E kisülések kórtani analógiáját keresve, a legproblematikusabb nagy neurózisra, a genuin epilepsziára kell gondolnom. Megengedem ugyan, hogy az epilepszia kérdésében a testi és a lelki tényezőket nehéz elválasztani, arra azonban mégis rá óhajtok mutatni, hogy az epileptikusokat végtelen „érzékeny” embereknek ismerjük, kiknek alázatossága mögül a legcsekélyebb okra iszonyatos düh és zsarnoki úrhatnámság tör elő. Ezt a jellemvonásukat eddig többnyire a sűrűn ismétlődő rohamok okozta másodlagos elfajulásnak tartották. Gondolhatunk azonban arra a lehetőségre is, hogy az epilepsziás roham visszaesés a koordinálatlan mozgásokkal létesülő vágyteljesülés infantilis időszakára. Az epileptikusok eszerint olyan lények volnának, akiknél a kínos affektusok felhalmozódnak, és időnként rohamokban reagálódnak le. Ha e feltevés hasznavehetőnek bizonyul, úgy a későbbi epilepsziás megbetegedés rögzítődéspontját a koordinálatlan vágynyilvánulások ezen időszakába kell helyeznünk. Az egyébként egészséges ember dühkitörését kísérő ökölbe szoruló kezek, toporzékolás, fogvicsorítás, tajtékzás ugyanezen visszaesés enyhébb alakjai volnának.