrezzent. Csak neki kék a szeme és fekete a haja... És rémülten hallotta már a saját nevét is:

- Olyan nagy szeme van, mint lady Karolinának.

A hallgatóság felszisszent.

- Folytassa, gróf úr - hangzott a magnetizőr parancsszava.

- Hét tőr járja át a Szűzanya szívét... ó, te égi szépség, Istenanya, bocsáss meg nekem...

A szeánsznak abban a pillanatban vége szakadt. Az orvos felébresztette a médiumot, az orosz gróf csodálkozva és ijedten nézett szét maga körül. Elkényszeredett mosollyal kérdezte:

- Talán valakit kompromittáltam? Kérem, nem kell mindent komolyan venni.

A társaság azonban nagyon is komolyan vette a kis gróf vallomását. Lichnovszky hercegasszony bizalmas családi körben kijelentette, hogy neki már régen feltűnt Karolina és Alekszandrovics Konsztantyin viselkedése. Nagyon sokat járnak együtt a magnetizőrhöz.

Schwarzenberg herceg ebben nem talált semmi megbotránkoztatót:

- Kedves tábornagy, jobban tenné, ha kiutasíttatná Ausztriából az effajta aljas sarlatánokat.

- Doktori diplomája van...

- Amelyet azonban arra használ, hogy... - a hercegné ajkán megrekedt a szó, elpirult, s aztán közel hajolt a tábornagy füléhez - hogy találkahelyet rendezzen be könnyelmű párocskáknak...

A tábornagy elszörnyedt, mert észrevette, hogy a suttogást avatatlanok is meghallották.

- Hercegné, az ön éleslátása...

- Valóságos távolbalátás - súgta gúnyosan Sir Thomas Wallmoden gróf fülébe -, magnetikus távolbalátás, hallucináció és csillagjóslás. - De hangosan nem mert kifejezést adni véleményének.

Saurau Gabriella grófnő is súgott valamit Windischgraetz herceg feleségének:

- Tehát Karolinának viszonya van az orosz gróffal?

Gabriella arca kaján kárörömre gyúlt, de aztán hirtelen átsuhant rajta egy sötét hullám: a féltékenység jele. Úgy látszik, nagyon mélyre ment lelkében az a kis játék, amely közte és Orloff gróf között Karolina megjelenésekor hirtelen félbeszakadt.

Windischgraetz hercegnő, aki jólelkű és tiszta fantáziájú asszony volt, megbotránkozott ezen a gyanúsításon:

- Tévedsz, édesem, Karolina és Orloff között semmi sem történt.

- De Christiane is azon a nézeten van - védekezett Gabriella grófnő.

- Ő gyűlöli az egész asszonyi nemet... borzasztó szenvedés lehet ez szegénynek... de te, aki olyan fiatal és gyönyörű vagy...

- Én meg a férfinemet gyűlölöm, drága Ninikém!

- Még akkor sincs jogod Karolinát gyanúsítani. Karolina mértéken túl szenved.

- Ugyan? A temérdek hódítása miatt?

- Nem. Ő csak egyetlen embert szeretett életében.

- Az urát? - kérdezte gúnyosan Gabriella.

A hercegnő szomorúan csóválta a fejét:

- Mindegyikünkkel megtörténhetik, hogy az igazi szerelem elkésve jön, s olyan valaki iránt, akivel szemben bűn...

- És Orloff?

- Karolina nem tehet arról, hogy ez az éretlen kis kamasz belebolondult.

- És Wallmoden?

- Arról sem tehet.

- És Sir Thomas?

Windischgraetz hercegnő észrevette, hogy Gabriella lelkében tombol a szép asszonyok egyetemes és örök féltékenysége a világ összes szép asszonyaival szemben, a világ minden férfiával kapcsolatban. Nem tudott ellenállni annak a legjobb lelkek mélyén is meglapuló ösztönös vágynak, hogy egy apró tűszúrással megsebezze Gabriella hiúságát.

- Istenem - sóhajtott fel keresztényi megadással -, bele kell nyugodnunk abba, hogy ez idő szerint nem tudjuk vele felvenni a versenyt.

Gabriella felszisszent, de nem tudott visszavágni, annyira elszorította torkát a megsértett hiúság. De ebben a pillanatban elhatározta, hogy elveszi Karolinától azt az egyetlent, akit szeret. És arca megint kigyúlt, gyönyörű mellét kifeszítette, és derekát végigsimította. Ellenállhatatlan és megsemmisítő hatalmának tudatát e pillanatban egyszerre visszakapta.

Karolina másnap elhagyta Badent.

Hol van Karolina? Június végén - ezernyolcszáztizenhetet írtak akkor - ez a kérdés oly erővel rohanta meg István grófot, hogy nem bírta tovább. Badenba nyargalt, mert meghallotta, hogy Karolina ott van.

Amire odaért, Karolinát már elüldözte Lichnovszky hercegné embertelen gyűlölete és Gabriella nagyon is emberi féltékenysége. Nyomában csak a gazdátlan mendemondák iszapos árját s a szennyes fantázia kigőzölgéseit találta, amelyek Karolinát megint bemocskolták. Gondolkodás nélkül hitelt adott minden rágalomnak. Együgyű és vak szenvedélyében odáig jutott, hogy már csak Pált sajnálta. Egynek érezte magát a megalázott férjjel, és semmit sem kívánt annyira, mint hogy szegény bátyját ki tudja menteni nevetséges és piszkos helyzetéből.

Este vetkőződés közben keze a mellére tévedt, a vékony aranyláncon csüngő kis bőrtáskára, amelyben Karolina leveleit hordta magán, mint valami családi ereklyét vagy a szerelem szent talizmánját. Égő dühvel tépte le nyakáról a láncot. Első pillanatban arra gondolt, hogy a leveleket elégeti. De ehhez mégsem volt elég bátorsága. Csak megmarkolászta, összegyűrte, és gyűlölködve bezárta útitáskájába. Majd még meggondolja, hogy milyen sorsot szán ezeknek az álnok hazugságoknak. Ezzel mintha mindent lemetszett volna magáról, ami Karolinából a lelkéhez tapadt.

Egész éjjel kínos tépelődések közepette fetrengett ágyában, de hajnaltájra mintha kivilágosodott volna előtte minden. Megállapította, hogy eddigi élete tökéletes tévedés, öncsalás és ostobaság volt. A nápolyi karnevál, a harctéri hősködés, az aszkézis és tökéletesedés naiv rögeszméje, a munka- és tanulási düh s kiváltképpen az utolsó két és fél esztendő, amelyet a jó és a rossz között való hánykolódásban töltött - minden csupa férfiúhoz nem méltó érzelgősség volt. Szégyelli minden gondolatát, szeretné meg nem történtté tenni minden lépését; legszívesebben letagadná egész hazug és természetellenes életét, amelyen barátai és rokonai bizonyára nagyokat kacagtak a háta mögött. Arca szégyentől ég, ha arra gondol, hogy az igazán erős és okos férfiak - egy Lichnovszky Károly herceg még aggkori rokkantságában is, egy Windischgraetz Alfréd még fenséges együgyűségében is, egy Eduard a maga feneketlen romlottságában is és mindenekfölött egy Metternich herceg -, ó, ezek mind milyen olümposzi derűben és hatalomban élnek. Metternich Kelemen, az aztán az ember! De én? Beteg, ványadt, síró-rívó tacskó vagyok, vagy inkább szentimentális vénkisasszony. Majdnem mindig rosszul érzem magamat, tűrhetően ritkán és jól majdnem soha. Idegeim, szívem s agyvelőm annyira meg vannak támadva, hogy teljes szétbomlásukat előre látom. Álmaim olyan elevenek, hogy éber állapotomon is azok uralkodnak öntudatom felett; önkéntelen álmodozásokba merülök, és számomra az álom és az ébrenlét határvonala minduntalan elmosódik. Időnek előtte megvénültem. Csak üggyel-bajjal tudom együtt tartani gondolataimat, s minden új óra új hatást gyakorol érzékeimre és kedélyemre. Az éjjel gyakran gondoltam a halálra, s ez a rémkép olyan elevenen állott szemem előtt, hogy egész velőmben és minden csontjaimban megremegtem. Kezdem magamat megutálni. Nem tudom, miért vagyok a földön. Néha úgy érzem, hogy a szürke, mindennapi élet ellen egész lényem tiltakozik, de arra is képtelen vagyok, hogy belevessem magam a közéletbe. Miért? A magyar ügyek menete oly nyomorúságos, hogy ha tiszti rangomról lemondanék, nem volna más kilátásom, mint a börtön; ahol a királyt a hazától el kell választani, s az egyiknek fáj, ami a másiknak használ, ott... ott... onnan én Columbiába megyek meghalni. Most, hála isten, saját magamra végre rátaláltam. Olyan életet élek, mint az angol főurak nagy része, akiknek Hekuba az egész világ, és falkavadászatban, ivásban, jó kövér ürühús élvezetében és izmos és sovány angol ladyk ölelésében tökéletesen kielégülnek. Ezt akarom megtanulni tőlük. Semmi közöm a csőcselékhez. Egyetlen elvem lesz: elvek nélkül élni, nem érzelegni, nem gondolkodni, nem adni semmit, de mindent elfogadni; semmit sem kérni, hanem mindent kikövetelni és kiverekedni; nem bánni meg semmit, csak elfelejteni. Egyedül lenni: ez a legnagyobb boldogság a földön.

Beszüntetem a naplóírás ostoba szokását. Lord Stewart vagy Davonshire hercege talán naplót vezet? Vagy Bagration, Sagan és Périgord hercegnők naplókat firkálnak? Istenemre, ezeknek a céda nőstényeknek is férfiasabb észjárásuk van, mint gróf Széchenyi István huszár kapitánynak. Mától fogva nem írok naplót. Miért is írnék? Nem lesznek problémáim, és nem lesznek terveim.

Ezzel azt hitte, hogy elintézte magában a Karolina-kérdést.

Jókedvvel, duzzadó egészséggel dobta magát a badeni társaság önfeledt életébe. Észrevette, hogy a hölgyek között Saurau Zenóné Hunyady Gabriella grófnő a legszebb. Látta ezt már Ürményben a lóversenyen is, de akkor még szerelmes volt Karolinába. Most történik először, két és fél esztendő óta, hogy valamely asszony önmagában és önmagáért tetszik neki. Milyen más, mennyivel függetlenebb és szebb így az élet! Ó, elpocsékolt két és fél esztendő!

Gabriella csakugyan olyan asszony volt, akinek már puszta jelenléte is boldoggá tette az embereket. Az orosz cár ördögi szépségnek nevezte, de ezzel nyilván nem démonikus jellegét akarta hangsúlyozni, hanem csak azt, hogy éppen olyan, mintha ezer jókedvű ördögöcske bújt volna beléje; ragyogott, mosolygott, csábított, megbízhatatlan és komolytalan kis csecsebecse volt, egyenesen arra való, hogy lényéből sugárzó életerejével a halottakat is feltámassza. István grófnak éppen ilyen asszonyra volt szüksége.

Gabriella pedig meg akarta mutatni, hogy nincs halandó ember, aki ellen tudna állni az ő varázsának. A badeni Rasumovszky-társaság minden férfitagja tegnap még Karolinába volt szerelmes, Gabriella tehát csak arra az egyetlenegyre pályázott, aki azt az asszonyt meg is tudta hódítani. Gabriella szemében e pillanatban Stefferl nemcsak Széchenyi István gróf huszár kapitányt jelentette, hanem Wallmodent, Lawrence-t, Orloffot - főleg Orloff grófot! - s ezenfelül minden férfiút, beleértve még az ünnepélyes, merev, csattogó hangú Windischgraetzet és a vizenyős tekintetű, pohos és halvérű Schwarzenberg tábornagyot is. Tehát Gabriella úgy fogadta őt, mint azt a végre-valahára megérkezett egyetlen férfiút, aki talán még ezeket a nyomorúságos badeni napokat is elviselhetővé tudja tenni. Tüntetőleg jókedvű volt mindenki társaságában, hogy az ő megjelenésére minden átmenet nélkül egyszerre elboruljon, és elégedetlennek mutatkozzék. A legfinomabb eszközökkel harcolt:

- Azt hiszem, Stefferl, hogy maga a legboldogabb ember.

- Ugyan?

- Mert magának már csak elérhetetlen vágyai vannak.

István gróf értetlenül bámult:

- Hisz éppen emiatt vagyok boldogtalan.

- Ne bántsa az Istent. Az életben csak a vágyakozás ad boldogságot, nem pedig a beteljesülés.

- Kivéve a szerelemben, amely...

- Abban is. Karolina csak magát szereti. Itt a férfiak őrjöngtek érte, s ő, amikor látta, hogy nem lesz nyugta tőlük, utálattal itt hagyta őket. Magáért tette.

István gróf elpirult. Szeretett volna leborulni ennyi tisztaság és önzetlenség előtt. Nem mert szerelmet vallani Gabriellának, de egész éjjel nem hunyta le szemét. Másnap alig várta, hogy találkozzék vele. Az asszony kimerülten ült egy öblös kerti székben.

- Kedves gróf, félek, hogy ma nagyon nyűgösnek fog találni. Meneküljön tőlem.

- De grófné...

- Igen, igen, az éjjel nem tudtam aludni.

Hát ő sem? - dobogott meg István gróf szíve, s alig tudta leplezni ujjongását. De mielőtt szólhatott volna, Gabriella folytatta:

- Megmondom, miért. Tegnap olyasmit mondtam Karolináról, amivel őt meggyanúsítottam.

- Mivel? - kérdezte István kissé kiábrándultan.

- Hogy ő már beteljesítette a maga vágyait, Stefferl. Bocsássa meg nekem ezt a durvaságot. Én tudom - jól értse meg: nem azt mondom, hogy sejtem, feltételezem róla, vagy úgy érzem, hanem azt mondom: tudom -, hogy Karolina meghal magáért, de nem volt az urához hűtlen soha. Ezért beszéltem elérhetetlen vágyakról.

- És Orloff gróf? - szaladt ki István száján önkéntelenül.

Gabriella összeráncolta a homlokát:

- Kedves gróf, ön nem méltó Karolinára.

István gróf szívét a boldogság meleg hulláma borította el. Ennyi lovagiasságot férfiak között sem talált, pedig azok a szerelemben sokkal különbek az asszonyoknál.

Ettől fogva ő volt mélabús és ábrándozó, Gabriella pedig csapongóan vidám és játékos kis pajtás. Harmadnap meg is kérdezte:

- Maga szenved, kedves kapitányom?

- Szenvedek, grófnő.

- Nem fogadna be a bizalmába?

- Félek.

- Tőlem? - kacagott gyermekes csodálkozással Gabriella. - Ha én mondanám ezt magának...

- Csak nem?... - hebegett Stefferl, és elsápadt.

- Én... én igen... én inkább félhetnék magától.

- Miért?

- A bozontos szemöldöke miatt - nevetett Gabriella. - Magának éppen olyan szemöldöke van, mint Veith doktornak, a magnetizőrnek. - Aztán hirtelen elkomolyodott. - Őszintén megvallva, én is szeretném magamat magnetizáltatni. De Veith doktort utálom. Maga még nem próbálta meg, hogy van-e delejes erő a tekintetében?

István gróf szíve hangosan dobogott.

- Vagy az érintésében - folytatta egyszerű, természetes hangon az asszony, de ebből a hangból annyi vérforraló érzékiség áradt, hogy a férfi majdnem elájult izgalmában.

- Nem tudom - hebegte gyáván, és homlokán az erek kidagadtak. - Nem is akarom. Nem tudom, mit kezdenék a tudományommal.

- Igaza van, Stefferl - mondta az asszony mély szomorúsággal. - Az életben csak az a szép, amit öntudatosan, tiszta fejjel, meggyőződéssel és Isten, ember előtt teljes felelősséggel meg merünk tenni. És vannak emberek, akik mindent megtehetnek.

István gróf úgy érezte, hogy ez az asszony máris tud mindent, ami mostanában az ő lelkét nyugtalanítja. Előtte felesleges erőlködés volna titkolózni. Rajongva nézett Gabriella bársonyos szemébe.

- Grófnő, hamar kiderült, hogy én vagyok a médium és maga a magnetizőr.

- Szeretném.

- Megvallom, hogy a hatalmában vagyok.

Gabriella összecsapta habfehér kis kezét:

- Csakugyan! Máris félrebeszél. A hatalmamban van? Ez pompás. Végre valaki, aki fölött uralkodni tudok.

István gróf nem bírta tovább:

- Gabriella, én szeretem magát!

Az asszony felsikoltott, és elfutott tőle. Hátra sem nézett...

Saurau Zeno gróf június végén diplomáciai kiküldetésben Milánóba utazott, s magával vitte a feleségét is. István gróf, bár szabadsága október elsejéig tartott, július közepén már bevonult az ezredéhez, amely Milánóban állomásozott. Grazon, Klagenfurton és Veronán át vezetett az útja. Ahogy Veronában a postakocsi bekanyarodott a fogadó udvarába, az első asszony, akit megpillantott, Gabriella volt.

Az asszony, mint valami mennyei jelenés, kezével tapsolva és hangos kis sikongások között repült feléje. István gróf alig tudta türtőztetni magát, hogy karjába ne kapja, és össze ne csókolja boldogságában.

- Hát maga, grófnő, hogy kerül ide?

Gabriella örökké mosolygós, édes kis arca lángolt az örömtől.

- Hisz maga a telepátiában?

- Én a szerelemben hiszek - felelt rá István gróf elragadtatással.

- Én nem - felelt az asszony, és a férfi ezt is kacérságnak vette.

A következő hónapok azonban megmutatták, hogy nem is akar továbbmenni a kacérkodásnál. István gróf, mint az árnyék követte az asszonyt; szóban, levélben, némán és erőszakosan, követelődzve és rimánkodva százszor is szerelmet vallott neki. Gabriella nem utasította vissza, nem menekült előle, nem ígért semmit és - ellentétben a legtöbb asszonnyal, akik meg nem tett ígéreteket egyszer csak minden képzeletet meghaladólag beteljesítenek - megmaradt az örök és elviselhetetlen kacérkodásnál.

István gróf most már maga sem tudta, hogy hányadán áll vele. Eleinte csakugyan rajongott érte, aztán arra a gyönyörűségre gondolt, amelyet a beteljesülés jelentene, végül már csak a kudarc izgatta, és bosszút akart állni. Most már meg akarta alázni, és feltette magában, hogy úgy bánik vele, mint lady Proctorral a nápolyi karnevál alatt, s mint annyi mással, akiket az első ölelkezés után szépszerével vagy durva kíméletlenséggel eltaszított magától. Felbőszítette, hogy az a szépen kidolgozott életprogram, amelyet a pillanat örömeinek, a lelkiismeretlen és fölényes epikureizmusnak talapzatára épített fel azon a badeni álmatlan éjszakán, ily nyomorultul hajótörést szenved az első kísérletnél.

Gabriella egyszer csak hirtelen visszautazott Bécsbe. Indulása előtt néhány pillanatra egyedül maradtak. István gróf még egyszer, legeslegutoljára, szerencsét próbált.

- Megengedi-e, hogy hamarosan kövessem Bécsbe?

A grófnő tagadólag rázta a fejét. Aztán keményen a szemébe nézett:

- Szeretem az uramat, Stefferl.

Aznap este István gróf az Operában volt. Mellette egy tiszttársának csinos kis felesége ült. Előadás alatt érezte, hogy az őrnagyné az ő kezét keresi. Csak úgy szokásból vagy udvariasságból beletemette tenyerébe a remegő kezecskét, és megszorította; erre a mozdulatra azonban olyan izgalom fogta el, mintha csak Gabriella kezét szorongatná. Azt sem tudta, mi történik vele. Szeretett volna felkiáltani, hogy: íme, emberek, nézzetek rám, én felszabadultam Gabriella igézete alól, ezt az asszonyt hevesebben kívánom, mint őt.

Egész este csendesen ujjongott magában. Hát mégis csak egyszerű magnetikus hatás volt az, amely Gabriellához vonzotta. A magnetizőr elment, a médium felszabadult, s fiatal, egészséges élnivágyása nyomban jelentkezett, amikor visszanyerte függetlenségét. Úgy látszik, a szerelem is egyszerű fiziológiai folyamat, az idegek játéka, magnetikus állapot... ah, milyen szép lesz most élni szabadon, az olümposzi istenek erkölcsi függetlenségében, akárcsak Metternich herceg.

- Szeretlek - súgta az őrnagyné fülébe, és ebben a pillanatban őszintén érezte, amit mond.

- Félek - lihegte az asszony.

- Mitől?

- Hogy nem tudok ellenállni...

Tegnap ez a banalitás felbőszítette volna, ma boldoggá tette. Másnap titokban találkozott az őrnagynéval, és majd elájult a karjában. A beteljesülés pillanatában azonban hirtelen olyan csömör és utálat fogta el, hogy majdnem felordított.

- Mi történt veled? - kérdezte rémülten az asszony.

- Azt hiszem, öngyilkos leszek. Meneküljön tőlem.

Az őrnagyné reszketve felöltözött, és magára hagyta. Ő pedig leroskadt egy székbe, és merően bámult a szemközt levő falra. Egy asszonyalak jelent meg előtte, aki szomorúan nézte.

Az asszony nem Gabriella volt, hanem Karolina...

Nna. Lássuk csak. Szeptember huszonegyedikén leszek huszonhét éves. Más magamfajta ember ilyenkor legalább ezredes, szolgálattevő udvari kamarás vagy kancelláriai tanácsos, főispán, két gyermek apja, a Lipót-rend tulajdonosa, mondjuk ki őszintén, ennyire minden kártyás, részeges, de épkézláb mágnás felvergődhetik a szamárlétrán, ha néhány latin mondatot ki tud nyögdécselni, és az apját nem akasztották fel felségsértés miatt. Ha azonban valakinek az apját gróf Széchényi Ferencnek hívják, akkor... de mit is beszélek? - édesatyám nemrég szememre vetette, hogy az én koromban Metternich már nagykövet volt, a huszonnégy éves Pitt Anglia miniszterelnöke, Pompejus, amikor első világtörténelmi háborúját megnyerte, annyi idős volt, mint te a lipcsei csatában, a huszonhat éves Turenne-t már Európa legnagyobb hadvezérének tartották. XII. Károly ugyancsak a te korodban szétszórta az orosz cár, a lengyel és dán király, valamint a szász választófejedelem seregeit - és a huszonhat éves Széchenyi István gróf Milánóban asszonyok szoknyája után szaladgált. Rettenetesen szégyellem magamat. Ütött a tizenkettedik órája annak, hogy gyökeresen kitépjem magamból a múltat, amely nem állott másból, mint hiúságok hiúságából, és új életet kezdjek... vagy ezt már néhányszor megfogadtam?

Megfogadtam, vagy nem, annyi bizonyos, hogy megint zsákutcába jutottam, tehát vissza kell fordulnom és... nemcsak az utcából, de ki kell futnom ebből az egész városból, a földrajzi szélesség egy egész más fokán kell felütnöm sátorfámat... szóval el kell utaznom, és legalább két esztendeig távol kell élnem... be kell járnom a világot... jaj, de borzasztóan bágyadt vagyok, ilyen szívdobogással akarok én világutazó lenni?... Ha angol volnék, hivatalt vállalnék a távoli gyarmatokon... ha szegény atyám nem volna olyan beteg, kimennék Amerikába... nem, olyan messze nem mehetek, de keletre is nagyon vágyom, és szeretném látni azt a földet, amelyet az Üdvözítő lába érintett... Egyiptomot is... de úgy mégsem megyek, mint valami zarándok vagy keresztes lovag... nem, én a század gyermeke vagyok, és látni, tanulni akarok... tehát bejárom a világot, és tapasztalataimat Ausztria és Magyarország javára használom. Úgy gondolom, hogy nagy boldogság lehet országokat és népeket boldogítani, nem abban az illúzióban, mintha azok megérdemelnék, és hálásak lennének, csak a saját magunk jóérzése és kielégülése céljából. E nélkül az ember nagyon egyedül van, és én félek az egyedülléttől. Csak otthon van egyedül az ember, idegenben soha. Idegenben minden ember testvérünk, minden asszony minket vár, és ez megnyugtató; ha csak egyetlen asszony vár bennünket, az elviselhetetlenül nyugtalanító.

Ébren, félálomban, egyedül és társaságban, szünet nélkül erről tépelődött. Lord Stewart meg az angol nagykövetség világot járt tanácsosai, titkárai, adlátusai és kurírjai körében mindjobban fellángolt a fantáziája messze fekvő és rejtelmes világok felfedezése iránt.

Egészsége helyreállt, kissé megerősödött, és naponta gyalogolt, tornázott, lovagolt, úszott, hogy megedződjék a nagy útra. Lord Stewarttal néha órák hosszat bokszolt. Az ökölvívás barbár, de férfias sportja nagyon tetszett neki. Gyakorolta magát a pisztolylövésben és a kardforgatásban; talán ellátogat Afrika vadonjaiba is, ahol a saját embersége lesz egyetlen védelme a veszedelmek ellen.

Barátai és rokonai emiatt rásütötték az anglománia és a hóbortosság bélyegét; ő, dacos természete szerint, azért is úgy öltözködött és olyan életet élt, mint egy különcködő angol vagy amerikánus. Olyan ruhákat készíttetett magának, amilyenekről elképzelte, hogy majd az oroszlán- és elefántvadászok - sőt az oroszlánok és elefántok - között is feltűnést és bámulatot kelt. Már otthon, Bécsben, rengeteg karimájú kalapokat kezdett hordani, mintha attól félne, hogy a kánikulai hőségben napszúrást kap. Levetette piperkőchöz való kényelmetlen és pazar ruháit. Nehéz, vízálló skót szövetből bő és hanyag szabású felöltőket készíttetett. Pofaszakállát leborotváltatta, és bajuszát, haját rövidre nyíratta; puritán, zord, tagbaszakadt globetrotternek akart látszani, aki megveti a városi ficsurak dekadens ízlését. Milyen marcona legény lett ebből a Stefferlből - mondták a bécsi asszonyok, és így még jobban tetszett nekik. Ő azonban tüntetően kerülte őket. Rengeteg utazási könyvet vásárolt, s azokat bújta, miközben kurta, angol matrózpipájából eregette a füstöt. Tetszett neki ez az új szerep, és szerepét tökéletesen akarta játszani. Útiruhákat, sátrakat, mozgókonyhát, felszereléseket, fegyvereket, távcsöveket, térképet, gumicsónakot, hajóműszereket, órákat, botokat, konzerveket, borokat, orvosságokat vásárolt össze, mint ahogy azt az angol világutazók, Gell, Chaudler, Clarke, Holland és Potocky könyveiben olvasta. Belátta, hogy az utazónak nemcsak a földrajzot kell ismernie, hanem a különböző országok történelmét, néprajzát és művészetét is. Elolvasta tehát Gibbont, Hammer-Purgstallt és Chateaubriand-t is, sőt néhány költői művet is becsomagolt, németet, franciát, angolt, görögöt és latint, mert útközben a klasszikus nyelveket is meg fogja tanulni, hogy Homérosz Görögországában és Vergilius Itáliájában rajtuk keresztül gyönyörködhessék.

Rájött azonban, hogy ez mégsem sikerül arra való vezető nélkül. Megegyezett tehát egy nyelvésszel, aki egyben otthon volt az antik világ egész kultúrájában is, hogy elviszi magával a tervbe vett útra. A tudóst Landschulznak hívták, azelőtt gróf Zichy Józsefnek volt a nevelője. Nem tetszett ugyan, hogy ez a görög és latin tekintély nagyon csúf, unalmas, ápolatlan és rossz modorú medve, de megvigasztalta magát, hogy ez talán hozzátartozik a tudományokhoz. Tisztelettel nézett Landschulz úr boglyas és korpás hajára, fekete körmeire, sáros csizmájára, és még rettenetes burnótozási szenvedélye is imponált neki; egészben véve félelmet gerjesztett benne, akár Akhillész vagy Aeneas; az ellentét vonzotta, és úgy vélte, hogy egy világutazónak demokratának kell lenni, és le kell mondani minden finnyásságról.

Az angol királyi család tagjairól és a brit birodalom főurairól azt is olvasta, hogy hazatérvén utazásaikból, pompás díszművekben szokták közrebocsátani élményeiket, s könyvükben finom metszetek ábrázolják a bejárt tájakat; elhatározta, hogy útinaplót ír (lelki utazásairól szóló naplóját úgyis abbahagyta), s az anyagot kiadja, mégpedig egy jónevű festő rajzaival. E célra kiválasztotta Ender Jánost, aki arcképfestő, akadémiai művész és jeles grafikus, valamivel jobban öltözködő és kellemesebb ember annál az átkozott Landschulznál, hopp... arra mégis rábeszéli a filológust, hogy a tropikus égöv alatt legalább fogkefét használjon.

Nem feledkezett meg a maga testi kényelméről sem. A jó konyha fontos dolog, még a Szentföldön és a Nílus forrásvidékén is, és a rossz élelem melankóliát okoz, képtelenné tesz nagy erőfeszítésekre, s megbontja a test és lélek harmóniáját. Nemrég Párizsból hozatott magának szakácsmestert, de a francia konyha nem tudta kielégíteni; most felfedezett egy németet - Krebsnek hívják az illetőt, s ez már magában véve is jó ómen -, és elhatározta, hogy komornyikjai közül nem az öreg, mogorva és kényelmes Miklóst, hanem a fiatal és erős Zimmermann Jánost meg Áront, a vidám és ezermester székely lovászt viszi magával.

Nna. Ezzel is rendben vagyunk. Most már semmi sem hiányzik, csak az útiköltség. Ettől félt egy kicsit, mert jószágigazgatója, a derék Liebenberg folyton panaszkodik eszeveszett költekezései miatt - őszintén szólva, egyetlen garas sem kong a kasszájában -, itt nincs más hátra, mint drága jó atyjaura bőkezűségéhez folyamodni. Ez is csodálatos könnyűséggel ment. Sikerült Schwarzenberg hercegnél kétesztendei szabadságot kieszközölnie; sikerült Metternich herceg közbenjárását megnyerni, hogy a császár diplomáciai jelleget adjon az utazásnak, tehát a konstantinápolyi követté kinevezett Lützow gróf hadihajóján tehesse meg a tengeri utat. Minden csodálatosan sikerült - nem is tudja, vajon a jó sors vagy egy titkos családi összeesküvés dönti-e le az összes akadályokat? -, csak egyetlen dolog nem sikerült. Nem sikerült Karolinát látni, és elbúcsúzni tőle. Abban már nem kételkedett, hogy ez a család műve. Fájt neki, de belenyugodott.

Mielőtt útra kelt, minden írását - Karolina leveleit is - lepecsételte, és megőrzés végett átadta édesanyjának. Az öreg grófné volt az egyetlen, aki az utazást ellenezte.

- Stefferl, gondold meg!

- Anyám, én annyit vétkeztem mindenki ellen...

- Ellenem nem...

- Én olyan semmirevaló, haszontalan, léha...

- Mindig jó szíved volt, fiam... csak szeles és könnyelmű voltál. Nem tudtál vigyázni az egészségedre. Mindenféle szilaj csikóra felültél, és párbajod is volt... ne tagadd, én tudom... Stefferl! Ott Törökországban vad emberek laknak... gyilkosok, rablók és rossz asszonyok... Stefferl, én nagyon féltelek... Az éjszakák hidegek... te olyan nyugtalanul alszol és kitakaródzol... sokszor felijedsz, álmodban beszélsz, és a fogadat csikorgatod... Nézd, ezeket a porokat torokfájás ellen már az én nagyanyám is használta... te Stefferl, szoktál te elalvás előtt imádkozni?... Apádért külön kérd a Boldogságos Szűz segítségét... látod, milyen beteg? - ha valami bajod van, nyomban fordulj vissza... Stefferl, az Úr Jézus nevére kérlek, vigyázz magadra, hiszen te még olyan gyenge kis fiú vagy, Stefferl...

És egy jeruzsálemi olvasót adott neki, amelynek fája a Getsemáné kertben nőtt, azon a helyen, ahol Jézust elfogták, és Péter kirántotta érte a kardját.

Az öreg Ferenc gróf meggyónt, megáldozott, és fiának is vele együtt magához kellett venni az Úr testét. Aztán megáldotta, és a nyakába borult:

- Stefferl, jobb szerettem volna, ha erre az útra úgy mennél, ahogy ezelőtt harminc esztendővel én vágtam neki a világnak.

- Hogyan?

- Feleséggel együtt.

Mind a kettőjük arca elborult. István gróf megsajnálta a szenvedő öregembert.

- Majd ha visszajövök...

- Ki tudja, megérem-e azt? - sóhajtott az öreg kegyelmes úr, és nagy, vizenyős, rövidlátó szeméből egy könnycseppet morzsolt szét. - Nagyon öreg vagyok. Érzem, hogy a Mindenható nemsokára végét veti szenvedéseimnek. Én megnyugszom az Úr akaratában. De azt még szerettem volna látni, hogy te révbe érsz, hogy családot alapítasz, hogy a haza dolgaiban... emlékszel, egyszer már beszélgettünk erről!

- Apám!

- Már ideje volna... Én a te korodban... Ez fáj...

István gróf maga is megrendült, de nagy kínnal megpróbálta apját vigasztalgatni:

- Még semmi sem késő.

- Az idő eljár... szegény Magyarország... te még nem is ismered a hazádat, Stefferl... Másképp volt ez az én fiatalságomban. Az apám házánál csak magyar szót lehetett hallani... az egész rokonság mind, mind... minden magyar főúr magyarul beszélt... én még most is jól tudok magyarul, te sem magyarul, sem latinul nem tudsz, Stefferl, hogy fogsz te eligazodni a Corpus Jurisban, hogy fogsz te beszélni az országgyűlésen?

- Majd megtanulom.

- Ebben a korban...

- Apám, én még oly fiatal vagyok.

Az öreg gróf szomorúan nézett a fia szemébe:

- Stefferl! Korod szerint te már meglett férfi vagy. Az élet leggyönyörűbb éveit éled... lassan már kifelé mégy a fiatalságból, Stefferl, ne feledd el, hogy már nem vagy gyermek. Férfi vagy, társam és barátom, főúr, a haza reménye, kedves barátom, meglett, erős, komoly férfiúhoz méltóan kell viselkedned.

Megölelték egymást, és mind a ketten zokogtak. Két erős, komoly, magyar főúr, két Széchenyi gróf. Sírva búcsúztak egymástól. István most még gyámoltalanabbnak érezte magát, mint amikor édesanyja azt mondta neki: hisz te még olyan gyenge kis fiú vagy, Stefferl!

Aztán az öreg gróf néhány lap papírt vett ki a zsebéből:

- Édes fiam! Ezt neked írtam. Vedd el. Olvasd át, és tartsd magadnál. Földi javaimat már szétosztottam közöttetek. Neked, külön, egyebet is akarok adni. Ezt csak neked írtam.

Stefferl keze remegett, amikor átvette az írást. Még egyszer megcsókolta az öreg gróf ráncos, sötétsárga, kissé puffadt arcát, és belenézett a nagy, vizenyős, fájós szemekbe:

- Atyám, áldjon meg az Isten!

- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében - suttogta az öreg, beteg ember, és keresztet vetett a fiára.

István gróf kifutott a szobából, és lihegve rohant fel a szobájába. Ott leült az ablak elé állított íróasztalhoz, amely körül vad rendetlenségben málhák, bőrtáskák, fegyvertokok, ruhák, könyvek és szerszámok - a nagy út előkészületei tornyosultak. Az íróasztalnál gyengéden kibontotta apja levelét, keresztet vetett magára, megcsókolta az aláírást, s aztán olvasni kezdte:

"Kedves Fiam! Hosszú utazásod alatt engem e földi vándorlásból elszólíthat az Úr, s így megtörténhetik, hogy nem szoríthatlak haldokló szívemre, s halálos ágyamon nem részesíthetlek az utolsó atyai áldásban. Megáldalak tehát az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében - e legszentebb egyháromság legyen mindened mindenben: világosságod a hitben, utad a vándorlásban s igazságod a cselekvésben.

Én mindazt, ami részedről engem bármikor is bánthatott, vagy gyötörhetett volna, szívből megbocsátottam, s ezt most, a Mindenható jelenlétében megújítom; kérlek tehát téged is, bocsáss meg nekem, ha szavaim vagy cselekedeteim közben esetleg megbántottalak, ha engedékenységből (ott, ahol meg kellett volna tennem) nem intettelek vagy büntettelek. Bocsáss meg nekem, és könyörögj értem, hogy mint egykor Éli főpapot, meg ne büntessen ezért az Isten.

Az ember olyan, mint egy könyv. Az ifjúság a bevezetés - ha ez jól van megírva, akkor jó munkát várhatunk. Hogy azonban a folytatás ki ne ábrándítson, életmódunkat a legjobb tanítás és példa szerint kell berendeznünk - ezek között a legigazabb és legszentebb kétségkívül a mi Urunk Jézus Krisztusé. Ne szégyelld vallani és hirdetni a te Uradat és Istenedet, kinek hasonmása lettél. De ugyanakkor gondolj arra is, hogy minden ember a testvéred, mert atyád, az Isten, az ő atyjuk is, tehát senkit se ítélj, kárhoztass, szomoríts, mert aki mást ítél, maga is meg fog ítéltetni. Bocsáss meg nekem, ha nyíltan kimondom, hogy Istentől érdemtelenül nyert ajándékai a születésnek, külsőnek, értelemnek, vagyonnak önszeretetedet már is nagyon felkeltették, s egyelőre ugyan csak ifjúi tetszelgést, becsvágyat és hiúságot ébresztettek, később azonban csalhatatlanul gőgös irigységet s minden egyéb hibát meg fognak teremni lelkedben. Annak az embernek, aki az egész világ dicséretére pályázik, annak a bolondokat túlságosan sokra, a jóra való embereket túlságosan kevésre kell becsülnie. Távolítsa el tehát magadtól a mérget, amellyel megrontanak azok, akik tehetségeidnek, bátorságodnak s egyéb jó tulajdonaidnak tömjéneznek. A közvélemény ugyan mindnyájunknak olyan bírósága, amelyet sohasem szabad elutasítanunk, de keresni sem kell, mert a bírák legnagyobb része hízelgő barát vagy irigy ellenfél, kik mellettünk vagy ellenünk szavaznak akként, ahogy az a saját hasznukra szolgál. A férfias önérzet megvet minden cégért. A papagájnak szüksége van tarka tollakra, de a fülemilének vagy pacsirtának nem.

Legnevetségesebb az emberben a származására és testi előnyeire való hiúság, mert ezeket ajándékba kapta, de mindkettőt megbecstelenítheti, ha az elsőt alant álló embertársaival érezteti, az utóbbit pedig életerőinek léha pocsékolásával satnyává teszi. Csak annyira becsüld tehát, kedves fiam, származásodat, hogy meg ne becstelenítsd, s viselj több gondot tested épségére, hogy szellemed és lelked, amelyek benne laknak, a jóra való képességüket el ne veszítsék. Máris gyakran vagy beteg - könnyen rád foghatják, hogy ennek korán elkezdett és mértéktelen kicsapongásaid révén magad vagy az oka.

A főnemesi gőg rendesen együtt jár az értelmi elbizakodottsággal, mintha bizony a születés és rang szükségszerűen együtt járna az ész felsőbbségével. Sajnos, ma általában véve éppen az ellenkezőt lehetne bizonyítani. Te, kedves fiam, eddig ugyan még kivétel vagy, mert az államot szolgálod, s pótolni törekszel az ismereteket, melyeket (ha iskoláidat szüleid kívánsága és akarata szerint végzed) már gyermekkorodban kellett volna elsajátítanod. De neked még sokat kell tanulnod ahhoz, hogy hadi- vagy államügyeket intézhess, családod jogait megvédhesd, jószágaidat gondozhasd, s felebarátaidat boldogíthassad. Bizonyára nem veszed rossz néven tőlem, ha a felsorolt célokhoz szükséges ismeretek megszerzésénél tanácsokat adok. Először is távolítsd el magadtól az összes értéktelen, vagy hitet, szívet, erkölcsöt rontó könyveket, s ezek helyett erkölcsös, történeti, statisztikai vagy katonai munkákat szerezz be magadnak. A bölcs ember érzi, hogy semmit sem tud, de csak az emelkedhetik erre a magaslatra, aki folyton tanul. Az ostobát és műveletlent arról ismered meg, hogy mindentudónak és csalhatatlannak hiszi magát. Az se tévesszen meg, hogy kis embernek gyakran nagy az árnyéka, de ez természetesen a mögötte lenyugvó nap árnyéka csupán. Azért mondta Montaigne, hogy a tudás és képzettség némelyek kezében kormánypálca, a legtöbbnél azonban csak Harlequin-vessző. Mindarról, amit nem tudsz, hallgass, s mindarról, amit tudsz, beszélj keveset. Mert igaz ugyan, hogy öltözete szerint fogadunk mindenkit a belépésnél, de csupán a szerint kísérjük ki őt, ahogy viselkedett.

A fiatalember, aki a mai fecsegő és zabolátlan irányzatoktól elvakultan, asszonyok és hízelgők tömjénezése közepette hangadó akar lenni a szalonokban, s mintaképül akar szolgálni megjelenésében, csak addig érvényesül, amíg egy még újabb szabású meg nem fosztja őt a divatkirályságtól. Akkor azután, mint egy elhasznált ruhadarabot, félredobják, s irgalmatlanul megfosztják pávatollaitól, melyek csupán külsejét cicomázták fel. A szerénység, visszavonultság és illemtudás ma természetesen ritkán hoznak szerencsét, de mindenesetre mindig jó őrei a szerencsének - s ezek kísérjenek, jó fiam, a sírodig, s halálod után ezeket hagyd emlékül utódaidnak.

Nem kevésbé veszélyes zátony egy dicsőségszomjas és hiú fiatalember számára a gazdagság. Ne feledd, fiam, hogy a pénzt csupán elhelyezték nálad, s nem a te tulajdonod, mert nem azzal lépsz az ítélőszék elé, hanem csupán az elszámolás kötelezettségével. Ez indítson téged a pénz becsülésére, ha könnyű megszerzése arra csábítana, hogy ne a szükségest, hasznost, kényelmest, hanem a haszontalant, kérkedőt vagy ártalmast szerezzed meg rajta. Ne felejtsd, hogy jobbágyaid verejtéke s néha étlen-szomjan szenvedő munkásaid könnyei tapadnak a pénzhez. Hogy e könnyeket felszárítsd, a pénz jelentékeny részének az összes szenvedők Atyja nevében hozzájuk kell, hogy visszakerüljön. Ha jobbágyaid benned tudós, igazságos, szorgalmas és jótékony gazdát látnak, akkor ők is becsületesen, szorgalmasan s híven szolgálnak téged.

Még egy második ajándékról kell itt megemlékeznem, melyet a jóságos Istentől nyertél, s melyet nagy gonddal kell őrizned. A szívedről van szó, amelyet könyörületesnek, jótékonynak s igazán nemesnek tartok. Őrizd meg benne a gyöngéd érzést. Az istenség egy szikrája ez, melynek sohasem szabad kialudnia. De vigyázz, hogy jóságod ne fajuljon gyöngeséggé, pedig könnyen azzá válhat hiszékenységed s hiúságod által, amelyeket a hízelgők a dicsvágy felébresztésével keltenek fel. Gondolj mindig arra, hogy az emberek kifeszítik a vitorlákat, elhelyezik az árbocokat, s mindehhez olyan komoly arcot vágnak, mintha csalhatatlanok volnának, de a Felsőbb Lény, aki a kormány mellett ül, mosolyog, s azt mondja: így legyen, s nem másképpen.

Befejezem végre levelemet, kedves, jó fiam, újólag megáldalak, és remélem, hogy a síron túlról is megáldhatlak. Szíved kezeskedik, hogy gondolsz néha rám, hogy édes jó anyád vigasza, testvéreid öröme, szolgáid gondviselője, szegények, özvegyek és árvák támasza leszel. Atyaisten, Fiúisten és Szentlélek Úristen, hallgassátok meg könyörgésemet! Amen, amen, amen..."

István gróf az utolsó sorokat már alig tudta elolvasni, annyira könnyes volt a szeme. De összeszedte magát, és még egyszer végigolvasta. Aztán selyemzsinórt és tűt vett ki az egyik kis bőrtáskából, a levelet összefűzte, összehajtogatta, és beletette abba a kis, puha bőrtárcába, amelyben eddig Karolina leveleit rejtegette. A tárcát nyakába akasztotta, és megfogadta, hogy ott fogja hordani halála napjáig.

Attól kezdve, hogy Széchényi Pál gróf megkérte a kezét, Karolina majdnem mindennap felírta életének eseményeit; attól a naptól kezdve, amikor a Salzgriesen levő Maria am Gestade templomából elment István grófhoz - egyetlen sort sem írt a naplójába. Most megint elővette selyemkötésű könyvecskéjét, és szinte mikroszkopikusan apró betűivel újra jegyezgetni kezdett.

Apáti, 1818. július 15.

Ma levelet kaptam Zsófia sógornőmtől, az egyetlentől a Széchényi családból, aki őszintén és mindenen keresztül jó hozzám. Stefferl és ő sokban hasonlítanak egymáshoz. Szépek, vidámak, melegszívűek és elmések. Zsófia azt írta, hogy Stefferl négy nappal ezelőtt elutazott, és két éven belül nincs is szándékában visszatérni. Belátom, hogy ennél okosabbat nem tehetett. Akár szeret, akár nem, nem volt szabad a közelemben maradnia, ha másért nem, azért, mert én még most is halálosan szeretem őt. Most is csak napok kérdése volt, hogy felutazzam Bécsbe, és odadobjam magamat neki, mint egy megkergült szobalány. Engem most már csak a fizikai távolság vagy a fizikai lehetetlenség tart vissza attól, hogy ne legyek az ő szeretője. Illetőleg, pontosabban szólva, ha erre mód és lehetőség kínálkozik, én fogom őt kényszeríteni, hogy a szeretőm legyen. Akkor is, ha nem szeret, vagy ha nem kellek neki. Érzem, hogy nem sokáig élek, addig pedig, ami még hátravan, nem akarok, és nem tudok szenvedni. Nem lehetetlen, hogy egy szép napon becsomagolok, és utána megyek. Nincs vesztenivalóm, mert én már mindent elveszítettem. Mit akarok én? Örülni akarok egy vagy két évig, egy vagy két napig, mindegy. A kis Andort nem sajnálom. Sokkal többet használok neki, ha elmegyek... Angliába vagy a másvilágra. Egy bizonyos: Stefferl nélkül nem akarok élni. Most, hogy ezt ilyen őszintén és egyszerűen le tudtam írni, megnyugodtam, és egész vidám vagyok.

Zsófia levelében volt egy kis papírlap Stefferl írásával: "Isten veled, kedvesem, sejtem, hogy nem tudok tovább élni. Szívem a szerelemre kihalt, erőm a küzdelemre elfogyott, azért hadd találjam boldogságomat a halálban. Az életben hiába kerestem. Ha ezek a balga sorok valaha részvevő kezekbe jutnak, ne vessenek rám követ. Szerettem, és szerelmem bűn volt." Szegény kis Stefferl! Téged még mindig mardos a lelkiismeret?

Szerencsére Stefferl oly sokat emlegeti a halált, hogy azt hiszem, örökké vagy legalábbis évszázadokig fog élni, mint a bolygó hollandi. Kétesztendei útnak vágott neki Stefferl. Két hónap múlva itthon lesz. Stefferl a halálban keresi a boldogságot, az életben fogja megtalálni. Stefferl az enyém. Ameddig én élek, a földi és földöntúli világ semmiféle hatalma sem tudja tőlem elragadni. Ebben bizonyos vagyok.

Július 20.

Stefferlt a társaságban sokat emlegetik. Metternich nagy jövőt jósol neki, feltéve, hogy levetkezi jakobinus érzelmeit. (Számomra ez a legvonzóbb benne.) Azt mondta, hogy a fiatal Széchenyi valódi tokaji bor, de nem aszú - hogy is lehetne már? -, hanem ürmös, kellős közepén a kiforrásnak. Minden újbor zavaros, csípős, és csak a legelszántabb alkoholisták és a legfinomabb szakértők tudják méltányolni. Néhány év múlva azonban a legremekebb ital lesz belőle, valóságos mennyei nektár. Miért mondta ezt a herceg éppen nekem? Nem tudom, nem követtem-e el ostobaságot, de nem tudtam magamat megfosztani attól a gyönyörtől, hogy a szemébe ne mondjam: - Én szeretem az ürmöst. - A herceg észrevette, hogy ez neki szól, aki bizonyára tokaji aszúnak vagy legalábbis Moët-et Chandon pezsgőjének képzeli magát. Az öreg Nimsch grófné is szóba hozta Stefferlt, s a következő párbeszéd folyt le köztünk: - Mit csinál az az amerikai farmer? A fiatal Széchenyi kapitány nagyon szellemes ember, de a legkomikusabb, akit valaha láttam. Nem tudom miért, de mindig nevetnem kellett, ha megpillantottam. - Lássa, kedves Tante, ezt a sógorom megérezte. - Hogyan? - Sokszor mondta, hogy majdnem sírva fakadt, valahányszor Önnel találkozott. - Ugyan, ugyan, miért? - Nem tudom. De hiszen ön sem tudja, grófné, hogy miért találta Stefferlt nevetségesnek.

Így gyűjtöm én az ellenségeket. Azt akarom, hogy ezen a világon csak ő szeressen engem.

Július 23.

Batthyány János gróf, aki együtt küzdötte vele végig a nápolyi hadjáratot, nagyon derék, de kissé együgyű fickó. Teljes egy óráig mesélte nekem Stefferl olaszországi kalandjait. - És ön, kedves cousin - kérdeztem tőle gúnyos érdeklődéssel, de ő csak az érdeklődést vette észre, az iróniát nem -, ön milyen sikerekkel dicsekedhetik? - A válasz valósággal meghatott. Azt mondta: - Ahol Stefferl megjelenik, ott két mérföld sugarú körben nincs keresnivalójuk a férfiaknak. - Én azt feleltem erre: - Szerencsés ember. - A legszerencsétlenebb, akit valaha ismertem - válaszolta a gróf. - Hogy érti ezt, cousin? - Mert ő viszont csak egyetlen asszonyt szeret, de azt nem teheti a magáévá. - Majd vigasztalódik - tréfálkoztam erőltetett közömbösséggel, de közben majdnem megszakadt a szívem. - Batthyány arca elborult: - Ahogy én ismerem Stefferlt, ő inkább meghal, semhogy lemondjon a szerelméről. A nápolyi harctéren is eszeveszett kétségbeeséssel kereste a halált. Jó lesz, ha a család kissé jobban vigyáz rá. Én azt hiszem, hogy Stefferl most is öngyilkossági szándékból utazott el. - Oly meggyőzően mondta ezt Batthyány, hogy felsikoltottam. Boldog és boldogtalan voltam abban a pillanatban. Hát Stefferl mégis szeret?

Apáti, augusztus 4.

Egy hetet Örményben töltöttem Hunyadyéknál. Az öreg József gróffal csak a lótenyésztésről lehet beszélni. Borzasztóan szeretem az öregurat, mert megmutatta a Vaterländische Blätter legújabb számát, amelyben nagy tanulmány van a magyar lótenyésztésről ezzel az aláírással: Von dem Husarenrittmeister S. Ez az S. az ő nevét jelenti. - Ilyent még nem írtak erről a tárgyról! - lelkendezett a gróf, és én örömömben mind a két arcát megcsókoltam. Az öregúr bizonyára azt hitte, hogy pillanatnyi elmezavar vett rajtam erőt.

Pinkafő, augusztus 10.

Meglátogattam sógornőmet, Fannyt, Pinkafőn. Nagy társaság volt nála Bécsből és a közeli magyar kastélyokból. Műkedvelő előadást rendeztek, és engem is nyomban beosztottak a szereplők közé. Fanny sógornőm igazán csodálatos asszony. A legellentétesebb tulajdonságok egyesülnek benne. Elég sikamlós francia vígjátékokat rendez a házi színpadán, s emellett olyan vallásos, mint egy apáca. Ott volt Werner Zakariás, aki pap létére színdarabokat ír, éppen az ő darabjára készültünk, melynek a címe: Der 3. November. Ez az egyfelvonásos dráma, amelyben szörnyű végzet nehezedik a szereplőkre, nagyon tetszett nekem. Csak az előadás napján jöttem rá, hogy a címe - November harmadika - az én életemnek is legszörnyűbb dátuma. November 3. Aznap jósolta meg ez a pokoli ember Napóleon visszatérését Elba szigetéről, s aznap történt... Szentséges Isten!... ez a felfedezés olyan hatással volt rám, hogy belebetegedtem, és nem lehetett megtartani az előadást. Két napig feküdtem ideglázban. Stefferlnek levelet küldtem Konstantinápolyba, ahová a jövő hónap elején megérkezik. De a november háromról egy szót sem írtam. Neki vajon eszébe jutott-e tavaly és az azelőtt való esztendő november harmadik napján?

Bécs, augusztus 15.

Pál kívánságára feljöttem Bécsbe. Meg kellett látogatnom Lichnovszky Krisztina hercegnőt, akit ezen a kerek világon a legjobban gyűlölök. Ott találkoztam húgommal, Selinával, aki napról napra szebb és kívánatosabb. Én pedig napról napra betegebb és fonnyadtabb vagyok. Selinát körülrajongják, és Christiane tante valami szédületes nagy partit keres neki. - Nem akarom - mondta kegyetlenül -, hogy olyan házasságot csináljon, mint te. - Hogy lehet valaki ilyen tapintatlan? Pál igazán derék, jó ember, nem tehet róla, hogy kiábrándult belőlem, s hogy én mást szeretek.

Zsófiától hallom, hogy Stefferl szorgalmasan írja a leveleket. Egészsége és hangulata jó, örül az utazási élményeknek, és esze ágában sincs egyhamar visszajönni. Tehát november harmadikát végképp elfelejtette.

Nem tudom, mit kell cselekednem. Félek a megőrüléstől, undorodom az emberektől.

Apáti, augusztus 25.

Pálnak kedve jött vadászni, engem is elhozott Apátiba. Az utazás alatt Andorka is, én is meghűltünk. Stefferl nem válaszolt a levelemre. Vagy nem kapta meg, vagy már egészen elfelejtett. Néhány napig az volt a szándékom, hogy utána megyek. De Andorka is olyan súlyos beteg, hogy nem is gondolhatok az utazásra. Be kell látnom, hogy tehetetlen vagyok. Úgy látszik, ég és föld összeesküszik ellenem. Tegnap horoszkópot csináltattam magamnak.

Apáti, augusztus 27.

Andorka még lázas, és én napról napra betegebb vagyok. A méhem körül elviselhetetlen fájdalmaim vannak. Pál, ahogy hazaérkeztünk, nyomban útnak indult, hogy megnézze a birtokait. Nem is tudja, hogy milyen siralmas állapotban vagyunk.

Augusztus 28.

Lovas legényt küldtem Bécsbe és megírtam Zsófinak, hogy beteg vagyok. Pál még nincs itthon. Egyedül vagyok a cselédekkel. Andorka jobban van.

Szeptember 2.

Zsófi válaszolt. Azt írja, hogy menjek Bécsbe. Betegségem annyira megijesztette, hogy tanácstalanságában megírta Stefferlnek Konstantinápolyba. Nem tudja, helyesen cselekedett-e.

Én sem tudom. Vajon aggódik-e értem? Boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy talán egy kicsit fáj miattam a szíve.

Karlsbad, 1818. szeptember 10.

Pál szeszélye ide hozott engem Karslbadba, ahol Metternich vezetése alatt a Szentszövetség diplomatái valamiféle új kongresszust készítenek elő. (Szentszövetség! Be kell vallanom, hogy nem vagyok tisztában, miért nevezik az orosz cár, a porosz király és a mi császárunk szövetségét szentnek. A szövetség eszméje Mme Krüdenertől, egy viharos múltú udvarhölgytől származik, aki hervadt bájaival és misztikus tanácsaival élő illusztrációja annak a közmondásnak, hogy a tolvajból lesz a legjobb pandúr; de én akkor már inkább megbocsátok Lichnovszky hercegnének, aki van olyan szent, mint Krüdenerné, anélkül hogy valaha kurtizán lett volna.) Minthogy Karlsbadban vannak azok az urak, akik a bécsi kongresszuson néhány szerelmi kalandot Napóleon miatt hirtelen félbehagytak, a legszebb bécsi dámák az idén mind Karlsbadba mentek lesoványodni. Most a sovány nő a divat. De a sors iróniája ugyancsak megtréfálta őket. Megjelent közöttük két telt idomú, dús mellű és párnázott csípőjű prima donna assoluta, aki mellett Saurau Zenóné Hunyady Gabriella, Wrbna Flóra grófnő, Fürstenberg hercegnő, Bernstorff grófné, sőt Périgord hercegnő is valóságos csontváz. Az egyik Catalani asszony, aki fülemile csattogásához hasonló hangjával, a másik pedig Récamier asszony, aki szoborszép termetével és azzal tette magát világhírűvé, hogy Napóleonnal és Sándor cárral, sőt még a saját hites férjével szemben is megőrizte ártatlanságát. A démon és a szűz! Nem csoda, hogy Metternich Kelemen herceg a sovány grófnékat és hercegasszonyokat, akik nem tartoznak sem a démonok, sem a szüzek közé, észre sem veszi.

Csodálatos ember ez a Kelemen herceg. Vállain tartja - mint egykor Atlasz az égboltozatot - a birodalom, sőt egész Európa sorsát, s e törékenynek látszó vállak nem roskadnak le a roppant teher alatt. Sőt közben ráér arra, hogy szerelmi kalandjaival kétségbeejtse Lichnovszky hercegnét, aki viszont - mint Atlasz az égboltozatot - Európa erkölcseit hordja kiaszott vállain.

Catalani asszony már két esztendővel ezelőtt elbájolta a herceget Firenzében Apponyi Antalné grófnő estélyén. Most, mint régi barátok üdvözölték egymást, és a csalogány, aki tegnap hangversenyt tartott a Kursalonban, megelőzőleg egész nap a herceg lakásán próbált. A hangversenyen a zongorakíséretet a híres Sagan hercegnő unokabátyja, Biron-Wartenfeld Gusztáv herceg látta el, az első hegedűt egy szász ezredes, a csellót gróf Hacke porosz tábornok, a mélyhegedűt pedig Pál, a mogorva, hetyke Pál, az én dörmögő öreg medvém játszotta. Hát ezért jöttünk mi Karlsbadba?

Récamier asszonnyal is megismerkedtem. Nem csodálnám, ha hárfáját pengetve, égre emelt ábrándos szemével, hófehér bőrével (amely alig enged valamit láttatni selyemmuszlin görög tunikájából), rózsás, gyermeteg arcával és hízelgő hangjával magát Schwarzenberg herceget is letérítené a hitvesi hűség útjáról. Összeszorult a szívem, amikor eszembe jutott, hogy ha ezt az asszonyt Stefferl látná... vagy talán már látta is Párizsban?... Annyi bizonyos, hogy ostoba liba vagyok.

Két kérdés izgatja most az európai diplomáciai közvéleményt: az egyik, hogy Franciaországból kivonják-e a megszálló hadseregeket, a másik, hogy Catalani és Récamier asszonyok közül melyik fogja megszállni Metternich szívét. Félek, hogy Kelemen herceg mind a kettőnek megadja magát.

Bolond vagyok én? Olyan dolgokról firkálok, amelyek halálra untatnak, s nem merek arra gondolni, aki most Konstantinápoly felé halad kis karavánjával: az öreg görög nyelvésszel, a festőművésszel, néhány angol globetrotterrel és egy asszony szívével, aki most itt a szíve nélkül, a szerelme nélkül úgy jár-kél Karlsbad sétányain, mint egy álomjáró, kísértet, önmagának élettelen bábja. Mégsem olyan egyszerű az esetem, mint ahogy gondoltam. Nagyon messze van még a megoldás.

Aachen, október 2.

Pált újabban nagyon érdekli a világpolitika. Karlsbadból Aachenbe jöttünk, ahol most a bécsi kongresszus reprízét rendezi a Metternich igazgatása alatt játszó vándor színtársulat. (Stefferl jellemezte egyszer így az európai diplomatákat.) Metternich! Az egész diplomáciai kar két pártra szakadt, s nagy összegű fogadások történtek, hogy a kongresszus legfőbb kérdésében milyen álláspontot foglal el Kelemen herceg. De mindenki vesztett. Vesztett a Catalani-párt és vesztett a Récamier-párt is. Győztek a soványak, de nincs köszönet benne. Metternich herceget egy harmadik primadonna hódította meg: egy fantom, egy elvont lény, akinek csak matematikai kiterjedése van, s hozzá képest a legsoványabb bécsi nő is vaskos hájtömeg. Életemben még nem láttam olyan zseniális és titokzatos meszelőnyelet, olyan égig érő holdsugárlajtorját, mint Lieven Dorothea hercegasszony, a londoni orosz követ felesége. Nem is fiatal, nem is szép az arca, ruhájában alig van valami test, testén pedig alig van ruha; Kelemen herceg mégis halálosan beleszeretett. Úgy látszik, ez az ember, aki majdnem gyermekkora óta Európa legszebb asszonyait tartotta a karjai között, megcsömörlött a női hús érzéki szépségétől. Ezt nevezem égi szerelemnek. Ezt megírom Stefferlnek, aki az élet s a szerelem legnagyobb művészének tartja a herceget.

Pálnak, úgy látom, inkább a Récamier-féle típus tetszik.

Hát énvelem mi lesz?

Október 5.

Stefferl szeret, Stefferl az enyém. Liebenberg Jánostól, Stefferl jószágigazgatójától hallom, hogy a gróf levelet írt neki Konstantinápolyból. Meghagyta neki, hogy azonnal vigyen Bécsbe, vagy ha ez lehetetlen volna, hozassa le Bécsből a legjobb orvosokat. Elállt a lélegzetem. Pálnak ez eszébe sem jutott. És Stefferl sem említi bátyját, mintha Pálnak semmi köze sem volna hozzám. Olyan izgalomban vagyok, hogy írni sem tudok. A levél természetesen nagyon elkésett, de erről nem tehet Stefferl.

Szerencsére már semmi bajom.

Ma Selina húgom megérkezett Bécsből Lichnovszkyékkal. Christiane hercegasszony tüntetőleg dédelgeti Selinát, s lehetőleg távol tartja tőlem, hogy meg ne mételyezzem. De nem baj. Stefferl szeret.

Október 10.

Roppant izgalom a kongresszuson. Itt van a Néva-parti angyal. Sándor cár rózsásabb és kövérebb, mint valaha, a fehér waffenrock majd szétpattan gömbölyű vállán és szorosra fűzött derekán. Csípője úgy reng, mint a kövér Catalaninak. Az asszonyok azonban csalódtak benne, akárcsak a német fejedelmek, akik egymás után alkotmányt adtak népeiknek. A cár négy esztendő óta nagyon megöregedett. Szenteskedő zsarnok lett belőle, aki teljesen Krüdenerné - a kegyes égi nemtő - és Arakcsejev tábornok - a kegyetlen földi gonosztevő - befolyása alá került.

Pál azonban rajong a cárért. Lelkesen magyarázta nekem, hogy ez a nagy ember eltörölte a kancsukát, és megtiltotta, hogy tőből kitépjék a parasztok fülét, ami azelőtt a vallatás leggyakoribb eszköze volt. Azonkívül alkotmányt adott Lengyelországnak, ahova Konsztantyin trónörököst küldte főkormányzónak. Szegény Lengyelország! Még jól emlékszem Pavlovics Konsztantyinra és bécsi kalandjaira.

Itt, Aachenben valósággal idegbeteg lettem. Minduntalan szédülök, kifáradok, ájulás környékez, és minden ok nélkül sírva fakadok. Istenem, mennyivel jobb most Stefferlnek, aki az Ída hegyén kecskéiket legeltető pásztorok között bolyong, és semmit sem tud Metternich, Sándor cár és a kancsuka szent szövetségéről!

Bécs, október 30.

Hála isten, megint itthon vagyok. Lichnovszkyék is hazajöttek Aachenből, ahol Rasumovszky herceg érdekében Sándor cár környezetét igyekeztek megpuhítani. Selina is velük jött haza. Selina az utóbbi időben kedvesebb hozzám, és sokat beszél Stefferlről. Szeretné tőlem megtudni, hogy mi volt és mi van köztünk - de nővérek között ilyesmiről teljes lehetetlenség nyíltan beszélni. Ha Selina szemébe nézek, bűntudatom van, amelyet Pállal szemben - Isten tudja, miért - sohasem éreztem. Lichnovszky hercegasszony a minap Oidiposzról példálózgatott. Azt mondta, hogy ma is több családot ismer, amelynek tagjai elkövették a Pelopidák vétkét. Azt hiszem, hogy ezzel Selinát akarja felvilágosítani. Megőrülök ebben a környezetben.

Stefferlről nem tudok semmit.

November 13.

Tegnap Bécsbe érkezett Sándor cár, és a bécsiek azt hiszik, hogy újra felelevenednek a kongresszusi napok.

Semmi különös okom nincs rá, de én utálom és gyűlölöm a cárt. Egyáltalán kezdek embergyűlölő és életunt lenni.

November 20.

Roppant csalódás Bécsben. A cárra alig lehet ráismerni. Ez a megátalkodott öreg csecsemő a fejébe vette, hogy a saját képére és hasonlatosságára fogja átformálni a koravén Európát. Furcsák ezek a zsarnokok. Azt hiszik, hogy az emberek csak akkor boldogok, ha nekik engedelmeskedhetnek. Szeretném látni, Sándor cárnak például milyen véleménye volna a zsarnokságról, ha egy szép napon mint közönséges muzsik ébredne fel, s őt a mindenható és végtelenül jó atyuska nevében végigkancsukáznák. Mit gondolt volna Napóleon, ha mint káplár lett volna kénytelen végigharcolni az orosz hadjáratot? Mit szólna Metternich ahhoz a kancellárhoz, aki betiltja a német diákmozgalmakat, ha ő most mint egyszerű német Bursch a jénai egyetemen jogot hallgatna? Ha rajtam állana, én minden nemzetnek alkotmányt, minden embernek tökéletes szabadságot adnék... eh, bánom is én, hogy az embereknek van-e szabadságuk, engem csak az a rabszolgaság őrjít meg, amelyben én élek.

Mi az, hát Stefferl sohasem jön haza?

December 1.

Két hétig jártam a magnetizőrhöz. Elmondtam neki, hogy rettenetesen szenvedek egy reménytelen szerelem miatt. A doktor biztatott, két hét alatt kigyógyulok ebből a betegségből. Olyan ünnepélyes, főpapi és mágikus fenséggel mondta ezt, hogy kezdtem bízni benne. Kifejtette, hogy az embereket a képzelt bűnöktől való félelem teszi boldogtalanná. Hogyan él, grófnő, a hitvestársával? - kérdezte baljóslatúan. - Sehogy - feleltem én, és elpirultam. - És mással? - Felháborodtam az ilyen gyanúsítás ellen. - A magnetizőr megelégedetten bólogatott: - Tudtam, hogy ez a baj. - Aztán elkezdte a gyógykezelést. Végigsimogatta homlokomat, merően a szemembe nézett, és monoton hangon érthetetlen szavakat mormolt, hogy elaltasson. Éreztem, hogy nem tud, de kíváncsi voltam, mit akar velem. Úgy tettem tehát, mintha álomba merültem volna. A doktor vezényszavakat pattogott: tegyem a szívemre a kezem; álljak fel; induljak meg és menjek az ajtó felé! Megtettem. Majd azt kérdezte: - Kit lát a küszöbön, grófnő? - Ébren voltam, összes érzékeimnek birtokában, világos nappal volt, erősen lehunytam a szemem, és Stefferlre gondoltam. Azt hittem, hogy a magnetizőr elém akarja varázsolni Stefferl képét. Naiv igyekezete annyira meghatott, hogy megsajnáltam, és segíteni akartam neki. Hadd örüljön szegény! Csak azt nem tudtam, hogy ilyenkor meg szoktak-e szólalni a médiumok. De nem sokáig törhettem a fejemet, mert lecsukott szememmel egyszerre csak látom, hogy valaki a szomszéd szoba ajtaját kinyitja, és megáll a küszöbön. Fiatal férfi, katonaruhában, rendjelekkel, zöld dolmányban, fehér, szoros nadrágban, fényes lovaglócsizmában. Hirtelen homály terült a szobára, holott lecsukott szemem azelőtt teljes világosságban látta az ajtót - és alig tudtam kivenni a fiatal tiszt arcát. Csak sejtettem, hogy ez nem lehet más, mint Stefferl - igen, bizonyosan ő, ki is lehetne más? -, majdnem felujjongtam örömömben, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy valóságos testi mivoltában megjelenik előttem, és ki akartam mondani a nevét. - Nos, ki áll az ajtó küszöbén? - kérdezte erős, sürgető hangon a magnetizőr. És én... ah, még most is eláll a szívem dobogása... beszélni kezdtem, hallom a hangomat, amint idegenül, mélyről, tompán és szinte fuldokolva jön ki a számon: Alekszandrovics Konsztantyin Orloff gróf. - Egész testemben megremegtem. Hogyan került az ajkamra ez a név, mikor én azt akartam mondani: gróf Széchenyi István? Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy csakugyan a kis Orloff gróf áll az ajtóban, szőke fürtjeivel, világos szemével, és imádattól sugárzó arccal néz rám. Felsikoltottam. A doktor hozzám ugrott, és megragadta mind a két kezemet. - Csillapodjék, grófné - suttogta rémülten, és leültetett. - Ön túlságosan kitűnő médium. - Megvetéssel ott hagytam őket. Ezek a sarlatánok közönséges kerítők, akik aljas mesterségüket elnevezték magnetikus vagy lélektani gyógykezelésnek.

December 4.

Kétségbeejt, hogy milyen hatással volt rám az az ostoba kaland a magnetizőrnél. Azóta minden pillanatban Stefferlre gondolok, vele foglalkozom, neki élek, minden idegszálam reszket az utána való sóvárgástól, mindig őt lesem, naponta hússzor egész biztosra veszem, hogy elém toppan, mosolyogva vagy szomorúan, ragyogó szemmel vagy villámló haraggal, igen, megérkezett, itt van, eljött értem, víziók egész sorozata jelenik meg előttem ébren, világos nappal, reggeltől késő éjjelig, amíg csak el nem alszom a kimerültségtől. Amikor pedig elalszom, akkor megjelenik előttem Orloff gróf, és a hatalmába kerít. Undorodom magamtól. Ez tűrhetetlen. Ez olyan égbekiáltó szerencsétlenség, hogy ha sokáig így tart, beleőrülök. Az olyan lélekgyilkosokat pedig, mint Veith doktor, fel kellene húzni az akasztófára.

December 6.

Ma meggyóntam és megáldoztam. Páter Hofbauer Kelemennek elmondtam az álmaimat is, és ő azt kérdezte tőlem: - Leányom, szokott maga napközben arra gondolni, aki álmaiban oly fertelmes módon üldözi? - Hirtelenében azt akartam mondani, hogy soha! De aztán eszembe jutott, hogy amikor nappal eszembe jut, mennyit vétkezem álmaimban Stefferl és önmagam ellen, önkéntelenül felteszem a kérdést: és miért éppen Orloff gróffal? Ilyenformán természetesen eszembe jut a kis gróf, de irtózattal fojtom el magamban a vele kapcsolatos gondolatokat. A szentéletű, öreg szerzetes megnyugtatott, hogy ez nem bűn, erről nem tehetek, s ha erősen kérem az Istent, hogy szabadítson meg a gonosztól, akkor többé nem is fog kísértésbe vinni.

December 7.

Ma éjjel nem álmodtam semmit.

December 15.

A gyónás óta egyetlenegyszer sem álmodtam Orloff grófról. Azt hiszem, arról álmodunk, ami néha-néha átvillan agyunkon, de öntudatunk nyomban akaratlanul elnyomja ezt az orvtámadást. Abban a pillanatban, amikor nyíltan merünk beszélni róla, és félelem és titkolódzás nélkül leleplezzük, megszűnik a kísértet hatalma fölöttünk. Most jut eszembe, hogy a gyónással kapcsolatban erről már Stefferl is beszélt nekem. Talán az is jó, hogy naplót írok, s abban leplezetlenül bevallom minden gyengeségemet. Újabban ismét fejgörcseim vannak.

December 22.

Tegnap sokat gondolkoztam azon a roppant energián, amellyel Stefferl egykettőre a legműveltebb emberek közé küzdötte fel magát. Német, francia, angol, olasz nyelven már Bécsben is egész könyvtárat olvasott ki, s most eredetiben olvassa Homéroszt és a görög történetírókat. Zsófi azt mondja, hogy bámulatba ejti az embereket a tudásával. És erről a Stefferlről mondták, hogy a kedvéért bele lehet szeretni a tudatlanságba! (Én mindent tudok róla, minden napjának ismerem a történetét, minden könyvnek ismerem a címét, amelyet elolvasott. Vajon ő is éppen így ismeri az én életemet?)

Úgy gondolom, hogy Stefferl egyénisége éppen az ellenkezőjét mutatja mindannak, ami a csodagyermekeket szokta jellemezni. Huszonnégy éves koráig alig árult el valamit rendkívüli szellemi képességeiből. Fejlődése természetellenesen lassú volt, a talentum sokáig lappangott benne, míg egyszerre csak vulkanikus erővel kirobbant belőle, s most úgy hat, mint valami furcsa idegbetegség. Annyi bizonyos, hogy benne a rendkívüli tehetség (lángésznek mondanám, ha nem félnék, hogy ez a szerelmes asszony túlzása, amellyel már látja is, amit csak szeretne látni a párjában) sokszor torz alakban jelentkezik, ami mások előtt ellenszenvessé teszi. Hiúságnak, túltengő becsvágynak, elbizakodottságnak, fölényeskedésnek és különcködésnek tartják a modorát, szatirikus szellemességét, önálló ítéletét emberek és dolgok felett - s talán ez az oka, hogy Stefferlnek tulajdonképpen nincsenek is barátai. Ha jól meggondolom, nagyon egyedül van. Egyetlen igaz barátja, közönsége, hódolója, híve én vagyok, az egyetlen ember, aki ezt titkolni kénytelen.

Félek, hogy Stefferlt a nagy magánosok életére kárhoztatja jelleme, amelyben az a kis gőg, türelmetlenség, szeszély, gúnyolódási hajlam és hiúság megmérgezi a rendkívüli ész és szív lenyűgöző hatását.

Vagyis, egyszóval: kimondhatatlanul szeretem Stefferlt.

December 23.

Lichnovszkyéknál nagy estély volt, hajnalig táncoltak. Én csak egy francia négyesben vettem részt, a valcert nem bírom. Hamar kifulladok, és gyötrő fájdalmat érzek. Egyáltalán úgy érzem, hogy egész szervezetem beteg. Éjjel nem alszom, folyton Stefferlre gondolok, és reggelre halálosan fáradt vagyok. Sokszor napokon keresztül nem kelek föl. Eszembe jut, hogy a gyónás milyen jó gyógymód az idegbaj ellen. Az ember felszabadul. Tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem. Három évig éltem asszonyi életet, azóta Pálnak csak névleg vagyok a felesége. Több mint három éve úgy élek, mint egy zárdaszűz. Erre büszke vagyok, annál is inkább, mert nekem úgy kell a szerelem, akárcsak a falat kenyér vagy a levegő. De emiatt nem tartom magam aljas és állati lénynek, mert hiszen nem tudok vétkezni szerelem nélkül. Miattam beszélhetnek a kihamvadt lelkű Lichnovszky hercegnék, amit akarnak. Én érzem, hogy így elsorvadok.

A társaságban megint sokat beszéltek Stefferlről. Windischgraetz Weriand hercegné azzal kedveskedett nekem, hogy ő még életében nem látott olyan csúnya férfiút. - Talán szerelmes vagy belé? - kérdeztem tőle, mire a hercegnő hátat fordított, és faképnél hagyott. Czernin grófnő, aki egyike a legelvetemültebb nőszemélyeknek, megkérdezte tőlem: - Hol van az az unalmas Széchenyi kapitány? - Unalmas? A kövér hetéra combjait Stefferl bizonyára elfelejtette megcsipkedni. Némely asszony minden férfit unalmasnak tart, aki nem vall szerelmet neki. Hohenzollern Paulina szerint Stefferl az eszével és becsvágyával még nagy szerepet játszhatik a közéletben, ha kissé meggondoltabb lesz. Nagyképű fajdtyúk! Akkor már sokkal rokonszenvesebb az együgyű Liechtenstein Jánosné, aki Stefferl minden szerencsétlenségének okát vastag szemöldökében látja. Jobban szeretem, ha az asszonyok kicsinyesen szubjektívek, mint ha ostobaságukat nagyhangú szólamok alá rejtik. Szerettem volna nekik odakiáltani: Széchenyi István gróf a Monarchia legkiválóbb embere, Széchenyi István gróf az egyetlen lángész a társaságban, és Széchenyi István grófnak (istenem, milyen jó a nevét leírni) egyetlen szerencsétlensége én vagyok, egyedül én.

Grassalkovich Antalné Esterházy Tini hercegnőt szerettem volna megcsókolni, amikor kifakadt, hogy Stefferlt még most sem nevezték ki őrnagynak. Ha én volnék a császár, erre az asszonyra bíznám egész Ausztria egész kormányzatát, mindenesetre jobban végezné a dolgát, mint például a vén Zichy Károly. A hercegnő azt mondta: az udvar okosan tenné, ha gyors előléptetéssel a hadsereghez édesgetné Széchenyi Istvánt; mint katona csak az ezredével vagy a dandárával törődnék, így pedig egyszer csak megsokallja a mellőzést, és elkezd politizálni. És akkor jaj lesz a Monarchiának! Metternich is hallotta ezt a megjegyzést, és gúnyosan nevetett: - Hercegnő, túlságosan sokra értékeli ezt a kedves, fiatal rajongót. - Vigyázzon, herceg, egyszer még meggyűlik vele a baja. - A kancellár öntelt mosollyal Napóleont kezdte emlegetni: - Azzal is elbántam, meghajszoltam, bekerítettem és elfogtam, mint egy holtra fáradt nyulat - dicsekedett a szép Kelemen, és meghajolt, mint egy hőstenor a nagyária után.

1819. január 1.

Andorkának szép karácsonya volt. Amikor megtalálta Stefferl ajándékát, egy szakasz tetőtől talpig előírásosan felszerelt Merweldt-huszárt pompás harci paripákon, rettentő bajusszal, karddal, csákóval, sarkantyúval, örömében a lélegzete elállt. Hozzám futott, nyakamba ugrott, és fejecskéjét az arcomhoz nyomta. Akkor pedig, amikor kibontották a kapitányi uniformist, amely Andorka termetére szabva, kicsiben tökéletes mása volt Stefferl egyenruhájának, egyszerűen nem bírta el a boldogságot, és sírva fakadt. Alig tudtuk lecsendesíteni. - Miért sírsz, fiacskám? - kérdezte tőle a nagymama, pedig neki magának is könnyben úszott az arca. - Azért, mert nem mutathatom meg Stifa bácsinak - szepegte Andorka, s akkor már mind a hárman sírtunk.

Éjjel odahívott az ágyacskájához, s beszélgettünk. - Hol van Stifa bácsi? Miért nem jött el karácsonyra? Mami nem szereti Stifa bácsit? - Miért kérdezed? - Mert mamili után őt szeretem legjobban ezen a kerek világon. - Mintha szíven ütöttek volna. - És apát? - kérdeztem rendreutasítóan. Andorka arca elkomolyodott: - Őt is, de azért... - Elhallgatott, és a szájacskája sírásra ferdült. - Mit akarsz mondani? - Azt akarom mondani, hogy én, ha nagy leszek, jobb szeretnék olyan lenni, mint Stifa bácsi. Mami, azt akarom, hogy te is szeresd Stifa bácsit. - Hiszen szeretem. - De nem elég nagyon! - Ki kellett mennem a gyerekszobából.

Január 5.

Az öreg Ferenc gróf már nem bízik az orvosaiban. Hetenként kétszer ebédre hozatja magához Hofbauer Kelemen atyát, akit tegnap én is láttam nála. Ez aztán a pap! Valóságos szent. Nem olyan szónokias és egzaltált, mint például Werner Zakariás, nincs benne semmi a próféták és prédikátorok dühöngő életgyűlöletéből és félelmetes rajongásából. Egyszerű, vidám, jókedvű, öreg bölcs; nem keresi, de nem is veti meg az élet szelíd és tiszta örömeit. Az ilyen vallásos ember már a földön üdvözül. Számára a halál nem vége, hanem kezdete valaminek. Csak küszöb, melyen mosolyogva átlép, és kapu, amely tárva-nyitva várja, s ő minden megrendülés nélkül bemegy rajta az örökkévalóságba.

Az öreg Ferenc gróf, sajnos, nem ilyen egyszerű lélek. Ő néha ijesztően szenved a túlvilági élet titkainak fürkészésében. Ez bizonyára még régi szkeptikus felvilágosodottságának a maradványa. Azelőtt Voltaire, most Hofbauer Kelemen, egyiktől a másikig túl meredek és fárasztó az út. Azt hiszem, Montaigne nyugodtabban nézett a nagy ismeretlen szemébe. Egyszóval az öreg gróf fél a haláltól.

Január 10.

Tegnap bál volt Zichy Mollyéknál. Ott volt a cár is. Rasumovszky herceg egész este ott tipegett az autokrata körül, mint ijedt cseléd, aki várja, hogy gazdája egy megengesztelődött pillantást vessen rá. Szánalom volt nézni. Szegény öregember, egykor királyok barátja, izzadt és lihegett, tolakodott és lábujjhegyre állt, a szája szélét rágta kínjában, és majdnem sírva fakadt, amikor a cár eltávozott anélkül, hogy rápillantott volna. Milyen jól tette Stefferl, hogy nem engedett Konsztantyin nagyherceg csábításainak, s nem lett alattvalója ennek a pufók autokratának! Az estélyen Waldstein János gróf érdekes dolgokat mesélt Beethovenről és Brunszvik Teréz császári és királyi alapítványi hölgyről. A gróf nemrégen meglátogatta Beethovent, a zeneszerzőt, és úgy lépett be hozzá, hogy a szegény süket ember észre sem vette. Beethoven egy arcképet csókolgatott, és egész hangosan beszélt: - Milyen szép vagy, milyen tökéletes, hasonlatos az angyalokhoz! - Waldstein tapintatosan visszahúzódott, és csak akkor tért vissza, amikor a mester már megnyugodott, és a zongoránál ült. - Öreg barátom, az ön arcán ma nincs semmi diabolikus vonás - szólt hozzá Waldstein gróf, és Beethoven így felelt: - Mert ma együtt voltam az én jó angyalommal. - Aztán magához beszélt: - Szegény Beethoven, a te számodra már nincs boldogság a földön. - Waldstein szerint az arckép Brunszvik Teréz grófnőt ábrázolta, aki teljesen visszavonulva él most Pesten.

Stefferl nem vitte magával az én arcképemet.

Szegény Karolina, a te számodra nincs már boldogság a földön.

Január 14.

Selina bevallotta, hogy elutazása előtt sokat volt vele együtt, és ő mindannyiszor olyan kedves volt, hogy beléje tudott volna szeretni.

Félek, hogy Stefferl többet gondol Selinára, mint rám.

Január 16.

Tegnap nagy társaság volt nálam. Pál mindenáron azt akarja, hogy olykor-olykor összegyűjtsük magunk köré a bécsi arisztokráciát, "a család fényének emelésére". Ezt a frázist az öreg Ferenc gróftól tanulták a Széchényiek. Azt hiszem, vajmi rosszul töltöttem be a háziasszonyi tisztet, de nem tehetek róla. Testileg-lelkileg beteg vagyok; félek, hogy mire Stefferl hazajön, helyemben csak egy nyomorult öregasszonyt talál. Ez Isten büntetése, amiért nem tudok cselekedni. Pedig eleinte mennyire reméltem, hogy erős és vakmerő leszek! Eh, erre nem is jó gondolni.

Különösen irtózom az asszonyoktól és a hivatásos séducteuröktől. Undorodom az olyan férfiaktól, akiknek mindig a szerelem és az ágy van az eszükben. Ha az ember szerelmes, minden más ember szerelmét ocsmány paródiának látja. Tegnap is szívesebben tartózkodtam abban a szobában, amelyben az (aránylag) okosabb és komolyabb férfiak politikáról beszélgettek. A Monarchiáról, a magyarokról s a mágnásokról volt szó. Valaki azt mondta, hogy az erdélyi mágnások először nem is magyarok, másodszor nem is arisztokraták, harmadszor rebellisek. Windischgraetz szerint (utálatos hangja van) meg kellene szüntetni Magyarország önállóságát; Károlyi György gróf (szép fiú, büszke és bátor) szerint a dinasztia a magyarok hűségének köszönheti fennállását (nem tudom, mennyi ebben az igazság, de rettenetesen lehurrogták), Zichy Ferdinánd elmesélte, hogy a napóleoni háborúk alatt Stadionnak és Gentznek, Metternich famulusának is az volt a véleménye, hogy a birodalom székhelyét Budára kellene áttenni, mert ott a császár nagyobb biztonságban van, mint Bécsben. - De ők úgy gondolták - vágott közbe az öreg Zichy gróf -, hogy abban az esetben Magyarországot is beleolvasztják az örökös koronatartományokba, és testestől-lelkestől németté teszik. - Ekkor legnagyobb csodálkozásomra közbeszólt sógornőm, Zsófi grófnő. Zsófinak sok minden szabad, mert helyre kis magyar menyecske, szoknyás kuruc huszárkadét (mint Ferdinánd főherceg mondta), pirospozsgás kis búzavirág (Werner Zakariás), a legszebb parasztmenyecske a Lajtán túl (Metternich) és egy kicsit butácska liba (Christiane hercegasszony szerint, aki azért szereti Zsófit, mert semmivel sem tudja majd vádolni az utolsó ítéleten, hol tudvalevőleg ő lesz a legfőbb ügyész). Hát Zsófika felpattant, s azt mondta, hogy a magyarok sohasem mondanak le az alkotmányról, mert a magyarok imádják a hazájukat. Windischgraetz megjegyezte, hogy az alkotmánynak semmi köze sincs a hazaszeretethez (csak tudnám, hogy mi az az alkotmány), s különben is minden attól függ, mit nevez az ember hazájának, a birodalmat-e, vagy pedig azt a tartományt, amelyben született. Capodistria, aki most a legdivatosabb ember Bécsben, azt fejtegette, hogy igazán magasrendű ember hazája egész Európa; az alkotmány az összes népek szabadsága, világközösség, tiszta humanizmus, az egész emberiség üdve. Erre Zsófi még inkább tűzbe jött, de kissé félt, hogy a balkáni származású orosz államférfiú ékesszólásával nem tud versenyezni, tehát beszaladt apja szobájába, s onnan néhány levéllel tért vissza. Rám kacsintott, s izgatottan válogatott a levelek között, és perbe szállt a férfiakkal.

- Mi, Széchényiek éppen olyan hűséges alattvalói vagyunk a császárnak, mint akármelyik más arisztokrata... Stefferl, az öcsém, csakolyan osztrák kapitány, mint a többi ezer osztrák Hauptmann és Rittmeister... azt még maga sem mondhatja, kedves Windischgraetz herceg, hogy Stefferl valami veszekedett rebellis kuruc... de Stefferl például mégis azt írja Görögországból: "Még azt sem tudnám megmagyarázni, hogy mi a szerelem; pedig, amit egy asszony iránt érzünk, semmi ahhoz képest, hogy mit érez az ember egy szent föld s annak népe iránt. Csak azt tudom, hogy ott a levegő jobb, az erdő, a mező szebb, s minden oly kedves és drága nekünk. Mindig csak oda vágyunk, nem találjuk helyünket máshol. Ha idegen földön fenyeget a halál, könnyebben fogadjuk, mihelyt egy jó barát megígéri, hogy csontjainkat a hazába visszaviszi. Drága hazám, ha nem csókolhatom meg többé poros földedet, s ha örökre adósod is maradok, legalább utolsó leheletemet fogadd szívesen. Szerettelek és szeretlek minden hibáddal együtt."

Az édes kis Zsófinak nem volt sikere a felolvasással. Stefferl mindig hóbortos volt. Szentimentális és patetikus. - Azelőtt alsószoknya-, most könyvszaga van. - Windischgraetz halkan mormogta: - Szeretném tudni, melyik az a szent föld... - Akarja tudni? - csattant fel Zsófi diadalmasan. - Itt van, ni! - és olvasni kezdte: "Nekem kétségtelenül a legősibb hun fajból kell származnom, mert soha a svájci havasokon vagy Olaszország legszebb völgyeiben sem estem olyan elragadtatásba, mint Magyarország kopár pusztáin. Nyoma sincs lelkemben a hegyilakókat jellemző ösztönnek, amely őket csak az önvédelmi harcra lelkesíti, s támadólag legfeljebb bosszúvágyból szokott fellépni. Bennem - már hogy rossz vagy jó tulajdonság-e ez, nem vitatom, de -, bennem inkább van szenvedélyes hajlandóság a szétáradó, dúló hadjáratokra. Attila lovas vitézei, akik annyi országot elpusztítottak - most nem beszélek kultúráról és ésszerűségről -, boldog és irigylésreméltó emberek lehettek. Chateaubriand nem győzött csodálkozni egy arab felett, aki benső meggyőződése egész hevével állította, hogy soha vidámabb és boldogabb nem volt, mint amikor a homoksivatag közepén egyes-egyedül ügetett a tevéje hátán."

Windischgraetz tenorja felcsattant: - Ach, ez jakobinus beszéd. A fiatal Széchenyi Rákóczit akarja majmolni. - Őszintén szólva valamennyien meghökkentünk. Nem tudom, Zsófika a maga kuruc fellobbanásával jó szolgálatot tett-e Stefferlnek! Félek, így sohasem lesz őrnagy. Azazhogy nem félek. Minél rosszabb, annál jobb. Azt akarom, hogy az egész világból csak én maradjak neki! De nem akarom azt sem, hogy a hazáját jobban szeresse, mint engem.

Csak az a baj, hogy nagyon fáradt vagyok.

Február 5.

Metternich hercegnél bál. János főherceg megszólított. - Mikor jön haza a kedves férje, grófné? - kérdezte, és mélyen belenézett a ruhám kivágásába. - Elcsodálkoztam: - Az uram itthon van, fenség. - Ah, hát már megjött Konstantinápolyból? - Megmagyaráztam a főhercegnek, hogy én Széchényi Pál gróf felesége vagyok, s a kapitányt, aki most Keleten jár, Istvánnak hívják. - Lehetetlen - mondta a főherceg, és mintha megsértődött volna.

Csakugyan lehetetlen, hogy én Pál felesége vagyok. Itt valami szörnyű tévedés van.

Február 23.

Nagyon beteg vagyok. Nem tudom, mi lehet a bajom. Végtagjaim néha egészen elzsibbadnak, majdnem mindig vadul kalapál a szívem, és gyakran halálos verejték ül ki a homlokomra. Két héttel ezelőtt kezdtem érezni, hogy a jobb kezem kisujjának hegye állandóan zsibbadt. A zsibbadás aztán átterjedt a gyűrűsujjamra is, most pedig már a bal kezem tenyerén érzem. A doktor szerint ez idegesség. Nem hiszek neki. Gyakran van szívszúrásom, s azzal kapcsolatban hol az egyik, hol a másik pulzusom, néha mind a kettő táján érzek valami furcsa feszültséget. Néha azonban az agyamon szalad végig ez a furcsa zsibbadtsági hullám, amire be kell csuknom a szememet ijedtemben. Eddig azt hittem, hogy nem félek a haláltól, hiszen már úgysem érdemes élnem. De a szédülések és zsibbadtságok közben leküzdhetetlen halálfélelmek vesznek rajtam erőt. Mi lesz Andorkából, ha én itthagyom? Nem, nem, nem akarok meghalni addig, amíg vissza nem jön Stefferl, és meg nem ígéri, hogy Pál mellett Andorkának második apja lesz... Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy búcsúzás nélkül, hirtelen kell itthagynom Andort és Stefferlt. Most mindennap elmondom azt az imádságot, amelyre még a dajkám tanított: Jóistenem, ments meg engem tűztől, víztől, hirtelen haláltól... Stefferl, siess vissza, Andorka mindennap felöltözik gyönyörű huszárruhájába, mert olyan akar lenni, mint a Stifa bácsi!

Február 25.

Az öreg Ferenc gróf is nagyon rosszul volt tegnap. Odahívták hozzá Kelemen atyát, aki megáldoztatta, s egész éjszaka imádkozott érte. Apósom Reggeltájt jobban lett, ma már fel is kelt az ágyból, és boldogan mondta, hogy ezt a szentéletű szerzetes imádságának köszönheti. Vajon van-e olyan imádság, amely rajtam is segít?

Március 1.

Levél jött tőle Scio szigetéről. A vadregényesen csoportosuló sziklák nyugalma, a selyemfényű tenger, amely a hegy lábánál hol csendesen pihen, hol meg vadul háborog, a Milétosz hegye, amelynek orma hol a felhők közé bújik, hol a nap sugarait veri vissza, a csobogó források, méregzöld fák, pirosló narancsok, amelyek a vidék vadságát enyhítik - valóságos költővé tették Stefferlt. "Ittam Homérosz langyos vizű forrásából, de egyetlen sora nem jutott eszembe sem az Iliásznak, sem az Odüsszeiának. Az Arkhipelágosz szigetei könnyedén tűnnek fel a távolból, és csillognak a tenger tükrében, de közelebbről kitűnik, hogy csak terméketlen sziklacsoportok, s a kőtömbök rendetlen keveréke között néhány árva, csenevész fa szomorkodik: öreg, halavány asszonyarcok, gyémántokkal és gyöngyökkel díszítve; én azonban a leány díszítetlen, friss fiatalságát szeretem. A nap ellenben, amely felhőtlenül teszi meg körútját, mindent megvilágít, és mindent megfiatalít. Az égboltozat olyan, mint egy fényes, kék selyembura egyetlen felhőránc nélkül. Ez teszi oly széppé a vidéket, meg a csillagos, meleg éjszakák, a lágyan simogató szellők s a hűs források örök mosolygása, a boldog életérzés; egyszóval az Arkhipelágosz." Ezek Stefferl szavai, Goethe sem talált szebbeket, amikor a görög szigetekről írt. A szerelemben az a legnagyobb boldogság, ha csodálhatjuk és imádhatjuk is azt, akit szeretünk. A szerelem vak és ösztönös szenvedély, de csak akkor nyújt tökéletes kielégülést, ha az értelem is azt mondja rá: jól van.

Azt írja Stefferl, hogy egyiptomi és palesztinai útját jobb időkre halasztja. Tudtam, tudtam, hogy így lesz. Szó sincs arról, hogy két esztendeig kibírja nélkülem.

Március 4.

Stefferl Athénben van. Mennyire irigylem őt ezért! Rá fogom beszélni, hogy adja ki külön könyvben útleírásait, amelyek nézetem szerint felül fogják múlni Gell, Holland, Clarke vagy Bertholdi könyveit. Ó, én drága Odüsszeuszom, jöjj minél előbb haza, hűségesen vár a te Pénelopéd; de ha nem sietsz, meghasad a szívem a vágytól és a türelmetlenségtől.

Március 9.

Azt írja Zsófinak, hogy erős honvágya van. Szégyelli, hogy annyi országot bejárt, de hazáját alig ismeri. Ha visszatér, beutazza a császár egész birodalmát. "Életemet hazámnak akarom szentelni, mert az én honfitársaim ellenállás nélkül engedték magukat szabadságuktól és boldogságuktól megfosztani." Furcsa szavak. Stefferl csakugyan rebellis dolgokat forgat a fejében? Ez kétszeresen katasztrófa lenne. Először a császár miatt, másodszor... ki merjem-e mondani?... ha ilyen sokfelé árad az érdeklődése, ha alkotmányról, szabadságról, nemzetnevelésről és mit tudom én miről ábrándozik, akkor számomra alig marad hely a lelkében. Kétségbeejt, hogy olyan jövőre kezd berendezkedni, amelyben én nem foglalhatok el semmiféle helyet. Most jut eszembe: miért nem vitt magával Törökországba?

Március 14.

Stefferl néhány nagy láda ajándékot küldött a családnak. Török erszények és tálcák, jeruzsálemi balzsam, rózsaolaj, sál, berber köpeny, szőnyegek, harisnyák, csészék voltak a ládában. Nekem egy márvány darabot küldött Akhilleusz sírjáról, Pálnak csibukot, nargilét, dohányt és egy gyönyörű angol nyerget. Összeszorult a szívem, amikor az egyik ládán ezt a felírást olvastam: "Cenki háztartásom számára". A ládában cataniai és marsalai borok. Hát tervei vannak a cenki kastéllyal! Önálló háztartás! Miért? Csak nem akar valakit oda beültetni? Lützow gróf, aki visszajött Bécsbe, azt híresztelte, hogy útközben egy gazdag angol hölgynek udvarolt Stefferl. Vagy talán Kaunitz Eleonóra grófnőről van szó? Ha ez igaz, akkor megölöm magamat.

Március 26.

Vége a bécsi szezonnak. Holnap megyünk Apátiba. Cseberből vederbe. Stefferltől hallottam, hogy két dolog van a világon, amit ép elmével nem lehet elviselni: az egyik, ha az ember soha sincs egyedül, a másik, ha mindig egyedül van. Bécs és Apáti.

Szégyellem feljegyezni, de... A buta kis Orloff herceg, aki egész bécsi tartózkodásom alatt ostromolt, tegnap mellbe lőtte magát. Kutyabaja sincs. Olyan óvatos volt a fickó, hogy csak a bőrét húzta fel a szíve fölött, s azt lőtte keresztül. De elérte a célját. 1. Ő most a legérdekesebb kamasz Bécsben, 2. sikerült engem kompromittálnia, 3. Lichnovszky hercegnő boldog és kérlelhetetlen. Úgy látszik, Pálnak ezért sürgős az utazás.

Apáti, április 1.

Amíg én itt az apáti kastély börtönében számlálom az unalom napjait, Stefferl, mint egy mesebeli herceg, járja a tengert, amelyen Odüsszeusz hajója imbolygott, s a hegyeket, amelyek ormain a mitológiai istenek laktak. Az olaszok Il Principe d'Ungheria néven emlegetik, s angol ladyk meg szép messinai lányok édesítik meg utazása fáradalmait. Milyen igazságtalanság! Én nem tudnék nélküle gyönyörködni a homéroszi ég szépségében, de még Andorka szép kék szemének ragyogásában sem tudok gyönyörködni, amely pedig fényesebb és drágább, mint az egész csillagos ég, a nap és az egész világegyetem. De hát én csak egy ostoba, romlott és szerelmes asszony vagyok.

Április 5.

Bocsáss meg, hogy szemrehányást tettem neked, drága barátom. Megkaptam a leveledet, amelyet titokban Zsófi közvetített. Köszönöm, hogy gondolsz rám, de kimondhatatlanul sajnállak, hogy miattam annyit szenvedsz. Miért furdal a lelkiismeret? Miért írod, hogy tönkretetted az életemet? Mindent, ami történt, én legalábbis annyira akartam, mint te. Mindennek én vagyok az oka, úgy szeretném válladra hajtani a fejemet és füledbe súgni: szeretlek, borzasztóan szeretlek, Stefferl.

Április 8.

Új levél tőle. Azt írja, hogy az év végefelé jön haza (kétségbeejtő). Nagy tervei vannak. Velem vagy nélkülem? Új életet kezd. (Istenem, hányadszor?) Elkészítette munkaprogramját. 1. Görögországi útijegyzeteit sajtó alá akarja rendezni. 2. Könyvet ír arról, hogy mily mértékben függ össze a gyakorlati életrevalóság a lelki emelkedettséggel. 3. Értekezés a lótenyésztésről. 4. Értekezés a portyázó hadjáratról s az előőrsi szolgálatról. 5. Általános reform Ausztriában. 6. Nemzeti nevelés terve. 7. Befejezi megkezdett regényét. 8. Lefordítja Byron Childe Harold-ját. 9. Magyarország történelmét s jogrendszerét akarja behatóan tanulmányozni.

Mennyi badar terv! Szeretném tudni, hogy én melyikben vagyok.

Április 13.

Néhány hétre feljöttem Bécsbe. A Lichnovszky ház gyászol, mert Rasumovszky herceg és felesége elutaztak Oroszországba. Én olyan szívesen mennék Írországba. De most jut eszembe, hogy nekem, amióta gróf Széchényiné vagyok, nem Irland, hanem Ausztria a hazám. Vagyis inkább Magyarország! Irland, Ausztria, Magyarország - ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy az én hazám: a Stefferl szíve; de az ő szívében úgy felbuggyant a nosztalgia Magyarország után, hogy számomra semmi hely sem marad. Jaj nekem, a végén lesz három hazám, de életem, az nem lesz egyetlenegy sem.

Április 15.

Holdfogyatkozás. Sorvadok. Rémeket látok.

Április 18.

Nem találom azt a kis gyűrűt, amelyet nekem 1814-ben Párizsból hozott. Igaz, hogy az utóbbi időben minduntalan lecsúsztak a gyűrűk az ujjaimról, annyira megsoványodtam.

De Stefferl gyűrűje az este még megvolt, mert elalvás előtt - határozottan emlékszem - az ágyban megcsókoltam, mint négy esztendő óta mindennap. Lehetetlen, hogy meg ne találjam.

Április 20.

Tegnap egész nap és egész éjjel kerestem a gyűrűt. Nemcsak a hálószobámat, de az egész kastélyt tűvé tettem érte, de eddig még nem találtam meg. Kezdek megtébolyodni. Ma reggel lefeküdtem, altatóporokat vettem be, s nagy nehezen elszenderedtem; de alighogy elaludtam, álmomban valami furcsa, erős csattanást hallottam, olyanfélét, mintha nagyot loccsant volna az udvaron levő víztócsa, amelyre ablakomból rá lehet látni. Ijedtemben odapillantok, és látom, hogy két vagy három öl magasságból egy emberi test zuhan a tócsába, s aztán a vízből visszapattan, föl a levegőbe, mint a gumilabda. Ez négyszer vagy ötször ismétlődik, de mindig fáradtabban, míg végre ott marad a földön. Borzalmas volt az az ember, amint kezét, lábát kinyújtva, földre zuhant és visszapattant, nagyot nyekkent, míg végre véresen elterült a habzó pocsolyában. Akkor felébredtem, és egész testemben reszketve a paplan alá bújtam.

Pinkafő, május 3.

Pinkafőn vagyunk Fanny sógornőmnél. Fanny éppen akkor kapott levelet Stefferl kísérőjétől, Ender festőművésztől az Etna mellett levő Cataniából. Ebben a levélben szörnyű dolgot olvastunk Stefferlről, s remeg a kezem most is, amikor le akarom írni, hogy mi történt vele április 19-én, vagyis azon a napon, amikor az a borzasztó álmom volt. Stefferl reggel kilenc óra tájt elhatározta, hogy az erősen hullámzó tengerben próbára teszi úszási tudományát és lélekjelenlétét. Olasz vezetője mindenáron le akarta beszélni erről a vakmerő vállalkozásról, mert olyankor nemcsak a vízben, de még a parton sem biztos az ember élete. Stefferl nem tud hegyet látni anélkül, hogy azt meg ne mássza, és vizet, hogy abba bele ne vesse magát - most a figyelmeztetés hatása alatt, az erős hullámzás láttára kissé megtorpant, de tüstént elszégyellte magát, és beugrott a vízbe. Vezetője és Zimmermann nevű szolgája a kihűlt lávából képződött partról figyelték, hogy mi történik vele. Az ugrás gyönyörűen sikerült, és Stefferl mosolyogva bukkant fel a vízből; ebben a pillanatban azonban egy hömpölygő hullám derékon kapta, és rettenetes erővel a parthoz vágta. A hullámverés a parton álló vezetőt és Zimmermannt is a tengerbe sodorta; a szerencsétlenek nem tudtak úszni, Stefferl elvesztette az eszméletét, s a közelben sehol egy bárka, sehol egy emberi lény. Úgy látszott, hogy nincs menekülés. Stefferl azonban hamarosan felocsúdott az ájulásból, összeszedte minden erejét, és halálos elszántsággal igyekezett befelé úszni a szabad tengerbe. A kísérletet ötször-hatszor megismételte, de a hullámok mindannyiszor visszasodorták és nekicsapták a kikötőnek. Hogy be ne verje fejét a parton levő lávatömbökbe, két kezét ki kellett nyújtania, s letört minden körme. Feje, keze, csupa vér, izmai már kezdték felmondani az engedelmességet. Végre feltűnt egy csónak, amely meg tudta közelíteni, s az valahogyan kihalászta a haláltusában vergődő Stefferlt.

Az én reggeli vízióm! Még most is borzadva látom azt az embert, aki mint egy gumilabda, fel-felugrott, s aztán megint visszazuhant ablakom alatt a pocsolyába. Nem tudom, Stefferlt vagy inkább magamat láttam-e abban a véres emberroncsban. Az én életem sem áll másból, mint vissza-visszazuhanásból a pocsolyába.

Még egy szomorú dolgot kell feljegyeznem. Úgy látszik, végképp le kell mondanom Stefferl gyűrűjéről, amelyet a párizsi bevonulás emlékére kaptam tőle. Hiába minden keresés, elveszett, elnyelte a föld. Reszketek, hogy a hullámveréssel való küszködés alatt Stefferl ujjáról is lesodródott az a gyűrű, amelyet még nápolyi utazása előtt én adtam neki. Ha ugyan már régen el nem dobta.

Május 5.

Stefferltől levél jött, és abban ő is megemlíti a cataniai balesetet. Azt írja, hogy utána meggyónt és megáldozott, mert szörnyű lelkiismeret-furdalások gyötörték amiatt, ami köztünk történt. "Tönkretettem egy lelket, elraboltam tőle a gyerekét, de fogadom, hogy egész életemben vezekelni fogok. Magam számára lemondok a családi boldogságról. Járom a világot, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, és igazi emberré nevelem az ő fiát, aki naiv gyermeki vággyal olyan akar lenni, mint én. A Jóisten mentse meg őt attól, hogy ez a szándéka valóra váljék." (Ha Stefferl tudná, hogy egyszerre milyen boldogságot és boldogtalanságot okozott nekem ezzel a levéllel!)

Bécs, május 10.

Selina azt mondja, hogy szerencsétlenné teszem az egész családot. Azt hittem, hogy Stefferlre céloz, de kiderült, hogy Orloff grófról van szó. - Az egész város beszéli, hogy viszonyod van vele. - Hát te kitől hallottad? - kérdeztem Selinától. - Tante Christiane mondta. - Nevettem. Lichnovszky hercegnő, úgy látszik, halálra ítélt. Már nem is fáj.

Május 14.

Tudtam, hogy Stefferl nem bírja ki az esztendő végéig. A jövő hónapban már Nápolyban lesz. Metternich herceg is oda készül. Ferenc császárt kíséri az új nápolyi királyhoz. Vele mennek Sir Thomas Lawrence, a festő, Stahremberg herceg, Batthyány János gróf, Windischgraetz Alfréd herceg, valamint Zsófi férje, Zichy Ferdinánd is. Az uram megkérdezte, hogy szeretném-e Nápolyt és Rómát látni. Azt feleltem: nem. Pedig majd a szívem szakad meg arra a gondolatra, hogy ott esetleg találkoznék vele. Pál próbára akart tenni.

Május 20.

Már Palermóban van, és május 18-án Nápolyban lesz.

Június 1.

Azt írja Stefferl, hogy Nápolyban rettenetes nagy volt a sokadalom, nem kapott kocsit, és csak úgy tudott elindulni, hogy Metternichtől állami megbízatást kért. Rábíztak vagy százezer tallért, hogy azt Rómába vigye. Pompás, új négylovas hintaján éppen akkor hagyta el Nápolyt, amikor a császár valami katonai szemléről a városba érkezett. Feltűnt neki a pazar hintó és a benne ülő elegáns kapitány. Megszólította, és elismerését fejezte ki, hogy ezt a fontos szolgálatot elvállalta. Ebből is látszik, hogy a császár olyan embernek tartja, akivel érdemes foglalkozni. Metternichnek talán mégis szöget ütött a fejébe Esterházy Mária hercegnőnek az a megjegyzése, hogy veszedelmes dolog volna őt a politizáló és forradalmár magyarok karjába kergetni. Nem akarja, hogy egy új Rákóczi legyen belőle. Ha rajtam állana - lehet, hogy ezt az ereimben csörgedező ír vér örök ellenzékisége teszi -, én inkább választanám egy Rákóczi Ferenc, mint egy Zichy Károly szerepét. (Erről jut eszembe, hogy az öreg Zichy miniszter fia, a vörös hajú Károly, akinek felesége, Festetich Júlia most három éve meghalt, megunta az özvegységet, és újra házasodni készül. Azt beszélik, hogy már ki is választotta azt a boldogtalant, akit a boldogult utódjává tesz. A szép Seilern Crescence-ról van szó, aki azonban még olyan fiatal, hogy várni kell a házasságkötéssel. Meg kell adni, hogy Károly gróf, amilyen csúnya ember, éppen olyan jó ízléssel válogatja ki a feleségeit. Az első valóban égi szépség volt, s a kis Crescence is tüneményes nő lesz, ha kifejlődik.)

Egyébként Stefferlt nem féltem. Amióta a külföldet járja, szépen átalakul rebellis magyarrá - nem fél a császári sastól, s fittyet hány az összes osztrák ostobaságok megszentelt hagyományainak. A család körében erről számos anekdota kering. Így például, amikor mostani útjában hat fáklya fénye mellett megnézte a corgnaeli cseppkőbarlangot s meghallotta, hogy azt néhány nappal előbb Ferenc császár tiszteletére kétezer szurokfáklya fényével világították ki, gúnyosan megjegyezte, hogy szerencsét kíván az országnak, ha császárja minden dologban annyival világosabban lát, mint "mi, szerencsétlen lovas kapitányok". Az osztrák konzulokról vagy a gúny vagy a megvetés hangján ír. Málta szigetéről azt írja, hogy a külügyi kormány különös súlyt helyez arra, hogy külföldön lehetőleg minél nevetségesebb tökfilkókkal képviseltesse magát.

Az ilyen ember nehezen fog karriert csinálni Metternich alatt. Őszintén megvallva, nem is ilyen jövőt szánok én Stefferlnek. Nem adom őt oda a császárnak, sem az osztrákoknak, sem a magyaroknak. Stefferl az enyém.

Bécs, június 10.

Holnap megérkezik Bécsbe.

Holnapután Pállal Badenbe kell mennem.

 

Az öreg Széchényi Ferenc gróf betegsége május végén annyira súlyos lett, hogy a család elkészült a katasztrófára. Ez volt az egyik oka, hogy június 11-én, lemondva a további utazgatás gyönyörűségeiről, már István gróf is apja betegágya mellett állott.

Mindenki ott volt. Pál gróf és Karolina is. A betegszobában egy irgalmasnővér, a gróf által alapított landstrassei kórház legügyesebb ápolónője, mint egy kisgyermeket, úgy hordta az öreg kegyelmes urat hol az ágyból az ablak mellett álló karosszékbe, hol meg onnan vissza, ahogy a fájdalomtól szeszélyessé vált beteg követelte. Felesége hol bekukkantott a szobába, hol lábujjhegyen kitipegett. A grófnénak olyan nehéz volt a lélegzete, hogy minden tíz lépés kifullasztotta és megállásra kényszerítette. De ha kifújta magát, megint csak felemelkedett, hogy valamit - maga sem tudta, mit - tevékenykedjék, mintha azzal segítene az ura állapotán.

Pál és Karolina Apátiba készülődtek, és búcsúzni jöttek az öreg grófhoz. István gróf pedig csak néhány órával ezelőtt érkezett, és Pálékat most látta először. Pál és felesége megcsókolták Istvánt.

István gróf az első pillanatban arra gondolt, hogy Karolina az alatt a két esztendő alatt (utoljára Ürményben a lóversenyen látta) legalább tíz esztendőt öregedett. Így sem mondta volna ugyan senki harmincnál többnek - a valóságban huszonötödik évét sem töltötte még be -, s még mindig a Monarchia egyik legszebb asszonya volt, de egészen más, mint a bécsi kongresszus alatt. Az arca kissé megnyúlt és árnyékos lett, a szeme nem ragyog olyan mély tüzű ibolyakékben, a haja nem olyan pokolian sötét; a termete viszont kissé meghízott és nehézkessé lett. Vagy csak az öltözéke hanyagabb és kevésbé ingerlő, mint akkor, abban az időben?...

István kénytelen volt magának megvallani, hogy keleti útja alatt, nem számítva a lelkiismeret-furdalás és sötét képzelődés néhány rossz óráját, Karolina képe kissé elmosódott az emlékezetében. Az utazás fáradalma, a temérdek új benyomás, a szabadban való egészséges élet, új emberekkel való megismerkedés és néhány egzotikus fanarióta szépség olcsó szerelme lassanként elmosták azt az érzelgősséget, amely minden percét megrontotta négy esztendőn át. Szíve tele volt most is gyengédséggel, és a legszívesebben azt szerette volna mondani neki: felejtsük el a múltat, és legyünk jó barátok, édes Karolina. De Karolina kétségbeesett arcáról leolvasta, hogy ez volna a legrosszabb, amit mondhatna neki.

Karolina szája pedig megvonaglott, és egyszer-kétszer kinyílt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán megint összecsukódott, mintha elcsuklott volna.

Az egyik lélekben borzasztó vihar dúlt, a másikban szélcsend honolt. Az egyik szívben kilenc hónapi távolság alatt egész az égig fellobbant a szerelem lángja, a másikban csak kis zsarátnok mutatta, hogy ott valamikor nagy tüzek égtek.

A szerelem azonban mindig, mindenben kételkedik, legfőképpen pedig két dologban: abban, hogy még tart, és abban, hogy már elmúlt. Ezzel a két kérdéssel szemben ugyanabban az időben, ugyanegy helyzetben is mindig tájékozatlan. Karolina is vigasztalta magát, hogy Stefferl csak Pál jelenléte, az öreg gróf betegágya, a viszontlátás körülményei miatt nem meri elárulni érzelmeit. Még a beteg mellett sürgő-forgó apáca is elég volt arra, hogy igazolja Stefferl közömbösségét.

Ebben a nehéz órában egyébként mindenki az öreg gróf szavát leste. Csak az öreg grófné zihálása meg egy öreg oszlopos állóóra ketyegése neszelt bele a némaságba. István gróf már találkozott az édesapjával. A viszontlátás öröme el is bágyasztotta a szenvedő aggastyánt. Most, hogy Pál és Karolina megcsókolták a kezét, kissé felélénkült, és beszélgetni kezdett:

- Pál, nálad már innen-onnan elkezdik aratni a búzát. Milyen termésed lesz?

- Valamivel jobb a közepesnél - válaszolt Pál a maga rideg és száraz modorán, de a hangjában meghatottság rezgett.

- Félek, hogy már nem látlak többé.

Fanny és Zsófi sírva fakadtak, a férfiak tiltakoztak a rémlátás ellen. Az öreg gróf a fejét ingatta, és István felé fordult:

- Még szerencse, hogy te idejekorán hazaérkeztél.

Aztán intett az ápolónőnek, hogy igazítsa meg a lábát, amely a karosszék előtt alacsony zsámolyon pihent, betakargatva fehér gyapjúkendőbe. Aztán arra kérte, hogy nyissa ki az ablakot.

- Szépen csicseregnek a fecskék - szólt halkan, és kimutatott a kertbe. - Istvánnal együtt jöttek délről. A fecskék nekem mindig hoznak valami jót.

István vigasztalni akarta:

- Most is meghozzák az egészséget.

- Gondolod? - kérdezte a beteg mosolyogva.

- Biztosan tudom. Néhány hét múlva, ha papa is úgy akarja, lemegyünk Cenkre. Meg akarom mutatni az újonnan épült szárnyat.

- Angolos? - kérdezte az öreg gróf, és megint elmosolyodott. - Te nagyon is túlbecsülöd az angolokat.

- Hát kit becsüljek? - kapott a témán István gróf, aki örült, hogy a betegnek kedve van egyébről is beszélni, mint a halálról -, kit szeressek és becsüljek, ha nem az angolokat?

Az öreg gróf arca elkomolyodott, és fájós szemét tágra nyitotta.

- A magyarokat - válaszolta ünnepélyesen és erős hangon.

István gróf szíve hangosan vert. Az öreg Széchényi Ferenc grófot még sohasem látta ilyen ünnepélyesnek. A család boldog volt, hogy a beteget legkisebb fiának hazatérése ennyire beszédessé és érdeklődővé tette. Karolina István arcát fürkészte, miközben a magáé kigyúlt, és rajongóvá lett. Az öreg gróf tekintete azonban lassan elhomályosult, és a hangja suttogóra vált. István felé beszélt:

- Félek, hogy többé sohasem jutok el Cenkre... Pedig szeretnélek látni gazdaságodban... tisztjeid, jobbágyaid és cselédeid között... és... és... egy asszony oldalán, akivel egymást megérdemlitek...

István odahajolt, és megcsókolta apja kezét:

- Az is meglesz, apám.

- Kérem az Istent, hogy még megérhessem.

- Apám!

Az öreg grófné fulladozott a sírástól, és hogy a beteget ne zavarja, lassan kilopódzott a szobából. A család tagjai némán álltak a karosszék körül. Az ápolónő alázatosan megszólalt.

- Exzellenz, kímélje magát!

Az öreg gróf azonban makacsul tovább foglalkozott ezzel a gondolattal:

- Azt még szeretném megérni... Stefferl.

- Mit óhajt, apám? - kérdezte István gróf meghatottan.

- Nősülj meg, Stefferl.

Karolina majdnem felsikoltott. Úgy érezte, hogy megingott alatta a szoba padlója, és tántorogni kezd, mint hajó fedélzetén a viharban. Belekapaszkodott egy szék támlájába, és sötéten lobogó szemével István gróf ajkait leste. István pedig erőteljesen, ünnepélyesen - akárcsak előbb az édesapja, még a hangja is éppen úgy csengett - kimondta, amitől Karolina félt:

- Kegyelmes apám akarata mindig szent volt előttem, apám. Megházasodom.

Karolina ebben a pillanatban visszanyerte minden nyugodtságát. A nagy fantáziájú emberek eszelősen tudnak félni valami elképzelt veszedelemtől, de egyszerre megkeményednek, és érzéketlenekké lesznek, mihelyt a veszedelem bekövetkezett. Most már úgy érezte, hogy nincs mitől félnie. Az ítélet elhangzott, vége a tortúrának, szinte kellemes bizsergés futott át a testén. Eszébe jutott, hogy sokszor érezte: addig fog élni, amíg be nem bizonyosodik, hogy Stefferl nem szereti. Most bebizonyosodott.

Legkisebb fia visszaérkezése után Ferenc gróf állapota kissé javult, s a katasztrófa veszedelme elmúlt. A család tagjai szétszéledtek nyári kastélyaikba, a Landstrasse árnyas kertjei között lecsendesült az élet, csak az öreg grófi pár és István maradtak Bécsben. A Széchényi-palota most egészen olyanná lett, mint egy kolostor, amelynek priorja az örökkévalóságba vezető útra készülődik. Papok, vallásos költők, kiszikkadt agyú német bölcselők és testileg hibás fiatal szenteskedők jártak-keltek benne, hogy az öregúr lelkét a halálra megerősítsék. Az apa a túlvilágra vezető ösvényt kereste, a fiú az élet országútját; hogyan és hol találkozhatott volna ez a két lélek a landstrassei házban?

István gróf olyasvalamit érzett, aminőt még soha. Eddig is sokat töprengett a maga életének iránya és célja felett, s ez a cél körülbelül évenként változott, és most, huszonkilenc éves korára valóságos útvesztőbe tévedt. A beteg, szomorú, mindenből kiábrándult apa aztán megmutatta neki a legegyenesebbet. Az egész probléma megoldása egyszerűvé és egyben kötelezővé lett az apja fogalmazásában.

...Stefferl, ne feledd, hogy már nem vagy gyermek, férfi vagy, társam és barátom, főúr... Sohasem hallott életében semmit, ami olyan mélyen vésődött volna az emlékezetébe. Sőt még az is eszébe jutott, ami öt-hat évig kiesett az emlékezetéből: hosszú beszélgetése apjával a magyar alkotmányos és társadalmi élet nagy kérdéseiről, a kongresszus alatt, mielőtt Olaszországba utazott volna. Konstantinápolyban, a görög szigeteken, Homérosz szülőhelyén, a tengeren, Nápolyban, éjjel-nappal, viharban és napsütésben, ébren és álmában, minden lombsusogáson, vízcsobogáson, vásári lármán és kocsirobogáson, szélzúgásban és égzengésen keresztül tisztán hallotta az apja reszketeg, öreg hangját: József császár... korszellem... kinek van igaza... Corpus Juris... a nép... és keleti útja alatt látott sok idegen népet - angolt, franciát, oroszt, amerikait, németet, sőt osztrákot is, akiben testvért és honfitársat igyekezett felfedezni -, de mindezek közt idegennek és árvának érezte magát. Az osztrák, aki Bécsből jött, a császár udvarából, Metternich kancelláriájából vagy Zichy Károly gróf pénzügyi kamarájából, éppoly idegen volt hozzá, mint a francia vagy orosz. Mindenütt egyedül volt, holott Bécsből éppen azért menekült távoli országokba, hogy ne legyen egyedül. Ezen sokszor szomorúan eltűnődött és lassanként egészen megzavarodott: Úristen, hát ki vagyok én, hova tartozom, hol van az én hazám?

Homályosan érezni kezdte, hogy a bécsi császár és a magyar király, a Monarchia és Magyarország két külön fogalom, két ellentétes, sőt ellenséges elv, amely évszázadok óta harcban áll egymással - és ő nem az elsőhöz, hanem ahhoz a másikhoz tartozik, amelyről itt a nagyvilágban semmit sem tudnak. Ha egy idegen azt mondta neki: önök, osztrákok... - azelőtt ezt természetesnek találta, most elpirult, zavarba jött, és valami szégyenkezést érzett. Néha azon volt, hogy megmagyarázza: uram, én nem vagyok sem osztrák, sem német... én... de nem tudta, hogyan folytassa. Az embereknek hiába beszél arról, hogy ő magyar. Nyomban ráolvasták, hogy magyar, cseh, oláh, dalmata, olasz, mindegy, sok mindenféle törzs és népfaj él az osztrák császár birodalmában, azért azok csak osztrák alattvalók, mint ahogy Németországban is vannak szászok, bajorok, poroszok, westfaliaiak, sőt azoknak külön uralkodójuk is van, de azért mégis mind németek... Magyarok, magyarok? Ilyen országról, ilyen államról, ilyen hadseregről, ilyen diplomáciáról nem hallottunk soha. Hiába példázgatott nekik az írekről vagy a norvégokról... az írek is angolok, a norvégok is a svéd király alattvalói... Sokszor felsóhajtott; szegény öreg Széchényi Ferenc gróf, ha most itt volnál, drága, okos, jogtudós apám, a te Werbőcziddel, Hármaskönyveddel, Pragmatica Sanctióddal, alkotmányoddal, hogyan magyaráznád meg a világnak, hogy más az osztrák császárság, és más a magyar birodalom, amelyben magában is tucatnyi népek - németek, horvátok, románok, rutének, szlávok, sőt még magyarok is - élnek Szent István koronája alatt? Vagy talán már csak a szűkagyú magyar táblabírák illúziójában él az a független és szabad Magyarország? Érdemes ezen törni a fejét? Családi körben hallott valamit, hogy Napóleon, ha nem kapta volna meg Mária Lujza kezét, el akarta űzni Ferenc császárt, és kettévágta volna az osztrák birodalmat; az osztrák tartományokat odaadta volna Károly főhercegnek, a magyar királyságot pedig Esterházy Nickerl hercegnek - de lehet, hogy ez csak olyan magyar legenda; komoly társaságban nem lehet beszélni róla. Különben a dologból úgysem lett semmi, az egész mese nem alkalmas arra, hogy Magyarországot vele az ember felfedezze és a külföld előtt rehabilitálja. István gróf rájött, hogy Magyarországról maga is éppoly keveset tud, mint a konstantinápolyi orosz követ vagy Landschulz, a piszkos körmű, lompos filológus.

Viszont ha útjában valami Magyarországra emlékeztette, könnyekig meghatotta. Rómában megmutatták neki a templomot, melyben egy magyar kanonok holtteste pihen, kőből szépen kifaragott kőlap alatt. Egy másik templomban sírfeliratot talált, amelyből Landschulz kibetűzte, hogy ott temették el Mátyás király dajkáját, kinek a fia Rómában tanulta a szobrászmesterséget. Majdnem megsiratta a háromszáz évvel ezelőtt elhunyt öreg székely parasztasszonyt. Úgy érezte, hogy ehhez a szegény kis dajkához több köze van, mint bárkihez a világon, akivel ott találkozott. Á szíve mindig ellágyul, ha valami hazait lát, egy cimbalom, sőt egy duda is elég, hogy elérzékenyítse és sírásra fakassza.

A park lombjai között édesen csicseregtek a madarak, s a levegő tele volt korán nyíló rózsák illatával. Bécs felől a munka és nyüzsgő élet morajlását hozta át a reggeli szellő. István grófnak eszébe jutott, hogy Magyarországon nem látott ilyen szép darab ligetet, kivéve az Esterházy-kerteket vagy Festetich György grófét Keszthelyen. Csak sarat és homokot és portengert látott mindenütt, amerre járt, és mégis szinte beteges vágy fogta el, hogy újra lássa. Maga is elmosolyodott, hogy csaknem hangosan szerelmet vallott a Fertő tavának, amelynek partján kisgyermekkorában annyit futkározott. Szeretett volna verset írni hozzá, hogy te édes, te drága, jó kis Fertő-tavam, valami szép nem vagy, de arra kérlek, maradj meg nálunk, mert partjaid nem lévén, nagy jóság tőled, ha el nem szaladsz. Mégiscsak te vagy az én legjobb barátom. Az ország levegője, amelyben gyermekségünket töltöttük, mégis a legjobb. Olyan, mint az első szerelmünk; ehhez is, ahhoz is visszatérünk, bármilyen sokat csavarogtunk idegen országok és új szerelmek között. Ezt szerette volna valahogy versbe szedni, de nem tudott megbirkózni a nagy feladattal. Tehát csak prózában ábrándozott tovább. Nem találta helyét a régi szép, finom császárvárosban, régi barátai, régi szerelmei, régi szórakozásai közepette. Úgy élt, mint azelőtt - olvasgatott, színházba járt, lovagolt, udvarolt, mulatott, néha nagyon is sokat és nagyon is durván, szaladt minden formás nőszemély után, kifáradt az egyik kalandban, és új kalanddal igyekezett magát felüdíteni - de az életét napról napra üresebbnek és céltalanabbnak látta. A szíve keletre vonzotta, de nem a Márvány-tenger vagy az Aranyszarv, hanem csak a Fertő-tó felé. Időnként megnézte, hogy ott van-e még Sopron megyében a maga unalmas, szerény kis partjaival, zsombékjaival, nádasaival, vadkacsáival, rákjaival és csíkjaival. Egyszer gyalog ment Bécsből Cenkre, s az egész úton azon gondolkozott, hogy leveti a császár uniformisát, ott hagyja Bécset, az udvart, egész eddigi nagyvilági életével szakít, és beáll a politizáló, pipázó vármegyei kiskirályok, a tóznemesek, a táblabírák, az alkotmányon és a Corpus Jurison nyargaló magyarok közé, akikről az édesapja beszélt...

Ehhez azonban az kell, hogy megházasodjék. Családot kell alapítania, Cenken, Pozsonyban és Budán kell élnie... az apja is megparancsolta... Az ő parancsát pedig nem szabad megszegni, mint ahogy a jámbor zsidó nem meri megszegni Mózes törvényeit. Mózes! Igen, az ő apja olyan, mint a bibliai Mózes. Az Úr felvitte őt a Nebo hegyére, és megmutatta neki az ígéret Földjét: megengedem neked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át. És Mózes Józsuéra tette kezeit, mint ahogy apja őrá bízta a magyarok sorsát. Jól van. Tehát megházasodik, és beleveti magát a magyar közélet harcaiba. Néhány hét alatt ez a két ötlet is rögeszméjévé vált, mint minden, amivel nyugtalan lelkét ideig-óráig eddig narkotizálta. A házassággal boldoggá teszi apját és családját, a közéleti tevékenységgel boldoggá teszi hazáját. És a kettő együttvéve boldoggá teszi őt magát is, aki eddig csak boldogtalanságot tudott okozni mindenkinek - ó, Karolina! - és saját magának is.

A feladat nagyon egyszerűnek látszott. Eszébe jutott, hogy amikor a napóleoni háborúk után visszatért Bécsbe, a fürdőkádban, a víz puha langyosságában, a háború kényelmetlenségei, szennye, fáradsága okozta kimerültségben már egyszer megérlelődött benne a gondolat, hogy megházasodik. Azóta csak néhány év telt el, de egy emberöltőre is elegendő jó és rossz történt vele; valóságos napóleoni háború testileg és lelkileg, szerelem, betegség, henye naplopás és vad tevékenység, s most a keleti út kényelmetlenségei, szennye és fáradtsága után megint természetesnek találja, hogy családot alapítson. Akkor - öt évvel ezelőtt - volt már menyasszonya: a kis Meade Selina, Karolina húga. Most Selina huszonkét éves; a minap látta, hogy mennyire megszépült és megerősödött. Igaz, hogy Sel elfordította a tekintetét, de van-e ennél természetesebb bosszú egy elhagyott kis menyasszony részéről? Sel volt az első női lény, akit szeretett, ő lesz az utolsó is. Az alfa és az omega. Az ő szerelmi élete ilyenformán önmagába visszatérő kör: a legtökéletesebb mértani ábra. Alfa és omega.

István gróf lelkében előbb támadt az elhatározás, hogy megnősül, s akkor jutott eszébe Selina, de ezt a baljóslatú sorrendet nem vette észre. Néhány nap múlva azonban már úgy érezte, hogy megfordítva történt. Mint ahogy a tolentinói csata előestéjén Batthyány János grófnak mondta: oly erősen tudott valamit elképzelni, hogy azt már meg sem tudta különböztetni a valóságtól - István gróf hat nappal a hazaérkezése után szerelmes lett Meade Selinába. Az, hogy a kis Sel egyszersmind húga Karolinának, István gróf képzeletében csak egy okkal több volt, hogy feleségül vegye. Hiszen azt már Pál gróf esküvőjén is így képzelték. Pál és Karolina, Stefferl és Selina, két Széchényi gróf és két lady Clanwilliam - ebben annyi romantikát látott, mint valami érzelmes regényben. István gróf ettől fogva sokat járt a Lichnovszky házba, és gyakran volt kettesben, bizalmasan a kis Selinával.

Selina egészen ellentéte volt nénjének, Karolinának. Alacsony, légies termetű, vöröses hajú, tengerkék szemű, hófehér arcú mesebeli királykisasszony; nyoma sem volt benne az egzaltációnak, zabolátlanságnak, önfejűségnek és miszticizmusnak, vagyis azoknak a tulajdonságoknak, amelyek Karolinát oly elbűvölővé és félelmetessé tették. Selina higgadt, okos kis leányka volt, kissé büszke és szenvtelen, de engedelmes és józan, nem olyan, mint egy kelta eredetű irlandi, hanem mint egy skót vagy angol lady. Nem volt rajongó, de érzéketlen sem; majd ha asszony lesz, akkor bontakozik ki nőies érzékisége és határozott energiája; most szép és okos kis szűz, aki jó házasságot akar kötni s élvezni az élet örömeit. Stefferl ezt is elragadónak találta. Úgy magyarázta magának, hogy a házasságnak a viharos és vak szenvedély csak árt. A feleség ne szerető, hanem élettárs legyen. Selina lesz az az asszony, aki őt a magasabb életcélok szolgálatára fogja vezetni s abban megtartani - gondolta a maga fellengős tökéletesedési álláspontján, amelyet mindig segítségül hívott, ha ösztöneivel birokra került a sor. Csak olyan szerelmet szabad belevinni a házasságba, amelyet az ész is helyesel és hitelesít.

Én még sohasem szerettem úgy, ahogy abba magam is beleegyeztem volna. Remélem, hogy velem együtt most még az édesapám is beleegyezik - azt hitte, hogy ezzel máris átvette Józsué szerepét, aki úgy cselekedik, ahogy azt Mózes megparancsolta.

Augusztusban már egész Bécs tudta, hogy Széchenyi István gróf házassági terveket forgat a fejében, s választása lady Selinára esett. Efféle hírek a legfelsőbb körökben is mindig élénken megmozgatják a kedélyeket. A Lichnovszky-szalonban, amely újra átvette vezető szerepét a császárváros társadalmi életében, István grófnak, valamint lady Selinának minden lépéséről tudtak. Tudták, hogy köztük a szerelmi postát Esterházy Vince gróf és felesége, Liechtenstein Zsófia hercegnő hordja, egyelőre nem nagy sikerrel ugyan, de napról napra több reménységgel oly irányban, hogy lady Selina érthető vonakodása enyhüljön, és gyermekded szíve sógora iránt felmelegedjék. A teljes sikerben azonban csak néhány egészen érdektelen vagy be nem avatott jámbor lélek bízott. A jólértesültek körében Christiane hercegnő egy esti teáján a Stefferl-Selina kérdésben valóságos pártok alakultak ki.

Nimptsch Ferdinánd grófné szerint lady Selinának több esze lesz, semhogy egy közismert nőcsábító áldozata legyen, hiszen a fiatal Széchenyi István gróf iszákos, durva, cinikus kéjenc, már egész vagyonát eltékozolta, s azon a ponton áll, hogy megfosztják tiszti rangjától, és száműzik az udvar közeléből. Ez a párt olyan több leányos grófnékból és hercegasszonyokból alakult, akik szerették volna István grófot a saját gyermekük kezével megmenteni és rehabilitálni.

Hohenzollern Paulina hercegnő és köre viszont azt hangoztatta, hogy az öreg Széchényi Ferenc gróf sohasem engedné meg ezt a házasságot. Az öreg gróf sokat ad a Széchényi név fényének emelésére, s minthogy két idősebb fia amúgy is romantikus szerelmi házasságot kötött, legkisebb fiát, aki a három testvér között nemcsak a legkiválóbb, de a leggazdagabb is, a Monarchia legelőkelőbb családjainak, a Liechtensteinoknak, Esterházyaknak vagy Kaunitzoknak valamelyik ivadékával akarja összeházasítani.

Windischgraetz hercegné úgy tudta, hogy az öreg Széchényi Ferenc gróf a Monarchia legpénzsóvárabb, István gróf pedig a legbecsvágyóbb embere lévén, csak olyan házasságról lehet, szó, amelyben a menyasszony készpénzhozománya legalább is fölér István gróf birtokainak értékével.

- Kinek lehet ekkora hozománya? - kérdezte egy elszegényedett Schwarzenberg hercegnő.

- Vagy egy zsidó bankár, vagy uralkodó herceg leányának. A menyasszonyt tehát a Fries grófok, az Eskeles és Arenheim bankcég, esetleg a frankfurti vagy párizsi Rothschildok között kell keresni.

- Ez már mégis szörnyűség! - jajdult fel Nimptsch grófné.

- Hacsak nem gondolunk a bajor király leányára - folytatta gúnyos mosollyal a hercegasszony.

- Hohó, ez egy kicsit sok volna a jóból.

- Miért? A bajor király leánya sánta és púpos, és szívgörcsökben szenved.

Saurau Zenóné Hunyady Gabriella pártja egész más vizeken portyázott. A szép Gabriella, aki nemrég még jóindulatú pajtáskodással kezelte a szerelmes Stefferlt, most - nem tudni, miért - gyilkos gyűlölettel üldözte. Fogadást ajánlott, hogy a gróf a társadalom legfelsőbb, de egyszersmind legromlottabb köreiből fog házasodni. Sagan hercegnőnek például, akinek temérdek vagyonánál csak viszonya, botránya és törvénytelen gyermeke temérdekebb, szüksége volna egy jónevű és elnéző férjre. Périgord hercegnő, Dino herceg felesége is válni akar, s végül a szép meztelen angyal, a kis Bagration, aki ugyan szegény, mint a templom egere, de pénzszerzési lehetőségekben gazdagabb, mint a párizsi Rothschild, szintén kivetette hálóját Széchenyire.

- Ebben sok a valószínűség. A bécsi kongresszus alatt viszonyuk is volt.

A kisebb pártok éles ellenzéki álláspontot foglaltak el ezekkel szemben. Zichy-Ferraris grófné azt állította, hogy István gróf elválasztja férjétől Karolinát, és kimegy vele Amerikába. Liechtenstein Vincéné szerint egy gazdag magyar tőzsér leánya a kiszemelt menyasszony - az majd rendbe hozza István gróf szétzilált anyagi helyzetét. Kaunitz hercegné úgy hallotta, hogy egy török hercegnőt szöktetett meg Konstantinápolyból, Pálffy Ferdinándné grófné pedig azt erősítette, hogy a gróf egy táncosnő rabja, és esze ágában sincs a házasodás.

Lichnovszky hercegasszony termeiben aznap mindenki izgatott volt, mindenki felháborodott, mindenki tiltakozott, s maga a ház úrnője, Christiane hercegasszony dühében tajtékozott, s magához intette Schwarzenberg tábornagyot:

- Mit szól ehhez, herceg?

A tábornagy tágra meredt szemmel bámulta egy ideig a hercegnőt, s aztán kifeszítve domború mellkasát, amelyen megcsörrentek a drágaköves arany érdemcsillagok, egész a tüdeje fenekéig teleszívta magát levegővel.

- Semmit - felelte elszántan, és tüdejéből a levegőt kissé asztmásan kieresztette.

- Semmit? - lihegte a hercegasszony, és ég felé emelte a tekintetét, mintha félne, hogy a mennyezet rászakad erre a léha katonára.

A tábornagy meghökkent, és igazolni próbálta magát:

- Semmit, éppen semmit. Széchenyi kapitány rangjához mérten el tudja látni lady Selinát. A gróf nagyon gazdag.

- Hát csak erről van szó?

- A lady nem akarja? - kérdezte a tábornagy félénken.

A hercegnő intett, hogy ne folytassa:

- Félek, hogy az a séducteur máris elcsavarta a kicsike fejét.

- Akkor semmi baj. Gazdagok, szépek, fiatalok, egyenlő rangúak, szeretik egymást...

- De a férfi múltja! - csattant fel Christiane hercegasszony, aki elérkezettnek látta, hogy a tábornagyot Karolinára emlékeztesse.

A tábornagy azonban, úgy látszik, nem emlékezett arra a szerencsétlen ügyre, amelyben ő olyan szégyenteljes szerepet játszott.

- Férfiak múltja!

A hercegnő elvesztette a türelmét:

- Kedves tábornagyom, ön elfelejtette, hogy Széchenyi gróf éppen önnek vallotta meg szerelmét sógornője iránt.

A tábornagy ijedtében zsebéhez kapott, és abból fehér kendőt rántott ki, mint valami zászlót, mintegy jelezve vele, hogy megadja magát. Aztán levegő után kapkodott, és orrát rettenetes harsogással belefújta a békelobogóba. A hercegnő ajkáról ettől fogva zuhogott a szó, a tábornagy pedig növekvő borzadállyal hallgatott.

- Ha önnek valami fogalma volna a mai fiatalság romlottságáról - kezdte hízelegve, hogy a tábornagyot hiúságánál fogva megfogja -, ha ön, kedves barátom, le tudna ereszkedni az erkölcstelen szenvedélyek olyan mélységeibe, akár csak képzeletben is, aminőkben gróf Széchenyi István fetreng...

- Fetreng - ismételte öntudatlanul a tábornagy, a hercegasszony pedig folytatta:

- Akkor ön rájönne, hogy a gróf szándéka a legförtelmesebb perverzitásból ered.

- Talán jóvá akarja tenni... - hebegte a tábornagy.

- De emögött a legocsmányabb motívumok vannak. Hallgasson ide, édes barátom. Hallott ön valamit Oidiposzról és a Pelopidákról?

- Nem - felelte ijedten a tábornagy, és nyakig elpirult.

- Akkor másként fogom a dolgot megmagyarázni. Selina, ez az édes, ártatlan kis teremtés azért kell a grófnak, hogy szennyes fantáziájában Karolinát helyettesítse.

- Hogyan? - kérdezte a tábornagy elképedve.

A hercegasszony haragjában toporzékolt:

- Szemérmem, amelyre büszke vagyok, megfoszt engem attól, hogy ezt bővebben megmagyarázzam. Legyen elég annyi, hogy Selina a gróf lelkében nem más, mint Karolina alteregója. Vette észre, kedves hercegem, hogy Selina csak első pillanatra más, de ha jobban megfigyeli, különösen hangjában és mozdulataiban hű mása Karolinának? Hogy a szeme éppen olyan kék? Vette ezt észre?

- Hát hiszen nővérek - szólt közbe a tábornagy, s a hercegnő ezen a bárgyúságon újra felbőszült:

- Éppen azért tetszik a grófnak.

- A férfiak rendesen megmaradnak annál a típusnál, amelyik először megtetszett nekik.

A hercegnő legyintett:

- Kivéve, amikor az ellenkező típus varázsa izgatja őket.

- Az is lehetséges - szólt félénken a herceg.

- Mindegy. A gróf Karolinába volt szerelmes, és most el akarja venni a húgát. Ez jelenti először a behelyettesítés perverz motívumát, de jelent még egyéb förtelmet is. Selinát be akarja vinni a Széchényi családba.

- Hát hova vigye? - kérdezte naivul a tábornagy, s ezzel végképp maga ellen ingerelte a hercegasszonyt.

- Nem arról van szó. Pál grófra és Karolinára gondoltam, amikor a Széchényi családot említettem. István gróf romlott fantáziája már abban kéjeleg, hogy a családi bizalmaskodások légkörében... feleség, sógornő, két nővér, első és második szerelem... ért engem, kedves tábornagyom?

Schwarzenberg herceg homlokáról csak úgy szakadt a veríték. Halántékán ujjnyi vastagon dagadtak ki az erek, és szeme rémülten hunyorgott.

- Lehetséges ez?

- Széchenyi-féle kéjenceknél minden lehetséges.

- Hogy mind a kettő? - dadogta a tábornagy, és ültéből alig tudott felemelkedni, annyira reszketett a lába.

- Nna, végre megértette - csapott a maga sovány térdére Christiane hercegasszony, majd befejezésül hozzátette: - Nos, kedves barátom, ezek után ön mint az osztrák hadsereg generalisszimusza nem érzi kötelességének, hogy ezt a házasságot megakadályozza? Nos? Feleljen nekem, tábornagy úr!

Schwarzenberg herceg remegő lábait nagy nehezen egymás elé rakva, fújtatva és zihálva, vérvörösen és verejtékezve kitámolygott a szobából, anélkül hogy a hercegasszony kérdésére válaszolt volna.

De nemcsak a Lichnovszky-szalonban, hanem a Széchényi családban is mindenki ellenezte István gróf házassági tervét. Az öreg Ferenc gróf már Pálnak sem akarta megengedni, hogy a Lichnovszky házból házasodjék. Édesanyja sírva könyörgött, hogy ne is említse többé ezt a boldogtalan tervet. Bátyjai és sógorai őrültségnek mondták, hogy a vagyontalan, szegény, idegen leányt - Lichnovszky hercegasszony neveltjét - hozza a családba, egyedül a szókimondó, heves és meggondolatlan Zsófia grófnő vágta szeme közé:

- Stefferl, egyszer már majdnem tönkretetted magadat és Karolinát. Most meg akarod ölni?

István gróf megrendült, de nem látta be, hogy ez a házasság miért válhatnék Karolinára nézve végzetessé. Az ő szíve már kihűlt; nem tudta elképzelni, hogy a másik szív még mindig lánggal lobog. Rémlátásnak és a szeretet zsarnokságának vélte a család ellenkezését.

Valamiféle formában mindenki állást foglalt ezzel a házassági tervvel szemben, csak Karolina nem. Karolina nem volt látható sehol. Senki sem tudta megmondani, hol lehetne felkeresni és megkérdezni tőle: nem tartja-e szentségtörésnek, ha azok után, amik történtek, ő a kis Selt választaná élettársul? Pedig mennyire szerette volna tőle megkérdezni!... Ellovagolt Apátiba, hogy négyszemközt beszéljen vele. Pál egyedül volt otthon, és István gróf közömbösséget színlelő kérdezősködésére hanyagul megjegyezte, hogy Karolina Dénesfára utazott Czirákyékhoz. István utána. Dénesfán megtudta, hogy Karolina a Pozsony megyei Barban van, Zichy-Ferraris grófnénál; onnan a Moson megyei Oroszvárra küldték, de Karolinát már ott sem találta.

- Hol van?

- Grassalkovich hercegné vendége Gödöllőn.

Ott is elszalasztotta.

Gödöllőről Lajos bátyjához sietett Horpácsra, de ott azt hallotta, hogy Karolina már onnan is elment, éspedig Feldsbergbe, Liechtenstein János herceghez vadászatra. Így hajszolta Karolina nyomát Cseklészen Esterházy József grófnénál, utána Galántán, Szereden és Ürményen, ahol azt közölték vele, hogy Karolina visszament Apátiba.

Most már látta, hogy menekül előle. Lemondott tehát az üldözésről, és visszatért Bécsbe.

Ekkor már kitavaszodott.

Ha István gróf választását mindenki helyeselte volna, talán néhány hónap elegendő, hogy Selinából, sőt magából a házasság gondolatából is kiábránduljon. Minthogy mindenki ellenezte, lelkében ez az érzés is dacos szenvedéllyé tornyosult. Később már azt is elhitette magával, hogy Selinát sohasem szűnt meg szeretni, s életében minden kaland csak szeretkezés volt. Levelet írt neki, amelyben elpanaszkodik, hogy szerelme miatt összetűzése volt édesapjával. Aztán így folytatta:

"Drága Egyetlenem, alig kerültem ki a gyerekszobából, amikor megismertük egymást. Emlékszik még arra, hogy minket milyen édes érzések kötöttek össze, egészen addig az átkos kongresszusig? Gyermek voltam, nevelés nélkül, tanácsadók nélkül. Mindig hirtelen jött ki belőlem minden indulat, és kicsiny koromtól kezdve számtalanszor megsértettem szüléimet nyerseségemmel. Aztán történt valami - amire gondolni sem merek, de mégsem tudom elfelejteni -, és attól a pillanattól kezdve mindenki elhagyott, még szüleim és rokonaim is. Nekik volt igazuk. Arra gondoltam akkor, hogy jó lesz, ha hazámat, szüleimet és még Önt is, drága Selina, elhagyom, és többé nem látom soha. Elhagytam Bécset egyetlen könny nélkül, mert még sírni sem tudtam fájdalmamban. Minden reményem összeomlott, és nekem még önmagamat is kerülnöm kellett, mint minden bűn eleven hordozóját. Már Bécsből való utazásom alkalmával meg akartam az Ön kezét kérni. De a szerencsétlen körülményeknek egész hálózata akadályozta azt, és még valami, amiről beszélni se merek..."

István gróf nem tudott leírni sem őszinte, sem őszintének vélt tizenöt sort anélkül, hogy abban Karolinát legalább kétszer ne emlegesse. De ezt észre sem vette, valamint azt sem, hogy ezzel milyen fájdalmas sebeket ejt azon a lelken, amelyet meg akar hódítani. Minden ítélőképességet, tapintatot és ésszerűséget megcsonkított az erőlködés, amellyel a Karolinából való kiábrándulást és Selina iránt való szerelmét el akarta hitetni magával. Majdnem egy évig tartott ez az önámítás. Június végén aztán megtudta, hogy a kis Selt eljegyezte Clam-Martinitz Károly gróf ulánus őrnagy.

Így ért véget a Selinával való házasság rögeszméje, s István gróf elhatározta, hogy ezzel együtt letesz közéleti és politizáló rögeszméjéről. Némi kis szomorúsággal ugyan, de minden nagyobb lelki megrendülés nélkül lemondott a bibliai Józsué szerepéről.

Most is ugyanazt tette, mint hat évvel ezelőtt, amikor a napóleoni háborúk után visszatért Bécsbe, és Selinát meglátogatta. Elhatározta, hogy nem házasodik meg soha életében. Született agglegény... vén huszár... egykor talán mint tábornok vonul nyugalomba... igen, bevonul az ezredéhez... hol is az az ezred? Debrecen? Jó, hát legyen Debrecen, neki egész mindegy, csak lovat, katonát, fegyvert, kaszárnyát lásson... csak egyebet ne lásson soha életében... és ha elmegy az apáti kastélyba, ahol Pál rövid nankingkabátban... Karolina... s ő mint nagycsizmás, torzonborz öreg huszár ezredes eljátszik a kis Palkókkal...

István gróf annyira nem ismerte Karolinát, hogy el tudta képzelni ezt a családi idillt.

Forró július végi nap volt 1820-ban, amikor István gróf négylovas üveges hintója a Hatvani kapun kívül álló Széna tér sártengerén átvergődve, a várost körülölelő árok hídján bedöcögött Debrecen belső piacára. Aznap országos vásár volt, s már a kapu előtt olyan tömeg állta útját az eladásra szánt négylábúaknak, mintha ott egy népvándorlás korabeli szekértábor, vagy a felkerekedett honfoglaló magyarok egész állatállománya vesztegelt volna. Juhok, szarvasmarhák és disznók tízezrei bégettek, bőgtek, röfögtek térdig süppedő homokban vagy a napfényben zöldessárgán csillogó pocsolyákban; csordások, kanászok, juhászok, kupecek nyüzsögtek ebben a szekértáborban, mint valami bábeli zűrzavarban. Erdélyi, odesszai, moldvai és lengyel hajcsárok, subás magyarok, tüszős és bocskoros románok, görögök és bulgárok törekedtek megértetni magukat bécsi, prágai és trieszti kereskedőkkel, s köztük kék inges, széles kalapú, kék nadrágos, csizmás debreceni vásárbírók s polgári katonák iparkodtak a rendet fenntartani. Beljebb sátrak és hevenyészett fa félszerek alatt egész hegyek gyapjúból, tollból, bőrből, gubicsból, hamuzsírból, zsírból és szalonnákból; egész hadseregre való anyagkészlet! Aztán következtek a kézművesek debreceni különlegességei: a fehér szűr, fürtös guba, pipacsutora és vörös pipa raktárai; bécsi zsidók kóboroltak itt sátorról sátorra, s szekérszám vásárolták a pipákat, amelyekből majd francia, angol és észak-amerikai matrózok szívják a méregerős dohányt. István gróf elámult ezen a szokatlan látványosságon.

Benn a Piac téren ember ember hátán szorongott. Mintha Debrecen húsz és egynéhány ezer lakosa mind ott nyüzsgött volna a bódék előtt, s rajtuk kívül még néhány ezer idegen, aki most itt hagyja a pénzét. Egy helyen szappant árultak fehér gyolcsba vagy bíborvászonba öltözött csinos és erőteljes menyecskék, másutt tejet, kenyeret, vajat, perecet és mézeskalácsot. Kivonultak a csizmadiák, szíjgyártók, gombkötők, késesek, kovácsok, szűrszabók, szekérgyártók, aranyművesek és fazekasok is, és tarkabarka, hullámzó csoportok alkudoztak, kiabáltak, kurjongattak a bódéik előtt.

István grófnak eszébe jutott Konstantinápoly. Mintha csak a Boszporusz valamelyik kikötőjét látná, mégpedig pestis idején, amikor Kisázsia minden népe összecsődül, hogy egymást fertőzze a bűzhödt levegőben. Ez a debreceni utazás éppúgy tele van egzotikummal és hasznos néprajzi tanulságokkal, mint a tavalyi kóborlás a Földközi-tenger partvidékein. Szarvasmarha, birka, csutora, pipa és cifraszűr - ez a magyarok gazdasági kultúrája. Debrecen messze van Londontól s a magyar takács az angol posztógyárak mérnökeitől. Megfájdult a szíve Anglia után, de úgy érezte, mintha Anglia egy más bolygón volna, amelyben teremtményeinek kevesebb napfényt, de nagyobb szellemet adott az Isten. Hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy Angliában naponta három óra hosszat milyen szorgalmasan vett leckét nemcsak gépészektől, hanem munkásoktól is, hogy kissé kiigazodjék a gépek körül. Reggel faolaj és petróleum, este Eau de Rasumovszky csöpögött róla. Itt a trágya szaga helyettesíti az Eau de Rasumovszkyt, és gépolaj helyett avas birkahájjal kenegetnek középkori talyigákat. Ez az ország éppen olyan vén, mint a napfényes, romantikus, de kiszikkadt és mozdulatlan Kelet. Aggsági kórban szenved. Pedig csak a fiatal nemzeteké a jövő. Akkor már inkább Bécsben lakik a Herrengasse vagy a Landstrasse egy halk, finom kis palotájában.

István gróf elkedvetlenedve fogadott szállást az Aranybika fogadóban. A piszok, a kényelmetlenség, a levegő hiánya s az emberek barbár viselkedése itt is kétségbeejtették. Hát így fogja leélni katonai élete és férfikora legszebb esztendeit? Nem. Még ennél is rosszabb helyen; valamelyik környékbeli faluban, Balmazújvárosban vagy Bihardiószegen, ahol a százada állomásozik, vályogból épült, gerendás, földes szobában, amelyben évek óta nem takarítottak, bűzhödt levegőjű odúban, szúnyogok, legyek, áporodott szagok, egészségtelen kigőzölgések és mocsárgőz áldozata gyanánt.

Az első éjjel nem tudott aludni. Tele volt a fogadó férgekkel; a szomszéd szobában számadó juhászok, lókupecek és mészárosok duhajkodtak. Duda és cimbalom szólt, és egyhangú kurjongatások meg csizmák dübörgése verte fel az éjszaka csendjét. Vajon mi vár még rá?

Másnap kiment az utcára, megnézte a nemrég elkészült kálomista nagytemplom monumentális, de sivár és unalmas épületét, és az olasz városok festői szépsége és a milánói dóm jutott az eszébe. A Péterfia utca merő sártenger. Kövezésnek, vízvezetéknek, világításnak nyoma sincs sehol. Nápoly! Az aranyozott kocsik, a lombfüzérek, a tarkán festett kirakatok! Bécs! A rend, a tisztaság, a fényűzés, a szépség csendes paradicsoma! Selina, Karolina... ah, hol lehet most Rolly?

Az ezredénél még nem jelentkezett. Simonyi József báró, a parancsnok, nem volt Debrecenben. Egyetlen szál huszárt sem látott, csak nemzetőrök ácsorogtak az utcasarkokon. Meg kell adni, tagbaszakadt, erős és büszke fickók. Gyalogosok és lovasok egyaránt. Alaposan megnézte őket. A gyalogosok búzavirágszínű posztóból készült magyar dolmányban, s valamivel világosabb, teveszőr zsinórral cifrázott nadrágban feszítettek a vásárosok között. Mellényükön gömbölyű sárgaréz gombsor, dolmányuk ujjának végén zöld posztó hajtóka, fekete süvegükön piros, fehér, zöld rózsa, tükörfényes csizmájuk, feketével szegélyezett kék köpenyegük - mindez tetszett neki. A huszár még díszesebb; fekete bárányprém, vörös kard, vörös bélés - s a lószerszám: magyar nyereg, fekete báránybőr nyeregtartó, német zabla, vaskengyel, fekete bőrből kötőfék, kantár, szügyelő, pisztolytok, lekötő és farmatring, fehér csatokkal. Pompás lovas, ahogy első szempillantásra megállapította, s erre kissé felmelegedett a szíve. Ha egyébre nem is, de katonának jó az én magyar népem - gondolta szeretettel, és most már egy kevéssé azonosítani is tudta magát "az én magyar népemmel", amelyet tegnap még idegen ázsiai hordának látott. Nagyon kíváncsi lett az igazi katonákra, a császári huszárokra, az ő századának legényeire.

Az első ember, akit az ezredből útjába hozott a sors, Orczy László báró kapitánytársa és a napóleoni háborúkból való jó barátja volt. A fiatal báró Párizsban ötven angol fontot kölcsönvett tőle a bevonulás után való dáridók alatt, István gróf már el is felejtette. A kapitány boldog mosollyal vett ki a tárcájából egy csomó bankjegyet.

- Vártalak, Stefferl. Hallottuk, hogy jössz. Nézd, kikészítettem neked az adósságomat.

István grófnak tetszett, hogy Debrecenben legelsőnek a magyar gavallér becsületességével találkozott.

- Két-három hétig ugyancsak unatkozni fogsz - mondta a báró, és karonfogva bevonszolta őt a lakására. - Az ezredes a bihari divíziókat inspiciálja. Mi újság Bécsben? Nem tudod? Mi az ördög lelt, hogy olyan savanyú az arcod? Mikor hagytad ott a bécsi asszonyokat? Mi? Azt mondod, hogy kiábrándultál? Na, itt majd visszakívánod a bécsi kalandokat. A debreceni cívisek feleségei és leányai olyan tisztességesek, mint a Nagytemplom - mutatott ki a kéttornyú, sárga épületre, amely előtt úgy álltak a komor oszlopok, mint rettenthetetlen bibliai szüzek, akiket semmiféle huszár kapitány nem tud elcsábítani. - A környéken azonban számos nemesi kastély van - folytatta élénk szemhunyorgatással a fiatal báró -, s a vidéki kastélyok dámái nagyon unatkoznak. Hogy téged e pillanatban a lovak jobban érdekelnek? Hát, isten tudja. A debrecenieknek van öt-hatszáz csikóból álló ciframénesük, de nem a te ízlésed szerint valók. A tiszteknek? Arab és angol fajlovat ugyan keveset találsz, de ha nem sajnálod a fáradságot, és bekukkantasz Erdélybe, ott olyan méneseket találsz... Stefferl... Te már az italt sem szereted? Mi? Borzasztóan örülök pedig, hogy berukkoltál, az egész tisztikar úgy vár, mint a Messiást... Stefferl... azért nem kell kétségbeesned, komédiások is vannak ám itt nálunk Debrecenben, mégpedig a kolozsváriak. Mi az, te nem szereted a színésznőket? Itt majd rájuk fanyalodol, arról biztosítlak. Mit szólsz ehhez a barackpálinkához?

István gróf ezalatt kinézett az ablakon, s elgondolkozva hallgatta a Rákóczi-öregharang mély kondulását. Egyszer csak felkapta a fejét:

- Hát az ott micsoda?

Orczy László báró is kidugta a fejét, és elnevette magát. A Nagytemplom előtt hosszú, keszeg figura állott fenséges közömbösséggel, mint valami szobor, mozdulatlanul és gőgösen a maga piedesztálján. A gesztenyeszín hajú, hosszú bajuszú, tatár arcú emberen gombos magyar dolmány feszült, a dolmány alól azonban fekete talár redői omlottak hosszú lábaira. Felül marcona vitéz, alul csuhás pap, zsinóros és sujtásos magyar, de a fején roppant háromszögletű kalap, mint egy copfos német professzornak.

- Az, debreceni diák.

- Egyetemi hallgató?

- Kollégiumi teológus - hahotázott Orczy -, én már megszoktam ezeket a csodabogarakat.

István gróf hosszan elnézte a háromszögletű kalapot és a zsinóros magyar dolmányt.

- Komikus figura, mi? - tette hozzá a fiatal báró. - Ezek a kálvinisták mind ilyen nagyképű fickók.

Ekkor beállított a szobába a fiatal gróf Rédey hadnagy. Istvánnak nyakába borult, és összecsókolta. Ez nem tetszett neki.

- Nana - mondta kissé epésen -, nem vagyok bajadér, hogy végignyald a képemet.

A hadnagy sértődötten töltött magának a barackpálinkából.

Orczy báró újra megrohanta kíváncsiságával.

- Mióta vagy Magyarországon? Hol jártál mindenfelé? Mi újság túl a Dunán?

István gróf unottan válaszolgatott.

- Voltam Oroszvárt, Gödöllőn...

- Hogy vannak Grassalkovichék?

- A hercegasszony nagyon kedves teremtés. De a herceg bolond.

- Ugyan?

- Agyonköltekezi magát. Végre is egy magyar mágnás nem élhet úgy, mint az orosz cárok. Nem lesz jó vége.

- Ejnye, de szigorú lettél, Stefferl. Talán bizony te takarékoskodol?

- Szeretnék.

- Egye a fene!

- Egyszer Felsőbüki Nagy Palihoz is ellátogattam.

- Hát az ki? - kérdezte a báró.

- A genealógiáját akarod tudni? - kérdezte gúnyosan István.

A kis báró rántott egyet a vállán:

- Manapság az sem felesleges. A császár derűre-borúra osztogatja a magyar nemességet. Pékek, nyomdászok, kocsmárosok, tímárok, grófok komornyikjai, örmények s mindenféle szedett-vedett népség máról holnapra nemesek, sőt bárók is lesznek. Azon felül minden második parasztot Nagy Palinak hívnak. Például az én kápláromat is.

István báró összevonta bozontos szemöldökét, és rászólt a fiatal báróra:

- Az én Nagy Palim előbb kapta a nemességet, mint te. Az öregapja pedig elnöke volt a... tudom is én melyik országgyűlésnek.

A fiatal Orczy báró összeütötte sarkantyúját:

- Ezer bocsánat. Parancsolod, hogy megkövessem?

István gróf legyintett:

- Nincs szüksége rá. Nagy Pál - érted? - Felsőbüki Nagy Pál a legokosabb ember Magyarországon. Vár, és csendes házi életben hűtögeti, acélozza kedélyét a sors bekövetkezhető csapásai ellen, hogy száraz szemmel nézhesse hazája pusztulását. Egész nap a kertjében tesz-vesz, hogy az időt nappal elölje, s éjjel aludni tudjon reá. Egész nap nem lehet sopánkodni. Úgy él, mint mindenki, aki már eljutott odáig, hogy ne reméljen semmit, s előbbre ne törekedjék, csak tűrje az életet, amelytől szabadulnia nem lehet, hacsak öngyilkossá nem lesz. Van egy szép élettársa is, nem mintha szeretné, vagy gyermeket óhajtana tőle. Egy haldokló házában, zsibbadt népnél mire való volna a gyerek?

Orczy báró és a fiatal Rédey elámulva néztek az új bajtársra. Mi ez? Nagyúri szenvelgés vagy színészkedés? Lopva egymásra tekintettek, s hogy zavarukat elpalástolják, az italhoz menekültek. Töltöttek a pálinkából, és ittak. István gróf pedig - akit annyira elfoglaltak a maga gondolatai, hogy a két tiszt megrökönyödését észre sem vette - halk hangon folytatta:

- Brudern báróval is találkoztam.

- A bolond báróval?

- Miért bolond?

- Egész nap a könyveket bújja, és minden pénzét ócska képekre és szobrokra költi.

Rédey gróf, aki ezalatt már három-négy pohárkával felhörpintett, elfeledkezett a neheztelésről:

- A könyveket bújja? Mint egy franciskánus barát? Hihihi! Utálom a betűt. Nem való az magyar embernek. Német dolog az. A német, ha nincs pénze, fogja magát, és összehazudik egy könyvre valót.

István gróf összeráncolta a homlokát, és végignézett a tizennyolc éves, szőke fiún. Le akarta szidni, de aztán megsajnálta, s csak ennyit mondott:

- Én pedig imádom a könyveket.

A kék szemű, finom arcélű, fehér és puha kezű kis gróf, az ezred legkönnyelműbb és legkedvesebb korhelykedője, nem hagyta magát:

- Imádod a könyveket? Nos, akkor vedd meg az apám könyvtárát. Eladó.

- Tőled nem veszek könyvet.

- Miért ne? Olcsón adom. Mázsáját húsz forintért. Pénzre van szükségem. Tegnap kétezer forintot vesztettem fáraón.

- Bolond vagy, fiam - szólt rá atyai hangon a másik kapitány. - Stefferllel nem lehet könyvek dolgában tréfálkozni. De ha volna egy jó angol versenylovad... - Aztán hirtelen István gróf felé fordult: - Úgy látom, hogy te a fél országot beutaztad. Nos hát, felfedezted Magyarországot?

- Nem. Nem láttam semmit. Csak vadászatokat, rossz méneseket, csúf kastélyokat, műveletlen hétszilvás táblabírákat és szakácsnékat, akik magukat nemzetes asszonynak hívatják.

Orczy báró töltött, koccintott és megjegyezte:

- Nagyon megsavanyodtál, Stefferl. Ennek csak kétféle oka lehet. Vagy reménytelen szerelem, vagy szerelmi csömör. Olyankor szokott az ember ennyire megokosodni.

Néhány nap múlva váratlanul visszatért Simonyi báró, és István gróf jelentkezett nála. A parancsnok, aki a napóleoni háborúk alatt közlegénységből vitte fel az ezredességig, és Mária Terézia-rendet kapott, nem tetszett neki. Alpárinak és durvának találta; hallotta, hogy rettenthetetlen hős, de nem tartotta képesnek magasabb taktikai feladatok megoldására. A Simonyi-féle zsoldos condottierik csak egyénileg érnek valamit, az alájuk rendelt tiszteket elijesztik a hadseregtől, a legénységet pedig ok és cél nélkül agyongyötrik.

Az ezredes ridegen fogadta.

- A kapitány úrról azt hallottam, hogy üveghintóban jött az ezredéhez. Hintót nem akarok látni. A huszárt egyáltalán csak lovon akarom látni. Érti, kapitány úr? Azonkívül ön nagyon sokat van szabadságon. A tiszt legyen az ezredénél. A szolgálat az első. Nem első, hanem egyetlen. Érti, kapitány úr?

- Értem, ezredes úr.

- Nálam pedig a szolgálat nehéz.

- Nem félek tőle.

- A pontosságot megkövetelem.

- Én is szeretem.

- Nálam nincs szabadságolás. Aki nem akar szolgálni, az vesse le az egyenruhát.

- Parancsára, ezredes úr.

- Nálam nem lehet lumpolni, kimaradozni, lekésni a kivonulásról.

- Nincs is szándékomban.

- Aki elkésik, azt agyonlövetem.

István gróf nagyot nézett. Ennek az embernek elment az esze? Attól fogva nem felelt a fenyegetéseire.

- Ön nagyon sovány, és kiéltnek látszik. Ez kár. Nem fogja bírni a fáradalmakat. Sokat iszik? Ha nem bírja a bort, ne erőltesse. Nem tűröm a részegeskedést. Ha nem bírja a szerelmi fáradságot, hagyja békével az asszonyokat. Nna. Ön szereti a lovat, s hallom, jó lovai vannak. Majd meglátjuk. De figyelmeztetem, hogy angol lovaglás, lóverseny, spanyol iskola, karusszel, miegymás cirkuszi műlovaroknak való, nem pedig a huszárnak. Utálom az angol zsokékat. Úgy ülnek a lovon, mint macska a sövényen. Velem nem lehet bolondozni. Abtreten.

István gróf távozni készült. Ekkor az ezredes hirtelen megfogta a karját, és a szeme közé nézett:

- Most pedig béküljünk ki, pajtás. Úgy látom, jó pajtások leszünk. Ma este színházba megyünk. Pompás színésznők vannak. A bécsiek elbújhatnak mögöttük. De hát majd meglátod. Nna. Várj csak. Holnap nagy parádé. Őfensége Estei Ferdinánd főherceg lovassági tábornok tart szemlét. Te még nem a csapattal vonulsz ki, de ott kell lenned, hogy lásd, mit tud a Simonyi óbester ezrede. Holnap négykor ébresztő, hatkor az egész ezred künn van a Nagyerdőben. Fél hétkor jön a főherceg. Aki elkésik, azt agyonlövetem. Nna. De azért ma este színházba megyünk. Utána vacsora. Az öreg Boka Károly bandája húzza. Hallottad már valaha a Boka kesergőjét? No, majd meghallod. Szervusz.

István gróf vérvörös arccal hagyta el az ezredes szobáját. A Mária Terézia-rend iránt való minden bámulata mellett sem fojthatta el magában a szégyenkezés és bosszúság érzését. Az ezredes durva feljebbvalói hangja éppúgy sértette, mint bizalmaskodó és ízetlen pajtáskodása. Ez a közönséges paraszt - gondolta magában - csak azt érzi, hogy ő ezredes, én meg kapitány vagyok.

E pillanatban az ezredes utána kiáltott:

- Kapitány úr!

- Parancs.

- El ne feledje: ma este színház. Nagyszerű előadás lesz. A vendéglős felesége olasz operaáriákat fog énekelni. Meglátja, micsoda asszony. Aranybánya van a torkában! Este: színház. Szervusz.

Tehát a vendéglősné operaáriákat fog énekelni. Megint az a szégyenkezés fogta el, amelyet az ember másvalakinek a naivsága vagy ízetlensége miatt érez.

Este csakugyan hallotta az olasz operaáriákat éneklő kocsmárosnét. Elszörnyedt. Az énekesnőnek nem volt hangja, azt sem tudta, mit énekel, olaszul egy kukkot sem értett, és az ária után egyszerre csak rágyújtott egy magyar csárdásra. Simonyi ezredes torkaszakadtából éljenzett, a tisztikar tapsolt, a közönség, mely az olasz ének alatt ásítozott és beszélgetett, most éktelen ordítozással tombolt és újrázott.

Orczy báró odahajolt István gróf füléhez:

- Hallod a debreceni Catalanit?

- Szegény.

- És mit szólsz az ezredeshez? Az öreg fülig szerelmes.

- Szegény.

- De a színészek jók.

- Jók volnának, ha volna hol, mit és kinek játszaniok.

- Ne bántsd a debrecenieket.

- Azért vagyok elkeseredve, hogy mi, magyarok minden silány táplálékkal megelégszünk.

- Az ezredesre gondolsz?

- Hiába, aki velejében nem nemes, előkelő és kiváló, azt sem a rang, sem a hatalom nem teszi azzá. Azon nem lehet segíteni.

- De rajtad sem lehet ám.

- Gondolod? Akkor levetem ezt a dolmányt, és megyek haza parasztnak. Vagy talán inkább a börtönbe.

- Börtönbe. Miért?

- Mert én ezeket a magyar nyomorúságokat nem tudom szó nélkül hagyni.

István gróf hirtelen elhallgatott, és belemerült a gondolataiba. Miért vagyok én ilyen keserű és elégedetlen? Vajon csakugyan valami elnyomott nagyravágyás lappang a lelkemben? Érzem, hogy hamarosan választanom kell a lassan kielégített ambíció és az ízlésem között. Nem tudom, a hiúság vagy a kényelemszeretet győz-e majd bennem, mert lelkiismeretről, mely azt parancsolja, hogy szolgáljak, nálam már nem lehet szó. Magyarország kiszenvedett, s legyőzve fekszik leggonoszabb ellenségének lábainál. Nem a küzdelem győzte le, hanem az idő altatta el. Ki tehet ez ellen valamit? Akármit is teszek, lehetek-e más, mint egy unalmas szomorújáték lovagja?

Az ezredes óriási virágcsokrot dobott az énekesnő lábai elé. István gróf nem tudta nézni, és kiment a csizmadiaszínből a szabad levegőre.

Miért jöttem én ide? Mi keresnivalóm van nekem ezek között az emberek között? Majd, a legnagyobb vonzódást érzem e durva néphez, amelybe voltaképpen szerelmes vagyok, majd meg látni sem kívánom, s legszívesebben eltaszítanám magamtól. Tudatlansága meghat; életemmel, véremmel szeretnék segíteni rajta, s boldogan osztoznám vele szenvedéseiben. De sokszor elriaszt az ízetlensége, barbár gőgje és önhittsége.

Harmadnap nagy katonai szemle. A fenséget István gróf már Bécsből ismerte, s így vörösesszőke pofaszakállával, vidám kék szemével, lelógó húsos ajkával és hosszú, napbarnított, vérmes arcával legfeljebb csak annyi hatást tett rá, hogy eszébe juttatta Windischgraetz Alfréd herceget. Még mintha zordon ostobaságát, kellemetlen tenorját és engesztelhetetlen pedantériáját is tőle kölcsönözte volna. Az alattvalók legtöbbször a maguk képére és hasonlatosságára teremtik fejedelmeiket, s beléjük a maguk halhatatlan lelkét lehelik - súgta oda a mellette ülő Almássy gróf ezredsegédtisztnek, de ez egyetlen szót sem értett ebből a megjegyzésből.

A szemle úgy folyt le, mint minden más szemle, amelyet István gróf látott. A huszárok gyönyörűen gyakorlatoztak, a kardok csillogtak, minden vezényszó akkorát dördült, mint egy ágyúlövés, a lovak szoborszerű mozdulatlansággal álltak, vagy kényesen ficánkoltak. Ha itt lett volna, magának az orosz trónörökösnek, Konsztantyin Pavlovics nagyhercegnek is megdobbant volna a szíve - csak az eső zuhogott kitartóan, s közbe-közbe nagyot dörrent az ég, s cikázott a villám. István gróf észrevette, hogy a bőrig ázott legénység magában dühösen káromkodik. Az ezredes félholtra fárasztotta őket, a főherceg fenséges bambasággal nézte az embertelen kínzást, s a végén rettenetes arccal és villámló szemmel ellovagolt az arcél előtt. Mögötte haladt a kísérete, Radetzky tábornok, mint adlátus, néhány szárnysegéd, aztán a beosztás nélkül való tisztek között István.

István a mellette lovagló Almássy grófnak halkan odasúgta:

- Látod, hogy el van ragadtatva?

- Lehet is - felelte a segédtiszt -, a legények gyönyörűen viselkedtek.

- De nem a huszároktól van elragadtatva.

- Hanem?

- Saját magától. Legszívesebben beszédet intézne a huszárokhoz: "Látjátok, parasztok, ez vagyok én. Esőben, viharban, bőrig ázva itt vagyok köztetek, én, Estei Ferdinánd császári főherceg, saját fenséges testemet kitéve az idő viszontagságainak, hogy megmutassam, mire képes a császári ház egy tagja a hadseregért, a Monarchiáért, tiértetek, büdös parasztokért!"

A segédtiszt a fejét csóválta; István gróf azonban tovább suttogott:

- Egész nap oly komor arccal jár-kél a huszárok között, mint Napóleon. Pedig csak egy osztrák tábornok.

- Hát az milyen arccal szokott járni?

- Mint ahogy azt Bécsben, az An der Wien színpadán játsszák. Mint ahogy az egy vidám osztrák tábornokhoz illik. Akkor talán tudna maga iránt egy kis szeretetet gerjeszteni a legénység szívében; így kinevetik.

- Igazságtalan vagy. A főherceg is éppen úgy ázik, mint a legénység.

- De arról megfeledkezel, hogy a legénységnek fele a csatakos időben megbetegszik, s az ételük megkozmásodik, őfensége pedig a szemle után kényelmesen átöltözködhetik, és pompás menü várja az étkezdében. Ezek az urak azt hiszik, hogy csak meg kell mutatniok magukat, s a komisz csákóban, hitvány csizmában és a pókháló szövetből készült gúnyában didergő legénység elájul a hűségtől és elragadtatástól.

- Stefferl, te valóságos jakobinus vagy - válaszolt a gróf, és előrelovagolt, hogy ne is halljon több ilyen istentelenséget.

István gróf pedig úgy érezte, hogy egyenkint meg tudná ölelni a gyönyörű szál kun legényeket. Eltűnődött azon, hogy ezek a magyar parasztfiúk hat vagy tizenkét esztendeig szolgálnak egy idegen hatalom igájában, idegen célokért, s a végén vagy feláldozzák őket egy osztrák tábornok baklövéseinek, vagy szélnek eresztik, hogy a földönfutók, útonállók és betyárok számát gyarapítsák.

A szemle pompásan sikerült, a főherceg a végén elszánta magát, hogy elmosolyodjék - de csak egyetlen szemvillanásra -, aztán ismét oly fenséges lett, hogy Windischgraetz herceg is megirigyelhette volna. Az eső is elállt erre a mosolyra. A lovak és huszárok gőzölögtek, s meleg pára szállt fel a tisztás csenevész rétjéről. A főherceg lefúvatott, és melegen megrázta Simonyi ezredes kezét. István gróf a főherceg háta mögött bozontos szemöldökét felhúzta, egyik szemével kacsintott, és alsó szája szélét lebiggyesztette, mint egy valóságos Habsburg. A tisztek alig tudták magukat visszatartani a kacagástól.

Este a huszárok számára mulatságot rendeztek a Nagyerdőben. Megjelentek ott a város főemberei, a patriarchális arcú, hosszú, fehér hajú és apostolszakállú öreg Simonffy Sámuel főbíró, valamint a kövér, ferde szemű, mongol arcú kis Reviczky Gábor polgármester vezetésével. István grófnak átvillant az agyán, hogy ez a két ember huszonháromezer lélek és tizenhét négyzetmérföld, azaz százhetvenezer hold jó alföldi magyar föld felett uralkodik, de azért nincs szavuk a törvényhozásban, s a legutolsó mezítlábas, piszkos kurtanemes nem tartja őket magával egyenrangúnak. Ennek már nem az osztrák császár, hanem a magyar észjárás s az ázsiai magyar vér az oka.

Aztán jöttek a kollégium vezetői és tanárai a papokkal és presbiterekkel. A főherceg kezet fogott, és nem tudta, mit kezdjen velük. A püspököt, akinek egyházi rangját nem ismerte, mert a reformátusok alkotmányában nem volt járatos, megszólította:

- Ön mióta lakik Debrecenben?

A püspök kevélyen kidüllesztette a mellét, és ágyúdörgéshez hasonló mély hangon válaszolt:

- A tatárjárás óta.

A főherceg félrehúzta a száját. Nem akarta elárulni, hogy neki eddig még semmit sem jelentettek a tatárjárásról. Feltette magában, hogy ezért alaposan megmossa a hadsegéd fejét. Folytatta tehát az audienciát:

- Hol járt iskolában?

- Skóciában - dördült el a válasz.

- Mi a mestersége?

- Püspök vagyok - felelte gőgösen a zsinóros dolmányban izzadó, körszakállas, kövér, pirospozsgás pap.

A főherceg még sohasem látott ilyen furcsa püspököt, és ezt egybevetve a tatárjárással, hirtelen megállapította, hogy eszelős emberrel van dolga. Gyengéden, de kissé félénken ránézett, és megveregette a püspök vállát. Aztán a céhek mestereit, a kereskedőket és fuvarosokat tüntette ki megszólításával.

István gróf érdeklődéssel nézte a céhmestereket. Megint eszébe jutott Anglia. Eszébe jutottak a gyárosok és kereskedők, hajótulajdonosok és fuvarozók, akik a lordok másod- és harmadszülött fiaiból kerülnek ki, és a nemzet legtekintélyesebb osztályát teszik. Eszébe jutott a hatalom és gazdagság, amely e réven felemelte és elárasztotta a brit birodalmat. Rá-rápillantott a főhercegre, és Angliára gondolt. Vajon ez a magas, vastag ajkú, vörhenyes tábornok járt-e valaha Skóciában? Van-e ennek valami sejtelme Liverpoolról, Manchesterről vagy Londonról? Látott-e ez egyáltalán gyárat, kikötőt vagy vitorlás hajót? Azt hiszem, soha életében. Az a dörgő hangú, körszakállas kis köpcös magyar pedig, négy vagy öt évig szívta levegőjét a világ legfejlettebb országának. Az egyik azt sem tudja, mi a különbség London és Debrecen között, s mégis úgy áll itt, mint az Isten helyettese a magyar földön, s meghibbant eszű barbárnak tartja a másikat. Miféle világ ez?

Felharsantak a kürtök, vége volt a parádénak, a divíziók hazaügettek, az ünneplő nép szétoszlott, este pedig, a tisztikar díszvacsorát adott a főherceg tiszteletére. A vacsorán magyar cigánybanda játszott, s az öreg prímás még a cseh és német tiszteket is elragadta egzotikus melódiájú kesergőivel és tüzes verbunkosaival. A főherceg arca kipirult a bortól, de merev és fenséges szigorúsága nem engedett fel. Néhány perc múlva kegyeskedett megkérdezni az ezredparancsnoktól:

- Ki az a vénember, aki állva hegedül a zenekar élén?

- Boka Károly magyar népzenész, fenséges uram - felelt ragyogó, diadalmas arccal Simonyi óbester.

A főherceg bólogatott:

- Szép, szép. De mondja meg neki, hogy bécsi valcert szeretnék hallani.

A cigányok valcert játszottak, és a főherceg lefittyedt ajka mosolyra torzult:

- Nahát. Azt akarom, hogy a polgárok is jól mulassanak.

István gróf szíve vadul kalapált. Estei Ferdinánd főherceg boldoggá akarja tenni a debrecenieket, és valcert húzat nekik. A magyarok pedig torkukszakadtából vivátoznak. Odaszólt a mellette ülő Almássy kapitánynak:

- Felfordul a gyomrom.

A segédtiszt ijedten nézett rá:

- Beteg vagy, Stefferl?

- Nem - rázta a fejét István gróf, és ujjával arrafelé bökött, ahol a városi polgárok éljeneztek. - Nekem semmi bajom, de ez az egész ország beteg.

A valcer ütemeire a sarkantyúk halkan megpendültek az asztal alatt. Német és cseh tisztek ájuldoztak a lojalitástól és gyönyörűségtől, István gróf pedig a segédtiszthez fordult:

- Mikor leszel őrnagy?

- Októberben. És te?

- Soha.

- Miért mondod ezt?

- Mert ki akarok lépni a hadseregből.

- Megbolondultál?

- Éppen azért akarok kilépni, mert nem szeretnék megbolondulni. Pajtás, én nem tudom ezt nézni.

- Mit?

- Azt a komédiát, amelyet a császár az én szegény magyar véreimmel játszik.

Almássy gróf aggódva figyelte barátja elborult arcát, amelyen az olajbarna bőr idegesen rángatódzott.

István gróf pedig csak maga elé nézett:

- Pajtás, nem érzed a rothadás szagát?

- Igyál, Stefferl, a pezsgőtől mindjárt jobb kedved lesz.

István gróf oda sem hallgatott:

- A mi hazánk olyan kicsiny, hogy kívülről alig látja meg valaki. A magyarok nem is sejtik, hogy milyen gyengék, tudatlanok, sőt elvetemültek. Bécsi valcer Debrecenben - nem undorodol? Hát ezen változtatni kell. Ez nem mehet így tovább.

Almássy gróf a vállát vonogatta.

Másnap véget ért a vásár, a sokadalom lassanként elszéledt, csend és unalom telepedett a roppant alföldi falura, melynek gőgös cívisei este nyolc órakor mindennap eloltják olajmécseseiket, kifeküsznek az ámbitus zsúpfedeles eresze alá, és báránybőr subájukon horkolnak hajnalhasadtáig. István gróf kétségbeejtőnek találta ezt a nagy debreceni csendet. Ajánlották neki, hogy menjen ki az égető nap alá, a végtelen pusztába, amely a várostól nyugatra majdnem a Tiszáig terjed. Ez az ötlet megtetszett neki. Almássy gróffal, Cserey Farkas őrnaggyal és a fiatal Rédeyvel már hajnalban kilovagoltak. Úgy érezte, mintha valami egzotikus földön, Kisázsiában vagy Egyiptomban járna, ahova keleti útja alkalmával nem jutott el. Hát most itt, a maga árva és titokzatos kis hazájában megtalálta azt, amit akkor elmulasztott; ilyen lehetett a magyarok őshazája, ahol Julián barát járt a 13. században, a kaukázusi sivatagon túl, a nagy folyó mellett, amelyet baskírok és tatárok Etilnek neveztek. Ezt a pusztaságot meg a rajta keresztül hömpölygő ingoványos sekély folyót itt Hortobágynak hívják. Angol utazók könyvében csodálatos mesék olvashatók róla; Bécsben úgy emlegetik, mint a Góbi-sivatagot; azt hiszik, hogy ott még primitív őslakók nyargalásznak, tatárok vagy hunok ivadékai, akik nyersen eszik a húst, nyíllal és kopjával hadakoznak, és nomád életet élnek, mint a cigányok. Vadlovak száguldoznak a napégette szikes földön, mint Amerika vagy Oroszország sztyeppéin; a bennszülöttek megtámadják az idegen utazókat, nyársra húzzák, olykor pedig, éhínség, szárazság vagy vízáradás idején meg is eszik. Így beszélnek a Hortobágyról Bécsben - Pozsonyban vagy Pesten azonban sehogy sem; ott nem ismerik.

Most, hogy egyszerre eléje tárult a maga hajnali szépségében, elragadtatás és egyben végtelen fájdalom járta át a szívét. Eszébe jutott az Alpok alatt elterülő nagy fügefás, narancsligetes síkság, aztán Anglia, a maga smaragdzöld pázsitjaival, kő- vagy sövénykerítéses majorságaival, mesterségesen öntözött legelőivel és kaszálóival; eszébe jutottak a francia gyümölcsös-, veteményes- és szőlőskertek, a kanálisok, a kanyargó folyók, amelyek malmokat hajtanak, a reneszánsz és barokk kastélyok, régi fasorok, gondozott utak, romantikus kőhidak, ligetek, parkok, száz és száz éves, nemes, büszke műemlékek... az egész virágzó, duzzadt kultúra, az emberi munka, ész és képzelet dús panorámája, amelyet Nyugaton látott... Itt, Magyarország kellős közepén, eleinte nem tudott gyönyörködni az őstermészet szűzi érintetlenségében, amelynek egyetlen attrakciója a napfölkelte. Arra gondolt, hogy itt hiába kel föl a nap; nincs, aki életadó sugarait kenyérré és áldássá munkálja.

A lovak agyagos, szikes, kemény talajon ügettek. Sehol semmi nyoma útnak, erdőnek, pataknak; itt, mint a tengeren vagy Afrika sivatagjain, csak a nap állása, iránytű vagy a csillagok járása szerint lehet eligazodni. Nagy szárazság volt már hetek óta; a föld megrepedezett, a tócsák gödreiből dögletes bűz árad; a pázsit kiégett, a sás, káka, vízililiom elhervadt, majdnem magától kigyúl. Sehol egyetlen élőlény, a madarak elköltöztek, elhajtották a nyájakat, a puszta meghalt; meglepetésszerűen forgószél támadt, és felkavarta a fehér, szikes port; szeme majdnem kisült ebben a forró portengerben. Beduinoknak és tevéknek való, embertelen föld...

- Ki ismeri az utat közületek? - kérdezte türelmetlenül.

Cserey őrnagy hátramutatott a lovászok felé, akik a tiszteket követték.

- Azok a fickók úgy ismerik a Hortobágyot, mint te a Grabent. Ne félj, nem tévedünk el.

István gróf pedig már nem is bánta volna, ha eltévednek. Fájt neki ez a darab Ázsia Magyarország közepén, de ez a fájdalom nagy gyönyörűséggel kínozta a szívét. Olyan érzése volt, mint néha, egy-egy új, furcsa és titkolnivaló szerelem, esetleg csak erotikus szeretkezés alatt. Majdnem örült, hogy itt minden olyan, amilyen. Ég, föld, nap - egyéb semmi. Mintha még emberfia sohasem járt volna ezen a tájékon. Eszébe jutott Chateaubriand beduinja, aki a Szahara-sivatagban baktat, és tökéletesen boldog. És csodálatosképpen eszébe jutott Karolina, akinek oldalán azelőtt öt-hat esztendővel Bécsben a Stefanskirche körül vagy a Graben zsúfolt embertömegei között, bálokon és hangversenyeken, karusszelen vagy redoute-on sokszor érezte ezt a forró, emésztő beduin-szerelmet. Akkor sokszor gondolt arra, hogy Karolinával jó volna valami egzotikus expedícióra menni (az angolok sokszor elviszik asszonyaikat India rejtelmes hegyei közé, ahol európai ember még nem járt), jó volna kimenekülni abból az egész európai kultúrközösségből, amely úgy, ahogy van, összes hagyományaival, törvényeivel és erkölcseivel, városaival, szalonjaival, Lichnovszky-féle hercegasszonyaival, Windischgraetzeivel, az ő szerelmük elé tilalomfát és tilalomfát és úton-útfélen ezer tilalomfát állít. Most már ez a szerelem csak emlék. Karolinát már nem is tudja, hogy mikor látta. Gabriella és Selina is csak emlék (vagy ez a két utóbbi nem is volt valóság soha?), egész Bécs és Párizs és London is csak emlék - lehet, hogy egész eddig való élete csak álom és képzelődés volt -, de Karolina, az valóság volt, az egyetlen valóság, és Karolina most is valóság, ha el is felejtette. Ugyan hol is lehet most Karolina?

A nap már magasan járt, és a puszta még mindig végtelennek látszott.

- Mi ez? Hát errefelé már nem laknak emberek? - kérdezte izgalommal.

Almássy gróf, aki az elmúlt éjszakát átmulatta, ébredezni kezdett, és bosszúsan dörmögött:

- Lakik vagy két-háromszáz pusztai ember.

- Ennyi az egész?

- És vagy ötvenezer állat. Ló, szarvasmarha, disznó és birka.

- De csárda is van ám a Hortobágyon! - vágott közbe gyermekes vigyorgással a kis Rédey.

- És egy óra múlva a pataknál leszünk. Ott aztán megnézheted a hortobágyi ménest - biztatta Cserey.

István grófnak felcsillant a szeme:

- No, hát arra kíváncsi vagyok.

Az őrnagy fitymálva vonogatta vállát:

- Ha ménest akarsz látni, eredj Erdélybe.

A társaság némán ügetett tovább. István gróf arca olyan borongóssá vált, hogy barátainak is elvette kedvét a beszélgetéstől. Néma volt a puszta, csak a pacsirták éneke zengett a levegőben, mint valami magasba röppenő kórus hangversenye. Csodálatos, hogy ezek a finom torkú kis művészek milyen boldogan keringőznek a puszta fölött, amelyen sem állat, sem növény nem kíván élni. István gróf úgy érezte, mintha ez annak a belső csendnek volna a szimfóniája, amelyet olyan hiába keresett Bécstől Konstantinápolyig, Párizsig és Londonig, akkor is, amikor egyedül volt, és akkor is, amikor az egymásra zsúfolt lelkek forró sűrűjében bujkált. Topográfiailag ugyan nem tudott eligazodni, de mindegyik társánál jobban tudta, hogy ők e pillanatban egy nagy és fájdalmas múlt fölött járnak, amelyen végigsöpört a tatár és török hódítások, terméketlen és bús évszázadok kiszikkasztó forgószele. Mielőtt Debrecenbe betette a lábát, szokása szerint könyvekből és tudós emberek szájából mindent megtanult, amit tudnia kellett a földgolyónak arról az aprócska pontjáról, amelyet magyar Alföldnek hívnak. Akárcsak a görög mitológiát, az angol alkotmányt, az olasz művészet történetét vagy Dante és Shakespeare költészetét keleti vagy nyugati utazásai előtt, úgy tanulta meg Debrecen múltját is, mielőtt bevonult állomáshelyére. Megtudta, hogy e kiégett vagy posványos puszta végtelen síkján valamikor virágzó magyar falvak voltak. Debrecen is ezek egyike volt, csak nagyobb, mint a többi. Nem védte várfal sem a nagyot, sem a kisebbeket. Félig nomád magyarok csak ideiglenes szállást rögtönöztek egy-egy patak partján, vagy valami csalit, berek oázisában. Néhány száz nádfedeles kunyhó összebújt egy helyen, s azokban asszonynép és gyereksereg jó kis otthont talált az aprómarhával és háziállatokkal. A férfinép azonban a városon kívül tanyázott, karámokban vagy sátrak alatt, gulyája, ménese, kondája vagy juhnyája mellett. Ezek szabad emberek voltak; fullasztotta őket a városi téglaház, untatta a városi rend, s az egy igaz Istenen kívül nem ismertek urat maguk fölött, de valami ősi erkölcsi érzék és büszke lelkiismeret nagyobb rendet tartott fenn köztük, mint a legkeményebb földesúri kéz vagy a legfélénkebb jobbágyi érzés. Valóságos kis köztársaság volt ez húsz négyzetmérföldnyi területen, erős, komor, kevés beszédű, gőgös magyarokból, mint Cromwell kerek fejű, bibliás puritánjainak köztársasága. És ezen a kis köztársaságon, amelyet a középkorban nem tudtak vársáncos, bástyás, kőfalas, szűk utcás, fegyveres, városias életre szoktatni, évszázadok folyamán átviharzott minden keleti és barbár fergeteg. Átrohantak rajta a tatárok, s utánuk nem maradt más, csak sátrak és karámok hamva, leperzselt fű, kiszáradt patak, és levegőben éneklő pacsirta; megdúlta a török, és kiirtotta több mint a felét; fölégette a falvakat, letarolta az erdőket, elhajtotta az állatokat, elriasztotta a vad szárnyasokat, és nem hagyott mást ott, mint a pőrére vetkőztetett magyart az Isten szabad ege alatt, amelynek kékjében a pacsirták röpködve énekeltek. Végiggázolt rajta kuruc és labanc, bécsi katona és erdélyi martalóc, megint romba dőlt minden, és egyenlővé tétetett a földdel. A magyarok és a pacsirták azonban megmaradtak.

Ezen a magyar tragédián töprengett István gróf, s egyszerre csak azt vette észre, hogy a puszta kezd benépesedni. Itt-ott feltűnt egy-egy palánk, két méter magas, cölöpökkel és gerendákkal jól megerősített deszkafal, tíz-húsz öl hosszú, a középen, merőlegesen, félakkora kiágazással.

- Ezt szélfogónak hívják - magyarázta Cserey őrnagy -, ide terelik a lovakat, amikor a pusztán végigzúg a vihar; ha a szabadban lepi meg a ménest, néha maga előtt hajtja a Tiszáig.

Aztán cukorsüveg alakú, nádból összetákolt kunyhókat pillantottak meg, amelyek afrikai néger törzsek házaihoz hasonlítottak. Ez a juhászok szállása, benépesítve asszonynéppel és gyereksereggel, amely önfeledten játszik a karámok körül. Itt néhány ezer évvel maradt el az élet - gondolta István gróf, és észrevette, hogy még a cölöpépítmények is divatban vannak, mert némely karámot vizesárok vesz körül, és hídon járnak be az udvarára.

- Ez már a hortobágyi puszta - mutatott maga elé Cserey őrnagy.

A tájkép egészen megváltozott. Növényzet bújt ki a földből; mocsaras és nádas pocsolyák csillogtak az égő nap tüzében, s feltűnt maga a Hortobágy folyó is, amelyen kétkerekű malom őrölte a pásztornép gabonáját. Átlovagoltak a folyó öreg hídján - kőből volt, mint valami római építmény; senki sem tudja, hogy mikor és ki hordta oda a hozzá való követ, ki rakta föl kilenc boltíves pillérét, de olyannak látszott, amelyen nem fog az idő.

- Azt mondják, hogy a hozzá való meszet tejjel oltották meg, azért olyan tartós.

A híd mellett meglátták a csárdaépületet; István grófnak a balkáni vendégfogadókat juttatta eszébe.

A fiatal Rédey boldogan rikkantott:

- No, de itt már iszunk.

- Hol van a ménes? - tudakolta István gróf türelmetlenül, mert lovat szeretett volna látni, ménest és csikóst, a maga igazi hazájában, nem pedig, mint színpadi látványosságot Esterházy herceg vagy Festetich László gróf ünnepélyein, amelyeken a császár, a főhercegasszonyok és az udvarhoz közel álló arisztokrácia elé hortobágyi csikósokat vonultattak fel, mint valami indiánokat vagy kozákokat, hogy egzotikus lovasmutatványokkal szórakoztassák a bécsi Olümposz lakóit.

- Majd arra is rákerül a sor - nyugtatta meg Almássy gróf, és bementek a csárda ivójába, hogy reggelizzenek.

A hatalmas ivószobában félhomály derengett. A két apró ablakon, amelynek minden második tábláján zsíros papír vagy rongy helyettesítette az üveget, alig szűrődött át valami a napsugarakból. Hűvös földszag csapta meg az orrukat, mintha pincében járnának, s először egy óriási komondoron kellett átlépniök, aztán vigyázva botorkáltak tovább, mert a vertföldes padmalyon egy öreg tyúkanyó a csirkéit vezetgette. Gyalulatlan, hosszú faasztal mellett ugyanolyan egyszerű padok sorakoztak jobbról és balról. A hosszú asztal egyik végén egy bőrbekecses, roppant termetű nemesember ült; mogorván maga elé bámult, s egyik kezében kesztyűjét s lovaglópálcáját, a másikkal pedig borospoharát szorongatta. Az asztal végén öreg csikós könyökölt, és szintén mélységes hallgatásba merülve nézte a borát.

István gróf meghökkent. Miféle emberek ezek? A fiatal Rédey gróf pincér után kiabált, mintha valami bécsi étteremben volna. Almássy gróf finnyásan nézegetett körül, és aggodalmasan keresett valami aránylag tiszta és biztonságos helyet, ahová letelepedjék. Utolsónak Cserey őrnagy lépett a szobába. Megállt az ajtóban, összevonta sötétszőke, bozontos szemöldökét, füttyentett egyet, és boldogan felkiáltott:

- Hát te itt vagy, Miklós?

Mélyen dörgő hang mordult fel az asztal végéről:

- Adjon isten, Farkas.

Az őrnagy és a fiatal nemes összeölelkeztek. István gróf csodálkozva nézte a furcsa jelenetet. A nagy, testes vidéki gavallér első pillanatra ellenszenvet ébresztett benne. Bosszantotta, hogy Cserey mint valami egyenrangú urat mutatta be nekik.

- Báró Wesselényi Miklós.

Az új ismerősök szótlanul kezet fogtak, és letelepedtek a báró mellé. A fiatal Rédey gróf kényeskedve pislogott az asztal végén ülő juhász felé. Egy pillanatra feltette magában, hogy az öreg magyart elparancsolja onnan az asztaltól, de aztán elképzelte, hogy ő most valamiféle mongol pusztán jár, s ott a fennsíkon egy bennszülött hajcsárt vagy bandavezért nem illendő dolog inzultálni. Ki tudja, nem valami kán vagy rádzsa rejtőzködik-e a kifordított báránybőr subában?

Ebben a pillanatban azonban a csikós felállt, és indult kifelé.

- Hova megy, öreg? - kiáltotta utána a gróf.

A vén pusztai ember megállt, lassan hátrafordult, és félvállról odabökte:

- Arra, ni! - felelt, és állával az ajtó felé mutatott.

- És ugyan miért? Hiszen még a borát sem itta ki - évődött vele a rózsás arcú, szőke kis hadnagy.

Az öreg rándított egyet a vállán:

- Egyedül szeretek ülni az asztalomnál.

A kis gróf elpirult.

A vén csikós pedig nagy, súlyos léptekkel az ajtó felé ment, ahol egy kisebb asztal volt a földbe cövekelve. Leült, és öklével megdöngette az asztal lapját. Erre a lármára már megjelent a korcsmáros is, és szemével odavillantott a csikós felé.

- Ide a boromat! - parancsolta gőgösen a csikós, és István grófnak eszébe jutott, hogy nem látott sem orosz herceget, sem angol főnemest soha, aki olyan méltósággal adta volna ki a parancsait, mint ez a hortobágyi csikós.

Ezalatt Cserey őrnagy szinte apai gyengédséggel simogatta a fiatal Wesselényi báró roppant vállát. Szinte látszott rajta, hogy tiszttársaihoz, a három grófhoz csak bajtársi szívélyességet érez, de most igazi magyarral és testvérrel van dolga. Az őrnagy, aki magyarul tudó világfi és arisztokrata bajtársaival állandóan bizonyos tartózkodással érintkezett, most egyszerre megváltozott, felmelegedett, és minden mozdulatával elárulta, hogy nemcsak Wesselényit, hanem még az öreg csikóst is sokkal közelebb érzi magához, mint a három grófot, akiknek ruhájából bécsi illatszer, szájából francia s angol kultúra, és szeméből egy felsőbbrendű világ idegensége áradt. Nem állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék tiszttársainak:

- Ha lovat, ménest és lóidomítást akartok látni, menjetek Zsibóra, Wesselényihez.

A roppant mellkasból valami ziháló, hörgő, mély hang mordult fel erre, önfeledten, magyarul:

- Ami jó van a ménesemben, az a boldogult édesapám érdeme.

Ezt a néhány magyar szót Széchenyi is megértette.

István gróf elkapta a fejét. Wesselényi hangja, amikor azt mondta, "édesapám", olyan lágyan és érzelmesen rezgett, hogy őt is meghatotta. Ő is mindig ellágyult, ha az apjáról volt szó. Hirtelen felmelegedett a fiatal báróval szemben, és ami nála teljesen szokatlan volt, egyszerre tegezve szólította meg:

- Sokat hallottam a lovaidról. Mióta foglalkoztok a tenyésztéssel?

- Nagyapám nagyapja kezdte ezerhatszázhatvanhat táján.

István gróf szemöldöke felszaladt, majdnem a haja tövéig:

- Mit mondasz? Ezerhatszázhatvan? Ez már aztán beszéd. Nem tévedsz az évszázadban?

A báró mosolyogva rázta a fejét. István gróf felugrott, és melléje ült:

- És milyen fajta?

- Eleinte török és arab kancákkal kísérleteztünk.

- Nem jó.

- Igazad van. Nagyapám már nápolyi méneket vásárolt.

- Rossz.

- Nem egészen rossz, ámbár a spanyol még jobb. Édesapám spanyol ménekkel nemesített, de később megint az eredeti arabs vérrel kísérletezett.

István gróf ezt sem helyeselte. Ő az angol-arab keresztezés mellett tört pálcát.

- Kíváncsi vagyok a ménesedre. Eddig még nem láttam olyant Magyarországon, amelyet igazán jól tenyésztettek volna. A magyarországi ménesek egyáltalán nem tetszenek nekem. Láttam báró Orczy László birtokán Tarnaörsön a vadászatra és katonai használatra való fiatal csikókat, láttam a fegyverneki ménest, láttam Örményben az öregebbik Hunyady József félvér angol lovait, megnéztem a gróf Viczay-féle magyarfajta-tenyészetet, Festetich gróf arab csikait, a tatai ménest, Brudern báró és Károlyi Lajos jól futó versenyparipáit, de igazán jó tenyésztést csak Angliában láttam. A legtöbb ménesben minden ragyogó - istálló, lovarda, személyzet, módszer és kezelés, csak éppen a lovak gyatrák.

Wesselényi Miklós a vállát vonogatta:

- Nagyon örülnék, ha az én ménesem megnyerné a tetszésedet.

István gróf úgy érezte, mintha ebben az udvarias kijelentésben egy cseppnyi gúny rejlett volna. Annak az embernek a fölényessége és iróniája, aki a lótenyésztés terén nem öt-hat év, hanem csaknem két évszázad tapasztalataira támaszkodik.

A fiatal Rédey gróf ezalatt szüntelenül a csárdásné, a menyecskék és a pusztai szép lányok után kérdezősködött. Nagyon szeretett volna bennszülött, egzotikus szépségekkel megismerkedni. A kocsmáros azonban egyszerűen megrémült, amikor a rózsás arcú, vigyorgó kis hadnagy a maga nagyvilági frivolitásával a dolgot szóba hozta. A kis grófot most már a második kudarc érte, és sejtelme sem volt, hogy milyen módon hangolja kedvezőbbre idősebb bajtársai véleményét. Emiatt egészen elszomorodott; unatkozni kezdett. Szerencséjére megpillantotta, hogy Wesselényi Miklós bőrkabátjának zsebéből néhány kisalakú, de vaskos bőrkötésű könyv kandikál ki. Egyszerre felvidult.

- Hihihi, hát te mivel tömted ki a zsebeidet? - fordult a báró felé.

Wesselényi komoran végignézett a kötekedőn.

- Nem gyereknek való dolgok ezek - válaszolt atyáskodó mosollyal, de ez a mosoly felért egy tettleges inzultus gorombaságával.

A kis gróf hirtelen megszeppent:

- Nono, nekem ötezer kötetből álló könyvtáram van.

- És ebből egyet már majdnem el is olvastál - tette hozzá Cserey őrnagy, de egyúttal apai melegséggel magához is ölelte. - Egyébként mind az ötezret megveheted, Miklós, mázsánként húsz forintjával.

István gróf komolyra fordította a dolgot:

- Mit olvasol, Miklós?

Wesselényi válasz helyett kezébe adta a tömzsi kis köteteket. Kleist, Horatius, Berzsenyi... István gróf sem a latin, sem a magyar szöveget nem értette. Érezte, hogy elpirul. Nem érti azt a két nyelvet, amelyet minden magyar nemes szinte már a bölcsőben megtanul. Wesselényi Miklós báró előtt ezt nem merte bevallani. Zavarba jött, és nem tudott mit szólni. Szerencsére Wesselényi fölemelkedett, és elbúcsúzott a társaságtól.

- Hova sietsz, Miklós? - kérdezte Cserey őrnagy csalódottan.

- Öreg barátommal van egy kis számadásom - mutatott a báró a vén csikós felé, s súlyos lépéseivel kidobogott a csárda ivójából.

Cserey őrnagy kikísérte. A három gróf egyedül maradt.

- Miféle ember ez? Miféle ember ez? - kérdezgette magától István gróf, aki nem tudta a báró egyéniségének nyomasztó súlya alól magát kiszabadítani.

Almássy gróf nem vette észre azt a megrendülést, amely István gróf lelkét fenekestől felkavarta. Ő a "miféle ember ez" kérdést egyszerűen kíváncsi, sőt kissé felülről jött, gyanakodó tudakolózásnak értette, és a maga minden rosszakaratot nélkülöző, de léha és cinikus hangján meg is felelt rá.

- Erdélyi ember. Nagyra van vele, hogy egyik őse Magyarország nádora volt. Voltál már Erdélyben?

- Nem!

- Nem árt, ha megnézed. Érdekes kis ország. Olyan, mint Franciaországban a Gascogne. Mulatságos emberek vannak ott, duhaj és nagyzoló legények, kissé korlátoltak, dühös protestánsok, és különb magyaroknak tartják magukat a magyaroknál. Nem szeretem őket!

- Gazdagok?

- Erdélyi fogalmakhoz mérten. Azt hiszem, te a leggazdagabbat is kifizetheted a mellényzsebedből. Tiszta, keveretlen főnemesi vér alig van köztük. Az erdélyi mágnás összevissza házasodik bocskoros nemesekkel, de amint kancellárrá vagy főudvarmesterré neveznek ki egy-egy Bethlent, Keményt, Telekit, Bánffyt vagy Hallert, az aztán már nagyon szégyelli a szegény rokonságot.

- Parlagi és műveletlen nép?

- Többnyire. Van ugyan közöttük néhány família, amely a külföldet járta - protestáns német egyetemeket -, például a Telekiek fene művelt embereknek tartják magukat. De a lóhoz értenek, annyi kétségtelen. Ez a Wesselényi is remek egy figura.

- Hol lakik?

- Zsibón.

- Hol van az?

- Közel a határhoz a Szamos völgyében, egy hegyoldalban, amely nevét II. Rákóczi Ferenctől kapta. Meg kell adni, gyönyörű tájék.

István gróf képzeletét napokon keresztül csak az erdélyi báró alakja foglalkoztatta. Tizenhét esztendős kora óta sok mindenfelé járt, sok mindenféle embert látott, de ilyet még soha. Szüntelenül maga előtt látta a magas termetű, oroszlánhangú, nehézkes járású, rettenetes magyart; széles válla, szinte ijesztően domború mellkasa, rövid, tömör és izmoktól dagadó nyaka, hátraszegett feje, rengeteg karja olyan volt, aminőket csak Olaszországban a dór korszakból való görög szobrokon látott. Vastag volt ez az ember, fiatal kora ellenére, szélesebb, mint kellene, de látszott rajta, hogy semmi háj sincs rajta, csak a félelmetesen duzzadó izomkötegek vastagítják, mint a gladiátorokat. Boltozatos homloka is az antik istenekéhez volt hasonló. Figyelő tigrisszemével, ziháló lélegzetével, vörös arcszínével, hullámosra sütött gesztenyeszín hajával, mint egy darab gránitból faragott titán, nem volt éppen főúri szalonokba való finom arszlánfigura, inkább falusi dandynek vagy duhaj kurtanemesnek látszott, csak mozdulataiban megnyilatkozó méltóságos nyugalma és hallgatag büszkesége árulta el rajta az arisztokratát.

István gróf nagyon sajnálta, hogy olyan rövid időre szólt a találkozásuk. A báró már aznap elhagyta Debrecent, és Cserey őrnagy majdnem megsiratta őt a búcsúzáskor. Ezek az erdélyiek, úgy látszik, jobban szeretik egymást, mint ahogy szeretni tudják mágnástársaikat a Bécsben élő dunántúli grófok. István gróf majd minden estéjét Cserey őrnaggyal a Bika szállóban levő lakásán töltötte. Az őrnagy kifogyhatatlan volt Wesselényi magasztalásában.

- Hány éves a báró? - kérdezte kíváncsian István, s amikor megtudta, hogy nála öt esztendővel fiatalabb, de Erdély közéletében már vezérszerepet játszik, kissé megirigyelte.

- És amellett, azt hiszem, a bécsi császár összes tartományaiban nincsen hozzá fogható lovas és céllövő - dicsekedett szinte apai büszkeséggel az őrnagy.

- Nono - mosolygott István gróf -, ti, erdélyiek, úgy látom, túlságosan nagyra tartjátok egymást.

Az őrnagy tovább lelkendezett:

- Jóformán előbb tanult meg lovagolni, mint járni.

- Talán már a bölcsőben is vadlovakat szelídített? - tréfálkozott István gróf.

- A bölcsőben még nem, de hatesztendős korában már igen. Kedves Stefferl, ha majd jobban megismered az erdélyi magyart, te is elismered, hogy vannak még mesebeli óriások, mitológiai alakok, kentaurok és csodálatos lények, Orlando Furiosók, Lancelot lovagok, sárkányölő Siegfriedek, vagy amit akarsz. Nem hiszed? Ha egyszer eljössz velem Zsibóra, magad is megösmered ezeket a furcsa hősöket.

- Beszélj Wesselényiről.

- Hát igen. Hatesztendős tömzsi kis kölyök volt, amikor apjával - azt is Miklósnak hívták - az udvaron sétált. Éppen egy megveszekedett, zabolátlan csődört hoztak az udvarra az öreg báró elé. A remek állatot, amelyen még alig ült ember, a gyerek szájtátva bámulta. Bámulta, de ösztönszerűleg vissza is húzódott, s bevallotta, hogy bizony ő fél. Ez kellett csak az öreg Miklósnak! Egy Wesselényi, aki fél! Elborult az agya, jobb karjával megragadta a kisfiú ködmönét, nyakánál fogva felemelte, és a ló hátára dobta. Anyja, Cserey Ilona néném a kastély tornácáról látta a vad jelenetet. Felugrott, hogy gyermekét kitépje az apa kezéből, de a ló az alatt már bősz irammal vágtatott árkon-bokron keresztül, ki a szabadba, az úttalan mezőre. Ilona - szeretném, ha megismernéd, Stefferl, nem azért mondom, mert a nagynéném, de testben és lélekben az ég angyalaihoz hasonlatos asszony - sikoltozva rohant vissza a kastélyba, szobájában levetette magát a kerevetre, és fejét a párnák közé dugta, hogy zokogását, elfojtsa, és erőt gyűjtsön arra, ha hírül hozzák a katasztrófát. Órák teltek el így, a megvadult állat beszáguldozta a határt, a kis kölyök úgy ült a hátán, mintha hozzá volna nőve, s addig hajszolta, míg félholtra kínozva, remegő lábakkal, habtól elborítva, megjuhászodva vissza nem hozta a kastély udvarára. Elhiszed, Stefferl?

István gróf, mialatt az őrnagy beszélt, maga is szinte reszketett a félelemtől és felháborodástól.

- Miféle apa, miféle szörnyeteg volt a te öreg Wesselényid? - csattant fel dühösen, mert Andorkára, Pál és Karolina fiára gondolt, aki most körülbelül éppen annyi idős, mint volt a kis Miklós, amikor ezt a szörnyű, kegyetlen próbát kiállotta. - Nem szeretem az ilyen vadállatokat.

Cserey őrnagy szomorúan vonta össze szőke, kuszált szemöldökét.

- Ha ismerted volna az öreget, nem vadállatokhoz, hanem spártai hősökhöz hasonlítanád.

István gróf most már az apára is kíváncsi volt, és egész este a Wesselényiekről beszélgettek. Még az előttük álló finom champagne-i borokról is megfeledkeztek, amelyeket István gróf, fényűző szokása szerint, mindenüvé magával hordott. Amit az öreg báróról hallott, az egy középkori barbár várúr s egy gyengédlelkű keresztes lovag arcképét rajzolta a képzelete elé. Az öreg Wesselényi Miklós is a hadseregben szolgált, és II. József császár alatt felvitte a kapitányságig. Olyan katona, olyan ember és olyan magyar volt, hogy híre szétterjedt az egész Monarchiában. A császár is legendákat hallott róla, s amikor Erdélyben járt, Wesselényi édesanyja után tudakozódott. Meglátogatta, és levelet kért tőle, hogy azt elviszi a fiúnak Galíciába. Ki tudja, milyen karriert csinált volna, ha éppen úgy hozzá tud simulni a császárhoz, mint amennyire a császár elhalmozta őt kegyeivel. De ő semmiféle emberi, császári és isteni hatalomhoz nem tudott hozzászelídülni. Feleséget is úgy szerzett magának, mint egy középkori rablólovag. Elragadta és megszöktette a nagyszebeni apácakolostor egyik növendékét, s elvitte magával Galíciába a garnizonba. A mézeshetek alatt jelent meg a császári parancs, hogy a tiszteknek Galíciában nem szabad maguknál tartani a feleségüket. És Wesselényi, aki fizetését állandóan egy ágrólszakadt tiszttársának adta, legényeinek pedig a maga költségén varratott finom egyenruhát és zsoldjukat a sajátjából megkétszerezte, ez a lángeszű katona, ez a marcona hős, ez a duhaj, tivornyás és zabolátlan barbár nem tudott a felesége nélkül élni, s kedvéért faképnél hagyta a katonaságot. Igaz, hogy ezenkívül volt rá más oka is. Egyszer, amikor szabadságra hazament, és látta, hogy II. József, elcsapván az alkotmányos főispánokat, adminisztrátorokkal kormányozza Erdélyt, meggondolatlan dühében csúnyán megcsúfolta a császár emberét. Fejébe vette, és az adminisztrátorral rizsporoztatta s fodoríttatta fürtökbe a haját, mert a szerencsétlen császári beamter gyermekkorában a becsületes fodrászmesterséget tanulta ki.

Hát ilyen ember volt öreg Wesselényi Miklós, aki lemondván rangjáról, otthon a zsibói kastélyban, mint veszett oroszlán dúlt-fúlt, és napokig tartó vadászatokban, hajmeresztő orgiákban és vérfagyasztó lovas bravúrokban tombolta ki magát. Felesége, vendégei, háznépe állandóan halálfélelmekben remegtek a gladiátori erkölcsök árnyékában, de maga a gladiátor naplemente után órákig hegedült és fuvolázgatott - mind a két hangszernek nagy művésze volt -, vagy Horatiust és Voltaire-t olvasgatta. Fuvola, hegedű, Horatius és Voltaire azonban nem gátolta abban, hogy egy nap, valami lóvásárlás miatt feldühödve, középkori módra, formális hadüzenet után, fegyveres sereggel, ágyúkkal és ostromgépekkel hadat indítson az aulikus Haller gróf gorbói vára ellen. A várat bevette, a védőket foglyul ejtette, s aztán a vitéz ellenállás felett meghatódva, keblére ölelte a várkapitányt, és kész volt minden kárt bőkezűen megtéríteni. Közben a Szamos völgyében, közel Magyarország határához, Erdély álmatag, öreg hegyormai között, a zsibói kastély széles homlokzata, csillogó kupolája és csipkézett bástyaormai körül feltámadt a lovagi középkor minden színes és vad romantikája. Szilaj lovak patkói verték fel a csendet, vadászkürtök harsogtak a szomszédos erdőkben, az udvaron felfegyverzett cselédek gyakorlatoztak, mintha a török vagy a német vagy az egész világ ellen mozgósítanának. A rozsdás családi ágyúkat felhúzták az oromzatokra, és a felvonóhidak mellett jobbra-balra mozsarak álltak őrt.

Különc angolok, világjáró francia főurak azért keresték fel Erdélyt, hogy megnézzék a Wesselényi-ménest, és megbámulják a gazda lovasművészetét. A báró pedig alaposan megtréfálta őket. Olyan vad kocsikázásokat rendezett számukra árkon-bokron, patakok medrén, dombokon, csalitokon, vízmosásokon át a Szamos mély partjai felé, hogy a legflegmatikusabb lordnak is megállott a szíve dobogása. Este pedig Horatiusról és Shakespeare-ről vitatkozott velük, vagy kamarazenét játszott, ha netalán azok értettek a muzsikáláshoz.

Nem sokáig tartottak ezek a vidám napok. A császár is megtudta a gorbói hadjáratot, s végre is nem tűrhette ezt a barbár anakronizmust. A Monarchia legjobb lovas kapitányát, akinek egykor maga vitt levelet az édesanyjától, bezáratta a kufsteini várba. Nyolc esztendőt töltött a börtönben, s mikor kiszabadult, sírva borult legkedvesebb lova, az arab Philosoph nyakába - íme, mindjárt megismert engem, mint Odüsszeuszt az ő hű kutyája -, s mielőtt feleségét s fiát megcsókolta volna, vágtában körülnyargalta a zsibói határt.

Ilyen ember volt az öreg Wesselényi Miklós, és István gróf elképedve kérdezte magától, hogy Úristen, milyen lehet a fia egy ilyen embernek, aki annak idején éppúgy lehetett volna kocsihajtó a római Circus Maximusban, mint hadvezér, akit a légiók Caesar Augustussá választanak, és lehetett volna Bayard-lovag vagy Götz von Berlichingen - s egy olyan anyának, aki egyesítette magában az antik Pénelopé s a Racine-hősnők minden gyengéd és szomorú báját. István gróf sejtette, hogy nyilván mind a két szülőtől örökölte azt, ami bennök emberfeletti.

Éjfél felé járt az idő, amikor felizgatva, kigyúlt fantáziával, kielégülésre szomjúhozva nekiestek a rajnai boroknak, és vad ivásba fogtak. Cserey őrnagy hosszú, szőke szempillái minduntalan majd leragadtak a lovaglás, lelkendezés és italozás nehéz mámorától, István gróf pedig percről percre élénkebb és izgatottabb lett. A Wesselényiekkel egy új világ tárult elébe, amelyről eddig sejtelme sem volt. Miféle föld ez? Miféle emberek laknak ezen a földön? Miféle titokzatos anyag, iszapos sárarany, micsoda gyémántmező, szűz és fölfedezetlen kincsesbánya? - nem, ez a nemzet nem öreg, ez a nép nem halt meg, ebből a földből óriások nőnek ki, fiatalok és halhatatlanok, ennél szebb ég, föld, ember és állat nincs a kerek világon sehol. Ezen a földön vannak még csodák, itt egy tiszta lelkű ember, ha lemond az udvar sorvasztó légköréről, címekről, rangokról, bécsi szalonok buja atmoszférájáról, csodákat teremthet, összeterelheti ezt az egész magyar nyájat, és tehet vele, amit kénye-kedve, esze-szíve diktál.

Wesselényi Miklós... - ezt a nevet olyan szerelmesen mondogatta magában, mint egykor Karolina vagy Gabriella vagy Selina nevét. Nem tudott egy pillanatra sem kiszabadulni az igézete alól. Szinte szégyellte magát, és mentegetődzött:

- Pajtás, én tökrészeg vagyok.

Cserey, aki közben elbóbiskolt, szép kék szemét kinyitotta és István gróf arcába nézett:

- Inkább azt hiszem, most kezdesz kijózanodni.

- Miből?

- A bécsi részegségből. Te István! Ha te akarnád...

- Mit?

- Ha te megengednéd...

- Mit engedjek meg?

- Ha te Wesselényi Miklóst a szívedbe fogadnád, ha te ráhallgatnál, ha te magad mellé vennéd... tudod, hogy ki az a Wesselényi Miklós?

- Még csak kevéssé ismerem.

- Na látod, még csak kevéssé ismered. De meg kell ismerned egészen, mert Wesselényi Miklós... az én Miklós öcsém... öreg Wesselényi és Cserey Ilona fia... hát ez a Wesselényi Miklós önmagában is az egész magyar nemzet...

A szálló ivójából cigányzene és duhaj mulatozás lármája hangzott át. Cserey őrnagy asszonyos, szelíd szeme fölcsillant:

- Nem volna kedved mulatni, Stefferl?

- Szívesen, pajtás, igyunk a te Wesselényid egészségére.

Átmentek a szálló ivójába, ahol Simonyi ezredes és néhány tiszt veszett ujjongással húzatta magának az öreg Boka cigányprímással. István gróf, aki eddig szolgálaton kívül csak kénytelen-kelletlen állt szóba az ezredessel, most egyszerre megmagyarázhatatlan örömet érzett, amikor megpillantotta. Az sem bántotta, hogy az ezredes széles öleléssel vonta a keblére, és részeg elérzékenyedésében arcára jobbról-balról borgőzös csókot cuppantott. Szíve tele volt Wesselényivel, a magyar virtussal, a groteszk hősiesség csodálatával, és most Simonyi bárót is valami bizarr magyar mitológiai alaknak látta. Tetszett neki a falusi kocsma hangulata, az üvöltöző társaság, a dorbézolás féktelensége, a cigánybanda furcsa csoportképe, maga is vágyott valami férfias, duhaj kicsapongásra, és boldogan telepedett a tivornyázók közé. Az ezredes Bihari-nótákat parancsolt. István emlékezett arra, hogy a bécsi kongresszus alatt a leghíresebb cigányt maga is hallotta, s akkor azt írta naplójába, hogy Bihari őse bizonyára karmester volt Attila udvari zenekarában. A debreceni cigány szívesen húzta a Bihari-nótákat. István szívdobogva hallgatta azt a különös, izgató és szinte testi kéjt okozó ritmust, amely a hegedűk és sípok, a cimbalom és nagybőgő összhangzásában lüktetett. Valami büszke, férfias, harcos és daliás duhajság volt azokban a kétnegyedes taktusokban, a sírva vigadó vérmérséklet kicsapongó és bizarr szertelenségében... István gróf egyszerre látott kuruc tábortüzeket, főúri menyegzőket, udvari bálokat, ahol rokokó díszmagyarba öltözött, hajporos, copfos, sárga csizmás, sarkantyús, fiatal leventék táncoltak, valamint falusi kocsmákat, amelyekben bujdosó katonák, szegénylegények és parasztmenyecskék sáros csizmája döngette a földet. Látott lovasrohamokat és díszfelvonulásokat, látta Rákóczit, a börtönben szenvedő emigránsokat, a mohácsi csatát, a pogány magyarokat, a forradalmakat és Attila udvarát... a magyar tisztek kurjongtak, Simonyi óbester odaperdült a cigánybanda elé, és csuromvizesen, elkékült arccal, lihegve és csizmáját verdesve egyedül táncolt ez a Mária Terézia-rendes, arannyal elborított ruhájú részeg magyar szatír. István gróf is érezte, hogy a bor, pezsgő és pálinka elvette az eszét. Maga is szeretett volna táncra kerekedni, nagy, felségsértő, istenkáromló szavakat kurjongatni; halántékán a vér egy ütemben lüktetett a verbunkos kétnegyedes taktusával, sírni és nevetni tudott volna örömében és elkeseredésében - ez a részegség egészen más volt, mint életének bármelyik alkoholos és érzéki mámorossága. Most úgy érezte, mintha valami isteni csoda folytán Wesselényi Miklóssá változott volna, és Erdélyt, Debrecent, a Hortobágyot, az Alföldet, a Dunát, széles Magyarországot magában hordozná, és a szíve könnyekbe olvadva patakzanék... Ivott és ivott, és egyszerre minden ok nélkül elkezdett nevetni. Aztán eszébe jutott, hogy Clam-Martinitz gróf, a szegletes arcú, sápadt, kopaszodó őrnagy, aki mindig úgy jár-kél, mintha aktákat hordozna a hóna alatt, eljegyezte a kis durcás Selt... és ő soha életében nem fog megházasodni, de nincs is ideje ilyen érzelgős semmiségekre, mert őrá a császár s egy kis beteg ország vár... magyarok, jobbágyok... az öreg Ferenc gróf, az édesapja... te főúr vagy, kedves barátom, a ház reménye, gróf Széchenyi István... de Karolina milyen ijedten nézett rá ott az apja betegszobájában, milyen tágra meredt, ibolyaszínű szemmel... ó, a Karolina szeme!...

Az öreg Boka cigány talán megérezte, hogy itt egy huszár kapitány szívében borzasztó viharok dúlnak, vagy csak meglátta a vonagló arc alatt szenvedő fiatal lelket... ki ez a kapitány? Széchenyi István gróf? Még sohasem látta... macskaügyes lépésekkel odaóvakodott, és a fülébe húzott valami ismeretlen, sejtelmes, érzéki melódiát.

- Micsoda dallam ez? - kérdezte István gróf hangosan.

Az ezredes torkaszakadtából énekelni kezdett, és szeméből ezalatt szakadatlanul csorogtak a könnyek.

István gróf keserűen elmosolyodott.

Milyen együgyű kis dalocska!... Micsoda betyár vagy vándorpoéta, öreg paraszt vagy két kapitulációs katona jöhetett rá erre a bölcsességre?... Ki lehetett az a boldog ember, aki úgy érezte, hogy neki a világ sem nem szoros, sem nem tág... aki már megbékült a világgal, elhelyezkedett benne, s látta, hogy szépen belefér a világi rendbe, amelyet éppenséggel mintha a testére szabtak volna... vagy talán a testét csonkították, nyújtották, faragták hozzá az örök rend koporsójához? Micsoda belső csend telepedett annak a lelkére, aki olyan mély rezignációval fér meg a bőrében... hej, Széchenyi Stefferl, neked pedig rettenetes szoros ez a magyar világ, te megfulladsz benne, hacsak szét nem feszíted a magyar koporsót...

István gróf azon kapta magát, hogy ő is oly magyaros részegséggel sír, mint a paraszt Simonyi óbester, a faragatlan hős, az otromba lovas félisten... mint ahogy sírt, üvöltött és bőgött az a másik esetlen vén fickó, Konsztantyin Pavlovics nagyherceg, az orosz trónörökös a balalajka együgyű zenéjén... hát van mégis valami, ami herceggel és paraszttal, gróf Széchenyi Istvánnal és Boka Károly cigányprímással közös, van egy titokzatos faji vagy nemzeti érzés, amely még a szerelemnél is édesebb és több?

Most úgy érezte, hogy jól van minden úgy, ahogy van, minden rendbe jön szépen, eljön az idő, amikor nem lesz a világ se nem szoros, se nem tág... jól van... az élet olyan édes és szép, a szerelem olyan nagy áldás, mindegy, akármilyen nagy áron is, de meg kell venni a boldogságot, mert olyan jó élni... Nincs jelen, nincs múlt, csak jövendő van, gyönyörű jövendő - és azért érdemes élni, hogy halála óráján az ember... hogy halálom óráján elmondhassam: íme, itt van egy fiatalember, aki általam szerencsésebb lett, semmint nélkülem lett volna. És odahajolt Almássy gróf segédtiszt füléhez, és belesúgta:

- Nem látod, ott van a "fiatalember", aki általam szerencsésebb lett...

Aztán elhallgatott. Ráborult a karjára, és sírt. Andorkára gondolt, Pál és Karolina fiára, aki most nyolcéves. Apátiban játszik, és olyan ember szeretne lenni, mint Stifa bácsi. Hát már Andorka kedvéért is ki kell tenni magáért Stifa bácsinak, aki meg olyan szeretne lenni, mint Wesselényi Miklós...

- Tudod, pajtás - dadogta Cserey őrnagynak, aki teljesen elázva, üveges szemekkel bámult maga elé, és zsebkendőjével a szája szélén kicsorduló nyálát törölgette -, tudod, pajtás, Andorkát nem szabad becsapni... Andorka... Andorka...

- Ki az?

- Ki az? Hát az a fiatalember!

És görcsösen kacagott, majd együtt énekelt Simonyi ezredessel:

Ennél a szónál szeme a bal keze kisujjára tévedt, amelyen Karolina kis emlékgyűrűjét viselte. A gyűrű nem volt ott. Mi ez? Káprázik a szeme? Megtapogatta minden ujját, a másik kezén is, gyermekes rémülettel és szívszorongással. A cigány a Rákóczi-nótába fogott, mert Simonyi ezredes felállt, és búcsúzkodni kezdett. Marasztalták.

- Hány óra? - kérdezte vérben forgó szemmel az ezredes.

- Tizenegy óra, ezredes úr - felelt egyszerre tizenöt hang.

Almássy gróf odasúgta Istvánnak:

- Az öreg megy a szeretőjéhez.

- Hányadika van? - kérdezte tovább az ezredes, mert látta, hogy a tisztikar összemosolyog, és zavarában úgy tett, mintha a dátum valami fontos elintéznivalót jelentene.

- Augusztus huszonkilencedike, ezredes úr - válaszolt a kórus.

- Tehát augusztus huszonkilenc, tizenegy óra - hebegte a kipirult, izzadt arcú ember, és elordította magát: - Akkor én megyek. Jó éjszakát, uraim.

- Jó éjszakát, ezredes úr, jó éjt, nyugodalmas jó éjszakát, szép, jó éjszakát, éjszakát, éjszakát - kiabáltak összevissza a mámoros tisztek, együgyű, gyermekes örömmel célozva az ezredes éjszakájára.

István gróf pedig a gyűrűt kereste. Úgy emlékezett, hogy néhány perccel előbb még az ujján látta. A gyűrű szoros is volt kissé, lehetetlen, hogy koccintgatás közben csak úgy lesodródott volna az ujjáról. Felállt, félrehúzta a széket, összevissza dobált mindent, átkutatta maga és szomszédai alatt a padlót, azután megkérte tiszttársait, hogy ők is keressék, a cigányoknak száz, ötszáz, majd ezer forintot ígért, ha előkerítik és visszaadják. Tűvé tették az egész termet, mindenkire átragadt István türelmetlensége, izgalma és kétségbeesése - a gyűrűt elnyelte a föld, a mulatság elromlott, a cigányok nem akartak játszani, mindenki a gyűrűt kereste, a teremben végül eszelős keresgélés támadt, még a padlódeszkákat is felfeszegették... István gróf végre kimerült a hajszában, káromkodott, felcsatolta a kardját, és hazaindult.

Útközben hozzá csatlakozott Károlyi György gróf, aki aznap vonult be az ezredéhez Bécsből Debrecenbe. A fiatal gróf bárgyú arccal lépegetett István gróf mellett, s mindenáron bécsi hírekkel akart kedveskedni neki.

- Tudod-e, hogy a vörös Zichy Károly...

- Újra megnősült - folytatta mogorván István gróf -, már tavaly ilyenkor megvolt az esküvő. Újabbat nem tudsz?

- Nem azt akarom mondani - védekezett a fiatal főhadnagy -, hanem hogy én is szerelmes voltam... azazhogy vagyok is...

- A kis Seilern Crescence-ba? Úgy hallom, csinos teremtés.

- Ismered?

- Azt hiszem, láttam már, de nem emlékszem rá...

A kis gróf csodálkozva csapta össze a kezét:

- A földkerekség legszebb asszonya... becsületemre, kapitány úr, a világ leggyönyörűbb... kapitány úr, én főbe lövöm magam.

István gróf a főhadnagy vállára csapott:

- Azt megteheted. De előbb meg kell ismerned Wesselényi Miklóst.

- Igenis, kapitány úr - tisztelgett a főhadnagy, és nagyot botlott a saját kardjában.

- Na, hát akkor adieu! - búcsúzott el tőle István gróf, és maga sem tudta, miért, de homlokon csókolta fiatal tiszttársát. - Fiam, látod, én is részeg vagyok, és majd szétvet a düh a gyűrű miatt. De mondhatom neked, az élet egyik fele abban telik el, hogy ostobaságot ostobaságra halmozunk, a másik fele pedig abban az erőlködésben, hogy ezeket az ostobaságokat jóvátegyük. Hogy nekünk a világ ne legyen se szoros, se tág...

S feleletet se várva elrohant a szállására.

A nap már lehanyatlott az ürményi dombok mögé, és hűvös szellő remegtette meg az útszéli nyárfák leveleit. Négylovas hintó kapaszkodott fel a domboldalra. Keserves kínnal dagasztották a lovak a sarat, amelybe a zöld-sárga batár néha a tengelyig süllyedt. Az elmúlt napokban felhőszakadás paskolta végig a vidéket, s tönkreverte a közeledő ősz minden melankolikus báját. A grófné egyedül ült a hintóban, fegyvertokok, bőrdobozok és úti málhák között, s térdét a nyirkos esti hideg ellen hatalmas tigrisbőr takaró védte, amelyet öccse, Clamvilliam Richard lord küldött neki indiai utazásából. A grófnén könnyű szürke utazóköpeny volt, mókusprémmel szegett vízhatlan japán selyemszövetből, rózsákkal díszített széles karimás kalapja az álla alatt szalaggal megkötve, a nyakán indiai sál. A kalap, szalagok, felöltőgallér és sálak habkönnyű tömkelege sovány, elefántcsontszínű, szomorú arcát csaknem elfedte.

- Mikor érünk Ürménybe? - kérdezte a kocsist németül, s az tiszteletteljesen hátraszólt:

- Jó félóra múltán, méltóságos grófné. Még világossal odaérkezünk.

A grófné ugyan azt sem bánta volna, ha közben leereszkedik az est, mert ő, aki valamikor minden országúton keresztülfekvő jegenyeárnyékban, minden nyírfa fehér kérgében, minden susogó bokorban szellemeket látott, most már nem félt sem az élőktől, sem a halottaktól, a világon semmitől sem félt, mert már nem volt semmi vesztenivalója. A tájékon sem tudott mit nézni, jobbra-balra mindig egyforma piszkos, dagadt partok, iszapos pocsolyák, rothadt széna, varjú, pusztaság, szomorúság. Rettenetesen egyedül van az ember az ilyen záporverte, elhagyott tájon. Bezzeg másmilyen világ lehet most ott Irlandban, az ő hazájában, amelyet ugyan sohasem látott, de olyan sokat hallott róla öccsétől és írországi rokonaitól, hogy lassan-lassan már úgy képzelte, mintha maga is ismerné a mélabús dalok és a kék szemű asszonyok hazáját, a zöld Erint, a smaragdszigetet. Vagy talán ismeri is? Lehet. Hiszen életének első néhány esztendejét csakugyan ott töltötte, a dajkája ott hordozta karján egy nagy, sötétzöld parkban, amelynek sárga homokos útjain később annyit futkározott öccsével és húgával, Sellel, ilyenkor augusztus végén, naplemente előtt. Mintha emlékeznék még a selyemfényű, zöld pázsitokra, a tengerpart festői kőszikláira, és hallana valami furcsa zúgást, habcsapkodást, epedő halászdalokat. Az is lehet, hogy csak a dajkája egyhangú énekét hallotta, amelyben minden benne volt: szellősuttogás, tengermoraj és egész Irland. De mindez csupán ködös visszaemlékezés, vagy a képzelet szülötte. Bizonyos csak az, hogy nem emlékszik sem simogatásra, sem csókra, amely más embert úgy el tud érzékenyíteni. Sem apai, sem anyai hangra nem emlékszik. És nem emlékszik, hogy valakinek azt mondhatta volna: anyám! Csodálatos dolog, hogy ez jut most eszébe, amikor testileg és lelkileg oly erős, mint talán még soha életében. Az ember a sors csapásai alatt megkeményedik, és akkor látja, hogy nem is olyan rossz egyedül lenni. Az egyedülvalóság nemcsak árvaságot jelent, de függetlenséget is, és a függetlenség roppant nagy erő. Nagy szerencsétlenség a szentimentalizmus, amely mindenféle kötelékkel bénítja a lélek szabad röptét. Ha valaki egyszer leszaggatta magáról ezeket a kötelékeket - családot, rokonokat, férjet, gyermeket, szerelmet, kegyeletet s az emberekkel való mindenféle szolidaritást -, akkor bús függetlenségében oly szabadon csapong, mint a kőszáli sas.

Négy évig szenvedett a szerelem és féltékenység, a vágy és kielégületlenség vergődésében. Nincs a szerelemnek olyan kínja, megaláztatása, kétségbeesése, amelyen át ne esett volna. Aztán kezdte észrevenni, hogy ez a szerelem mindenképpen reménytelen. Nemcsak azért, mert semmiféle tisztességes módot nem lehet találni, hogy István gróffal egyesülhessen, hanem azért is, mert a távolság, amely a maga szerelmét napról napra elviselhetetlenebbé, lángolóbbá, őrültebbé teszi, Istvánét mindjobban elszínteleníti, s végül egészen megsemmisíti. Négy évig volt beteg. Naponként fejszaggatások gyötörték, minduntalan szédült, sokszor fuldoklott, hol egészen megutálta az ételt, hol pedig falánkul behabzsolt mindent, de nyomban ki is hányta. Számtalanszor elájult, és órákig feküdt eszméletlenül. De nem ez volt a baj. Hanem az, hogy ezalatt senkinek oda nem hajthatta a vállára a fejét, senki előtt ki nem sírhatta magát, sőt lassanként mindenkitől elidegenedett, s évekig utálatos színjátékot kellett játszania, hogy a külvilág előtt letagadja szerencsétlenségét. Az ura teljesen elhidegült tőle. Kisgyermekét, Andorkát, akit annyira imádott, elkülönítették. Úgyszólván meg sem volt szabad érintenie. Évenként kétszer vagy háromszor látta, s akkor Stifa bácsiról beszélgettek, aki valahol Keleten, Franciaországban vagy Angliában utazik, és akit valami rejtelmes oknál fogva Andorkának szintén nem szabad látni soha. Csak minden karácsonykor jön tőle egy láda ajándék, és ilyenkor Andorka sírva követeli, hogy vigyék őt Stifa bácsihoz.

Keserves volt az út. A kocsis minduntalan leszállt a bakról, hogy a lovakat vezesse, mert a lovak itt-ott térdig süppedtek a sárba, s nagyokat csuppogott, ahogy lábukat a ragadós agyagból kihúzták. A jobbra-balra imbolygó kocsin megint úgy érezte, minthogyha tengeri betegség kerülgetné.

Ha nem volna olyan elviselhetetlen ez a gyomorémelygés, mindezen csak nevetni tudna. Bánná is ő, hogy mikor érkeznek Ürménybe, úgysem igen tudja, hogy mit keres ott Hunyadyéknál. Jóformán az egész életét úton és kocsin tölti, mintha nem is volna otthona, egyik kastélyból a másikba, Bécsbe vagy Badenbe, aztán Velencébe vagy Milánóba, a lombardiai síkságra extraposton vagy valamiféle egyéb vélocifère-en. Mindenütt bál, vadászat, férfiak szemtelen tolakodása, asszonyok gúnyos és rosszhiszemű célzásai... rettentő unalom... szinte üdítő élmény volt, amikor a lombardiai rizsföldeken banditák támadták meg a kocsiját, és mindenét elrabolták. Sajnos, szerelmét, bánatát és betegségét nem tudták elrabolni, ez megmaradt a lombard-velencei királyságban éppúgy, mint itt, Nyitra megyében, és sehol sem találkozott egy fiatal huszár kapitánnyal, akivel pedig égetően sürgős beszélnivalója volna... Ingerlékenységét és érzékenykedését az emberek lassanként kezdték megunni, és ő is unta az emberek baromi nyugalmát, egészségét és lelketlenségét. Azonban egyszerre minden megváltozott, amikor végre mégis találkozott vele az öreg Széchényi Ferenc palotájában, s ott Stefferl az édesapjának megígérte, hogy megházasodik. Azóta nincsen semmi baja.

A kocsis, aki már megint hetykén ült a bakon, és jó köves útra érve, erős ügetésre szorította az angol-magyar keresztezésű nyurga, de izmos trapperokat, megnyugtatólag hátraszólt:

- Méltóságos grófné, tíz perc múlva a kastély előtt vagyunk.

És csakugyan már kibontakozott a falu szomorú, ügyefogyott képe az esti szürkületből. Alacsony, tömzsi torony körül ferde, púpos szalmatetők, nyárfák, kanyargós országút. A kastélyból semmi sem látszik, az ott van jobbra a sötét lombok között, erdőszélen.

Mindegy. Szinte kár, hogy vége van az útnak.

Nemsokára elérték a falut. Kutyák ugattak ki a házakból, néhány bámész paraszt megállt az árok mellett hajadonfőn, piszkos fehér gyolcsban, mezítláb, és dicsértesséket mondott az elrobogó kocsinak. A lovak is mintha megérezték volna, hogy nemsokára istállóba kerülnek, abrakot és italt kapnak, és lábukat szakértő szemek vizsgálgatják, tehát fejüket feltartva és orrlikaikból izgatottan fújva a párát, tánclépésekben ügettek a kastély feljárójához. Most már leszállt az est. A faluból idehallatszott az esti harangszó. A tárgyak körvonalai kezdtek elmosódni, mintha szürke köd feküdnék a Mária Terézia-kastélyra. A kastély azonban csodálatosan néma volt, és sötét. A kocsirobogás, amelynek hangjáról meg lehetett tudni, hogy előkelő vendég érkezik-e vagy csak valami gyorsparaszt, esetleg postakocsi, ki szokta csalni a feljáró elé a kastély személyzetét. Ilyenkor az emeleti ablakok is kinyílnak, fejek bukkannak ki, mert örülnek a vendégnek, és kíváncsian találgatják, hogy ki a látogató. Most egy lélek se mutatkozott sehol. A kocsi megállt. A lovak idegesen remegtek, fújtak és kapálóztak, a kocsis sértődötten dörmögött, csak a grófné ült egykedvűen, és maga elé nézett.

Sehol egyetlen teremtett lélek. A kocsis kurjantott egyet. Nagy keservesen kioldalgott a kastély mögül egy béresgyerek.

- Nincs itthon senki.

A grófné elmosolyodott. Úgy látszik, elkéstem - gondolta, és fennhangon kérdezte:

- Milyen nap van ma?

- Szerda van, kezét csókolom, méltóságos grófné.

- És hányadika?

A kocsis meghökkent:

- Honnan tudnám én azt?

Karolina számolgatni kezdett magában, s egyszerre mintha valaminek megörült volna, elkezdett nevetni:

- Hát természetesen. Ezt is elhibáztam. Ma szerda van, tehát augusztus huszonkilenc.

- Mikor mentek el az uraságok? - kérdezte bosszúsan a kocsis.

- Tegnap hajnalban - felelte a gyerek.

- Senki sincs itthon?

Nehéz volt a gyereket kivallatni. Lassanként azonban kiderült, hogy az öreg és fiatal Hunyady grófék a vendégekkel együtt, akik itt három napig agarásztak és lóversenyeztek, elutaztak Bécsbe, hosszabb tartózkodásra, és magukkal vitték az egész belső cselédséget is. Mindez nem volt újság a grófné előtt, nagyon jól tudta, hogy a Hunyady család Badenben tölti a szeptembert. Nem történt semmi, csak éppen néhány nappal eltévesztette a dátumokat. Nem baj. Az éjszakát itt tölti, a lovakat megpihenteti, aztán holnap újra útnak indul. Az éjjel majd kieszeli, hova.

Az igáskocsisokon, tehenesasszonyokon, béreseken és béresasszonyokon kívül csak egy öreg komornyik maradt a kastélyban, mert néhány nappal előbb a parketten elcsúszott, kitörte a lábát, és jómagával majdnem tehetetlen. Mégis elővánszorgott valahogy az öreg, és Karolina számára kinyitott egy szobát, vacsorát adott, ágyat vetett, hogy annyira-mennyire kényelmessé tegye az éjszakai szállást.

A vendéget mindez inkább mulattatta, semhogy lehangolta volna. Talán jobb is - gondolta magában -, hogy nem találta itthon Hunyadyékat. Gabriellával, aki egyszer Stefferlt mindenáron el akarta tőle hódítani, most éppen nem volna nagy kedve találkozni. Az egészben csak az a baj, hogy megint nagyon fájni kezd a feje. Már egy jó órája fáj, csak nem akarta tudomásul venni. Most azonban szinte elviselhetetlen. Orvosságot kell bevennie, de amilyen szerencsétlen, az is megeshetett, hogy otthon felejtette. És már kutatni kezdett a táskájában fájdalomcsillapító és altató után.

- Megvan! - kiáltott fel diadallal, mert mostanában ez volt számára a legfontosabb. Nagyobb gyönyört már nem is tudott magának kívánni, mint aludni, aludni, egész az öntudatlanságig elkábulva, álom nélkül, halotti mozdulatlansággal aludni tíz-tizenkét órát egyfolytában. És aztán? Aztán reggel az ágyból felvánszorogni, jéghideg vízben megfürdeni, amitől teljesen felébred, új erőre kap, elszánt és kemény lesz, és valami erős testi fáradalom után kívánkozik. Tehát lóra kell ülni, kivágtatni az országútra, neki a mezőknek, árkon-bokron keresztül rókát kergetni vagy négy kemény szájú csikót összefogni s azokat hajszolni magas sandlauferről...

Megvacsorázott, de alig tudott valamit enni, annyira fájt a feje. Tehát lemosta magát, és készült lefeküdni. De előbb szép sorban a tükrös asztalra rakta toalettszereit és egész kis házipatikáját. Orvosságokat a nehéz légzés, főfájás, álmatlanság ellen. Aztán még egyet, ha netán görcsei támadnának. Az utóbbi időben bizonyos időszakokban elviselhetetlen görcsei vannak. Meg kellene vizsgáltatnia magát Bécsben, de ez a szándék mindig csak addig tart, amíg rendbe nem jön, s akkor borzad még a gondolattól is, hogy megint orvosokkal és kuruzslókkal kezdjen.

Éppen be akarta venni az altatóját, amikor hirtelen szédülni kezdett. Érezte, hogy most megint ájulás környékezi, a gyomra is émelyegni kezdett, nem tudta, hánynia kell-e, vagy pedig a tüdejéből felszakadt egy alvadt vércsomó... olyan érzése volt, mintha a vér felbugyborékolna, és ki akarna törni orrán-száján, még a fülén is, és a vércsomó a szíve alól jön. Fel akart állni, kiáltani akart, de sem mozdulni, sem szólni nem tudott, sőt egyszerre minden rossz érzése megszűnt, végtelen nyugalmat, csendet, sőt valami testi és lelki kéjt érzett a tagjaiban... mintha Írország smaragdzöld partjait látná, tengerzúgást és habcsapkodást és epedő melódiákat hallana... Az utolsó öntudatos pillanat a gyönyör és rémület pillanata volt. Hirtelen eszébe, jutott, hogy most megszabadul minden szenvedésétől, de eszébe jutott Andorka is, és a szívéből olyan elemi erővel szakadt fel az anyai érzés, mint még soha életében. Nem, nem, nem akarok meghalni! - ez villant át az agyán - inkább egész életemen át szenvedek és ordítok a fájdalomtól, csak Andorkát ne kelljen elhagynom.

A mondatot már nem tudta végiggondolni, térdre bukott, aztán egész teste összecsuklott, féloldalt fordult, és elomlott a padlón.

Félóra múlva a komornyik beküldött hozzá egy béresleányt, hogy megkérdezze, nincs-e valakire vagy valamire szüksége a vetkőztetésnél. A béresleány benyitott az ajtón, elsikoltotta magát, és hanyatt-homlok rohant vissza a komornyikhoz. Útközben eszelősen sikongatott:

- Segítség! Meghalt! Emberek! Meghalt a grófné!

Az istállóból, baromfiólból és a szomszéd földekről asszonyok siettek a kastélyba, hogy lássák, mi történt. Nem ijedtek meg, csak a kíváncsiság csalta őket a vendégszoba felé. Érezték, hogy száz esztendő elmúlt, s még száz év jöhet, amíg a falu ilyen látványosság tanúja lehet.

- Meghalt - mondta az egyik -, el kellene hívni a papot. Ha már nem vehette fel a szentségeket, legalább imádkozzanak a lelke üdvösségéért.

- Milyen fiatal volt, még élhetett volna...

Az egyik elszaladt papért, s közben elképzelte, hogy milyen szép temetése lesz a grófnénak. De azért - tisztesség okáért - sírtak és jajveszékeltek. A vén komornyik, aki törött lábával szintén odavánszorgott, keresztet vetett magára, és imádkozni akart, de nem tudott egyébre gondolni, mint arra, hogy ilyen esetben mi az ő kötelessége. Rettenetes felelősség ez. Értesíteni kellene Széchényi Pál grófot, de egyúttal gazdáját, az öreg Hunyady grófot is... az egyik Apátiban, vagy talán Bécsben vagy Badenban van... az Isten tudja, hol vannak most ezek a grófok. Papért elszaladtak, ez rendjén van. De talán még az orvosnak is lehetne hasznát venni. Az öreg ember egészen megzavarodott. Elrémült arra a gondolatra, hogy most minden az ő találékonyságától és erélyétől függ... Egy élet, egy grófné élete... a gazdája vendégének az élete... Szentséges Isten, ebbe bele kell őrülni! Remegett az ajka, ide-oda kapkodott, rettenetesen fájni kezdett a lába. Nyilván elmozdultak a zsindelyek, amelyek között a csontok még nem egészen forradtak össze, mindjárt összeesik, tehetetlenségében ordítani kezdett:

- Hozzatok orvost! Menjetek papért! Lovas legény vágtasson Pozsonyba! Hívjátok el a faluból a borbélyt! Tegyétek az ágyra! Hol a bábaasszony? Vetkőztessétek le!...

Az asszonyok engedelmeskedtek. Ketten felemelték a földön heverő, finom, illatos kis testet, és rá akarták fektetni az ágyra. Ebben a pillanatban a grófné magához tért, kinyitotta szemét, az arca őrjöngő kifejezést öltött, és ellökte magától az asszonyokat.

- Mit akartok velem? - sikoltozta eszeveszett dühvel. - Megölnek!... Segítség!... Gyilkosok!... Ki innen, vén boszorkányok!

Az asszonyok arcáról lerítt a csalódás. A grófné nem halt meg, Ürményen nem lesz grófi temetés, és ők hiába ontották érte a könnyeiket. Szinte sértődötten elengedték, de az torkaszakadtából üvölteni kezdett:

- Hagyjatok magamra! Hol van a kocsim?... El akarok menni... - és a kocsis nevét üvöltözte - Johann, Johann, vén gazember, hol vagy? Miért nem fogtál be? Azt akarod, hogy itt megöljenek engem?

Az asszonyoknak erre felcsillant a szemük, majd furcsa, vonító hangon megint siránkozni kezdtek:

- Jaj, lelkem, grófném, magát megszállta az ördög, magának vége van, ó, édes Istenem, milyen szép, fiatal teremtés, milyen kár érte!

A grófné nekirohant a két asszonynak, s öklével az arcukba vágott.

- Undok boszorkányok! Takarodjatok!

A komornyik, aki halálsápadtan, egész testében remegve állott az ajtóban, segíteni akart a szerencsétlen grófnén, s ezért ráparancsolt az asszonyokra, hogy erőszakkal is fektessék az ágyba, vetkőztessék le, és csavarják a testét vizes ruhába. Így látta ezt katonakorában, amikor egyik bajtársa megőrült, és a felcser kezelésbe vette.

Ekkor már az egész szoba tele volt béresasszonyokkal és külső cselédekkel, akik közül néhányan elszaladtak vízért, a többi nekiesett a betegnek, és vetkőztetni kezdte. A grófné rúgott, harapott, üvöltött, s az őrültek és a haláltól remegők rettenetes erejével percekig birkózott az izmos parasztasszonyokkal. Végül is győzött a túlerő, ledobták az ágyra, letépték róla a ruhát, és becsavarták vizes lepedőbe. Szegénykének most már minden ereje elfogyott, lángba borult arcáról lassan leszivárgott a vér, elsápadt, többé nem védekezett, behunyta a szemét, és újra elvesztette az öntudatát.

Csend lett. Az öreg komornyik kikergette a parasztasszonyokat, s törött lábát maga után húzva, néhány lépéssel közelebb ment az ágyhoz.

- Méltóságos grófné - suttogta halkan -, az isten szerelmére... méltóságos grófné, ne tessék ezt tenni.

Nem merte tovább folytatni. Még egy lépést tett a beteg felé. Fejét félrefordította, a szemét becsukta, a száját összeharapta, hogy összes érzékei közül csak a füle legyen működésben, és minden erejét megfeszítve figyelt, hogy hallja-e a grófné lélegzetét. Hallotta. A grófné hosszú, szaggatott lélegzetet vett, olyant, mint a hang nélkül síró gyermek szokott, aztán hosszú csend, majd megint a szaggatott, szepegő lélegzés, mindinkább hörögve, rettentő hosszú szünetekkel közben. Eközben az arca mindig sápadtabb lett, a lélegzése mindig ritkább s szaggatottabb... de egyszerre mintha elmosolyodnék - vagy csak a száját húzta félre? - a szeme kinyílik, és szomorúan néz az öreg komornyikra.

- Méltóságos grófné! - szakadt fel a vén szolga lelkéből a rémület és a szánalom jajkiáltása. De hirtelen elnémult, mert úgy vette észre, mintha a grófné valamit akarna mondani. - Méltóságos grófné, tessék parancsolni...

A beteg rettenetesen erőlködött. Arca eltorzult, és szeme kétségbeesett rimánkodással bámult a messzeségbe. Meg akart mozdulni, de csak a jobb kezét tudta kicsit felemelni, bal fele egészen megbénult. Fehér, vékony, hegyes ujjaival a paplant kapirgálta, majd a levegőbe nyúlt, mintha szállongó pihéket akarna elfogni. Közben állandóan reszketett az ajka, mintha beszélne, de hang nem jött ki, csak egy kevés nyál csorgott ki a szája szélén.

- Tessék parancsolni - könyörgött az inas, és fájó lábával nem bírta tovább, odarogyott az ágy elé, egészen közel Karolinához.

A beteg egy minden eddiginél hosszabb és szaggatottabb lélegzetet vett, s aztán vértelen ajkai közül leheletfinom, halk fejhangon, nagy kínnal megszólalt:

- Andorka... Stefferl...

Mosolygott, és elhallgatott. A komornyik várta, hogy mit akar mondani... de az nem szólt többet... a lélegzése is mintha abbanmaradt volna... a vénember szívdobogva várta, hogy mikor hall megint lélegzetet, és közben kétségbeesve pillantgatott hátra, hogy megjött-e már a pap vagy az érvágó, esetleg a bábaasszony, valami isteni vagy emberi segítség valahonnan. De nem jött sehonnan semmi, s az ajtó előtt a parasztasszonyok Johannak, a grófné kocsisának mindenfélét összevissza fecsegtek a szerencsétlenségről.

Az öreg komornyik majd megbolondult félelmében, tanácstalanságában és tehetetlenségében. Egész életében megszokta az engedelmeskedést, megszokta, hogy a grófok és grófnők azt teszik, amit akarnak, hogy ők nem olyan emberek, mint a többiek... és igaz, hogy egyszer azok is meghalnak, de nyilván csak akkor, amikor abba beleegyeznek.

Könyörgésre fogta tehát a dolgot:

- Méltóságos grófné, borzasztó dolog ez... Tessék nézni... nincs itthon a kegyelmes gróf és a kegyelmes grófné... Én nem tehetek semmit... Méltóságos grófné, ne tessék velem ilyent tenni.

A grófné mozdulatlanul feküdt az ágyban, vonásai kisimultak, mintha mosolyogna, vagy rajongva nézne a messzeségbe - ugyan kit láthat ott? -, a szája kinyílt, gyönyörű fogai kivillantak, egyet hörgött, egész rövidet, és aztán borzasztó csend. A tekintete mintha fennakadt volna valakin, szerelmesen nézett a messzeségbe, s aztán az ibolyaszín íriszt lassan bevonta valami túlvilági fátyol.

A vén szolga most már teljesen elveszítette az eszét, sírásra fakadt, és összetett kézzel könyörgött:

- Méltóságos grófné, ne tessék meghalni... ne tessék meghalni...

Ebben a pillanatban berontottak a szobába a pap, a jegyző, a felcser és egy fiatal gazdatiszt, akik mind együtt voltak a plébánián, s tarokkot játszottak, amikor a grófi cselédek megtalálták őket.

- Nyissák ki az ablakot! - kiáltott a küszöbről a felcser.

A szobába betódult a hűvös éjjeli levegő, amely tele volt a fonnyadó sarjú s a nyár végi rózsák fülledt szagával. Az éjszaka csendjét csak egy hazaigyekvő szekér zörgése zavarta, s távoli kutyaugatás a szekér nyomán. Az ablakon át éppen rá lehetett látni a fogyó holdra, amelyből már csak sarló alakú, keskeny ezüstcsík villant ki a felhők közül. A grófnő megjósolta, hogy együtt fogy el a holddal, és a következő újhold már nem találja őt az élők között. A szoba sarkában megszólalt egy tücsök. A felcser a vállát vonogatta, és a halott állát fehér csipkekendővel - amelyet a toalettszerek között az asztalon talált - felkötötte.

Mindenki letérdelt. A pap az ebédlőből behozatott két kandelábert, és a gyertyákat sorra mind meggyújtotta. Aztán a halottat megáldotta, és imádság közben kezébe helyezve a feszületet, az ujjait összekulcsolta.

A jegyző behívatta a grófné kocsisát, és megkérdezte a vendég nevét. A kocsis megmondta.

Aztán a törött lábú komornyikhoz fordult:

- Mikor halt meg a grófné?...

- Tíz perce lehet.

A jegyző zsebórát húzott ki a kabátja alól:

- Tehát pont tizenegykor.

És beírta a jegyzőkönyvbe: "Gróf Széchényi Pálné, Karolina grófnő meghalt ezernyolcszázhúsz augusztus huszonkilencedikén, éjjel tizenegy órakor agyszélhűdés következtében. Élt huszonhat évet." Aztán az urak felé fordult:

- Ma éjjel lovas legény viszi a jelentést az alispán úrhoz.

A pap befejezte az imádságot, mindenki hazament, és Karolinát egyedül hagyták a szobában. Az öreg komornyik leült az ajtó előtt a küszöbre, és sírt. Az istállóban Johann, a kocsis befogott, hogy lóhalálban visszahajtson Apátiba, s megvigye a hírt gazdájának, Széchényi Pál grófnak.

Az égen még egy pillanatra felcsillant a fogyó hold ezüstsarlója, s aztán az is beleolvadt a tovavonuló felhők gomolyagába. A halottas szoba sarkában a tücsök elhallgatott.