Utak a vitához

Széchenyi, a huszárkapitány a francia revolúció utolsó hajtásának, Napóleonnak leveretésekor volt fiatal: abban a korszakban, amikor Európára újra béke borult. A felvilágosodás elméket mozdító hullámait, az akkoriban ezekből származtatott forradalmakat s a háború évtizedeit nyugalom követte de a „kölcsönös rettegés békéje”. Az emberek mögött, akiket újból alattvalókként kezeltek, viharos, addig szinte elképzelhetetlen élmények s megrázkódtatások álltak, és most, a „felfüggesztett történelem” körülményei közt úgy érezték: „Nehéz a múlt, halált leheli / fáradt a föld, pihenjen el”. A „zűrzavar s szokás vén trónusát” majd mindenütt újra a született uralkodók foglalták vissza: Bourbonok és Habsburgok. Az emberek „testvériségét”, az alávetettek nyomorult egyenlőségét újra a Biblia szavaival támasztották alá, s a győztesek megalkották a Szent Szövetséget.

Európa látszólag újra a régi volt. Restaurálói ezt a látszatot rögzítették s ünnepelték a bécsi kongresszuson, 1814–15-ben. Ott forgolódott Széchenyi is. A győztesek egyike volt, mögötte sokéves katonáskodás, néhány „hőstett”, több rendjel. Előtte: semmi. Utóbb, már tudatosabban szemlélve önmagát, így írt erről a korszakáról: „Nevelésem az 1809-i háború nyomán félbemaradt. Tizenhat éves voltam s oly tudatlan, amilyen egy tizenhat éves fiú lehet. A magyar felkelést szervezték, és én egyszerre főhadnaggyá lettem. Még írni sem tudtam helyesen. A háború befejezésével [ti. a fegyverszünettel] huszárezredbe léptem át, a helyőrségben semmit sem tettem, és végül mint főhadnagyot áttettek dzsidásezredemhez. Ott több év alatt kövérré és köpcössé váltam, de éppoly tudatlan maradtam, mint annakelőtte, – míg végre ismét kitört a háború Franciaország ellen. Sorsom Schwarzenberg herceg környezetébe vitt, eljutottunk Párizsig; innen Olaszországba mentem, s végre visszatértem hazámba [ti. Ausztriába], négy rendjellel kitüntetve. Ez időszakig életem teljes tudatlanságban folyt le, csak azután kezdtem gondolkozni és az embereket megismerni; de azt nem tudtam, hogy határtalan ambícióm hová ragad.”

Leegyszerűsítenénk a dolgot, ha e határtalan, de kiúttalan ambíciót csak a háború lezárultával magyaráznánk; pusztán azzal, hogy az ifjú katona a békeidőben munka nélkül maradt. Bécs társaságának hullámzása mögött, a korszak fojtott nyugalmának mélyén nemcsak Széchenyi érezte a céltalanságot, saját feleslegességét, s a kiábrándulást, s azt, hogy egy korszak lezárult. Csak egy-két kiragadott példa: Beethoven (aki szintén győztesnek érezte magát, hisz a Napóleon ellen szegülő németek egyike volt), a kongresszus idején élete talán legzajosabb sikereit aratta az ünneplő Bécsben. Maga mögött egy Napóleonnak, a legyőzöttnek ajánlott, majd visszavont régi szimfóniával, császárok és királyok előtt vezényelte Bécsben a Wellingtonról, a győztesről írott Csata-szimfóniáját. De a magas elismertetés, s annak ellenére, hogy a „Wellington győzelmének” maga Beethoven is eszmei jelentőséget tulajdonított, a zeneszerző a kongresszus idején így írt: „Tehát minden csak ábránd! Barátság, királyság, császárság minden csak köd, amit a szellők elkergetnek s átváltoztatnak.” Három évvel később Beethoven már saját ifjúkorának zeneműveit elemezve érezte meg a különbséget a múlt egyértelmű, „költőibb” korszaka, s a zavaros, kiúttalannak látszó új idők között: „Menynyivel költőibb volt az az idő – írta –, amikor szonátáimat komponáltam, mint a mai… A harmadik, D-dur szonáta largójából mindenki kiérezte egy melankolikus ember lelkének rajzát, a fény és az árnyék minden árnyalatával,… és a 14. opusz számú két szonátában mindenki két elvnek harcát, vagy két személy párbeszédét vehette észre, hiszen olyan kézenfekvő volt az egész.”

Az azelőtt kézenfekvő dolgok most zavarossá váltak: a korfordulat (Nyugat-Európában: a modern társadalmak kialakulása; Keleten: a fejlődés külső gátjainak megerősödése) minden régi igazodási pontot kérdésessé tett. A munkátlan, célt-helyet kereső Széchenyi valahogy úgy érezhetett ekkor, mint Keats, a nagy angol költő:

 

Méltó álmot keresett egyelőre a fiatal Széchenyi is. Mi várhatott reá? Csupa olyan lehetőség, csupa olyan életút reménye, amely csak régen elégíthette ki az embert. Katonáskodás? Széchenyinek már keveset nyújt, de különben is: béke van. A társaság? Hamar üresnek találja. Gazdálkodás? Bécs után, a „világ” után, elhagyott élet volna az, Cenken, a birtokon, minden nagyobbszerű reménye nélkül.

Esetleg: a politika? Lecövekelni a bécsi udvar népek sokaságát igazgató gépezetében, ahogy egy magyar mágnás számára előírt? A hagyományos út itt is járhatatlan volt. Nemcsak azért, mert Széchenyi egyelőre senkinek sem kellett a császárvárosban. Hanem – s itt a korszak egyik legjellemzőbb vonásához érkeztünk – nem kellett maga a politika sem. A győztesek az utolsó évtizedek összes megrázkódtatását hajlamosak voltak annak számlájára írni, hogy túl sokan avatkoztak az igazgatás ügyeibe. „Őrjöngő gyanakvással” szemléltek minden olyan jelet, mely az alávetettek törekvéseit fejezte ki. Gyanakvásuk azért volt önemésztő, mert részben maguk is táplálták ezeket a törekvéseket. Napóleont s a forradalomban kiformálódott francia nemzetet csak a többi nemzet nevében lehetett leverni; az ellene támadó régi Európa tehát arra kényszerült, hogy népei közösségérzetét, patriotizmusát maga is szorosan összekapcsoló nemzettudattá formálja, legalábbis segítse ezt a folyamatot. A Szent Szövetség már az alakuló modern nemzetek Európájára telepedett, s valóban azt próbálta egyeztetni, ami – Byron szavaival – „Sosem egyez, össze sose vág”. A kialakuló nemzettudat ugyanis elvileg mindenütt megteremthette a „lentről érkező” politikai elképzelések kereteit és csatornáit. A kongresszus ezért a politika minden megnyilvánulását az ördögtől valónak tekintette. Olyan idő volt ez, amikor Metternichnek, a „trónok fő parazitájának” titkára ilyen javaslatot terjesztett főnöke elébe: „Annak érdekében, hogy a sajtóval ne lehessen visszaélni, a következő években egyszerűen semmit se nyomtassanak. Pont! Ha ezt az elvet alkalmaznánk általánosan kötelező szabályként,… rövid időn belül visszatalálnánk az igazsághoz.”

Széchenyi fiatalságára azonban nem kevésbé nyomta rá bélyegét, hogy e korszakban őrjöngő gyanakvással kísérték a politikát az alávetettek is. A francia forradalom szabadságot hirdető, de végül is terrorba fúló kísérletét friss élményként őrzők, a Napóleont övező „fényes csalatást”, végül az új zsarnokság berendezkedését átélők számára a politika csak folytonos kiábrándulások forrásának tűnt.

A népet, mely – ahogy ekkor látszott – új és új zsarnokságokba szédül, e korban az elvakult tömeggel azonosították: öntudatlan emberek anarchiát hozó, durva csordájával. Ez az áramlat – Széchenyire sem maradt hatástalan – nem egyszerűen forradalomellenesség volt, hanem a politika értelmének megkérdőjelezése. E korszak politikaszemléletének lényegi vonásait összegzi Byron Manfrédje, aki mintegy típusává vált ez idők gazdag fiatalságának:

 

Ne higgyük azonban, hogy ez csak az arisztokrata felsőbbséges kiábrándulása. „A forradalom idején – írta Stendhal – tapasztalható volt a klubokban, hogy minden társadalmat, amely fél, tudtán kívül azok a tagjai uralnak és irányítanak, akiknek fejében a legkevesebb a világosság és a legnagyobb az őrület.” A népből, az embereket résztvevően felemelni akaró politikából most a radikális felvilágosultak is kiábrándultak.

 

– írta Shelley, a valaha törhetetlen republikánus. S persze fölbukkannak ezek a gondolatok a forradalmat mindig is gyanakvóan figyelők között, pl. a távoli Magyarországon is. „Nem a mi generációnkbeli embereknek, és nem egy istentelen irreligió által megromlott és megrontott népnek való magát igazgatni” – vetette papírra még 1813-ban Kazinczy Ferenc. De a felvilágosult Kölcsey sem kívánja már „mérték felett” a világosodást. Hisz „a nép… bizonyos pontokra nézve most is csak olyan világos, mint Nagy Károly, Hildebrand és Luther koraikban vala… Nem tanítja-é a história, hogy a nép szünetlen eszköze némely kevesek szenvedelmeinek; anélkül, hogy tudta volna, most pogány, majd keresztény, katolikus, ariánus, protestáns, képimádó, képtördelő s Isten tudja még mi nem lett.”

E forradalom utáni élmény életre szóló volt Széchenyi számára. Életre szóló, mert valójában kétféle – nagyon is különböző forrású – áramlat állt mögötte: egy régi s egy modern. Az alacsonyság fölött álló mágnás úri távolsága – tulajdonképp rendi elkülönültsége – a társadalom „sarától”, ugyanakkor azonban a francia változások teremtette modern kétely mindazzal szemben, ami „lentről” jön. Életreszóló maradt azután is, hogy Széchenyi az elsővel, rendi felsőbbségével, leszámolt. Mert a másodikról, a modernebbről, ifjúkorának e fontos eszmei tanulságáról később sem tudott egészen megfeledkezni.

Egy ilyen korszakban a politika sem jelentett Széchenyi számára reális életlehetőséget. Sőt: méltó álmot sem, mint ahogy nem jelentett ilyet a gazdálkodás, a katonáskodás, a társaság.

De ki ebben a hibás: a külvilág, vagy maga az ember? Bennem van valami hiba, valami összeférhetetlenség, valami élhetetlenség, vagy a külvilág nem engedi meg az emberi teljesség kibontakozását? – kérdezhette magától számtalanszor Széchenyi. Még évekkel később, 1820-ban is feladatul szabta magának, „kidolgozni és befejezni a tételt: mennyire egyeztethető össze a lélek tökéletességével az életrevalóság?”

A külvilággal szemben érzett őrjöngő gyanakvás, a lehetséges életpályák iránti kételyek Széchenyi számára is a belső világ, az emberi természet és lélek újonnan felfedezett mélységeit tárták fel. Hősünk is elmondhatta Byron Manfrédjével „Szívem virraszt – s szemem csupán azért / Csukódik el, hogy belvilágomat / Vizsgálja, nézze…” A magányos Széchenyi ebben is kora fogékony ifja volt. Jean Paul, a német romantikus szavaival: „A külső világ összeomlása után mi maradt meg a költői léleknek? Az, ahová belezuhant, a belső világ. A lélek a maga éjébe szállt és szellemeket látott.” A belső világ tágasságával, „szellemeivel” való találkozás persze nemcsak rémítő volt: sokszor épp az eddig nem érzett, s teret követelő emberi gazdagság boldog érzésének tűnt föl. A lelkét nagynak érző ember azonban hiába követelt teret. „Tűrj és gondolkozzál, s alkoss tenszívedben / külön világot, hol mi sem zavar / Így jutsz közelebb a szellemekhez és így / harcolhatsz győzelmesen tenmagaddal” – írta Byron.

Ilyen harcot – s nem egyszerűen az örökre szabadságolt katona vívódását – vívott magamagával Széchenyi is, 1814-ben elkezdett, s haláláig vezetett naplóiban. E naplók ezért nem pusztán labilis idegrendszerének hullámzásait tükrözik, mint oly gyakran hiszik, hanem olyasvalamit, ami a századelő fiatalságának életreszóló élménye volt: hogy milyen gazdag, s egyszersmind milyen zabolázhatatlan teremtmény az ember. Határtalanságát – úgy érezték ekkor – külső erők s formák nem korlátozhatják; mégis vad vágyat éreztek, hogy a lélek határtalanságának formát adjanak; nagy, életre és emberiségre szóló tettek véghezvitelével. Az ember legyőzésére csak önmaga képes – vélték –, mégpedig úgy, hogy hatalmas, sokszor egymást keresztező erőit eddig nem ismert formákba önti. De hol volt erre a lehetőség? S ha nem sikerül azonmód megtalálni, hogyan lehetséges elszakadni a kínálkozó, nyomorult életpályák, az adott, unalmas formák vonzásától?

A kor a gazdag fiatalság szemében mindenekelőtt és legfőképpen unalmas volt. Azért is utazott ennyit ez a fiatalság. Széchenyi a tízes és a húszas években esztendőket töltött utazással. A cél sokféle. Anglia, a civilizáció és az alkotmány hazája – s természetesen a Kelet, az egzotikus. Nem egyszerűen unaloműzésre szolgált ez. Tapasztalatszerzésre is. Nem annyira külső tapasztalatokéra, mint inkább belsőkére: afféle lélekcserére; az emberi természet és jellem megpróbálására s megismerésére a legkülönbözőbb helyzetekben. Olyasmit remélhetett az utazástól Széchenyi is, mint Goethe irigyelt utazója, aki „a csodákat más csodákkal együtt, mindennapos kapcsolatokban láthatja, s ő is más emberré válik; senki sem bolyong büntetlenül a pálmák alatt, és az érzelmek bizonyosan megváltoznak olyan országban, ahol az elefánt és a tigris otthonos.”

Az utazás másik célja – Byron Childe Haroldja óta – kifejezetten irodalmi volt Széchenyi szemében. Még 1820-ban is tervezgette, hogy „összeállítja és rendbe hozza” görögországi útját; magyarul: útirajz, útinapló formájában kiadja élményeit. Hősünknél az irodalmi tervek többet jelentettek úri passziónál, unaloműzésnél. Széchenyi nem egyszerűen „írogató főúr” volt, mint későbbi ellenfele, gróf Dessewffy József. Számára az irodalom kitörési kísérlet. Próbálkozásai, irodalmi elképzelései mind a német nyelvhez kapcsolódtak: belső világa, a líra nyelve élete végéig a német maradt.

Az utazások, s az irodalom – ha az unalmat tán elűzték is – csak elmélyítették Széchenyi másik alapérzését: a magányét, a társtalanságét s társkeresését. De a társkeresés, a szerelem, és mindenekelőtt a tartalmas férfibarátság utáni vágy nemcsak az unalomérzésből fakadt. Egy másik ember vagy néhány másik ember közelléte, mély barátsága, a velük való emelkedett kapcsolat e kor ifjúsága számára a nagy egyéniségek létrehozhatta méltó formák egyike volt. A barátság – legalábbis egy korszakában – Széchenyi számára is a teljes embert igénylő alkotások egyike volt: az egyéniség megzabolázása, de nem terméktelen harc, hanem formaadás. Azokat a gondolatokat, melyeket a barátságról ekkor alakított ki magában, évtizedek múlva igen lényeges közegben, a politikában látjuk majd viszont. Mert az egyén határtalan ambíciója, fejlődésvágya, a nemes célok érdekében összegyűlt baráti közösség akarása, s a nemzet közösségének kifejtése utáni majdani vágy: egy tőről fakadtak Széchenyinél.

Ez azonban még a jövő. A sokféle, gyakran egymást keresztező, de önmagukban kielégülést nem nyújtó tervek mögött látszólag még zűrzavar áll. Széchenyi 1821-ben – ha még csak halvány iróniával is – már némileg kívülállóként képes szemlélni saját zűrzavarát. „Mi minden akar lenni gróf Széchenyi István?

Szeretne híres katona lenni, akinek mellét mindenféle rendjel ékesíti, s nevét minden újság híreszteli.

Szeretne egész életében utazni, s a végén kivándorolni. Megházasodni, s minden gondtól menten magát pusztán a társadalmi életnek szentelni.

Nőtlen maradni, s minden társaságtól visszavonulva lovakat nevelni.

Diplomáciai karriert csinálni.

Mindentől függetlenül Svájcban, Franciaországban, Angliában és Olaszországban a világ élvezetei közt élni.

Egy párt élén állni, s egészen a jog és alkotmányosság tükrének élni.

Szépíróvá lenni – verseket és szomorú játékokat írni.„

Byron sorait idézi ez a kép is: „Most lénye csak rettentő zűrzavar / Fény és sötétség – szellem meg salak – / Bősz szenvedély meg tiszta gondolat – / Cél és rend nélkül űzve hajtva egymást.”

Hogy e zűrzavar termékeny volt, azt csak a következő évek bizonyították be.

„Byron egy évi fájdalmáért odaadnám egész életem örömeit. Maga most csodálkozik talán és megkérdi: hogy jövök ahhoz én semmiházi, hogy Byronnal összevessem magamat? El kell tehát mondanom, amit még nem tud. Amikor Byron szelleme az égbolton át tett utazása alkalmával a földre érkezett, hogy egy éjszakát ott töltsön, először nálam szállt meg. De a ház cseppet sem tetszett neki, gyorsan elsietett, és betért a Hotel Byronba. Évek hosszú során át fájt ez nekem, és sokáig elszomorított, hogy ilyen kicsiny lettem, és semmit sem értem el.”

Ezeket a sorokat nem Kossuth írta – akinek ifjúkoráról különben elég keveset tudunk –, hanem a párizsi leveleiből európai divatot csinált német demokrata emigráns, Ludwig Börne. Gondolata mégis érzékelteti: a Széchenyi és a Kossuth ifjúkora között eltelt néhány esztendő – szinte egy nemzedéknyi. Az Nyugat-Európában is, ahol Byronból vészes gyorsasággal Hotel Byron lett: kialakulóban volt a modern élet, amely – Balzac szavaival – „mindig befogad, de amelynek sohasem hiányzol”. Innen visszatekintve az emberek nem véletlenül látták a manfrédi magatartást üstökösszerűnek, hisz az „nem vetette alá magát a csillagok polgári rendjének”. Kossuth nemzedéke legfeljebb azt mondhatta, amit éppen Börne: „Bele kell betegedni az irigységbe.”

Kelet-Európában sem volt másként. Bár a modern élet körvonalai itt még csírájukban is csak alig bontakoztak, a „valami megváltozott” érzése itt is megragadta az embereket. Ez egy furcsa találkozásnak volt köszönhető. Nyugaton a rohamra készülő ipari forradalom okozta a változás érzetét, a boldog, „költői” idők vesztének, majd a Manfréd-üstökösök eltűntének hangulatát. Keleten pedig az avultnak maradt társadalmi rendszer válsága, a kíméletlen politikai szisztéma nyomása, s a nemesség gyors szegényedése, bomlása. Nem mintha Magyarországon teljes mozdulatlanság lett volna a századfordulón. 1790-ben, II. József császár halálakor, szabadságot, társadalmi szerződést hangoztató – tehát az európai felvilágosodástól megérintett – nemesi mozgalom követelte a megnyirbált rendi jogok biztosítását, s nagyrészt meg is kapta. E mozgalom nyomai végigkísérték a reformkort is. Volt azonban olyan esemény is a századfordulón, amely szinte nyomtalanul merült el a feledésben, majd fél évszázadra. A Martinovics összeesküvésre gondolunk, polgárok és polgárosuló nemesek vérbefojtott akciójára, melyet életben maradott részesei is feledni igyekeztek.

A nagy kataklizmák helyébe a lassú változások viszonyai léptek Keleten is, Nyugaton is – csak épp a változások iránya látszott ellenkezőnek. Két berendezkedett világ: Kossuth, s a Hitelt olvasó fiatalok már ebbe születtek. A forradalom, a háborúk, a restauráció: Széchenyi számára eleven élmény, vagy félmúlt. Kossuth szemében mindez már a múlté. A pesti jurátusévek után Zemplénbe visszatérő ifjú ügyvédjelölt egyik korai írása is erről tanúskodik. Nem más ez, mint a francia forradalom történetének időrendi kivonata. Maga Kossuth írja: ő a forradalmat „az utóvilág csendesebb nézőpontjáról fontolgatja”, s innen szemléli „a 18. század utolsó rettenetes tizedjét”. E munka lényege: a forradalom politikai eseményeinek följegyzése.

Kossuth nemzedéke másképp néz a politikára, mint Széchenyié. Nemcsak azért, mert a húszas évek elejétől megjelentek Európában azok a jelek, amelyek a Szent Szövetség megingathatóságát bizonyították. S nemcsak azért, mert – épp Kossuth fogékony jurátuséveiben – Magyarország megyéinek nemessége is hangos mozgolódásban követelt bizonyos, egyelőre még korántsem európai szellemű, liberális változtatásokat a bécsi udvartól. A kormány törvénytelen intézkedései, ahogy a krónikás írta, „felingerelték a kedélyeket, izgalom jelentkezett a vármegyegyűléseken, s mintha levették volna a lakatot mindenki szájáról, egyszerre minden ember politizált, az alkotmányra hivatkozott, szidta a németet”. E megyei ellenállás – amely, látni fogjuk, Széchenyire sem tévesztette el hatását – mindenekelőtt az országgyűlés, a magyar nemesség régi politikai fóruma összehívását követelte, végül is eredménnyel. De a Kossuth nemzedékének politikus fogantatása mélyebb okoknak köszönhető.

Egyrészt a magyar nemesség politikai privilégiumának, melyet, mint láttuk, sok szegénynemes immár egyetlen kiváltságaként őrzött. Másrészt – s előző fejezetünkben erre is utaltunk már – annak, hogy gazdasági eszközökkel még a módosabb nemesek sem bírtak helyzetükön változtatni. Politikai vágányra terelték a magyar kiváltságosok problémáit a hagyományok is: a „labancgyűlölet” régi, de eleven emlékei, melyek szinte természetes közegre leltek a fentről kevéssé ellenőrzött törvényhatóságokban. Ami a megyék igazgatásában történt, annak persze édeskevés köze volt a modern, tömegeket mozgató politikához. Kossuth ifjúkora idején, eltekintve az 1823–25 közötti megyei ellenállástól, a törvényhatóságok „politikája” csak néhány ember – többnyire a választott tisztikar – igazgatási ügye volt. A megyei ellenállás azonban olyasvalamit villantott föl, ami majd a 40-es években, vitánk idején válik tartóssá: hogy ti. a megyék – legalábbis a sérelmi kérdésekben – alkalmasak a tömegpolitika színterének is.

A politikus gondolkodás mélyen áthatotta a korszak nemeseit. Lássunk erre példát Kossuth életéből – olyant persze, ami nemcsak reá volt jellemző.

A nemes diákok már a kollégiumban – Kossuth pataki iskolájában is – a politikára készültek: „játszva gyakorló vármegyéket” alakítottak. „A főispán volt a jogtanár, a két alispán rendesen a két leggazdagabb joghallgató – mivel ezeknek többször meg kellett traktálni, magyar bőkezűséggel megvendégelni a megye urait; a főjegyzői hivatalt a legjobb tollú, legérdemesebb joghallgatóra, a főügyészi hivatalt a legjobb jogászok egyikére bízták, a többi: pénztárnoki, szolgabírói, esküdti, levéltári, kiadói, táblabírói hivatal is mind be volt töltve, mégpedig választások útján. Minden hóban tartottak megyei közgyűlést, hol a közügyeket megvitatták, jobbra-balra eldöntötték; a közigazgatás és törvényhozás gyakorlati kezelését próbálgatták, és így már előre vármegyei urakká, megyei tisztviselőkké képezték magukat. Sárospatakon olykor országgyűlést is játszottak, a főrendiházban nem egy valódi mágnás foglalt helyet, s a prelátusok, az egyházi főméltóságok képviselői vánkosból csináltak maguknak nagy hast, s veres övet biggyesztettek arra.” „Páncél vármegyének” hívták ezt a játékot, s benne a kor megye központú szelleme visszhangzott, mely szerint a magyar nemesi alkotmány maradékait épp a bátran ellenálló, decentralizált törvényhatóságok őrizték meg az udvarral szemben.

A politikára nevelésnek persze nemcsak ilyen közvetlen formái uralkodtak az iskolában. Az állami szimbólumokban, a politikában, a közigazgatásban való gondolkodásból ízelítőt kaphattak az alsóbb iskolák tanulói is. Igen jellemző az a mód, ahogyan az ilyen gyakorlat összefonódott a történelmi gondolkodással, a nemes hagyományok ápolásával. Ezt az összefonódást a magyar kiváltságosok szemében legtöbbször az ókor szimbólumai testesítették meg: a nagy rómaiak s görögök világa. Kossuth is átélhette azt, amit Emlékirataiban Vahot Sándor jegyzett föl: „Ahová mi tartozunk, a syntaxist, a szókötést tanulók osztályába egész római államszervezet volt behozva. Voltak konzulaink, tanácsosaink, volt censorunk, főellenőrünk, voltak tribunus plebiseink, népszószólóink a másodévi jobb tanulók közül; a mi Caesarunk, korlátlan hatalommal uralkodó tanárunk által kinevezve, míg az újonc és gyengébb tanulók a közvitézek nevet viselték. Én már a második hónapban közvitézből népszószólóvá lettem előléptetve, s egy egész padot elfoglaló, közvitézekből állott szakasz volt alám rendelve, melynek szorgalmi és erkölcsi magaviseletére tartoztam felügyelni, és arról föllebbvalóimnak beszámolni.”

Az ilyenfajta neveltetés s a magyar nemesi közeg egy sor emberi és társadalmi problémát másképp formált meg, mint Széchenyi idejében és környezetében. Emlékezzünk csak a politikát gyanúval szemlélő, kiábrándult Byron szavaira, melyeket Széchenyi is oszthatott: „Mert annak, aki uralomra vágyik, / szolgálni kell…” Nos, a Kossuth nemzedékétől már ismét nem idegen a szolgálat egy neme, az önfeláldozás, az önkorlátozás, az aszkézis. Az önfeláldozó politika szemszögéből nézi Kossuth a megyei ellenállás eseményeit is. Amit Széchenyi, látni fogjuk majd, „álarcot húzó emberek gorombáskodásának” nevezett, azt a fiatal jurátus így látja : „Amint a környülállások matatják, reményiem, hogy kedves megyénk bajnoki ellenállásának érdemlett jutalmát veendi azáltal, hogy megmentődik talán az áldozatról, melyre oly dicsőn elszánta magát, s megkímélődik az erőszakoskodóstul, de ha még nagyobb mértékben halmozódnak is öszve a törvények védelmében tett áldozatjaj, elég lesz mindig megnyugtatására hazafiúi kötelességének teljesítésébül származandó büszke öröme.”

A magyar történelem hősi múltja s a római régmúlt egyformán áldozatról és hazafiúi kötelességről beszél a fogékony nemzedéknek. Római-görög jegyzeteiben Kossuth sem véletlenül választja ki az önfeláldozás, a politikus aszkézis hősi latin példáit, pl. Thrasea Pátus dicső vesztét. Nero császár ítélte halálra e rómait. A hős férfiú „valamint jó barátjával, úgy beszélgetett a Tanács halálos ítéletét neki áthozó questorral, . . . s amint megnyittatván, a questor egy haldokló polgárnak nagy szcénáját nem nézhetné, előhívta őt Thrasea, s mondó : Nézd e vért folyni ifjú ! Mert oly időkben élsz, hogy szükség a bátorságot az állhatatosság példányaival erősíteni ! S ekkor még egyszer megcsókoló barátját, Demetriust, s elhunyt.” Szolgálni - de kinek? A Széchenyi számára oly kínzó kérdést Kossuth könnyebben oldhatta meg : a nemzetnek. De hogy a nemzet valójában micsoda, az hősünkben csak később formálódik ki. A Zemplénbe visszatérő s praktizálni készülő ifjú egyelőre türelmetlen :talán nem a legjobb korszakba született, hisz a külső viszonyok egyre több „állhatatosságot” követelnek - bátorságot, személyes tettet csak alig. Körülnéz hát a világban, de persze nem úgy, mint Széchenyi; arra nincs pénze, hogy utazzék. Sőt, egyébre is alig. Rosszkedvének - a személyes becsvággyal s szolgálni akarással párhuzamos - másik oka : hogy rossz helyre született; birtoktalannak, szegénynek.

Kossuth számára az utazás: olvasás. Írással is próbálkozik. Tudja: megélni s fölvergődni csak esze és ügyessége által képes. Olvasmányaiból aforizmákat készít, ezekben próbálja sűríteni azt a közeget, amelyben él. Fennmaradtak ezek az aforizmák. A kor reménytelen állóvizét, a kitörés nehézségét ecsetelik: „A hatalomnak nagy titka ebben áll: tudni, hogy mások még gyávábbak, mint mi.” Vagy a régi és az új kor különbségeiről szólnak: „A régieknél minden szó, minden tett a szív minisztériumából, a szellem titkos kancelláriájából eredett – de a mai filozófusoknak és publicistáknak egy kis hivatalos s egy nagy nem hivatalos részök van, mint a Moniteurnek.” Elkeseredetten írja le: ma minden ember – semmi. „A leventák kora”, vagyis a lovagkor, a maga válságában is szépnek tűnik fel előtte, hisz legalább néhány keveseknek módot adott arra, hogy „váljanak valamivé”. A látlelet, amit e korról a fiatal Kossuth ad, persze főképp politikai: „Egy féltékeny kormány gyanútelve vigyáz éjjel-nappal; megtagadja magától a szükséges pihenést, s hogy álmosságán erőt vehessen, napról napra erősebb ingerszerekkel él.” A kossuthi összkép kicsit irodalmiasan kerekded, de mindenképpen pesszimista. Mégis fényévek választják el a fiatal Széchenyi rosszkedvű útkeresésétől. Hisz a kossuthi aforizmák mögött, épp mivel politikaiak, a legreménytelenebb helyzetben is ott csillog a remény. A ki nem mondott vágy: hogy a napról napra erősebb gyógyszerekre kényszerülő hatalom napjai meg vannak számlálva; élete nem végtelen már. Csak ki kell várni elgyöngülését, állhatatosan, a hősi példák emléke szerint.

Remény – emlékezet: Kölcsey mindennél tömörebben rajzolta meg e korszak alaphangulatát. Nem véletlen: Kossuth jobb jövőt remélő aforizmái előtt a múlandóságról szóló verspróbálkozásai állnak. Versek, aforizmák, később színdarabfordítások, történelmi kivonatok: mutatják az egyik irányt, ahová a birtoktalan, de tanult nemes elindulhatott. Levelek, a kor aktuális politikai eseményeiről szóló feljegyzések mutatják a másikat. A fiatal Kossuth életének ezt a szakaszát azonban nemcsak az ilyen dokumentumok jellemzik. Hanem, még az előzőeknél is nagyobb számban – a kölcsönért folyamodó levelek, s a kenyérkereső pálya, az ügyvédség első feladatairól készült tudósítások. Kossuth szegénysége egyformán jelentett mindennapi kenyérgondokat és megyéhez kötöttséget. Ez a kötöttség persze többértelmű. Kossuth fájdalmasan panaszolja pesti jurátus társának: „Míg én itthon a porlepte akták között sorvadtam, s erőm s akaratom zabolátlan tüzét éltem szűk köréhez mérsékelve, a világgal s magammal küzdék – Te addig, barátom, Istenünk szép földi világában szabad madárként boldogan repesél.” A megye azonban védettséget is biztosított a fiatal jogásznak; hivatalt, s nem utolsósorban a politikai pálya akkor egyetlen terrénumát.

Az egyenlőtlenség gyakran béklyózó, de gyakran kitörésre, kiválásra serkentő tudata, a nemesség szegényedésének képe, a közéleti hajlandóság: mindez együtt járult ahhoz, hogy hősünkben, s hasonló helyzetű társaiban, a politikai fogékonyság mellett nagy szerepet játsszon egy új érzék: a szociális problémákra, a társadalmi egyenlőtlenségekre irányuló figyelem. Az olvasó észrevehette, annak a problémának átéléséről van itt szó, amit fentebb „rend” és „társadalom” kettősségeként jellemeztünk.

Politikai és szociális fogékonyság néha erősítette, néha keresztezte egymást. Mindenekelőtt a nemesség esetében. A politikai gondolkodás hagyománya azt sugallta: a nemesség egy rend; minden tagja egyenlő jogokkal bír, senki sem gyakorolhat felsőbbséget a másik fölött. A társadalmi egyenlőtlenségekre fogékony szem viszont megmutatta: a nemesség igenis tagolt osztály, sem tehetségei, sem politikai önállósága nem teszi egységessé; közéleti szerepét pedig szinte egészében differenciált osztályérdekei szabják meg. Volt persze, amikor a kétfajta látásmód egysége pontosabbá, élesebbé tette a társadalomról alkotott képet. Főképp a paraszt esetében. Rendi jogfosztottság s társadalmi egyenlőtlenség itt egyként tanúskodtak a társadalom korszerűtlenségéről. Persze csak azok számára, akik érezték, hogy korszerűtlen. Kossuth közéjük tartozott. Talán azt hihetnénk: kevesedmagával. Pedig nem ez a helyzet. Hosszú ideje – 1790 óta bizonyosan – élt a magyar nemesség legnagyobb részében, hogy az országban nincs minden rendben, hogy szegénység van, hogy a „nyomorult adózó nép” – melynek helyzete közvetlenül kihatott a nemesség állapotára is – egyre romlik, s nem termel eleget. Persze nem vált mindenki reformerré, aki érezte e bajokat.

A rendi világ ugyanis felkínált bizonyos sémákat, melyekkel a bajokat be lehetett illeszteni a hagyományszabta keretek közé. Ilyen volt a bécsi udvarhoz fűződő viszonyunk, az egyoldalú vámrendszer. Ilyen volt a föld népe „restségének” rendi elmélete, s ilyen a szegényedés okainak áthárítása a rendi világ bomlásának tüneti velejáróira: spekulánsokra, uzsorásokra, sokszor csak a falusi korcsmárosra – ahogy legtöbbször emlegették: a zsidókra. E rendi sémák alapján történtek bizonyos kísérletek valamiféle változtatásra. Az országgyűlések 1790-ben, majd 1825-ben ún. rendszeres bizottságokat jelöltek ki a problémák összegyűjtésére s az orvoslás módjainak kidolgozására. E bizottságok munkálatai – hatalmas latin kötetek – egyelőre nem mutattak a modern Magyarország irányába nemesi-feudális szellem uralkodott bennük. Volt azonban egy fontos vonásuk: legális tárgyalási és vitatkozási alapot adtak. Elindíthatták a valódi reformok felé törő gondolkodást. Az elindulás persze nem volt könnyű, sőt, mondhatnánk a kora reformkor legfőbb kérdésének számított.

A Zemplénben ügyvédkedő Kossuth még 1828-ban is – tudjuk, már nincs messze a Hitel – a rendi sémákon belül gondolkodik: az Éhségmentő intézetekről írott fogalmazványa alig lép túl a hagyományokon. Ezek nevében kezdi meg nyilvános megyei politikai pályáját 1830-ban.

Hogyan teltek mindennapjai? Keveset tudunk róluk. Tíz évvel később, az országos politikai pálya egyik csúcsán, Kossuth így tekintett vissza akkori önmagára: egyszerű, „homályos polgár” voltam. A „homályos polgár” után pedig kevés dokumentum marad. Naplót nem vezet, hisz élete elsősorban másokra irányul: ügyfelekre és ügyekre, megyei tisztviselőkre és tisztségekre. Fiatalkora – az utókor szemszögéből nézve – mérhetetlenül egyszerűbb a Széchenyiénél. Napközben ügyvédi, megyei munka. Este talán olvasás, talán – ahogy később sejteni engedi – kártya, bor. Inkább kollégák, hasonszőrű jogtudó nemesek veszik körül, mint barátok. A táblabíró életmódja ez, a maga természetes megyei közegében, ahol a bomlást, a régi idők elvesztét a belterjesség és a hagyományos kedély leplezi; ahol élnek az egyenlőség régies viselkedési normái, de immár új közegben: „Aki éppen csak megütötte a mértéket, annak csak annyit mondtunk: bátyám; egy fokkal feljebb kedves bátyám, azután bátyám uram, majd uram bátyám, s végre, mint legmagasabb megbecsülés: kedves uram bátyám.” Ebben az életformában sok minden átmeneti immár, de minden a hagyomány látszatába öltözik. Az ifjú Kossuthot megsérti valaki – aki, úgy tűnik, egykor barátja volt. Természetesen párbaj a válasz: „Vannak sértések, amelyekért a gyáva polgári törvények nem adhatnak elegendő elégtételt, s melyeket csak vérrel, halálos vérrel lehet leróvni. Hideg vérem mellett érzem azon eltökélt határozást, hogyha ezen föld még egy véghetetlen világgal tágasabb volna is, az Úrral rajta meg nem férhetnék, esküszöm az Istenre – nékem vagy az Úrnak le kell szállni, mint a tegnapi napnak. A halálos viadalra való kivívást régen megtettem volna az Úrnak, de szegény famíliámnak gondoskodásomra szüksége volt, mert a sors vakon játszik, s kedvezhet az Úrnak, hogy az Úr légyen az én gyilkosom… Hogy hosszú ne legyek, a becsület szikrájára, hajdani barátságunkra kényszerítem az Urat, hogy holnapután, azaz november 5-én reggel 9 órakor egy pisztollyal felfegyverkezve s egy segéd társtul kísértetve jelenjen meg az Úr egy bizonyos szabad, csendes, háborítástól nem félő helyen, amelynek meghatározását az Úrra bízom; – ezennel kihívom az Urat életre és halálra, el csak egyikünk megyen el élve. Az Úr magát nemesnek tartja, én az vagyok; kihívásomat az Úrnak megvetni nem szabad, – különben!!!… Kérem az Urat válaszoljon azonnal, s határozza meg a helyet, mert mint a szerelmes kedvesének érkezését, oly lihegve várom azon órát, melyben vagy az Úr életét látom vérében kipárologni, vagy az enyém kipárolog. Ne felejtsen az Úr több golyóbist hozni, hogyha első lövésre hibáznánk, újra tölthessünk. Válaszát még egyszer kikérem, az Úrnak halálos ellensége, Kossuth Lajos.” A történész – ha a párbaj kimeneteléről nincsen adata – az ilyen dokumentumot korrekt jegyzettel látja el: az ügy folytatására nézve a kutatás során további adat nem merült fel. Mi azonban a forráskritika szigorú szabályait megkerülve elmondhatjuk: maga a levél, annak tartalma, hangja, hosszúsága valószínűsíti, hogy nem követte párbaj.

Ha barátok nem veszik is körül Kossuthot, politikai szövetségesek egy idő után igen. Ebben hősünknek szerencséje volt. Zemplénben éltek olyanok, akiktől tanulhatott. Balásházy Jánostól például, aki közgazdasági munkáiban sok szempontból túllépte a változtatás rendi elképzeléseit, s a fiatal, de gazdag birtokostól, Lónyay Gábortól, aki a zempléni nemesifjak körének középpontja. Erejüket hamar megmutatják. A megyegyűlés erre akkor az egyetlen fórum. Zemplén 1831 elején számoltatja el követeit az eredménytelen országgyűlésen tett munkájukról. A követi munka határozott szabályok betartását követelte. Kossuth ezeket így fogalmazta meg: „Először a vett utasítás ellen [ti. a megye követutasítása ellen] semmit sem tenni, másodszor amellett s aszerint mindent megtenni.” Ősi vármegyei juss volt ez: a képviselet feudális formája, amely hatalmas nemesi tömegeknek adott szót a közügyekben, de persze jelentősen lassította a törvényhozás folyamatát, s korlátozta a követek személyes szerepét. Annyira persze nem, hogy egyesek – részben hivatalkeresésből, részben a kormányerőszaknak engedve, vagy éppen meggyőződésük változása miatt – néha ne tagadták volna meg utasításukat. Ez történt az 1830-as országgyűlésen is: Zemplén egyik követe, az újoncok megajánlásának ügyében, a megye utasítása ellenére a kormánnyal tartott. Kossuth és néhány fiatal társa éles támadás kereszttüzébe állítja őt, aki különben gyors kormányjutalmat nyert tettéért. A támadás nem annyira liberális szelleme, mint inkább hevessége miatt kelt feltűnést: „Báró Vécsey Pál, egy igen nyughatatlan s örömest mindenütt zavarni szerető ember, ki csekélyebb külföldi utazásai során hajhássza, ami külső, s a honit annak a kaptájára akarja vonni, maga mellé vévén Sós Jánost;… Kossuth Lajost, egy eszes, de karakter nélkül való, ritka előadással bíró prókátort [és másokat], s egy mesterségesen kidolgozott factiót készítének” – hangzik a megtámadott feljegyzése a kancellárhoz. Erről a gyűlésről származik az a Kazinczy-írás, melyet a bevezetőben idéztünk, Kossuthról, a „dühre gyulladt Catilináról”.

Kossuth és társai főképp a sérelmi ügyekben határozottak; jól mutatja ezt az 1830-as lengyel felkelés hangos visszhangja is. 33 megye, köztük Zemplén küld feliratot a kormányhoz, hogy segítse a lengyelek ügyét. Maga Kossuth is több megyei beszédben buzdít a lengyelek mellett. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy fő érve a nemzetért harcoló emberek nagysága: „Vannak, kiket az örökítő história nagyoknak nevez, kiket a hálaadó maradék, mint valamely nemesb lényeket, a gyarló emberiség köréből kiemelt, s a félistenek sorába helyheztetett. S mely homályos árnyékban marad el minden, amit eddig nagynak nevezénk, a lengyeleknek névvel meg nem nevezhető nagyságok előtt! Századokig pihent az anyatermészet, míg egy Leonidast… s egy Zrínyit teremthetett, s ím, ahány lengyel, annyi Leonidas… Ha ennyi polgári erény siker nélkül maradna, ha meg nem érdemlené a sors mosolygó helybenhagyását, bocsásson meg nékem a mindenható, hogy kétségbe eshetnék a gondviselés felett.”

Az a megyegyűlés, ahol hősünk, „kezében a lázítás szövétnekével”, először vonta magára a figyelmet, s a kormány rosszallását, még egy szempontból fontos. Zemplénben is ekkor kezdik meg a nemesi reformmunkálatok vitáját. Negyven esztendeje húzódó ügy volt ez, de most, amikor az országos bizottság megküldte javaslatait a megyéknek, jelentős próbává lett: hogyan vélekednek az ifjú „frakciózók”, amikor nem sérelmekről, nem pusztán megyei ügyekről, hanem a javítás országos kérdéseiről kell nyilatkozniok.

A közeg persze más, mint bármikor azelőtt. Európában is, Magyarországon is, sűrűsödtek az események. Párizs, Lengyelország forradalma, s nálunk – kolerajárvány parasztmegmozdulásokkal. A gondviselés – Kossuth nemsokára már a század szellemének nevezi – nem tevékenykedett határozott irányban. Sokszor a leglelkesítőbb eseményekből származott a legnagyobb félelem. A lengyel nemesség küzdelme mellett ott terpeszkedett az „éjszaki kolosszus”, Oroszország fenyegető hatalma – és persze minden olyan hatalom, amely a „szabad nemzetek” eltiprására törhet. S volt az események között olyan is, ami megosztotta a nemességet. 1830-ban a párizsi forradalom híre – ahogy a fiatal Pulszky Ferenc átélte „felvillanyozta az egész világot, de még a sárosi táblabírákat is, kiket választási mozgalmakon kívül semmi sem hozott ki azon flegmájukból, mellyel minden szabad idejüket a kártyaasztalnál töltötték. Egyszerre mindenki újságot olvasott.” Az első érzés tehát valami olyas lehetett: végre, „történik valami”. Az ifjú Eötvös pezsgőt bontat a Margitszigeten, amikor megtudja, mi történt Párizsban. A nemesség nagy részének második érzése azonban már a félelemé. Ez a félelem nyomta bélyegét az 1830-as országgyűlésre is, melynek eredménytelenségéről – idéztük – maga Kossuth is panaszkodott.

Ilyen megosztó hatással járt a nagy kolerajárvány, s a nyomában támadó parasztmozgalom is. A nemességben természetes félelmet keltett a pórnép lázadásának híre, a kolera azonban azt is bizonyította, hogy az ország adminisztratív hálózata, megyei szerkezete jelen formájában mennyire korszerűtlen. „A vesztegzár már az ország határainál sikertelennek bizonyult, de mindamellett fenntartották a törvényhatóságok közt. Mindennap más gyógyítószert ajánlottak felülről, a megyékben pedig minden szolgabíró másképp járt el – a maga esze szerint alkalmazkodott a rendeletekhez, vagy éppen nem alkalmazkodott hozzájuk… A vesztegzárt a legnevetségesebb módon tartották fenn, minden utazás és fuvarozás megakadt ugyan, de ha hivatalos levél érkezett a megyei záróvonalhoz, a küldönc fogóval nyújtotta azt át a vesztegzári parasztőrségnek, mely azt ismét fogóval vette át, s elvitte a biztoshoz, hol keresztül lyuggatták s megfüstölték; addig pedig, míg a felelet megérkezett, a küldönc lefeküdt az őrségi parasztokkal a szűrre, együtt pipálgattak, beszélgettek, s amint a feleletet elhozták a biztostól, felugráltak, s ismét fogóval adták azt egymásnak.” A nemesek „magyar szokás szerint szidták a kormányt, míg a veszély tartott, amint azonban minden a szokott kerékvágásba visszazökkent, senkinek sem jutott eszébe gyökeres változtatásokról gondolkozni szomorú tapasztalásai nyomán”.

Járvány, s nyomában paraszti lázongás: nem volt ez ismeretlen együttes Európában; mindenestül a középkorhoz tartozott. A belőle származó félelem kettős volt. A felvidéki nemesek egyrészt bőrüket féltették, másrészt azonban érezniök kellett, hogy évszázadok múlása sem akadályozta meg Magyarországon a középkor ilyen elemi erejű visszatértét. E tapasztalat sokak számára a reformok szükségességét diktálta, de voltak, akik így okoskodtak: „Barátja voltam eddig a parasztnak, de most már csakugyan koncessziókat tőlem ne kívánjon.”

A kolerát s a nyomában járó eseményeket Kossuth közvetlen közelről, megyei tisztviselőként, kolerabiztosként élte át. Ez a tisztség nemcsak az egészségügyi feladat ellátásával járt, hanem a parasztság fékentartásának, s ahol kellett, lecsendesítésének munkájával is.

Kossuth beépülőben volt Zemplén megyei adminisztrációjába, a legjobb úton haladva afelé, hogy egész életét egy megye határai közt, az ott élő nemesség peres ügyeinek vitelével s politikai terveinek képviseletével töltse el. Végül nem így történt. S ebben a nemesi reformmunkálatok zempléni tárgyalásain vitt szerepe volt a döntő. Ezekben a vitákban élesen kirajzolódott a nemesség megoszlása. A határvonal, s ez igen fontos, ezúttal nem, vagy nem elsősorban ellenzékiek és kormánypártiak között húzódott.

Magyarország megyéinek nagy többsége ugyanis hagyományosan ellenzékinek számított. Mindig készen állt a szembeszegülésre, ha a kormány akár ésszerű, akár valóban törvénytelen intézkedéseit gáncsolni kellett. Így volt ez Zemplénben is. Kossuth s a vele egyívású fiatalok helyzetét nem valamiféle kormánypárti többség nehezítette, hanem a régi ellenzék viszonylag idősebb, a megyei tisztségekben ülő s a kulcspozíciókat kézben tartó tagjai. A reformmunkálatokkal – azok rendi alapjával, következetlenségével, életbehozásuk lassúságával – nekik nem is volt bajuk. Elégedettek persze ők sem voltak, de mindenestől ahhoz a sokasághoz tartoztak, melyet Széchenyi – látjuk majd – „régi embereknek” nevezett. Uralmuk a 20-as évek végéig háborítatlan volt Magyarországon: szinte csak az ő kezük nyoma látható a 9 reformmunkálat vaskos kötetein.

Most, az évtized fordulóján azonban felnövőben van az új nemzedék, a századdal nagyjából egyidőseké, a Kossuthé, amely – kihasználva a munkálatok széles körű megyei vitatását – magukban a törvényhatóságokban indít harcot a reformmunkálatok megváltoztatásáért. Ők azok a fiatalok, akik – a korszak első összefüggő történelmi feldolgozása szerint – „az újjászületett irodalomból, a megifjult s folyton tökélyesbülő nemzeti nyelvből merítve reményt a nemzet egyetemes újjászületésére, s meghatva s lelkesítve az európai polgárosodás nagyszerű, gyors fejleményeitől, hazájuk szebb jövendőjében is hittek, és afelé sóvárogva hévvel sürgették a korszerű reformot, a haladást, de annak iránya, módjai és eszközei iránt eligazodni még nem tudván, türelmetlenül várják vala az országos bizottmányok rendszeres munkálatait” (Horváth Mihály).

Nemcsak Zemplénben volt ez így. Az új nemzedék szemében a munkálatok másutt is igen korszerűtlennek tűntek. Korszerűtlenségük lényegét Széchenyi – aki csak 1831-ben ismerkedett meg velük – így látta: „Ej be könnyű, s magtalan ! Én nem tudok eleget csudálni a 9 deák könyven, melyben szinte egyetlen talpkő nincs, nincs egy lat filozófia.” E munkálatok a rendi széttagoltság elvén alapultak, s hiába bírtak egy-egy jobb részletjavaslattal, magát e széttagoltságot nem vették bonckés alá. Az ún. „publico-politikai munkálat” pl. – melynek megyei vitatásában később Kossuth is részt vett – egyként intézkedett a sajtószabadság problémáiról, a cigányok rendszabályozásáról, s az országgyűlés reformjáról. A fiatalok megyei helyzete lehetővé tette, hogy „hivatalból” részt vehessenek az egyes bizottságok vitáiban. Egyelőre azonban elenyésző kisebbségben voltak, s a megyékben nem nézték jó szemmel őket. Vitáik természetes környezete így a magánkörben történő összejövetelen túl, a kaszinó, a Széchenyitől fölvetett s immár elismert, de nem rendi intézmény lesz. Az újhelyi kaszinó alapszabályait Kossuth dolgozza ki. A kaszinóban vitatkozó fiatalok a „munkálatok” nyomán távolodnak el a reform rendi megoldásaitól.

Széchenyi „rettentő zűrzavara” a tízes évek vége táján változásnak, rendeződésnek indult. Ezt még nem tettei mutatták, nem is azok a következtetések, amelyeket folytonos önvizsgálataiból naplóiban levont, inkább azok a problémák, amiket megfogalmazott magának. Harmincévesen – tehát már korántsem fiatalon – föltett egy kérdést naplójában. A kérdés arra vonatkozik, ami, láttuk, Kossuth számára mindig is egyértelmű: a szolgálat lehetőségére. „Szolgálni vagy nem szolgálni, ez itt a kérdés. Vajjon nemesebb-e egy rabszolgai szolgálat minden nyűgét, jogtalanságát és visszavonását bátorsággal és erővel hordozni a sírig,… vagy talán jobb minden köteléket, minden bilincset széttörni?”

Nyűg, jogtalanság, visszavonás: mintha újra Byront hallanánk. A szolgálat kötelék. S a kötelék a határtalan ember számára: bilincs. Alkalmazkodás, a meglevő, unalmas keretek elfogadása, mégha ezek átalakítására irányul is. A szolgálat s a politika egy tőről fakadnak, hősünk ezért nézte oly mély szkepszissel őket. Ezt a kételyt csak fokozta a másik: lealacsonyulhat-e egy nagyúr a szolgálathoz? Nem azt veszítené el ezáltal, ami legfőbb tulajdona: függetlenségét?

A kérdés, a szolgálat ügye, mégis felvettetett. A kételyeket más tervek és meggyőződések keresztezték, ellensúlyozták.

Hiszen ki szolgálhat eredményesebben, hatékonyabban, a siker nagyobb reményében – kérdezhette magától Széchenyi –, mint éppen az, aki gazdag, akinek valóban lehetősége van tervei keresztülviteléhez? Másrészt pedig egyre gyakrabban merült fel hősünkben: mire jó a legfontosabbnak hitt, az emberi integritás – ha céltalan? Mit ér a szabad, gazdag és független ember, ha magányos?

Utazásai, ha lehet, csak erősítették Széchenyiben a céltalanság és a magány érzését. Utóbb, öregkorában szomorú iróniával így írta le egy napját, valamelyik keleti útja idejéből: „S ugyan hogyan is töltöttem be időmet? Legelőször igen is sokat hevertem az ágyban, mi… az álmot nemcsak elő nem mozdítja, de éppen ellenkezőt szül. Jött aztán mint reggeli az igen erős kávé, vizes tejjel keverve. Ezután egyik pipa váltotta fel a másikat… Ezt követte a legviolensb mozgás, lóháton, gyalog, vagy csónakban evezve. Időről időre, tán tizenkétszer, tán többször, félbeszakító ezen túlbuzgó testi gyakorlatokat azon jó török mokkának hörpögetése;… követte ezt közönségesen valami diplomatikai nagyságnál, rendszerint igen fűszeres, mindenféle erős borokkal illusztrált ebéd, melynél én nemcsak nem ültem mint néző vagy kényelmes válogató, de mind borban, mind ételben igazi tatár pusztítást vittem véghez. Pro coronide elvégre majd ebben, majd abban a társaságban néhány findzsa erős tea zárta be ezen okszerinti életmódnak naponkénti lefolytát.” Ebben az életmódban közismerten nagy szerepet játszottak a nők. Sokat írtak már – nem kevés romantikával – a nőre mindig éhes Széchenyiről; arról, hogy fiatal korában, ha vendégségbe ment, hogyan kellett elzárni előle a vendéglátó ház cselédlányait stb. Írtak bonyolult szerelmi kapcsolatairól is. Számunkra inkább az összkép a fontos. Széchenyi életvitele byroni – csak éppen nagy irodalmi alkotások nélkül. Legfeljebb nagy irodalmi tervekkel.

Életmódja jellemzésekor Széchenyi ugyanis túlzott. Tudjuk pl., hogy igen sokat olvasott. Kezdetben „csak” szépirodalmat. Rousseaut, Schillert, Goethét, Byront, Alfierit: kortársait, vagy nagy század eleji élményeinek tanúit. Később, főképp a 20-as években, az irodalom súlya csökkent Széchenyi olvasmányai közt. A megismert államtudományi, filozófiai, közgazdasági munkák nagy része viszont kifejezetten 18. századi, egy nemzedékkel Széchenyi előtt született. Vonzódását, „líráját” az új század hatotta át; pozitív ismereteiben: az államról, a társadalomról alkotott elképzeléseiben a felvilágosodás uralkodott. Jellemző kettősség ez: hősünk életében később szerepe lesz.

Széchenyi változását azonban nem egyszerűen olvasmányok, s nemcsak a tétlenség csömöre indította el. Hozzájárult, s később döntővé vált abban egy különleges utazás is: Magyarországra, a „csúnyácska hazába”. Széchenyi valamelyest már ismerte Magyarországot. 1820-tól pedig a már alig vállalt katonáskodás Debrecenbe szólította. Itthon kezdetben ugyanazok a jelek ragadták meg, melyeket önmagában is érzett. Akit Magyarországon megismert, azt Manfréddé faragta. Még a kertjében csendesen munkálkodó, igazán nem manfrédi magyar nemest, Felsőbüki Nagy Pált is, akinek lelkesítő szavai öt évvel később az Akadémia „megalapítására” késztetik majd „Ebéd után Bükre lovagoltam Nagy Pálhoz, s kertjében találtam. Ez a legokosabb ember Magyarországon. Vár, s csendes házi kertjében hűti és acélozza kedélyét a sors bekövetkezhető csapásai ellen; hogy száraz szemmel nézhesse hazája hervadását, enyészetét. Egész nap kertjében foglalkozik, hogy az időt nappal elölje, s éjjel aludni tudjon reá, hisz »egész nap nem lehet csak sopánkodni, panaszkodni«, s úgy él, mint mindenki, ha már arra a színvonalra bír felemelkedni, hogy ne reméljen semmit, s előbbre ne törekedjék, de csak tűrje az életet, melytől szabadulnia nem lehet, ha csak öngyilkossá nem lesz. Van egy szép élettársa is, nem mintha szeretné, vagy éppen gyermeket akarna tőle. Egy haldokló hazában a szerelem sem élhet, s egy zsibbadt népnél mire valók volnának a gyermekek?”

Ittlétének első szakaszában Széchenyi az embertípusok megismerésén keresztül közelített Magyarországhoz. Nemcsak azért, mert érdeklődése, önmagát megismerni akaró szenvedélye eleve ilyesmire késztették. Hanem azért is, mert csakhamar rádöbbent: a Nagy Pálhoz hasonló sok mágnás és nemes nem új ember, hanem mindenestül régi.

Haldokló haza, zsibbadt nép, régi emberek – mindez még alig több az utazó érdeklődésénél, s a szemlélődő Széchenyi írja: „Hogy ebbe a lassú örvénybe, ebbe a langyos konvulzióba vessem magam, hogy a vén gros garçonokat az útból eltegyem, s egy főváros luxuriáns fiatalságába életszikrát, érdeklődést erőszakoljak – a legmeggondolatlanabb bolondság volna, amit az ember a világon elkövethetne, s egy heidelbergi tanárnak sem lehetne megbocsátani. A csiga versenyfutása, a nyúl küzdelme s egy haldokló kaméleon lelkesedése volna az, ha valaki ezekkel a vastag, képzelődő, pipázó emberekkel a dicsőség felé csak egy lépéssel próbálna közeledni. Az egész országban nincs egy kitűnő ember. Hihető-e ez? Igaz, hogy az emberek rendesen a szerencsétlenségben, veszélyben, forradalmakban fejlődnek ki?”

Az valamivel már mégiscsak több puszta utazási élménynél, ahogy Széchenyiben – éppen Magyarországon – fölrémlett a megváltás gondolata. Még akkor is, ha éppen e nép megváltásának reménytelenségéről beszélt: „Honfitársaim nem is sejtik, mily gyengék, tudatlanok, sőt rosszak. A dicsőség útjára vezérelni lehetetlenség volna őket, ám örvendjenek a maguk szűk körében legalább kissé nagyobb anyagi jólétnek, mint amilyenben eddig részesültek.” Ez a szemléletmód igen fontos maradt Széchenyi számára. A vívódó, a magamagát nehezen kordában tartó, modern ember szemszögéből nézte az itthoniakat. Mint a századforduló neveltje, úgy érezte, s erre később reformterveinek sokaságát alapozta, hogy a legnagyobb bajok Magyarországon magukban az emberekben vannak; külső feltételeik, világuk elmaradottsága könnyebben megváltoztatható, mint tudatlanságuk, öntudathiányuk, gyengeségük. A haza megváltása: új emberek teremtése, a régiek átformálása volna. Talán Széchenyi számára is a megváltás visszatérő gondolata mutatta meg: itt már többről van szó puszta utazásnál.

A még kialakulatlan elképzelése mögött nem hazaszeretet állt – legalábbis nem olyasmi, amit ma ezen a szón értünk. Nem volt mögötte patriotizmus, nem voltak sem mindennapi kapcsolatok, sem szorosabb személyes viszonyok kötőerői. Egyáltalán: a szeretet itt igen alkalmatlan kifejezés. Hisz amit Széchenyi látott, az egyelőre csupa rossz volt: „Egy úriszéket találtam együtt – írta 1820-ban –, s honfitársaim politikáról deraisoníroztak: olyan szabadság, mint a miénk, sehol sincs, még az angolok szabadsága is csak papiroson van meg stb. Ezek az emberek nem is gondolkodnak, s ha igen, csak magukra gondolnak, a parasztról teljesen megfeledkeznek: ez az ő szemükben semmi. Mily ékesszólás s okosság kellene hozzá, hogy meggyőzze őket; s mily földöntúli kéj volna őket igazságos elveknek és nézeteknek megnyerni.” Széchenyi nemzetelképzelésének kulcspontja, látni fogjuk, az öntudat. De csupa öntudatlanságot látott.

Hősünket – leegyszerűsítve a dolgot – az vonzotta, ami egyben taszította is; a sokféle „rossz” kapcsolta Magyarországhoz, nem pedig a hazaszeretet. A kötődés ugyanis a még nem létezőnek, de tán kifejthetőnek szólt: egy jövőbeli nemzetnek. Hogy ennyi rossz, tudatlan emberből a magyar nemesség, s tágabban, a nép tömegéből öntudatos emberi közösség válhasson, az szinte lehetetlennek látszott. De éppen ez a reménytelenség tette Széchenyi számára vonzóvá a feladatot: ez tette valóban naggyá s értelmessé a szolgálat jelentőségét. Ami Magyarországban megragadta, az újragondolkozásra késztette legbelső személyisége fölött is. Előmozdítani, hogy Magyarországon az emberek valóban emberi módon éljenek: egy ilyen feladat formát adna a maga személyisége egymással küzdő erőinek is. A külvilágra irányuló szolgálat értelmet kovácsolna a belső számára is. Széchenyi habozása tehát mindkettőt illette. De főképp a kettő közötti viszonyt: hogy méltó, nagy vágyainak formábaöntéséhez – ha azok más emberekre is irányulnak – kötelékeket kell elfogadnia, ahogy írta, „kaméleonná” kell válnia. Folytonosan, majd ezt, majd egy más tulajdonságot felvillantva, változtatni kell saját személyiségét.

Röviddel előbb még egyértelműen elvetette e hősi, de számára mégiscsak a kaméleonhoz hasonlító szerepet. Most, a húszas évek elején sem válaszolt még határozottan, de megjelent naplójában valami, ami belső átalakulásáról tanúskodik: „Át kell dolgoznom magam, itt nem tudok játékosan élni.” Azért új ez a fordulat, mert kialakulóban van benne az egyén önmegvalósítása s a nemzet kifejtése közötti párhuzam. Külső és belső formaadás itt kapcsolatot talált, s megszületett a válasz lehetősége a régi kérdésre: kinek szolgáljak?

Ez a párhuzam Széchenyi szemében mindvégig érvényes. A nemzeti fellendülések és katasztrófák – vagy amiket Széchenyi azoknak hitt – élete végéig csak elmélyítették személyisége hullámzásait. Nemcsak nagy általánosságban, hanem a legapróbb részletekben is. Koraérettsége, testi panaszai már ekkor, mondhatni készen álltak a halódó nemzet betegségszimptómáival való összekapcsolásra: „Egészségem napról napra rosszabb, s érzem, hogy idegeim, szívem s velőm annyira meg vannak támadva, hogy teljes szétbomlásukat előre látom… Idő előtt megvénültem, de mi lesz e baj vége?” – írta 1820-ban, de azután is, számtalanszor.

Nemzet és egyén megvalósításának párhuzama persze nem költői összekapcsolás terméke. Az összekapcsolás ugyanis erős támasztékot nyert a korszak nemzetfelfogásában és uralkodó fejlődéselméletében. A politikai változásokat szorongó kétellyel kísérő századfordulón a népek, nemzetek kifejlődését a belső, organikus – vagy annak képzelt – folyamatokban próbálták nyomon kísérni. A nemzetek fejlődését úgy képzelték, s úgy is ábrázolták, mint az ember lassú átalakulását. „Gyermek-nemzetekről”, „férfikorukat” élő, virágzó népekről, s „elöregedett”, hanyatló birodalmakról beszéltek, s ezt a hasonlatot a nemzeti élet apró részleteire is kiterjesztették. Széchenyi nemcsak hogy ismerte s alkalmazta ezt a párhuzamot, de úgy érezzük, a belső azonosulás érzésével üdvözölhette: egy kialakulatlan, de tán életrevaló fiatal nemzetet – a magyarságot; s egy kiúttalan, de átformálódni, nagy tetteket végbe vinni képes embert – magamagát – vetítve abba.

Nemzeti érzésében ezért oldódhatott egységbe a hazai „rossz” hidegfejű, kritikus ismerete, s a megváltás formát kereső vágya. „A szabadságot – írta 1822-ben – csak vérrel lehet megvásárolni. Mikor egy Cassius, Brutus, Cato öngyilkossá lesz, anélkül hogy a római köztársaságot újra fel tudná éleszteni, az megható; de bohózat volna, ha egy magyar az ő egyoldalú szabadságáért – melyben ő a parasztot dögönyözi, ez pedig óbégathat – a Dunába vetné magát.” Csupa „rossz” van e gondolatban is, a magyar valóság egyik alapbaja: de ahogyan Széchenyi megfogalmazta, az már átalakulásról tanúskodik. Mert a naplókban itt felbukkantak az ókor nagyjai, a szolgálat emberei, az önfeláldozók: Kossuth példaképei.

Széchenyi átalakulása mögött nemcsak a „kifejtetlen”, s ezért tán romlatlan nép iránti (az európai koreszméktől ismét nem független) szimpátia, nemcsak a maga személyére szóló nagy tett ígérete, s nemcsak saját „cselekvő átformálásának” reménye állt. Hanem más tapasztalatok is, új ismeretek s – ami valóban új – barátságok. Kezdjük az előbbiekkel.

Az 1823-as megyei ellenállás, mely végül is újra országgyűlés összehívásához vezetett, Széchenyit Magyarországon érte. Hatása alól, mint Kossuth, ő sem vonhatta ki magát. Először szemlélhette meg alaposabban a magyar politika közegét, a magyar nemesség célkitűzéseit, szokásait. Ami Széchenyit ezekben megragadta, az majdnem a lényeg: elmaradott, rendi küzdés és hatalmas energia, buzgó lángolás kettőssége. Látta, milyen torz az itthoni politika útja, hisz majd minden kérdésben Bécs felé vezet. „Sok civódás lesz még. Kicsinyes támadás, kicsinyes védelem. De hová vezethet? Lássuk, mit akar a két párt, a támadó és a védekező? A támadó párt [a bécsi udvar és hívei] azt akarja, hogy a magyar nemes adózzék, fizessen, s viseljen minden közterheket, úgy mint a paraszt. Ezt eddig egyenesen nem merte kimondani, s a viszonyok sem engedték. Most az időpont kedvezőbbnek látszik, azért kezdi meg. A védekező [a magyar nemesség] nem akar fizetni, nem akar adni, nem akar viselni semmit. De szégyenli, hogy nagy birtokai s az állam javaiban való részesülése dacára semmit sem adjon, mert az inszurrekció, kiviteli vám stb., a cseh és osztrák tartományok terheltetéséhez képest nevetséges. Álarcot vesz tehát, hogy szégyenpírját eltakarja. Annyira nem süllyedt még, hogy pirulni ne tudjon, s lármát csap, gorombáskodik, hogy érdekét a hazafisággal, az alkotmány és szabadság szeretetével takargassa.”

Széchenyi nézőpontja összbirodalmi volt. A monarchia, az egységes államkeret szemszögéből figyelte e furcsa, archaikus szokásait megőrzött magyarságot. Megítélésének alapelve a korszerűség. Gondolatai mögött a 18. század jellemző normái álltak: a „polgári társaság”, az állam védelmét élvező emberek s csoportok meghatározott kötelességekkel tartoznak az államnak. Nevetséges és korszerűtlen a magyar nemes adómentessége, hisz ő, mint kiváltságos, a javak sokaságában részesül, de kötelességeit nem teljesíti. S ez a körülmény egyszersmind durva, az új időkben tarthatatlan emberi egyenlőtlenségek forrása is; a terhek elosztása elavult.

Széchenyi szemlélete másrészt viszont modernebb értelemben volt „nemzeti”, mint a honi nemeseké. Politikájukban, a javításokról vallott nézeteikben mindenekelőtt a szétforgácsoltságot látta. Százezer javaslatot, százezer kivitelezőt – akik egység híján végül is mind erőtlenek. Elszigetelt, önös érdekektől diktált tervek tömegét figyelte meg, melyek csak a politikai „gorombáskodások” elmélyítésére alkalmasak, nem pedig reformra. Első nagyobb reformmunkáiban keményen el is ítéli majd az itthoni „javítni vágyók” egységhiányát: mondhatjuk, egyoldalú politika-központúságát. Széchenyi azt várta az igazi reformertől, hogy „ne halmozza a felszínes újságok s számnélküli javítási teóriák mostani árját fejébe, mert ezen tudatlanság, vagy meg nem emésztett ismeretek özönéből eredő fermentációi állapotja úgy annyira el fogja csábítni értelmét, s felhevíteni látását, hogy midőn a szent szabadság s örök igazság leghívebb bajnokának képzi magát, éppen akkor fogja tudatlan vagy zavart önkénnyel tapodni az egyesek legszentebb, legrégibb jussait, s így nem az emberiség nemes véde, de annak legnemtelenebb átka leend”.

Hősünk számára mindez nem pusztán elv, nem pusztán „államelmélet” volt. Segítség inkább. Hiányzó láncszemet pótolt úr volta és szolgálni akarása között. A szolgálat – gondolta – nem lealacsonyító tevékenység, mert egyrészt hatalmamban áll – hisz gazdagnak születtem –, másrészt, mivel kiváltságos vagyok: kötelességem is. A 18. század egyik uralkodó eszméjét „sajátította el” itt Széchenyi: de a romantika nemzedékének módján. Az államnak teendő személyes kötelességeket saját, mélyen érzett, morális szükségletévé tette. Később, a Világban, ezt így fogalmazta meg, a maga romantikus módján „Valamint egy ki nem mondható édes érzés azon lényt, akit szeretünk, nemcsak szolgálni, hanem érette szenvedni is; úgy felette nagy s tiszta öröm nemcsak fáradni a honért, hanem annak előmenetele végett érzékeny áldozatokat is tenni.” Ez a szemlélet nem illeszthető a hagyományos magyar nemesi politika magyarság kontra Bécs vonulatának egyik pólusába sem. Hisz milyen idegen volt hősünk számára ez a két pólus 1825-ben, az országgyűlésen is: „Az országgyűlésen vannak királypártiak, s királyellenesek. Az előbbieknek hízeleg, ha rendjeleket, címeket, gazdagságot nyernek; az utóbbiaknak a függetlenség affektálása, a tömeg tapsa stb. Mindenki a maga ízlése szerint. De mind a két pártot a hiúság istene hajtja. Ki cselekszik itt erényből?”

Széchenyi látásmódja mégsem volt egészen idegen a hazai viszonyoktól. Megfigyelte: a Bécs elleni „gorombáskodás”, az önérdeket a szabadság álarcával takaró tudatlanság mögött hatalmas energia rejlik. „Egy olyan monarchiában, melyben a magyart – ha a királytól szentesített s esküvel megpecsételt törvényt szentnek tartja, s annak szeplőtlenségére és szigorú végrehajtására felügyel – mindjárt lázítónak, békeháborítónak, szóval rebellisnek nézik, s aszerint bánnak el vele; egy olyan országban, ahol a hízelgő, a törvény és esküszegő, szóval a hazaáruló szinte jogosnak látszó igénnyel bír hivatalra, jutalomra, kitüntetésre – míg a másik rész, mely a törvényt tiszteli s ahhoz tartja magát, emezek folytonos bosszantásainak s üldözéseinek van kitéve, [egy ilyen országban tehát] minő jövő vár azokra, akiknek csak az utókor fog tán valamikor igazságot szolgáltatni?” Innen szemlélve, a magyar nemesség politikája már nem egyszerűen „gorombáskodás”, nem egyszerűen az álarc mögé bújt önérdek képviselete, hanem jóval több ezeknél. Széchenyi egymást keresztező erőket látott a magyar politikában; később gyakran használt hasonlatát kölcsönözve: hatalmas gőzerőtől hajtott mozdonyt, amely azonban vakvágányon gurul. Mindenesetre megpillantott valamit a magyar nemesség politikájában. Ez ismét egyszerre vonzotta és taszította. A küzdelem sajátos, nemesi öntudata taszította is, mert pusztán a politikában fogant, s nem rokonérzés állt mögötte – mint Széchenyi kívánta volna –, nemcsak szimpátia, hanem „visszatorlás” is. Nem tiszta öntudat, hanem – ahogyan gyakorta írta – „képzelgés”. De mindez vonzotta is, hisz e lángolás mégis valamiféle kohézió meglétéről tanúskodott.

A megyei ellenállás ideje tehát nemcsak a magyar alkotmány és politika korszerűtlenségeibe vezette be hősünket, hanem azt az erőt is megmutatta neki, mely csak egy „fiatal nemzet” sajátja lehet. E lángolás hatására – de nem valami kész terv birtokában – ajánlotta föl egy évi jövedelmét 1825-ben a magyar Akadémiára. Jól látta, lángolás és elmaradottság közös gyökerekből táplálkozik. Nem véletlen; ekkoriban határozta el, hogy alaposabban megismeri a magyar jogot, ékesszólást és törvényeket.

Milyen ideált jelentett számára ekkor a nemzeti kapcsolat? Mindenekelőtt rokonérzést. Olyan emberi kapcsolatot tehát, mely a korszerűvé válás Európából jól ismert kríziseit enyhítheti. Bizalmat, közellétet ember és ember között, de ugyanakkor olyan külső formát, mely az egyediség bélyegét viseli – annak zálogaként, hogy a nemzet kialakulása a benne élők sajátos vonásait is megőrzi. S mit látott a valóságban? Azt, hogy a kohézió, melyet Magyarországon „nemzetnek” hívnak, nem rokonérzést szolgál, hanem válaszfalat emel a paraszttal és a polgárral szemben. Azt, hogy a kölcsönös bizalom érzése helyett ez a közösségérzés éppen a krízisekben, a „politikai gorombáskodásokban” fogant, s legfőbb éltetője az állammal, Béccsel szembeni oppozíció. S végül azt, hogy a magyar nemesség nagy része a maga nemzeti mivoltát épp a haladástól érzi veszélyeztetettnek, s annak védelmében szegül szembe mindazzal, ami korszerű.

Van tehát energia, erő, közösségérzés Magyarországon, de csak arra elég, hogy megvédelmezze a hon régi politikai intézményeit s a nemesi kiváltságokat, arra már nem, hogy újjászületés, emberi viszonyok, korszerű nemzet támaszává válhassék. „Legszomorúbb pedig, hogy éppen az, ami független állásunk valódi oka, s minket úgyszólván gyulladással ment meg, másrészről egészen elgyengít…, s így szinte egy serleggel életet s halált nyújt.”

Hogyan lehetne a nemzeti kohézió erőtől duzzadó, de beteg csíráit kiemelni a politika, az állandó krízisek televényéből, hogy azokból valódi nemzet, független, szabad emberek közössége szökkenhessen szárba? Hogyan lehetne leküzdeni az elmaradottság, a tudatlanság viszonyait? Széchenyi már nem a szolgálat értelmén, hanem mikéntjén gondolkozik.

Az a nemzetfelfogás, melynek a rokonérzés, az emberek közti bizalom és szimpátia az alapja, nem születhetett volna meg Széchenyiben, ez évek döntő érzése, a barátság élménye nélkül. A barátok sorában a honi tapasztalatok tömegét átadó Wesselényi az első, s talán a legfontosabb. Követi őt sok főrendű társ: három Károlyi gróf, két Andrássy, Waldstein János, Orczyak, Zichyek.

Amikor e barátságokról beszélünk, ne mai fogalmakban gondolkodjunk. Széchenyi „el nem foglalt szívét” ajándékozza Wesselényinek: ilyent ma csak szerelmesek írnak egymásnak. (Talán már ők sem.) Ez a vonás persze nemcsak hősünkre jellemző: maga a kor hajlott az ilyen barátságokra. Legtöbbször Kölcsey is „forró csókjait” küldi barátjának, Szemere Pálnak – s azután ilyen sorokat: „Minden szépet, édes Palim, minden jót adjon néked a Génius! Ah, Te különben is oly sok szépet bírsz és oly sok jót, hogy irigységgel néznék feléd, ha nem tudnám, hogy Te enyém vagy, s ragyogásodra nem mondhatnám szent örömmel: az én Palim ragyog úgy!” Kállay Ferencnek, másik barátjának pedig így ír Kölcsey: „Meghalni, édes barátom, ezen gondolat annyira mindennapi és mégis mindig új, mindig szokatlan. Nincsen talán senki, aki kevesebbet vesztene az élettel, mint én, és én is sokat vesztek. Egyedül való örömim azon kevés órák valának, melyeket a ti karjaitokban, a barátság s szerelem karjaiban töltöttem, s nem vérzők voltak-e ezek is? Ó ezen szív, ezen szív.”

Ezek után nem meglepők azok a sorok, melyeket Széchenyi első levelében Wesselényihez intézett: „Bizonyára kitaláltad, s gondoltad magadban, hogy én, ki könnyen lelkesedem, hirtelen heves szenvedélyre gyúltam irántad, hisz távol vagyok barátaimtól s unatkozom, s mert nincsenek embereim, akikkel mélyebb dolgokról beszélhetnék stb.; hogy csapodár s könnyelmű leszek, s végül ki fogok hűlni. Te sohasem hitted, hogy megcsalhatlak, erről meg vagyok győződve. Magam sem tudtam, hamis vagy valódi étvágy… vont-e feléd? Vajon nem az embereknek hiánya tett-e becsesebbé? Vajon magyarságomnak lángoló tüze csábított-e, hogy el nem foglalt szívemet neked ajándékozzam? Gyanakodtam magam ellen. – Barátom vagy, és az maradsz, rokonszenvből éppúgy, mint meggyőződésből.”

A barátság e nemzedék szemében alkotás; nehezen kiharcolható tett. Út az önismeretre, az őszinteségre, a lélek megzabolázására. Több mint egyszerű érzelmi vonzódás, mert súlyos feladatokat is ad. „Beszéltem Wesselényivel – írta Széchenyi 1827-ben. – Szemeink könnybe lábadtak. Ő is olyan szerencsétlen, mint én. Megesküdtünk egymásnak, hogy hibáinkat nem hallgatjuk el, s kölcsönösen segítjük egymást az erkölcsi tökéletesedésben.” Az ilyen barátság mögött ott a tett vágya, egymás ellenőrzésének, átgyúrásának igénye. Az idős Széchenyi beszéli el egy közös baráti élményüket: „Mikor Wesselényi még csak 20 éves volt, Angliába készült, és a teendő útra… jó csomó pénzt vert élére. Éppen mikor indulna, különösen mostoha termés következtében, igen sok nagyon éhes ember sínylődött Erdély sok részeiben… – Wesselényi, tapasztalván ezt, ki akarta tanulni, az éhség vajon fájna-e, és ehhez képest négy egész nap koplalt, mi neki oly kedvetlenül esett, hogy angliai útját utóbbra hagyta, és a pénzcsomót jobbágyainak és honfitársainak felsegítésére szentelé. Erről szó lévén, én is meg akartam tenni a koplalási próbát… s Wesselényi nem tudott semmit is nyelni, ha én koplalok… Vagy 86 óra folytában, de egy morzsát sem vettünk magunkhoz, és mindegyikünk ez időközben bizonyosan nem ivott többet, mint két icce vizet, mit magunktól megtagadni nem volt elég lelki erőnk.” Ez a barátság a gazdagon és sokoldalúan felfogott teljes emberre szabott kapcsolat volt, s nem egyszerűen a magánélet érzése. Ezért irányult olykor társadalmi célokra is. Az ilyen barátság boldogítja, kifejleszti, önismeretre oktatja azokat, akik egymást rokonérzéssel szemlélik, közvetve ugyanakkor hozzájárul mások felemeléséhez is.

Nem Wesselényi volt ekkoriban Széchenyi egyetlen barátja. 1828-ban hősünk így írt egyik főrangú társának, gróf Eszterházy Károlynak: „Vedd köszönetem most, s utóbb a hazánkét, hogy a két Pálffyt valami hazafiúi tettre bírhattad. Hidd el, édes Eszterházym, hogy mindig örül szívem, hogyha látom, mely különbség van a mostani magyarok és a múlt s múlandó generáció között. Újabb időkben Pálffy, herceg Eszterházy Károly, Batthyány Antal haltak meg. Semmirevalók a szónak egész kiterjedésében. És a hazának legszebb nevei! Nem eszelős, s bizonnyal nem holdas [holdkóros] az, aki hazánknak ily rohadtságát elismeri, és mindenben tapasztalja kínos megilletődéssel. De annyira elromlottak mágnástársaink s nemeseink egyáltalában, hogy nem is érzik, nem is sejtik, mennyire elaljasodtak, s mennyire rosszak – mint ahogy a szemérmét vesztett leány nem pirul többé szégyenében…

Már mi ugyancsak más emberek vagyunk, akárki akármit mond, és hazánkra minden kétségen felül sok jót és sok áldást hozunk majd. Csak az Istenért, tartsunk össze, segéljük egymást tiszta szível s hazafiúi indulattal, és legyünk állhatatosak. Én Tereád, Barátom, sokat számolok. Remélem, hogy széles vállú fiaidból igazi magyar emberek lesznek, de nem ám betyár, pipás, káposztaevő magyarok, hanem a nemzetiség jeles és nemes értelmében… Csak még egy kis állhatatosság, s megyen minden, jótállok érte. Ezt szívedre kötöm. Igen kevesen vagyunk, ne hagyjuk el egymást.„

A húszas évek második felében Széchenyi ilyen levelek sokaságát váltja – mindenekelőtt főrendű – társaival, barátaival. „Szaporítsuk azon emberek számát, akik polgári erényekkel ékeskednek. Ezek kisebb vagy nagyobb számától függ majd a nemzet ereje, szabadsága, boldogsága” – írta naplójába 1826-ban. „Mi fogjuk elhinteni az igazi erkölcsi függetlenség magvait.”

Hősünk „önmagát átdolgozó” törekvése, barátságfelfogása, valamint kialakuló reformelképzelései közös gyökérből táplálkoztak: s ez nem más, mint az új, szabad, független emberek kiformálásának igénye. Külső és belső közötti mély kapcsolat – az a párhuzam, melyet Széchenyi személyes élete és nemzete sorsa között felállított – itt is megtalálható. Az új emberek kiformálása ugyanis szervesen illeszkedett Széchenyi belső problémáihoz: önmaga folytonos átdolgozásához. Amikor hírét vette, hogy Wesselényi megverte vadászát, így írt: „Mennyi rosszat tehet a legigazabb ember is, s szenvedélyeivel akasztófára juttathat egy másikat. S aztán mi beszélünk az emberiség emancipálásáról, szabadságáról, liberalizmusról, keresztény filozófiáról! Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, nekünk előbb önmagunkat kell reformálnunk. Nekünk kötelességünk egymás fölött őrködni, s segíteni egymást az erkölcsi művelődésben, tökéletesedésben.”

Széchenyi minden mély személyes kapcsolata beilleszkedik a reform, az átformálás tervébe: szerelme is. 1829-ben írta Seilern Crescenciának, aki akkor még gróf Zichy Károly felesége, s akit Széchenyi csak a férj halála után vett nőül: „Miképp bírjam rá ezeket az embereket, hogy pénzt adjanak, gyermekeiket jobban neveltessék, hogy utazzanak, olvassanak, javuljanak stb.? Rábeszéléssel. Minden fegyvert, mit Isten kezembe adott, föl kell használnom; az embereket jóra kell csábítanom… Önnek az én barátomnak kell lennie; mi megértjük egymást, s senki rajtunk kívül.”

A húszas évek második felében azonban – amikor párhuzamosan, egymást át – meg áthatva merültek fel Széchenyiben a barátság, a szerelem, a reform kérdései – hősünk tovább őrizte régi problémáit: helykeresését, önvizsgálatát, belső erőinek kritikus figyelését. Mert nemcsak érzékeny idegrendszere, hanem ez az igény is okozta naplójának ezerszám leírt ilyen sorait: „Borzasztón töltöttem az éjt. Úgy éreztem, mintha valami, egy démon, megfogott s erősen tartott volna; nem menekülhettem. A félelem verítéke ütött ki roncsolt testemen. Világosan láttam, mi lehetett volna belőlem, s mi vagyok: beteg test, feldúlt lelkiismeret; keveset tanultam, s egy rohadt nemzet reformja élén állok, az ár ellen úszva, sokaktól gyűlölve, mindenkitől kerülve, vagyoni zavarokban s a Crescence iránti szerelemtől megtörve: egy egész, mely a tébolyodottság, őrjöngés és öngyilkosság között ingadozik.” (1828)

A barátság, a mély emberi kapcsolatok és a haza reformjának vágya az öntudatos emberek megvalósítása igényében találkozott. Az öntudat első állomása Széchenyi szemében: az önismeret volt. A nemzet felemelésében az első lépés a hazai viszonyok kritikus szemlélete. A barátság pedig maga sem más, mint út az önismerethez: „lelki rokonok” közös tevékenysége. Széchenyi elöljárt abban, hogy barátainak önkritikus gondolkodását kialakítsa. „A természet téged ésszel, szívvel, erős testi alkotmánnyal állított világra; pénzed ugyan nincs sok, s nem is lesz soha, de Te el lehetsz anélkül is, mert a lelked szereti a függetlenséget” – írta gróf Waldstein Jánosnak. Gróf Andrássy Györgyöt is biztatta: „Több mint harminc éves vagy, és – köztünk szólván – ma még nem tudod mit akarsz s mit kell tenned. Egyszóval, még nem végeztél számolást magaddal, pedig ez a fő dolog.” S Széchenyi alább hosszan felsorolta barátja tulajdonságait s jellemvonásait: szívósságát és tudatlanságát, pénzügyeinek állását, családi viszonyait – s megjelölte gróf Andrássy aktuális feladatait is. „Már mi ugyancsak más emberek vagyunk” – e gondolat reménye hatotta át e leveleket.

A haza s a benne élők megváltoztatásának az a koncepciója, mely e levelekből előtűnik, magába sűrítette hősünk személyes élményeit: ifjúkorának európai tapasztalatait éppúgy, mint az itthon átélteket. Ezek adták a Hitel s a Világ, az első nagyszabású reformmunkák gerincét.

Széchenyi reformelképzelésének alapja: a „megváltás”. Egy ország, egy nemzet átformálása csakis a mélyben dolgozó erők, mindenekelőtt az emberek átalakítása útján sikerülhet. A végső cél: a nemzet, azaz a magukat jól bíró, független, öntudatos emberek olyan közössége, amely szimpátián, rokonérzésen alapul. Széchenyi tudta: egy ilyen közösséghez új emberek szükségesek, mások, mint a honi nemesek. Hisz azok rosszak, önzők, tudatlanok. Hasonlóan vélekedett a hazai világban nevelkedett Wesselényi is. Van nálunk „el nem facsart s ép elme” szép számmal – írta a Balítéletekben – „de másfelől azt is kénytelen a látni akaró szemlélni, mely igen kiterjedt nálunk is a buták nyája; fájdalommal kell elismernünk, mennyi elbénított, félszeg fő van, mely sok az ügyetlen, életre nem való, s minő számos a csak felesleges, léha tanultsággal bíró, s azzal mégis felfuvalkodott…. Kevés ország van, hol annyi eladósodott s birtokából elélni nem tudó lenne, mint nálunk – de hol van kevesebb élelmét eszével kereső, de hol több a féltudós.”

Széchenyi azonban – s ez reformkoncepciójának lényege – sokkal összetettebben ragadta meg az emberi öntudat kérdését, mint Wesselényi, aki – bár embergyűlöletében néha „medvévé vált volna” – az öntudat kialakítását mégis hajlamos volt pusztán a hamis előítéletek eloszlatásában keresni. Hősünk, ki államtudományi elvekben a 18. század neveltje volt, persze szintén úgy látta, hogy szinte minden, ami az emberiség előmenetelét, hasznát, díszét stb. eszközölte, nem egyéb kölcsönös felvilágosítás s oktatás gyümölcsénél„. Mint a századforduló nagy kataklizmájának átélője, Széchenyi azt is tudta azonban, hogy „egyesek szavai, kik világosan látják a hon pirulást okozó alacsony mibenlétét, ahhoz képest, ami lehetne, elvesznek a sok felekezet egymást üldöző vad ordítási vagy csak önhasznot leső nyomorult viszálykodási közt„. S azt is világosan látta, hogy a magyar társadalomban élők – talán csak a gazdag mágnásokat kivéve – hozzá vannak láncolva a földhöz, a gazdasághoz, vagy éppen a középkori törvények zárják bilincsbe őket: Vagyis: ezek az emberek minden felvilágosításra alkalmatlanok, amíg külső viszonyaikon nem esik változtatás. Az emberek megváltoztatásának, átformálásának Magyarországon tehát fő akadálya, hogy nem függetlenek sem külsőleg, sem belsőleg. Agyonnyomja őket koruk társadalmi, gazdasági korszerűtlensége, s a mindennapi létproblémák. Lelkükön évszázados szenvedélyek uralkodnak; durva társadalmi és vallási ellentétek, s mindenekelőtt: a politika „bűbájos erejű” hatalmai. Azok a hatalmak, melyek az embert szolgává teszik – anélkül, hogy tudná, mire irányul a szolgálata; hazugságra, színlelésre kényszerítik, s elveszik függetlenségét, tiszta öntudatát.

A maga átalakulás-tervét Széchenyi már a húszas években is a rendi politikai változtatás ellenében fogalmazta meg. „A szüntelen diszkusszió szükséges tehát, azaz: hidegvérű, barátságos és minden oldalú vizsgálás és tanácskozás, s nem versengés, vagy oly nyomozás és viszongás, hol minden észrevétel, helyben nem hagyás, s ellenzés… csak keserít;… a szemeket elhomályosítja s az értelmet megzavarja, hogy végre csak önkényes s indulatos tett foly belőle, a józan okos cselekvésnek pedig sehol a legkisebb jele nincs” – írta a Hitelben. A Világban kimondta: a politika nem öntudatossá, ellenkezőleg; vakká teszi az embereket. Hiszen a reform, a haladás kérdése magától megoldódna – írta –, „ha mindenki csak azon könnyű, közelfekvő s egyszerű kérdést tenné magának: vajon mi jobb: ha öntudat emel magasbra, vagy hatalom és sokaság? – mi jobb: ha a lélek valóban tiszta-e, vagy ha tisztának tartatik? – mi szerencsésb: mellen a kereszt, s mellben tán tövis; fülben sűrű éljen, s szívben tán halál?”

Mindez – Széchenyi jól látta – különös problémát okoz Magyarországon, ahol a haladás, a gazdaság, a reformok, de sokszor a mindennapok kérdései is azonnal politikai formát öltenek: szenvedélyeket támasztva, s nemcsak a rokonérzést, a szimpátiát, de a tisztánlátást is lehetetlenné téve. A politika Széchenyi szemében „bűbájos erejű; az egykor legtisztább lelkűeket is elcsábítja az erény egyedüli ösvényétül, s őket, ahelyett, hogy mindig csak a szent igazság hősei lennének, bármily oldalról jön is az, az egyoldalúság vak bajnokivá alacsonyítja.” Széchenyi elképzelhetetlennek s mindennél károsabbnak tartotta a haladás, a reform olyan módját, mely – bár végcélja a teljes, szabad, független emberek közössége - mégis maga teszi féloldalassá, „hazuggá”, korlátozottá az embereket. Látható: a rendi politika e kritikája már itt „készen áll” arra, hogy – hősünk századfordulós tapasztalatai nyomán – kiterjeszkedjék a modern politikára is.

Reformelképzelésének alfája tehát: az emberek felvilágosítása csak külső és belső függetlenségük helyreállítása nyomán, illetve azzal párhuzamosan mehet végbe. El kell oldani őket az elmaradott társadalom bilincseiből, s a hagyományos, rendi politika kötőerejétől, előítéleteitől, szokásaitól.

De hogyan? Annak tragikumát, amikor a magányos reformer olyan emberekkel kerül szembe, akik nem akarnak átalakulni, nem hajlandók boldogabbá lenni, Széchenyi megragadó erővel ábrázolta a Világ egyik kis allegóriájában: „Több év előtt egy fiatal angol lord egy fregáta kormányát vette át, s ez alkalomnál, mindent megelőzve, alattvalóihoz ekképp szólott: Nem tűrhetem látni, hogy embertársával sok úgy bánik, mintha állat volna; közülünk minden testi büntetést ki akarok küszöbölni, ezentúl csak becsület indítson, az mozdítson kötelességeink legtökélesb teljesítésére stb. – Ez igen liberális beszédre, önbámultára (mert azt hivé, mindenki nagyon fogja köszönni), egy-két helyben hagyó hangon kívül a 300 vagy több lélekből álló hajós nép némán széledt egymástul el. Több napi tanácskozás után a legénység egy kis küldöttséget bízott meg e tárgy felől közelebbrül értekezni az ifjú kapitánnyal, kit a szónok minden tisztelet mellett így szólíts meg: Uram, igen köszönjük irántunki szép szándékodat, mely nemes lelked tanúja; legyen azonban szabad megkérnünk, hagynád a dolgot a régi rendben. Te új ember vagy, mi pedig régiek, kiknek tapasztalások nagy. Nem fogsz liberális szándékaiddal, eszközléseiddel boldogulni… Lásd uram, sok semmirevaló, állati ember van közöttünk – s annyi sok külön színű nép közt miképp lehetne is ez másképp? –… Nem, kegyes urunk, ne légy ellenünk kegyetlen; maradjon csak meg az állati büntetés, míg állati s becsülettel nem törődő emberek vannak.”

Az embereket tehát Széchenyi szerint nem lehet kihagyni a főképp reájuk irányuló javításokból, ha sikert kívánunk. De hogyan lehet bevonni őket, hiszen – s a fenti kis történet ebben a valóságosnál derűlátóbb – az emberek egyáltalán nincsenek tisztában elvadultságukkal, öntudatlanságukkal, a reformra való alkalmatlanságukkal. Ellenkezőleg: Széchenyi ijedten nézte, hogy félig átgondolt, vélt érdekeiket vagy önző helyi törekvéseiket – politikai nézetté formálják, s szenvedéllyel képviselik mások ellenében. Lángolásuk, előítéleteik csoportokba formálják őket, s e csoportok végül megütköznek: olyan csatában, ahol az emberi öntudatnak még a maradéka is elszáll, mint a lőpor füstje.

Hősünk ezért valamilyen ellensúlyt keresett a tömegek előítéleteivel s az ezekre alapozott politikával szemben. Ezt az ellensúlyt már a Világban olyan hasonlat segítségével érzékeltette, mely vitánk idején, a negyvenes években is igen jellemző marad Széchenyi gondolkodásában.

A hasonlat: a gép, az erőmű, s annak tudós irányítója. A társadalom mint bonyolult mechanikai rendszer jelenik itt meg, benne minden (vagyis mindenki) a maga helyén áll, s az egésznek avatott kezelőre van szüksége, különben megáll vagy felrobban. „Nekem egyszer – írta Széchenyi – egy igen ügyes s isméretes mechanikus, ki Brittaniában lakik, midőn egy tőle feltalált erőmű tökéletességét csodálám s dicsérém, ily megjegyzést tőn: Lássa az Úr, ezen erőmű mégis oly tökéletlen, s nagyobb tökélyre alig vihető, hogy nem foroghatna, ha azon egy ember, ki ott áll,… arra nem ügyelne szünet nélkül… Néhány hét előtt megbetegedett, s nem mehete a mű, sem én, sem többi emberei nem tudták rendes ingadozatlan mozgásba hozni… – Mennyire van befolyása sokszor egy embernek az egészre nézve, azt azoktul kérdem, kik ily tárgyak körül már praktice forgolódtak.”

A sokasággal szemben egy ember kevés, de a sokaság szenvedélyei mégis állandó kontrollt igényelnek – azt, hogy valaki vagy valakik szünet nélkül ügyeljenek rájuk. Ez az ellentmondás persze nem Széchenyi agyában született, hanem a forradalom utáni Európa egyik központi problémája volt. Hogyan lehet a tömegek véleményét – a polgári szabadság nagy eszméinek maradékaként – szóhoz juttatni a társadalom irányításában, de közben – a forradalom keserű tapasztalatainak megfelelően – egyszersmind korlátozni, kordában tartani is? Ez a kérdés széles körben foglalkoztatta Európa haladottabb részének politikusait, s legtöbben az alkotmány helyes elrendezésében, mégpedig a képviseleti rendszerben keresték a megoldást. A képviselők a „nép” választottjai ugyan, vélték, mégsem rabjai a nép szenvedélyeinek: higgadt és okos parlamenti tanácskozásokban értelmesen megfogalmazhatják a tömegek szavát.

A kérdés tehát ismét európai volt – ezért is találhatott mély visszhangra Széchenyiben. Ekkori utazásainak célja immár túlment az egzotikum keresésén: „alkotmányokat” tanulmányozott, s a húszas évek közepén belefogott egy Anglia alkotmányáról szóló könyv fordításába is, de úgy találta, hogy a megoldás nyugati formái nálunk nem alkalmazhatók. Tapasztalatai azt mutatták, hogy Magyarországon az emberek nem érettek a képviseleti alkotmány gyakorlására. Ebben csak megerősítette a megyei rendszer politikai világának megismerése. A kor nemessége elégszer hangoztatta – Kossuth, látni fogjuk, elméletet is épít majd reá –, hogy a megye viszonyai erősen emlékeztetnek a képviseleti rendszerre: a törvényhatóságok nemessége a maga köréből választhatja meg s utasíthatja az országgyűlés alsó táblájának követeit. Széchenyi e szisztémában joggal utasította el a rendi korlátozottságot, a helyi-nemesi érdek felülemelkedését: azokat a vonásokat tehát, melyek arra utaltak, hogy itt nincs szó valódi, modern képviseleti rendszerről; azokat, melyek megmutatták, hogy a megye a „régi emberek” képviselete.

Mi hát a megoldás? Széchenyi szerint a következő: az embereket hosszú munkával alkalmassá kell tenni a képviseleti rendszer gyakorlatára. Ennek első lépése pedig ismét az öntudattal áll kapcsolatban. Azt kell ugyanis mindenekelőtt elérni, hogy a birtokosok átlássák: múlhatatlanul szükséges viszonyaink korszerűsítése. Ennek nyomán azután helyes törvényekre, kezdetben főképp gazdasági természetűekre van szükség.

Mindez csak egy lépés a reform egészében. De igen összetett folyamat maga is, mert sokféle gazdasági, jogi és társadalmi konzekvenciával jár. Egy új, modern hiteltörvény megteremtése elképzelhetetlen a hagyományos magyar alkotmány életben maradása mellett. Elképzelhetetlen az ősiség középkori jogának eltörlése nélkül, a nemtelenek birtokhoz juttatása, a törvény előtti egyenlőség nélkül, a robotmunka, a céhek és a feudális limitációk megszüntetése nélkül. Az átalakulás logikája tehát nem a gróf agyából, hanem a „Vén szisztéma” struktúrájából származik.

A Hitel, a Világ, a Stádium úgyszólván csak a reform első, gazdasági-társadalmi lépéseivel foglalkozott. Mögöttük mégis ott húzódott a nagyobbszabású, embert átformáló terv. Ennek jelenlétét minduntalan érezhetjük. Amikor Széchenyi – közgazdasági szempontból talán esetlegesen – a Hitelben vélte meglelni a „Vén szisztéma” átalakításának csomópontját, az a reform lényege szempontjából nagyon is végiggondolt. Hitel: ez a fogalom hősünk számára többértelmű volt. Gazdasági jelentése mellett alapvető tartalma morális: sejteti mindazt, amit Széchenyi az emberi kapcsolatok újjáformálásában fontosnak tartott; hitet, előítélet-mentességet. Nem véletlen, hogy a készülő Hitel sokáig ily cím alatt íródott: „Boldogság alapjai”.

Magyarország elavult gazdasági, társadalmi szisztémájának átformálásába, a reform első lépésébe mindjárt be lehet vonni az embereket – vélte Széchenyi –, legalábbis a birtokosokat. Nem kell ehhez egyelőre az öntudat valamely magas foka. Elegendő tán az a rugó, melyet ekkor igen fontosnak tartottak Európában: az emberek haszon iránti törekvése. A haszonvágy – ne értsünk hozzá rosszalló tartalmat – az öntudat egyik fontos eleme: kalkulációra, az adottságok végiggondolására, s a lehetőségek fantáziadús, de kritikus számbavételére késztet. Adottság, lehetőség, kalkuláció; mindazt, amit Széchenyi az egyes birtokosok feladatának tartott, a Hitelben szinte példaszerűen vezette végig, de országos méretekben. Csak néhány fejezetcím: „A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene”, vagy: „A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményei engednék”. A kalkuláció emlegetése a reformkori Magyarországon hatalmas jelentőségű volt. Hiszen a gazdálkodás modern racionális szemléletének irányába egyengette az utat. Nem véletlen: éppen ez az alapelv vonta Széchenyi fejére a Hitellel szembeni legjelentősebb támadást, Dessewffy József Taglalatját. E „régi gróf” nem volt mindenben maradi; rég meggyőződött ő is bizonyos reformok szükségességéről, de épp az alapelvet illetően gondolkodott másképp; számára a racionális, kalkuláló gazdálkodás mindvégig idegen maradt.

A kalkuláció látszólag csak a hideg ész dolga (látjuk majd: vádolták is ezért Széchenyit), de a gróf gondolataiban nem elszigetelten állt. Jól tudta: „áldozat” – bármiféle legyen is az – csak úgy hozható, ha tudjuk, miből s mit engedünk; ha tudjuk a kárpótlás módjait stb. A kalkuláció tehát a külső függetlenség kiindulópontja, a hasznát értelmesen kereső ember tevékenysége, de összekapcsolódik az emberi öntudattal, a belső függetlenség kialakításával is.

Külső és belső függetlenség – polgárosodás és modern polgár – csak párhuzamosan jöhetnek létre. Széchenyi elméletének lényege ugyanis: a csak félig felismert, inkább régi nézetek s szokások vakvágányán haladó, vélt érdekek helyébe, pontosan látott, megfogalmazott, valóságos érdekek lépjenek. Mindez pedig, tudjuk, az új emberek kiformálását célozta.

Milyen az új ember - a reform célja, egyben eszköze? Független, tiszta „lélekismerettel” s „élettudománnyal” rendelkező személyiség. Vagyona – ha van – rendben áll, maga pedig egészséges. Nem bénítják régi előítéletek; uralkodó vonása a mások iránti rokonérzés. Folyvást előbbre törekszik, de a másokat is tisztelő, nemes „versengési vágytól” késztetve. Főképp pedig: harmonikus. Harmóniája abban az érzésben s öntudatban jelenik meg, amelyet Széchenyi így nevezett: „belső csend”.

Amikor hősünk első összefüggőbb reformgondolatait, a haladás, a változtatás elképzelését kialakította, láttuk, már nem volt egyedül. Barátok, nagyrészt mágnásfiak kis csoportja vette körül. Immár létrejöttek azok az intézmények is: lóversenytársulat és kaszinó, amelyek összefűzték őket. A Hitelben és a Világban Széchenyi e csoport kialakulását a nagy cél egybekapcsoló erejével magyarázta, de szavai mögött mindig megbújt a személyes kapcsolat iránti régi vágy is.

Széchenyi reformelképzelése, ahogy a reformkorban mondták: modora – elválaszthatatlan ettől a baráti csoporttól. Vizsgáljuk tehát e csoportot közelebbről. Tagjai, tudjuk, nagyrészt fiatal mágnások. Hiszen Széchenyi is az. Óvakodnunk kell azonban e körülmény túlértékelésétől. Nemcsak, mert Széchenyi épp mágnástársaival szemben a legszigorúbb. (Dessewffy gróf nemcsak a Hitelt támadó soraiért kap tőle szigorú bírálatot, de azért is, mert pl.: „túl korán” házasodott, nem törődik eléggé birtokával stb.) Széchenyi legalább annyit követel mágnás csoportjától, mint magamagától: „Valamint sorstul nyert javaink mennyisége határozza el kötelességink könnyebb vagy súlyosb létét, úgy szabja ki személyes álláspontja [ti.: helyzete] mindenkinek élettudományát. S a magas és gazdag születésűt kedvezőbb helyzete tágasb értelmiségre ítéli: midőn a tehetetlent sorsa szinte minden tudománytól felszabadítja.”

Mindez nem azt jelenti, hogy a mágnások eleve értelmesebbek, értékesebbek és többre hivatottak, mint az alantabb állók. Csak azt, hogy elvileg ők a legfüggetlenebbek a kor Magyarországán: nincsenek sem birtokukhoz, sem a nemesi politika előítéleteihez odaláncolva. Úgy vélte, új emberré alakítani a mágnásokat lehetne legelőször. De a reform folyamata korántsem állna meg itt. A mágnások ugyanis példaként szolgálhatnának: „idebenn magok terjeszthetnék a fényt, s magok által lehetnének igen nagyok; az Egész, a haza pedig, mely csak úgy lehet gazdag, ha lakosi előítéletektől mentesek, tisztán látók, józanok, szorgalmasak, jó birtokúak s erősek – napról napra jobban fejledne ki homályosító ködeibül.”

Igen fontos ponthoz érkeztünk. Széchenyi szemében a személyes barátság, a hozzá közelállókból verbuválódott csoport nemcsak pillanatnyi magáncélokra szolgáló közösség, hanem eszköz is. Példa ugyanis, követendő modell. Példa rokonlelkek találkozására, meleg emberi szimpátiára, példa a vélemények kritikus, de szabad súrlódására: a majdan kialakuló nemzet belső viszonyaira. Példa arra, hogy a haza boldogítását tiszta fejjel, alacsony szenvedélyek nélkül, folyton csiszolt öntudattal is elő lehet mozdítani. Széchenyi mágnás-csoportja tehát a „nagy egészet” hivatott szolgálni; a követendő példázat teljes erejével kell hogy előmozdítsa a haza többi társadalmi rétegének átalakulását. Persze, amennyiben ez nem sikerül, fennáll a veszély, hogy a terv puszta „mágnásprogram” marad.

A Széchenyi körül kialakult csoport, s az első intézmények példa jellege politikai funkciót tölt be. Csakis „jobb híján” használtuk a politikai szót. E csoportok ugyanis arra hivatottak, hogy a politika régi szenvedélyeinek mozgósítása nélkül, sőt, mintegy annak ellenére, hassanak a sokaságra. A példa erejével ható csoport tehát annak az ellentmondásnak áthidalására szolgált, amelyet Széchenyi reformvágya felbukkanása óta érzett. Válasz volt a régi kérdésre: mit tehet a magányosan keveset érő reformer, ha meg akarja ragadni, győzni a sokaságot – de nem a politika segélyével?

A példázatba mint reformot előmozdító erőbe vetett hitben – ahogy Széchenyi esetében annyiszor – ismét két korszak s két közeg találkozik. A háborítatlanul tiszta öntudatot követelő felvilágosodás, amelynek szenvedély-idegenségét a századforduló európai tapasztalatai csak aktuálissá tették, s a személyes példázatra annyira hajló romantika, mely nemcsak az emberek, de a nemzetek belső erőit is gazdagabban ragadta meg, mint a 18. század. A régi, a mindent átláthatónak, megközelíthetőnek vélő, s tiszta ismeretet követelő – és az új, amely szerint „mindennek van közepe, magva vagy lelke”: Széchenyi példázat-elgondolásában találkozott a sokaságból s politikából kiábrándult Nyugat-Európa hatása, de a közjóért szolgálatot követelő magyar hagyomány is.

Széchenyi épp a kaszinókkal kapcsolatban írta le: A szünet nélkül szemlélt példa a nemzetek haladásában mágusi erő. Hősünk intézményeinek alapelve a személyes kapcsolat. Igen jellemző a kaszinókhoz fűződő eredeti terve: személyesen végiglovagolni az országot, s minden nagyobb helységben kaszinót csinálni. E terv mögött félelem – később igazolódó félelem – is megbújt: a honi közeg megváltoztathatja, eltorzíthatja az ő kaszinó-elképzelését. De megbújt a személyességbe vetett hit is, amely továbbra is Széchenyi embert formáló reformelgondolásából táplálkozott.

Széchenyi, gondolatait illetően, két század és két társadalmi-szellemi közeg határmezsgyéjén állt. A hazaszeretetről vallott nézetei azt jelzik, hogy az új század embereként is hajlamos volt a 18. század racionalizmusát ellensúlyként kezelni, amikor a tömegek szenvedélyeiről volt szó.

A nemzeti érzés, a haza szeretete hősünk elképzeléseiben minden reform legfőbb rugója; személyes emberi vonzalom, „melynek hiányát semmi sem töltheti bé”: sőt, az emberekkel veleszületett „természeti tulajdon”. Ez az érzés kapcsol embert emberhez, ez indít az önérdeken való túlemelkedésre: tettekre, áldozatokra. Áldozat és tett azonban, ahogy láttuk, Széchenyi szerint csakis a tiszta és szenvedélymentes tudás, a „mi van” és a „minek kell lennie” elválasztása alapján mehet végbe. „Nincs veszedelmesb, s minden nagyobb előmenetelt s javítást megsemmisítő, mint a körülállások s összeköttetéseket a dolog valódi mibenlétének ismerete előtt tekintni.” A dolog valódi mibenlétének ismerete – vagyis a reformra szoruló haza feltérképezése – tehát valóságos bravúrt követel a haladni vágyóktól: kritikus és hideg főt a hőn szeretett hazával kapcsolatban is. A változtatáshoz szükséges szenvedélymentes ismerethez képest még a honszeretet – a változtatás rugója – is zavarforrás, előítélet, hisz elfogulttá teszi a szemlélőt.

Hősünk, mintegy kis csoportja nevében, maga is leírta: a reform első feladata „az ország valódi mibenlétét még jobb s tisztábban ismerni”. De – az előbbiek értelmében – hozzátette: „ezt pedig úgy hittük a legbátorságosabban eszközölhetni, ha lehetőleg elnyomván minden vakító honszeretetet keblünkben, s anyatejjel szítt számtalan előítéleteket, egyenesen azt tekintjük először: mily javakkal ruházza föl a Magyarhon lakosit?”

Hősünk, a nagy korfordulat neveltje, tudja már, hogy „a hon javáért oly melegen érző szív” nélkül nincsen reform, nincsen áldozat s közösség. De tudja azt is, hogy a szív e szenvedélye illetlenül átlépheti kijelölt körét, zavaróan elhatalmasodhat, megakadályozva a tények ismeretét, tudomásulvételét. Ezért mondja: „mi is oly hidegvérrel ítéljünk honunk állásáról, mintha vízből keletkeztünk volna ki, s vérünk… csak akkor forrjon a haza magasodását szomjazó szívünkben erős és állhatatos végrehajtó akarattal, midőn már a csendes s hideg fő kijelölé a kútfők hibáit.”

Ebben az ellentmondásban gyökereznek Széchenyi gondolatainak legjellemzőbb vonásai. Először is nemzet-tudatának – jobb szót nem tudunk: irracionalizmusa –, amely mégis csupa racionális elemből áll. Azután pedig az, hogy programja igényli ugyan sok ember, minél több javítani vágyó cselekvő részvételét, mégis nemet mond a sokaságra, a politikus szenvedélyekkel „megáldott” tömegre. De az előbbi ellentmondásból – hogy közelebbi tárgyunk, a vita terminológiáját használjuk: ész és szív ellentétéből – ered Széchenyi megoldási kísérlete, amely, láttuk, a példázat erején s a személyes viszony elvén épül. A kaszinók céljának lényege pl. az „elboncolt” magyar társadalom különböző rétegeinek közelhozása, a személyes kapcsolat útján. Ez egyben példa is: hogyan képzelhető el egy nemzet értelmes közössége.

Széchenyi első alkotásai mind közösséget kívánnak teremteni. De nem a hagyományos politikai közösségek formájában. Emberi öntudatot kívánnak ébreszteni. De nem a politika útján. Hősünket kettős tapasztalat is óva inti ettől: a század első évtizedeinek európai áramlatai, de a rendi világ megismerése is.

Azt a reformutat, melyet Széchenyi – Európai áramlatai nyomán a modern tömegpolitika, honi tapasztalatai nyomán a rendi politika ellenében – elgondolt, Magyarországon kezdettől politikailag értelmezték. Hosszas, vitánkhoz szervesen tartozó folyamat volt ez; osztozott benne Metternich is, Kossuth is, hatott reá a bécsi rendőrminisztérium, de a törvényhatóságok is, szerepet játszott benne a Hitel s a Kaszinó – azaz maga Széchenyi is. Lássuk előbb Bécs, az udvar viselkedését.

Metternich herceg már 1825-ben, az országgyűlés első ülései, s a mágnásfiatalok „felvonulása” után leírta: Magyarországon a kormánynak immár két ellenzékkel kell megküzdenie. „Egyik a régi, és a viszonyok természete folytán támadó magyar ellenzék, a másik pedig az, amely a kor szellemét képviseli… Amaz az alkotmány szigorú megtartását követeli, s ugyanazon az alapon áll, melyre a király is helyezkedett. A másik ellenzék csak színleg védi az alkotmányt, mert ebben látja azt a szilárd pontot, melyen a kormányzat mint a tekintély képviselője ellen irányított emeltyűjét megtámaszthatja.”

A herceg éles szemmel – bizonyos értelemben még Széchenyiék előtt – ismerte föl: a régi és az új emberek közötti vízválasztó a rendi alkotmány, s általában a rendiség. Ezzel függ össze, hogy az országgyűlés idején létrehozott Széchenyi-klubot, a kaszinók elődjét, Bécs kezdettől a politikai felforgatás fészkének tekintette. Hisz az új eszmék képviselői magán az országgyűlésen még nem hallatták szavukat.

Széchenyi ekkor még azt gondolta, hogy új eszméinek magát Metternichet is megnyerheti. Személyes kihallgatások és emlékiratok egész sorában igyekezett megnyugtatni a herceget: célja nem a politikai fölforgatás. Védekező szavait nem valamiféle taktika, hanem mélyen átélt századfordulós tapasztalatai diktálták: „gyűlölöm a régi forradalmi fáklyavivők tendenciáját, kik az egalité és liberté szavakkal visszaélnek,… de jól esik szívemnek elgondolni, hogy az embereknek minden osztálya egyenlő lehetne a törvény előtt, és hogy tán elérhető lenne, hogy a leggazdagabb és leghatalmasabb sem görbíthesse meg a legszegényebbnek hajaszálát”. Országgyűlési szereplése nyomán mégis állandó politikai természetű szidalmak érték. „A nádor erősen megszidott, s azt mondta: csak atyám iránti tekintetből nem akar még szigorúbban bánni velem. Én nyugodt voltam, legkevésbé sem zavarodtam meg, s nem is feleltem. Jól tettem-e? Nem tudom. De láttam s tapasztaltam ez alkalommal, hány nyúlfark esik egy bátor emberre. Mind cserbenhagytak. Ezek a magyar nemesek nem érdemlik meg a szabadságot és az alkotmányt.”

Széchenyi az egész országgyűlés alatt tanúsította, hogy nem hajlandó a rendi politika egyik pólusához sem odaláncolni magát. Hol a mágnási felsőtáblával – ez akkor még egyértelműen az udvar barátja –, hol pedig a nemesi követekkel tartott. Először kellett tapasztalnia helyzete fonák voltát: „Ellenségeket szerzek magamnak, de egy igaz és nemes gondolkozású embernek mit sem kell törődnie a tömeg vélekedésével.”

„Odafönt” azonban mégis az új, a veszélyes, a korszellem diktálta politika kristályosodásaként kezelték a Kaszinót is, mint Széchenyi minden olyan kísérletét, amely a rendi politikán kívülfekvő pontok felé irányult. Igen jellemzők ebből a szempontból azok a titkosrendőri jelentések, melyek a születő Kaszinóról szólnak. Amit Széchenyi az intézmény valóságos feladatának tartott – rokonságébresztést, szimpátiakeltést, személyes barátkozást –Bécsben látszatnak nyilvánítják. Látszatnak, mely mögött kormányellenesség, ellenzéki politizálás bújik meg. Hiábavalók az olyan jelentések, amelyekből kiderül: Széchenyi mindenféle politikát, mindenféle „túlzást” száműzni kíván a Kaszinóból. S hiába az olyanok, melyek szerint a Kaszinóban „semmiféle nyugtalanító körülmény nincs”. Maga az intézmény volt nyugtalanító, mégpedig politikai szempontból. Metternich nem tévedett, amikor Széchenyi „nem politizáló” szándékait határozottan megkülönböztette a Kaszinó valóságos lehetőségeitől. Joggal mondta a fiatal reformernek: „reszketek önért”; ismerte a magyar közeget. Tudta: a Kaszinó olyan gyülekezőhely, amely színteret adhat egy új, a rendi formák ellen szegülő politikai tábornak is. Hat évnek kellett eltelnie, hogy Metternich gyanúját Széchenyi is igazoltnak lássa.

A Kaszinót kezdetben részvétlenség vette körül. A kezdet éveket jelent, hosszabb időt annál, amit még a születés nehézségeinek tulajdoníthatnánk. Széchenyi elképzelése, hogy „a mi hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetettebb, díszes összegyülekező hely, melyben főbb és előkelőbb s jobb nevelésűek, eszes, értelmes férfiak, a társasági rendnek mindenik osztályából, egymással… barátságos beszélgetés végett találkozzanak” – egyelőre megvalósulatlan maradt. A pozsonyi országgyűlés végén Pestre helyezett Kaszinó – bár 175 részvényes jegyezte magát, nyilván az első lelkesedés hatására – üresen kongott. „Kevesen látogatják”, „részvétlenség”, „napközben 5–6 vendég van, este 8 óra után üresek már a helyiségek” – jelentették a titkosrendőrök, kiknek pedig inkább a történtek felnagyítása állt volna érdekében.

Széchenyi szomorúan vette tudomásul, hogy a pesti kereskedők idegenkednek a Kaszinótól, s a gyér látogatottság okát kutatva, a részvételi díjak csökkentésén gondolkodott. „Nekem semmi se sikerül” – írta naplójába 1827 végén. De nemcsak a részvétlenség volt a baj. A még szinte meg sem született intézmény vezetői máris szenvedélyesen összekaptak. Rokonérzés, szimpátia, példaadás helyett – veszekedtek. S bár a pesti nyomán született egy-két kaszinó vidéken is, hősünk kívánsága, hogy ezek „az örökké való utána segélést többé szükségképpen ne kívánják”, nem akart valósulni.

1828-ban talán még reménykedett, amikor így írt Eszterházy Károlynak: „A jövő tél fogja elhatározni, hogy ezen intézetek [ti.: Akadémia, lóverseny, Kaszinó) megállapodjanak a jövőre is, mert korántsem forognak még – és ha Te, Miska, Károlyi György, Wesselényi és Andrássy nekem nem segítetek, összerogy minden.”

A naplók lapozgatója gyakran meglepődhet, milyen kiúttalan, reményvesztett sorokat talál az olyan időkben is, amikor a jegyző tevékenysége sikeres, s minden oka megvolna a bizakodásra. A húszas évek végén azonban a naplóíró kétségkívül egyik mélypontján állt. Sokasodnak az olyan bejegyzések, amelyek a körülötte élő emberekkel való viszonyát teljesen elrontottnak ítélik. „Oly üresnek, oly sivárnak, oly sötétnek érzem szívemet. Mindenütt olyan emberekkel találkozom, akik nem értenek meg, s akik iránt nem érzek szimpátiát. Elememen kívül élek.” 1828 novemberében azt is elárulja, miért „kezelik senkiként”. „Sokan túl büszkének találnak, mások Radical Reformátornak, mások Aristocratának.” Ezek a minősítések megmutatják elszigeteltségének okait. Nem fért meg a hagyományos rendi élet egyik „cellájában” sem, a maga módján mégis mindenki besorolta őt valamelyikbe. Ilyen cellákban élni: valóban nem volt Széchenyi „eleme”.

A kor „függetlenjei”, akik felé, baráti szövetségest keresve, Széchenyi orientálódott, nem zárkóztak föl mögötte. A közéletet élő arisztokraták s a birtokos középnemesek rétegének képviselői, kilenc bizottságban tárgyalták újra az 1790-es reformmunkálatokat, beszélték meg az ország helyzetét, s a bajok politikai orvoslatát. Tervezetük nem ment túl a régi javaslatok elméleti alapjain; s a részletekben talán még konzervatívabb volt. Ez a fajta reformmegoldás Széchenyi szimpátiáját nem nyerhette el.

A hősünk körül kialakult baráti kör ráadásul az évtized vége táján bomlásnak indult. Károlyi György, a régi barát 1829 nyarán – épp a Kaszinóban – szembefordult Széchenyivel. Az ellentétet – jellemzően – a zsidók tagsága körüli vita robbantotta ki. Csak négyen – köztük hősünk és Wesselényi – szavaztak a zsidók kaszinóbeli felvehetősége mellett, s majdnem ötvenen sorakoztak föl ellenük. Ekkor már csak Wesselényi maradt az egyetlen támasz. „Előre látom, hogy az egészben állhatatosak közül csak kettő lesz végül: Te és én” – írta neki Széchenyi.

Csak kis idő kell ahhoz, hogy Wesselényi is egy sorba kerüljön a hűtlen mágnásbarátokkal. „Én ismét magam vagyok – írta hozzá hősünk 1828 novemberében. – Nem panaszkodnám, ha magamét illetné – de minden kezdeteink oly gyengén állnak, hogy bizonyosan össze rogynak – ha több »vállak« nem támasztják, s kivált erősebbek, szélesebbek, mint az enyimek. Ha használni akarsz, 14 nap új esztendő előtt itt kell lenned. Többet nem mondhatok, és kérlek Barátom, tedd a maga dolgaidat a közdolgok után. Én egészen elszomorodom, hogy a »Ti környülállásid« (pluralisban teszem, mert mindegyik ezt állítja) ennyire hátráltat mindenkor.” Decemberben Széchenyi újból írt barátjának: utazzon Pestre. Egyelőre hiába. S amikor végre megérkezik, már semmi sem a régi. Erről a napról így szól Széchenyi bejegyzése: „Wesselényi megjött. Mindinkább elszigeteltnek látom magam.”

Wesselényit nem egyszerűen a „maga dolga” szólította-távolította el, hanem, mint különben Károlyi Györgyöt is, a politika.

Az Akadémia, a másik közösség sem áll meg Széchenyi állandó szervező akciói nélkül, sőt, egyáltalán nem áll még. A leendő tagok, az önjelölt, reménybeli akadémikusok – akik a kor felfogása szerint nemcsak tudósok, hanem elsősorban az irodalom emberei – itt is azonmód vetélkedni, veszekedni kezdtek. Két év múlva, épp a Hitel évében derül majd ki, hogy nem is egyszerűen személyi ellentétekről folyt itt a vita. Széchenyi egész reformelgondolása, mely gyakorlati, példaszerű cselekedetek és alkotások emberformáló hatásán nyugodott, kivihetetlennek látszott.

S ekkor, ezen a mélyponton fogott tollat, hogy írásban, könyvben fejtse ki elképzeléseit reformról, polgárosodásról, a haza felvirágoztatásáról. Nem volt más választása. Arra kényszerült, hogy egy nyomtatott írás személytelen, de legalább egyedül is megvalósítható eszközével rögzítse, amit az új emberek kiformálásáról elgondolt.

Ma már, majd 150 év múltán, s a Hitel példátlan visszhangjának ismeretében, úgy tűnhet, mintha a könyv eleve a legszerencsésebb s leghatékonyabb megoldásként kínálkozott volna. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Írója nem tudhatta előre, hogy a Hitel milyen hatással lesz. Hisz írt ő már könyvet. A Lovakrul azonban ugyanolyan közönybe fúlt, mint hősünk intézményei.

Szerencsésnek meg semmiképp nem tarthatta reformgondolatainak könyvbe foglalását. Hiszen éreznie kellett: elképzelései egy részének, mondhatjuk, épp a velejének, szögesen ellentmond a személytelen, tömegeknek szánt, könyvbeli kifejtés. Ez az ellentmondás akadályozta meg eddig is abban, hogy a naplókban időről időre felbukkanó könyv-tervek ellenére se forduljon a nyomtatott szó eszközéhez. Utoljára épp 1828-ban adott hangot a könyvvel, a verbális meggyőzéssel, a tömeges rábeszéléssel kapcsolatos aggályainak: „A nyelvnek tehetetlen állapotja – még ha görög nyelv volna is, vagy annál tökéletesb – kétségtelenül maga után húzza, hogy a legrövidebbet, egyszerűbbet s leg- és legvilágosabbat ez így, az úgy, amaz pedig másként fogja magyarázni… Így – ki nem tudná azt, aki magyar – a legrövidebb törvények… egynéhány tavasz mosolygó visszatérte után kétértelműek lesznek, és végtére azt rendelik, amit a hatalmasb rész kíván.”

Bővebb elemzésre volnának érdemesek e sorok. Most azonban csak arra a párhuzamra hívjuk föl az olvasó figyelmét, amelyet Széchenyi az olvasás és a törvénymagyarázat közt felállított. Hősünk szemében ugyanis itt rejlett a könyv-forma legmélyebb ellentmondása. A könyv mondanivalója elszakadhat szerzőjének valódi szándékától, mert mindenki úgy értelmezi azt, ahogy akarja. S hogyan értelmeznék egy „újember” könyvét a honi olvasók? Úgy, ahogy bírnák: „régi emberek” módjára. Szándékát félreértve, előítéletektől vezettetve. S ha volna is néhány, aki közeljutna az író eredeti mondandójához – a többség nem hagyná ezeket szóhoz jutni, mint a törvénymagyarázat esetében. Röviden: a társadalmi reformot célzó könyv, a személytelenség, a sokaság, a politika áldozatává válna.

Széchenyi aggályai között azonban voltak mélyrehatóbbak is. „Ami pedig a szó szűk körét illeti – folytatta az előző gondolatmenetet –, ki nem érzi azt teljesen, ki a gyermekkor angyali vágyásaira, ki az ifjúság mennyei gerjedelmeire visszaemlékezik? a szerelem édes aggódásait s a még édesb honszeretet bálványimádó epedéseit emlékezetébe visszahozza, midőn szív és mell, számtalan kívánság, remény, érzés – már itt megakadok, s nem tudom mondani, mi által tele meg tele… És a nyelv mintha nem mozdulna, némán hagyja a gyarló embert.” Ha az előbb idézett sorok kétségei mögött a tömegességtől, a politikától való félelem állt, itt már többről van szó. Ezek a sorok a kétely kútforrását, a századforduló korai romantikáját idézik elénk. Azt a kort, amelyben, mint Stendhal emlékezik, egy olasz herceg könyvet írt, „ezt egyetlen példányban nyomtatta ki, s az a szándéka, hogy halála előtt elégeti”. Széchenyi ennek örököseként érzett mély ellentétet az ember belső gazdagsága és a kimondható szavak között, s vette gyanúba mindazt, ami fogalmi. Ez a gyanú visszhangzik még a Világban is, és nem véletlenül ott, ahol a nemzeti érzésről esik szó. „Azokat pedig – írta Széchenyi –, kik azt gondolják, hogy szón s nyelven kívül emberekben valami más is van, ami ezeknél még tökéletesebben fejezheti ki a lélek legnemesb, legmélyebb vágyait – egy ki nem mondható szimpátia –, azokat rokon kebellel üdvezlem.”

A nyomtatott szó iránti kétségek persze mindenekelőtt Széchenyi reformátor szerepét illették, s természetesen legerősebben azokon a pontokon, ahol e szerep vészesen közeledni látszott a politikához. Ilyenkor hősünk szavai újra „byroniakká” váltak. „Képzelje magát az én helyzetembe – írta szerelmének 1829-ben, tehát már a Hitel készítése közben. – Milyen munkába fogtam? Miképp irtsam ki lassanként a viperafajzatot, mint Berzsenyi mondja, mellyel hazánk, Isten látja, el van árasztva? Mily munka! Meg kell tagadnom természetemet; becsületes komédiássá, nemes misztifikátorrá kell válnom; meg kell csalnom az embereket, hogy használhassak nekik,… mindig gazemberek közt kell élnem, akiket gyűlölök. Isten látja lelkemet, kit bizonyságul hívok fel, hogy szándékaim tiszták, szerepemet átgondoltam, s erőt és kitartást érzek magamban, hogy végig is játszom… De miképp játsszam szerepemet? Legyen igazságos! Az egyikkel finoman, a másikkal gorombán kell bánnom; ezt eszméim változatosságával, amazt pénzzel, egy másikat pedig nemesszívűségemmel kell megnyernem. Az egyiket meg kell szégyenítenem, a másikat meg kell kínoznom, a harmadikat meg kell ijesztenem. Némelyeket jóval kell vezetnem a jóra, másokat kényszerítenem kell rá stb., száz meg száz változatban.”

Széchenyi már könyvet írt, de – mint a fenti sorok is mutatják – még mindig nem volt hajlandó „elfogadni” a sokaságot, a személytelenséget, a nyomtatott szót. Sorai nem ismernek tömeget, olvasóközönséget, legfeljebb különböző típusú, eltérő helyzetű, más-más értelmű s jellemű embereket, akik mindegyikéhez a saját természetének megfelelően kellene közeledni. Széchenyi irtózott a politika nivelláló, az egyes embert valamiféle egynemű sokaságban feloldó hatásától, ezért szemlélte kétkedéssel a nyomtatott könyvet is.

Nem tekinthette tehát a Hitelt szerencsés megoldásnak, de – rákényszerült. Hisz álláspontja már nemrég idézett 1828-as cikkében is kétértelmű volt: a szavak iránti gyanúinak előadása után röviden mégis kifejtette a későbbi nagy reformkönyv alapgondolatát. „A Hazafiság, a Nemzetiség nem egyéb, mint a Hazához vonzó hív s egyenlően égő szeretet, és mindennek, az Ország előmenetelének, erejének, boldogságának leg- s legmélyebb talpköve; úgy mint a Hité nem egyéb a legfőbb tökéletességhez való égő vágyásnál. Nem szavakban fejti ki magát, de cselekedetekben.” Mindez nem éppen könyvtémának látszik olyan író kezében, akinek a szavak is, az olvasók is gyanúsak.

Érezte ezt Széchenyi. S több mint egy esztendeig gondolkodott könyvének címe felől. A készülő mű egyes címváltozataiban azt az önemésztő töprengést kísérhetjük figyelemmel, ahogy az író reformgondolatait összeegyeztette a könyvforma iránti kétségeivel. Először, mint említettük, ezt a címet tervezte: „Emberekrül, vagy Boldogság alapjai”. Valóban, a fenti alapgondolat élén csak ez a cím állhat. Azután újabb változat következett: „Belső csend alapjai”. A megfogalmazás persze ettől nem válik könnyebbé. Hisz ki lehet-e könyvben fejezni az ember átformálásának, s a „végeredmény”, a „belső csend” elérésének gazdag, hihetetlenül sokágú, s egyénekre szabott feladatait? S ha sikerülne is – a gazdag tartalom fogalmakba szorításával –, elmondani a dolog lényegét – ki értené meg; ki értené helyesen? Ilyenforma gondolatsor nyomán alakulhatott ki a Hitel végső koncepciója, s egyben végleges címe is: Széchenyi egyszerűen lemondott gondolatai teljességének nyílt, fogalmi kifejezéséről. A nagyvonalú gazdasági koncepció mögül csak fel-felsejlik a mélyebb tartalom, az amelynek verbális kifejezése egyszerűen kivihetetlen lett volna.

A mű végső szerkezete – a hitel praktikus-közgazdasági kérdéseit előtérbe helyező, de a hit emberi-morális problémáit is folyvást megcsillantó, „körkörös” felépítése – szinte olyanná formálta e könyvet, mintha maga is valamiféle gyakorlati alkotás lenne. Éppúgy megvolt a praktikus, az emberi haszonvágyra építő mondanivalója, mint az ezen messze túlvezető, példaszerű emberformáló tartalma. Láttuk az imént, ez a kettősség állíttatta Széchenyivel épp a hitel dolgát a középpontba. Mozgósítani az embereket, haszonvágyuk, s nem a politika segélyével, s közben megvillantani a polgárosodás mélyebb tartalmát: hősünk könyvének ezzel kellett beérnie. Hogy ez a szerkezet kompromisszum volt Széchenyi számára, azt későbbi munkáiban meg is írta. A Világban így „Rendszeres szisztematikai munkát írni tanácsosnak nem tartottam, előre tudván, hogy azt dicsérni igen sokan, de azért olvasni mégis csak igen kevesen fognák… A szigorú tudományt tehát több dózisra osztóm, s a lehetőségig víg, tarka s változó köntösbe burkolva kellemesebbé tenni törekedtem.” A Stádiumban pedig így: „Lovakruli munkámban a nyereség lehetőségét tettem ki fő témául; a Hitelben a vagyoni bátorságot, a Világban – mely tán egy kissé időelőtti volt, minthogy feltett ösvényemből kellemetlenül rántattam ki – az értelmi súly és a nemzetiség kifejtésének s egyesülésének világosságpontjait.”

A sorrend, a „feltett ösvény” az olvasók, e régi emberek értelmi súlyához, felvilágosultságához szabatott, hogy végül majd az emberi átformálódás nagy problémáihoz vezesse őket.

A Hitel olvasói azonban természetesen mit sem törődtek a feltett ösvénnyel, Széchenyi végső céljaival, sejtetett mondanivalójával. A könyv hatását nem részletezzük itt, hisz épp eléggé ismeretes. Ez a hatás – Széchenyi örömére, de szándékaival tulajdonképpen igenis ellentétesen – tömeges volt. „Szegény és gazdag, boldog és boldogtalan megvette, aki csak olvasónak mondathatik” – írta Táncsics Mihály. A könyv azonnal bekerült a kor – mint látni fogjuk, éppen föllendült – politikai vitáinak vérkeringésébe. Közönségessé tette – így mondták a reformkorban –, hogy a bajok egymással összefüggő, logikus rendszert alkotnak. Megosztotta – mégpedig politikailag – a nemességet: a megyegyűlések és a kúriák a könyv tételeitől voltak hangosak. Nem a haszonvágyra apelláló Széchenyi ragadta meg így az embereket, de a politikai felbuzdulásban a „belső csendnek” sem volt értelme.

A Hitel a magyar nemesség politikai reformmozgalmát lendítette előre, mindjárt látjuk majd, miért. Széchenyi sajátos átalakulási tervét azonban végképp lehetetlenné, kivihetetlenné tette. Tömeges politikai mozgalom folyamába került, s nem kis szerepe volt abban, hogy e folyam valódi áradássá növekedjen. Meggyorsította a – vitánkhoz vezető – folyamatot: Széchenyi beillesztését a magyar politikai élet világába, kereteibe.

A Hitel megjelenésének évében Berzsenyi Dániel, akivel gazdasága kapcsán már találkoztunk – a „diadal fiaként” ünnepelte Széchenyit, olyan tervet s célt tulajdonítva neki, „Mely újra szülje a lerogyott magyart”. A költő szép metaforája a lóversenyt, „Széchenyink hős hágdozatit, lova könnyű győztét” „Rákos hős mezejére” helyezte, itt tartották a futtatásokat. Rákos mezeje azonban a magyar nemesség ősi harci és politikai gyülekezőhelye volt.

Mit tudtak Magyarországon az emberek korábban – a Hitel előtt – Széchenyiről? Első életrajzának írója szemléletesen ábrázolta a sokaság vélekedését. „A nagyközönség előtt Széchenyi eddig tulajdonképpen csak az Akadémia ügyébeni első föllépte és csodálatos szabású ruhái által volt ismeretes. Ha szokatlan rövid gallérú kék frakkban, tarka mellény s bő bugyogóban, fején széles karimájú, félmagas kalappal, rendesen kesztyűtlen kezeinek két hüvelykujját a derekára csavargatott veres servian övbe dugva, végigment az utcán, meg-megálltak az emberek és utánanéztek. Aztán egyik a másiknak elbeszélte, ez a dúsgazdag Széchenyi István gróf, ki egyetlen nemzeti intézetre oly összeget adott, hogy más ember egész életére gazdagnak tarthatná magát; hanem egyébként – tevék hozzá – gőgös arisztokrata, ki külföldről mindenféle bolondságot hozott magával, amit most itt Magyarországban létre akar hozni; élő talány ez az ember, egyrészről oly nagyon szereti mindazt, ami külföldi, másrészről meg mégis jó magyar, mert hiszen fényesen bebizonyította a magyar nyelv és nemzetiség iránti buzgóságát. Körülbelül így hangzott a tömeg ítélete; tiszteletben tartotta a különc embert, becsülte tiszta érzületét, hanem egészben véve mégis távol állt tőle, s a tömeg szívében semmi szívélyes hajlam legkisebb szikrája sem gerjedezett Széchenyi iránt. Az ún. »politikusok«, kik a megyegyűlésen vezérkedtek, szintén nem sok dicséretet tudtak mondani Széchenyiről. Nem jött a megyegyűlés termeibe, hogy szellemi aranyát aprópénz alakjában szétfecsérelje,… az országgyűlésen sem vett részt a sajátképi politikai vitákban, a Corpus Juris nem áll nála feltétlen tiszteletben, mondották róla; természetes, hogy nem lehetett ez az ember jelentékeny politikus.

Ekkor jelent meg egyszerre csak 1830-ban, magyar nyelven egy terjedelmes könyv: gróf Széchenyi Istvántól – a Hitel.” Ez az „egyszerre csak” persze inkább az olvasók szempontjából lehetett igaz. Hisz láttuk, a könyv megírását és megjelentetését Széchenyi milyen mély és hosszú belső harc nyomán határozta el. A kor persze, a valamennyire fogékony emberek szemében most tele volt ilyen „egyszerre csak”-okkal. Láttunk néhányat. Párizs forradalmát, a lengyel felkelést, a kolerát, az operátumok megyei vitáinak hirtelen megélénkülését. Ebben a közegben kezdett hatni a Hitel.

A kaszinók, néhány éves tetszhalál után, 1831 körül egyszerre csak feltámadtak, s gomba mód szaporodtak az országban. Látszólag a Széchenyi elvetette magok keltek itt életre. De csak látszólag. A kaszinók ugyanis az ország – mindenekelőtt a nemesség – politikai mozgalmainak, a munkálatok megyei vitáinak, az országgyűlésre készülődésnek, s persze nem utolsósorban a Hitel sajátos értelmezésének köszönhették létüket. Nevük ugyanaz volt, amit Széchenyi elgondolt. De újjászületésük – nevezhetjük valójában megszületésnek is – eleve a Széchenyiétől eltérő úton és módon ment végbe: mindenekelőtt a fiatal nemesi politikusnemzedék térhódítása következtében.

Zemplénben, Kossuth megyéjében is, nyilvánvaló a kapcsolat a fiatal politikusok és a Kaszinó között. Idéztük már a renegát, s éppen hősünktől felelősségre vont zempléni követ, Vay báró jelentését, amelyben megemlékezik Kossuthról, az „eszes, de karakter nélkül való, ritka előadással bíró prókátorról”, aki „több fiatal emberekkel” együtt egy „factiót” alakított. A jelentés így folytatódik: „Az ehhez hasonló dolgok leginkább az Újhelyben nemrégiben felállított s szinte 250 actionáriusokat számláló, s 11 újságokkal bíró Kaszinóban szoktak kifőződni.”

S ha 1828-ban egyes titkosrendőrök előtt még kétséges volt, veszélyesek-e a kaszinók – a helyzet 1831 után már egyértelmű. A fiatal, a korszellem kívánta reformot igénylő nemesek húzódtak e legális „közhelyekre”, ahol – szemben a régimódi vezető réteget, s néha a konzervatív kisnemesek tömegeit is felvonultató megyegyűléssel – „maguk lehettek”, s kedvükre vitatkozhattak. A kaszinó egyrészt a kormánnyal szemben biztosított védelmet, mely legfeljebb csak az alapszabályok felterjesztésére kötelezhette az intézményt, másrészt a régi, a megyét uraló rendi nemességgel szemben, amely legalább olyan rossz szemmel nézte a korszellem diktálta javításokat. Mindkét veszély a rendi világ látszólag ellentétes pólusaitól származott; annak a csoportnak tehát, mely a rendi politikától eltávolodni próbált, szüksége volt e nem rendi intézmény védelmére.

A kaszinók elterjedése tehát egy pillanatnyi s a későbbiekben fontossá váló politikai helyzetnek köszönhető, nem pedig a valóban fáradhatatlan Széchenyi meggyőző érveinek. Úgy is mondhatnánk: a kaszinó inkább Kossuth s a hasonszőrűek keze nyomát viseli magán, mint Széchenyiét, akitől gondolata jött. A látszat persze Széchenyi mellett szólt. 1832-ben Kossuth könyveket rendelt az újhelyi kaszinó számára. A kiválasztott hét munkából hat Széchenyivel s a Hitellel kapcsolatos. Köztük van persze a Taglalat, a Hitel ellen támadó röpirat is, melynek ajánlása mindennél beszédesebben tükrözi a politikai helyzet átalakulását, a fiatal nemzedék térhódítását. Így szól ugyanis: „A magyar ifjúsághoz”.

Nemcsak a kaszinókkal áll így a helyzet. A politika megélénkülése okozta annak a baráti közösségnek, embert nevelő társaságnak végső bomlását is, melyet Széchenyi egyik legfontosabb alkotásának tartott. Említett levelében Wesselényi nemcsak a zsibói gazdaság rendbeszedésére hivatkozott, hanem az egyre aktívabb erdélyi és magyarországi politizálásra is. Wesselényi már fontos szerepet játszott Szatmár megye politikájában. Személyes meggyőzése nyomán egy időre sikerült a megye vezetőrétegét a reformok politikájához közelítenie. Wesselényi beleszólt az 1830-as országgyűlésre küldendő szatmári követek kijelölésébe, s az utasítások tartalmi kérdéseibe is. Értette s beszélte a megyei nemesség nyelvét. Forró hangú szónoklatokat tartott a lengyelek ügye mellett. 1830-ban sérelmi és reformkérdésekben egyaránt fölszólalt a rövid országgyűlésen. A társadalmi egyenlőség, a parasztkérdés, a reform problémáit, a „Széchenyi-műhely” főkérdéseit ő fordította le először a politika nyelvére. Ennek lényegét Kossuth majd tőle, Wesselényitől fogja megtudni: az aktuális, az embereket foglalkoztató politikai kérdések ugródeszkájáról indulva kell a hazai politika erőit, a nemességet a reformok területére csábítani. Ebben a folyamatban mindent meg kell őrizni, amiből energia sugárzik: a nemesek Bécs-ellenességét éppúgy, mint a megyei szerkezet ellenálló, s valamelyes nemesi egyenlőséget biztosító vonásait.

Széchenyi 1831-ben már világosan látta, hogy Wesselényi más utat követ, mint ő. 1831 novemberében így írt barátjának „Mi a fő cél,… s mi legszentebb kötelességünk? Ezen kormánnyal – mostani környülállások közt – és a népnek mostani kis (csekély) intelligenciája mellett, megszabadítani – vagyis inkább kiláboltatni a hont nyomorú állásából.” „Csendes reformációt hozni hazánkra a mi legszentebb tisztünk – és ez teljes meggyőződésem szerint csak a felső táblán eredhet. Fog-e eredni? Az más kérdés. A hihetőségek úgy állnak ellene, mint 100 a 20-hoz.” „Érzem, hogy hazánk előmenetele eszközlésében diametraliter ellenkezünk némi tárgy körül – és ez mily baj volna, ha ország gyűlése előtt nem egyeznénk – mert éppen úgy, mint Te, úgy én is kész vagyok a közjóért még azon szent kötelékét a barátságnak is kettészakítani, mely minket egyesít: – de vajon nem bánnád-e meg Te egykor, vagy én, hogy a dolgok fekvését keresztül nem nézvén,… meghasonlottunk?”

Kettejük levelezése, ha szórványosan is, egy darabig folyt még: Széchenyi magánya, elszigetelődése s Wesselényi növekvő politikai vezérszerepe jegyében. Egy-egy pillanatra néha még „találkoztak”: Wesselényi politikai pesszimizmusa néha közös hullámhosszra került a reformer Széchenyi elhagyatottságával. „Sötét színekkel látod a jövendőt, bizony csak én is úgy! Itt minden hidegebben ment, mint azelőtt. Kevés ember, kevés ló a pályán. Sok hiábavaló szó és divergencia a kaszinóban. Hidegség a híd iránt, tespedtség az Akadémiában. Sok németség és kevés magyarság… Dolgom volt s van sok – kedvesnek a pályát, mint mondom, melyen járok, csak abban találom, hogy lélekismeretem tiszta, s mennyire lehet megfelelek kötelességemnek. De elhagyatva, mint érzem magamat, egyedül annyi dolog alá – sokszor elgyengülök. Eszterházy Mihály nem volt itt – Andrássy nem jöhetett, Károlyi György nem tart velem stb. stb.”

A tespedő Akadémiát is a politika élénkíti meg. Amint lassú vajúdás után a megalakuláshoz érkezik, súlyos harcokat támaszt az írók és a tudósok táborában.

Az Akadémia végül is a kiegyenlítést képviseli, de fogantatása eleve nemzedéki, világnézeti, később a nyílt politikai feszültségeknek is helyet adó ellentétek közepette ment végbe. Létrehozásának eszméjét – noha az egyáltalán nem volt új – a kor köztudata Széchenyi nevével kapcsolta össze; létrejötte, az „alkotó” eredeti szándékaival ellentétben, mégis világnézeti és politikai harcoktól felszántott terepen történt. Bár az „alapító” belső elképzeléseitől nem volt idegen, amit Bajza így fogalmazott: az írók, tudósok világa az ész respublikája; olyan köztársaság, ahol mindenki egyenlő – Széchenyi másfelől elkeseredetten szemlélte, hogy itt, mint minden köztársaságban, politizálnak is.

De ugyanígy vette tudomásul a Hitellel kapcsolatos sokféle értelmezés politikai jellegét is. Lássunk egy példát. Nem akárkitől: Kölcseytől való. Ő azon kevesek közé tartozott, aki a Hitel egész szellemét megérthette. Politikai szereplése, a megyegyűlés közege azonban számára is megszabta: mire hivatkozhat Szatmár nemessége előtt, amikor a Hitelről beszél. Természetesen arra, ami a megye liberális ellenzékének legfőbb elve, s amivel ugyanakkor a régi ellenzék egyes tagjaira is hatni lehet: a korszerűtlen régi törvényeket meg kell változtatni. Kölcsey az elavult hiteltörvényre utal: „Van-e hazánkban hitelező, kinek tőkéi ne a legnagyobb bizonytalanságnak és veszedelemnek lennének kitéve, mihelyt adósai tartozásaiknak eleget tenni nem akarnak? Magában értetik, mennyire szükséges e részben a javító változtatás, s egy javító változtatás nélkül mennyire kelljen nemcsak a nemzeti közhitelnek, hanem az erkölcsiségnek is romlania.” Erkölcsiségen a megyei nemesek persze nem azt a gazdag tartalmú, az emberek átalakításának feladatát is sűrítő fogalmat értették, mint Széchenyi. Az ő gyakran hangoztatott, „romló erkölcsökről” szóló érvük inkább a bomló nemesség, a széttört kiváltságos élet reakciója volt: a múltat sírta vissza, nem a jövőbe nézett. Ez az értelmezés tehát, a változtatásra buzdító politikai felhívás mellett, a Hitel legtöbb alapgondolatát magához – a megyei közeghez – idomította. A hatás titka persze nemcsak a Hitel ilyen feudális és politikus „félreértelmezésében” rejlik. Széchenyi reformgondolatainak a felvilágosodástól örökölt vonásai, fogalmai nem voltak egészben idegenek attól a nemesi felvilágosodástól, amely a 18. század vége óta – hol erőteljesebben, hol csak a mélyben – áthatotta a kiváltságosok gondolkodását.

A Világban Széchenyi tett még egy heroikus kísérletet, hogy a Hitelhez fűződő téveszméket eloszlassa. E kísérlet irányát meg is fogalmazta, amikor ezeket a sorokat írta a Taglalat szerzőjének: „Te legdrágább Taglalóm, nem munkám filozófiáját, nem annak egész szellemét vevéd fel, hanem csak részei szerint ítéltél.” S ezért a Világban – „idő előtt”, ahogy az imént idéztük, vagyis, az eredeti elképzeléssel szemben, mintegy átugorva az éretlen, felvilágosulatlan közönség problémáin –, a Világban tehát megkísérelte, hogy a reform koncepciójának „egész szelleméből” adjon ízelítőt.

Későn. A könyv megjelenésekor az ország már törvényhozásra készül. Az országgyűlés előkészületeitől hangosak a kaszinók és a megyék – követeket választanak, utasítást szabnak –, sokhelyütt a „filozófiájától” megfosztott Hitel hatása alatt, még többször annak ellenében.

A korszellem követelte reform fiatal hívei csak kisebbségben kerültek az 1832–36-os országgyűlésre, amelyet pedig már „reformországgyűlésnek” szokás nevezni. Ez persze a megyék belső erőviszonyaiból következett. Amint lekerült a napirendről a lengyelek dolga, amelynek pártolásában „régi” és „új” ellenzék összefoghatott, s a politikai javítások kerültek szőnyegre, hamar kiderült: a liberális ellenzék csak kisszámú.

Az új ellenzéknek hatalmas energiára volt szüksége az áttöréshez. Vegyük pl. Szatmár esetét. Itt – szinte a szó szoros értelmében – az ország „nagyjai” működtek közre a haladó szellemű követek és utasítások kiharcolásában. Csupa „ismerős”. Wesselényi, Károlyi György, Kölcsey. Szatmárban már 1829-ben diadalt arat az új ellenzék, s a régi, sérelmi oppozíciót a legtöbb megyei tisztségben a fiatalok váltották föl. Kölcsey e harcban kezdte meg nyilvános politikai pályáját. Gróf Károlyi György, Széchenyi „más úton járó” barátja pedig egyenesen eldöntő erővel szólt a küzdelem alakulásába: az ő nagybirtokának kisnemesei (!) nagy hangerővel támogatták „gazdájuk” szövetségeseit. De végképp a politikáé Wesselényi is. Károlyi az ő nevére íratja egyik kisebb helyi birtokát, hisz különben az erdélyi báró nem szólhatna az Országgyűlés felsőtáblájának politikájába. Igen jellemző, ahogy a bécsi rendőrminisztérium szatmári levelezője az eseményeket kommentálja: „A most megválasztott tisztikar nagyrészt fiatal emberekből áll, a mostani idő szellemének embereiből.”

Szatmár új vezetése azonban – s ez vitánk későbbi kérdései szempontjából sem mellékes – igen ingatag volt. Megválasztásában ugyanis nagyon heterogén erők működtek közre. Ott voltak persze a reform kisszámú hívei, ott a családi, vallási kapcsolatok miatt mellettük állók, de a döntő szót a meggyőződés nélküli, kortesként behozott kisnemesség tömege mondta ki. A „gatyások” most az ellenzéket támogatták. Hogy továbbra is így lesz-e, arra persze nem volt biztosíték. S valóban: a korszellemet képviselő új tisztikar már az országgyűlés idején elveszítette támogatóit, megbukott.

E megye esete persze szélsőséges. Mert az is előfordult, hogy – mint épp Kossuth esetében – a belső megyei erőviszonyok a politika élénkítő hatása nyomán „rossz” irányba fordultak. Zemplénben pl. megszűnt a fiatalok viszonylagos védettsége. 1830 és 32 között az ifjú Kossuthot lényegében elűzik a megyéből: lehetetlenné teszik megyei tisztviselői, ügyvédi és politikai pályáját. Nem fogjuk ezt a folyamatot részletesen végigkísérni. Csak arra emlékeztetjük az olvasót, hogy ez az elűzetés, ez a mélypont milyen hatalmas jelentőségű Kossuth további életútja szempontjából. Elszakadása a megyétől – pontosabban egy megyétől, Zempléntől – kínosan történt, s nem is önszántából, mégis, épp ez az erőszak tette lehetővé, hogy hősünkből országos politikus válhassék.

Persze ezt akkor még senki sem tudhatta. Kossuth hangulatát nem a diadalittasság, hanem a vereség tudata jellemzi. Így írt egy – előttünk ismeretlen – barátjának, 1832 novemberében: „Úgy látom, az igazság, szabadság, nemzeti jólét napvilágát sok időre köd fedi, amelyet a korszak kívánatait fel nem fogó, vakon gyáva sokaság átalkodottan táplál, s melyet… csak egy irtóztató katasztrófa lesz képes eloszlatni.” „Valóban, ezen közönséges – nem tudom, értelmi butaság –, alacsony szolgai lélek, rafinírozott bűn, vagy inkább erkölcsi romlottság közepette becsületes polgárnak maradni… oly nehéz feladat, melyet csak kevés vállak képesek elviselni.” Ebben a kiábrándultságban van persze némi irodalmias túlzás is. Kossuth – akinek már megyei szereplése is a szolgálat jegyében folyt – „szolgálni” indul országos útjára is, mondván „nékem úgyis magányos célom, sőt csak óhajtásom sincs magamra nézve az életben”. Mindezt egy harmincéves fiatalember írja.

Teljes elszigeteltségét csak politikai szövetségesei oldják föl. Sikerül például legalizálniok Kossuth távozását. Vécsey Pál báró, a zempléni ellenzék egyik vezetője küldi mint helyettesítő követet a pozsonyi országgyűlésre. E státusszal nem szerzett tanácskozási jogot, sem megélhetési költségeket, mint a rendes megyei követek. Kossuthnak tehát jövedelem után kellett néznie. Ennek igénye, a politikai szereplés vágya, s a megyében maradt fiatalok érdeklődése hívta életre az Országgyűlési Tudósításokat. „Lónyay gerjeszté bennem az ideát – írta a Tudósítások születéséről Kossuth –, ő szólított fel maga részéről első, s utána báró Sennyei Károly, báró Vécsey, Soós János, az újhelyiek közül többen közösen, s Casinónk is, s még talán egy-két összefogott jó barátok. Én a levelezés honoráriumát meg nem szabom, elfogadom mégis, mert minden postanap kimerítő tudósításokat küldeni csak tíz-tizenkét felé is, nemcsak terhes, de költséges dolog is, mert írókat vagyok kénytelen tartani, ami szűk erszényemből nem telik.”

Fontosak ezek a sorok, épp vitánk szempontjából. Kossuth – s ez a nemesi hagyományok ismeretében érthető – csak nehezen barátkozik azzal a modernebb politikus szereppel, amely már nemcsak a „tiszta kebel meggyőződésén”, az erkölcsileg nemes szolgálaton alapszik, hanem – a „honorárium” szükségességén is. Ez az út, mint maga a megye-vesztés is, modernebb politikai fórumok, s egy teljesebb emberi függetlenség felé vezet.

Kossuth, úgy érezzük, ezzel a szerep- s életformaváltással többet tanult puszta jogi vagy politikai ismereteknél. Pedig öt esztendővel később, elfogatásakor tett vallomásában csak az utóbbiakról emlékszik meg: „Hirdetve volt az 1832-iki országgyűlés, melyhez annyi remények, annyi várakozások voltak csatolvák. Én országgyűlést soha sem láttam, s látni annál inkább óhajtottam, mert a megyék gyűléseiben nemesi jogomnál fogva, a… munkálatok feletti tanácskozásokban pedig megyém rendesnek parancsából tettleges részt vevén, vajmi gyakran vala alkalmam isméreteim hiányát érezni, s így kettős volt az inger jelen lenni azon az országgyűlésen, melytől nézeteimben cáfolást vagy erősödést, szóval tudományt, tapasztalást remélhettem, s oly sokat tanulhatni méltán gondoltam. De nekem nem adott kincset a születés, s módom ama vágy valósítására nem vala. Így született nálam az Országgyűlési Tudósítások első ideája, mint oly mód, melynek segedelmével néhány hónapot Pozsonyban tölthetek, úgy, hogy egyszersmind a közönségre nézve is hasznos dolgot teszek. – Elkezdettem tehát tudósításaimat kis körben, keveseknek megbízásából, kevesek számára. A Nemzet érzette a nyilvánosság szükségét, s a nagy szükség érzetében a csekély, nyomorult, hiányos kis pótlékot érdemén felül méltatta, úgy hogy Tudósításaim olvasóinak köre, érdememen s reménységemen túl naponként magától szélesedék.” Ez a beszámoló börtönvallomás. Természetes, hogy kissé „szépíti” a valóságot: az utókor szemlélője már nem látja ezt a lapot – ha egyáltalán annak nevezhetjük – ilyen ártatlan színben.

Pozsonyi életmódját ő maga jellemezte jóval közvetlenebb hangú öregkori visszaemlékezésében: „Én az 1832–36-iki országgyűlés alatt igen hátravonult, szerény életet éltem Pozsonyban. Nagyon csendes, hallgatag ember voltam. A politika vendéglőjében nem voltam szakács, aki főz, még »kukta« sem, csak amolyan pincérforma, aki szétszolgálja, amit a szakácsok tálalnak. Egyszerű »riporter« voltam, egyéb semmi. Nem értettem a gyorsírászathoz, csak közönséges írással tettem ülések alatt jegyzeteket: a kimagasló szónoki szépségeken, a jellegző mondatokon és a sarkalatos adatokon kívül jóformán csak vezérszókat jegyeztem fel, melyek az okoskodás fonalát kicövekelik, jegyzeteim amolyan csontváz voltak, melyre testet rakni az emlékező tehetség feladata volt… Mikor mások az ülések után szórakozást kerestek, nekem íróasztalomhoz kellett sietnem, nehogy emlékezetem cserben hagyjon, s a csontváz váz maradjon. Nehéz munka volt, de hát az ember, ha komolyan reá adja a fejét, sok mindenfélébe belegyakorolhatja magát, még a kardelnyelésbe is, amit egy-egy kóbor akrobata valósággal megteszen.”

A pozsonyi házat, ahol hősünk lakott, egy szabó és egy szappanfőző bírta. Vele szemben szállt meg a szatmári követ, Kölcsey Ferenc, akiről Kossuth már az országgyűlés elején följegyezte: „Az észnek különös vonásai vannak rajta, sokak közt is szembe tűnik magábavonuló külseje, s ezen benyomást az ismeretlen előtt neveli öltözetjének a temérdek aranytól tündöklők között egyszerűsége.” Az idézett memoárban újabb ismerős nevekre is bukkanunk. „Társadalmi összeköttetéseim a főrendek közt b. Wesselényi Miklósra és gr. Andrássy Károlyra, a másik táblánál néhány követre voltak szorítva, azokkal is legtöbbnyire csak ebédnél, vacsoránál találkoztam, mert országgyűlési tudósításaim sok dolgot adtak.”

E néhány ember – köztük Széchenyi egykori barátai – persze nem volt olyan ártatlan ebédelő s vacsoráló társaság, ahogy Kossuth lefesti. Wesselényi a szervezkedő új politikai ellenzék központjának számított: vele érintkezésben állni egyértelmű volt. De az volt Kossuth hozzá fűződő mély szimpátiája is: „Wesselényit a haza nagy fiai közé számítottam mindég, de megvallom, az ítélő tehetségnek ezen precíziója, mellyel a legszövevényesebb tárgyaknak is sokoldalú nézeteit villámsebességgel felfogja, s az elhatározó gondolatokat egy minden ellenvetéseket legyőző fénycsomóba egyesíti, a bámulásig meglepett. Hozzájárul azon tiszta igazságszeretet, mely minden önhaszonlesést kizár, azon határtalan hazafiúság, mely a közjóért minden áldozatra, minden rezignációra oly kész; a széles esméretekkel kiművelt elme, s az előadásnak ritka ereje, mely minden szavába egy mázsányi erőt szorít, nem csuda, hogy nézetei s gondolatjai minden követek által nagy tiszteletben tartatnak. Ő körülte egyesül a haza választottjainak azon választott színe, kiknek kezeik szövik az országos végzések gombolyagját, melyet aztán a többiek legombolyítni segítenek.”

Volt mit „legombolyítni” az országgyűlésen. Ha eltekintünk a részletes reformtárgyaktól (vallási kérdés, nyelv ügye, Erdély uniója stb.), az új ellenzék elsősorban három kérdéssel került szembe. Mindhárom mélyén az a probléma állt, hogy hogyan lehet a követek erejét a reformok mellé állítani. Az első az országgyűlés két táblájának feszültsége volt: vagyis nem más, mint a mágnás-nemes ellentét politikai kifejeződése. Wesselényi itt is a politikai liberalizmus nagy tanárának bizonyult: személyében képviselt összekötő szálat mágnások és nemesek táblája közt. A másik feladat az volt, hogy az új ellenzék elfogadtassa a követek többségével: a reform legelső, legfontosabb problémája a parasztkérdés, az úrbér ügye, nem pedig – mint a régi ellenzék hitte – a kereskedés, a birodalom vámviszonyainak megváltoztatása. A harmadik kérdés már közvetlenebbül függött össze Kossuth személyével: ez ugyanis az országgyűlés tárgyalásainak nyilvánosságával, egy legális országgyűlési újsággal volt kapcsolatos.

Egyik kérdésben sem volt könnyű az ellenzék helyzete. Hisz maguk a fiatalok sem egy csapásra váltak reformerré. A karzat – mely ezután sokáig Kossuth fontos szövetségese lesz – mindenkit megtapsolt, akinek szavai, akár a legtávolabbról is, ellenzéki színben tűntek fel.

Ha az új ellenzéknek néhány kérdésben sikerült is a „régiek” bevonása, az üres szóbeszéd, a mérhetetlen lassúság, s az eltökélt reformerek kisebbsége határozta meg az üléseket. Kölcsey országgyűlési összképe is lehangoló: „A követ nyakába kanyarítja a köpönyegét, s a megye nagyobb termében [itt voltak az országgyűlés kerületi ülései] az asztalnál széket fog; egymás után gyűlnek társai; s velök együtt a hallgatni – sajátképpen lármázni jövő ifjúság, mellyel imitt-amott vegyesen minden korú és rendű férfiak ülnek vagy állnak. Tömve a terem; most a két elölülő, vagy sajátképpen elöl álló jön, mert tiszteletből a kerületek iránt, magyar ruhába öltözve, kardosan főnek, és egymás mellé állván kezdik és vezetik a tanácskozást. Alig állának helyre, s még a tanácskozási tárgyat ki sem jelenték, s már mindenfelől emelkedés, intés és kérés. Húsz, harminc íratja fel a nevét, mert szólni akar. Ez az egyetlen, de természet szerint sokszor megsértetni szokott rend, melyre egy kis vigyázat van. Most kimondatik a tárgy; s ki szerencsés volt először felíratni, felemelkedik, s magáét elmondja. Boldog ő, mert a szülés kínain hamar által ment; de akire három óra múlva jön a sor, aki nagy sebesen rögtönzött beszédecskéjét háromszor 24 óra alatt nem kis fejtöréssel memorizálván, azt, minek előtte szóhoz jöhetne, 19 követtől hallja több vagy kevesebb különbséggel elmondani – - – az, édes barátim, minden keresztény lélek szánakozását megérdemli. Azonban mind egyre jár! Kinek mi van a begyében, azt előadja; néhányan ásítnak, vagy fejeiket vakarják; egy-két gyorsíró s egy-két kuriozitást kedvelő, vagy végre küldött ifjú, vagyha nem éppen ifjú is, jegyezget; az írnoki sokaság legnagyobb része pedig lesi a szót, s minden tele szájjal mondott frázis után harsogja: éljen. S ezt harsogja édesre, ezt keserűre, amint jő; s mindemellett is e harsogás nagy becsben tartatik.”

A karzati fiatalok nyilvánossága persze már ekkor úton volt afelé, hogy valóságos politikai erővé váljon: és „kevés idő múlva nem csekély befolyást gyakorolt a törvényhozó testületre, s annak mintegy kiegészítő részévé avatta magát”. Az ekkor felszabadult új politikai erők között csak egyik volt az ifjúságé. Beszélnünk kell a másikról is, mert később, éppen vitánkban, igen jelentős szerepet kap majd.

A birtoktalan kisnemesekről van szó. Hatalmas tömegű ez a réteg, hisz a körülbelül 600 ezer nemesből csak mintegy 30 ezernek volt jelentősebb, 1000–10 000 holdas birtoka. Az 1832–36-os országgyűlés – kétségtelen rést ütve a „csorbíthatatlan nemesi szabadságokon” – törvénybe iktatta a jobbágytelken élő szegény nemesek adóztatását. A javaslat a mindent ellenző felső táblán is akadálytalanul jutott keresztül, s a király sem gátolta meg. A reformerek nagy győzelmének tűnt ez a törvény, s elvileg az is volt: hisz „az úrbéri földű nemesség adózásának elébb vagy utóbb, de múlhatatlanul s rövid idő múlva maga után kellett vonnia az egész nemesség adózását, s következőleg a kiváltságok teljes megszűntét s a nemzet minden osztályainak eggyé olvadását” (Horváth Mihály). E törvény pillanatnyi politikai hatása azonban a reformerek ellen fordult: s ez a magyarázata a konzervatívok engedékenységének. A kisnemesség, melynek adómentessége volt egyetlen tulajdona, „ezzel a törvénnyel a szabadelvű újítók fő ellenségévé vált: a kormány ezután majd minden kérdésben mozgósíthatta a reformerek ellenében. Így állt elő az a különös helyzet, hogy, bár a nemesség művelt részében szüntelen gyarapodott a reformpártiak tábora, a követi utasítások szabadelvű pontjai mégis több megyében nagyrészt a kormány s a konzervatív párt kívánsága szerint módosíttattak, s a szabadelvű reformpárt szavazatainak száma mindinkább fogyott…” Ilyen körülmények között az új ellenzék csak keveset érhetett el.

Wesselényinek persze sok fejtörésbe, állandó éjszakai tervcsinálásba, szisztematikus taktikázásba került még ez a kevés is. Kísérjük az ilyen erőfeszítéseket figyelemmel – csak egy kérdés példáján. Emlékezhetünk: az országgyűlés egyik fontos, hosszú időt igénylő ügye az volt, hogy melyik problémát vegyék előre a tárgyalásban: a kereskedelmit vagy az úrbéri munkát. A kormány s országgyűlési tábora e másodikat kívánta kitűzni, hivatkozva a parasztok nyomorára, helyzetük korszerűtlenségére – valójában azonban a jobbágyok megnyerésének hátsó gondolatával, tudva, hogy a magyar nemesség itt hajlandó a legkevesebb engedményre. A királyi előterjesztés tehát az urbáriumot tette első helyre. A régi nemesség a közszegényedés okait kizárólag a hátrányos vámrendszernek tulajdonította, s a jobbágyok dolgában igen félt minden tényleges újítástól. Egy régi országgyűlésen ez a harc tehát a hagyományos körben forgott volna: „kormány” és „nemesség” küzdött volna a maga érdekeiért. A most bontakozó új erők azonban megváltoztatták a helyzetet. A korszerű reformok hívei persze igen ellentmondásos helyzetbe kerültek. Meg voltak győződve a jobbágykérdés elsődleges fontosságáról. Meggyőződésük viszont a reformokra nem hajlandó kormánnyal hozta össze őket, az alsótáblai többség, a „régi” nemesek ellenében. De a reformerek nem elszigetelődni akartak a megyei nemesek tömegeitől, hanem okosan meggyőzni őket, s azt semmiképpen nem kívánták, hogy a kormány liberális színben tűnhessék fel.

Alig csírázott ki a korszerű reformot képviselő új ellenzék, látszólag máris széthasadt. Egyesek, taktikázva, a kereskedelmi tárgy mellett szavaztak: fontosabbnak tartották a nemesség szimpátiáját, mint az úrbér elvét. Mások viszont ragaszkodtak ehhez. Ez az ellentmondás – már az országgyűlés első történetírója, Horváth Mihály jól látta – a maga látszólagos lényegtelenségében is „a radikál reform sikerültét vagy megbuktát foglalá magában”.

Az olvasó számára ez a probléma bizonyára már ismerős. A „régi meggyőződésű” sokaság és a reformerek ellentmondásáról van itt szó: Széchenyi régi problémájáról – csakhogy ezt most a politika terepén látjuk viszont. Kölcsey jól érzékelteti az ellentmondásokat, amikor leírja, kik állnak az úrbér elsőbbsége mellett. Nemcsak azok, akik kívánják, hogy „az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotmányba belépjen”. „Sok ember csupa keresztényi jámborságból állott azon tárgy mellé, mi a királyi feladásokban is elsőnek téteték, szem előtt tartván Jézus Krisztus ama tanítását: adjátok meg a császárnak, ami a császáré.” Az urbárium mellett szavazók csoportja tehát igen heterogén volt; reformer-hajlandóságúak, királypártiak és mások egyként szerepeltek benne. A politika terepén azonban e különnemű alkotórészek nem váltak el, hanem puszta mennyiségekben összegződtek: „hosszú tusában már húsz megye szólott az urbáriumért, a kereskedés mellett pedig 23”. De nem is kellett különválniok: Wesselényiék számára most a számszerű többség elérése volt a lényeg, nem pedig az urbárium mellettiek meggyőződésének tartalma. Ez az, ami Széchenyi szemében mindvégig idegen; ez az, amiért – egyes eseteket kivéve – valójában távolmaradt az országgyűlés harcaitól.

Az erőviszonyok kiegyenlítettségére jellemző, hogy az urbárium a kereskedési tárggyal végül is egyesítve maradt. Kölcsey látta, hogy a győzelem ellenére rosszul áll a reformerek helyzete. Számára- hisz ő volt, aki tíz évvel előbb, a megyei ellenállás idején, mindjárt a Himnusz után megírta a Vanitatum Vanitast, a „minden hiábavaló” versét – számára tehát nem véletlenül az a nap volt a legboldogabb, amikor Széchenyivel lehetett együtt; Széchenyivel, aki csak be-benézett az országgyűlés tárgyalásaira. „Gróf Széchenyi vont magához; s mi rövid búcsú után lejöttünk a lépcsőn, s egy pozsonyi sváb üveges szekerébe hágtunk fel, hogy a gróf lakásához mehessünk az akadémia dolgairól tanácskozni… Ez a nap minden bizonnyal egyike Pozsonyban töltött legszebb napjaimnak. Estvéli négytől tízig szünetlen a derék férfi társaságában valék… A sors mégsem éppen oly kegyetlen, mint a költő velünk örömest elhitetné. Évekig tartott szenvedésekért olykor-olykor vet egy szép estét.”

Amitől Kölcsey Pozsonyban szenvedett, azt Széchenyi már az országgyűlés megnyitásakor regisztrálta: „Ülés. A császár megérkezett. Egészen lehangolt vagyok. Micsoda komisz fickók honfitársaim! Teljes felbomlás. Teljesen elhagyatva érzem magam. Úgy látom, mintha a szellem hiányozna.”

E komisz fickókból, akikről Széchenyi lemondott, kívánta a Wesselényi körüli csoport a reformok szövetségeseit kialakítani. Nem úgy, ahogyan Széchenyi valaha tervezte, hanem a politika eszközével. Ebben a folyamatban játszik nagy szerepet Kossuth, akit hallatlan energiák feszítenek. Mégpedig oly erővel, hogy nemcsak a Tudósítások egyre ügyesebb, tömörebb, s egyre személyesebb lapjaira terjednek ki. Hanem régi szokásokkal szembeszegülve, az országgyűlés tárgyalásainak folyamatára is. Kossuth – bár távollevőt helyettesít, tehát be kell tartania a szabályt: fel nem szólalhat – háromszor is hallatta hangját a tárgyalásokban. Nem sok sikerrel: mondatainak tartalma a követek többségének természetesen nem tetszett, de a megszólalással elkövetett szokássértés még Wesselényinek sem.

Kossuth tehát írásban, a tudósítások valamiféle függelékeként elképzelt, de akkor meg nem jelent tanulmányban igyekszik folyvást változó gondolatait megörökíteni. E töredékben maradt írás az országgyűlés egyik központi kérdésével, a főrendek dolgával foglalkozik. De tárgyánál sokkal többet nyújt s mutat meg Kossuth ekkori nézeteiből. Jelzi: hősünk elsajátította azt az elméleti eszköztárat, melyből a kor leghaladóbbjai az idők szellemének megfelelő átalakulás szükségességét levezették; s elsajátította a reformok kapcsolatának ama koncepcióját, melyet ma „érdekegyesítésnek” nevezünk. Koncepciójának központjában a jobbágykérdés megoldásának igénye, a nemesség regenerációja, s a széttagolt ország heterogén rétegeinek egybekapcsolása állt. Az elmélet szellemi alapját Széchenyi vetette meg; a politika nyelvére való lefordításában Wesselényi játszotta a döntő szerepet. Kossuth méltó tanítványnak bizonyult, persze nemcsak az eszmei alapok elsajátításában. Az írott szó sajátos eszközeivel megkísérli feloldani az új ellenzék ellentmondásos helyzetét: azt, amelybe kis számánál s a nemesi tömegektől való elszigeteltségénél fogva került. Tudósításainak hangjával, érvrendszerével Kossuth is azt a kiegyenlítő szerepet szolgálta, amit a tanácskozásokban Wesselényi: reformokra csábította a nemesi sokaságot, úgy azonban, hogy ne teremtsen éles szakadékot a régi és az új ellenzék között. Kossuthtól nem idegenek a sérelmi problémák sem: még Zemplénben megtanulhatta, hogy a megyei nemességet – ha aktív politikát, közhangulatot remélünk tőle – el kell látni az ilyen kérdésekkel. Hősünk tudta, a sérelmek megmozdítják, foglalkoztatják a törvényhatóságokat, s az így forróvá vált talajon könnyebb a reformok magjainak elhintése.

Kossuth tehát lecsap minden olyan kérdésre, amelynek nyomán a megyék nemessége aktivizálható. A Wesselényi ellen indított hűtlenségi perre éppúgy, mint a magát Wesselényivel azonosító barsi követ perbefogására. Nem országgyűlési tárgy, ezért röpiratban ismerteti Bars megye közgyűlését, ahol sérelmi feliratot határoznak követük ügyében. Részletesen és érezhető örömmel ismerteti még azokat a kortes verseket is, amelyeket a gyűlésen a perbefogott mellett énekeltek. „Vérrel szerzett szabadságom, / Főispánynak el nem adom, / Akár élünk, akár halunk, / Balog János mellett állunk.” Később is, bár nem ilyen mértékben, jellemző maradt Kossuthra s az egész politikai reformmozgalomra az a hajlam, hogy az átalakulás kérdéseit sérelmi lepelbe burkolják a megyei nemesség előtt. Hozzá kell tenni: a sérelmek egy része közvetlenül összefüggött a reform sorsával. Ilyen volt pl. Wesselényi perbefogása is. S így volt ez azokkal a rendi ellentétekkel, melyek most, a bontakozó politikai harcokban nemhogy csendesültek volna, inkább új erőre kaptak. Az országgyűlés eredménytelenségét a nemesi tábla nagy része főképp a főrendeknek tulajdonította – a felső táblának, amely a reformokkal szemben szinte egyetemesen visszautasító volt. A régi mágnás-nemes feszültség az új közegben újraéledt, s ettől maguk a reformerek sem függetleníthették magukat. Kölcsey, aki láttuk, naplójában a rendi elkülönözés feloldását tartja legfontosabbnak, szintén tele van panasszal a főrendek ellen. A felső tábla néhány tagja már megpróbálta elutasító álláspontját valamilyen ésszerű érveléssel alátámasztani. Ez az érvelés szintén ismerős: a magyar nép tömegei még nem értek meg a jelentősebb változtatásokra. A mágnásellenességben persze sérelmiek és reformerek együtt tarthattak; új feszültségük itt kiegyenlítődött.

Hiba volna tehát az új ellenzék egyensúlyozó szerepét taktikainak tulajdonítani; puszta módszernek a tömegek megnyerésére. Kossuth és társai maguk is átalakulóban vannak még, mintegy köztes helyzetben a javítások régi és új felfogása között, s mintegy félúton a régi rendi és a modern politika között. Ők maguk ezt persze nem kompromisszumnak érezték. Tudatosan a kettő szintézisére törekedtek, érezvén, hogy csak így remélhetik a nemesség szélesebb tömegeinek megnyerését.

Már ezen az országgyűlésen is fontos jelek mutatják azonban, hogy Kossuth nem egyszerűen tanítvány. Elsősorban az Országgyűlési Tudósítások másolóinak és levelezőinek hálózatára gondolunk. A másolók ifjak voltak: ugyanazok, akik napközben a karzatról figyelték, rokon- és ellenszenvtüntetésekkel kísérték a tanácskozásokat. A levelezők pedig megbízható megyei ellenzékiek. Ez a hálózat, ez a központot és a megyék vérkeringését egybefogó laza szervezet döntő fontosságú Kossuth későbbi politikai pályája szempontjából is. 1848-ig a Pesti Hírlap, a Védegylet, majd az Ellenzéki Párt dolgában is igen jelentős szerepet játszik. A Tudósítások nem egyszerűen egy újság szerepét töltik be, hanem olyan funkciókat is, amelyek később válnak majd elvi jelentőségűvé.

Az országgyűlés követei nem saját véleményüket, hanem a küldő megye többségének nézeteit képviselték a tanácskozásokban. Küldőik utasítása a legpontosabban megszabta eljárásuk, sőt gondolkodásuk módját is; személyes véleményük nem volt lényeges. Kölcsey például, a jobbágyrendszer megváltoztatásának nagy híve, meg sem szólalhat a tanácskozások elején, mert utasítása szögesen ellenkezik személyes véleményével. Ilyen közegben sokszoros jelentősége volt az egyéni meggyőződésnek, a személyes hangnak – a Kossuthénak. Ő – ha korlátozott volt is nyilvánossága – valóban egyéni álláspontját közölhette: nem kellett titkolnia, nem is titkolta személyi és politikai vonzalmait; kimondhatta, mit tart valóban fontosnak az országgyűlésen. Egyéni meggyőződésének sűrű levegője járta át a Tudósításoknak még azon lapjait is, ahol Kossuth egyszerűen valamilyen követ beszédét ismerteti. Csak ezzel magyarázható a korszakban elterjedt vélemény, miszerint hősünk „még az egyes szónokok sajátságos formáit is megtartva, csakhogy többnyire jobb összefüggésben, csillogóbb irányban adta vissza; s oly erős és kedvező világításban fejtegeté a szabadelvű szónokok érveit, okoskodásait, hogy tömött, hangzatos nyelvezete alatt minden beszédkivonatnak sokkal nagyobb hatása lett, mint a tényleg elmondott beszédnek”. Nem véletlen, hogy épp ez az egyéni hang szúr szemet legelőbb a kormánynak. Hivatalos helyen már 1835 nyarán összeállítják azokat a pontokat, ahol Kossuth egyéni megjegyzésekkel látta el a lapjában közölt beszédeket.

A szerkesztő funkciója – éppen mert levelezői útján kapcsolatban áll a megyékkel – már ekkor is jóval több, mint puszta hírközlés és kommentálás. Fel tudja például használni azt a törvényt, hogy a megyék az országgyűlés folyamata alatt, menet közben is módosíthatják utasításaikat. Kossuth tehát közvetlen politikai akcióba kezd a reformok mellett. Több újságlevelében szólítja föl a megyéket, próbálják elérni az eredeti utasítások kedvező módosítását, mert az országgyűlés erőviszonyai ezt kívánják. S amikor e törvény éppen ellenkező, az új ellenzék számára hátrányos intézkedésekre ad alkalmat – pl. épp Kölcseyt fosztva meg a pozsonyi szereplés jogától –, Kossuth tapogatózni próbál: nem lehetne-e az ellenzék e fontos tagját más megyében megválasztani. Így bontakozik hősünk politikai bázisa és szerepe: szorosan a megyék talaján állva, de nem odaláncolva egy megyéhez. Újfajta, eddig szokatlan bázis ez, központi, de mégis a nálunk legfontosabb helyi politikai szervezetekre támaszkodó. Kossuth egyszerre válhatott a megyei viszonyokat aprólékosan ismerő politikussá, s egyszerre átfogóan gondolkodó „státusférfiúvá”. Ilyenekből ezen az országgyűlésen még igen kevés volt. Hősünk mindenesetre büszke öntudattal írhatta: az országgyűlésen felerősítette a kevés reformer hatását. „Ha mécset gyújtottam a sötétben, én csak a fáklyahordó valék, s idegen tűz, a képviselők sorában álló dicsőséges férfiak szellemi tüzének világa volt, melyet hordoztam, s a közvélemény nekem mégis jutalomul becsületet nyújtott, bizodalmat adott, melynél szebb jutalom embert nem érhet, s cselekvé, hogy fáklyát hordván a sötétben, én magam is világosban látni tanultam, s a tapasztalásnak gazdag tárháza, az értelem kifejlése, a polgári erény megedzése s a karakter megerősödése volt ama semmi balsors által el nem vehető jutalom, melyet nehéz, fáradságos, nem örömtelen, nem becsület nélküli pályámon arattam.”

Amint ez az új viszony, ez a centrumban egybefutó megyei hálózat kialakult, már nem volt akadálya annak sem, hogy alkalomadtán fordítva működjék. Az Országgyűlési Tudósítások helyébe lépő Törvényhatósági Tudósítások ezen a fordított elven alapultak. A pozsonyi központnak, az országgyűlés végeztével, már nem volt értelme: Pestre került tehát Kossuth s a szerkesztőség, Pesten gyűltek össze a megyék politikai életének legfontosabb információi. A megyék most nemcsak azáltal váltak fontosabbá, hogy országgyűlés híján csakis bennük zajlott az ország „nyilvános élete”. Különös jelentőségük volt az új ellenzék szempontjából, amely a törvényhozás idején döbbent rá: az első, a talán döntő csatát még a megyékben kell megvívnia. Ott kell többségre vergődnie, haladó utasításokat, s a korszellemet képviselő követeket kiharcolnia, mert enélkül kudarcra ítéltetett az országgyűlési reform.

Kossuth tudja, s ezt egy helyütt megfogalmazza, hogy „talán mégsem veszett el e három év hasztalan, két kézre szórtuk a magot, többnyire ugar vagy parlag mezőkön” – de tudja azt is, hogy e magokat most „öntözgetni” kell. Hiszen „mielőtt egy nemzet a törvényhozás csendes útján egész rendszerét rendszeresen kijavíthatná, nem egyesek fellobbanásának, hanem a közvéleménynek, mondom a közvéleménynek, három stádiumon kell keresztül haladnia. Először éreznie kell, hogy a dolog úgy, amint van, nem jól van. Aztán, hogy másképp is lehet, végre, hogy másképp kell lenni. Míg ezen utolsó imperativust szívvérével össze nem forrasztja a nemzet többsége, addig nem reformál…” A közvélemény előkészítésének a koncepciója most fogalmazódik meg Kossuth gondolkodásában. Az az elképzelés, amely a negyvenes évek közepéig, tehát vitánk nagy részében is uralkodó marad. Optimista koncepció ez: nemcsak igényli a reformok tömeges megalapozását, hanem lehetőnek is tartja, hogy azok a nemzet „szívvérével” összeforrjanak.

A Pesten megtelepedett Kossuth – kezében a közvélemény reformra csábításának feladatával, maga mögött a megyék nagy részére kiterjedő levelező hálózattal, fejében új politikai tervekkel – 1836 májusában felvételét kéri a híres, Széchenyi alapította Kaszinóba. Ajánlója nem akárki: Wesselényi. Neve, az ajánlóéval együtt, ahogy szokásos, megjelenik a Kaszinó hirdető tábláján. Másnap Széchenyi, s ez már szokatlan, találkozóra hívja Kossuthot. Ami kettejük között ekkor történik, fél évszázad múlva is emlékezetes marad Kossuth számára.

„Alighogy a felvételi ajánlás a palatáblára kiíratott, Széchenyi megszólított, hogy beszélni kívánna velem négyszemközt bizalmasan. Előadta, hogy mi céljai voltak a Kaszinóval, s mennyi bajába került lecsillapítania a féltékenységet »odafenn«, ahol nagyon nem szerették a gondolatot, hogy a magyar mágnások Bécstől elmaradjanak, s még inkább nem szerették, hogy legyen otthon, a hazában egy Társas gyülhely, ahol azok, akik lendíthetnének valamit ezen a szegény hazán, találkozhatnak, eszmét cserélhetnek, a tevékenységre ingert kaphatnak. Dehát üggyel-bajjal sikerült azt az idegenkedést legyőznie, a dolog megvan, már nem is félnek odafenn a Kaszinótól, maga Metternich is tagja… Mármost (mondó), ha ön (márhogy én!) felvéteti magát, Metternich újra gyanakodóvá lészen, azt fogja gondolni, hogy itt valami agitacionális fészek készül, még eszébe juthat ki is húzatnia nevét a tagok lajstromából, s persze a kolompos nyájat von maga után. Kérem Önt, nagyon kérem, vonassa vissza az indítványt. Mondhatná Ön: ha nem tetszik, golyózzanak ki! Hja! az nem megyen. Ön nagyon népszerű ember, a Kaszinó járatta Tudósításait két példányban; nagyon kapós volt; az nem megyen; talán ha mehetne, sem megyen; a golyózásból így is, amúgy is szakadás lenne, épp ebben van a baj. Nagyon kérem Önt, ne hozzon minket zavarba, lépjen vissza; mert ha Ön invistál, Jézus Mária úgyse, tartok tőle, hogy amit oly nehezen építettem, összedől. Így Széchenyi. Csodálkoztam s – nem tagadhatom – bosszankodtam is a társadalmi osztrakizmus e furcsa neme felett. Bocsásson meg nekem a gróf – mondám –, … hanem mondja meg: igazán olyan potencírozott Sámsonnak néz Ön engem, akinek nem is kell az oszlopokat megráznia, hanem elég egy hírlappal a kezében, egy szivarral a szájában, amott a harmadik szobában egy karosszékben letelepednie, miszerint az Ön épülete összeomoljék?… Hiszen van itt a Kaszinó tagjai közt ember, aki igazán Sámson, nem ilyen törpe egyéniség, mint szerény magam. Wesselényit értem; tőle bizony félnek odafenn, megmutatták, hogy félnek, mert hiszen borúra-derűre már nótapert is akasztanak a nyakába… Hát legyen nyugodt a gróf, nem alkalmatlankodom a méltóságos uraknak; visszalépek; egy kis csodálkozást viszek magammal, de biztosítom méltóságodat, hogy ez egy mákszemnyit sem fog csorbítani azon őszinte mély tiszteleten, amellyel Ön iránt viseltetem.”

Széchenyi egykorú naplóbejegyzései így szólnak ugyanerről az esetről:

„1836. május 28. Wesselényi Kossuthot a Kaszinóba hozta, stb. Ezzel a társaságot, az én munkámat, oly nehéz munkámat tette tönkre.

1836. május 29. Szemtől szembe Kossuthtal a Kaszinó miatt.”

Az országgyűlés végén a kormány elhatározta: kíméletlenül lecsap az új ellenzékre, most, amíg lehet. Az utolsó pozsonyi hónapok valójában támogatták ezt az elhatározást: még a szabadelvű utasítású megyék egyes képviselőit is sikerült a reformok ellen csábítani. Az új ellenzék előbb még abban reménykedett, hogy „ha a nagy tömegek itt-ott elcsábíthatók is, de a követek szilárd hazafias egyénisége elég biztosítást nyújt a nemzeti újjászületés egykori diadalára. Most azonban, annyi hűtlenség után, e remény is megrendült.” Az udvar úgy látta tehát: itt az utolsó alkalom, hogy az új ellenzéket még csendességben, nagyobb, tömeges tiltakozás nélkül elhallgattassa. Nem meglepő, hogy kiket vett célba: elsősorban azokat, akik az új reformeszméket a megyei nemesség közelében, a politika terepén képviselték. Wesselényit, egy ifjakból álló társaságot, Kossuthot.

Kossuth, ha nem is volt még országos hatású politikus vagy vezéregyéniség, a legszorosabb kapcsolatban állt mindazzal, ami a magyar politikában új volt, s ami ellen most a kormány támadást indított. Személyes jó viszonyban volt Wesselényivel; szellemi és munkakapcsolatban az országgyűlési ifjakkal; lapja élő bizonyítéka volt a reformerek nyilvánosságot követelő törekvéseinek. Kossuth elfogatása tehát nem volt véletlenszerű. Az 1837-es lefogásnak persze voltak közvetlen előzményei. A Törvényhatósági Tudósításokat már 1836 nyarán betiltották. A dolog nem is látszott olyan egyszerűnek. A lap formailag magánlevelezés módján terjedt, mint elődje, az országgyűlési újság. Hírlapi cenzúrával tehát nem lehetett hozzáférni. A tilalmat így csak a nádor útján, Pest megyén keresztül érvényesíthették. S ez bajok tömegét hozta a kormány fejére, mint minden olyan esetben, amikor ellenzéki többségű megyével került szembe. A megye ugyanis nem hagyta helyben a tilalmat. Sokan a Kossuth iránti politikai vonzalom hatására, tehát mint reformerek döntöttek így. De sokan más okokból: az „ősi szabadság”, a gyűlések nyilvánossága, a levelezési szabadság védelme miatt.

A Tudósítások, e jelentős reformintézmény ügye így sérelmi tárggyá alakult, amely mögött már széles nemesi közvélemény állt. Nemcsak Pest megyéé, hanem a többi törvényhatóságé is. A kormány rosszul számított, ha csendességet remélt. Feliratok tömege érkezett a Helytartó Tanácshoz: sok megye, tiltakozásképp, csak most rendelte meg a lapot, amit Kossuth még hónapokig bátran folytatott. A Tudósítások nagy sikere a tiltás következménye volt: az előfizetők száma majd háromszorosra ugrott. Kossuth ismét találkozhatott a régi tapasztalattal, amit követtársa, Deák még az országgyűlés idején így fogalmazott meg: „Nem kell jósnak lenni, hogy megjövendöljük, miképpen a kormány politikája jobban kifejtendi a nemzeti ellenzéki erőt, mint minden összművészeti intézetek.”

Kossuth dolga tehát sérelemmé vált: a nagy Wesselényi s a fiatalok ügye mellé került. S egyenesen a középpontba, amikor 1837 májusában – alap dolgát a „legkézenfekvőbben” rendezve – a kormány a szerkesztőt fogatta el. A megyék nemessége szemében Kossuth letartóztatása sérelmek egész tömegét jelentette. Nemcsak az ügy igaz volta háborította föl, de a lefogás módja is; nemes embert, a törvény értelmében, ítélet nélkül nem lett volna szabad börtönbe zárni. A szerkesztő pere a szokott lassúsággal folyt: egy egész esztendeig tartott. A négy évre ítélt Kossuth azonban már nem volt az az ismeretlen fiatalember, aki a benne feszülő energiákat, a kitűnni vágyás erőit kínzó névtelenségével kényszerült egyeztetni. A per nyomán országosan ismertté vált.

Az ítéletek (Wesselényi három, Lovassy tíz évet kapott) visszhangját jól jellemzi Horváth Mihály, aki nemcsak a reformkor történetének első összefoglalója, hanem szemtanú is. „Az elfogatások híre közönséges megdöbbenést okozott országszerte, s még azok is, kik az ifjak néhányait némi policiális fenyítésre méltónak tartották, a vádat, mely ellenök emeltetett, a bánásmódot, melyben a kereset lefolyása alatt részesíttettek, s végre az ítéletet… egyáltalán nem látták igazolhatónak… A hazai főtörvényszékek ezen semmiképp sem menthető, szembetűnőleg törvénytelen eljárása nagy bosszúságot s ingerültséget támasztott az országban. Alig volt megye, mely valamint elébb a vádlott ifjak mellett fel nem írt, úgy most közgyűlésein a legélesebb gáncsokat nem hallatta volna e főtörvényszékek ellen… Széltében hangzék a keserű panasz, hogy… a polgárok élete, vagyona, szabadsága felett puszta önkény határoz, a törvények nem adhatnak többé védelmet, maga az igazságszolgáltatás, a bírói hatalom párteszközzé alacsonyíttatott.”

E közvélemény, e békétlen, sérelmi okokból a reformerek mellé állt közvélemény oltalma alá helyezte Kossuth a betiltott Törvényhatósági Tudósításokat. Most börtönben ült, de először érezhette maga mögött az ország nemességét.

A kormányterror megerősödése idején Széchenyi igen nehéz helyzetbe került. Már az országgyűlés tárgyalásaiba is csak akkor elegyedett, ha számára különösen fontos ügyről, elsősorban saját alkotásairól, vállalkozásairól esett szó. Ő, aki a sokaságról azt írta: úgy kell vele bánni, „hogy a nagyobb résztől nem kívánunk olyas áldozatokat, melyeknek nemcsak tüsténti jutalmok nem volna, hanem még végcélfok is homályos kétségben ingadozna”… – ez a Széchenyi tehát nem kísérhette valami nagy szimpátiával a „sok haza-pufogtatást”, s a mindenre fölharsanó éljeneket. Ezt az idegenséget gyakorta magyarázták személyes tulajdonságaival. „Széchenyi diplomata a szalonokban, kimeríthetetlen ügyességű, hol egyéneket kell terveihez csábítani, mester a rábeszélés taktikájában, ha főhivatalnokok kabinetjében keresi a prozelitákat, szeret az irodalom által behajtatni valamit a közönséggel: de egy vegyes és követelő tömeg előtt ritkán tud eléggé alázatos vagy szerény lenni arra nézve, hogy a népkegy árját követni, s követve megfordítani elszánhassa magát.” De ne pszichológiai vonásaiban keressük a „tömeg-idegenség” okát, mint Falk, az első biográfus.

Széchenyi nem követte „a népkegy árját”, de azért nem, mert elképzelhetetlen volt számára, hogy azt „követve megfordítani” lehessen. Hősünk az országgyűlés folyama alatt is megpróbálta régi reformelképzelését követni, mely szerint „sok van mulasztatlanul teendő, amit a haza javáért sem a kormány nem tehet, s jó, hogy nem teszi, mert ez az önkény ellenzáloga; de a Nép sem eszközölhet, s őrangyalunk mentsen, ne is eszközölje, mert abból anarchia támadna.” Éreznie kellett azonban: a régi gondolat, épp mert közben a politikai közeg megváltozott, kezd újfajta értelmet nyerni. Mégpedig politikai értelmet. Az országgyűlés végefelé sokan – s köztük a messzebbre látók, mint Kölcsey – érezték egyre elviselhetetlenebbnek „udvar” és „haza” reformot nem érlelő, energiát rabló ellentétpárját. Ebben a helyzetben más színben tűntek föl azok a nézetek, amelyek „Bécs” és a „nemesség” pólusai közt valami új támaszpontot kerestek. Széchenyi országgyűlési passzivitása, úgy érezzük, épp abból következett, hogy látta: „függetlensége”, kormány és haza közt szilárdan álló támaszpontja nem maradhat egészen védtelen a politikától. Reformvágya persze ekkor sem enyhült, de mind aggályosabbá vált a tömeges meggyőzéssel szemben. Ebben az időben – ahogy öregkorában életrajzírójának elmondta – így agitált: „Tudja ön, hogyan tettem, hogy ezt vagy azt a gazdag nyárspolgárt, ki pénzeszsákján ült, hazafias vállalatok részére jelentékeny áldozatokra rávegyem? Órák hosszáig kószáltam a Váci utcán, hová déltájban ez urak sétálni járogattak, s amint egyiköket megpillantottam, hozzá rohantam, megráztam a kezét, hogy minden ember lássa, karon fogtam, s kértem, hogy egy óranegyedig vele sétálhassak. Erre aztán úgy elérzékenyült az én emberem, hogy mire az óranegyednek vége lett, nemcsak egy vagy több ezer forintot nyertem vállalatom számára, hanem egy derék terjesztőjét is a vállaltnak.”

Az emberek megnyerésének ez a – talán kis öniróniával ábrázolt – módja nemcsak azért tűnt furcsának és anakronisztikusnak, mert az országgyűlés idején mindenkit a politika foglalkoztatott. Alapjai is ellentmondásosak voltak. Hisz mitől „érzékenyült el” annyira, egészen az áldozathozatalig, Széchenyi beszélgető partnere? Mert tudta, tudni vélte, hogy – későbbi kifejezéssel – a „legnagyobb magyar” szánt neki „egy óranegyedet”. Széchenyi e hírnevét azonban, tudjuk, a reformer ellenzék alapozta meg: a Hitelre hivatkozó, de annak szellemével sokban mégis ellentétesen cselekvő fiatalok emelték magasra. A gróf így hát arra kényszerült, hogy politikában fogant hírnevét használja föl a reform olyan útjának érdekében, amely viszont a személyes meggyőzésen alapult, s a tömeges politika ellen irányult.

A kormányterror ideje még jobban megnehezítette a személyes meggyőzés ügyét. Újabb lökést adott ugyanis annak a folyamatnak, amelyet hősünk, a Hitel megírásával, kényszerűen választott. A reformeszméit – persze a maguk módján – értelmező ifjak egy része börtönben ült. Széchenyi, legmélyebb idegenkedése ellenére, azonosulni kényszerült velük: ha nem is gondolataikkal, de legalább mint a törvénytelenség áldozataival. Wesselényi dolgában személyesen járt el „odafönt”. Közben azonban, reformalkotásai érdekében, hasznosítani kényszerült azt a kormányzatot, amelyet terrorisztikus intézkedéseiért határozottan bírált. De ami a legfontosabb ez sem állította Széchenyit a politikai függetlenség hőn áhított alapjára. Ellenkezőleg: abba az irányba vezetett, hogy hősünk politikai szerepe és alkotó reformtevékenysége elváljék egymástól. E kettősség már az országgyűlés idején is látható volt. Pozsony a politikai szereplés színtere maradt számára; ezt időről időre – tulajdonképp évekre – megszakította a Vaskapu hajózhatóvá tétele, a Dunagőzhajózás, s a tervezett pestbudai állóhíd érdekében végzett tevékenysége.

Széchenyi az országgyűlés idején persze még érezhetett kapcsolatot is kétféle tevékenységi formája között. Nagyobbszerű alkotásai ugyanis nem állhattak meg a nemesség országgyűlési hozzájárulása nélkül. Az 1835:26. törvénycikk helybenhagyta a híd ügyét, s ezzel azt is, hogy – e kivételes alkalomra – a nemesség adózzék. Bár a törvényben nagyon határozottan ott állt, hogy az adózás „csak ez egy esetben, s minden ebből vonható következések nélkül csak az alább megjelölendő időre” szól – Széchenyi mégis boldog lehetett: valahogy így képzelhette praktikus haszon és példaszerű, távolabbi tanulság együttesét. A kormánypolitika fordulata azonban nem engedte az ilyen lépések folytatását. A nemesség energiái a sérelmek terére torlódtak, a kormánnyal való kapcsolat – mely itthon azelőtt is Széchenyi „gyengéjének” számított – most igen kényessé vált. Alkotás és politika végképp elvált egymástól. Széchenyi – mintha nem tudta volna, kicsoda a kormány megváltozott eljárásmódjának irányítója – megpróbálta „meggyőzni” Metternichet: a magyar ügyek irányítását más emberekre kell bíznia. Ugyanakkor Wesselényi fölmentésén fáradozott, sőt, „jelentékeny összeget írt az aláírási ívre a fogoly Kossuth családjának segélyére” is.

A fogoly pedig már a nyilvánosság folytonos figyelme közepette élte börtönidejét. „Számot adtam magamnak – vallotta később – hazánk állapotjáról, s institúcióinak hiányairól; levontam tapasztalataim, ismereteim tanulságait; meghánytam agyamban minden egyes kérdést, s véleményt képeztem magamnak a megoldásról. E meditációknak későbbi pályámon nagy hasznát vevém…”

Mit tanulhatott meg Kossuth a börtönben? „Az angol nyelvet” – szokták emlegetni; ez is hozzátartozott a jogtalanul fogva tartott, de a legszorítóbb helyzetben sem csüggedő, öntudatos polgár mítoszához, a reformkor Kossuth-képéhez. Fontosabbnak érezzük a politikai axiómákat, tanulságokat és kérdéseket. Az axióma: tömeges támogatás nélkül a reformok nem vívhatók ki, hanem áldozatul esnek az udvar és a maradiak támadásának. A legfőbb tanulság: a körülmények úgy hozták, hogy most az új ellenzék mögött áll az ország nemessége. Azok is, akik addig hallani sem akartak reformokról, s tán most sem akarnak hallani róluk. A döntő kérdés pedig ez volt: hogyan képes az új ellenzék megőrizni, s harcában érvényesíteni ezt a tömeg-támaszt?

 

1840 májusában Kossuth kiszabadult. Egy egész ország követelte az ő s társai szabadonbocsátását, élén a jogi-sérelmi ügyekben igen járatos, s politikai vezetőszerepre most emelkedett Deák Ferenccel. A kiszabadult első politikai tette a sérelem által összekovácsolt nemességnek szólt: hálás gesztus a megyéknek, hogy pártolták a fogvatartottak ügyét. Kossuth e gesztust újabbal, meglepőbbel is tetézte: amikor Pest megye nemességének megköszönte, hogy mellé állt, gróf Széchenyi Istvánt a „legnagyobb magyarnak” nevezte. Miért? Úgy érezzük, e dicséretnek több köze van Kossuth börtönbeli „meditációihoz”, mint első pillantásra hinnénk. Hisz tudjuk: Széchenyit és Kossuthot már ekkor sem fűzte össze valami nagy szimpátia. Kossuth kiszabadításában Széchenyi nem járt el személyesen, mint pl. a Wesselényi ügyében. Széchenyi népszerű volt, ráadásul kockázat nélkül lehetett dicsérni, hisz neve már ekkor sem politikai jelszó: „odafent” fenntartással, de nem ellenségesen szemlélték tevékenységét. Mi késztette mégis Kossuthot e nagy hatású kijelentésre? Sőt: mi késztette arra, hogy a „legnagyobb magyar” titulust még többször is megismételje?

Kicsit bővebben kell idéznünk e beszédből, hogy megfigyelhessük: miképp, milyen közegben hangzott el – alig egy évvel kettejük nagy vitájának kirobbanása előtt! – Kossuth „történelmi dicsérete”; az az elnevezés, melyet ma is emlegetünk, de melyet Széchenyi mégis zavartan fogadott, mintha jobban örült volna, ha el sem hangzik. A „legnagyobb magyart” először említő beszéd számunkra fontos része így szólt:

 

Kossuth: „Közel nyolc éve, hogy ím országos nagy szükség érzete felejtenem hagyó erőtlenségemet, s engem az érdemtelen hír- s névtelen homályos polgárt késztete, hogy megkísértsem a töretlen pályát egy nagy cél felé. A pálya nehéz volt, göröngyökkel s tövisekkel tölt előttem, semmi törés, semmi nyom, én első botorka vándor a kietlenben, és erőm oly gyenge és tehetségeim oly nyomorúak, semmim, de semmim, mint a hajthatatlan szilárd szűz akarat, s az akkor még ifjú kebelben vas türelem. És megizzadtam pályám homokát! Sok hatalmasok komor tekintete hunyorga reám, s mindazok, kiknek nyilvánosságtól rettegni okuk vagy érdekük volt, mindazok, kik, mint az éj madarai irtóznak a világosságtól, elleneimmé s ügyem elleneivé váltanak, s tapasztalék bőven megtámadást a nyílt erőszaktól a sötét rágalomig. De akiknek céljaik úgy, miként eszközeik, a sötétség leplére nem szorultanak, kik, valamint én is, a politikai élet minden lépteit napfényen tenni szeretik, s utálnak minden titkoskodást, melyet csak a bűn keres, de a tiszta kebel törvényszerű érzete magától messze utasít, mindezek barátaimmá s ügyem barátaivá lettenek. S így lőn, hogy amiből gyönge fuvalatom alig volt képes pislogó mécseskét éleszteni, azt honunk jelesbjeinek gyámolítása egy kis szövétnekké növelte, mely legalább annyi világot adott, hogy éreznők mellette, mi borzalmas nem jó e térszakon is a sötétség, valamint egy nagy és fontos téren a setétséget utálni már megtanultuk volt fényvillogással ama férfiúnál, kinél századokon ható eredményekben sem nem többet, a nemzet újjonszületésén sikeresben munkást, egyszóval kinél nagyobb magyart nemzetem évkönyveiben nem ismerek, s kinek nevét, a Széchenyi István nevet csak buzgó hálával és hű lelkesedéssel emlegetendi minden magyar. amíg lesz magyar.”

 

Ebben a beszédben hangzott el először a legnagyobb magyar nevezet. A beszéd egésze talán magyarázatot ad az ideges fogadtatásra. Széchenyi ugyanis – valamivel később, amikor Kossuth megismételte a titulust- ezt írta naplójába: „Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezett. Harsogó, hosszú taps. Meg se moccantam. Később Kossuthhoz: miért emel oly magasra, hol nem tarthatom fel magamat.”

Indokolt volt-e Széchenyi zavara? Azt mindenesetre megérezhette: a „körítés” fontosabb, hatásosabb, mint maga a dicséret – s a körítés itt nem őróla szól. Megsejthette a beszéd sok kimondatlan árnyalatát is. A magát parányinak nevező „homályos polgár” oszt itt ítéletet a „hatalmasról”, a legnagyobbról – s ezzel, finoman bár, de azonmód vissza is vonja a maga kicsinységéről mondottakat. Akik előtt e beszéd elhangzott, aligha ismertek nagyobb kitüntetést annál, mint amikor valaki „az évkönyvek” nagyjaival szerepel egy lapon. De Széchenyi ennek sem örülhetett maradéktalanul, hisz e szavak azt is sugallták: a „nemes gróf” immár pusztán történelem – a jelennek nincs dolga vele. Ráadásul Kossuth térben is „korlátozza” Széchenyi tevékenységét, hisz ennek hatósugarát csak „egy nagy és fontos térre” vonatkozóan ismeri el.

A „megdicsért” érezhette ezeket az ellentmondásokat, hisz, mondhatjuk, kényes volt Kossuth fogalmazásmódjára. Egy anekdota szerint később így jellemezte ellenfele szónoklati modorát: „ez a fickó ördöngösen ügyes, olyan, mint egy francia szakács; a döglött kutyát is úgy fel tudná tálalni, hogy beléharaphatnánk”. Persze itt jóval többről van szó a szöveg ügyes megformálásánál vagy szóvirágoknál. A politika nyelve zavarhatta legerősebben Széchenyit: nyíltan kimondott szavak és belső tartalmak feszült ellentéte. Ebből talán csak annyit érzett, hogy róla túlságosan kevés szó esik, s a szónok inkább önmagáról beszél. Pedig az egyszerű elemzés is megmutathatja, hogy Széchenyi személye igen fontos eszköz Kossuth kezében a maga politikusi helyének kijelölésére. Lássuk közelebbről.

Cseréljük fel próbaképpen a szöveg két, jól elkülönülő részét. Ha a másodikat, ahol valóban Széchenyiről van szó, az első elé helyezzük, a beszéd egész értelme megváltozik. Nem véletlen tehát az eredeti sorrend. A szöveg a múltban kezdődik (közel nyolc éve stb.), és mintegy Kossuth pályafutását követve érkezik a jelenhez. Széchenyi neve csak ekkor említtetik: csak azután, hogy láttuk felvillanni, sőt megnövekedni a reform Kossuth ébresztette lángját. Ez a sorrend igen fontos. Arra szolgál, hogy – finoman, sugallva – megbontsa, feloldja a kor uralkodó azonosítását Széchenyi személye és a reform kezdete között. „Széchenyi felrázta nemzetét” – vélték és írták akkoriban. Kossuth ekkor még nem eléggé erős ahhoz, hogy ezt az eszmét nyíltan bonckés alá vegye – ezt majd a Kelet népe vitában teszi meg –, de már itt is lépéseket kezd, hogy a reform dolgát a maga ügyével azonosítsa. Ezért korlátozza Széchenyi tevékenységét csak egy nagy és fontos térre; ezért állítja a magyar reform ügyét saját személyes életútjával párhuzamba.

E párhuzamnak azonban egyéb konzekvenciái is vannak: olyan tartalmak, amelyek immár nyíltan a beszéd hallgatósága számára készültek. Miután Kossuth a reform dolgát a maga ügyével azonosította, ellenségeit és barátait a haladás ellenségeiként és barátaiként tünteti fel, az utóbbiakat jó, az előbbieket a polárisan ellenkező rossz tulajdonságokkal ruházza fel. Ezzel a szónok ezt sugallja: aki szereti a világosságot, aki becsületes, aki egyszerű stb. – az mind velem van, az mind reformer. Ez a hallgatóságban valahogy így jelenhetett meg: „Kossuth ellenségei a mi ellenségeink is.”

Hogyan éri el Kossuth ezt az azonosítást? Hisz ha csupán fölsorolná, hogy ő s ügyének barátai tiszta keblűek, törvénytisztelők stb., míg ellenségei ezzel szemben titkoskodók, bűnösök, rágalmazók – még korántsem érne célt. Hallgatóságának egy részét talán így is megragadná az ügyesség, amellyel Kossuth felsorakoztatja a kor morális-politikai paneljeit, a nyilvánosságtól a világosságig. A naivabbak s tapasztalatlanabbak mellé állnának, hisz ki akarja az „éj madarait”, a bűnt, a titkoskodást pártfogolni? A beszéd hallgatói azonban nemcsak ilyen emberek lehettek. Mások szemében ugyanis e panelek már igen gyanúsnak számíthattak, éppen többértelműségük, közhelyvoltuk miatt. Az ilyen hallgatók már érezték – hogy az egy-két évvel későbbi konzervatív sajtót idézzük –: „ritka jelenség”, ha egy politikus a törvénytelenség, a bűn, a nyilvánosságtól való félelem nevében s képviseletében lép a pulpitusra.

A Budapesti Híradó e gúnyos gondolata megmutatja azt a közeget, melyben Kossuth olyan óriási hatást tehetett. A modern politika eszköztára, érvrendszere, fogalmi készlete ekkortájt alakul ki Magyarországon. Még mindig hatást kelt, ha politikai álláspontja védelmében valaki a törvényességre, a tiszta kebel meggyőződésére és a maga jószándékára apellál, de az ilyen érvelést már sokan semmitmondónak, üresnek érzik, sejtvén, hogy a „jószándék” önmagában kevés egy politikai nézet alátámasztásához, s látván, hogy a politika lényege többfajta világosság, többfajta törvényesség létezik.

E kettősség, ez átmeneti helyzet szociológiailag is érvényes, különösképp Pest megyében, ahol a széksorokban – nem is beszélve a karzati fiatalokról – már nagyon is vegyes „sokaság” ült. A kúriájáról épp kimozdult peremvidéki nemes éppúgy, mint a főváros politikailag tapasztalt nemes-értelmisége, s a lassan országos vezető szerepet játszó megyei tisztikar.

Kossuth képes arra, amire Széchenyi soha: beszédében számol az átmeneti helyzettel s a szociális kettősséggel. A naivabbak, a sérelmi ellenzékiek számára beveti a régi moralizáló politikai építőkockákat, sőt, a gyengébbek kedvéért az ellentétes tulajdonságokat is felsorakoztatja a másik oldalon, az „ellenségek” térfelén. Börtönévei ráadásul súlyos személyes fedezetet adnak szavainak. Maguk a panelek semmiben sem különböznek a politizáló nemesek hagyományos közhelyeitől, azoktól, melyek százával hangzottak el a megyegyűléseken. Kossuth így fejezi ki, hogy abból a világból való, melyből hallgatói – az ő szimbólumaikat használja. Ezen alapul Kossuth szélesebb nemesi tömeghatása.

A mélyebben gondolkodók számára pedig – s ezek lesznek majd a szónok igazi szövetségesei – Kossuth felépíti ezeket az építőkockákat. Az építés módja zseniális: népmesei. Az egyszerű, névtelen, „homályos polgár” – olyan, mint mindenki – útnak indul, és barátai segélyével úrrá lesz a fondorlatos hatalmasokon, a sötétség birodalmán, az ellenségeken. Kiválik a többi közül, de a többi segítségével. A gondolatok egymásrahelyezésének e módja – a beszéd népmesei formát mutató koncepciója, valójában azonban burkolt politikai mondanivalója – jóval túlmutat a nemesi közhelyeken, s szinte egy plebejus demokratát idéz elénk. Ezen alapul Kossuth nagy hatóereje, melyet a plebejus-honorácior rétegre s a nemesi értelmiségre gyakorolt.

Kimondott és burkolt, sugallt mondanivaló – ez a kettősség onnan származik, hogy Kossuth tudta: immár tagolt sokasággal áll szemben. Tudta: az a tömeg, amelynek akarata nélkül Magyarországon nincsen reform, a nemesség, melyből maga is vétetett, a sokaság, melyet képviselni, úgy érezte, felhivatott – nem egynemű. Tapasztalhatta: bizonyos kérdésekben (főleg a sérelmiekben) ez a sokaság egyet akar. De tapasztalhatta azt is, hogy ez az egység igen kényes, mert alkotó elemei nagyon is különböznek. Támaszkodni erre a sokaságra – de kritikusan átlátni heterogén, tagolt jellegét; az egész támogatását élvezni – de mintegy észrevétlenül, a „jobbik rész” tervei érdekében Kossuth központi problémái tükröződnek ebben a beszédben is. Nemcsak elmondott és elrejtett szavak kettősségében. Hanem – közvetve – abban is, ahogyan a maga helyét, majd a Széchenyiét kijelöli a hallgatók előtt.

A magáét sok jó tulajdonságával, ugyanakkor egyszerűségével, barátok és ellenségek nagyon is evilági hálózatával határozza meg, mintegy „megfogadva” azt a tanácsot, amit Seneca, az ókori bölcselő szánt a politikusoknak: „Azon igyekezzünk, hogy életünk jobb legyen, mint a tömegé, de ne legyen vele ellentétes, különben elijesztjük és elfordítjuk magunktól azokat, akiket meg akarunk jobbítani… Tekintsenek fel bámulattal életünkre mind, de azért ismerjenek rá.”

A Széchenyi helyét döntően ellenkező módon írja le Kossuth. S most nem azokra a finoman rejtett, tulajdonképpen Széchenyi ellen irányuló tartalmakra gondolunk, melyeket vizsgáltunk már. Hanem főképp a dicséret sajátos módjára. Kossuth toronymagasan maga – s ezzel mindenki – fölé emeli későbbi vetélytársát. Látszólag dicséret ez: valójában távolságteremtés. „Én közületek való vagyok, én képviselhetlek benneteket – mondja e beszéd a hallgatóknak –, de a nemes gróf messze van tőletek, nem ismerhettek magatokra benne.”

Idéztük az imént a megdicsért zavart sorait: „nem tarthatom fel magam”. Széchenyi nem először írta le ezt a mondatot. Itt most úgyszólván csak önmagát idézte: a Hitel politikaellenes sorait, ahol ugyanezt a fordulatot használta. „S nem szolgálhatni valakit gonoszabbul, mintha dicséreteink által igen magasra emeljük, ami által őtet úgyszólván egy magas toronyra állítjuk, melyrül szégyen nélkül nem ereszkedhetik le, s magát oly magas helyen nem is tarthatja sokáig – s így arcul, azaz a közvéleményben a legfőbb pontrul a legalacsonyabbra szokott süllyedni.” S mindez 10–12 évvel a „legnagyobb magyar” elhangzása előtt íródott. E sorok a politika természetének mély ismeretéről tanúskodnak, noha a politikától való mélységes idegenkedés, félelem diktálta őket.

A félelem véglegesen csak a negyvenes években, s épp a Kossuthtal folytatott vita nyomán igazolódott Széchenyi szemében. De már ekkor sem fogadta kitörő lelkesedéssel a „legnagyobb magyar” titulust. Hisz a keret, melyben elhangzott: toborzó volt. Toborzó, ahol nem az ő számára gyűjtötték a híveket s az elvbarátokat, hanem maga a szónok kísérelte meg, hogy egységbe kovácsolja s reformokra szólítsa a köré gyűlt, sérelmekre fogékony nemességet. Egy év sem telt el, s úgy látszott: a toborzás sikerült.

Kossuth sikere azonban Széchenyi szemében iszonyú jövőt sejtetett. Annak lehetőségét, hogy a számára gyűlölt s mélységes idegenséggel kezelt kettős tapasztalat: a rendi politika és a modernebb tömegpolitika összetalálkozhat, egybefonódhat; az első megerősítheti a másik kíméletlen természetét, s a második életben tarthatja az első korlátoltságát, szűkkörűségét. Széchenyi és Kossuth vitájának kezdőpontja az a lehetőség volt, hogy a reformerek mögé sérelmektől hangos nemesi sokaság sorakozhat föl.