TARTALOM


Anyám, hiányzol – 2003-2006

Anyám, bánatos virágom
Ádventi gondolatok
Az ősz kesergése
Lángvirágok
Mit titkolózol?
Gyere vissza, térj vissza!
Mint a boróka
Anyám, hiányzol
Az éjszaka mélyén
A messzeségből jött

Édes, kicsi szerelem-vágyam – 2004

A világot akarom megismerni
Mindig ölelj!
Legbelül, a lélek
A legforróbb nyárban
Ölem simitja tavaszi szél
Mindenhol megújulás
Ébreszd fel a szerelmet!
Álmomban, átölelve
Tavaszi virágzás
Az emlékezés, a remény
Felbőg éjszakám
Mindig hívlak
Kié vagy?
Az éjjel öbleiben
Siess! Szeress!
Borultál-e rám?
Féltett kincsem
Fekete-bíbor éjszakánk
Minden virág, minden falevél
Azurkék éjszakám
A kór, a szerelem
Gyere ide, csókold a vállamat!
Édes is, fanyar ízű is
Az ősz hálójában
Testünkhöz ér
Asszonyifjító férfi

Tépázza a szél – 2005

Végnélküli idő és végtelen tér
Tépázza a szél
Haragszom az augusztusi nyárra
Elillant a nyár
Surrognak, suhannak az idő ördögei
Szeretsz-e?
Mályvarózsám, bársonyos mályvarózsa

A Styx folyó partján,
hol fehérfürtű virágok
világítanak éjjel,
halott lelkek árnyai
őszi szélben,
őszi szélben,
Hiszem, hogy elriasztom
a halált,
lombok, szálljatok széjjel!
Búcsúzó szavakat hallok,
apám sápadt arca –
és anyámat látom jönni
az ezüst hárserdőn felém,
harsogó, piros szíve feldobog
őszi csillagvirágom, anyám,
ősz csillaga,
bánatos virágom,
ékességem,
a mélyzöld ragyogásban
jössz felém,
virágfelhőben, lebegőn,
harangok zengésével.

2003

Tél. Ádventi szél,
északnyugati, hideg szél,
léleksustorgató szél,
átdereng mindenen a fény.

Megérinthetném a holdat,
űri tájakon kószálnék szerelmesen,
aztán alászállnék a mélybe,
takarj be, vegyél az öledbe!

Hallgassuk a szél susogását,
a karácsonyi éneket,
a harang-zúgást
hadd nézzem arcod titkait,
hadd fejtsem, meg, szeretsz-e?

Beteljesedik a jóslat,
áhítat, csend, éjszakai, lázas
imádat és megölelsz.
Megtartottál, marasztaltál,
és most eljöttem hozzád.

2003

Eső, szél, gyertek,
vigasztaljatok engem,
szorítja mellkasomat
az ősz kesergése,
csupa nedvesség, a tájon –
nedves hűvös falevelek
tánca, verdesése,
maradni, maradni,
azt suhogják a szélben
a fűzfák lehajló ágai,
gyenge szívem susogása,
eső, szél, gyertek,
vidítsátok fel szívemet!

2004

Egy szívreható,
novemberi délután,
amikor még álomkép
az érintésed,
és halványan sugárzó
a nap fénye
mit gondoljak
a lélek ág-bogairól,
és titkaid mély rétegeiről,
hogy fejtsem meg
bánatodat,
mely beborítja napjaidat?
Lángvirágom,
a fénylő, sötétpiros színű
őszben,
a párás, hűvös őszben,
mindenhol néz rám szemed,
nehogy elcsüggedjek
a valóság sűrű,
ködös éjjelében.

2004

Sugarasan szétterül
az esőtől ázott,
beboruló reggel,
mit titkolózol,
barátom, szívbéli férfi,
ne szidj, ne átkozz, engem,
ne kételkedj, ne búsulj, életem!

Mit titkolózol?
Őszi, szomorú-nézésű férfi,
ki minden percedben
a mindenséget látod,
csillapíts le engem,
Ne szidj, ne átkozz engem,
ne kételkedj, ne búsulj, életem!

2004

Gyere vissza,
térj vissza, gyönyörű ősz,
ifjúságom!
Már mélyül, didereg
most ez az ősz,
kék égen az a végtelen,
rezignált nyugalom-
vágyak tudója, őszi szél,
vegyél körül,
csak a Nap fénye,
és a mindenen áthatoló
emlékezés,
a létezésünk,
a varázslások ideje
marasztalnak –
rátalálunk bánatra,
örömre,
az égre, a csillagokra,
a tűzre, a Napra,
és a Holdra,
gyere vissza,
térj vissza, gyönyörű ősz,
isteni ifjúságom!
Ölelve a teret,
Ölelve az eget,
ölelve az egész univerzumot,
ölelve az őselemeket,
boldogan és boldogtalanul,
a napfelkeltét és a naplementét,
a mindig változó évszakokat,
a tavaszt, a nyarat,
az őszt, és a telet,
istent és embert
ölelem én.

2004

A vadgesztenyefák
hatalmas lombja alatt,
ilyenkor, ősz elején,
jó lenne találkozni,
lelkednek titkaival,
bemártózni a hajnali
a harmatba
a harmatos fűben járni,
kábultan –
csillapítsd le természet
szomjamat,
kis madáreledelt adjatok
nekem,
mert virágfészekbe bújok
nemsokára,
mint a boróka ágai,
olyanok napjaim, perceim,
testemet dörzsöljétek be
a boróka gyógyító olajával,
illatos, őszi estén –
a vadgesztenyefák hatalmas
lombja alatt hűs italom legyen
közelséged.

2004

Hófúvás
szálló hópelyhek,
belevisznek az emlékezésbe,
a régi bánat idejébe,
gyerekkorom tiszta,
feledhetetlen sivítozásába,
anyám, hiányzol –
kimegyek ma éjjel
a fagyos éjszakába,
sírni, zokogni fogok újra
miattad, anyám
megcsapja arcomat a hideg,
januári szél,
és látom, ahogy utoljára
sétáltunk a kórház kertjében,
mamával,
akkor is tél volt, nagy hó,
hófúvás,
és reménykedés,
imát mormoltak a fák
anyám,
vergődtél,
megmentőd nem jött el,
mentünk melletted,
nem gondoltunk a halálra,
vártunk haza,
a végzetes órán,
lehúzott valahová a mélybe,
a szörnyű mélységbe, –
a tél hófehér leplébe hirtelen
belecsavart a nedves szél,
nem engedett el,
szorította szívedet,
megdermesztette szívedet.

2005

I.

Élet-halál kísértése,
szédítő tavasz-időben,
zuhogott, káprázott
minden,
csak úgy zúgott Pest összes
vadgesztenyefája,
virágai, lombjai, alatt
bódulva jártam –
mint világító fáklyák
az esős úton,
olyanok voltunk –
az idő labirintusából
kifelé, fölfelé vergődők,
titokzatosan táncoló,
rohanó, száguldó költői,
ebben a transzeurópai estében,
suhogó, csillogó esőfátyol alatt,
a csapzott, pesti utcákon,
végig.

II.

Száguldás.
Az időben és térben,
a boldogtalan nappalok elől,
az éjszaka misztériumába,
valamilyen új csodában
reménykedve,
csak a fájdalom,
a lélekben, a testben,
forog az időben,
a terjedő, a szétáradó,
fájdalom,
a félelmetes bánat,
az emlékezés,
a levegő illata,
a csönd vágya,
a lélek oázisába
néha –
megszállottságunk
az éjszaka mélyén –
szívettépő idegeink muzsikája,
örvénylése.
Hajsza a létezésért.

2005. április

Eljött a férfi,
a boldogság szerencse-csillagát
őrzi,
téli estén,
forróbb, mint a nyár,
ezer és ezer csillagaival,
reményeivel.
Téli estén
a világ összes világítótornya
világít,
akár a sötét tengeren,
a viharos tengeren,
ez a lobogás, ez a lángolás.
Ne sírjatok,
itt van az ifjú,
aki a költészetet szereti,
közel már a tavasz,
közel április, május,
közel a rügyfakadás.
Meglátjátok csodát teszünk,
mi ketten,
az örvények fölött,
hullámverések között,
fönt, a gyöngyházfényű
fényességben, szélzúgásban
lebegünk –
nézzétek, eljött a férfi,
óceánok felől,
kontinensek felől sietett,
száguldott,
míg ideért.
A messzeségből jött,
hogy felemeljen
hozzátok.

2006

A világot akarom
megismerni egészen,
tudni az összes varázsszót,
minden misztériumba
belelátni –
szél kibontja a szerelem
fonalát,
süvíts szél,
süvíts tűz,
ne sorvadjon el testem
túl korán,
hosszú még az utam,
mely előttem áll.

2004

Teremtőm. Gyönyört, örömöt adó
férfi.
Rossz és boldog-lét váltakozását
kíséri az idő,
visszatérsz a szerteágazó térben,
ébrenlét és álom között lengsz,
átölelve engem,
az asszonyodat,
mint riadt vad,
nézel sejtelmesen.

Szólítlak, szólítgatlak,
ízlelgetem csókjaidat,
a teljességbe vigyél,
mindig ölelj!

2004

Rikolt, süvölt, sír,
tavasszal a hajnal,
fénysugarak, csendes áldomás,
szívemben a világmindenség,
ujjongás,
istenek erejét érzem magamban.

Sietnék a szerelem
odújába, hozzád –
szerelmeskedés lesz az éjszaka –
elragad bennünket,
kinyitod a titkok kapuját.

Legbelül a lélek
belsejében kiáltások,
vágyak, kételkedés, szenvedély,
örvendezzünk egymásnak,
szerelemmel,
fájdalommal
érints meg!

2004

I.

A létezés mélyén,
a lélegzésben egybeforrva,
a kiáltásban
odatalálsz a szívhez,
vágyak szállnak felfelé,
tűz a férfi
és víz az asszony,
amikor szeret.
Igazat mondj!
A legforróbb nyárban
jó legyek,
jót tegyek veled!

II.

Amerre, mész,
szél repülésével borulok rád,
hársfaillat körüllengi
újra a várost,
júniusi este, édesillatú,
tüzed fellobbantom.
A legforróbb nyárban.

2004

I.

Ölem simítja tavaszi szél
tavaszi virágok illata száll,
mámoros, áprilisi éjjel
vár rám,
segíts hát,
éltető vízen!

II.

Gyere és igyunk, ahogy nemrég
világosságba nézzünk!
Eső, öntözd a földet, itasd
a virágokat, növényeket:
Már nem tudok nélküled élni
ezután.

2004

Ments meg a haláltól!
Ez a kívánságom tavasszal,
amikor minden napfényes,
ölelkeznek az űrben a csillagok,
szerelmeskednek madarak,
erdei állatok,
árad a vágy a teremtményekben,
mindenhol megújulás,
táplálj, szeress, szólj!

Ments meg a haláltól!

2004

Gyerekként csodálni mindent,
a rejtélyeset, a titokzatosat,
az elérhetetlent, –
siratni az elmúlást, az őszt,
levélhullást, ifjúságunkat,
a test féktelen vágyát,
istentelen táncolást,
a szépséget, a csókokat.

Ébreszd fel a szerelmet,
áldozz, ölelj, légy hosszúéletű,
hogy ne szaggasson az éjszaka,
percek, órák, nappalok, hajnalok.

2004

Álmomban, átölelve téged,
nem siettem vissza
az ébrenlétbe.
Ölem lángjában pihentél,
az űrbe szálltunk,
a tomboló szélbe.

Álmomban fellélegeztem,
bársony leplében lehelt ránk
az éjjel –
furcsa fuvallatban, a szívben,
igazi vágyak
igazi vágyak.

2004

I.

A folyó partján,
ott fészkelnek a kis madarak,
látom a párás időben
a titokzatos folyót –
viszi a víz az ábrándképeket,
és ahogy virágzik minden –
tavaszi virágzás,
legféltettebb virágom,
legédesebb álmom.

II.

Valaki el akarja rontani
a százszor megszenvedettet,
a szerelmemet,
fehér fűz, akácvirág nyílik,
igyuk a bogyók nedvét,
zsenge szívedet hallgatnám.
Szellőrózsák,
a folyó partján üzennek,
szerelmet üzennek.

2004

I.

Legyen enyém az éjszaka
sötét színe,
a hajnal vöröslő látomása,
a nappalok sikító fehérsége,
a tavaszi szél gyengédsége,
a virágok tiszta illata,
a fény, a fénysugárzás,
a lélegzeted, tested melegsége!

II.

Űzd el e homályt,
űzd el a félelmet,
űzd el a romlást,
űzd el a halált!
Társam vagy, hozzád szegődök,
ne legyek vándorló vad!

III.

A remény, melyben vergődünk,
örömöt keresve,
felhevíti a napokat.

2004

Nem nyugodok
soha már,
tapintásod nélkül,
emlékeim nélkül –
hallom a hűvös szél
susogását,
érzem lélegzeted áramlását,
mélyül a nyár, remeg,
fázik még kicsit,
vágyak megmozgatnak
minden létezőt,
átkozott az ember párja nélkül,
felbőg éjszakám.

2004

Hívlak,
mint akinek légszomja van,
mindig hívlak tégedet.
Magányomban,
elvadultan,
jó lenne egymást beborítani,
összeolvasztani,
mint eső csapkodja a növényeket,
szél tépázza a novemberi falombokat,
ahogy erjesztik ősszel
a legérettebb borokat, –
mint gyökerekre
a föld rátapad.

2004

Szeretsz-e,
ezen tépelődöm
reggel és éjjel –
egész napom,
mint kopár, elárvult,
őszi falevelek esőáztatta
kavargása,
félhold, nézd az égen,
élet-szomjúságom –
novemberi este van,
szóljatok keserű dalok,
hegedűszó, sírjatok,
szeress, kié vagy?
Enyém vagy-e még,
vagy szemed rávetetted
egy új asszonyra?
Ennek az új asszonynak
veszélyes ölelése van,
ez az új asszony –
az apokalipszis asszonya,
kié vagy?

2004

Mint a földre boruló virág,
kiszáradok nélküled –
a tűző nap alatt gyere,
a szétterülő napfényben,
hímvirágom, csókfüvem,
a csendes éjszakában,
az éjszaka öbleiben,
fonódj rám,
mint az éjféli harangokat,
kongatják a szerelem óráját.

Hűvös a testem,
sápadt az arcom,
verítékezem –
éjjelre már nem találjuk meg
egymást,
olyan sokára jössz,
olyan soká.

Csábító, hűs éjszaka,
illatos éjjel,
pillangós-fürtű éjjel,
szárnyas, mézes, bársonyos éjjel.

2004

Bánkódtam utánad,
az ágyon tested illatától
megremegtem.
Úgy aludtál,
abban a paradicsomi állapotban,
mint ahogy megszülettél,
részegültünk volna le,
bolondultunk volna bele!

Sustorgó autók,
az utca zaja,
felébresztett álmodból,
az idő veszedelmesen halad,
és elveheti a szerelmünket.

Siess! Szeress!
Csillagok nehogy a világűrben
szétrobbanjanak,
a felforrósodott növények,
virágok nehogy eső nélkül
maradjanak.

2004

Mint virágfejecske a levelek
hónaljában,
úgy bújsz, ölembe,
úgy fészkeled be magad
életembe,
kinyitnak a virágok,
nézd a csodát –
így érlelődik a vágyunk,
a szerelem pillangós percei,
így sietnek, így rohannak
észrevétlenül,
megnyíló virág vagyok –
selymes, rám simuló mellkasoddal
borultál-e rám?

2004

Csalogató mézajkammal
csókoltalak
féltett kincsem,
az éjszakában
az éjszaka harangvirág-
csengettyűi szóltak,
mint összenőtt pártalevelek,
feküdtünk,
madárkaromként öleltelek,
és mint kibomlott csillagok
a sötétben,
kinyílt az éjjel –
messze kúsztunk,
mint az indák hajoltunk
egymásra.

2004

Belesüppedtünk az éjszakába,
a sötétkék éjbe,
ifjú tested nedvei áramoltak
és a létezés szép-virágzatú
napján
ide jössz már
magányos életembe,
hideglelés ráz, jajgatok,
mint akit megvesszőztek
a szerelem-vággyal.

2004

Minden virág, minden falevél
és minden falomb búsuljon utánad,
hevülj fel,
liláskéken forrjon a hajnal,
érlelődjenek a magok a földben,
messze elkúszva –
mindig, minden nyáron át
virítsanak a virágok!

Kívánt, csupasz testünkön,
ívesen hajoljon meg a fény,
rubinszínű őszben!

2004

Óriási éjszakánkon
a sejtek nedve áradjon
ajkunkon át,
ellenállhatatlanul!
Nősziromként remeg a testem,
azúrkék éjszakám susogó, –
zöld függönye mögött
hosszú, selyemszoknyám száll.
Hangosan kiálts,
izgatottan,
hátravetett fejjel –
mellemre szállj,
ujjongva, gyönyörűségesen,
ússzunk egymás felé –
tépd fel az éjszaka burkait!

2004

A kór, a szerelem,
isten büntetése,
nehezen gyógyuló sebem,
az agy, a szív,
a mindent látó szem
mákonya.
Mint lepkeszárnyak
lebegünk egymásba –
árvalányhaj suhog
fölöttünk,
az éjszaka mélyedéseiben,
de tépdesik már szívünket
nemsokára
a halál-keselyük.

2004

Rejtőzködsz életemben,
gyere elő,

démonikus férfi,
borítson be tűzijáték villódzással
éjjeled,
a csókok leplét borítsd rám,
rejtőzködsz életemben,
gyere ide, csókold a vállamat!

2004

Édes is fanyar ízű is
közelséged, lényed –
mint páfrányok, legyező-
szerűen hajlunk, remegve,
árnyas erdőn, egy különös
látomás, – álombeli tájon.

Törékeny a lélek, a szív,
ne hagyd el az asszonyt,
ha már üdesége távoli –
arca sápadt, hófehér,
megfosztva a csókok aromájától,
nedves sziromvirágaitól.

Édes is, fanyar ízű is
most az ősz, didergős,
belül a testben vágyódás,
kívül a büszkeség, dacos nézés
piros rúzs a száján, régi csókok
emléke-tüzes, rózsás ajkain.

2004

I.

Az ősz hálójában,
vergődünk a szerelemben,
nem számít már,
az idő múlása,
csipkebogyók, vadkörték
lepergése, ízeinek savanyodása.
Minden ősszel,
levélzuhatagban, tékozlóan
járunk,
mulatozva, keringve, részegülten,
kesergő, őszi virágok között,
a vigasztaló, boldog élet szigetén
feltűnik egy álom –
messziről piroslanak
a hamvasszeder levelei,
a vadrózsabokor,
szárcsák, sirályok,
világítanak,
szélszaggatta fák, bokrok fölött.

II.

Szabad a szerelem ágyán
kinyújtózni,
majd belep bennünket
az éjszaka sötétje,
az őszi, forró szerelem növénykéi,
szárnyasan ránk borulnak –
míg beleesünk végül
a csókok vermébe.

2004

I.

Egymáshoz érjünk,
hogy aztán virágozzunk, díszesen,
napfényesen,
ömlik ránk az őszi, fénylő levélzuhatag,
legelőkön, réteken, utakon,
mindenhol szerelmünket hirdeti
az ősz,
testünkhöz ér a csípős csalán
égető fájdalommal.

II.

Napfényes ősz,
halványan pirosló ősz,
megérintett engem ez a forró ősz,
csipkerózsák fehér szirmai,
édeslevelű ősz, kesernyésízű
virágok illata,
émelyítő, édesízű levegő,
vöröslila nappalok,
szárnyas éjjelek,
kicsorduló fények.

2004

Mint esőfelhő,
elszáll boldogságom,
elalél a nyár,
víziókban, álmomban
múlik el, kiég a vágy,
mint száraz réteken
kimerült, szomjas növények,
fátyolvirágok.
Asszonyifjító férfi,
hol maradtál?
Mint esőfelhő
elszáll boldogságom.

2004

Ez a félelmetes, téli csend,
melyben minden élő
az Idő áldozata,
csak a vágy,
a vágyódás,
a kívánás,
a várakozás lendíti ki
néha az embert
a végnélküli idő és a
végtelen tér szorításából –
ez a fagyos, téli fehérség,
elszakítva már a szerelemtől,
elszakadva, elszakadva szinte
az élettől,
mert élet és halál birkózása
minden napunk –
átjárja lényemet
az elhagyatottság,
az otthontalanság,
de jaj, a bánat ezerszínű,
beszakad a mellkas,
hidegebb, fagyosabb még nem volt
a tél,
szaggat, tép,
hogy nincs senkim se,
ezen a földön?!
Barátom a távoli űrből
üzen nekem,
üzeni, hogy vár.

2005

Tépázza a szél
nézd, a zöld lombokat,
hajladozásuk az én vágyaim, emlékeim
lengedezése,
májusi nap –
borús, fényes, szeles is,
mint létezésünk,
megrázza a világot –
az ég kitárul,
a lélek mennybe repül,
feltámad –
tavasszal májusban,
szerelmünk is szárba szökken,
ének, imádság-
zarándoklat a szerelem
ünnepén,
nem, nem a halállal
egyesülünk,
nem a sötétségbe,
csak a fény felé,
együtt –
és mindig, ezentúl megmártózás
a szerelem szentélyében.

2005

Haragszom az augusztusi nyárra,
folyton beborul az ég,
sustorgat, diderget, rám suhint,
akár szerelmed, melyet
rám borítottál esztelenül,
ne tudjak többé örülni, nyugodni.

Eső szelét érzem susogni,
hallom falevelek zizegését,
forró nyár, becsaptál, jó volna érezni
most, hogy áradsz, Nap-életem,
hogy újra beleolvadok, megint
az őrjítő világegyetembe.

2005

Zsong fülemben egy dal,
hogy elillant a nyár,
csókok nélkül, forróság nélkül,
az égbolt fölöttem elúszik
melankolikusan,
ebben a félelmetes tájban,
hova sietsz szívem,
van-e sok állomás,
lesz-e aki szeret istenigazából,
új időbe vezet
és ismeretlen vidéken ébredünk.

Bort a torkomnak, piros bort,
feledni nem!
Nem feledésre, újraéledésre,
mert közel az ősz,
az égbolt borús lesz,
az idő szorításában
hogy múlik az élet –
és hívom a szerelmet, barátaimat,
mert nem tudni
meddig megyünk így,
egymásba kapaszkodva.

2005

Surrognak, suhannak
az idő ördögei,
birkózzunk meg velük,
gyerünk!
Ne törődjünk semmivel,
benne vagyunk a hatalmas időben,
mely úszik, hullámzik
óceánok hullámverésével

Édesem, hajózzunk
együtt, ezentúl,
világtengereken át,
forgószél fölött,
jó lesz élni, meglátod, –
ránk árad a mindenható Nap,
az égig érnek a fények,
arra várok, hogy a hullámokba
belecsapj!

2005

A féktelenül forgó világmindenségben,
életemben –
az önkívületbe kergettél.
Már az anyaméhben is szerettelek,
és aztán születésemkor is,
és ma is, mindenkor titokzatos, űri
szerelemmel gondolok rád,
démonikus lényed szinte kötöz
hozzád,
régóta múzsám vagy már.

Teljesedjen be az álom,
amit nekünk szánt a sors –
félek, nagyon közel kerülsz
majd hozzám.

2003

Kinyílt már a mályvarózsa,
a fekete mályvarózsa,
tüzes nyaram igézete, álma,
érett, megérett már a szerelem.

Nem virágzok el soha melletted,
nem hagysz elaludni se,
nehogy belázasodjak, lehűtöd
testemet hűs, kesernyés csókkal.

Testem tüzét csillapítsd le,
önts tele borral poharamat,
ölednek forróságát borítsd rám
fénylő, aranysárga éjjelen!