Végszó

Az ezredéves kiállítást 1896. november hó 3.-án rekesztették be. A borús idő daczára az időnkint permetező vékonyszálú esőben, melyen csak a déli órákban tudott a nap keresztültörni, a közönség tizezrei sürögtek-mozogtak hangyabolyként a kiállítás területén, hogy búcsút vegyenek a halálra itélt tündérvárostól. Még egyszer bejártuk ezt a területet, hogy búcsút mondjunk azoknak a helyeknek, a melyeken egy félév alatt oly gyakran és szivesen időztünk; hogy mielőtt visszatérünk a jelenhez, még egyszer búcsút mondjunk a történelmi kiállítás csarnokaiban magunk elé varázsolt múltnak. És itt, különösen a történeti kiállítás épületei előtt, tagadhatatlanul fájó érzés fogott el. A múltnak dicsőségére emlékeztető kövek utánzataiból megkomponált építmények önkénytelenül is arra indítottak, hogy elgondolkozzunk a felett, mily kevés az, a mit ezeréves multunk építészeti emlékeiből megőrizhettünk. Ismét eszünkbe jutottak nemzeti történetünknek azok a lapjai, a melyek arról tanúskodnak, hogy e gazdag istenáldotta ország hányszor esett barbár hordák romboló dühének áldozatul. Hogy ezt az országot a tatárok pusztítása után úgyszólván másodszor kellett megalapítani, és mikor a gazdasági és kulturális jólétnek már legnagyobb fokára emelkedett, Mohácsnál a nemzet »szine-virága« hullott el a hódító török ellen a csatamezőn, és a nemzet másfél századon át hordozta a barbár iga terhét. Magyarország, a mely Nagy Lajos idejében mai területének kétszeresére terjedt, darabokra lett szétszaggatva, de Európa, a melynek védpajzsa volt, megmenekült az izlam dühétől. A művelt nemzetek tudják, hogy az egész keresztény világon ötödfél század óta a déli harangszó a magyarok törökverő fegyvertényét hirdeti ma is.

Lehet-e csodálkozni ily nemzeti szerencsétlenségek után azon, hogy egykori kultúránk emlékeinek nagy része elpusztult?

De a kiállításnak a történelmi mellett jelenkori része is volt, és ha szeretettel tűnődtünk el történelmi emlékeinken, jelenkori haladásunk képéből öntudatot és bizalmat merítettünk. Ugyanezt mondhatjuk modern architektúránkról is. A kiállítás architektúráját egy fiatalabb építész generáczió alkotta meg. Ezekből az építészeti objektumokból, de modern hazai építészetünk fejlődéséből is bizvást következtethetünk a jövőre is. Hazánk fővárosának óriásilag fellendült építészete a legszebb reményekre jogosít, és bár még egy messze jövőben késik, igen sikeres törekvéseket látunk arra, hogy egy nemzeties építészet teremtessék meg. Építészeti műemlékeinknek mind intenzivebb felkutatása, a felvételek és restaurácziók, népies díszítő motivumaink szorgalmasabb gyűjtése, és végre egy mind erősebben kifejezésre jutó irányzat, mely úgy az építészetben, mint műiparban a nemzeti ízlést igyekszik megteremteni, azt hisszük, előbb-utóbb meg fogja hozni gyümölcseit.

A törekvés, nemzeti architektúrát teremteni, szép tehetségű, de a korán elhunyt Feszi Frigyes után, aki a budapesti vigadóban a magyaros stílben való tervezésre tett, talán téves irányban, kísérletet, hosszú ideig követők nélkül állott. Az ő szellemi örökét Lechner Ödön vette át, a ki, azt hisszük, ezúttal helyesen, a magyaros díszítményből indul ki, és azt olyan architektonikus formákkal alkalmazza, amilyenek a mi díszítő stílünkhöz legközelebb álló indus dekorácziónak megfelelnek. Az ő finom művészi érzéke, fiatalos lelkesedése máris sok kiváló dolgot alkotott ezen a téren, és azt hisszük, lelkesítő példája nem fog követők nélkül maradni. A testvérművészetek terén is ébredező törekvés egy nemzeties művészet után az építészetre sem maradhat hatástalan, és ha a magyar stilt megteremteni, a dolog természete miatt, nem is lehet, egy nemzeties jellegű építészet keletkezése talán már nincs olyan messze...