Miután Polán gróf fél éjszakán át köszöngette, amit érte tettünk, s újra meg újra biztosított bennünket, hogy számíthatunk hálájára, hívatta a fogadóst, hogy megbeszélje vele, miképpen juthatna biztonságban Turisba, ahová menni szándékozott. Búcsút vettünk tőle, hogy megtehesse a kellő intézkedéseket. Aztán elhagytuk a fogadót, és elindultunk, amerre Lamela javasolta.
Két óra hosszat mehettünk, amikor Campillo közelében ránk virradt. Rögtön bevettük magunkat a Campillo és Requena közt húzódó hegyekbe. A napot pihenéssel valamint anyagi helyzetünk számbavételével töltöttük. Vagyonunk a rablók pénzével jelentősen megnövekedett, ugyanis több mint háromszáz pisztolt találtunk a zsebükben különféle címletekben. Mikor leszállt az éj, folytattuk utunkat, és másnap reggel megérkeztünk a valenciai királyságba. Behúzódtunk az első utunkba kerülő erdőbe, annak is a legmélyére, s elérkeztünk egy kristálytiszta vizű patakhoz, amely lassan csörgedezett a Guadalaviar felé. Az árnyas fák, valamint a dús fű, amelyben lovaink kedvükre legelészhettek, akkor is megállásra késztettek volna, ha eleve nem ez lett volna célunk. Természetes hát, hogy megálltunk.
Leszálltunk a nyeregből, s úgy terveztük, hogy a napot a lehető legkellemesebben töltjük el. Mikor azonban reggelizni akartunk, rájöttünk, hogy nagyon kevés az ennivalónk. Kenyerünk alig volt, borostömlőnk akár egy hulla, amelyből kiszállt a lélek.
- Uraim! - szólalt meg Ambrosio. - A legelragadóbb tájban sem leli örömét az ember Bacchus és Ceres nélkül. Véleményem szerint készleteinket még ma fel kell frissítenünk. Magam megyek e célból Xelvába. Elég csinos kis város, mindössze két kurta mérföldre fekszik innen. Egykettőre itt leszek.
Közben már föl is rakta az átalvetőt meg a borostömlőt az egyik ló hátára, maga is nyeregbe szállt, s oly sebesen elvágtatott az erdőből, hogy bízvást remélhettük, hamarosan visszatér.
Minden okunk meglévén e reményre, minden pillanatban vártuk Lamelát, de nem tért vissza egyhamar. Lassan eltelt a napnak több mint a fele, sőt már az éjszaka is készült befödni fekete szárnyaival a fákat, amikor élelmiszerbeszerzőnk, akinek késése már-már kezdett nyugtalanítani, visszaérkezett. Méghozzá minden várakozáson felül megrakodva. Nemcsak a tömlő volt teli kitűnő borral és az átalvető kenyérrel meg mindenféle vadpecsenyével, hanem ráadásul még egy nagy csomag egyéb holmit is hozott, amit különleges figyelemmel vettünk szemügyre. Észrevette csodálkozásunkat, s mosolyogva így szólt:
- Látom, uraim, hogy meglepődve nézegetik e batyut, s ezt meg is bocsátom önöknek: nem tudhatják, miért vásároltam össze mindezt Xelvában. Nemcsak don Rafael, de senki más a világon nem tudná kitalálni.
Azzal már bontotta is ki a batyut, hogy külön-külön is megnézhessük, amit egy csomóban már megcsodáltunk. Egy köpenyt, egy nagyon hosszú, fekete ruhát és két ujjast rakott elénk a hozzájuk való nadrágokkal, valamint egy két részből - külön tinta- és külön tolltartóból - álló, zsinórral összekötött írókészletet, egy paksaméta szép fehér papírt, egy nagy pecsétnyomót és hozzá zöld viaszt. Mikor aztán mindez a holmi ott volt előttünk, don Rafael tréfásan megjegyezte:
- Istenemre, señor Ambrosio, be kell ismernünk, hogy remekül bevásárolt. De ha szabad kérdeznünk, mit szándékozik csinálni velük?
- Csodát - felelte Lamela. - Ez a sok holmi mindössze tíz dublónba került, de meg vagyok győződve róla, hogy legalább ötszázat keresünk rajta, erre bizton számíthatnak. Nem az a fajta ember vagyok, aki mindenféle haszontalanságot összeszed, s hogy bebizonyítsam önöknek, hogy nem ostobaságból vásároltam a holmit, elmondom, milyen tervet agyaltam ki. Vitán felül a legleleményesebb tervek egyike, amelyet emberi agy csak kieszelhet. De ítéljék meg önök. Biztos vagyok benne, hogy el lesznek ragadtatva, ha megismerik. Figyeljenek ide!
- Miután megvásároltam a kenyeret - folytatta -, betértem egy pecsenyesütőhöz, s nyársra húzattam hat foglyot, valamint ugyanannyi jércét és nyulat. Miközben a pecsenye sült, egy dühös férfiú jelent meg a boltban, s nagy hangon panaszkodott az egyik városbéli kereskedőnek irányában tanúsított magatartása miatt. A következőket mondta a pecsenyesütőnek: "Szent Jakabra mondom, Samuel Simon a legnevetségesebb xelvai kereskedő. Képes volt mindenki füle hallatára megsérteni a boltjában. A fösvény alak nem volt hajlandó hat rőf vásznat hitelbe adni nekem, holott tudja jól, hogy hitelképes mesterember vagyok, az én esetemben nem kockáztat semmit. Mit szól ehhez a baromhoz? A nemeseknek szívesen hitelez, inkább vállalja a kedvükért a kockázatot, mint hogy kockázat nélkül lekötelezettjévé tegyen egy becsületes polgárt. Ezt az őrültséget! Átkozott zsidaja, bárcsak rajtavesztene! De egyszer még teljesül a kívánságom; sok kereskedő van, aki hajlandó hitelezni nekem!"
- Miközben a mesterembert hallgattam, aki még sok egyebet is mondott, az az ötletem támadt, hogy bosszút állok érte, és megtréfálom Samuel Simont. Barátom - szólítottam meg az embert, aki a nevezett kereskedőre panaszkodott -, miféle alak az, akiről beszél? "Hitvány gazember - felelte habozás nélkül. - Noha megjátssza a tisztességes embert, a legmohóbb uzsorás. Katolikus hitre tért zsidó, de a szíve mélyén még mindig éppolyan zsidó, mint Pilátus, állítólag csak érdekből tagadta meg a vallását."
- Mindent jól megjegyeztem, amit a mesterember mondott, s mikor eljöttem a pecsenyesütőtől, nem mulasztottam el megtudakolni, hol lakik Samuel Simon. Útbaigazítanak, megmutatják a boltot, alaposan szemügyre veszem, mindent jól megnézek, s engedelmes képzelőtehetségem máris ravasz tervet fiadzik, amely méltó señor Gil Blas belső inasához, s részletesen ki is dolgozza. Már megyek is az ócskapiacra, s megvásárolom ezeket a ruhákat itt: egyiket annak, aki az inkvizítor szerepét játssza majd, a másikat annak, aki a jegyzőkönyvvezetőt s a harmadikat annak, aki az alguacil szerepét fogja alakítani. Szóval ezt cselekedtem, uraim - tette hozzá -, s emiatt érkeztem kicsit később.
- Ó, kedves Ambrosióm - szakította félbe ennél a pontnál don Rafael az örömtől elragadtatva -, ez aztán a csodás ötlet, ez aztán a remek terv! Irigylem érte: életem legnagyobb csalafintaságait habozás nélkül mind odaadnám egy ilyen sikerült ötletért.
- Igen, Lamela - folytatta -, terved egész nagyszerűségét átlátom, barátom. A végrehajtás miatt ne legyen gondod! Két jó színészre van szükséged, hogy segítsenek, s már megvannak! Neked magadnak ájtatos képed van, remek inkvizítor leszel. Én fogom alakítani az írnokot, s ha señor Gil Blasnak nincs kifogása ellene, ő játssza majd az alguacil szerepét. Íme - folytatta -, kész is a szereposztás, holnap előadjuk a darabot, s a sikerért jótállok, hacsak nem jön közbe váratlanul valamilyen kedvezőtlen körülmény, ami a legszebben kiagyalt tervet is meghiúsíthatja.
Nekem még csak nagyon homályos sejtelmem volt a tervről, amelyet don Rafael olyan remeknek talált, de vacsora közben részletesen tájékoztattak róla, s magam is igen leleményesnek tartottam az ötletet. Miután a pecsenye egy részét elfogyasztottuk, és alaposan megcsapoltuk a borostömlőt, végignyúltunk a pázsiton, és csakhamar elaludtunk. Álmunk azonban nem volt hosszú: a könyörtelen Ambrosio egy óra múlva félbeszakította.
- Talpra, talpra! - kiáltotta még napkelte előtt. - Aki nagy vállalkozásra készül, nem lehet lusta!
- A fenébe is, inkvizítor uram! - szólt rá az álmából felriasztott don Rafael. - Ön túlságosan éber! Az ördögnek sem ér ennyit Samuel Simon úr!
- Nekem is ez a véleményem - jelentette ki Lamela. - Hadd tegyem még hozzá - folytatta nevetve -, azt álmodtam, hogy a szakállát rángatom. Ugyebár, rosszat jelent neki ez az álom, írnok úr?
Rengeteg tréfa hangzott még el ezenkívül; valamennyien igen jó kedvre derültünk. Vidáman megreggeliztünk, majd hozzáláttunk beöltözni szerepünkbe. Ambrosio fölvette a hosszú ruhát meg a köpenyt, s egészen úgy festett, mint a Szent Hivatal tisztviselője. Don Rafael meg én is felöltöztünk; egészen olyanok lettünk, mint egy írnok és egy alguacil. Sokáig tartott, amíg felöltöttük álruhánkat, s már elmúlt délután két óra, amikor elhagytuk az erdőt, és elindultunk Xelvába. Igaz ugyan, hogy semmi sem sürgetett, mivel a komédiát napszállta után kellett eljátszanunk. Így aztán szép kényelmesen haladtunk, s még meg is álltunk a város kapujánál, s ott vártuk meg a napszálltát.
Mihelyt bealkonyult, lovainkat otthagytuk don Alfonso őrizetére bízva, aki örült, hogy nem kell más szerepet játszania. Don Rafael, Ambrosio meg én nem Samuel Simonhoz mentünk rögtön, hanem a közelében lakó kocsmároshoz. Az inkvizítor úr haladt elöl. Belépett a kocsmába, s méltóságteljesen így szólt a kocsmároshoz:
- Szeretnék néhány szót váltani önnel négyszemközt, gazda! Egy olyan ügyet kell közölnöm önnel, amely az inkvizíció hatáskörébe tartozik, következésképpen szerfölött fontos. - A kocsmáros bevezetett bennünket egy szobába, s mikor Lamela látta, hogy rajtunk kívül nem tartózkodik ott senki, így szólt:
- A Szent Hivatal megbízottja vagyok.
Szavaira a kocsmáros elsápadt, s remegő hangon azt felelte, hogy hite szerint nem adott okot rá, hogy a szent inkvizíció vádat emeljen ellene.
- Az inkvizíciónak - felelte nyájasan Ambrosio - nem is önnel van baja. Isten őrizzen tőle, hogy túl gyorsan akarván büntetni, összetévessze a bűnöst az ártatlannal! Az inkvizíció szigorú, de mindig igazságos, egyszóval, csak annak kell bűnhődnie, aki rászolgált. Tehát nem is ön miatt jöttem Xelvába, hanem bizonyos Samuel Simon kereskedő miatt. Fölötte kedvezőtlen jelentést kaptunk róla és magatartásáról. Állítólag még mindig zsidó, s a kereszténységet merőben érdekből vette föl. A Szent Hivatal nevében parancsolom, mondjon el mindent, amit erről az emberről tud. Őrizkedjék attól, hogy mint szomszédja s esetleg barátja mentegetni próbálja, mert kijelentem, hogy ha vallomásában a legcsekélyebb részrehajlást tapasztalom iránta, ön is elveszett ember. Rajta, írnok uram - fordult Rafael felé -, teljesítse kötelességét.
Az írnok úr, aki már készenlétben tartotta a papirost és írószerszámokat, letelepedett az egyik asztalhoz, s a lehető legkomolyabb ábrázattal hozzálátott, hogy följegyezze a fogadós vallomását, aki erősen fogadkozott, hogy a legcsekélyebb mértékben sem fog eltérni az igazságtól.
- Akkor hát - jelentette ki az inkvizíció megbízottja - kezdhetjük. Csak a kérdéseimre válaszoljon, semmi mást nem kívánok. Szokott-e Samuel Simon templomba járni?
- Nem figyeltem ugyan - felelte a kocsmáros -, de nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna a templomban.
- Helyes! - kiáltotta az inkvizítor. - Írja, hogy soha nem látni őt a templomban!
- Nem ezt mondtam, uram - szólalt meg a fogadós -, csak azt, hogy én nem láttam. Lehetséges, hogy eljár a templomba, csak én nem vettem észre.
- Barátom - válaszolt Lamela -, ön megfeledkezik arról, hogy vallomása közben nem szabad mentegetnie Samuel Simont. Figyelmeztettem a következményekre. Csak azt kell elmondania, ami ellene szól, s szót sem szabad szólnia a védelmében.
- Ez esetben, licenciátus uram - jegyezte meg a kocsmáros -, nem sok hasznát veszi az én vallomásomnak. A szóban forgó kereskedőt ugyanis nem ismerem, nem mondhatok róla se jót, se rosszat. De ha tudni akarják, miként él odahaza, áthívatom Gaspart, a segédjét, kérdezzék meg őt! A legény gyakran jár ide inni a barátaival; biztosíthatom felőle, hogy jól felvágták a nyelvét, annyit fog fecsegni, amennyit csak akar, elmond mindent a gazdájáról, szavamra mondom, lesz munkája az írnokának.
- Tetszik nekem, hogy ilyen őszinte - felelte erre Ambrosio -, azzal, hogy felhívta figyelmünket valakire, aki tájékozott Simon szokásai felől, bebizonyította a Szent Hivatal iránti ragaszkodását. Jelenteni fogom az inkvizíciónak. Kerítse hát elő sürgősen ezt az említett Gaspart, de elővigyázatosan csinálja, nehogy a gazdája megszimatolja, mi történik.
A kocsmáros nagy buzgón és teljes titokban tett eleget a megbízatásnak, és előkerítette a segédet. Csakugyan nagyon fecsegő fiatalember volt, éppen olyan, amilyenre szükségünk volt.
- Isten hozta, fiam - fogadta Lamela. - Személyemben a Szent Hivatal egyik inkvizítorát látja maga előtt. Azért küldött ki a Szent Hivatal, hogy tájékozódjam Samuel Simon felől, akit azzal vádolnak, hogy a zsidó vallás szerint él. Ön nála lakik, következésképpen legtöbb cselekedetének szemtanúja. Azt hiszem, nem szükséges figyelmeztetnem, hogy köteles elmondani mindent, amit tud róla, mivel a szent inkvizíció nevében parancsolom.
- Licenciátus uram - felelte a segéd -, nem is fordulhatott volna senkihez, aki készségesebben volna hajlandó tájékoztatni arról, amit tudni óhajt. Hajlandó vagyok kívánságának eleget tenni anélkül is, hogy a Szent Hivatal nevében parancsolná. Ha a gazdámnak kellene vallomást tennie rólam, biztos vagyok benne, hogy nem kímélne; én sem kímélem hát őt, s először is azt kell elmondanom róla, hogy alattomos fickó, nem lehet tudni, titokban mit érez. Olyan ember, aki mindent elkövet, hogy a világ szemében szentnek lássék, de igazában erkölcstelen. Minden este eljár egy kis nőcskéhez...
- Örömmel hallom - szólt közbe Ambrosio -, hogy mint mondja, erkölcstelen ember. De elsősorban azokra a kérdésekre feleljen pontosan, amelyeket felteszek önnek. Feladatom elsősorban az, hogy vallási érzelmei felől tájékozódjam. Mondja csak, szoktak disznóhúst enni?
- Egy éve lakom nála - felelte Gaspar -, de azt hiszem, legföljebb egy esetben ettünk disznóhúst.
- Nagyon helyes - szólalt meg az inkvizítor úr -, jegyezze föl, írnok úr, hogy Samuel Simonnál soha nem esznek disznóhúst. Bárányt viszont nyilván esznek néha?
- Néha igen - felelt a segéd. - Legutóbb például a húsvéti ünnepeken ettünk.
- A legjobbkor! - kiáltott föl az inkvizítor. - Jegyezze föl, írnok úr, hogy Simon megtartja a húsvétot. Minden a lehető legjobban egyezik, úgy látom, máris hasznos felvilágosításokat kaptunk.
- Azt mondja még meg, barátom - folytatta Lamela -, látta-e, hogy a gazdája kisgyerekeket simogatott.
- Számtalanszor - válaszolt Gáspár. - Ha kisfiúk haladnak el a boltunk előtt, ha csak egy kicsit is csinosabbak, Simon megállítja, és megsimogatja őket.
- Írja, írnok! - szakította félbe az inkvizítor. - Samuel Simon alapos okkal gyanúsítható, hogy keresztény gyermekeket csalogat magához azzal a szándékkal, hogy meggyilkolja őket. Szép kis keresztény! Hohó, Simon uram, szavamra mondom, meggyűlik a baja a Szent Hivatallal. Nehogy azt higgye, hogy büntetlenül feláldozhatja a gyerekeket, mint a vademberek! Csak bátran, buzgó Gaspar - fordult a segédhez -, mondjon el mindent, hadd lássuk tisztán, hogy ez az álkatolikus jobban ragaszkodik a zsidó szokásokhoz és szertartásokhoz, mint valaha. Ugyebár, a hét egyik napját teljesen tétlenül tölti?
- Nem - felelte Gaspar -, ezt nem tapasztaltam. Csupán azt észleltem, hogy vannak napok, amikor bezárkózik dolgozószobájába, és nagyon sokáig ott marad.
- Na lám! - kiáltott fel a Szent Hivatal megbízottja. - Megtartja a szombatot, vagy ne legyen inkvizítor a nevem! Jegyezze fel, írnok, jegyezze fel, hogy ájtatosan megtartja a szombati böjtöt. Ó, micsoda szörnyeteg! Most már csak egy kérdésem van. Nem szokott-e Jeruzsálemről beszélni?
- Igen gyakran - felelte a segéd. - El szokta mesélni a zsidók történetét, meg hogy miként rombolták le a jeruzsálemi templomot.
- Helyes - mondta Ambrosio -, ne mulassza el feljegyezni, írnok! Nagy betűkkel írja föl, hogy Samuel Simon minden gondolata a templom újjáépítése, és éjjel-nappal a zsidó nemzet újraszervezésén meditál. Többre nem is vagyok kíváncsi, minden további kérdés fölösleges. Az, amit az igazmondó Gaspartól megtudtunk, egy egész zsidó hitközség megégetéséhez elegendő.
Miután a Szent Hivatal megbízottja ilyenformán kivallatta a kereskedősegédet, megengedte, hogy távozzon, de a szent inkvizíció nevében ráparancsolt, hogy a történtekről egy szót se szóljon a gazdájának. Gaspar megígérte, hogy a parancsnak engedelmeskedik, és elment. Rövidesen mi is követtük, éppoly méltóságteljesen távoztunk a kocsmából, ahogy előzőleg beléptünk, és bezörgettünk Samuel Simon kapuján. Ő maga nyitotta ki, s ha már azon is meglepődött, hogy három magunkfajta ember keresi, még jobban elcsodálkozott, amikor szóvivőnk, Lamela parancsoló hangon így szólt hozzá:
- Samuel gazda, a szent inkvizíció nevében, amelynek van szerencsém megbízottja lenni, parancsolom, hogy azonnal adja ide dolgozószobája kulcsát. Látni akarom, találok-e bizonyítékokat azokra a vádakra, amelyeket a hozzánk eljuttatott beadványban ön ellen felhoztak.
A kereskedő e szavakra zavarba jött, s mintha gyomron vágták volna, két lépést hátrált. Esze ágába se jutott szélhámossággal gyanúsítani bennünket, azt hitte, valamelyik titkos ellensége keverte gyanúba a Szent Hivatal előtt; az is lehet, hogy nem lévén túl buzgó katolikus, volt oka a félelemre. Bárhogyan is volt, soha nem láttam még embert ilyen zavarban. Ellenkezés nélkül engedelmeskedett, s olyan alázatosan, amilyen alázatos csak lehet valaki, aki fél az inkvizíciótól, kinyitotta előttünk dolgozószobája ajtaját.
- Helyes - mondta Ambrosio, miközben a szobába lépett -, látom, hogy a Szent Hivatal utasításait ellenkezés nélkül teljesíti. De - tette hozzá - menjen át egy másik szobába, hogy akadálytalanul eleget tehessek kötelességemnek.
Samuel ez ellen az utasítás ellen sem lázadozott jobban, mint az előző ellen; visszavonult a boltjába, mi hárman pedig beléptünk a dolgozószobába, s nem vesztegettük az időt, hanem azonnal hozzáláttunk, hogy megkeressük a pénzét. Könnyen megtaláltuk; egy nyitott ládában volt, méghozzá sokkal több, mint amennyit magunkkal tudtunk vinni. Csupa ezüstpénz egy csomó egymásra rakott zacskóban. Jobb szerettük volna, ha arany, mivel azonban a helyzeten nem változtathattunk, kénytelenek voltunk beletörődni. Megtöltöttük dukáttal valamennyi zsebünket, megtömtük vele a nadrágunkat és mindenünket, ahol úgy gondoltuk, hogy nem látszik, szóval alaposan megrakodtunk ezüsttel, anélkül, hogy észrevehető lett volna, hála Ambrosio és don Rafael ügyességének, akik ezáltal bebizonyították, hogy a legfontosabb a szakértelem.
Miután ilyen jól végeztük dolgunkat, kivonultunk a szobából, s az inkvizítor úr elővette a lakatot - az olvasó könnyűszerrel kitalálhatja, hogy miért -, maga rakta föl az ajtóra, lepecsételte, s így szólt Simonhoz:
- Samuel gazda, a szent inkvizíció nevében megtiltom, hogy e lakathoz nyúljon, mint ahogy nem nyúlhat e pecséthez sem. A Szent Hivatal pecsétjét kötelessége tiszteletben tartani. Holnap ugyanebben az órában visszajövök, eltávolítom a lakatot, s megkapja a további utasításokat!
Azzal kinyittatta a kaput, s libasorban, vidáman kivonultunk. Miután megtettünk vagy ötven lépést, olyan gyorsan és könnyedén kezdtünk járni, hogy szinte alig érte a lábunk a földet, noha alaposan meg voltunk rakodva. Nemsokára kinn is voltunk a városból, lóra szálltunk, és - hálát adva Mercurius istennek a pazar fogásért - elnyargaltunk Segorbe irányába.
MÁSODIK FEJEZET
Mit határozott don Alfonso és Gil Blas e kaland után
Dicséretes szokásunkhoz híven egész éjjel meg se álltunk, s hajnalhasadtakor egy kis falu közelébe értünk, két mérföldre Segorbe városától. Minthogy valamennyien fáradtak voltunk, örömmel tértünk le az országútról, s hatoltunk be a füzesbe, amely egy domb lábánál terült el, mintegy ezer-ezerkétszáz lépésnyire a falutól. Ugyanis nem tartottuk tanácsosnak, hogy a faluban álljunk meg. A fűzfák alatt kellemes árnyék volt, egy patak is csörgedezett, egyszóval tetszett a hely, s elhatároztuk, hogy ott töltjük a napot. Leszálltunk hát a nyeregből, a lovakat leszerszámoztuk és kicsaptuk legelni, magunk pedig leheveredtünk a fűbe. Pihentünk egy kicsit, aztán kiürítettük elemózsiás tarisznyánkat és borostömlőinket. A bőséges reggeli után azzal szórakoztunk, hogy megszámoltuk a Samuel Simontól szerzett pénzt; összesen háromezer dukátra rúgott, ilyenformán - hozzászámítva a már előzőleg meglévő pénzünket is - joggal dicsekedhettünk, hogy anyagiak dolgában nem állunk rosszul.
Minthogy élelemről kellett gondoskodni, Ambrosio és don Rafael, aki már levetette az inkvizítori, illetőleg az írnoki ruhát, kijelentette, hogy szívesen vállalja a feladatot. A xelvai kaland után megnőtt az étvágyuk, kedvük támadt bemenni Segorbe városába, s körülnézni, hátha alkalom kínálkozik valami újabb fogásra.
- Várjanak csak meg itt a szilfa alatt[46] - tette hozzá Lucinda fia -, nemsokára visszajövünk.
- Hiszi a piszi, señor don Rafael! - kiáltottam nevetve. - Mondja inkább azt, hogy ítéletnapig várhatunk önökre! Ha itt hagynak bennünket, valószínűleg sokáig nem látjuk viszont egymást.
- Nagy sértés ilyet feltételezni rólunk - felelte señor Ambrosio -, de rászolgáltunk. Érthető, hogy az után, amit Valladolidban műveltünk, nem bízik bennünk, s azt hiszi, hogy önöket is éppoly nyugodtan cserbenhagyjuk, mint ottani cimboráinkat. De nincs igaza. Azok a barátaink ugyanis, akiknek a társaságából elszeleltünk, fölöttébb hitvány alakok voltak, s kezdett elviselhetetlenné válni a velük való együttlét. Igaz, ami igaz: nincsenek a polgári életben szövetségesek, akiket kevesebb érdekellentét választana el egymástól, mint azokat, akik a mi szakmánkban dolgoznak; de ha nincs meg köztünk a természetes hajlamok összhangja, a jó egyetértés köztünk is éppúgy megszűnik, mint mások közt. Szóval, nagyon kérem önöket, señor Gil Blas - folytatta Lamela -, önt is meg señor don Alfonsót is, legyenek valamelyest több bizalommal irántunk, és ne nyugtalankodjanak amiatt, hogy don Rafaelnak meg nekem kedvünk támadt Segorbe városába menni.
- Mi sem könnyebb - szólalt meg erre Lucinda fia -, mint emiatt érzett nyugtalanságukat megszüntetni: egyszerűen csak náluk kell hagynunk a pénztárt, így aztán megfelelő biztosítékuk lesz, hogy visszatérünk. Láthatja, señor Gil Blas - tette hozzá -, hogy mi kockáztatunk többet. Mindkettőjüknek megfelelő zálogot adunk, s biztosíthatom önöket, hogy Ambrosio meg én nyugodtan kelünk útra, nem félünk, hogy önök elcsenik az értékes zálogot. Jóhiszeműségünk ily kétségbevonhatatlan jelének birtokában sem bíznak meg teljesen bennünk?
- De igen - feleltem -, ezek után azt cselekedhetnek, amit akarnak.
Azon nyomban útnak is indultak az átalvetővel és a borostömlővel, s engem ott hagytak a füzek alatt don Alfonsóval, aki távozásuk után így szólt hozzám:
- Señor Gil Blas, kénytelen vagyok föltárni ön előtt a szívemet. Szemrehányást teszek magamnak, hogy idáig is eljöttem ezzel a két gazfickóval. El sem tudja képzelni, hányszor megbántam a dolgot. Tegnap este, miközben a lovakat őriztem, ezernyi kínzó gondolatom támadt. Ráeszméltem, hogy egy becsületesen gondolkozó fiatalembernek nem szabad olyan romlott alakok társaságában lennie, mint Rafael és Lamela, hiszen ha egyszer balszerencsénk lesz (ami könnyen megeshetik), s valamilyen szélhámosság következtében az igazságszolgáltatás kezére kerülünk, szégyenszemre velük együtt csúnyán megbüntetnek engem is, mint valami tolvajt. Szüntelenül ilyen rémképek foglalkoztatják elmémet, s bevallom: elhatároztam, hogy örökre megválok tőlük, mert nem akarok cinkostársuk lenni gaztetteikben. Nem hinném - folytatta -, hogy ne helyeselné elhatározásomat.
- Biztosíthatom, hogy a legnagyobb mértékben helyeslem - válaszoltam. - Noha tanúja volt, hogy Samuel Simon komédiájában én játszottam az alguacil szerepét, ne higgye, hogy az efféle komédiák ízlésem szerint valók. Az ég a tanúm, hogy miközben e szép szerepet alakítottam, azt mondtam magamban: "Esküszöm, señor Gil Blas, hogy ha a rendőrség most nyakon csípné, megérdemelné, amit ezért kap." Szóval, nekem sincs nagyobb kedvem ilyen rossz társaságban maradni, mint önnek, señor don Alfonso, s ha beleegyezik, önnel tartok. Ha a két úr visszatér, felszólítjuk őket, hogy osztozzunk meg a pénzen, és holnap reggel vagy még ma este búcsút veszünk tőlük.
A szép Serafina imádója elfogadta indítványomat.
- Menjünk Valenciába - indítványozta -, és hajózzunk át Itáliába, ahol beállhatunk a velencei köztársaság szolgálatába. Hát nem jobb katonának lenni, mint olyan gyáva és bűnös életet élni, amilyet élünk? Egyébként a pénzből, amit kapunk, egész jól kijövünk majd. Nem mintha nem volna lelkifurdalásom, hogy ily bűnös úton szerzett vagyonból élek, de hát a szükség rákényszerít, s különben is: ha sikerül egy kis pénzre szert tennem a katonaságnál, esküszöm, hogy kártalanítani fogom Samuel Simont.
Biztosítottam don Alfonsót, hogy magam is ekképp vélekedem, így aztán elhatároztuk, hogy másnap hajnalban elválunk cimboráinktól. A legcsekélyebb kísértést sem éreztük, hogy távollétüket kihasználjuk, vagyis azonnal meglépjünk a kasszával: a bizalom, amelyet irántunk tanúsítottak, amikor ránk bízták a pénzt, nem engedte, hogy ilyesmi csak eszünkbe is jusson, habár a fogadóbeli szélhámosság bizonyos mértékig megbocsáthatóvá tette volna e lopást.
Ambrosio és don Rafael napszálltakor tért vissza Segorbe városából. Mindenekelőtt közölték velünk, hogy igen szerencsés útjuk volt, s hogy sikerült egy olyan szélhámosságot előkészíteniük, amelyből minden valószínűség szerint még nagyobb hasznunk lesz, mint az előző estiből. Lucinda fia már be is akart avatni a dologba, ám ekkor don Alfonso megszólalt, és udvariasan közölte, hogy úgy érzi, nem ilyen életre született, tehát elhatározta, hogy megválik tőlük. Magam is kijelentettem, hogy ugyanezt szándékozom tenni. Hiába követtek el minden tőlük telhetőt, hogy rábeszéljenek a tervezett vállalkozásban való részvételre. Miután egyenlő arányban megosztoztunk a pénzen, másnap reggel búcsút vettünk tőlük, és elindultunk Valencia felé.
Vidáman nyargaltunk Buñolig, ahol, sajnos, kénytelenek voltunk megállni. Don Alfonso megbetegedett. Erősen meglázasodott, annyira, hogy már-már aggódni kezdtem az életéért. Szerencsére orvos nem akadt a környéken, s így megúsztam a puszta ijedtséggel. Don Alfonso három nap múlva túl volt a veszélyen, s mivel gondosan ápoltam, végül is felépült. Nagyon hálás volt azért, amit tettem érte, s mivel őszinte vonzalmat éreztünk egymás iránt, örök barátságot fogadtunk.
Folytattuk utunkat, még mindig azzal az elhatározással, hogy ha Valenciába érünk, az első kínálkozó alkalmat megragadjuk, és átkelünk Itáliába. Az ég azonban, amely boldogabb sorsot szánt nekünk, másképp határozott. Egy szép kastély kapujában vidám körtáncot lejtő parasztlányokat és -legényeket pillantottunk meg. Közelebb mentünk, hogy megnézzük a mulatságot, és don Alfonsónak olyan meglepetésben volt része, amilyenre egyáltalán nem számított. Stembach bárót pillantotta meg, aki ugyancsak ráismert, ölelésre tárt karokkal hozzálépett és lelkesen így szólt:
- Ön az, don Alfonso? Be jó, hogy találkozunk! Mindenfelé keresik önt, s lám, a véletlen sodorja elém!
Útitársam azon nyomban leugrott a lóról, s rohant a báró elé, hogy megölelje. Steinbach valósággal sugárzott a boldogságtól.
- Jöjjön, fiam - szólalt meg a derék öreg. - Most végre megtudja, hogy kicsoda, s sorsa jobbra fordul.
Azzal bevezette don Alfonsót a kastélyba. Mivel magam is leszálltam a nyeregből, s a lovakat egy fához kötöttem, velük tartottam. Az első ember, akivel találkoztunk, a kastély ura volt, egy ötven év körüli, nagy, jó arcú férfi. Steinbach báró bemutatta neki don Alfonsót.
- Señor, íme a fia!
E szavakra don César de Leyva (így hívták a kastély urát) don Alfonso nyakába borult, és sírva fakadt örömében.
- Kedves fiam, én vagyok az ön atyja! Higgye meg, iszonyúan fájt, hogy ilyen sokáig nem árulhattam el önnek származása titkát. Rengeteget szenvedtem miatta, de nem cselekedhettem másként. Szerelemből vettem el az ön édesanyját, aki sokkal alacsonyabb sorból származott, mint én. Könyörtelen apám zsarnoksága alatt éltem, aki arra kényszerített, hogy tartsam titokban az ő engedélye nélkül kötött házasságot. Csak Steinbach bárót avattam be titkomba, aki a velem történt megállapodás alapján nevelte föl önt. De apám végül is meghalt, s most már közölhetem, hogy ön az én egyetlen örökösöm. De ez még nem minden - fűzte hozzá. - Egy olyan hölgyet adok önhöz feleségül, aki ugyanolyan nemesi családból való, mint én.
- Señor - szakította félbe don Alfonso -, ne fizettessen túlságosan drága árat az örömért, amelyet tudtomra ad. Megtisztelő, hogy elismer a fiának, de miért közli mindjárt azt is, hogy boldogtalanná akar tenni? Ó, uram, ne legyen még atyjánál is kegyetlenebb. Ha nem nézte is jószemmel az ön szerelmét, legalább nem kényszerítette rá, hogy feleségül vegyen valakit.
- Fiam - felelte don César -, nem akarom zsarnoki módon elfojtani szívének vágyait. De legalább annyit tegyen meg, hogy megismerkedik a hölggyel, akit önnek szántam; csak ennyi fiúi engedelmességet kérek öntől. Noha nagyon bájos teremtés, s a házasság igen előnyös volna az ön számára, ígérem, nem kényszerítem rá, hogy elvegye. A hölgy itt van a kastélyban. Kövessen, s egyet fog érteni velem, hogy a legszeretetreméltóbb teremtés a világon.
E szavakkal bevezette don Alfonsót az egyik lakosztályba. Én is besurrantam utánuk Steinbach báró oldalán.
Polán grófot találtuk ott két leányával, Serafinával és Juliával, valamint vejével, don Fernando de Leyvával, aki unokaöccse volt don Césarnak. Még több hölgy és lovag is tartózkodott a helyiségben. Don Fernando, miként már szó volt róla, megszöktette Juliát, és a környékbeli parasztok a két szerelmes házasságkötése alkalmából gyűltek össze örömünnepre. Mikor don Alfonso megjelent, és apja bemutatta a társaságnak, Polán gróf felállt, elébe sietett, és megölelte, mondván:
- Isten hozta szabadítómat! Don Alfonso - folytatta, egyenest hozzá intézve a szót -, tudja meg, milyen hatalma van az erénynek a nemes lelkekre! Ön megölte fiamat, az én életemet viszont megmentette. Lemondok a bosszúról, és önhöz adom Serafinát, akinek a becsületét mentette meg. Ezzel leróttam tartozásomat.
Don César fia nem mulasztotta el közölni Polán gróffal, hogy jósága mennyire meghatja, s nem tudom, annak örült-e jobban, hogy származásának titka kiderült, vagy annak, hogy Serafina férje lesz. Az esküvő néhány nap múlva, a leginkább érdekelt felek nagy örömére, csakugyan meg is történt.
Minthogy én is egyike voltam Polán gróf megszabadítóinak, és a nagyúr rám ismert, kijelentette: gondja lesz rá, hogy jó sorom legyen. Én azonban megköszöntem nagylelkűségét, mert nem akartam elhagyni don Alfonsót, aki kitüntetett bizalmával, és engem tett meg intézőjének. Mivel Samuel Simon megrablása nagyon bántotta, röviddel azután, hogy megnősült, visszaküldte velem a kereskedőnek az egész összeget, amit eltulajdonítottak tőle. Tehát kártalanítottam a kereskedőt, vagyis azzal kezdtem az intézőséget, amivel tulajdonképpen végezni szokás.
ELSŐ FEJEZET
Gil Blas és Lorenza Sefora őnagysága szerelme
Elutaztam tehát, hogy visszafizessem a derék Samuel Simonnak a háromezer dukátot, amit elloptunk tőle. Őszintén megvallom: útközben erős kísértést éreztem, hogy eltulajdonítsam a pénzt, s ilyenformán kedvező körülmények közt kezdjem az intézőséget. Büntetlenül megtehettem volna ezt a gonoszságot, csak öt-hat napot kellett volna utaznom, majd hazatérnem, mintha teljesítettem volna megbízatásomat. Don Alfonso és az apja túlságosan elfogultak voltak irányomban, semhogy hűségemben gyanakodjanak. Minden a kezemre játszott. Mégse engedtem a kísértésnek, sőt merem állítani, hogy becsületes fiatalember módjára lettem úrrá fölötte, ami igen dicséretreméltó egy olyan fiatalember esetében, aki nagy gazemberek társaságában forgolódott. Azok közül, akik csupán becsületes emberekkel érintkeznek, sokan nem ilyen aggályosak. Főként azok tudnának sokat mesélni erről, akikre nagy összegeket bíztak, s a pénzt jó hírük veszélyeztetése nélkül elsikkaszthatták.
Miután kártalanítottam a kereskedőt, aki erre egyáltalán nem számított, visszatértem Leyva kastélyába. Polán gróf már nem volt ott, Julia és don Fernando társaságában Toledóba utazott. Új gazdám szerelmesebb volt Serafinájába, mint valaha, Serafina el volt bűvölve férjétől, don César pedig mindkettőjüknek örült. Igyekeztem megnyerni a jóságos atya barátságát, s ez sikerült is. Én lettem a család intézője: én gondoskodtam mindenről, én szedtem be a pénzt a bérlőktől, én szabtam meg a kiadásokat, úgy uralkodhattam volna az inasok fölött, mint egy zsarnok, de - a hasonló munkakört betöltőkkel ellentétben - nem éltem vissza hatalmammal. Nem bocsátottam el a cselédeket, akik nem tetszettek, s a többiektől sem kívántam meg, hogy nekem szolgáltassák ki magukat. Ha egyenesen, don Césarhoz vagy a fiához fordultak valamilyen kéréssel, eszem ágában sem volt ellenükre cselekedni, sőt a pártjukra álltam. Két gazdám irántam tanúsított szeretete viszont, amelynek szinte pillanatonként tanújelét adták, arra késztetett, hogy őszinte buzgalommal szolgáljam őket. Csak az ő érdekeikkel törődtem, elszámolásaimban nem volt semmi csalás; egyszóval, páratlan intéző voltam.
S miközben én sorsom jobbra fordulásán örvendeztem, a szerelem, mintha csak megirigyelte volna, hogy a szerencse hozzám szegődött, azt akarta, hogy neki is hozzak áldozatot: féktelen szenvedélyt ébresztett az intéző úr iránt Serafina első komornájának, Lorenza Sefora őnagyságának szívében. Becsületes történetíróhoz illőn bevallom, hogy hódításom tárgya ötven év körül járt. Mindamellett hála üde megjelenésének, kellemes arcának és szép szemének, amellyel ügyesen tudott bánni, hódításom nem volt éppen a legszerencsétlenebb. Csak azt szerettem volna, ha egy kicsit pirosabb az arca, ugyanis nagyon sápadt volt. E sápadtságot a hajadoni állapot szigorúan erkölcsös voltának tulajdonítottam.
A hölgy sokáig üldözött szerelmes pillantásaival, én azonban ahelyett, hogy e pillantásokat viszonoztam volna, eleinte úgy tettem, mintha mit sem vennék észre. Ilyenformán szokatlan udvarlónak mutatkoztam, s ez egyáltalán nem volt ellenére. Tapasztalatlanabb fiatalembernek vélt, mint amilyen voltam, s úgy gondolta, nem szabad megelégednie azzal, hogy csupán beszédes pillantásokat vet rám. Így aztán első beszélgetésünk alkalmával olyan félreérthetetlen formában adott kifejezést érzelmeinek, hogy nem lehetett nem vennem tudomást róluk. Ravaszul csinálta: beszéd közben zavart színlelt, s miután alaposan kipakolt mindennel, amit tudtomra akart adni, tenyerébe rejtette arcát, hogy azt higgyem, restelkedik, amiért gyöngeségét elárulta. Kénytelen voltam megadni magam, s noha inkább a hiúság ösztökélt, mint a szenvedély, szeretete megnyilvánulásait kedvezően fogadtam. Sőt: színlelésből még sürgettem is, s olyan jól megjátszottam a szenvedélyes szerelmest, hogy szemrehányásokat kaptam érte jutalmul. Lorenza oly kedvesen utasított rendre, hogy miközben tartózkodásra intett, látszott rajta, hogy nem haragudna, ha tanácsát nem fogadnám meg. Jóval többre juthattam volna, ha szerelmem tárgya nem tart attól, hogy ha túlságosan könnyű győzelemmel ajándékoz meg, kedvezőtlen véleményt alkotok erényességéről. Így hát újabb találkában állapodva meg elváltunk, Sefora abban a hitben, hogy színlelt ellenállásával egy Vesta-szűz benyomását keltette bennem, én meg telve édes reménységgel, hogy hamarosan célhoz érek.
Ily kedvezően állt az ügyem, amikor don César egyik lakájától olyasmit tudtam meg, ami mérsékelte örömömet. Ez az ifjú ama kíváncsi cselédek közé tartozott, akik mindenről tudni akarnak, ami a házban történik. Mivel buzgón igyekezett a kedvemben járni, s mindennap megajándékozott valamilyen újsággal, egy reggel közölte, hogy mulatságos felfedezést tett; hajlandó el is árulni azzal a feltétellel, hogy titokban tartom a dolgot, mivel Lorenza Sefora őnagyságáról van szó, akinek - mint mondta - fél magára vonni a bosszúját. Túlságosan kíváncsi voltam, semhogy ne ígértem volna titoktartást, de azért a lehető leghidegebben, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatva kérdeztem meg a lakájtól, miféle fölfedezés az, aminek ekkora feneket kerít.
- Lorenza - felelte a lakáj - titokban minden este beereszti a szobájába a falubeli felcsert, aki igen jóképű fiatalember; s a fickó elég sokáig marad nála. Szeretnem hinni - folytatta ravaszkás képpel -, hogy teljesen ártatlan ügyről van szó, de nyilván egyetért velem, uram, hogy ha egy fiatalember titokban besurran egy leányzó szobájába, rossz hírbe hozza.
Noha a hír legalább úgy fájt, mintha valóban szerelmes lettem volna, fájdalmamnak óvakodtam kifejezést adni, sőt kényszerítettem magam, hogy nevessek a híren, amely megsebezte szívemet. Mihelyt azonban tanú nélkül maradtam, kárpótoltam magam fegyelmezettségemért. Káromkodtam, szitkozódtam, s töprengeni kezdtem, mitévő legyek. Hol elhatároztam, hogy fütyülök Lorenzára, s elhagyom anélkül, hogy csak magyarázatra is méltatnám a kacér teremtést, hol meg azt képzeltem, hogy becsületbeli kötelességem a felcsert elkergetni, s már azon gondolkoztam, hogy kihívom párbajra. Az utóbbi mellett döntöttem. Este lesbe álltam, s csakugyan észrevettem emberemet, amint titokzatosan besurrant dueñám szobájába. Látnom kellett, hogy dühömet tápláljam, különben lecsillapult volna. Kimentem a kastélyból, hogy lesbe álljak az úton, ahol az udvarlónak vissza kellett térnie. Elszántan vártam rá, s minden perc csak fokozta vágyamat, hogy megverekedjem vele. Végre felbukkant vetélytársam. Néhány kihívó lépést tettem feléje, de az ördög tudja miért, hirtelen félelem szállt meg, mint valami homéroszi hőst, és megtorpantam. Oly zavarban voltam, mint Parisz, amikor meg akart vívni Meneláosszal. Szemügyre vettem emberemet: erősnek, izmosnak látszott, a kardját pedig túl hosszúnak találtam. Mindez kellő hatást tett rám; mindazonáltal, hiúságból vagy miért - noha a veszélyt még nagyobbnak láttam, mint amekkora valójában volt, s noha természetem makacsul arra ösztökélt, hogy elszeleljek -, a felcser elé léptem, és kardot rántottam.
- Ugyan mi ütött önbe, señor Gil Blas? - kiáltotta. - Miért viselkedik úgy, mint valami kóbor lovag? Nyilván tréfál.
- Nem tréfálok, borbély uram - válaszoltam. - Az ügy a lehető legkomolyabb. Szeretném tudni, van-e olyan bátor, mint amilyen nőbolond? Nehogy azt higgye, hogy zavartalanul élvezheti a hölgy kegyeit, akit az imént látogatott meg titokban a kastélyban!
- Szent Kozmára! - kacagott föl a felcser. - Ez aztán mulatságos! Istenemre mondom, a látszat csal.
E szavakra azt hittem, neki sincs nagyobb kedve párbajozni, mint nekem, még pimaszabb lettem.
- Másnak mondja ezt - szakítottam félbe -, ne nekem, barátom! Ne gondolja, hogy egyszerű tagadással megelégszem.
- Úgy látom - felelte -, kénytelen leszek vallani, hogy megakadályozzam a szerencsétlenséget, ami esetleg történik valamelyikünkkel. Elárulok hát önnek egy titkot, noha az én szakmámba tartozók soha nem lehetnek elég óvatosak. Lorenza őnagysága azért fogad titokban a szobájában, hogy a cselédség előtt eltitkolja betegségét. Elmérgesedett fekély van a hátán, azt kezelem minden este. Ez az oka látogatásaimnak, amelyek önt fölizgatták. Ezentúl ne aggódjon hát miattuk. Ha azonban - folytatta - nem elégszik meg ezzel a felvilágosítással, ha feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy ölre menjünk, csak szóljon. Nem az az ember vagyok; aki megijed egy kis verekedéstől!
Azzal kirántotta hosszú kardját úgy, hogy beleremegtem, s olyan ábrázattal helyezkedett vívóállásba, amely semmi jót nem ígért.
- Megelégszem a magyarázattal - jelentettem ki, és visszadugtam hüvelyébe kardomat. - Nem vagyok vadember, értek a szóból. Az után, amit elmondott, nem tartom többé vetélytársamnak. Öleljük meg egymást!
E szavakra, amelyekből megérthette, hogy nem vagyok olyan gonosz, amilyennek eleinte mutatkoztam, nevetve visszadugta hüvelyébe a kardját, kezet nyújtott, s a lehető legjobb barátokként váltunk el.
Ettől fogva csak undorral tudtam Seforára gondolni. Elhárítottam minden alkalmat, amit a négyszemközti találkozókra adott, méghozzá olyan kínos gonddal, hogy végül is feltűnt neki. Meglepte a nagy változás, tudni akarta az okát, s mikor végre sikerült módot találnia, hogy négyszemközt beszéljen velem, megkérdezte:
- Intéző uram, kegyeskedjék elárulni, miért menekül még a tekintetem elől is. Ahelyett, hogy keresné az alkalmat, hogy együtt lehessünk, mint azelőtt, igyekszik kerülni. Igaz, hogy az első lépeseket én tettem meg, ön azonban szívesen fogadta. Emlékezzék csak vissza bizalmas beszélgetésünkre: csupa tűz volt, most meg fagyos, mint a jég. Mit jelentsen ez?
A kérdés nem volt éppen tapintatos egy igazi férfi oldaláról nézve. Szerfölött zavarba is jöttem. Már nem emlékszem, mit válaszoltam a hölgynek, csak arra emlékszem, hogy rendkívül nem tetszett neki. Sefora, akiről szelíd, szerény külsejéről ítélve azt hihette volna az ember, hogy valóságos bárány, tigris volt, ha megharagudott.
- Azt hittem - mondta, s dühvel és megvetéssel teli pillantást lövellt felém -, azt hittem, nagy megtiszteltetésben részesítek egy olyan alacsony rangú embert, mint ön, amikor nemes lovagok számára is kitüntetést jelentő érzelmeket nyilvánítok iránta. Alaposan megbűnhődtem, amiért méltatlanul lealacsonyodtam egy nyomorult kalandorhoz!
A hölgy nem érte be ennyivel, túlságosan olcsón úsztam volna meg a dolgot. Dühében nem tudta fékezni nyelvét, s válogatott jelzőkkel halmozott el. Tudom jól, hogy hidegvérrel kellett volna végighallgatnom, s arra gondolnom, hogy amikor lemondtam a megkísértett erény fölötti végső győzelemről, olyan bűnt követek el, amelyet a nők sohasem bocsátanak meg. De túlságosan indulatos voltam, semhogy elviseljem a szitkokat, amelyek egy okos embert csak nevetésre ingereltek volna, s elhagyott a béketűrés.
- Asszonyom - feleltem -, mi jogon vet meg? Ha az ön által említett nemes lovagok látták volna a hátát, biztos, hogy érdeklődésük azonnal megszűnt volna.
Jóformán még ki se mondtam e szellemességet, a dühös dueña oly cudarul pofon vágott, ahogy megsértett nő még soha senkit. A második pofont nem vártam meg, hanem azon nyomban elmenekültem az ütlegek elől, amelyek nyilván záporként hullottak volna rám.
Hálát adtam az égnek, hogy e csávából kikerültem, s azt hittem, többé nincs mitől tartanom, hiszen a hölgy bosszút állt rajtam. Föltételeztem, hogy az esetről már csak jó híre érdekében is hallgatni fog. Csakugyan el is telt két hét, anélkül, hogy hallottam volna róla. Már-már kezdtem magam is megfeledkezni az ügyről, amikor megtudtam, hogy Sefora beteg. Voltam olyan jólelkű, hogy a hír elszomorított. Szánalmat éreztem a hölgy iránt. Azt hittem, a boldogtalanul szerelmes nő abba betegedett bele, hogy érzelmei nem találtak viszonzásra. Fájdalom fogott el a gondolatra, hogy betegségének én vagyok az oka, s ha már szeretni képtelen voltam, legalább sajnáltam a dueñát. Milyen rosszul ítéltem meg! Gyöngédsége gyűlöletté változott, s csak azon törte a fejét, hogyan árthatna nekem.
Egy reggel, amikor don Alfonsónál jártam, az ifjú lovag szomorú volt és gondterhelt. Tisztelettudón megérdeklődtem, mi bántja.
- Az bánt - felelte -, hogy Serafina gyönge, igazságtalan és hálátlan. Csodálkozik rajta - fűzte hozzá, látva, hogy meglepődöm szavain -, pedig csakugyan így van. Nem tudom, milyen okot adhatott rá Lorenza őnagyságának, hogy gyűlölje, de mondhatom: annyira meggyűlölte önt, hogy saját állítása szerint feltétlenül belehal, ha ön nem távozik azonnal a kastélyból. Nem szabad azt hinnie, hogy Serafina, akinek ön kedves volt, eleinte nem lázadozott e gyűlölet ellen, amely igazságtalan és hálátlan a részéről. De hát végtére is: nő. Gyöngéden szereti Seforát, aki fölnevelte. A komorna anyja helyett anyja volt, s önmagát okolná Sefora halála miatt, ha gyöngeségből nem tenne eleget az óhajának. Ami engem illet, bármily szerelemmel csüggök is Serafinán, sohase lennék képes oly gyáva lenni, hogy engedjek ezzel kapcsolatos érzelmeimnek. Inkább pusztuljon Spanyolország valamennyi dueñája, semhogy egy olyan fiatalember távozásába beleegyezzem, akit inkább tekintek testvéremnek, mint cselédemnek!
Mikor don Alfonso befejezte szavait, így feleltem:
- Uram, én a sors játékszerének születtem. Azt hittem, önnél nem üldöz tovább a balszerencse, minden jel arra mutatott, hogy boldog és nyugodt életem lesz itt. De akármilyen jól érzem is magam itt, távoznom kell.
- Szó sincs róla! - kiáltott föl don César nagylelkű fia. - Majd észretérítem Serafinát. Ne mondhassák, hegy feláldoztuk önt egy dueña szeszélyének, akit egyébként igen becsülünk.
- Uram - feleltem -, ha nem teljesíti Serafina óhaját, csak azt éri el, hogy megharagszik. Inkább elmegyek, semhogy további ittlétemmel egy ilyen tökéletes házasság megromlását kockáztassam. Ezt a szerencsétlenséget soha életemben nem tudnám megbocsátani magamnak.
Don Alfonso megtiltotta, hogy elmenjek, s olyan eltökéltnek látszott abbeli szándékában, hogy visszatart, hogy ha magam is kitartok, Lorenza kétségkívül alulmarad. Ha csak bosszúvágyamra hallgatok, így is cselekedtem volna. Voltak pillanatok, amikor a dueña iránt érzett dühömben elfogott a kísértés, hogy ne kíméljem, de mikor arra gondoltam, hogy ha leleplezném szégyenét, olyasmi volna, mintha gyilkos tőrt döfnék a szerencsétlen teremtésbe, akinek minden fájdalmát én okoztam, s akit két gyógyíthatatlan betegsége szemlátomást a sír szélére juttatott! Ilyenkor már csak részvétet éreztem iránta. Úgy láttam, hogy ha már ilyen veszedelmes ember vagyok, lelkiismereti kötelességem eltűnni, s ezzel helyreállítani a kastély nyugalmát. Elhatározásomat már másnap hajnalban végrehajtottam, anélkül, hogy istenhozzádot mondtam volna két gazdámnak, mivel tartottam tőle, hogy irántam érzett barátságból megakadályoznák távozásom. Megelégedtem annyival, hogy egy írást hagytam a szobámban, s az írásban pontosan számot adtam intézői működésemről.
Jó lovon ültem, amely saját tulajdonom volt; táskámban kétszáz pisztollal, amelynek java része a megölt rablóktól meg a Samuel Simontól ellopott háromezer dukátból származott. Don Alfonso ugyanis a maga pénzéből fizette vissza az egész összeget, az én részesedésemet sem követelte vissza. Vagyonomat tehát a kártalanítás folytán törvényesnek tekinthettem, s lelkifurdalás nélkül felhasználhattam. Szóval annyi pénzem volt, hogy nem kellett aggódnom a jövő miatt, nem is beszélve az önbizalomról, amely a hasonló korú fiatalembereknek mindig sajátja. Másfelől Toledo kellemes menedékhelynek ígérkezett. Csöppet sem kételkedtem benne, hogy Polán gróf örömmel fogadja megszabadítóinak egyikét, és szívesen lát házában. A nemes grófot azonban csak végső menedéknek tekintettem, mert elhatároztam, hogy mielőtt hozzá fordulnék, pénzem egy részén beutazom Murcia és Granada királyságokat, amelyeket nagyon szerettem volna látni. Ezzel a szándékkal vettem utamat Almansa felé s onnan tovább, egyik városból a másikba, amíg minden baj nélkül Granadába nem értem. Már azt hittem, a sors megelégelte, hogy annyi játékot űzött velem, s végre békén hagy. De - miként a következőkben látni fogják - újabb megpróbáltatásokat készített elő számomra.
Az első ember, akivel Granada utcáin találkoztam, señor don. Fernando de Leyva volt, Polán gróf veje, akárcsak Alfonso. Mindketten egyformán meglepődtünk, hogy Granadában találkozunk.
- Hogyan, Gil Blas? - kiáltotta. - Ön Granadában van. Mi szél hozta ide?
- Uram, ha már az is meglepő, hogy errefelé találkozunk, még jobban meglepődik, ha megtudja, miért léptem ki don César és a fia szolgálatából.
Azzal szépítgetés nélkül, őszintén elmeséltem neki, ami Sefora és köztem történt. Tiszta szívből kacagott az eseten, majd komolyra fordította a szót:
- Kedves barátom, felajánlom, hogy közvetítek az ügyben, írok a sógornőmnek...
- Szó sincs róla, señor - szakítottam félbe -, nagyon kérem, ne írjon neki! Nem azért hagytam el Leyva kastélyát, hogy visszatérjek. Szíveskedjék másként kifejezést adni irántam érzett jóindulatának. Ha valamelyik barátjának titkárra vagy intézőre volna szüksége, nagyon kérem, szóljon az érdekemben. Merem állítani, nem fognak szemrehányást tenni önnek, hogy rossz embert ajánlott.
- Nagyon szívesen eleget teszek óhajának - válaszolt. - Öreg, beteg nagynénémet jöttem meglátogatni Granadába, még három hétig itt tartózkodom, aztán hazatérek lorqui kastélyomba, ahol Juliám vár. Abban a kastélyban lakom - folytatta, s egy palotára mutatott, mintegy százlépésnyire tőlünk. - Keressen fel néhány nap múlva, addig talán már sikerül is megfelelő helyet szereznem önnek.
Csakugyan már az első alkalommal ezzel fogadott:
- Granada érseke, rokonom és barátom, egy irodalomban tájékozott embert keres, aki szépen le tudná másolni írásait. Ugyanis jeles író. Nem is tudom, hány szentbeszédet írt már és ír még most is mindennap, s nagy sikert arat velük. Mivel szerintem ön éppen megfelel neki, beajánlottam hozzá, s megígérte, hogy felfogadja. Jelentkezzék nála, hivatkozzék rám, a fogadtatásból majd látni fogja, hogy kedvező ajánlást adtam-e önről.
Éppen ilyen állásra vágytam. Így aztán - miután tőlem telhetőleg felkészültem rá, hogy a főpap előtt megjelenjek - egy szép napon megjelentem az érsekségen. Ha a regényírók példáját követném, pompás leírást kanyarítanék ide a granadai érseki palotáról, kitérnék az épület konstrukciójára, megdicsérném a gyönyörű bútorokat, beszélnék az ott látható szobrokról és festményekről, könyörtelenül elmesélném az olvasónak, mit ábrázolnak a képek, de megelégszem annak megállapításával, hogy a palota éppolyan fényűző volt, mint királyaink palotái.
A termekben rengeteg pappal és fegyveressel találkoztam. Többségük a monseñor alkalmazottja volt: káplánok, nemesurak, lakájok, belső inasok. A világiak mind pompás ruhákat viseltek, az ember inkább nemesuraknak, mint cselédeknek nézte volna őket. Gőgösek voltak, megjátszották a fontos embert. Önkéntelenül elnevettem magam a láttukra, s magamban kigúnyoltam őket. "Ejnye - gondoltam -, ezek az emberek boldogok, hogy a szolgaság igáját viselhetik, nem is érzik nyakukon az igát, mert ha éreznék, aligha viselkednének ilyen gőgösen." Egy méltóságos, kövér alakhoz fordultam, aki az érsek dolgozószobájának ajtajában állott, s kinyitotta és becsukta, ha kellett. Udvariasan megtudakoltam tőle, volna-e lehetőség rá, hogy monseigneurrel beszélhessek.
- Várjon itt - felelte faarccal -, őméltósága nemsokára kijön, hogy misére menjen, közben majd nyilván meghallgatja egy percre.
Nem válaszoltam, fölvérteztem magam türelemmel, s gondoltam, hogy beszédbe elegyedem valamelyik tisztviselővel, ezek azonban csak tetőtől talpig végigmértek, s egyetlen szóra se méltattak. Aztán összenéztek, és gőgösen elmosolyodtak, amiért bele merészeltem elegyedni társalgásukba.
Megvallom, egészen megzavart, hogy az inasok ekként bántak velem. Még magamhoz sem tértem zavaromból, amikor kinyílt a dolgozószoba ajtaja. Megjelent az érsek. A tisztviselők azonnal elnémultak, pökhendi magatartásuk rögtön megváltozott, s tiszteletteljes arcot öltöttek gazdájuk előtt. A főpap hatvankilencedik évében járt, körülbelül olyan volt a külseje, mint kanonok nagybátyámnak, Gil Péreznek, vagyis alacsony volt és kövér. Ráadásul még erősen ikszlábú is volt, és olyan, hogy csak a tarkóján lebegett egy hajfürt, aminek következtében kénytelen volt hosszú fülvédővel ellátott finom gyapjúsapkát viselni. Mindezek ellenére kiváló férfiúnak találtam, nyilván mert tudtam, hogy az. Mi, egyszerű emberek, olyan elfogultan nézünk fel a nagyurakra, hogy gyakran azt a nagyságot is meglátjuk bennük, amellyel a természet nem ajándékozta meg őket.
Az érsek elsőnek hozzám lépett, s nagyon nyájasan megkérdezte, mit óhajtok. Azt feleltem, hogy én vagyok az a fiatalember, akit don Fernando de Leyva uraság említett neki. Nem is hagyta, hogy folytassam.
- Ó! Ön az? - kiáltott föl. - Ön az, akit annyira dicsért? Szolgálatomba fogadom, igen nagy szükségem van önre. Maradjon is mindjárt itt.
Miután meghallgatta a papi személyeket is, akik valami jelentést tettek neki, két szolgára támaszkodva eltávozott. Alig hagyta el a helyiséget, ugyanazok az alkalmazottak, akik az előbb nem óhajtottak társalogni velem, ugyancsak törték magukat, hogy szóba álljak velük. Körülfogtak, hízelegtek, örömüket fejezték ki, hogy asztaltársuk leszek az érsekségen. Hallották gazdájuk hozzám intézett szavait, s majd meghaltak a kíváncsiságtól, hogy vajon mi lesz a tisztem mellette. Én azonban voltam olyan kaján, hogy nem elégítettem ki kíváncsiságukat; így álltam bosszút az előbbi lenézésért.
Monseñor rövidesen visszatért, behívott dolgozószobájába, hogy négyszemközt beszéljen velem. Helyesen sejtettem, hogy le akar vizsgáztatni, résen voltam hát, s felkészültem rá, hogy minden szavam jól meggondolom. Először az irodalomból kérdezett ki. Nem feleltem rosszul a kérdéseire, láthatta, hogy a görög és a latin szerzőket elég jól ismerem. Aztán a dialektikára került sor; számítottam is rá. Úgy találta, hogy járatos vagyok a dologban.
- Igen kitűnő nevelésben részesült - mondta némi meglepetéssel. - Hadd lám, milyen az írása.
Előhúztam a zsebemből egy ív teleírt papírt, kifejezetten ebből a célból vittem magammal. A főpap ezzel is meg volt elégedve.
- Az írása tetszik - mondta -, az esze még inkább. Meg is köszönöm majd unokaöcsémnek, don Fernandónak, hogy ilyen remek fiatalemberrel ajándékozott meg, mert csakugyan ajándékban részesített.
Beszélgetésünket néhány ebédre érkező granadai nemesúr szakította félbe. Magukra hagytam őket, és visszatértem a tisztviselők szobájába, akik elhalmoztak hízelkedésekkel. Mikor eljött az ideje, velük ebédeltem, s evés közben ők engem, én meg őket figyeltem. Kívülről milyen bölcsnek látszottak ezek az egyházi férfiak! Valóságos szentnek láttam őket, olyan áhítattal töltött el a tiszteletre méltó helyiség. Még csak meg se fordult az agyamban, hogy ez csak képmutatás, mintha ilyesmiről szó sem lehetett volna egy főpapnál!
Egy Melchior de la Ronda nevű öreg belső inas mellett ültem. Ügyelt rá, hogy jó falatokhoz jussak. Előzékenysége folytán én is figyelmes voltam iránta, s udvariasságom elbűvölte.
- Lovag uram - súgta oda nekem ebéd után -, szeretnék négyszemközt beszélni önnel.
S már vitt is magával a palota egy másik részébe, ahol senki sem hallhatott bennünket, s így szólt:
- Fiam, mihelyt megláttam, azonnal rokonszenvet éreztem ön iránt. Ennek kétségbevonhatatlan bizonyítékát is szeretném adni egy olyan bizalmas közléssel, amelynek kétségtelenül nagy hasznát fogja venni. Olyan helyre került, ahol őszinte hivők és képmutatók élnek egymás mellett. Igen hosszú időre volna szüksége, hogy kiismerje őket. Én megtakarítom önnek ezt a hosszú és fárasztó munkát: elmondom, melyikük milyen. Így aztán könnyebb lesz a dolga.
- Monseñorrel kezdem - folytatta. - Fölöttébb ájtatos főpap, szüntelenül a nép nevelése foglalkoztatja, maga szerzette, igen magas erkölcsiségű prédikációkkal igyekszik az erény útjára terelni az embereket. Húsz esztendővel ezelőtt otthagyta az udvart, hogy teljesen nyájának szentelhesse magát. Tudós ember, jeles szónok, legfőbb élvezete a prédikálás, s hallgatói el vannak ragadtatva tőle. Lehet, hogy van a dologban egy kis hiúság is, de - azonfelül, hogy a szíveket fürkészni nem az emberek dolga - illetlenség volna annak az embernek a hibáit emlegetnem, akinek a kenyerét eszem. Ha jogom van kifogásolni valamit gazdámban, akkor a szigorúság az. Ahelyett, hogy elnéző volna a papok gyengeségeivel szemben, szigorúan bünteti őket. Különösen azokat üldözi irgalmatlanul, akik ártatlanságuk tudatában jogilag védekeznek, mert ez tekintélye rovására megy. Van még egy hibája, amely sok hozzá hasonló úriemberben megvan: noha szereti cselédeit, semmire se becsüli szolgálataikat, hagyja megöregedni őket a házában, anélkül, hogy gondoskodna öreg napjaikról. Ha valamelyiküket néha megjutalmazza, csak azért teszi, mert valaki szólt az érdekében. Önmagától soha eszébe se jut a legcsekélyebb jót se cselekedni.
Ezeket mondta gazdájáról az öreg belső inas. Aztán még elmondta a véleményét azokról a papokról is, akikkel együtt ebédeltünk. A róluk festett kép egyáltalán nem egyezett viselkedésükkel. Meg kell hagyni, egyikükről sem állította, hogy nem becsületes ember, csak azt, hogy papnak nem nagyon megfelelő. Akadt néhány kivétel is, akiknek nagyon dicsérte az érdemeit. Ezek után nem voltam gondban, hogy milyen magatartást tanúsítsak a nevezett urak irányában. Már aznap este magam is úgy viselkedtem a vacsoránál, mint valami bölcs, akárcsak ők. Ez nem kerül semmibe. Nem csoda, hogy annyi álszent van a világon.
HARMADIK FEJEZET
Gil Blas a granadai érsek kedvence és kegyeinek közvetítője lesz
Ebéd után elmentem a holmimért és a lovamért a fogadóba, ahol előzőleg megszálltam, majd vacsorázni visszatértem az érseki palotába, ahol már elő is készítettek számomra egy igen takaros szobát pehelypaplanos ággyal. Monseñor másnap már kora reggel hívatott, s átadta egyik szentbeszédét lemásolásra. De figyelmeztetett rá, hogy a másolat a lehető legpontosabb legyen. Nem is követtem el hibát, nem felejtettem ki egyetlen pontot, vesszőt, egyetlen írásjelet sem. Örült neki, de meg is lepődött.
- Örökkévaló Isten! - kiáltott föl elragadtatva, miután végigolvasta másolatom valamennyi lapját. - Ilyen pontos másolatot még nem is láttam! Ön nyilván jól ért a grammatikához, különben nem volna ilyen jó másoló. Mondja meg őszintén, barátom, nem talált írás közben olyasmire, ami nem tetszett önnek, valami stílusbeli hanyagságra, helytelen kifejezésre? Ilyesmit könnyen elkövet az ember az alkotás lázában.
- Ó, monseñor - válaszoltam szerény ábrázattal -, nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy kritikát gyakoroljak, és ha az lennék is, meggyőződésem, hogy méltóságod művei minden kritikán felül állnak!
A főpap mosolygott válaszomon. Nem szólt semmit, ámde minden jámborsága ellenére észrevettem, hogy ő sem büntetlenül író.
E hízelgéssel végleg megnyertem a kegyeit. Napról napra jobban kedvelt, s don Fernandótól, aki gyakran meglátogatta, csakhamar megtudtam, hogy nagyon megszeretett, s számolhatok vele, hogy megcsinálom a szerencsémet. Nem sokkal később maga a gazdám is megerősített ebben a hitemben, mégpedig a következőképpen. Egy este lelkesen elszavalta előttem dolgozószobájában szentbeszédét, amelyet másnap szándékozott elmondani a székesegyházban. Nem elégedett meg azzal, hogy általánosságban mondjak róla véleményt, hanem azt kívánta, hogy mondjam meg, melyik részei hatottak rám leginkább. Szerencsémre épp azokat emeltem ki, amelyeket maga is a legtöbbre tartott, vagyis a kedvenc részeit. Ennek következtében most már olyan embernek tartott, akinek finom ízlése van, s képes fölfedezni egy mű igazi szépségeit.
- Íme - kiáltott föl -, ezt nevezik ízlésnek és hozzáértésnek! Mondhatom, barátom, jó füled van!
Egyszóval, annyira elégedett volt velem, hogy elragadtatva kijelentette:
- Ne nyugtalankodj a jövőd felől, Gil Blas! Gondom lesz rá, hogy jó sorod legyen. Szeretlek, és ennek bizonyítékául bizalmasommá fogadlak.
E szavakra hálatelt szívvel őméltósága lába elé borultam. Őszinte szívvel csókoltam meg csámpás lábait, s máris úgy tekintettem magamra, mint aki útban van a meggazdagodás felé.
- Igen, gyermekem - kezdte újra az érsek, aki elhallgatott, miközben a lábát csókolgattam -, megosztom veled legtitkosabb gondolataimat. Figyelj jól rá, amit most mondok. Nagyon szeretek prédikálni. Szentbeszédeimet az Úr áldása kíséri; megindítják a bűnösöket, magukba szállnak, és megbánják vétkeiket. Láttam fösvényt, aki úgy megrendült azon, amit a kapzsiságról mondtam, hogy kinyitotta kincsesládáját, és bőkezűen szórta a pénzt. Volt kéjenc, akit kiragadtam a kéjelgésből; volt, aki az üdvösség utáni vágyában remete lett, s csábítója által megszédített feleség, akit sikerült rávennem, hogy állhatatosan teljesítse házastársi kötelességét. Már az efféle, gyakran előforduló megtérések is munkára kell hogy ösztönözzenek. Emellett azonban meg kell vallanom gyöngeségemet, hogy másfajta jutalomra is vágyom, olyan jutalomra, amelyet kényesen erényes alkatom hiába vet a szememre: csiszolt, pallérozott írásaimmal szeretném kivívni a világ elismerését. Örülök a megtiszteltetésnek, hogy tökéletes szónoknak tartanak, írásműveimben általános vélemény szerint erő és finomság van, de nagyon szeretném a jó íróknak azt a hibáját elkerülni, hogy túl sokáig írnak, szeretnék akkor visszavonulni, amikor hírnevem még töretlen.
- Szóval, kedves Gil Blasom - folytatta a főpap -, egyvalamit föltétlenül elvárok tőled: ha észreveszed, hogy tollam fárad, kifejező erőm csökken, ne mulaszd el figyelmeztetni rá. E tekintetben önmagamban nem bízhatom, a hiúság könnyen megtéveszthet. Az ilyesmi észrevételéhez elfogulatlan elme kell. Téged szemeltelek ki e célra, tudom, hogy értelmes vagy, ítéleted el fogom fogadni.
- Hála az égnek - feleltem -, méltóságod még nagyon messze van ettől a kortól. Másrészt az olyanfajta tehetség, mint méltóságodé, sokkal tovább megmarad, mint egyéb képességek. Pontosabban szólva: ön mindig megmarad olyannak, amilyen. Én úgy tekintek önre, mint egy második Ximénez[47] bíborosra, akinek felsőbbrendű szelleme nemhogy gyöngült volna az évek folyamán, hanem észrevehetőleg erősödött.
- Csak semmi hízelgés, barátom! - szakított félbe. - Tudatában vagyok, hogy egyik pillanatról a másikra bekövetkezhetik a hanyatlás. Az én koromban már jelentkeznek a betegségek, és a testi fájdalmak gyöngítik a szellemet. Ismétlem, Gil Blas: mihelyt úgy látod, hogy képességeim csökkennek, azonnal figyelmeztess! Ne félj a nyíltságtól és őszinteségtől, figyelmeztetésedet úgy fogom tekinteni, mint szereteted jelét. Különben neked is érdeked a dolog, mert ha szerencsétlenségedre arról értesülnék, hogy a város véleménye szerint szentbeszédeim veszítettek erejükből és ideje lenne már visszavonulnom, egészen nyíltan közlöm veled, hogy barátságommal együtt a neked ígért vagyont is eljátszanád. Ostoba tapintatodnak az lenne a gyümölcse.
Gazdám itt elhallgatott, mert hallani akarta, mit felelek szavaira. Megígértem, hogy eleget teszek óhajának. Ettől fogva semmit sem titkolt előttem, a kegyence lettem. Melchior de la Ronda kivételével valamennyi cseléd irigyen vette tudomásul. Érdemes lett volna látni, miként viselkedtek a nemesurak és az inasok őméltósága bizalmasával: nem restelltek lealacsonyodni, hogy jóindulatomat megnyerjék, mintha nem is lettek volna spanyolok. Tettem ugyan nekik szolgálatokat, de érdekből fakadó nyájaskodásuk nem csalt lépre. Az érsek úr kérésemre foglalkozott ügyeikkel. Volt, akit kineveztetett egy század élére, s hozzásegítette, hogy fontos szerepet játsszon a hadseregben. Másvalakit fontos megbízatással Mexikóba küldetett. Melchior barátom részére tekintélyes jutalmat eszközöltem ki tőle. Ilyenformán megbizonyosodtam róla, hogy ha a főpap magától nem is tett senkiért semmit, ritkán utasította vissza, ha kértek tőle valamit.
Arra azonban, amit egy pap érdekében tettem, úgy érzem, érdemes tüzetesen kitérnem. Egyszer a háznagyunk bemutatott egy Luis Garcías nevű nagyon jó arcú, még fiatal licenciátust.
- Señor Gil Blas, ez a derék lelkész egyik legjobb barátom. Az apácáknál volt káplán. A rossz nyelvek megrágalmazták, hogy erkölcstelen. Annyira befeketítették őméltósága előtt, hogy eltiltotta a papságtól, és sajnos olyan elfogult vele szemben, hogy akárki próbál közbenjárni az érdekében, nem hajlandó meghallgatni. Hiába kértük meg Granada legelőkelőbb személyiségeit, hogy eszközöljék ki a visszahelyezését, urunk hajthatatlan.
- Uraim - feleltem -, ezt az ügyet alaposan elrontották. Okosabb lett volna, ha nem próbál senki közbenjárni a licenciátus úr érdekében. Segíteni akartak rajta, s rossz szolgálatot tettek neki. Ismerem őméltóságát: a kérelmek és ajánlások csak súlyosbítják a szemében a hibát, amit egy egyházi személy elkövetett. Csak nemrég hallottam a saját szájából: "Minél több embert kér fel az olyan pap, aki szabálytalanságot követett el, hogy beszéljen velem az érdekében, annál nagyobb lesz a botrány, s annál szigorúbb vagyok én."
- Ez bizony szomorú - jelentette ki a háznagy. - Szegény barátom igen nehéz helyzetben lenne, ha nem volna szép írása. Szerencsére gyönyörűen ír; ezzel a képességével majd csak kivágja magát a bajokból.
Kíváncsi lettem, hogy a pap írása, amelyet a háznagy annyira dicsért, van-e olyan szép, mint az enyém. A licenciátusnál éppen volt egy teleírt oldal, és mindjárt megmutatta. Megcsodáltam: mintaszerűen szép írás volt. Miközben néztem, támadt egy ötletem. Megkértem Garcíast, hagyja nálam a papírt, mert szeretnék valamit kezdeni vele, ami esetleg hasznára lesz. Még nem árulhatok el semmit a dologról, de másnap már többet mondhatok. A licenciátus, akinek a háznagy nyilván dicshimnuszokat zengett a leleményességemről, olyan elégedetten távozott, mintha máris visszahelyezték volna állásába.
Csakugyan szerettem volna, ha visszahelyezik, s ennek érdekében még aznap munkához láttam, elmondom, miként. Mikor négyszemközt voltam az érsekkel, megmutattam neki Garcías írását. Gazdám el volt ragadtatva tőle. Rögtön ki is használtam az alkalmat:
- Monseñor - mondtam -, ha már nem óhajtja kinyomattatni szentbeszédeit, szeretném, ha legalább ilyen szép írással másoltatná le őket.
- Meg vagyok elégedve a te írásoddal is - felelte a főpap -, de megvallom, nem bánnám, ha volna egy ettől a kéztől származó másolatom is a műveimről.
- Csak egy szavába kerül méltóságodnak - feleltem. - Ez a szép írású ember ismerősöm, licenciátus. És annál boldogabban szerezné meg önnek ezt az örömet, mivel ily módon esetleg elnyerhetné az ön bocsánatát, s megszabadulhatna a szomorú helyzetből, amelyben sajnos jelenleg van.
A főpap persze azonnal megkérdezte, hogy hívják a licenciátust.
- Luis Garcíasnak - feleltem. - Kétségbe van esve, hogy kegyvesztett lett önnél.
- Ha nem tévedek - szakított félbe az érsek -, ez a Garcías káplán volt egy apácakolostorban, és egyházi büntetést kapott. Még emlékszem az ellene benyújtott feljelentésekre. Nem valami erkölcsös ember.
- Monseñor - szóltam közbe ezúttal én -, nem mentegetni akarom, de tudom, hogy van néhány ellensége. És azt állítja, hogy az ön által is látott följelentések szerzőinek a célja nem az igazság szolgálata volt, mint inkább az, hogy neki ártsanak.
- Lehetséges - felelte az érsek. - Akadnak gonosz emberek a világon. Különben, ha nem viselkedett is mindig kifogástalanul, lehet, hogy már megbánta. Végeredményben minden bűnre van bocsánat. Vezesd elém azt a licenciátust. Feloldom a tilalmat.
Vagyis a legszigorúbb emberek is engednek szigorúságukból, ha olyasmiről van szó, ami kedves nekik. Az érsek vonakodás nélkül megtette, amit a legbefolyásosabb közbenjáróktól megtagadott, a hiú gyönyörűség kedvéért, hogy művei szép másolatban legyenek a birtokában. A hírt azon nyomban közöltem a háznaggyal, aki továbbadta barátjának, Garcíasnak. A licenciátus már másnap megjelent nálam, hogy illő köszönetet mondjon a szívességért, amelyet tettem neki. Bemutattam uramnak, aki beérte némi enyhe dorgálással, s átadott neki néhány lemásolandó szentbeszédet. Garcías olyan kitűnően oldotta meg feladatát, hogy visszahelyezték papi funkciójába. Sőt még plébániát is kapott egy Granada környéki községben, Gabiában, ami ékesen tanúsítja, hogy a jutalmat nem mindig az erény nyeri el.
Miközben én hol ennek, hol annak tettem ilyenformán szívességet, don Fernando de Leyva távozni készült Granadából. Mielőtt elutazott volna, fölkerestem a nemesurat, és újólag köszönetet mondtam a kitűnő állásért, amelyet ő szerzett nekem. Látva, milyen elégedett vagyok, így szólt:
- Végtelenül örülök, kedves Gil Blas, hogy meg van elégedve érsek nagybátyámmal.
- El vagyok ragadtatva ettől a nagyszerű főpaptól - feleltem. - S minden okom megvan rá. Azonfölül, hogy rendkívül szeretetreméltó úriember, olyan jó hozzám, hogy nem lehetek elég hálás érte. De szükségem is volt a jóságára, vigasztalásul, hogy nem lehetek señor don Césarnál és a fiánál.
- Bizonyára ők is rendkívül fájlalják, hogy elvesztették önt. De talán nem váltak el örökre, a sors egyszer még bizonyára összehozza önöket.
Nagyon elérzékenyültem e szavakra, fölsóhajtottam, és úgy éreztem, annyira szeretem don Alfonsót, hogy örömest elhagynám érte az érseket, lemondanék a reményekről is, amelyekkel kecsegtetett, és visszatérnék a Leyva kastélyba, ha eltávolítanák onnan az akadályt, amely miatt el kellett távoznom. Don Fernando észrevette, milyen érzelmek dúlnak bennem, s ez olyan jólesett neki, hogy megölelt, és kijelentette, hogy egész családja mindig szívén fogja viselni sorsomat.
Két hónappal a lovag elutazása után, éppen amikor a legnagyobb kegyben álltam, nagy ijedelmet éltünk át az érseki palotában: az érsek szélütést kapott. Olyan gyors segítségben részesült, és olyan hatásos orvosságokat adtak neki, hogy néhány nap múlva látszólag teljesen meggyógyult. Szellemén azonban súlyos nyomot hagyott a betegség. Ezt már a betegsége után írt első szentbeszédén észrevettem. Mindamellett nem találtam olyan jelentősnek a különbséget addigi szentbeszédei és e között, hogy szónoki képességeinek komoly hanyatlására következtethettem volna. Megvártam hát a következő szentbeszédet, hogy biztosabban tudjam, mihez tartsam magam. Nos, félreértésről most már szó sem lehetett. A derék főpap összevissza beszélt, hol túlságosan magasan szárnyalt, hol meg túlságosan alacsonyra ereszkedett. Zagyva prédikáció volt, teli elkoptatott szónoki frázisokkal, mint egy iskolamester vagy kolduló barát műve.
Nem én voltam az egyetlen, aki fölfigyelt rá. A hivők többsége, mintha őket is megbízta volna valaki, hogy figyeljék a beszédet, sugdolózni kezdett.
- Ennek a prédikációnak gutaütésszaga van!
"Nos, szentbeszédellenőr uram - gondoltam magamban-, készüljön fel kötelessége teljesítésére. Amint látja, őméltósága szónoki képessége csökkenőben van. Kötelessége figyelmeztetni őt nemcsak azért, mert a bizalmasa, hanem vigyáznia is kell, nehogy őméltósága valamelyik őszinte barátja megelőzze. Hiszen tudja, mi történnék ebben az esetben! Kimaradna a végrendeletből, pedig ezúttal kétségtelenül értékesebb örökségre számíthat, mint Sedillo licenciátus könyvtára volt!"
Miután mindezt végiggondoltam, az ellenkező végletbe estem: úgy éreztem, nagyon kényes dolog ez a figyelmeztetés. Egy író, aki odaadó rajongója saját műveinek, könnyen rossz néven veheti. De aztán elvetettem a gondolatot: lehetetlenség, hogy rossz néven vegye, ha egyszer olyan határozottan fölszólított rá. Vegyük hozzá még azt is, hogy ügyesen kellett megfogalmaznom a dolgot, tapintatosan nyeletnem le a keserű pilulát. Végül is - abban a hiszemben, hogy a hallgatással többet kockáztatok, mint a beszéddel - a beszéd mellett döntöttem.
Most már csak egyvalami okozott gondot: nem tudtam, miként hozzam szóba a dolgot. Szerencsére maga a szónok húzott ki a csávából: megkérdezte, mit beszélnek róla az emberek, meg voltak-e elégedve legutóbbi szentbeszédével. Azt feleltem, hogy prédikációit változatlanul csodálják, én mégis úgy érzem, mintha legutóbbi prédikációja nem hatott volna úgy a hívekre, mint a régebbiek.
- Hogyhogy, barátom? - kérdezte csodálkozva. - Csak nem támadt Arisztarkhosza?[48]
- Nem, monseñor - feleltem -, dehogyis támadt. Az olyan műveket, mint az önéi, nem merik bírálni: nincs ember, akit el ne bűvölnének. Mivel azonban ön azt parancsolta, hogy legyek nyílt és őszinte, mégis bátorkodom kimondani, hogy szerintem az ön legutóbbi prédikációja nem volt olyan erőteljes, mint az előzők. Ön nem így találja?
Gazdám e szavakra elsápadt, s kényszeredett mosollyal felelte:
- Szóval, ez a beszéd nem tetszett önnek, Gil Blas úr?
- Ezt nem állítom, monseñor - szóltam közbe most már teljesen zavartan. - Kitűnőnek találom, noha valamelyest alatta marad a többi művének.
- Értem - felelte. - Úgy látja, hogy szónoki képességem csökkenőben van, igaz? Ne kerteljünk! Ön szerint ideje már a visszavonulásra gondolnom?
- Sohasem merészeltem volna ily őszintén beszélni - feleltem -, ha méltóságod nem parancsolta volna meg. Én tehát engedelmeskedem, és alázatosan kérem, ne vegye rossz néven vakmerőségemet.
- Isten őrizz - szakított félbe gyorsan -, Isten őrizz, hogy szemrehányást tegyek önnek! Nagy igazságtalanság volna részemről. Azt, hogy megmondta a véleményét, egyáltalán nem veszem rossz néven, csak a véleményt magát veszem rossz néven. Korlátoltságával gyalázatosan lépre csalt.
Habár alaposan leforrázott, mégis megpróbáltam némi módosítással jóvátenni, amit mondtam. De hát miképpen lehet megbékíteni egy megdühödött írót, méghozzá egy olyan írót, aki megszokta, hogy folyton csak dicsérik?
- Ne beszéljünk többet róla, fiam. Ön még túlságosan fiatal ahhoz, hogy az igazit képes legyen megkülönböztetni a hamistól. Vegye tudomásul, hogy soha nem írtam még sikerültebb szentbeszédet, mint azt, amelyik sajnos nem nyerte meg az ön tetszését. Hála az égnek, szellemem még mit sem vesztett erejéből. Ezentúl óvatosabban fogom megválasztani bizalmasaimat. Olyan emberekre van szükségem, akik jobban meg tudják ítélni a dolgokat, mint ön. Most menjen - folytatta, s vállamnál fogva kitaszigált a dolgozószobából -, menjen, és mondja meg a kincstárnokomnak, hogy fizessen ki önnek száz dukátot. Vigye a pénzt, s az ég áldása kísérje! Isten vele, Gil Blas úr, sok sikert és valamivel jobb ízlést kívánok önnek!
Elhagytam a dolgozószobát, elátkozva magamban az érsek szeszélyességét, jobban mondva gyöngeségét; inkább haraggal voltam eltelve iránta, mintsem kétségbeeséssel, hogy kegyeiből kiestem. Egy ideig haboztam, hogy egyáltalán felvegyem-e a száz dukátot, de aztán gondolkoztam a dolgon, s nem voltam olyan bolond, hogy ne vegyem fel. Úgy éreztem, ez a pénz még nem foszt meg a jogtól, hogy főpapomat nevetségessé tegyem. Megfogadtam ugyanis, hogy ha jelenlétemben szóba kerülnek a prédikációi, ezt egyszer sem mulasztom el.
Elkértem hát a kincstárnoktól a száz dukátot, de egy szóval sem említettem, mi történt köztem és urunk között. Aztán fölkerestem Melchior de la Rondát, hogy örökre búcsút mondjak neki. Nagyon szeretett, bukásom tehát érzékenyen érintette. Miközben elbeszéltem neki a történteket, észrevettem, hogy fájdalom ül ki az arcára. Az érsek iránt érzett minden tisztelete ellenére sem állhatta meg, hogy ne ítélje el viselkedését, mikor azonban mérgemben esküdözni kezdtem, hogy az érsek ezért még meg fog fizetni, s azon leszek, hogy az egész város rajta mulasson, a bölcs Melchior így szólt:
- Higgye el, kedves Gil Blas, hogy okosabb, ha lenyeli a sértést. A kisembereknek mindig tisztelniök kell az előkelőségeket, bármilyen okuk van is ellenük a panaszra. Nem tagadom, hogy akadnak nagyon hitvány nagyurak is, akik csakugyan nem érdemlik meg, hogy tiszteljék őket, de okosabb tartani tőlük, mert árthatnak az embernek.
Megköszöntem az öreg belső inasnak a jó tanácsot, s megígértem, hogy meg is fogadom. Aztán az öreg így folytatta:
- Ha Madridba megy, keresse fel az unokaöcsémet, José Navarrót. Főkomornyik señor don Baltasar de Zúñigánál, s merem állítani, hogy a fiatalember méltó az ön barátságára. Őszinte, víg kedélyű, készséges, előzékeny, szeretném, ha megismerkednének egymással.
Megígértem, hogy mihelyt Madridban leszek, ahová föltétlenül szándékomban volt visszatérni, nem mulasztom el felkeresni José Navarrót. Aztán elhagytam az érseki palotát, ahova soha többé nem tettem be a lábam. Ha meglett volna a lovam, valószínűleg nyomban Toledóba mentem volna, de kegyenckoromban azt hittem, nem lesz többé szükségem rá, és eladtam. Elhatároztam, hogy kibérelek egy bútorozott szobát, és egy hónapig még Granadában maradok, s csak aztán keresem föl Polán grófot.
Minthogy közeledett az ebédidő, megkérdeztem háziasszonyomat, nincs-e a közelben valami vendéglő. Azt felelte, hogy körülbelül kétszáz lépésnyire kitűnő vendéglő van, ahol remek a koszt, s számos úriember jár oda étkezni. Miután elmagyarázta, hol van, nyomban el is indultam. Egy nagy terembe nyitottam be, olyasféle volt, mint egy refektórium. Egy piszkos abrosszal leterített hosszú asztal mellett tíz-tizenkét férfi üldögélt, s csekélyke adagját eddegélve beszélgetett. Kihozták az én adagomat is, amelynek láttán máskor kétségtelenül visszasírtam volna az asztalt, amelyik mellől röviddel azelőtt száműzettem. Most azonban olyan dühös voltam az érsekre, hogy a vendéglő sovány kosztját is többre becsültem a nála fölszolgált finom ételeknél. Elítéltem a bőséges étkezéseket, s úgy okoskodtam, mint a valladolidi doktor: - Jaj azoknak, akik olyan veszedelmes asztaloknál ülnek, ahol szüntelenül résen kell lenniök, nehogy hatalmába kerítse őket a mohóság, és megterheljék a gyomrukat! Akármilyen keveset eszik is az ember, elegendő!
Rosszkedvemben igazat adtam a bölcs mondásoknak, amelyekre eddig fittyet hánytam.
Mialatt az elém tett adagot fogyasztottam - nem kellett félnem, hogy túllépek a mértékletesség határán -, Luis Garcías licenciátus lépett a terembe, akiből, mint föntebb említettem, plébános lett Gabiában. Amint meglátott, azonnal hozzám sietett, üdvözölt, s általában úgy viselkedett, mint aki határtalanul örül. Szorosan magához ölelt, s kénytelen voltam végighallgatni véget nem érő köszönetét a szolgálatért, amit tettem neki. Annyit hálálkodott, hogy egészen belefáradtam. Aztán leült mellém, és így szólt:
- Istenemre mondom, drága uram, ha már a jó sors úgy akarta, hogy találkozzunk, nem válunk el anélkül, hogy ne innánk rá egyet. Minthogy azonban ebben a vendéglőben nincs jó bor, ha megettük szerény ebédünket, szíves engedelmével meghívom valahova egy üveg száraz lucenaira meg egy üveg kitűnő foncarali muskotályra. Nagyon kérem, ne utasítsa vissza szívességének ezt a csekélyke viszonzását, ki kell rúgnunk egy kicsit a hámból! Milyen boldog lennék, ha vendégül láthatnám néhány napra a gabiai plébánián! Úgy fogadnám, mint nagylelkű Mecénásomat, akinek nyugodt és biztonságos életemet köszönhetem.
Miközben így szónokolt, kihozták az adagját. Nekilátott az evésnek, időnként azonban továbbra is megeresztett egy-egy hízelgő bókot. Kihasználtam az alkalmat, hogy én is szóhoz juthassak, s mivel barátja, a háznagy felől érdeklődött, nem csináltam titkot belőle, hogy otthagytam az érseki palotát. Sőt: a lehető legaprólékosabban elmeséltem neki, hogyan lettem kegyvesztett. Nagy figyelemmel hallgatott végig. Azok után, amit az előbb mondott, azt várta volna az ember, hogy részvevő sajnálkozás fogja el, és elítéli az érsek eljárását. De eszébe se jutott, sőt: rideg lett és elmélázó, szó nélkül megette az ebédjét, aztán hirtelen fölállt az asztal mellől, fagyosan köszönt, és eltűnt. Mivel látta a háládatlan, hogy többé már nem lehetek a hasznára, még annyi fáradságot se vett magának, hogy érzelmeit eltitkolja előttem. Hálátlansága csupán nevetésre ingerelt, olyan megvetéssel mértem végig, amilyet megérdemelt, s jó hangosan, hogy mindenki hallja, utána kiáltottam:
- Hé, apácák bölcs káplánja! Ne felejtse el behűteni azt a pompás lucenai bort, amivel meg akart vendégelni!
Garcías még ki sem ért a helyiségből, amikor két nagyon elegánsan öltözött lovag lépett be és mellettem foglalt helyet. A granadai színtársulatról kezdtek beszélgetni meg valami új vígjátékról, amelyet akkoriban játszottak. Szavaikból kiderült, hogy a darab nagy port vert föl a városban. Kedvet kaptam rá, hogy még aznap megnézzem. Amióta Granadában éltem, még nem voltam színházban. Mivel csaknem állandóan az érseki palotában laktam, ahol az efféle látványosságok egyházi átok alá estek, nem engedhettem meg magamnak ezt a mulatságot. Egyetlen szórakozásom a szentbeszédek hallgatása volt.
Mikor eljött az ideje, elmentem a színházba. A nézőtér zsúfolásig megtelt. Mielőtt az előadás megkezdődött, hallottam, hogy körülöttem nagyban vitatkoznak a darabról, s úgy vettem észre, hogy mindenki ki szeretné fejteni róla a véleményét. Volt, aki védte, volt, aki támadta. - Mikor láttunk ennél jobban megírt darabot? - hangzott fel jobb felől a kérdés. - Siralmas nyelvezete van! - kiáltotta valaki a bal oldalamon. Igaz, hogy sok a rossz drámaíró, azt is el kell ismerni, hogy még több a hozzá nem értő kritikus. S ha meggondolom, milyen rossz ízlésű nézőkkel kell a drámaíróknak megküzdeniök, csodálkozom, hogy akadnak még bátrak, akik szembeszállnak a tömeg tudatlanságával és a félműveltek veszedelmes kritikájával, amely sokszor az egész közönség véleményére rossz hatással van.
Végre megjelent a gracioso,[49] és megkezdődött az előadás. Mikor a színpadra lépett, mindenki tapsolni kezdett. Ebből rájöttem, hogy nyilván azoknak az elkényeztetett színészeknek egyike, akiknek a nézőtér mindent megbocsát. S csakugyan: ennek a színésznek minden szavát, minden mozdulatát megtapsolták. Túlságosan kimutatták, mennyire szeretik, vissza is élt vele. Észrevettem, néha szándékosan ottfeledkezik a színpadon, s erősen próbára teszi a rajongó közönséget. Ha taps helyett kifütyülik, csak azt kapta volna, amit megérdemelt.
A többi színész közül is megtapsoltak néhányat, különösen azt a színésznőt, aki a szobalány szerepét játszotta. Alaposabban szemügyre vettem, s nincs szó, mely kifejezhetné meglepetésemet, mikor Laurára, az én drága Laurámra ismertem benne, akiről azt hittem, hogy még mindig Madridban van Arsenia mellett. Semmi kétség: ő volt az. A termete, az arca, a hangja csengése mind azt bizonyította, hogy nem csalódom. Mivel azonban nem hittem a szememnek és fülemnek, megkérdeztem a nevét egy mellettem ülő lovagtól.
- Nocsak, hát hol él ön? - kérdezte. - Nyilván nemrég kerülhetett Granadába, ha még nem ismeri a szépséges Estrellát!
A hasonlóság túlságosan tökéletes volt, tévedésről szó sem lehetett. Rájöttem, hogy amikor Laura foglalkozást változtatott, a nevét is megváltoztatta. Kíváncsi voltam, hogy él, s megkérdeztem ugyanattól a lovagtól - hiszen a közönség mindent tud a színészekről -, van-e Estrellának állandó szeretője. Azt felelte, hogy két hónapja Granadában tartózkodik egy portugál nagyúr, név szerint Marialva márki, az költ rá nagyon sokat. Nyilván még többet is mondott volna, de nem akartam kérdéseimmel terhére lenni. Amit a lovagtól megtudtam, sokkal jobban érdekelt, mint a vígjáték, s ha az előadás végén megkérdezett volna valaki, hogy miről is szólt a darab, nagy zavarba hozott volna. Folyton csak Lauráról, azaz Estrelláról ábrándoztam, s elhatároztam, hogy másnap felkeresem a művésznőt. Nem minden szorongás nélkül néztem elébe a várható fogadtatásnak: joggal gondolhattam, hogy amikor ilyen pompásan megy a sora, nem fog nagyon örülni a velem való találkozásnak, sőt attól is tartottam, hogy egy ilyen kitűnő színésznő, csak azért, hogy bosszút álljon a férfin, akire joggal neheztelhet, megjátssza, hogy nem is ismeri. Ez azonban mind nem zavart. Könnyű vacsora után (az én vendéglőmben minden étkezés könnyű volt) visszavonultam szobámba, s fölötte türelmetlenül vártam a másnapot.
Éjszaka alig aludtam, s már hajnalban fölkeltem. De mivel úgy gondoltam, hogy egy nagyúr szeretőjénél nyilván nem illik látogatást tenni ilyen kora reggel, mielőtt elindultam volna hozzá, három-négy óra hosszat szépítkeztem: megborotváltattam, bepúdereztettem és illatszerrel beszórattam magam. Úgy akartam megjelenni előtte, hogy ne legyen oka pirulni miattam. Tíz óra körül indultam el, s miután a színészek szállásán megkérdeztem a címét, beállítottam hozzá. Egy nagy házban lakott, az első lakásban. A szobalánynak, aki ajtót nyitott, csak annyit mondtam, hogy egy fiatalember kíván beszélni Estrella őnagyságával. A szobalány bement és bejelentett, s nyomban föl is csendült úrnője hangja, amint szinte kiabálva kérdezte:
- Miféle fiatalember? Mit akar tőlem? Bocsássa be.
Ebből arra következtettem, hogy rosszul választottam meg az időpontot, portugál szeretője nyilván az öltözőjében van, s ő csak azért beszél ilyen hangosan, hogy a férfi hallja: nem olyan lány ő, aki gyanús üzeneteket kap. Eltaláltam az igazságot: Marialva márki csaknem minden délelőttjét vele töltötte. Ilyenformán fagyos fogadtatásra számítottam, de mikor a talpraesett teremtés meglátott, kitárt karral elém szaladt, s lelkendezve kiáltotta:
- Öcsém! Hát ön az?
Ezzel összevissza csókolt, majd a portugál felé fordult.
- Bocsássa meg, uram, hogy az ön jelenlétében engedtem a vér szavának. Három éve nem láttam szeretett öcsémet, s a viszontlátás alkalmából képtelen voltam érzelmeimen uralkodni. Nos, drága Gil Blasom - fordult ismét felém -, mi újság otthon? Hogy s mint voltak, amikor eljött hazulról?
Először zavarba jöttem e szavakra, de hamarosan rájöttem, mi a szándéka Laurának, s igyekezve minél jobban statisztálni neki, a jelenethez illő modorban feleltem:
- Szüleink hál' istennek jó egészségnek örvendenek, nővérkém.
- Bizonyára csodálkozik - folytatta -, hogy mint granadai színésznőt lát viszont, ne ítéljen el anélkül, hogy meg ne hallgatna. Mint tudja, három évvel ezelőtt atyám azt hitte, igen előnyösen elintézte sorsomat, amikor férjhez adott don Antonio Coello kapitányhoz, aki Asturiából szülővárosába, Madridba vitt. Odaérkezésünk után fél évvel erőszakos természete párbajba keverte. Megölt egy lovagot, aki udvarolni próbált nekem. A lovag nagyon befolyásos, előkelő családból származott. Férjem, akinek viszont nem voltak befolyásos rokonai, Katalóniába menekült minden pénzzel és ékszerrel, ami csak otthon volt. Barcelonában hajóra szállt, Itáliába utazott, s a velenceiek szolgálatába állott; végül is elesett a törökök elleni háborúban, Moreában. Közben a földünket, egyetlen vagyonunkat elkobozták, s én ott maradtam özvegyen, jóformán betevő falat nélkül. Mihez foghattam végső szorultságomban? Nehéz helyzet egy fiatal, becsületes özvegy számára. Asturiába nem volt módom visszatérni. Mit tehettem? Családomtól úgyse kaphattam volna részvétnyilvánításnál egyebet. Másfelől sokkal jobb nevelésben részesültem, semhogy züllésre adtam volna magam. Mit csinálhattam? Színésznő lettem, hogy jó híremet megőrizzem.
Mikor meghallottam, hogy fejezi be Laura élete regényét, olyan nevetésinger fogott el, hogy alig bírtam legyőzni. De aztán mégiscsak sikerült, sőt igen komolyan válaszoltam:
- Helyeslem, amit tett, nővérkém, s nagyon örülök, hogy ilyen tisztességes körülmények közt találom önt Granadában.
Marialva márki, aki beszélgetésünk minden szavát figyelte, szó szerint vette, amit don Antonio özvegye kitalált és előadott. Sőt ő maga is bekapcsolódott a társalgásba, megkérdezte, van-e valamilyen állásom Granadában vagy másutt. Egy pillanatig haboztam, hogy hazudjam-e, de nem találtam szükségesnek, elmondtam hát az igazat. Pontról pontra előadtam, miként kerültem az érseki palotába, s hogyan tették ki a szűrömet. A történet rendkívül mulattatta a portugál urat. Igaz, hogy nem tartottam meg Melchiornak tett ígéretemet, s kicsit eltréfálkoztam az érsek rovására. A mulatságos az, hogy Laura, aki azt hitte, hogy én is csak rögtönzöm a mesét, mint ő tette, nagyokat kacagott. Ha tudta volna, hogy én nem hazudom, nem mulatott volna ilyen remekül.
Mikor elbeszélésemet befejeztem, mondván, hogy kibéreltem egy szobát, jelentették, hogy tálalva van. Azon nyomban távozni akartam, hogy a vendéglőben ebédeljek, de Laura nem engedett.
- Csak nem akar elmenni, öcsém? - kérdezte. - Velünk ebédel. Azt sem bírom elviselni, hogy továbbra is bútorozott szobában lakjon. Szeretném, ha itt étkezne és lakna nálam. Még ma hozassa ide a holmiját, akad ágy itt az ön részére is.
Erre a portugál úr, akinek talán nem volt ínyére ez a vendégszeretet, így szólt Laurához:
- Nem, Estrella, az ön lakása nem elég kényelmes ahhoz, hogy bárkit befogadhasson. Öccse - folytatta -, amint látom, jóképű fiatalember, s az, hogy ön annyira törődik vele, nekem se lényegtelen. Szeretném felfogadni. Ő lesz legkedvesebb titkárom s egyben a bizalmasom. Már ma éjjel föltétlenül aludjon nálam, majd utasítást adok, hogy nyissanak egy szobát a részére. Négyszáz dukát lesz a fizetése, s ha a továbbiakban, mint ahogy remélem, meg leszek elégedve vele, olyan módon gondoskodom róla, hogy meg fog vigasztalódni, amiért túlságosan őszinte volt az érsekével.
Köszönetet mondtam a márkinak, s Laura követte példámat, sőt még nálam is hálásabb köszönetet mondott neki.
- Ne beszéljünk többet a dologról - vágott szavunkba a portugál. - Az ügy el van intézve.
Azzal meghajolt a színpadi hercegnő előtt, és eltávozott. Laura azon nyomban a szobájába vezetett, ahol négyszemközt maradtunk, s felkiáltott:
- Ha még tovább is kénytelen vagyok visszafojtani a nevetést, megfulladok!
Azzal hátradőlt egy karosszékben, s az oldalát fogva éktelenül elkezdett kacagni, mint a bolond. Kénytelen voltam követni a példáját, s amikor alaposan kikacagtuk magunkat, Laura így szólt:
- Ismerd be, Gil Blas, hogy mulatságos komédiát játszottunk! De én nem erre a kifejletre számítottam. Csak azt akartam, hogy lakásod és ellátásod legyen, s azért mondtam, hogy az öcsém vagy, hogy felajánlhassam. Örülök, hogy a véletlen ilyen remek állással ajándékozott meg. Marialva márki bőkezű úriember, többet is fog tenni az érdekedben, mint amennyit ígért. Más nő az én helyemben - tette hozzá - aligha fogadott volna ilyen szívesen egy férfit, aki istenhozzád nélkül otthagyja a barátait. De hát én azok közé a jóravaló lányok közé tartozom, akik mindig örömmel látnak viszont egy csibészt, akit szerettek.
Készséggel elismertem, hogy udvariatlan voltam, és bocsánatot is kértem Laurától. Aztán a lány bevezetett egy nagyon csinos ebédlőbe. Asztalhoz ültünk, s mivel egy szobalány meg egy lakáj is jelen volt, úgy társalogtunk, mintha testvérek lettünk volna. Ebéd után visszamentünk ugyanabba a szobába, ahol előzőleg beszélgettünk volt. Ott az én páratlan Laurám átengedte magát vidám természetének, s megkért, hogy meséljek el mindent, ami elválásunk óta történt velem. Hűségesen be is számoltam mindenről, s miután ilyeténképpen kielégítettem kíváncsiságát, ő is hozzáfogott, hogy kielégítse az enyémet, s az alább következő történetet mondta el.
HETEDIK FEJEZET
Laura története
Amilyen röviden csak tudom, elmesélem, milyen véletlen folytán lettem hivatásos színésznő.
Miután te oly becsületesen faképnél hagytál, nagy jelentőségű események történtek. Arsenia, az úrnőm, nem annyira megundorodott, mint inkább belefáradt a nagyvilági életbe, búcsút mondott a színháznak, s magával vitt szép birtokára, amelyet akkoriban vásárolt Zamora mellett idegen pénzen. Csakhamar szereztünk néhány ismerőst a városban. Elég gyakran belátogattunk Zamorába, ott töltöttünk egy-két napot, aztán megint bezárkóztunk kastélyunkba.
Az egyik ilyen rövid utazás alkalmával véletlenül meglátott don Félix Maldonado, a corregidor egyetlen fia, és megtetszettem neki. Kereste az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessen velem, s hogy semmit se hallgassak el előtted, egy kicsit magam is hozzájárultam, hogy megtalálja. A lovag még nem töltötte be huszadik évét, szép volt, mint maga Ámor, festeni valóan szép, s szépségénél még vonzóbbá tette udvarias modora és bőkezűsége. Olyan kedvesen és könyörögve ajánlotta föl az ujján viselt nagy gyémántot, hogy képtelen voltam ellenállni, elfogadtam. Majd megbolondultam örömömben, hogy ilyen szeretetre méltó udvarlóm van. De milyen meggondolatlanság egy magamfajta nő részéről bizalmas viszonyt kezdeni olyan úri fiúkkal, akiknek nagy hatalommal rendelkező apjuk van! Mihelyt a corregidor, aki ritka szigorú volt még a magafajtájúak közt is, tudomást szerzett kapcsolatunkról, sietett megelőzni a következményeket. Elraboltatott egy csapat alguacillal, akik elhurcoltak az irgalmasok kórházába, hiába sikoltoztam.
Ott a rendfőnöknő minden teketória nélkül rám parancsolt, hogy vessem le a ruhámat, vegyem le a gyűrűmet, s hosszú, szürke zsávolyruhába bújtatott, a derekán széles, fekete bőrövvel, amelyről egy nagy szemű olvasó egészen a sarkamig lógott. Aztán bevezettek egy terembe, egy már nem is tudom milyen rendbe tartozó öreg szerzetest találtam itt, aki körülbelül úgy biztatott bűnbánatra, ahogy téged annak idején Leonarda néne türelemre, a föld alatti tanyán. Azt mondta, hogy hálával tartozom azoknak, akik bezárattak. Nagy szolgálatot tettek nekem, amikor kiszabadítottak az ördög hálójából, amelybe sajnos beleestem. Őszintén megvallom, hogy hálátlan voltam, egyáltalán nem éreztem magamat lekötelezettnek azok iránt, akik megszerezték nekem ezt az örömöt. Szitkokkal árasztottam el őket.
Nyolc napig gyötrődtem, a kilencediken azonban (mert még a perceket is számon tartottam) úgy látszott, hogy sorsomban fordulat következik be. Mikor átmentem egy kis udvaron, összetalálkoztam a kórház gondnokával, akinek mindenki, még a rendfőnöknő is alárendeltje volt. Gazdálkodásáról csak a corregidornak tartozott számot adni, egyedül tőle függött, s a corregidor tökéletesen megbízott benne. Pedro Zendonónak hívták, és a vizcayai Salsedonban született. Képzelj el egy magas, sápadt, szikár férfit, olyan arccal, hogy modellt állhatna a jó lator képéhez. Az apácákra jóformán rá se nézett. Olyan álszent pofát se láttál még, hiába laktál az érseki palotában.
- Szóval, összetalálkoztam señor Zendonóval - folytatta. - Megállított és megszólított! "Vigasztalódjék, leányom, szenvedése megindított."
Többet nem is mondott, továbbment, rám bízta, hogy magyarázzam tetszésem szerint a rövid és velős kijelentést. Minthogy jóravaló embernek véltem, jóhiszeműen azt képzeltem, hogy utánajárt, miért zártak be, s mivel nem talált olyan bűnösnek, hogy ilyen méltatlan bánásmódot érdemeltem volna, közbe akart lépni érdekemben a corregidornál. Nem ismertem még a vizcayai férfiút; egészen más szándékai voltak. Egy útitervet forgatott a fejében, s néhány nap múlva bizalmasan el is árulta.
- Kedves Laurám, szenvedései annyira megindítottak, hogy elhatároztam, véget vetek nekik. Tudom, hogy a dolog vesztemet okozhatja, de már nem én rendelkezem magammal, ezentúl csak önért akarok élni. Nem bírom nézni, milyen helyzetben van! Azt tervezem, hogy már holnap megszabadítom rabságából, és magam kísérem Madridba. Hajlandó vagyok mindent feláldozni a gyönyörűségért, hogy szabadítója lehessek.
Zendono szavaira kis híján elaléltam örömömben, ő pedig látván hálálkodásomból, hogy minden vágyam a szabadulás, volt olyan vakmerő, hogy másnap mindenki szeme láttára megszöktetett, éspedig a következőképpen. A rendfőnöknőnek azt mondta, utasítást kapott, hogy kísérjen a corregidorhoz, aki kétmérföldnyire lakott a várostól egy villában, és arcátlanul beültetett maga mellé az utazókocsiba, amelyet kifejezetten e célra vásárolt két erős öszvér húzott.
Egyetlen cselédet vittünk magunkkal, egy inast, aki a kocsit hajtotta, s odaadó híve volt a gondnoknak. Elindultunk, de nem Madrid irányába, ahogy gondoltam, hanem a portugál határ felé, és jóval hamarabb meg is érkeztünk Portugáliába, mint ahogy a zamorai corregidor értesülhetett volna szökésünkről és utánunk uszíthatta volna kopóit.
Mielőtt behajtottunk volna Braganzába, a vizcayai lovagi ruhába öltöztetett, amelyről előrelátóan gondoskodott, s minthogy azt hitte, hogy most már végleg egymáshoz van kötve a sorsunk, a fogadóban, ahol megszálltunk, így szólt:
- Szépséges Laura, ne vegye rossz néven, hogy Portugáliába hoztam. A zamorai corregidor körözőlevelet fog kibocsátani ellenünk hazánkban, s két bűnös Spanyolországban nem találhat menedéket. Ebben az idegen királyságban azonban, noha spanyol uralom alatt áll, védve leszünk bosszúja ellen - tette hozzá. - Legalábbis nagyobb biztonságban leszünk, mint odahaza. Hallgasson rám, angyalom, s kövesse a férfit, aki imádja. Telepedjünk le Coimbrában. Elszegődöm besúgónak a Szent Hivatalhoz, s e félelmetes bíróság árnyékában nyugodtan szentelhetjük hátralévő napjainkat a békés élvezeteknek.
A félreérthetetlen ajánlatból megértettem, hogy olyan lovaggal akadtam össze, aki nem a lovagi dicsőség kedvéért igyekszik szolgálatot tenni a hölgyeknek. Rájöttem, hogy erősen számít hálámra, s még inkább szerencsétlen helyzetemre. Bár ez a két körülmény neki kedvezett, büszkén visszautasítottam ajánlatát. Őszintén szólva két alapos okom is volt rá, hogy ilyen tartózkodóan viselkedjem: egyrészt egyáltalán nem tetszett, másrészt azt hittem, hogy nem gazdag. Mikor azonban folytatta az ostromot, felajánlotta, hogy feleségül vesz, és kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy gondnoksága hosszú időre vagyonossá tette, nem tagadom, hajlani kezdtem a szavára. Megszédített az arany, megszédítettek az elém rakott drágakövek, s éreztem, hogy az érdek is éppúgy képes más emberré tenni valakit, akárcsak a szerelem. Vizcayaimat lassankint kezdtem egészen más embernek látni. Nagy, aszott teste kecses termetté szépült, sápadt bőre gyönyörű hófehérré, még álszent pofáját is nyájasabb jelzővel illettem. S akkor már minden ellenkezés nélkül elfogadtam a kezét, eljegyzésünknek az ég volt a tanúja. Ezután már semmiféle ellenkezést nem kellett legyőznie részemről. Folytattuk utunkat, és Coimbra falai közt nemsokára új házaspár telepedett le.
Férjem elég csinos ruhákat vásárolt nekem, s több gyémánttal is megajándékozott. Az egyikben ráismertem don Félix Maldonado tulajdonára. Nem is kellett több, hogy kitaláljam, honnan származnak a drágakövek, amelyeket mutatott, és rájöjjek, hogy férjem nem tartozik a hetedik parancsolat elszánt tisztelői közé. Mivel azonban magamat tartottam lopásai fő okának, megbocsátottam neki a dolgot. Egy nő még a bűntetteket is meg tudja bocsátani, ha szépsége miatt követik el őket. Ha nem így volna, gazembernek néztem volna!
Az első két-három hónapban meglehetősen elégedett voltam vele. Mindig udvarias volt, s láthatólag gyöngéden szeretett. Közben szeretete minden megnyilvánulása csak színlelés volt, becsapott a gazember, s azt a sorsot szánta nekem, amelyre minden leánynak számítania kell, akit becstelen férfi csábít el. Egyszer miséről hazatérve csak a puszta falakat találtam a lakásban, a bútorok, sőt még a holmim is eltűnt az utolsó darabig. Zendono és hűséges inasa olyan ügyesen dolgozott, hogy nem egészen egy óra alatt teljesen kifosztotta az egész házat, nem maradt egyebem, csak a rajtam lévő ruha és don Félix gyűrűje, amely szerencsére az ujjamon volt. Úgy álltam ott, mint egy új Ariadné, akit hálátlan szerelmese elhagyott. De megnyugtatlak, hogy eszem ágában se volt elégiákat írni balsorsomról. Inkább hálát adtam az égnek, hogy megszabadított egy gazfickótól, aki előbb vagy utóbb az igazságszolgáltatás kezébe került volna. A vele töltött időt elveszett időnek tekintettem, s haladéktalanul hozzáláttam a veszteségem pótlásához. Ha kedvem lett volna Portugáliában maradni, és valami előkelő hölgy szolgálatába állni, meg is lett volna rá a módom. De vagy azért, mert szeretem hazámat, vagy mert akaratlanul is engedelmeskedtem vezércsillagomnak, amely ideát jobb sorsot szánt nekem, minden gondolatom az volt, hogy Spanyolországba visszatérjek. Egy ékszerészhez fordultam, aki készpénzért megvásárolta briliánsomat, s egy öreg spanyol hölgy társaságában utazókocsin visszatértem Sevillába.
A hölgy, akinek Dorotea volt a neve, egyik nőrokonát látogatta meg, s most hazatért lakóhelyére, Sevillába. Oly erős rokonszenv támadt bennünk egymás iránt, hogy már első nap összebarátkoztunk, s az utazás alatt barátságunk annyira megszilárdult, hogy amikor Sevillába érkeztünk, a hölgy mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy nála szálljak meg. Nem volt okom megbánni ezt az ismeretséget. Sose találkoztam rendesebb nővel. Arcvonásai és élénk szeme elárulták, hogy annak idején nagyon sok gitárt pengethettek a kedvéért. Többszörös özvegy volt, csupa nemesúré, s örökségeiből igen tisztességesen megélt.
Egyéb kiváló tulajdonságai mellett különösen együtt érzett a szerencsétlenül járt lányokkal. Amikor meggyóntam neki balsorsomat, oly melegen együtt érzett velem, hogy csúnyán elátkozta Zendonót.
- Ezek a nyomorult férfiak! - kiáltotta olyan hangon, amelyből megsejtettem, hogy élete során neki is lehetett dolga valamiféle gondnokkal. - A gyalázatosak! Sajnos, rengeteg gazember van a világon, akik azzal szórakoznak, hogy becsapják a nőket! Csak az vigasztal, kedves gyermekem - folytatta -, hogy elbeszélése szerint semmiféle vonzalom nem köti az álnok vizcayaihoz. Vele kötött házassága elég jó volt ahhoz, hogy mentségére szolgáljon, s ugyanakkor elég rossz is, hogy mihelyt alkalma nyílik rá, újból férjhez menjen.
Doroteával mindennap elmentem a templomba meg a barátnőihez látogatóba; rövidesen adódott is néhány kalandom. Több lovagnak is megakadt rajtam a szeme. Olyan is volt köztük, aki szemrevételezte a terepet. Tárgyaltak is öreg barátnőmmel, aki vendégül látott, de vagy nem volt pénzük, hogy családot alapítsanak, vagy nem voltak még nagykorúak, ami elég volt hozzá, hogy minden kedvem elmenjen tőlük, s ne hallgassam meg őket. Már ismertem a következményeket. Egyszer Doroteának meg nekem az az ötletünk támadt, hogy megnézzük a sevillai színtársulatot. A színlap szerint Lope de Vega Carpio El Embaxador de si-mismo című famosa comediá-ját adták elő.
A színpadon megjelenő színésznők között ráismertem egyik régi barátnőmre. Fenisa volt, az a vidám, kövér nő, te is ismerted, Florimunda szobalánya volt, vacsoráztál vele néhányszor Arseniánál. Tudtam, hogy Fenisa több mint két éve nem tartózkodik Madridban, de fogalmam sem volt róla, hogy színésznő lett. Türelmetlenül vártam, hogy megölelhessem, s épp ezért túlságosan hosszúnak találtam a darabot. Lehet, hogy a színészek hibájából is, akik sem olyan jól, sem olyan rosszul nem játszottak, hogy szórakozzam rajtuk. Mert őszintén bevallom, nevetős természetű vagyok, és egy igazán nevetséges színész legalább úgy el tud szórakoztatni, mint egy kitűnő.
Végre elérkezett a várva várt pillanat, vagyis a famosa comedia vége, s az özvegy meg én a színfalak mögé siettünk, ahol megpillantottuk Fenisát, amint nagyban kellemkedett és kényeskedve hallgatta egy fiatal kakas bájolgó kukorékolását, akit szemlátomást magával ragadtak saját szavai. Mikor Fenisa észrevett, kecsesen otthagyta a fiatalembert, kitárt karral elém sietett, s barátságának minden elképzelhető jelével elhalmozott; én is őszinte örömmel öleltem magamhoz. Kölcsönösen kifejeztük örömünket, hogy ismét találkoztunk, s mivel sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas hosszabb beszélgetésre, elhatároztuk, hogy másnap találkozunk Fenisánál, s alaposabban elbeszélgetünk.
A csevegés a nők egyik legnagyobb szenvedélye, különösen az én esetemben. Egész éjszaka nem tudtam lehunyni a szemem, annyira vágytam rá, hogy Fenisával pletykálkodhassam, s elhalmozzam kérdésekkel. Istenemre, nem voltam lusta fölkelni és elmenni az előző este megadott címre. A társulattal együtt egy nagy szállodában lakott. Mikor beléptem, egy cselédbe ütköztem, akit megkértem, vezessen Fenisa szobájába. Fölvitt egy emeleti folyosóra, amelynek két oldalán tíz-tizenkét parányi szoba sorakozott, csupán egy deszkafal választotta el őket egymástól. Itt lakott a vidám társaság. Kísérőm bekopogott az egyik ajtón. Fenisa nyitotta ki, akinek éppúgy viszketett a nyelve, mint az enyém. Szinte le se telepedtünk, máris ömlött ajkunkról a szó. Annyi kérdeznivalónk volt, hogy a kérdések és feleletek elképesztő gyorsasággal követték egymást.
Miután mindketten elmeséltük kalandjainkat, és beszámoltunk egymásnak jelenlegi helyzetünkről, Fenisa megkérdezte, mi a tervem.
- Mert valamit mégiscsak kell csinálnod, egy olyan korú nő, mint te, nem élhet haszontalanul a társadalomban.
Azt feleltem, hogy amíg jobb állás nem akad, valami úrikisasszony mellett szándékozom elhelyezkedni.
- Ugyan! - kiáltott föl barátnőm. - Eszedbe ne jusson ilyesmi! Hát lehetséges volna, hogy még nem untad meg a cselédsort, kicsikém? Nem unod, hogy mások akaratának légy alárendelve, kiszolgáld szeszélyeiket, tűrd, hogy leszidjanak, egyszóval rabszolga légy? Miért nem követed inkább az én példámat, miért nem állsz be színésznőnek? Az okos emberek számára, akiknek se pénzük nincs, se megfelelő származásuk, ez a legmegfelelőbb pálya. Valahol középütt van a nemesség és a polgárság között, szabad, a társadalmi élet legkényelmetlenebb szokásaitól független állapot. Fizetésünket készpénzben kapjuk a jómódú közönségtől. Mindig vígan élünk, s úgy verjük el a pénzünket, ahogy megkeressük.
- A színi pálya - folytatta Fenisa - különösen a nők számára előnyös. Akkoriban, amikor még Florimundánál voltam (pirulok, ha rágondolok!), kénytelen voltam a herceg társulatának statisztáira szorulni, mert az úriemberek ügyet sem vetettek rám. Hogy miért? Mert nem voltam a kirakatban. A legszebb festmény is hatástalan marad, ha nem esik rá világosság. S hogy megváltozott minden, amióta a piedesztálon, azaz a színpadon vagyok! Minden városban a fiatalemberek színe-java fut utánam, amerre csak elmegyek. A színésznőnek sok öröme van a foglalkozásában. Ha mértékletes, azaz egyszerre csak egy szeretőt tart, mindenki tiszteli és becsüli. Dicsérik tartózkodását, s ha szeretőt cserél, úgy tekintik, mint egy igazi özvegyet, aki újból férjhez megy. Sőt, az igazi özvegyet lenézik, amikor harmadszor is férjhez megy, mintha sértené vele a férfiak érzékenységét, a színésznő viszont annál értékesebb, minél nagyobb számú szeretője van. Századik viszonya után egyenesen fejedelmi falatnak számít.
- Szükségtelen magyaráznia - szóltam közbe. - Azt hiszi, nem vagyok tisztában mindezekkel az előnyökkel? Gyakran végiggondoltam őket, s nem csinálok titkot belőle, igen csábítónak találtam egy magamfajta nő számára. Még hajlamot is érzek a színjátszásra, ez azonban nem elég. Tehetség is kell hozzá, az viszont nincs meg bennem. Néhányszor megpróbáltam előadni egy-egy színdarabrészletet Arsenia előtt, de nem volt megelégedve velem. Ez elvette a kedvem ettől a mesterségtől.
- Könnyen meghátrálsz a nehézségek előtt - jegyezte meg Fenisa. - Hát nem tudod, hogy az ilyen nagy színésznők rendszerint féltékenyek? Akármilyen nagy is bennük a hiúság, félnek, hogy esetleg mások elhomályosítják őket. Szóval, e tekintetben nem bíznék Arseniában; nem volt őszinte. Hízelgés nélkül merem állítani, hogy egyenesen a színpadra születtél. Természetesen, könnyedén, kecsesen mozogsz, hangod kellemes, a melled jó, az arcod bájos! Ó, te huncut, hány lovagot fogsz magadba bolondítani, ha színésznő leszel!
Még egyéb csábító dolgokat is mondott, el is szavaltatott velem néhány verssort csak azért, hogy magam ítélhessem meg, milyen kitűnő adottságom van a színjátszásra. Miután meghallgatott, mindjárt megváltozott a helyzet. Lelkesen megtapsolt, s kijelentette, hogy tehetségesebb vagyok a madridi színésznőknél. Ezek után megbocsáthatatlan lett volna, ha továbbra is kételkedem tehetségemben. Arseniáról megállapítottuk, hogy féltékeny és rosszindulatú volt. El kellett ismernem, hogy egészen kivételes tehetség vagyok. Beállított két színész, s Fenisa rávett, hogy szavaljam el előttük is a verseket, amelyeket már elszavaltam egyszer. A színészek valóságos eksztázisba estek, s mikor magukhoz tértek, elhalmoztak dicséretekkel. Komolyan mondom, ha versenyeztek volna, hogy hármuk közül melyik tud a leglelkesebben magasztalni, akkor sem használhattak volna túlzóbb kifejezéseket. Szerénységem megingott ennyi dicséret hallatára. Kezdtem hinni, hogy mégiscsak érek valamit, s már minden gondolatom a színpad körül forgott.
- Nos, drágám - fordultam Fenisa felé -, határoztam. Követem tanácsodat, és belépek a társulatba, ha szívesen fogadnak.
E szavakra barátnőm túláradó örömmel megcsókolt, s két színésztársa is éppoly elragadtatottnak látszott elhatározásom hallatára, mint ő. Megállapodtunk, hogy másnap délelőtt elmegyek a színházba, s az egész társulat előtt bemutatom tehetségemet, mint hármuk előtt tettem. Már Fenisánál is elég kedvező vélemény alakult ki rólam, de az egész társulat még kedvezőbben ítélte meg tehetségemet, miután vagy húsz sort elszavaltam előttük. Örömest befogadtak maguk közé, s most már csak arra kellett ügyelnem, hogy első fellépésem sikerüljön. Hogy minél fényesebbé tegyem bemutatkozásomat, a gyűrűért kapott maradék pénzemet mind ruhára költöttem, s ha valami nagyon fényűző öltözékre nem futotta is, sikerült módját lelnem, hogy a hiányzó fényűzést jó ízléssel pótoljam.
Aztán végre színpadra léptem, első ízben életemben. Micsoda tapsot, mennyi dicséretet kaptam! Nagyon szerényen fejezem ki magam, drágám, ha azt mondom, hogy valósággal elbűvöltem a nézőket. Csak akkor hinnéd el, ha tanúja lettél volna, milyen nagy föltűnést keltettem Sevillában. Az egész város rólam beszélt, három álló héten keresztül tömegestül özönlöttek a nézők a színházba, úgyhogy a társulat ezzel az újdonsággal visszahódította közönségét, amely már kezdett elpártolni tőle. Szóval, bemutatkozásom mindenkit elbűvölt. Mármost egy ilyen bemutatkozás egyet jelent annak közhírré tételével, hogy azé leszek, aki a legtöbbet ígéri, vagyis utolsónak licitál. Húsz különféle korú és vagyoni állapotú lovag ajánlotta föl, hogy hajlandó gondoskodni rólam. Ha hajlamomat követhettem volna, a legfiatalabbat és legcsinosabbat választom, nekünk azonban csak az érdekeinket és a karrierünket szabad néznünk, amikor arról van szó, hogy kinek adjuk magunkat: ez törvény a színházi világban. Ezért részesítettem hát előnyben don Ambrosio de Nisanát, aki már öreg és csúnya volt ugyan, de gazdag, bőkezű s az egyik legbefolyásosabb nemesúr Andalúziában. Igaz, hogy alaposan meg is fizettettem vele. Szép házat bérelt számomra, gyönyörűen bebútoroztatta, rendelkezésemre bocsátott egy jó szakácsot, két lakájt, egy szobalányt és havi ezer dukát költőpénzt. S ehhez még hozzá kell venni a pazar ruhákat és elég nagy mennyiségű ékszert. Még Arsenia sem élt soha fényűzőbben. Micsoda változás állt be sorsomban! Kis híja volt, hogy bele nem bolondultam. Hirtelen még magam is úgy éreztem, hogy egészen más ember vagyok. Nem csodálkoztam többé a lányokon, akik igen rövid idő alatt elfelejtik, hogy egy nemesúr szeszélye a semmiből és a nyomorúságból emelte ki őket. Őszintén bevallom: a közönség tapsa, a mindenfelől elhangzó hízelgő elismerések és don Ambrosio szenvedélyes szerelme már-már a tébollyal határos hiúságot ébresztett bennem. Úgy éreztem, hogy tehetségem jogán nemes vagyok. Előkelő hölgyhöz illően kezdtem viselkedni, s még a kacér pillantásokkal is fukarkodva, amelyeket addig mértéktelenül pazaroltam, elhatároztam, hogy csak hercegekre, grófokra és márkikra nézek.
Señor Nisana minden este nálam vacsorázott néhány barátjával. Nekem gondom volt rá, hogy meghívjam legszórakoztatóbb pályatársnőimet, s az éjszaka jórészét kacagással és ivással töltöttük. Nagyon kellemes és kedvemre való volt ez az élet, de sajnos, mindössze fél esztendeig tartott. A nemesurak állhatatlanok; különben nagyon szeretetreméltóak volnának. Don Ambrosio egy fiatal és kacér granadai teremtés kedvéért hagyott el, aki azért jött Sevillába, hogy báját és képességeit ott kamatoztassa. De csak egy napig szomorkodtam. Don Ambrosio üresen maradt helyét egy huszonkét éves lovaggal, don Luis de Alcacerrel töltöttem be; igen jóképű volt, kevés spanyol férfi vehette fel vele a versenyt.
Nyilván kíváncsi vagy rá, mégpedig okkal, hogy miért választottam szeretőnek egy ilyen fiatal nemest, mikor tudtam, milyen veszedelmekkel járhat az effajta udvarlóval való viszony. De - azonfölül, hogy Luisnak már sem az apja, sem az anyja nem élt, s minden vagyonuk rászállt - meg kell mondanom neked, hogy az ilyen kapcsolatok csak alacsony származású lányok és szerencsétlen kalandornők számára veszedelmesek. A mi foglalkozásunkat űző nők kivételek: mi nem vagyunk felelősek a bájaink kiváltotta hatásért, ördög vigye a családokat, amelyeknek örököseit megkopasztjuk.
Alcacer meg én annyira megszerettük egymást, hogy azt hiszem, soha nem volt még szerelem, amely a bennünk lángoló szenvedéllyel felért volna. Olyan vadul szerettük egymást, mintha megbabonáztak volna. Akik tudtak kapcsolatunkról, azt hitték, mi vagyunk a legboldogabb szeretők a világon, pedig alighanem a legboldogtalanabbak voltunk. Don Luis nagyon szeretetreméltó volt, de állandóan gyötörte a féltékenység, minden pillanatomat tönkretette igazságtalan gyanúsítgatásaival. Mit sem használt, hogy igyekeztem alkalmazkodni gyöngeségéhez, s erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy más férfira rá se nézzek. Mindig talált rá okot, hogy hűtlenséggel vádoljon, gyanakvása hiábavalóvá tette tartózkodásomat. Ha a színpadon voltam, úgy látta, hogy játék közben kacér pillantásokat vetek hol erre, hol arra a fiatal lovagra, szemrehányásokkal halmozott el, egyszóval leggyöngédebb pillanatainkban is állandóan veszekedtünk. Ezt nem lehetett sokáig kibírni. Mindkettőnk türelme elfogyott, így aztán barátságosan szakítottunk. Elhiszed, hogy mindkettőnk számára kapcsolatunk utolsó napja volt a legkedvesebb? Egyformán belefáradtunk az elszenvedett gyötrelmekbe, s a búcsú alkalmával csak örömet igyekeztünk szerezni egymásnak. Úgy viselkedtünk, mint két szerencsétlen rabszolga, aki végre kiszabadult nehéz fogságából.
E kaland óta szüntelenül vigyázok, hogy ne essem szerelembe. Nem akarok többé olyan kapcsolatot, amely nyugalmamat megzavarja. Hozzánk, színészekhez nem illik a sóhajtozás, amit mások megengedhetnek maguknak. Magánéletünkben nem szabad átéreznünk ugyanazt a szenvedélyt, amelyet a közönség előtt nevetségessé teszünk.
Közben állandóan foglalkoztattam a közvéleményt. Mindenfelé híre terjedt, hogy utolérhetetlen színésznő vagyok. A granadai színészek, bízva a hír istenasszonyában, levélben fölkértek, hogy lépjek be társulatukba, s be akarván bizonyítani, hogy ajánlatuk érdemes a megfontolásra, még egy kimutatást is küldtek napi bevételükről és az állandó bérlőkről. A kimutatásokból úgy láttam, hogy az ajánlat valóban előnyös számomra. El is fogadtam, habár alapjában véve nagyon sajnáltam megválni Fenisától és Doroteától, akiket úgy szerettem, ahogy egy nő más nőket csak szeretni képes. Amikor Fenisát Sevillában hagytam, éppen azon fáradozott, hogy megkopasszon egy kis ötvöst, aki hiúságból mindenáron színésznőt akart szeretőnek. Elfelejtettem megemlíteni, hogy amikor színésznő lettem, a Laura nevet puszta szeszélyből Estrellára cseréltem, s ilyen néven indultam útnak Granadába is.
Bemutatkozásom itt sem sikerült rosszabbul, mint Sevillában, és nemsokára azon vettem észre magam, hogy a hódolók egész raja vesz körül. Mivel azonban csak alaposabb tájékozódás után akartam választani közülük, tartózkodón viselkedtem velük, ami csak még jobban fokozta szenvedélyüket. Mindamellett - attól tartva, hogy magatartásomra, amely nem egyezett természetemmel és nem is kecsegtetett semmi jóval, ráfizetek - már épp azon voltam, hogy megállapodom egy polgári származású fiatal oydor[50] mellett, aki hivatalánál fogva úrnak számított, pazar háztartást vezetett, és kocsija is volt, amikor összetalálkoztam Marialva márkival. Ez a portugál nemesúr, aki kíváncsiságból utazza be Spanyolországot, Granadában megszakította útját, és benézett a színházba is. Aznap éppen nem játszottam. Jól megnézte a színésznőket, akik a szeme elé kerültek, s egyikük megtetszett neki. Másnap meg is ismerkedett vele, s már azon volt, hogy lehorgonyoz mellette, amikor megjelentem a színpadon. Arcom és negédeskedésem hatására hirtelen köpönyeget fordított: portugálomat már csak én érdekeltem. Meg kell vallanom az igazat: mivel tudtam, hogy pályatársnőm megtetszett e nemesúrnak, mindent elkövettem, hogy elüssem a kezéről, s szerencsésen sikerült is. Tudom, hogy haragszik szegény miatta, de nem tehetek róla. Vigasztalja meg a gondolat, hogy ilyesmi a nőknél olyan természetes dolog, hogy a legjobb barátnők is a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül megteszik.
Abban a pillanatban, amikor Laura befejezte történetét, betoppant egy közelben lakó koros színésznő. Lauráért jött, hogy együtt menjenek a színházba. A tiszteletre méltó színházi hősnő éppen alkalmas lett volna Cotys[51] istennő szerepének alakítására. Nővérkém megragadta az alkalmat, és bemutatott az öreg nőnek, mint az öccsét, mire mindketten nagyokat bókoltunk egymásnak.
Magukra hagytam őket, közölve a gondnok hajdani feleségével, hogy majd utánamegyek a színházba, mihelyt holmimat átvitetem Marialva márkihoz, akinek a címét Laura megadta. Először elmentem a bútorozott szobába, s miután szállásadónőmet kifizettem, egy emberrel, aki útitáskámat cipelte, fölkerestem a hatalmas bérelt palotát, ahol új gazdám lakott. A kapuban összetalálkoztam az intézővel, aki megkérdezte, én vagyok-e Estrella úrnő öccse. Igennel válaszoltam.
- Akkor hát isten hozta, lovag úr - felelte az intéző. - Marialva márkitól, akinek az intézője vagyok, azt az utasítást kaptam, hogy fogadjam önt. Már be is rendeztek önnek egy szobát. Ha megengedi fölkísérem, hogy megismerje a járást.
Fölvitt a palota legfelső emeletére, és betessékelt egy szobába. Olyan kicsi volt, hogy egy elég keskeny ágy, egy szekrény és két szék teljesen betöltötte. Ez volt hát a lakásom.
- Itt nem lesz éppen bőviben a helynek - szólalt meg kalauzom -, de kárpótlásul megígérem, hogy Lisszabonban pazar szobát kap.
Útitáskámat bezártam a szekrénybe, a szekrény kulcsát magamhoz vettem, és megkérdeztem, hánykor lesz a vacsora. Azt felelte, hogy a portugál nemesúr nem szokott otthon étkezni, s minden cselédjének havonként bizonyos összeget ad kosztra. Föltettem még néhány kérdést, s megtudtam, hogy a márki cselédjei boldog semmittevők. A meglehetősen rövid eszmecsere után elköszöntem az intézőtől, hogy megkeressem Laurát, s útközben új állásom kedvező kilátásait latolgattam.
A színház kapujában elég volt annyit mondanom, hogy Estrella öccse vagyok, s minden ajtó megnyílt előttem. Az ügyelők úgy sürögtek körülöttem s igyekeztek utat nyitni, mintha valami tekintélyes granadai főúr lettem volna. A statiszták, a jegyszedők és az ellenőrök, akikkel útközben összeakadtam, mély meghajlássál üdvözöltek. De legszívesebben azt a mulatságosan komoly fogadtatást szeretném híven lefesteni az olvasónak, amelyben az előadás megkezdésére fölkészült, jelmezbe öltözött társulat részesített a színfalak mögött. A színészek és színésznők, akiknek Laura bemutatott, körülözönlöttek. A férfiak összevissza ölelgettek, a nők meg arcomhoz szorították kifestett arcukat, csupa vörös meg fehér festék lettem. Egyikük sem akart lemaradni a bókolásban, valamennyien egyszerre beszéltek hozzám. Képtelen voltam mindnyájuknak egyszerre válaszolni, nővérkém azonban segítségemre sietett, és, hála gyakorlott nyelvének, senkinek sem maradtam adósa a válasszal.
De a színészek és a színésznők öleléseivel még nem úsztam meg a dolgot. El kellett még viselnem a díszletezők, a muzsikusok, a súgó, a lámpagyújtó, a segédlámpagyújtó és valamennyi színházi szolga kedveskedését is, akik érkezésem hírére összeszaladtak, hogy megnézzenek. Mintha mindannyian talált gyermekek lettek volna, akik még soha nem látták a testvérüket.
Közben megkezdődött az előadás. Az a néhány nemesúr, aki a színfalak mögött tartózkodott, sietett helyet foglalni a nézőtéren, én meg, mint valami bennfentes, tovább társalogtam azokkal a színészekkel, akiknek nem volt jelenésük. Egyiküket többször is Melchiornak szólították. A név megütötte a fülemet. Figyelmesen szemügyre vettem a viselőjét, s úgy rémlett, hogy már találkoztunk valahol. Végül is eszembe jutott, kicsoda. Melchior Zapatára, a szegény vidéki színészre ismertem benne, aki - miként azt történetem első könyvében elbeszéltem - kenyérhéjat áztatott egy forrás vizében. Azon nyomban félrevontam, és így szóltam hozzá:
- Nagy csalódás volna számomra, ha nem ön lenne señor Melchior, akivel egyszer volt szerencsém együtt reggelizni Valladolid és Segovia között, egy tiszta vizű forrás partján. Én egy borbélysegéddel voltam együtt. Akadt egy kis harapnivalónk, hozzácsaptuk az önéhez, hármasban megreggeliztünk, s kellemes beszélgetéssel fűszereztük az ételt.
Zapata tűnődött néhány pillanatig, aztán így válaszolt:
- Nem nehéz visszaemlékeznem az említett esetre. Madridi fellépésem után tartottam éppen hazafelé Zamorába. Még arra is emlékszem, hogy akkoriban módfölött rosszul álltak az ügyeim.
- Arra én is jól emlékszem - feleltem. - Például arról, hogy az ujjasa színlapokkal volt kibélelve. Azt se felejtettem el, hogy akkoriban panaszkodott a felesége erényessége miatt.
- Ó, most már nincs okom panaszra - felelte gyorsan Zapata. - Hála istennek, a jóasszony e tekintetben észre tért. Az ujjasom is jobban ki van bélelve.
Éppen ki akartam fejezni szerencsekívánataimat, hogy felesége őszre tért, amikor kénytelen volt otthagyni, mert meg kellett jelennie a színen. Szerettem volna megismerni a feleségét, odaléptem hát az egyik színészhez, és megkértem, mutassa meg. Meg is tette a következő szavakkal:
- Az ott ni, Narcisa, a legcsinosabb színésznőnk az ön nővére után.
Gondoltam, hogy valószínűleg ő lehet az a színésznő, aki megnyerte Marialva márki tetszését, mielőtt a márki Estrellát meglátta volna. Föltevésem nagyon is igaznak bizonyult. Az előadás végeztével hazakísértem Laurát. Mikor megérkeztünk, láttam, hogy egy csomó szakács nagy lakomát készít.
- Velünk vacsorázhatsz - mondta Laura.
- Dehogy vacsorázom - feleltem. - A márki bizonyára szívesebben veszi, ha kettesben lehet önnel.
- Ugyan, dehogy - jelentette ki Laura. - Magával hozza két barátját meg az egyik színészt is. Csak rajtad áll, hogy te légy a hatodik az asztalnál. Hiszen tudod, hogy a színésznőknél a titkároknak megvan az a kiváltságuk, hogy egy asztalnál étkezhetnek a gazdájukkal.
- Igaz - feleltem -, de túlságosan korai volna, ha máris ilyen kegyelt titkár módjára viselkednék. Előbb még valamilyen bizalmas szolgálatot kell tennem gazdámnak, hogy jogom legyen e megtiszteltetésre.
Ezzel eltávoztam Laurától, és beültem a vendéglőmbe. Azt terveztem, hogy mindennap oda fogok járni, ha már a gazdámnál nem vezetnek háztartást.
A teremben egy szürke kámzsába öltözött öreg szerzetesfélét pillantottam meg, magányosan vacsorázott az egyik sarokban. Kíváncsiságból vele szemközt foglaltam helyet, nagyon udvariasan köszöntöttem, s ő sem maradt el mögöttem az udvariasságban. Elém tették a vacsorámat, s igen jó étvággyal hozzá is láttam. Miközben szótlanul ettem, gyakran fölnéztem a különös szerzetre, aki egy pillanatra se vette le rólam a szemét. Bosszantott, hogy ilyen makacsul figyel, s megszólítottam:
- Tisztelendő atyám, talán találkoztunk már valahol? Úgy néz rám, mintha ismerne.
- Csak azért nézem önt - felelte méltóságteljesen -, hogy megcsodáljam a bámulatosan változatos kalandokat, amelyekről arcvonásai tanúskodnak.
- Amint látom, tisztelendőséged járatos a metoszkópiában[52] - jegyeztem meg gúnyosan.
- Eldicsekedhetnék vele, hogy igen - felelte a szerzetes -, s azzal is, hogy jósoltam már egyet-mást, amit a később történtek nem cáfoltak meg. Ugyanilyen járatos vagyok a tenyérjóslásban is, és merem állítani, hogy jóslataim csalhatatlanok, ha módomban áll összevetni a tenyér és az arc vizsgálatának eredményét.
Noha az aggastyán a külseje alapján bölcs embernek látszott, olyan bolondnak találtam, hogy önkéntelenül a szemébe nevettem. Udvariatlanságomon nem sértődött meg, csak elmosolyodott, s miután körülnézett a teremben, és megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyel ránk, így folytatta:
- Egyáltalán nem csodálkozom, hogy ilyen előítélettel viseltetik e két tudomány iránt, amelyet manapság nem vesznek komolyan. Mindkettő hosszú és fáradságos tanulmányokat kíván, ami kedvét szegi a tudósoknak, és inkább megtagadják és leszólják, mert leplezni akarják, hogy képtelenek voltak elsajátítani őket. Ami engem illet, nem riadtam vissza a körülöttük terjengő sötétségtől, valamint azoktól az egymás után következő nehézségektől sem, amelyekkel a kémia titkainak kutatása, valamint a különféle fémek arannyá való átalakításának csodálatos művészete jár.
- De nem hinném - folytatta tovább -, hogy olyan ifjú lovaggal van dolgom, aki csakugyan puszta képzelődésnek tartja, amit mondok. Egy kis ízelítő a tudományomból bizonyára nagyobb hatással lesz önre mindannál, amit mondani tudnék, hogy kedvezőbb véleménnyel legyen felőlem.
Azzal előhúzott a zsebéből egy bíborszínű folyadékkal teli fiolát, és így szólt:
- Íme egy elixír, amelyet ma reggel állítottam össze bizonyos növények lombikban lepárolt nedveiből. Én ugyanis, akárcsak Démokritosz, csaknem egész életemet a gyógyfüvek és az ásványok tulajdonságainak megállapítására fordítottam. Rögtön meg fog győződni elixírem értékéről. Ez a bor, amit a vacsoránkhoz iszunk, nagyon silány. De mindjárt kitűnő lesz.
Azzal a palackomba cseppentett két cseppet az elixírből, s a bor zamatosabb lett a legjobb spanyol boroknál.
A csoda mindig megragadja az ember képzeletét, s ha egyszer a képzelet fölgyűlt, elveszítjük ítélőképességünket. A nagyszerű titok elbűvölt, s mert véleményem szerint csak olyan ember jöhetett rá, aki az ördögnél is okosabb, csodálattal telve kiáltottam föl:
- Ó, atyám, kegyeskedjék megbocsátani, hogy először vén bolondnak véltem. Ezennel helyreigazítom tévedésemet. Többet nem szükséges látnom, máris bizonyos vagyok benne, hogy ha akarna, itt helyben arannyá varázsolna egy vasrudat! Milyen boldog lennék, ha én is elsajátíthatnám ezt a csodálatos tudományt!
- Isten óvja tőle! - szólt közbe az aggastyán, s nagyot sóhajtott. - Ön nem tudja, mit kíván, fiam! Ahelyett, hogy irigyelne, inkább sajnáljon, amiért annyi küszködés árán végül is szerencsétlenné tettem magam. Örökös nyugtalanságban élek, félek, hogy lelepleznek, és holtig tartó börtön tesz rengeteg fáradozásom jutalma. Félelmemben szüntelenül vándorolok hol parasztnak, hol lovagnak, hol papnak, hol szerzetesnek öltözve. Mit érek vele, ha ez az ára, hogy aranyat tudok csinálni? Nem valóságos büntetés-e a gazdagság annak, aki nem élvezheti nyugodtan?
- Szavait nagyon ésszerűnek találom - mondtam erre a bölcsnek. - Nincs jobb, mint a nyugalmas élet. Elvette a kedvem a bölcsek kövétől. Megelégszem annyival, hogy megmondja, mi vár rám.
- Nagyon szívesen, fiam - felelte. - Arcvonásait már megfigyeltem, hadd lám a tenyerét is!
Olyan bizalommal tartottam elébe; amit egyik-másik olvasóm nyilván nem ír majd a javamra, noha valószínűleg ő sem cselekedett volna másként. Figyelmesen megvizsgálta a tenyerem, aztán lelkesen így szólt:
- Ó, mennyi átmenetet látok a fájdalomból az örömbe és az örömből a fájdalomba! Milyen különös váltakozása a kudarcoknak és sikereknek! De a jó- és a balszerencse eme váltakozásainak nagy részén már túl van. Több megpróbáltatás már nem vár önre, s egy nemesúr jóvoltából boldog élete lesz. Ez már megmásíthatatlan!
Miután biztosított felőle, hogy nyugodtan számíthatok jóslata teljesülésére, elköszönt és eltávozott a vendéglőből. Én ott maradtam az imént hallott szavakon töprengve. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Marialva márki a szóban forgó nemesúr, következésképpen mi sem látszott előttem valószínűbbnek, mint hogy a jóslat beteljesedik. De ha még a legcsekélyebb valószínűségét se láttam volna a dolognak, az sem akadályozott volna meg abban, hogy teljes bizalmat érezzek az álszerzetes iránt, oly nagy tekintélyre tett szert előttem az elixírrel. Hogy a megjósolt boldogságot siettessem, elhatároztam, hogy a márkihoz jobban fogok ragaszkodni, mint előző gazdáim bármelyikéhez. Miután ezt megfogadtam, leírhatatlanul vidáman tértem haza a palotába. Nő sem távozott még soha jósnőtől elégedettebben.
A márki még nem tért haza a színésznőtől, belső inasai kártyázva várakoztak rá lakosztályában. Összeismerkedtem velük, s együtt szórakoztunk, nevetgéltünk éjfél után két óráig, amikor gazdánk megérkezett. Kicsit meglepte, hogy ott talált, s olyan jóságosan szólított meg, hogy úgy éreztem, igen elégedett az estéjével.
- Hogyan, Gil Blas, ön még nem feküdt le?
Azt feleltem, hogy előbb tudni akartam, nincs-e valami parancsa a számomra.
- Holnap reggel valószínűleg lesz egy megbízásom az ön számára, de elegendő lesz, ha akkor közlöm önnel óhajomat. Pihenjen le, és ne feledje, hogy nem kell megvárnia esténként. Csak belső inasaimra van szükségem.
E figyelmeztetés után, amely alapjában véve kedvemre való volt, hiszen megszabadított az alárendeltség érzésétől, amely néha kényelmetlen lett volna, elhagytam a márki lakosztályát, és visszavonultam padlásszobámba. Lefeküdtem. Mivel elaludni nem tudtam, elhatároztam, hogy követem Püthagorasz tanácsát, aki arra int, hogy esténként vegyük számba, amit napközben műveltünk, örüljünk jó cselekedeteinknek, és bánjuk meg a rosszakat.
Nem volt elég tiszta a lelkiismeretem, hogy elégedett lehessek magammal. Lelkifurdalást éreztem, hogy segédkeztem Laurának a szélhámoskodásban. Hiába próbáltam azzal mentegetni magam önmagam előtt, hogy nem hazudtolhattam meg egy lányt, aki csak jót akart nekem, s hogy bizonyos értelemben kénytelen voltam cinkostársává lenni a csalafintaságban, ez a mentség igen kevéssé elégített ki, s azt feleltem rá magamban, hogy legalább továbbmennem nem lett volna szabad, s hogy nagy pimaszság volt egy nemesúr mellé szegődnöm, akinek ily rútul visszaéltem a bizalmával. Szigorú önvizsgálat után végül is abban állapodtam meg magammal, hogy ha még nem vagyok is csirkefogó, nem sok hiányzik hozzá.
Ezek után a várható következményekre térve megállapítottam, hogy veszedelmes játékot játszom, amikor becsapok egy előkelő urat, aki előbb-utóbb rá fog jönni a szélhámosságra, esetleg éppen az én hibámból. Ez a józan meggondolás némi aggodalommal töltött el, ezt azonban a várható gyönyörök és a várható haszon gondolata gyorsan eloszlatta. Egyébként az elixíres ember jóslata is elég lett volna, hogy megnyugodjam. Átengedtem hát magam vágyálmaimnak. Számtani műveleteket kezdtem végezni: kiszámítottam, hogy tízévi szolgálat után mekkora összegre rúg majd megtakarított bérem. Ehhez hozzáadtam a jutalmakat, amelyeket a gazdámtól kapok majd, s minthogy ezeket bőkezűségéhez, vagyis inkább vágyaimhoz mértem, képzeletem - ha szabad így kifejeznem magam - elragadott, s máris határtalanul gazdagnak éreztem magam. Szép reményeimbe lassanként egészen belekábultam, s a légvárak építése közben elnyomott az álom.
Másnap nyolc órakor fölkeltem, s indulni akartam, hogy átvegyem gazdám utasításait, de mikor kinyitottam az ajtót, gazdám nagy meglepetésemre ott állt a küszöbön háziköntösben és hálósipkában. Egyedül volt.
- Gil Blas - mondta -, amikor az éjjel eljöttem a nővérétől, azt ígértem neki, hogy ma reggel benézek hozzá, de közbejött egy fontos ügy, s ígéretemet nem tudom megtartani. Keresse fel és mondja meg neki a nevemben, hogy rendkívül bosszant a dolog, és nyugtassa meg, hogy ma este is nála vacsorázom. De ez még nem minden - fűzte hozzá, és markomba nyomott egy erszényt meg egy drágakövekkel díszített kis szamárbőr dobozt. - Adja át neki arcképemet, ön pedig tartsa meg ezt az erszényt. Ötven pisztol van benne, annak jeléül adom, hogy máris barátságot érzek ön iránt.
Egyik kezemmel az arcképet, a másikkal az erszényt vettem át, amelyre nagyon kevéssé szolgáltam rá. Azon nyomban futottam is Laurához, s túláradó örömömben így szóltam magamhoz:
"Pompás! A jóslat szemlátomást teljesül. Micsoda szerencse, hogy egy szép és szerelemre termett leány öccse vagyok! Kár, hogy nem jár vele ugyanannyi megbecsülés is, mint amennyi haszon és öröm."
Laura - nem úgy, mint a színésznők általában - korán reggel szokott fölkelni. Öltözőjében találtam rá, ahol - a portugált várva - éppen vele született szépségét igyekezett megtetézni mindazokkal a segédeszközökkel, amelyeket a kacérság művészete csak ki tud találni.
- Imádatra méltó Estrella - szólítottam meg -, aki mágnesként vonzza a külföldieket, most már nyugodtan leülhetek egy asztalhoz a gazdámmal, mert olyan megbízással tisztelt meg, amely feljogosít rá. Ennek a megbízatásnak jöttem eleget tenni. Ma délelőtt nem részesülhet abban az élvezetben, hogy együtt lehessen önnel, ahogyan tervezte, de vigasztalásul önnel fog vacsorázni, s itt küldi az arcképét, amely, úgy látom, még vigasztalóbb.
Tüstént át is adtam neki a dobozt; a vakítóan csillogó gyémántok láttán, amelyekkel a doboz ki volt díszítve, Laura határtalanul megörült. Kinyitotta a dobozt, s miután kötelességszerűen egy pillantást vetett a festményre, becsukta, és újból a drágaköveket vette szemügyre. Dicsérte szépségüket, és mosolyogva így szólt:
- Az efféle arcképeket a színésznők többre becsülik, mint az eredetijüket.
Aztán közöltem vele, hogy a bőkezű portugál megajándékozott egy ötven pisztolt tartalmazó erszénnyel, amikor rám bízta az arcképet.
- Gratulálok - mondta Laura. - Ez az úr azzal kezdi, amivel mások még végezni is ritkán szokták.
- Ezt az ajándékot önnek köszönhetem, imádatra méltó Laurám - feleltem. - A márki csak azért adta, mert azt hiszi, hogy testvérek vagyunk.
- Szeretném - válaszolta Laura -, ha mindennap meglepne valami efféle ajándékkal. El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek. Az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak, erős kötelék fűz hozzád, s ezt a köteléket az idő sem tudta elszakítani. Amikor Madridban elvesztettelek, nem adtam fel a reményt, hogy még találkozunk, és amikor tegnap viszontláttalak, úgy fogadtalak, mint aki szükségszerűen tért vissza hozzám. Egyszóval, barátom, az Isten bennünket egymásnak teremtett. Te leszel a férjem, előbb azonban jól meg kell szednünk magunkat. Így diktálja a józan ész. Még három-négy gazdag szeretőt akarok, hogy jó módban élhess.
Udvariasan megköszöntem, hogy ennyi fáradságot óhajt rám pazarolni, aztán szinte észrevétlen társalogni kezdtünk, s ez délig eltartott. Akkor eltávoztam, hogy beszámoljak gazdámnak, milyen fogadtatásban részesült az ajándéka. Noha erre vonatkozólag semmiféle utasítást nem kaptam Laurától, kedves köszönetet agyaltam ki útközben, s úgy terveztem, hogy majd elmondom a nevében, fáradságom azonban kárba veszett, mert amikor megérkeztem a palotába, közölték, hogy a márki éppen akkor távozott el. S miként az a következő fejezetben kiderül, úgy rendeltetett, hogy soha többé ne találkozzunk.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A hírről, amely úgy érte Gil Blast, mint a villámcsapás
Elmentem szokott vendéglőmbe, összeakadtam két emberrel, akikkel kellemesen eltársalogtam, s ebéd után egészen az előadás kezdetéig ott maradtam velük az asztal mellett. Akkor elbúcsúztunk egymástól. Ők mentek a dolguk után, én meg elindultam a színház felé. Mellékesen meg kell jegyeznem: minden okom megvolt rá, hogy jókedvű legyek, a lovagokkal folytatott társalgás mindvégig a jókedv jegyében folyt le, a szerencse legnyájasabban mosolygó arcát fordította felém, s mégis úrrá lett rajtam a szomorúság, képtelen voltam védekezni ellene. Merje valaki ezek után azt állítani, hogy nem érezzük meg a fenyegető veszedelmet!
Amint beléptem a színfalak mögé, Melchior Zapata odasúgta, hogy kövessem. Az épület egy félreeső részébe vezetett, s a következőket mondta:
- Lovag uram, kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztessem önt egy igen fontos dologra. Tudja, hogy Marialva márkinak először Narcisa, a feleségem tetszett meg. Már ki is választotta a napot, amikor majd belekóstol a pecsenyémbe, a furfangos Estrellának azonban sikerült közbelépnie és elhódítania a portugál nemesurat. Gondolhatja, hogy egy színésznő nem mond le ilyen pompás zsákmányról minden harag nélkül. Feleségem is szívére vette a dolgot, mindenre képes, hogy bosszút álljon, s az ön nagy szerencsétlenségére pompás alkalma van rá. Tegnap, ha még emlékszik rá, valamennyi színházi alkalmazott összecsődült, hogy láthassa önt. Az al-gyertyakoppantó közölte a társulat néhány tagjával, hogy ismeri önt, s tudja, hogy egyáltalán nem öccse Estrellának.
- A hír ma Narcisa fülébe jutott - folytatta Melchior -, s feleségem nem mulasztotta el vallatóra fogni a hír forrását. A gyertyakoppantó megerősítette, amit mondott. Közölte, hogy ismerte önt, amikor Arsenia inasa volt, s Estrella - Laura néven - ugyancsak Arseniánál szolgált Madridban. Feleségem el van ragadtatva a fölfedezéstől, s közölni fogja Marialva márkival, aki nyilván ma este is eljön a színházba. Jó lesz, ha ehhez igazodik. Ha csakugyan nem öccse Estrellának, mivel régi ismerősök vagyunk, barátilag javallom, tegye meg a szükséges óvintézkedéseket. Narcisa, akinek csak egy áldozat kell, megengedte, hogy figyelmeztessem önt, s ilyen módon megmeneküljön egy esetleges kellemetlen balesettől.
Fölösleges lett volna többet mondania. Megköszöntem a ripacsnak, hogy figyelmeztetett. Ijedelmemből könnyen kitalálhatta, hogy nem fogom megcáfolni az al-gyertyakoppantó állítását, mint ahogy csakugyan semmi kedvem sem volt idáig menni az arcátlanságban. Még csak meg se kíséreltem búcsút mondani Laurának, mert féltem, hogy még rávesz valami vakmerőségre. Róla tudtam: van olyan jó komédiás, hogy kivágja magát a csávából, de biztos voltam benne, hogy én nem úszom meg szárazon, s nem voltam elég szerelmes ahhoz, hogy a várható büntetéssel szembenézzek. Egyetlen gondolatom az volt, hogy házi isteneimmel, akarom mondani cókmókommal együtt mentsem az irhám. Egy szempillantás alatt eltűntem a színházból, ugyanolyan gyorsan fogtam és elvittem az utazótáskámat egy postakocsishoz, akinek másnap hajnali három órakor kellett Toledóba indulnia. Szerettem volna máris Polán grófnál lenni, úgy éreztem, az ő háza az egyetlen biztos menedék számomra. Csak hát még nem voltam ott, s képtelen voltam nyugtalanság nélkül gondolni az időre, amit még a városban kell töltenem; féltem, hogy még éjszaka a keresésemre indulnak.
Noha éppoly izgatott voltam, mint az adós, aki tudja, hogy az alguacilok a sarkában vannak, mégis elmentem vacsorázni szokott vendéglőmbe. Azt hiszem, amit aznap este ettem, nem nagyon használt a gyomromnak. A félelem nyomorúságos játékszerének éreztem magam, aggódva vettem szemügyre mindenkit, aki a terembe lépett, s ha valami rossz képű ember tévedt be (ami nem ritkaság azon a környéken), beleremegtem a félelembe. Miután folytonos riadalmak közepette megvacsoráztam, felálltam az asztaltól, visszamentem a postakocsishoz, levetettem magam a friss szalmára, s vártam az indulás percét.
Mondhatom, hogy az addig eltelt idő nagy próbára tette türelmemet, ezrével rohantak meg a kellemetlen gondolatok. Ha olykor elbóbiskoltam, a dühöngő márkit láttam magam előtt, amint össze-vissza veri Laura szépséges arcát, és összetöri lakása egész berendezését, s hallottam, amint cselédeinek kiadja az utasítást, hogy botozzanak halálra. Erre fölriadtam, de az ébredés, amely oly édes szokott lenni egy szörnyű álom után, még szörnyűbb volt, mint az álmom.
Szerencsére a postakocsis véget vetett gyötrelmeimnek: belépett és közölte, hogy öszvérei útra készen állnak. Azon nyomban talpra ugrottam, s hála az égnek, Laurából és a tenyérjóslásból gyökeresen kigyógyulva útnak indultam. Minél jobban távolodtunk Granadától, annál jobban megnyugodtam. Beszélgetni kezdtem a postakocsissal, jókat nevettem mulatságos történetein, s szinte észrevétlenül elmúlt minden félelmem. Első este Ubedában tértünk nyugovóra, békésen aludtam, negyednap pedig megérkeztünk Toledóba. Első dolgom volt megtudni, hol lakik Polán gróf, s azonnal elmentem a megadott címre, abban a biztos hitben, hogy nem enged másutt megszállni. De rosszul számítottam. Csak a házmestert találtam otthon, aki elmondta, hogy gazdája előző nap elutazott a leyvai kastélyba, mert értesítették, hogy Serafina súlyos beteg.
A gróf távollétére nem számítottam. Ettől mindjárt megcsappant az örömöm, hogy Toledóban vagyok, s új tervet eszeltem ki. Minthogy úgyis közel voltam hozzá, elhatároztam, hogy Madridba megyek. Úgy gondoltam, majd csak bekerülök valahogy az udvarhoz, ahol hallomásom szerint nem volt szükség föltétlenül lángelmének lenni ahhoz, hogy az ember megcsinálja a szerencséjét. Már másnap kocsiba ültem, és elindultam Spanyolország fővárosába. A sors vezérelt oda, mert nagyobb szerepet szánt nekem, mint amilyeneket addig voltam kénytelen játszani.
Mihelyt Madridba érkeztem, megszálltam egy fogadóban, ahol többek között egy öreg kapitány is lakott, aki Új-Kasztília legtávolibb vidékéről utazott a fővárosba, hogy megpróbáljon kieszközölni az udvarnál valami kis nyugdíjat, amelyre véleménye szerint alaposan rászolgált. Don Aníbal de Chinchillának hívták. Amikor először megláttam, ugyancsak meglepődtem. Hatvan év körüli, rendkívül sovány óriás volt. Tömött, kacskaringós bajszának két vége a halántékáig ért. Azonfölül, hogy fél karja és fél lába hiányzott, fél szemét széles, zöld selyemkötés takarta, s arcát több helyen is hegek borították. Ettől eltekintve éppen olyan ember volt, mint akárki más. Ráadásul nem volt híján az észnek és a méltóságnak sem. Az aggályosságig erkölcsös volt, s főleg azzal büszkélkedett, hogy igen kényes a becsületére.
Miután kétszer-háromszor elbeszélgettünk, megtisztelt bizalmával. Csakhamar minden dolgáról értesültem. Elmesélte, hogyan vesztette el fél szemét Nápolyban, fél karját Lombardiában, fél lábát pedig Németalföldön. Az ütközetekről és várostromokról tartott beszámolóiban leginkább azt csodáltam, hogy egyáltalán nem hencegett, egy szóval sem dicsőítette önmagát, pedig szíves örömest megbocsátottam volna neki, ha elveszett feléért kárpótlásul kérkedik egy kicsit a megmaradt felével. Azok a tisztek, akik épen és egészségesen térnek haza a háborúból, nem mind ilyen szerények.
De legnagyobb bánata saját állítása szerint az volt, hogy a hadjáratok során vagyona tekintélyes részét eltékozolta, annyira, hogy mindössze száz dukát jövedelemmel rendelkezett, s ez arra is alig volt elég, hogy a bajszát ápolja, kifizesse a lakbérét, és lemásoltassa beadványait.
- Ugyanis a helyzet az, lovag uram - tette hozzá vállat vonva -, hogy hál' istennek, mindennap benyújtok egy folyamodványt, de a legcsekélyebb mértékben sem törődnek velük. Úgy fest a dolog, mintha köztem meg a miniszterelnök közt valami fogadás volna, hogy melyikünk unja el hamarább: én unom-e el a folyamodványok benyújtását, vagy ő az átvételüket. Gyakran van szerencsém a királyhoz is folyamodványt benyújtani, de egyikük tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz, s közben chinchillai kastélyom romba dől, mert nincs miből rendbe hozatnom.
- Nem szabad elkeserednie - mondtam erre a kapitánynak. - Hiszen tudja, hogy az udvar kegyei általában váratnak magukra, s lehetséges, hogy az ön munkája és fáradozása már holnap busásan megtérül.
- Nem szabad ilyen reménnyel áltatnom magam - felelte don Aníbal. - Három napja sincs, hogy beszéltem a miniszter egyik titkárával, s ha hihetek szavainak, nem tehetek mást, mint hogy makacsul kitartok.
- Miért? Mit mondott önnek, kapitány uram? - kérdeztem. - Úgy találta talán, hogy ön ilyen állapotban nem érdemel kárpótlást?
- Ítéljen ön maga - felelte Chinchilla. - A titkár kereken megmondta: Señor, ne dicsekedjék annyit buzgalmával és hűségével. Csak a kötelességét teljesítette, amikor hazája érdekében veszélyeknek tette ki magát. A dicsőség egymagában is elegendő jutalom a hőstettekért, főleg egy spanyol számára. Nagyot csalódik hát, ha adósságnak tekinti a nyugdíjat, amit sürget. Ha egyáltalában megkapja valaha, csakis a király jóságának köszönheti e kegyet, aki hajlandó elhinni, hogy adósa azoknak az alattvalóinak, akik derekasan szolgálták az államot. Ebből láthatja - folytatta a kapitány -, hogy a végén még kiderül, hogy én tartozom neki, s úgy kell hazatérnem, ahogy idejöttem.
Az ember önkéntelenül is érdeklődik derék felebarátja iránt, ha szenvedni látja. Biztattam, hogy tartson csak ki, s felajánlottam, hogy ingyen letisztázom a beadványait. Odáig mentem, hogy az erszényemet is felajánlottam neki, s megpróbáltam rábeszélni, hogy vegyen ki belőle annyi pénzt, amennyit csak akar. Csakhogy a kapitány nem az a fajta ember volt, aki hasonló helyzetben nem sokat kéreti magát. Ellenkezőleg: nagyon kényesnek mutatkozott, megköszönte és büszkén visszautasította jóakaratomat. Azután bevallotta, hogy mivel senkinek nem akar terhére lenni, lassanként olyan takarékos életmódhoz szoktatta magát, hogy életben maradásához a legcsekélyebb élelem is elég. Ez csakugyan így is volt. Csak mogyoróhagymát és hagymát evett. Nem is volt mát egyéb, mint csont és bőr. Amikor evett, rendszerint bezárkózott a szobájába, hogy nyomorúságos táplálkozásának ne legyen tanúja. Rengeteg könyörgés árán végül mégis sikerült elérnem, hogy ebédeljünk és vacsorázzunk együtt, és büszkeségét azzal a leleményes fogással szereltem le, hogy sokkal több pecsenyét és bort rendeltem, mint amennyi nekem kellett. Biztattam, hogy egyék-igyék. Eleinte szabódott, de végül is megadta magát. Aztán szinte észrevétlenül nekibátorodott, és önként segített kiüríteni a tálat meg a borospalackot.
Mikor négy-öt pohárral megivott és éhségét lecsillapította a jó étel, vidáman így szólt:
- Őszintén szólva, señor Gil Blas, ön nagy csábító; mindenre rávesz, amire csak akar. Olyan lekötelező a modora, hogy eloszlatja aggályaimat, s eszembe sem jut, hogy visszaélek jóindulatával.
Kapitányom e pillanatban annyira ment volt minden restelkedéstől, hogy ha még egyszer megpróbáltam volna rábeszélni, hogy fogadja el erszényemet, azt hiszem, nem utasította volna vissza. De nem tettem újból próbára, megelégedtem azzal, hogy együtt étkeztünk, s hogy nem csupán lemásoltam a beadványait, hanem vele együtt fogalmaztam is meg. Annyi szentbeszédet tisztáztam le, hogy megtanultam fogalmazni, úgyszólván íróféle lettem. Egyébként az öreg tiszt is büszke volt rá, hogy jól tud írni. Így aztán egymással versengve dolgoztunk, s olyan ékesszóló fogalmazványokat szerkesztettünk, hogy a leghíresebb salamancai iskolamester is vállalhatta volna őket. De hiába igyekeztünk ékes szóvirágokkal szórni tele beadványainkat, ahogy mondani szokás, annyit ért az egész, mintha homokba írtunk volna. Bármilyen módon igyekeztünk felhívni a figyelmet don Aníbal szolgálataira, az udvar fütyült rá; így aztán az öreg rokkant abbahagyta azoknak a tiszteknek a dicsőítését, akik tönkreteszik magukat a háborúban. Rosszkedvében elátkozta vezércsillagát, s a pokolba kívánta Nápolyt, Lombardiát és egész Németalföldet.
Hogy gyötrelme még nagyobb legyen, egyszer az történt, hogy Alba herceg egyik költőjét, aki felolvasta a király előtt az infánsnő születése alkalmából írt szonettjét, don Aníbal szeme láttára ötszáz dukát évjáradékkal ajándékozták meg. Azt hiszem, hogy ha le nem csillapítom, a rokkant kapitány belebolondul.
- Mi baja? - kérdeztem, látva, hogy magánkívül van. - Nincs a dologban semmi, ami okot adna önnek a lázadozásra. Hát nem adóztatják meg a költők a fejedelmeket időtlen idők óta múzsájuk javára? Nincs koronás fő, aki ne tartana el néhányat ezek közül az urak közül. Magunk közt szólva az ilyen adományról az utókor mindig tud, tehát ezek a királyok bőkezűségét bizonyítják, a többi járadék viszont, amit adományoznak, nem gyarapítja hírnevüket. Hány embert jutalmazott meg Augustus, hány embernek juttatott évjáradékot, amiről nem tudunk! De még a messzi utókor is tudni fogja, akárcsak mi, hogy Vergilius több mint kétszázezer tallért kapott ajándékba ugyanettől a császártól.
Mondhattam én bármit don Aníbalnak, a szonett sikere mint az ólom feküdte meg a gyomrát, s minthogy képtelen volt megemészteni, elhatározta, hogy abbahagyja az egészet. Előbb azonban, utolsó kísérletként, be akart nyújtani még egy folyamodványt Lerma herceghez[53]. E célból kettesben felkerestük a miniszterelnököt. Az előszobában egy fiatalemberrel találkoztunk, aki - miután üdvözölte a kapitányt - szeretetteljesen így szólt hozzá:
- Csak nem ön az én kedves hajdani gazdám? Milyen ügyben keresi a kegyelmes urat? Ha befolyásos emberre van szüksége, itt vagyok én, fölajánlom szolgálataimat.
- Ejha, Pedrillo - felelte a kapitány -, ezek szerint ön jelentős pozíciót tölt be e házban.
- Annyi hatásköröm mindenesetre van - felelte a fiatalember -, hogy egy olyan tiszteletre méltó hidalgónak, mint ön, örömet szerezhessek.
- Hát ha így áll a dolog - válaszolta a kapitány -, igénybe veszem a támogatását.
- Számíthat rá - jelentette ki Pedrillo. - Csak közölje velem, miről van szó, s ígérem, hogy minden lehetőt kicsikarok az ön számára a miniszterelnökből.
Mihelyt ismertettük a helyzetet a jóakaratú fiatalemberrel, megkérdezte, hol lakik don Aníbal, megnyugtatott bennünket felőle, hogy másnap hallani fogunk róla, azzal eltűnt anélkül, hogy közölte volna, mit szándékozik cselekedni, még csak azt sem árulta el, hogy Lerma herceg szolgálatában áll-e. Kíváncsi voltam, ki ez a nyílt eszűnek látszó Pedrillo.
- A fiú - közölte a kapitány - néhány esztendővel ezelőtt nálam szolgált, de mikor nyomorba jutottam, elhagyott, hogy jobb állást keressen. Nem is veszem rossz néven tőle, nagyon természetes, hogy az ember igyekszik minél jobb helyzetbe kerülni. A fickónak megvan a magához való esze, s fenemód ügyes. De akármilyen életrevaló is, nem remélek sokat irántam tanúsított buzgalmától.
- Lehetséges, hogy hasznára tud lenni önnek - feleltem. - Ha például a herceg valamelyik főtisztviselőjéhez tartozik, könnyen segítségére lehet. Hiszen tudja jól, hogy a nagyuraknál egy kis csellel és ravaszsággal mindent el lehet érni, bizalmasaik irányítják őket, azokat meg az inasaik.
Másnap délelőtt Pedrillo megjelent a fogadónkban.
- Uraim - kezdte -, tegnap este csak azért nem magyaráztam el, hogyan tudok segítségére lenni Chinchilla kapitánynak, mert nem olyan helyen voltunk, ahol bizalmasan tárgyalhattunk volna. Másfelől ki akartam tapasztalni a terepet, mielőtt tájékoztatnám önöket. Tudják meg hát, hogy Lerma herceg első titkárának, señor don Rodrigo de Calderónnak vagyok bizalmas belső inasa. Gazdám, aki nagy barátja a női nemnek, csaknem minden este együtt vacsorázik egy aragóniai csalogánnyal, akit az udvari negyedben tart kalitkában. Ez az albaracíni leányzó a legcsinosabb nők egyike, okos, elbűvölően énekel, señora Sirenának hívják. Minden reggel viszek neki egy szerelmes levelet, éppen most jövök tőle. Megkértem, mondja azt don Aníbalról, hogy a nagybátyja, s ezen a címen vegye rá hódolóját, hogy legyen segítségére a kapitánynak. Hajlandó segíteni. Azon a kis hasznon kívül, amelyet remél, örül is, hogy egy bátor nemesúr unokahúgaként szerepelhet.
Señor Chinchilla elfintorította az arcát e szavakra. Kijelentette, hogy nem hajlandó cinkosként közreműködni egy szélhámosságban, s még kevésbé volt hajlandó tűrni, hogy egy kalandornő lealacsonyítsa, azt állítva, hogy családjának a tagja. És nemcsak a maga nevében sértődött meg: hogy úgy mondjam, őseire visszamenőleg is gyalázatnak tartotta a dolgot. Ez a finnyásság nem tetszett Pedrillónak, meg is botránkozott rajta.
- Tréfál, uram, hogy így fogja föl a dolgot? - kiáltotta. - Ilyenek önök, hétszilvafás nemesek! Nevetségesen hiúak. Lovag uram - fordult hozzám -, nem csodálkozik rajta, milyen aggályos a kapitány úr? Istenemre mondom, közelebbről kellene látnia az udvart! Ott akármilyen ocsmány formában mutatkozik is a szerencse, nem szalasztja el senki.
Csak helyeselni tudtam Pedrillo szavait, s kettesben addig ostromoltuk a kapitányt, amíg sikerült rávennünk, hogy vállalja Sirena nagybátyjának a szerepet. Miután ily módon sikerült győzelmet aratnunk büszkesége fölött (ami nem volt könnyű dolog), hármasban nekiláttunk, újabb beadványt fogalmaztunk a miniszterhez, átnéztük, kibővítettük, javítottunk rajta. Aztán letisztáztam, s Pedrillo elvitte az aragóniai leányzónak, aki még aznap este átadta señor don Rodrigónak, s olyan módon adta elő a dolgot, hogy a titkár azt hitte, csakugyan unokahúga a kapitánynak, és megígérte, hogy közbenjár don Aníbal érdekében. Néhány nap múlva már észlelhettük is a hadmozdulat eredményét. Pedrillo diadalmasan toppant be a fogadónkba.
- Uram! - fordult Chinchillához. - Jó hírt hozok. A király kegydíjakat, jutalmakat és nyugdíjakat szándékozik adományozni, és önről sem feledkezik meg. Megbíztak, hogy biztosítsam önt efelől. Arra is utasítást kaptam, hogy kérdezzem meg, milyen ajándékkal óhajt kedveskedni Sirenának. Ami engem illet, kijelentem, hogy nem kérek jutalmat, a világ minden kincsénél többet ér nekem az öröm, hogy hozzájárulhattam egykori gazdám sorsának jobbrafordulásához. A mi albaracíni nimfánkkal azonban más a helyzet, ő egy kicsit zsidó módjára viselkedik, ha arról van szó, hogy szívességet tegyen egy felebarátjának. Sajnos, megvan az a kis hibája, hogy saját apja pénzét is elverné, hogy utasítaná hát vissza állítólagos nagybátyjáét?
- Csak mondja meg, mit kíván, - felelte don Aníbal. - Ha a nekem juttatandó nyugdíj egyharmadára tartana igényt minden évben, ígérem, hogy megkapja, még ha katolikus őfelsége teljes jövedelméről lenne is szó. Remélem, ez kielégíti.
- Én hinnék is az ön ígéretében - felelte don Rodrigo hírnöke -, mert tudom, hogy lehet számítani rá. Csakhogy önnek egy olyan kis nőcskével van dolga, aki természettől fogva fölöttébb gyanakvó. Másfelől sokkal jobban szeretné, ha készpénzben, előre kifizetné a neki járó rész kétharmadát.
- Mit képzel az a nő, honnan a pokolból kerítek ennyi pénzt? - vágott közbe nyersen a tiszt. - Tán azt hiszi, hogy contador-mayor[54] vagyok? Úgy látszik, ön nem tájékoztatta anyagi helyzetemről.
- Bocsánat - felelte Pedrillo -, nyilván tisztában van vele, hogy ön Jóbnál is szegényebb, azok után, amit elmeséltem neki, tudnia kell. De sose fájjon a feje miatta. Leleményes ember vagyok. Ismerek egy vén csirkefogó oydort, aki tíz százalék kamatra szívesen ad kölcsönt. Ön jegyző előtt ráruházza első esztendei nyugdíját, mintha ugyanannyi összeget kapott volna tőle, s amit csakugyan meg is fog kapni, persze a kamatok levonásával. Biztosítékul a kölcsönző megelégszik az ön chinchillai kastélyával, olyan állapotban, amilyenben van, ezen nem fognak összeveszni.
A kapitány megígérte, hogy elfogadja e feltételeket, ha szerencséje lesz, és csakugyan részesül a másnap kiosztásra kerülő kegyekből. Ez meg is történt. Egy katonai alapítványból évi háromszáz pisztol nyugdíjat juttattak neki. Mihelyt ezt megtudta, azon nyomban megadott minden biztosítékot, amit kívántak tőle, rendezte apróbb ügyeit, s néhány megmaradt pisztoljával hazatért Új-Kasztíliába.
Szokásommá vált, hogy minden reggel elmentem a királyi udvarba, és vagy két-három óra hosszat elnézegettem a ki s be járó főnemeseket, akiket ott mintha nem övezett volna annyi fény, mint másutt.
Egyik nap, amikor pöffeszkedve föl-alá sétálgattam a termekben, s éppoly ostobán festettem, mint sokan mások, Fabriciót pillantottam meg, akit Valladolidban láttam utoljára, ahol egy kórházigazgató szolgálatában állott. Meglepődve láttam, hogy bizalmas beszélgetést folytat Medina Sidonia herceggel és Saint Croix márkival. A két főúr - legalábbis megfigyelésem szerint - élvezettel hallgatta. Ráadásul éppoly elegánsan volt öltözve, mint egy nemes lovag.
"Csalódnék? - tűnődtem magamban. - Csakugyan ő volna Núñez borbély fia? Talán egy hozzá hasonló fiatal udvaronc?" Nem sokáig maradtam kétségben. A két főúr eltávozott, s én odaléptem Fabricióhoz. Azon nyomban megismert, kézen fogott, keresztülfurakodtunk a tömegen, és kiértünk a teremből, megölelt.
- Kedves Gil Blasom, örülök, hogy viszontláthatlak. Mit csinálsz Madridban? Állásban vagy? Talán az udvarnál? Hogy megy a sorod? Mesélj el mindent attól kezdve, hogy olyan hirtelen elhagytad Valladolidot.
- Sok mindent kérdezel egyszerre - feleltem -, s a hely nem alkalmas rá, hogy kalandjaimat elmeséljem.
- Igazad van - jelentette ki. - Sokkal jobb lesz nálam. Gyerünk. Nem lakom messze. Független ember vagyok, szép lakásom van, ahol igen jól érzem magam, boldog vagyok és elégedett, legalábbis annak hiszem magam.
Elfogadtam a meghívást, és követtem Fabriciót, akivel egy nagyon csinos külsejű ház előtt álltunk meg, abban lakott. Keresztülvágtunk az udvaron, amelynek egyik végén széles lépcső vezetett pazarabbnál pazarabb lakásokba, a másikon pedig egy keskeny, sötét melléklépcső, Fabricio annyira magasztalt lakásába. Egyetlen szobából állt, leleményes barátom azonban fenyőből készült válaszfalak segítségével négyet csinált belőle. Az első előszoba volt, a második háló, a harmadik dolgozó, a negyedik konyha. A szobákat és az előszobát térképekkel, valamint metszetekkel díszített vizsgapapírokkal[55] tapétázta ki, s a bútorzat is illett a tapétához. Volt ott egy agyonkoptatott, nagy brokát ágy, néhány sárga zsávollyal bevont, ócska szék, amelyet ugyanolyan színű granadai selyemrojtok díszítettek, egy hajdan piros bőrrel leterített aranyozott lábú asztalka - a terítőt az időtől megfeketedett hamis aranybojtok szegélyezték - meg egy durván kifaragott, figurákkal ékes ébenfa szekrény. Dolgozószobájában egy parányi asztal szolgált íróasztalul, s a könyvtára néhány könyvből és rengeteg papírtekercsből állt, ezek a fal mentén egymás fölött húzódó polcokon hevertek. A konyha sem különbözött sokban a lakás többi részétől, néhány fazék és egyéb háztartási eszköz volt látható benne.
Fabricio, miután alaposan szemügyre vettem lakását, megkérdezte:
- Na, mit szólsz hozzá? Hát nem elragadó lakás?
- De az, szavamra mondom - válaszoltam mosolyogva. - Úgy látszik, igen jól megy a dolgod Madridban, hogy ilyen szépen berendezkedtél. Bizonyára állásban vagy.
- Isten őrizz! - felelte. - Olyasmivel foglalkozom, ami minden állásnál többet ér. Egy előkelő uraság, ennek a palotának a tulajdonosa bocsátotta rendelkezésemre ezt a szobát, amelyet négy részre választottam és bebútoroztam, miként látod. Csak olyasmivel foglalkozom, amiben gyönyörűségem lelem, s mindenem megvan, ami kell.
- Beszélj egy kicsit világosabban - szóltam közbe. - Nagyon szeretném tudni, mivel foglalkozol.
- Rendben van - felelte -, megmondom. Drámaíró lettem, szépirodalomra adtam a fejem, versben és prózában egyforma könnyedséggel írok drámát.
- Te, mint Apolló kegyeltje! - kiáltottam föl nevetve. - Hát ezt aztán ki nem találtam volna. Akármivel foglalkozol, kevésbé lepett volna meg. Mi vonzott a költői pályára? Úgy látom, a költőket lenézi a társadalom, és nincs állandó jövedelmük.
- Ugyan! - kiáltott fel ezúttal ő. - Te azokról a szerencsétlen írókról beszélsz, akiknek műveit visszautasítják a könyvkereskedők és a színészek. Semmi csodálni való nincs benne, hogy az efféle szerzőket nem becsülik. A jó írókat azonban mindenki sokra tartja, barátocskám, s dicsekvés nélkül állíthatom, hogy én ezek közé tartozom.
- Nem kételkedem benne - válaszoltam -, hiszen okos fiatalember vagy, s nyilván nem rossz, amit írsz. Csak azt nem tudom sehogy se elképzelni, hogyan foghatott el az írásvágy. Erre volnék kíváncsi.
- Csodálkozásod jogos - felelte Núñez. - Olyan elégedett voltam az állásommal señor Manuel Ordóñeznél, hogy jobbat nem is kívántam. De lángelmém, akárcsak Plautusé[56], lassanként fölülemelkedett a szolgaságon, s írtam egy vígjátékot, amelyet elő is adattam a Valladolidban játszó színészekkel. Habár nem ért egy lyukas garast sem, igen nagy sikert aratott. Ebből arra következtettem, hogy a közönség jó fejőstehén, amelyet könnyűszerrel meg lehet fejni. Ez a felismerés, valamint az eszelős vágy, hogy újabb darabokat írjak, otthagyatta velem a kórházat. A költészet iránti rajongás kiölte belőlem a pénzvágyat. Elhatároztam, hogy Madridba jövök, a széplelkek központjába, hogy kicsiszoljam ízlésemet. Megkértem a kórházigazgatót, hogy bocsásson el, de csak nehezen ment bele, annyira megszeretett. "Miért akarsz elhagyni, Fabricio - kérdezte. - Csak nem bántottalak meg valamivel akaratlanul?" - "Nem, señor - feleltem. - Ön a legjobb gazda a világon, s én tudatában is vagyok az ön jóságának. De hát ön is tudja: az embernek követnie kell vezércsillagát. Úgy érzem, arra születtem, hogy költői művekkel tegyem halhatatlanná a nevem." - "Minő balgaság! - felelte a derék polgár. - Hiszen már gyökeret vertél itt a kórházban, az a fajta ember vagy, akiből előbb-utóbb gondnok lesz, sőt talán igazgató is. Itt akarod hagyni biztos állásodat, hogy sületlenségekkel foglalkozz. Úgy kell neked, fiam!"
- Az igazgató, látva, hogy hasztalan próbál tervemről lebeszélni, kifizette járandóságomat, és szolgálataim elismeréséül még ötven aranydukáttal is megajándékozott. Ilyenformán azzal együtt, amit a kisebb bevásárlásokon tudtam szerezni, amelyekkel becsületességem miatt bíztak meg, mikor Madridba érkeztem, tisztességesen föl tudtam öltözni. Meg is cselekedtem, noha a mi íróink nem sokat adnak rá, hogy illően öltözködjenek. Csakhamar megismerkedtem Lope de Vega Carpióval, Miguel Cervantes de Saavedrával és más neves szerzőkkel, én azonban nem a híres férfiakat választottam mesteremül, hanem egy ifjú córdobai bakkalaureátust, az utolérhetetlen don Luis de Góngorát, akinél nagyobb lángelme még nem született spanyol földön. Nem akarja, hogy műveit még életében kinyomassák, megelégszik azzal, hogy fölolvassa őket barátainak. Az benne a leginkább rendkívüli, hogy a természet a költészet minden területén ritka tehetséggel áldotta meg. Főleg a szatirikus költészet terén kiváló, ez a legnagyobb erőssége. Nem piszkos folyó, amely rengeteg iszapot sodor magával, mint Lucilius[57], inkább olyan, mint a Tajo, amelynek kristálytiszta vize arany homokon hömpölyög.
- Nagyon szép képet rajzolsz erről a bakkalaureátusról - mondtam Fabriciónak. - Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen érdemes személynek sok az irigye.
- Minden író tajtékozva beszél róla, akár jó, akár rossz. Egyesek szerint dagályos, túlságosan szereti a csattanókat, a metaforákat, a szórend átalakítását. Mások szerint olyan homályosak a versei, mint a salius papok[58] énekei a körmenetekben, senki sem érti őket. Olyanok is akadnak, akik azt vetik a szemére, hogy hol szonettet ír, hol románcot, hol meg vígjátékot, tízsoros verseket meg költői leveleket, mintha őrültségében azt vette volna a fejébe, hogy minden műfajban elhomályosítja a legjobbakat. De hiába féltékenykednek, semmire se mennek múzsájával szemben: a nagyurak és a nép egyaránt kedvelik.
- Szóval, ilyen ügyes mestertől tanultam, s kérkedés nélkül merem állítani, hogy meg is van a látatja. Annyira elsajátítottam szellemét, hogy máris olyan választékos költeményeket írok, amelyeket nyugodtan vállalhatna. Ugyancsak az ő példáját követve, előkelő családoknál olvasom föl műveimet, ahol nagyon szívesen fogadnak, s olyan emberekkel van dolgom, akik nem túlságosan finnyásak. Igaz, hogy előadásom is vonzó, s ez csak hasznára van szerzeményeimnek. Végezetül számtalan nagyúr szeret, s főként Medina Sidonia herceggel olyan viszonyban vagyok, amilyenben Horatius volt Maecenasszal. Nos - folytatta Fabricio -, így alakultam át íróvá. Több mesélnivalóm nincs, most rajtad a sor, Gil Blas, hogy hőstetteidet elzengd!
Erre én vettem át a szót, s minden lényegtelen részletet mellőzve részletesen elmeséltem, amire kíváncsi volt. Aztán megebédeltünk. Az ébenfa szekrényből asztalkendőt, kenyeret, egy darab birkasültet és egy üveg kitűnő bort vett elő, s olyan vidáman ültünk asztalhoz, ahogy csak illik két jó baráthoz, aki hosszú távollét után ismét találkozik.
- Amint látod - mondta Fabricio -, szabadon és függetlenül élek. Ha követni akarnám pályatársaim példáját, mindennap előkelőségeknél étkeznék, de azonfelül, hogy a munkakedv is gyakran itthon tart, egy kicsit Arisztipposz[59] módjára élek. Éppúgy beletörődöm a magányba, mint az emberekbe s a szűkölködésbe, mint a bőségbe.
A bor annyira ízlett, hogy a szekrényből még egy palackkal elő kellett vennünk. Ebéd után szóltam Fabriciónak, hogy szívesen megismerkednék valamelyik szerzeményével. Azon nyomban előkeresett a papirosai közül egy szonettet, s dagályos modorban felolvasta. A művet egyébként a felolvasás minden szépsége ellenére olyan homályosnak találtam, hogy az égvilágon semmit sem értettem belőle. Fabricio észre is vette.
- Nem találod elég világosnak a szonettemet, ugye? - kérdezte.
Bevallottam, hogy nem bántam volna, ha valamivel világosabb. Kinevetett.
- Annál jobb, barátom, minél érthetetlenebb. A szonett, az óda, s minden olyan mű, amely fenségre törekszik, sohasem egyszerű és természetes, legfőbb érdeme a homály. Elég, ha a költő azt hiszi, hogy érti.
- Ne gúnyolódj - szóltam közbe. - Minden költeménynek értelmesnek és világosnak kell lennie, akármiféle. S ha a te páratlan Góngorád nem ír világosabban, mint te, bevallom, nem sokra tartom. Az ilyen költő legfeljebb saját korát csalhatja meg. Lássunk most a prózádból is valamit.
Núñez elolvastatott velem egy előszót, amelyet - mint mondta - sajtó alatt lévő színműveinek gyűjteménye elé szánt. Aztán megkérdezte, mi a véleményem róla.
- A prózáddal sem vagyok elégedettebb - feleltem -, mint a költeményeddel. Szonetted csupán dagályos zagyvaság, előszavadban pedig túlságosan mesterkélt kifejezések vannak, olyan szavak, amelyeket a közönséges olvasó nem ismer, s hogy úgy mondjam, kificamított mondatok. Egyszóval, különleges stílusod van. Régi jó szerzőink könyvei nem ilyen nyelven íródtak.
- Ó, te szegény tudatlan! - kiáltott föl Fabricio. - Hát nem hallottad, hogy manapság minden prózaíró, aki arra áhítozik, hogy finom tollúnak ismerjék el, ilyen különleges stílusra törekszik, pontosan ilyen kificamított mondatokra, amelyeken te megbotránkozol? Öt-hat merész újítóval egyetemben azon igyekszünk, hogy nyelvünket fehérről feketére változtassuk, s ha Isten is úgy akarja, meg is tesszük annak ellenére, hogy Lope de Vega, Cervantes meg a többi széplélek kigúnyol bennünket újszerű nyelvezetünk miatt. Egész sereg kiváló követőnk van, még teológusok is tartoznak a társaságunkhoz.
- Végeredményben - folytatta - szándékunk dicséretes, s ha félretesszük az előítéleteket, sokkal többet érünk azoknál a naturalista íróknál, akik olyan nyelvet használnak, mint a közönséges emberek. Nem értem, miért becsüli őket olyan sok úriember. Az ilyesmi kétségtelenül jó volt Athénnak és Rómának, mert ezekben a városokban az emberek elvegyültek egymással; ezért mondhatta Szókratész Alkibiádesznek, hogy a nyelv legjobb tanítómestere a nép. Madridban viszont van jó és rossz nyelv, udvaroncaink másként fejezik ki magukat, mint a polgárok. Ezt elhiheted nekem. Végeredményben a mi új stílusunk diadalmaskodik ellenfeleink stílusán. Egyetlen példával szeretném érzékeltetni veled, milyen különbség van a mi stílusunk nemessége és az ő stílusuk lapossága közt. Ellenfeleink például minden keresettség nélkül így beszélnek: A közjátékok megszépítik a darabot mi viszont sokkal finomabban fejezzük ki magunkat: a közjátékok szépséget lopnak a darabba. Figyeld csak meg a szépséget lopnak kifejezést! Érzed, milyen ragyogó, milyen finom, milyen kecses!
Kacagva szakítottam félbe nyelvújítóm szavait.
- Ugyan, Fabricio, közönséges különc vagy ezzel a választékos nyelvvel!
- Te meg közönséges állat a magad természetes beszédével. Menjen - folytatta a granadai érsek szavait idézve -, menjen, keresse fel kincstárnokomat, kérjen tőle száz dukátot, és Isten áldja meg ezzel az összeggel. Isten áldja, Gil Blas úr, szeretném, ha egy kicsit több ízlése volna.
E szellemességre megint elnevettem magam, s Fabricio sem vesztett jókedvéből, megbocsátotta, hogy írásműveiről tiszteletlenül nyilatkoztam. Megittuk a második palack bort is, minekutána meglehetősen jó hangulatban álltunk föl az asztal mellől. Azzal a szándékkal indultunk el, hogy sétálunk egyet a Pradón, amikor azonban elhaladtunk egy kocsma előtt, az az ötletünk támadt, hogy betérünk.
E kocsmában rendszerint jó társaság szokott összegyűlni. Két különterme volt, s mind a kettőben másképp szórakoztak a lovagok. Az egyikben kártyáztak és sakkoztak, a másikban meg vagy tíz-tizenketten két hivatásos széplélek vitájára figyeltek feszülten. Nem is kellett odamennünk hozzájuk, anélkül is megállapíthattuk, hogy a vita valamilyen metafizikai tétel körül forog, a két ember ugyanis olyan hevesen és indulatosan szónokolt, mintha az ördög szállta volna meg őket. Azt hiszem, hogy ha valaki az orruk alá tartotta volna Eleázár[60] gyűrűjét, démonok szálltak volna ki az orrlyukaikon.
- Nagy Isten - fordultam társamhoz -, milyen tüzesek! S micsoda tüdejük van! Ez a két vitatkozó kikiáltónak született. Az emberek nagy része nem a neki megfelelő foglalkozást űzi.
- Csakugyan - felelte a barátom -, ezek az emberek nyilván Noviusnak[61], a római bankárnak a fajtájához tartoznak, akinek öblös hangja még a kocsisok lármáját is túlharsogta. Az egész vitában azt utálom a legjobban - tette hozzá -, hogy az ember belesüketül, anélkül, hogy bármi haszna lenne a vitából.
Így aztán elhúzódtunk a lármás metafizikusok mellől, s már-már kezdődő fejgörcsöm elmúlt. Átmentünk a másik terembe, leültünk az egyik sarokba, s miközben üdítő italokat fogyasztottunk, a belépő és távozó lovagokat figyeltük. Núñez csaknem mindnyájukat ismerte.
- Istenemre! - kiáltott föl. - Filozófusaink vitája nem fog egyhamar véget érni. Friss erősítések érkeznek. Ez a három férfiú, aki most lépett be, rögtön bekapcsolódik a vitába. Látod azt a két furcsa figurát, aki éppen most távozik? Azt a barna képű, szikár emberkét, akinek hosszú, lenyalt haja egyforma hosszan lóg le elöl is, hátul is, don Julián de Villanuñónak hívják. Ez a fiatal oydor megjátssza az aranyifjat. A minap nála ebédeltünk egyik barátommal. Meglehetősen furcsa foglalatosságon kaptuk rajta. Azzal szórakozott dolgozószobájában, hogy eldobta egy peres ügy iratait, amelynek ő volt az előadója, aztán egy nagy agárral visszahozatta. A kutya persze összeharapdálta az iratokat. A kíséretében lévő licenciátus, az a vérmes ábrázatú férfiú don Querubín Tonto[62], a toledói egyház kanonokja, a leghülyébb alak a világon, noha mosolygós, értelmes képe miatt okos ember benyomását kelti. Csillog a szeme, mosolya ravaszkás és gunyoros. Azt hinné az ember, hogy kifinomult esze van. Ha felolvasnak előtte valamilyen nehezebb írásművet, olyan figyelmesen hallgatja, mintha értené, holott egy szót sem ért belőle. Ő is ott volt az oydor ebédjén, ahol tömegével hangzottak el a jó mondások és a mulatságos történetek. Don Querubín egy szót se szólt, de olyan arcjátékkal és mozdulatokkal adott kifejezést tetszésének, hogy szinte többet értek, mint maguk a szellemességek.
- Hát ezt a két rosszul fésült alakot ismered-e - kérdeztem Núñeztől -, aki ott könyököl a sarokban, és egymás fülébe suttogva beszélget?
- Nem - felelte Fabricio -, nem ismerem őket. De minden valószínűség szerint kávéházi politikusok, akik a kormányt bírálják. Nézd csak azt a rokonszenves lovagot, aki fütyörészve sétálgat a teremben, s hol egyik, hol a másik lábára nehezedik. Don Agustín Moretónak[63] hívják, nem is tehetségtelen fiatal költő, a hízelgők és hozzá nem értők azonban már csaknem megbolondították. Az a férfiú, akit most megszólított, egyik polgártársa, akit Diana ugyancsak megvert[64]: rímes prózát ír.
- Még két író! - kiáltott föl, és két nemesúrra mutatott, aki éppen akkor lépett be. - Mintha csak összebeszéltek volna, hogy mind idejönnek és fölvonulnak előtted! Az egyik don Bernardo Deslenguado[65], a másik don Sebastián de Villa-Viciosa. Az első epés fickó, Saturnus jegyében született, csupa rosszindulat, legfőbb öröme a gyűlölködés, mindenki utálja. Ami don Sebastiánt illeti, ő jóindulatú fiatalember, nem akarja, hogy bármi is terhelje a lelkiismeretét. Nemrég mutatták be egyik színdarabját rendkívüli sikerrel, s most kinyomatta a darabot, hogy ne éljen vissza tovább a közönség tetszésével.
Góngora jószívű tanítványa tovább is folytatta volna az előttünk feltűnő és mozgóképként változó alakok ismertetését, ha Medina Sidonia herceg egyik apródja félbe nem szakítja a következő szavakkal:
- Señor don Fabricio, a herceg úr üzenetét hozom. Beszélni óhajt önnel, odahaza várja.
Núñez tudta, hogy egy nagyúr óhaját nem lehet elég gyorsan teljesíteni, tehát azon nyomban elbúcsúzott, hogy fölkeresse Maecenását, én meg ott maradtam fölöttébb csodálkozva, mivel az apród don-nak tisztelte, vagyis nemesembert csinált belőle, noha az apja Crisóstomo, közönséges borbélymester volt.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Fabricio állást szerez Gil Blasnak Galiano grófnál, egy szicíliai nemesúrnál
Olyan nagyon vágytam viszontlátni Fabriciót, hogy másnap már kora reggel beállítottam hozzá.
- Jó napot kívánok, señor don Fabriciónak, az asturiai nemesség virágjának, akarom mondani gombájának!
Szavaimra nagyot kacagott.
- Szóval, észrevetted, hogy don-nak címeztek? - kérdezte.
- Észre, nemesuram, és engedje megjegyeznem, hogy tegnap, amikor átalakulásáról beszámolt, a javát kifelejtette.
- Csakugyan - felelte -, de az igazság az, hogy nem azért vettem föl ezt a címet, hogy a magam hiúságának hízelegjek, hanem hogy a másokéhoz alkalmazkodjam. Ismered a spanyolokat: semmibe veszik a becsületes embert, ha szerencsétlenségére nincs se vagyona, se nemessége. Hadd mondjam meg neked, hogy annyi (és isten tudja, miféle) emberrel találkozom, aki don Franciscónak, don Gabrielnek, don Pedrónak meg don Tudomisénminek szólíttatja magát, hogy véleményem szerint nemesnek lenni nagyon közönséges dolog, s a nemesség számára csak megtiszteltetést jelent, ha egy érdemes polgár hajlandó közéjük sorolni magát.
- De beszéljünk másról - folytatta. - Tegnap este a Medina Sidonia hercegnél rendezett vacsorán, ahol többek közt jelen volt egy szicíliai nemesúr, Galiano gróf is, a társalgás a hiúság nevetséges következményeire terelődött. Örültem, hogy én is szolgálhatok mulatságos példával ezzel kapcsolatban, s előadtam a szentbeszédek történetét. Képzelheted, milyen jót nevettek rajta, s mi mindent mondtak az érsekedre! A dolog egyébként nem ártott neked, megsajnáltak, Galiano herceg pedig, miután tüzetesen kifaggatott rólad - s gondolhatod, hogy kellőképpen tájékoztattam -, megbízott, hogy vigyelek el hozzá. Épp érted akartam menni, hogy odakísérjelek. Valószínűleg azt ajánlja majd, hogy légy a titkára. Javaslom, hogy ne utasítsd vissza az ajánlatot, pompás dolgod lesz ennél a nagyúrnál, igen gazdag, és úgy költekezik Madridban, mint valami nagykövet. Állítólag azért jött az udvarba, hogy Lerma herceggel tárgyaljon azokról a királyi javakról, amelyeket a miniszter el akar adni Szicíliában. Egyszóval, Galiano gróf, jóllehet szicíliai, bőkezű, nyílt és egyenes embernek látszik. Legokosabb, ha beállsz a szolgálatába. Valószínű, hogy ő lesz az, aki gazdaggá fog tenni, ahogy Granadában megjósolták neked.
- Elhatároztam ugyan - feleltem Núñeznek -, hogy mielőtt újból szolgálatba állanék, csavargok egy kicsit a városban, te azonban úgy beszélsz erről a szicíliai grófról, hogy megváltoztattam elhatározásomat. Szeretnék máris a titkára lenni.
- Nemsokára az leszel, ha nem csalódom.
Azzal már indultunk is a grófhoz, aki egyik barátjának, az éppen vidéken tartózkodó don Sancho de Ávilának a házában lakott.
Az udvaron tömérdek apróddal és lakájjal találkoztunk, valamennyien pompás, elegáns libériában voltak, az előszoba tele volt inasokkal, nemesekkel, tisztviselőkkel. Mindegyikük pompás ruhában volt, az arcuk azonban olyan furcsa volt, hogy spanyol módra öltözött majmoknak néztem őket. Mi tagadás, vannak nők és férfiak, akiknek a külsején semmi sem segít.
Don Fabriciót bejelentették, s egy pillanat múlva be is bocsátották. Vele mentem. A gróf háziköntösben üldögélt egy kereveten és csokoládét ivott. A lehető legmélyebb tisztelettel üdvözöltük, ő pedig bólintott viszonzásul, s olyan nyájas tekintetet vetett ránk, hogy máris megnyerte tetszésemet. Csodálatos, de így van: mindig örülünk, ha egy nagyúr szívesen fogad. Igen barátságtalanul kell hogy fogadják az embert, hogy ne nyerjék meg a tetszését.
Miután megitta csokoládéját, egy darabig egy Cupidónak nevezett nagy majommal mókázott. Nem tudom, miért adták a majomnak éppen ennek az istennek a nevét, talán azért, mert éppoly rosszindulatú volt, mert egyébként semmilyen tekintetben nem hasonlított hozzá. De akármilyen ronda volt is, gazdája gyönyörűségét lelte benne. Annyira elbűvölte kedvességével, hogy állandóan az ölében tartotta. Habár Núñez meg én nem voltunk elragadtatva a majom ugrándozásától, úgy tettünk, mintha odavolnánk érte. Amivel meg is nyertük a szicíliai tetszését, abbahagyta a szórakozást, és így szólt hozzám:
- Barátom, csak önön múlik, hogy titkáraim egyike legyen. Ha ez az állás megfelel önnek, évenként kétszáz pisztolt kap. Nekem elég, hogy don Fabricio ajánlja és kezeskedik önért.
- Bizony, señor - kiáltott Núñez -, én bátrabb vagyok, mint Platón, aki nem mert felelősséget vállalni egyik barátjáért, akit a zsarnok Dionüszioszhoz küldött. Nem félek, hogy szemrehányást kapok a dolog miatt.
Mély meghajlással köszöntem meg az asturiai költőnek lekötelező bátorságát, aztán a gazdához fordultam, és biztosítottam szorgalmamról és hűségemről. Mihelyt a nagyúr látta, hogy ajánlatát szívesen fogadom, rögtön hívatta is intézőjét, halkan néhány szót váltott vele, aztán felém fordult.
- Majd később közlöm, milyen munkakört szánok önnek, Gil Blas. Addig is kövesse intézőmet, megadtam neki önre vonatkozólag az utasításokat.
Engedelmeskedtem, s magára hagytam a grófot Fabricióval és Cupidóval.
Az intéző, aki egyike volt a legravaszabb messinaiaknak, elhalmozott bókjaival, és a lakására vitt. Elküldött a szabóért, aki a személyzet ruháit varrta, és utasítást adott neki, hogy a lehető leggyorsabban készítsen számomra egy ugyanolyan pompás ruhát, amilyet a főbb tisztviselők viseltek. A szabó mértéket vett rólam és eltávozott.
- Ami a szállást illeti - mondta a messinai -, tudok az ön számára egy megfelelő szobát. Ejnye, reggelizett már? - kérdezte. Megmondtam, hogy nem.
- Ó, szegény fiatalember, hát miért nem szól? Olyan helyre került, ahol csak szólni kell, hogy mire van szüksége, s már meg is kapja. Jöjjön velem, elviszem valahova, ahol, hál' istennek, semmiben sincs hiány.
Azzal levitt a tálalóba, ahol megismertetett a háznaggyal. Nápolyi volt, s semmiben sem maradt mögötte a messinainak. Róluk aztán el lehetett mondani, hogy: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A tiszteletre méltó háznagy éppen öt-hat barátjával szórakozott, sonkával, marhanyelvvel és egyéb sózott húsokkal tömték magukat, hogy jobban tudjanak inni. Csatlakoztunk a lakomázókhoz, segítettünk nekik elfogyasztani a gróf úr legjobb borait. Miközben mi a tálalóban szórakoztunk, a konyhában is nagyban folyt a lakoma. Ott a szakács látott vendégül három-négy ismerős polgárt, akik éppúgy nem kímélték a bort, akárcsak mi, gyomrukat megtöltötték nyúl- és fogolypástétommal, mindenki teli szájjal zabálta, amihez csak hozzáfért, még a kukták is. Úgy éreztem magam, mint egy fosztogatók által megszállt házban, pedig ez még mind nem volt semmi. Csak jelentéktelen csekélység volt ahhoz képest, amit még nem láttam.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Milyen munkakörrel bízta meg Gil Blast Galiano gróf
Elmentem a cókmókomért, és áthozattam új lakásomba. Mikor visszatértem, a gróf asztalnál ült több nemesúr és Núñez, a költő társaságában, aki élvezte, hogy kiszolgálják, és élénken részt vett a társalgásban. Sőt azt is megfigyeltem, hogy akármit mondott, a társaság el volt ragadtatva tőle. Éljen a szellemesség! Ha valaki szellemes, olyan társasága van, amilyet csak akar.
Jómagam a ház tisztviselőivel ebédeltem, akiket nagyjából ugyanúgy szolgáltak ki, mint a ház urát. Ebéd után visszavonultam a szobámba, és eltűnődtem a helyzetemen. "Nos, Gil Blas - gondoltam -, most egy szicíliai gróf mellett szolgálsz, akiről nem tudod, milyen! A látszat után ítélve úgy élsz majd, mint hal a vízben. De ne ítélj elhamarkodottan, ne bízz szerencsecsillagodban, nagyon gyakran tapasztalhattad, milyen rosszindulatú. Azonfelül még azt sem tudod, mi a gróf szándéka veled. Intézője és titkárai vannak, vajon milyen munkakörrel akar hát megbízni? Valószínűleg a kerítőjének szánt. Jó órában legyen mondva: jobb munkakört keresve sem lehetne találni, hogy az ember megcsinálja a szerencséjét egy nagyúrnál. Becsületes szolgálatokkal csak lépésenként lehet előrejutni, és nem is mindig ér célhoz az ember."
Miközben ilyen szép dolgokon elmélkedtem, beállított egy inas, közölte, hogy a lovagok, akik itt ebédeltek, hazatértek, s a gróf úr kéret. Azon nyomban rohantam is a lakosztályába. A kereveten fekve találtam, sziesztázni készült a majommal az oldalán.
- Jöjjön közelebb, Gil Blas - mondta -, üljön le, és figyeljen ide.
Utasítása szerint cselekedtem, ő pedig a következőket mondta:
- Don Fabricio egyéb jó tulajdonságai közt megemlítette, hogy ön ragaszkodik gazdáihoz, és igen tisztességes fiatalember. Ez a két körülmény késztetett rá, hogy felajánljam: lépjen a szolgálatomba. Olyan hűséges alkalmazottra van szükségem, aki az érdekeimet szolgálja, és minden igyekezetével azon van, hogy megőrizze vagyonomat. Tény, hogy nagyon gazdag vagyok, de kiadásaim minden évben erősen meghaladják jövedelmemet. És miért? Mert meglopnak, kifosztanak. Úgy élek a saját házamban, mint egy rablókkal teli erdőben. Az a gyanúm, hogy a háznagy és az intéző összejátszik, s ha ez igaz, elég ahhoz, hogy teljesen tönkremenjek. Ön erre azt mondhatja, hogy ha csirkefogóknak tartom őket, tegyem ki a szűrüket. De honnan szerezzek másokat, akik különb anyagból vannak gyúrva? Meg kell elégednem annyival, hogy mindkettejüket megfigyeltetem valakivel, akinek jogában áll ellenőrizni őket. Önt szemeltem ki erre a feladatra. Ha eredményesen végzi a dolgát, bizonyos lehet hálámban. Gondom lesz rá, hogy Szicíliában előnyösen letelepedhessen.
Azzal elbocsátott, de még aznap este bemutatott a cselédségnek, mint a ház főintézőjét. A messinai és a nápolyi először egyáltalán nem ijedt meg, mert magukhoz illő fickónak tartottak, s arra számítottak, hogy ha megosztják velem a zsákmányt, tovább folytathatják üzelmeiket. Másnap azonban nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem velük, hogy ellensége vagyok minden tékozlásnak. Felszólítottam a háznagyot, hogy vegye számba az élelmiszerkészletet. Megvizsgáltam a pincét. Ellenőriztem a tálalóban lévő holmit, nevezetesen az ezüstneműt és asztalneműt. Ezek után mindkettőjüket felszólítottam, hogy kíméljék gazdánk vagyonát, és legyenek takarékosak. Buzdításomat azzal fejeztem be, hogy ha visszaélést tapasztalok, értesíteni fogom gazdánkat.
De tovább is mentem. Szükségem volt egy megfigyelőre, hogy tudjam, nem játszanak-e össze. E célra az egyik kuktát szemeltem ki, s megnyertem ígéreteimmel. Kijelentette, hogy nála megfelelőbb emberhez nem is fordulhattam volna, ha tudni akarom, mi történik a házban, mert a háznagy és az intéző összejátszik, két végén égetik a gyertyát, mindennap ellopják a háztartás számára vásárolt hús felét, a nápolyi kitart egy hölgyet, aki a Szent Tamás-kollégiummal szemben lakik, a messinai meg egy másikat a Nap kapunál, a két úr minden reggel rengeteg élelmiszert küld a szeretőjének, a szakács egy környékbeli özvegynek kedveskedik jó fogásokkal, s a másik kettőnek tett szolgálatok fejében, akiknek odaadó híve, ugyancsak hozzájut a pincében tárolt borokhoz, végezetül ez a három alkalmazott az oka annak, hogy a gróf úr háztartása olyan iszonyúan költséges.
- Ha kételkedik a szavamban - fűzte hozzá a kukta -, ne restellje a fáradságot, és legyen holnap reggel hét órakor a Szent Tamás-kollégium környékén, ott majd találkozik velem, amint egy kosarat cipelek, és minden kételye eloszlik.
- Ezek szerint - kérdeztem - te vagy a két nőbolond házvezető bizalmasa?
- Csak a háznagyé - felelte -, az intéző megbízásait egyik cimborám hajtja végre.
Úgy éreztem, érdemes utánajárnom, igaz-e a beszámoló. Másnap a megjelölt időben kíváncsiságból elmentem a Szent Tamás-kollégium környékére. Nem sokáig kellett várnom besúgómra. Csakhamar megjelent egy hússal, szárnyassal és vaddal teli nagy kosárral. Leltárba vettem a kosár tartalmát, rövid jegyzőkönyvet készítettem azzal, hogy majd megmutatom a gazdámnak, aztán utasítottam a kis kuktát, hogy megbízatásának szokás szerint tegyen eleget.
A szicíliai nemesúr, aki természettől fogva igen indulatos volt, első mérgében ki akarta tenni mind a nápolyi, mind a messinai szűrét, miután azonban alaposabban átgondolta a dolgot, megelégedett az utóbbinak az elbocsátásával, s énrám bízta a munkakörét. Ilyenformán főfelügyelői megbízatásom röviddel kinevezésem után meg is szűnt, s őszintén szólva nem is bántam. Az igazság az, hogy ez az állás tiszteletre méltó besúgói munkakör volt, bármikor meg lehetett szüntetni, most azonban, hogy intéző úr lett belőlem, hozzám került a pénzszekrény kulcsa, s ez volt a lényeg. Egy nagy háztartásban mindig az az alkalmazott a rangelső, akinek a munkaköre olyan sok apró jövedelemmel jár, hogy még akkor is óhatatlanul meggazdagodik, ha becsületes ember.
A nápolyi még nem merítette ki minden furfangját, s mivel észrevette, milyen erélyesen buzgólkodom, s minden reggel megvizsgálom és nyilvántartásba veszem a húst, amelyet vásárol, abbahagyta a lopást, de továbbra is mindennap ugyanannyi húst vásárolt a gazember. Ezzel a fogással gyarapította az étkezések utáni maradékból származó jövedelmét, amely jog szerint őt illette, s ha szeretőjének nem küldhetett nyers húst, pecsenyével ajándékozta meg helyette. A csirkefogót tehát nem érte veszteség, a grófnak pedig nem származott belőle haszna, hogy az intézők gyöngye szolgálja. Erre az újabb cselre az étkezések alkalmával tapasztalható rendkívüli bőségből jöttem rá, rögtön hozzá is láttam a rendcsináláshoz, s minden étkezésnél levettem a fölöslegeset, vigyázva, hogy a takarékoskodás senkinek se tűnjön föl. Látszólag ugyanolyan bőség uralkodott, a takarékoskodás révén azonban lényegesen csökkentettem a kiadást. Gazdám éppen ezt óhajtotta: úgy akart takarékoskodni, hogy a fényűzés látszatát megtartsa. Feltűnési vágyát nem áldozta föl fukarságának.
Ez még mind semmi; még egy visszaélést megszüntettem. Észrevettem ugyanis, hogy a bor nagyon gyorsan fogy, s ebből arra következtettem, hogy ezen a téren is történik valami csalás. Csakugyan úgy is volt, mert ha például tizenkét lovag ült gazdánk asztala körül, ötven, sőt néha hatvan palack bor fogyott el. Csodálkoztam a dolgon, kikérdeztem hát bizalmasomat, azaz a kuktát, akivel titokban össze szoktam járni, s aki hűségesen beszámolt mindenről amit a konyhában látott és hallott. Senki sem gyanakodott rá. Megtudtam tőle, hogy a visszaélés, ami miatt panaszkodtam, a háznagy, a szakács és az italt töltögető lakájok közös műve: a lakájok ugyanis a még félig telt palackokat visszavitték, s a szövetségesek megosztoztak rajtuk. Beszéltem hát a lakájokkal, s megfenyegettem őket, hogy ha rajtakapom valamelyiküket, azonnal kiadom az útját. Ez elég is volt hozzá, hogy megjavuljanak. Gazdámat gondosan tájékoztattam a legjelentéktelenebb intézkedésről is, amelyet érdekében hoztam, el is halmozott dicséretekkel, s napról napra jobban megszeretett. Én meg, hogy megjutalmazzam a kuktát a nekem tett jó szolgálatokért, segédszakácsot csináltam belőle. A jobb házakban a hűséges cselédek így csinálják meg a szerencséjüket.
A nápolyi dühös volt, hogy mindenben kereszteztem útjait; éktelenül haragudott, hogy valahányszor megpróbált elszámolni, mindig ellentmondtam neki, tudniillik, hogy alaposabban a körmére tudjak nézni, nem restelltem a fáradságot, és elmentem a piacra, hogy megismerkedjem az árakkal. Miután ilyenformán a veséjébe láttam, ő viszont keresni akart a bevásárlásokon, erélyesen lehordtam. Meg voltam győződve róla, hogy mindennap százszor elátkoz, mivel azonban tudtam, miért csinálja, nem féltem, hogy átkai megfogannak. Nem tudom, hogy volt képes zaklatásaimnak ellenállni, s miért nem lépett ki a szicíliai nemesúr szolgálatából. Nyilván még így is megtalálta a számítását.
Időnként összejöttem Fabricióval, s beszámoltam neki hallatlan intézői hőstetteimről. Ő inkább hajlamos volt rosszallni, mint helyeselni magatartásomat.
- Adja Isten - mondta egyszer -, hogy önzetlen szolgálatodért ezek után is megkapd az illő jutalmat. De magunk közt legyen mondva: akkor sem követhetnél el bűnt, ha nem lennél ilyen szigorú a háznaggyal.
- De hát ez a tolvaj arcátlanul tíz pisztolt számít fel egy halért - feleltem -, mikor csak négybe került, s te azt kívánnád, hogy ilyesmibe belemenjek?
- Miért ne? - kérdezte fagyosan. - Kérd el tőle az összeg felét, s minden a legnagyobb rendben lesz. Hitemre mondom, barátom - folytatta aztán fejcsóválva -, nem viselkedsz értelmes ember módjára. Igazi talpnyaló vagy, s mivel nem kopasztod meg a kezedben levő libát, sokáig szolga maradsz. Tudd meg, hogy a szerencse olyan, mint a fürge, kacér, könnyű nők, akiket csak az erőszakos udvarlók kaphatnak meg.
Csak nevettem Núñez szónoklatán, mint ahogy ő is nevetett, s meg akart győzni róla, hogy nem beszélt komolyan. Restellte, hogy hasztalanul adott rossz tanácsot. Szilárdan kitartottam elhatározásom mellett, hogy mindig buzgó és hűséges maradok. Nem tagadtam meg magam, s merem állítani, hogy négy hónap alatt legalább háromezer dukátot takarítottam meg gazdámnak.
Ennek az időszaknak a végén a palotában uralkodó nyugalmat különös baleset zavarta meg, amelyet az olvasó alighanem jelentéktelennek fog találni, a személyzet és főleg az én számomra azonban súlyos következményekkel jár. Cupido, gazdám kedvenc majma, amelyről már szólottam, egyszer át akart ugrani egyik ablakból a másikba, de olyan szerencsétlenül csinálta, hogy leesett az udvarra, és eltörte az egyik lábát. Mikor a gróf értesült a balesetről, siránkozni kezdett, mint egy vénasszony, határtalan fájdalmában valamennyi cselédjét felelősségre vonta, s hajszálon múlt, hogy egytől egyig el nem bocsátotta őket. Dühe mégiscsak arra korlátozódott, hogy mindnyájunkat leszidott hanyagságunk miatt, válogatás nélkül szórta ránk a szitkokat. Azonnal elhívatta a legügyesebb madridi sebészeket, akik a legjobban értettek a csonttörések és ficamok gyógyításához. A sebészek megvizsgálták a törött lábat, helyre rakták és bekötözték. De noha valamennyien megnyugtatták gazdámat, hogy a baleset jelentéktelen, egyiküket mégis ott tartotta, amíg az állat teljesen meg nem gyógyul.
Hiba volna elhallgatnom, mennyit szenvedett és nyugtalankodott ezalatt a szicíliai nemesúr. Talán el sem hiszik, ha mondom, hogy egész nap nem vált meg szeretett Cupidójától. Ott volt, amikor a sebet átkötötték, s éjszakánként kétszer-háromszor is felkelt, hogy megnézze az állatot. A legkellemetlenebb az volt, hogy valamennyi inasnak, de főleg nekem állandóan talpon kellett lennem, hogy szaladhassunk, ha jónak látott elküldeni valahová majma ügyében. Egyszóval, amíg az átkozott dög teljesen föl nem épült, s nem kezdett újra ugrándozni meg bukfencezni, pillanatnyi nyugtunk sem volt. Ezek után hogyne kellene elhinni, amit Suetonius ír, miszerint Caligula annyira szerette lovát, hogy pazarul berendezett palotát ajándékozott neki, tiszteket rendelt a szolgálatára, és még konzullá is ki akarta nevezni? Gazdám éppúgy odavolt a majmáért, s szívesen csinált volna corregidort belőle.
Az én szerencsétlenségem az lett, hogy valamennyi inasra rálicitáltam, minél jobban kedvére akartam tenni gazdámnak, és oly sokat fáradoztam Cupidója érdekében, hogy belebetegedtem. Kegyetlenül meglázasodtam, s olyan rosszul lettem, hogy elvesztettem eszméletemet. Fogalmam sincs róla, mit műveltek velem a két hét alatt, amíg élet és halál között lebegtem. Csak annyit tudok, hogy fiatalságom oly sikeresen küzdött meg a lázzal és valószínűleg az orvosságokkal is, hogy végül is magamhoz tértem. Az első, amit észrevettem, az volt, hogy nem a szobámban vagyok. Tudni akartam, miért nem, s megkérdeztem attól a vénasszonytól, aki vigyázott rám, de azt felelte, hogy nem szabad beszélnem, az orvos szigorúan megtiltotta. Ha az ember jól érzi magát, rendszerint fütyül az orvosokra, de ha beteg, engedelmesen aláveti magát parancsaiknak.
Szóval, hallgattam, bármennyire szerettem volna is szót váltani a vénasszonnyal. Éppen ezen töprengtem, amikor két igen fürge mozgású aranyifjúféle lépett be. Bársonyruhát és csipkével díszített gyönyörű inget viseltek. Azt hittem, gazdám barátai, s iránta érzett tiszteletből látogatnak meg. Ebben a hiszemben nagy erőfeszítéssel felültem, és tiszteletem jeléül levettem a hálósapkám, a vénasszony azonban ismét hanyatt fektetett, s közölte, hogy a két nemesúr az orvosom és a gyógyszerészem.
Az orvos hozzám lépett, megtapogatta pulzusomat, megvizsgálta az arcom, s mivel úgy látta, hamarosan meggyógyulok, diadalmas arcot vágott, mintha része volna a dologban, s kijelentette, hogy műve befejezéséhez már csak egyetlen orvosságra van szükség, s ha azt is bevettem, joggal dicsekedhetik el vele, hogy pompás kezelésben részesített. Miután mindezt elmondta, valami receptet íratott a gyógyszerésszel, s miközben tollba mondta neki, a tükörben nézegette magát, a haját igazgatta, és olyan grimaszokat vágott, hogy egészségi állapotom ellenére képtelen voltam kacagás nélkül megállni. Ezek után fölényes fejmozdulattal üdvözölt, és eltávozott, inkább önmagával, mint az előírt gyógyszerekkel foglalkozva.
Távozása után a gyógyszerész, aki nem ok nélkül keresett fel, hozzálátott, bizonyára gondolják, mihez. Talán attól tartott, hogy a vénasszony nem elég ügyes, vagy talán növelni akarta portékája értékét, tény, hogy a műveletet maga végezte el; de akármilyen ügyes volt is, nem tudom, miként történhetett, alig fejeződött be a művelet, visszaszármaztattam neki, amit adott, minek következtében bársonyruhája csúfos állapotba került. A balesetet a gyógyszerészettel együtt járó szerencsétlenségnek tekintette. Fogott egy törülközőt, szó nélkül megtörülközött, és eltávozott, nyilván azzal az elhatározással, hogy a tisztítót velem fizetteti meg, hiszen kétségtelenül kénytelen volt tisztítóba küldeni a ruháját.
Másnap reggel ismét megjelent, ezúttal kevésbé elegáns ruhában, noha aznap nem kellett semmit sem kockáztatnia: csak az orvosságot hozta el, amelyet előző nap rendelt a doktor. Azonfölül, hogy pillanatról pillanatra jobban éreztem magam, előző nap óta olyan ellenszenvet éreztem az orvosok és gyógyszerészek iránt, hogy elátkoztam még az egyetemeket is, ahol ezeket az urakat felhatalmazzák rá, hogy büntetlenül embert ölhessenek. Rosszkedvemben káromkodva kijelentettem, hogy nincs szükségem semmiféle gyógyszerre, s az ördög vigye Hippokratészt egész pereputtyával egyetemben. A gyógyszerész, akit egyáltalán nem érdekelt, mit csinálok a kotyvalékával, föltéve, hogy megfizetem az árát, a gyógyszert az asztalon hagyta, s szó nélkül távozott.
A kutyának való orvosságot tüstént ki is dobtam az ablakon, mert úgy irtóztam tőle, hogy szentül meg voltam győződve: belehalok, ha beveszem. Még egy másik engedetlenséget is elkövettem: megszegtem a némasági tilalmat, s határozott hangon közöltem a vénasszonnyal, aki vigyázott rám, hogy feltétlenül tudni akarom, mi van a gazdámmal. A vénasszony - vagy azért, mert félt tőle, hogy veszedelmesen fölizgat, ha teljesíti kívánságomat, vagy éppen mert föl akart izgatni - nehezen szánta rá magát, hogy beszéljen. De olyan türelmetlenül sürgettem, hogy végül is válaszolt:
- Lovag uramnak önmagán kívül nincs más gazdája. Galiano gróf visszatért Szicíliába.
Nem akartam hinni a fülemnek, pedig nagyon is igaz volt. A nemes gróf betegségem másnapján megijedt, hogy ott halok meg nála, apróságaimmal együtt volt szíves átvitetni egy bútorozott szobába, s minden teketória nélkül rábízott a gondviselésre és a vénasszonyra. Röviddel ezután utasítást kapott az udvartól, hogy térjen vissza Szicíliába, s oly sietve elutazott, hogy eszébe se jutottam. Lehet, hogy máris halottnak hitt, de az is lehet, hogy az előkelőségeknek kihagy az emlékezetük.
Miután ápolónőm mindezt elmesélte, még azt is közölte, hogy ő hívatott orvost meg gyógyszerészt, nehogy az ő közreműködésük nélkül patkoljak el. E jó hírek hallatára mély töprengésbe merültem. Isten veled, szicíliai letelepedés, Isten veletek, szép reményeim! "Valahányszor nagy csapás ér - mondta valamelyik pápa -, tartsatok lelkiismeret-vizsgálatot, s rá fogtok jönni, hogy magatok idéztétek fejetekre a szerencsétlenséget." Ne vegye rossz néven e szentatya, de sejtelmem sincs róla, hogy ezúttal mi módon járultam hozzá az engem ért csapáshoz.
Midőn láttam, hogy szép reményeim, amelyekkel annyira el voltam telve, füstbe mentek, első gondolatom az útitáskám volt. Odahozattam a vénasszonnyal, hogy megvizsgáljam tartalmát. Nagyot sóhajtottam, mikor észrevettem, hogy nyitva van.
- Ó, én édes táskám, egyetlen reménységem, mint látom, idegen kezekbe kerültél! - kiáltottam föl.
- Szó sincs róla, señor Gil Blas - jelentette ki a vénasszony. - Nyugodjék meg, semmit sem loptak el öntől. Úgy vigyáztam a holmijára, mint a becsületemre.
Azt a ruhát, amelyet akkor viseltem, amikor a grófhoz elszegődtem, meg is találtam, azt azonban, amelyet a messinai csináltatott nekem, hiába kerestem. Lehet, hogy a gazdám nem találta helyesnek, hogy birtokomban hagyja, de lehet, hogy ellopta valaki. Egyéb ruhadarabjaim hiánytalanul megvoltak, megvolt a nagy bőrerszény is, amelyben a pénzemet tartottam. A pénzt kétszer is megszámoltam, mert nem akartam elhinni, hogy csak ötven pisztolom maradt a kétszázhatvanból, amennyi betegségem előtt volt az erszényben.
- Mit jelentsen ez, öreganyám? - kérdeztem ápolómtól. - Alaposan megcsappant a vagyonom.
- Rajtam kívül senki nem nyúlt hozzá - felelte a vénasszony -, én pedig amennyire csak tudtam, takarékoskodtam vele. De hát a betegség sokba kerül, mindig kell pénz valamire. Íme - tette hozzá derék háziasszonyom, s egy csomó papírt vett elő a zsebéből -, itt az elszámolás, pontos, mint a parancsolat, megláthatja belőle, hogy egy garast sem költöttem el fölöslegesen.
Átfutottam a jó tizenöt-húszoldalnyi elszámolást. Úristen, mennyi baromfit vásároltam, míg eszméletlenül feküdtem! Csak húslevesre legalább tizenkét pisztolt költöttek el. A többi tétel se maradt el e mögött. El se lehet sorolni, mennyit költött a vénasszony fára, gyertyára, vízre, seprűre, et cetera. De akármilyen sokat számolt is el, a végösszeg még így is alig tett ki harminc pisztolt, következésképpen még mindig kellett volna lennie száznyolcvan pisztolomnak. Amikor ezt közöltem a vénasszonnyal, ártatlan képpel tanúul hívta az összes szenteket, hogy amikor a gróf háznagya rábízta a táskámat, csak nyolcvan pisztol volt az erszényben.
- Micsoda? - szakítottam gyorsan félbe. - A háznagy adta át önnek a holmimat, öreganyám?
- Ő hát - felelte -, egész biztos ő volt. Amikor átadta, még rám is parancsolt: "Fogja, öreganyám, és ha Gil Blas úr elpatkol, rendezzen neki szép temetést. A táskában ott van a fedezet a költségekre."
- Ó, átkozott nápolyi! - kiáltottam föl erre. - Most már szükségtelen törnöm a fejem, hová lett a hiányzó pénz. Ő lopta el, hogy legalább részben kárpótolja magát, amiért nem hagytam lopni!
E káromkodás után hálát adtam az égnek, hogy a gazfickó nem vitte el minden pénzemet. De akármennyi okom volt is a háznagyot vádolni a lopással, nem hagytam föl a gondolattal, hogy alighanem a vénasszony is meglopott. Gyanúm hol az egyikre, hol a másikra terelődött, ez azonban most már mit sem változtatott a helyzetemen. Egyetlen szót sem szóltam a vénasszonynak, még a csodálatos elszámolás egyes tételeit sem firtattam. Úgyse mentem volna vele semmire, nyilvánvaló, hogy ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa. Megelégedtem azzal, hogy kifizettem és három nap múlva szélnek eresztettem.
Valószínű, hogy amikor a vénasszony elment, értesítette a gyógyszerészt, hogy már nincs nálam, s én már eléggé felgyógyultam ahhoz, hogy fizetés nélkül kereket oldhassak, mert a gyógyszerész néhány pillanat múlva lihegve megérkezett. Benyújtotta számláját, amelyben egész csomó gyógyszer szerepelt, amit betegségem alatt adott be nekem. Soha még a nevüket se hallottam, noha magam is voltam valamikor orvos. Nyugodtan állíthatom: a számla igazi gyógyszerészmunka volt. Össze is kaptunk, amikor követelte, hogy fizessem ki. Kértem, hogy engedje el az összeg felét. Erre megesküdött, hogy nem enged egy garast sem. Mivel azonban számot vetett azzal, hogy egy olyan fiatalemberrel van dolga, aki esetleg már aznap elhagyja Madridot, inkább megelégedett az általam felajánlott összeggel - kotyvalékai értékének háromszorosával -, mint hogy egy vasat se kapjon. Igen nagy sajnálattal számoltam le neki a pénzt, s eltávozott. Alaposan megbosszulta a kis kellemetlenséget, amelyet a beöntés alkalmával okoztam neki.
Szinte azon nyomban megjelent az orvos; ezek az állatok ugyanis mindig egymás sarkát tapossák. Kifizettem a túlságosan is gyakori vizitekért járó díjat, s ő elégedetten távozott. Mielőtt azonban búcsút vett volna tőlem, be akarván bizonyítani, hogy rászolgált a pénzre, tüzetesen ismertette a halálos veszedelmeket, amelyeket betegségem alkalmával sikerült elhárítania a fejem felől. Igen választékos kifejezésekkel, nyájasan adta elő a dolgot, de egy szót sem értettem az egészből. Amikor végre eltakarodott, azt hittem, ezzel a párkák valamennyi papjától megszabadultam. Tévedtem. Betoppant egy felcser, akit soha életemben nem láttam. Nagyon udvariasan üdvözölt, s kifejezte örömét, hogy megszabadultam a fenyegető veszélytől, amit - mint mondta - annak tulajdoníthatok, hogy két alkalommal bőségesen megcsapolta a véremet, s egy csomó köpölyt is volt szerencséje elhelyezni rajtam. Újabb kopasztás következett hát: a felcser is lenyúzott egy bőrt rólam. Annyiszor bele kellett nyúlnom erszényembe, hogy szerfölött elgyöngült; úgy festett, mint egy csonttá aszott hulla, amelyből minden életnedv kiszáradt.
Látva, hogy ismét milyen nyomorúságos helyzetbe kerültem, már-már kezdtem kétségbe esni. Utolsó gazdáimnál túlságosan hozzászoktam a jóléthez; immár képtelen voltam rá, hogy mint hajdan, cinikus filozófus módjára nézzek szembe a nélkülözéssel. De kénytelen vagyok bevallani, hogy nem volt igazam, amikor így átadtam magam a szomorúságnak, hiszen sokszor tapasztaltam, hogy alig pártolt el tőlem a szerencse, nyomban ismét hozzám szegődött, vagyis nyomorúságos helyzetemet hamarosan elkövetkezendő jólétem előjelének kellett volna tekintenem.
Nagyon meglepett, hogy Núñezről egész idő alatt egy szót sem hallottam. Gondoltam, nyilván vidéken van valahol. Mihelyt járni tudtam, felkerestem, s valóban kiderült, hogy három hete Andalúziában időzik Medina Sidonia herceg társaságában.
Amikor egy reggel felébredtem, eszembe jutott Melchior de la Ronda. Visszaemlékeztem Granadában tett ígéretemre, hogy ha egyszer visszatérek Madridba, felkeresem az unokaöccsét, elhatároztam, hogy ígéretemet még aznap beváltom. Megkérdeztem, hol van don Baltasar de Zúñiga palotája, megkerestem és bejelentettem, hogy señor José Navarróval szeretnék beszélni. Hamarosan meg is jelent. Köszöntöttem, s noha megmondtam a nevem, udvariasan, de ridegen fogadott. A fagyos fogadtatást semmiképpen sem tudtam összeegyeztetni azzal a képpel, amelyet nagybátyja festett a főkomornyikról. Már éppen távozni akartam azzal az elhatározással, hogy még egyszer nem keresem fel, amikor egyszerre csak váratlanul földerült, és mosolyogva így szólt:
- Ó, señor Gil Blas de Santillana, kérem, bocsássa meg, hogy így fogadtam. Cserbenhagyott az emlékezetem, nem tudtam, kicsoda. Elfelejtettem a nevét, s nem is gondoltam rá, hogy ön az a lovag, akiről több mint négy hónapja említés történt egy Granadából érkezett levélben.
- Hadd öleljem meg! - folytatta, és lelkesen a nyakamba borult. - Melchior bácsi, akit úgy szeretek és tisztelek, mint tulajdon apámat, azt írta, hogy ha véletlenül szerencsém lesz találkozni önnel, tekintsem úgy, mintha a fia volna, s szükség esetén használjam fel az ön érdekében minden befolyásomat és barátaim befolyását is. Olyan lelkes dicshimnuszt zengett az ön jóságáról és okosságáról, hogy akkor is örömmel lennék szolgálatára, ha nagybátyám ajánlása nem tenné kötelességemmé. Kérem hát, tekintsen úgy, mint akibe nagybátyám beleoltotta a levele útján mindazt az érzést, amellyel ön iránt viseltetik. Felajánlom, barátságomat, ön se tagadja meg tőlem e kegyet.
Olyan hálásan viszonoztam szavait, ahogy José udvariassága kötelességemmé tette, és - mint érző és őszinte emberekhez illik - azon nyomban szoros barátságot kötöttünk. Habozás nélkül föltártam előtte, milyen helyzetben vagyok. Alighogy befejeztem, így szólt:
- Gondoskodom róla, hogy állást kapjon, de addig is feltétlenül jöjjön el mindennap, és étkezzék itt. Sokkal jobb kosztot kap, mint a vendéglőben.
Nagyon kecsegtető ajánlat volt egy pénzszűkében lévő lábadozó számára, aki finom falatokhoz szokott, nem utasíthattam vissza. Elfogadtam, és Josééknál úgy helyrejöttem, hogy két hét múlva olyan gömbölyű lett az arcom, mint egy Szent Bernát-rendi szerzetesé. Úgy láttam, hogy Melchior unokaöccse szépen megszedte magát. Hogyisne szedte volna meg? Hiszen egyszerre három mesterséget is űzött: ő volt a pincemester, a főkomornyik és a főszakács. Ráadásul, tisztesség ne essék szólván, azt hiszem, hogy az intéző meg ő remekül összejátszottak.
Már teljesen fölépültem, midőn egy szép napon az én José barátom elém sietett, amikor megérkeztem a Zúñiga-palotába, hogy szokás szerint ott ebédeljek, és jókedvűen így szólt:
- Meglehetősen előnyös állást ajánlhatok önnek, señor Gil Blas. Lerma herceg, a spanyol királyság miniszterelnöke, minden erejét az állam ügyeinek kívánja szentelni, s két embert bízott meg saját ügyeinek intézésével. Jövedelmeit don Diego de Monteser hajtja be, háztartása ügyeit pedig don Rodrigo de Calderón intézi. Két bizalmasa teljesen önállóan, egymástól függetlenül látja el munkakörét. Don Diegónak rendszerint két intéző áll rendelkezésére, ők szedik be a pénzt, s mivel ma reggel úgy értesültem, hogy egyiküket elbocsátotta, megkértem, hogy vegye fel önt a helyére. Señor de Monteser, aki jól ismer, sőt azzal is dicsekedhetem, hogy kedvel, a kedvező vélemény alapján, amelyet az ön becsületességéről és képességeiről adtam, vonakodás nélkül belement a dologba. Ebéd után el is megyünk hozzá.
El is mentünk. Nagyon szívélyes fogadtatásban volt részem, és átvettem az elbocsátott intéző munkakörét. Feladatom az volt, hogy végigjárjam a bérlőket, gondoskodjam a szükséges javításokról, és beszedjem a parasztoktól a bért. Szóval, részt vettem a birtok ügyeinek intézésében, s minden hónapban elszámoltam don Diegónak, aki, jóllehet a főkomornyik annyi jót mondott rólam, nagy figyelemmel bogarászta át elszámolásaimat. Éppen ez volt, amit kívántam. Noha becsületességemre legutolsó gazdámnál csúnyán ráfizettem, elhatároztam, hogy becsületes maradok.
Egyszer híre jött, hogy a lermai kastélyban tűz ütött ki, s több mint a fele porrá égett. Tüstént a helyszínre siettem, hogy fölmérjem a kárt. Miután gondosan tájékozódtam a tűz keletkezésének körülményeiről, ott helyben részletes beszámolót szerkesztettem róla, amelyet Monteser megmutatott Lerma hercegnek. Noha a miniszter szomorú volt a rossz hír miatt, fölfigyelt a beszámolóra, és megkérdezte, ki írta. Don Diego nem elégedett meg azzal, hogy megmondta a nevemet, hanem olyan kedvezően nyilatkozott rólam, hogy őkegyelmessége még egy fél év múlva is emlékezett rá, annak az esetnek a kapcsán, amelyről mindjárt beszámolok. E nélkül az eset nélkül talán sohase lettem volna udvari alkalmazott. A történet a következő:
Lakott az idő tájt az Infantes utcában egy Inesilla de Cantarilla nevű idős hölgy. Nem lehetett biztosan tudni, milyen családból származott. Egyesek szerint egy lantkészítő leánya volt, mások szerint a Szent Jakab-rend egyik parancsnokáé. De bárhogy állt is a helyzet, csodálatos teremtés volt. A természet azzal a különleges kiváltsággal ajándékozta meg, hogy egész élete során - még a tizenötödik lustrum betöltése után is - elbűvölte a férfiakat. Ő volt a bálványa a régi udvar nagyurainak, de az új udvar nagyurai is imádták. Az idő, amely nem kíméli a szépséget, az ő szépségét nem tudta kikezdeni: megfonnyasztotta ugyan, de tetszetősségétől nem tudta megfosztani. Nemes megjelenése, elbűvölő szelleme, természetes bája még öregkorában is lángra lobbantotta a szenvedélyeket.
Lerma herceg egyik titkára, a huszonöt éves don Valerio de Luna lovag, meglátta Inesillát és beleszeretett. Meg is vallotta szerelmét, szertelenül viselkedett, és olyan dühvel üldözte zsákmányát, amilyenre csak a szerelem és az ifjúság képes. A hölgy, akinek megvolt rá az oka, hogy ne elégítse ki a férfi vágyait, nem tudta, miként csillapíthatná le őket. Egyszer azonban úgy érezte, hogy megtalálta a módját, behívta a fiatalembert a szobájába, s rámutatott az asztalon álló órára:
- Nézze, hány óra van. Ma hetvenöt éve ugyanebben az órában jöttem a világra. Mondja meg igaz lelkére: illő volna az én koromban bárkinek az udvarlását elfogadnom? Szálljon magába, gyermekem; fojtsa el az érzéseket, amelyek sem önhöz, sem hozzám nem illenek.
E józan szavakra a lovag, aki már régen nem hallgatott az eszére, az olyan ember hevességével válaszolt a hölgynek, akit teljesen megszállottak érzelmei:
- Kegyetlen Inesilla, miért folyamodik ilyen léha ügyeskedéshez? Hát azt hiszi, eléri vele, hogy másnak lássam? Ne áltassa magát ilyen hiú reménnyel. Akár valóban olyan, amilyennek látom, akár valamiféle varázslat csalja meg a szemem, örökké szeretni fogom önt.
- Rendben van - felelte a hölgy -, ha ilyen makacsul kitart elhatározása mellett, hogy udvarlásával csak azért is terhemre lesz, házam ezentúl zárva lesz ön előtt. Egyszer s mindenkorra kitiltom innen, soha többé nem akarom látni.
Bizonyára azt hiszik, hogy ezek után don Valerio elvesztette bátorságát, és illedelmesen eltávozott. Épp ellenkezőleg: még tolakodóbban lépett föl. A szerelem ugyanolyan hatást gyakorol a szerelmesekre, mint a bor az iszákosokra. A lovag könyörgött, esedezett, aztán a könyörgésből hirtelen támadásba csapott át, s erőszakkal akarta elérni, amit másként nem kaphatott meg. A hölgy azonban határozottan eltaszította magától, és ingerült hangon így szólt:
- Álljon meg, vakmerő! Majd mindjárt megzabolázom hevességét. Tudja meg, hogy ön a fiam!
Don Valerio e szavakra elképedt, s nem erőszakoskodott tovább. Mivel azonban azt hitte, hogy Inesilla csak azért mondta, amit mondott, hogy megszabaduljon tőle, így felelt:
- Ezt a mesét csak azért találta ki, hogy ne kelljen engednie vágyaimnak.
- Szó sincs róla - szakította félbe a hölgy. - Feltárom ön előtt a titkot, amelyet sohase árultam volna el, ha nem kényszerít rá. Huszonhat esztendővel ezelőtt beleszerettem don Pedro de Lunába, az ön atyjába, aki akkoriban Segovia kormányzója volt. Szerelmünknek ön lett a gyümölcse, atyja elismerte törvényes fiának, gondos neveltetésben részesítette, s azonkívül, hogy több gyermeke nem volt, az ön jó tulajdonságai is arra késztették, hogy önre hagyja vagyonát. De én sem hagytam önt magára. Mihelyt bekerült a társasági életbe, rögtön meghívtam magamhoz, hogy elsajátíthassa azt a pallérozott modort, amellyel egy úriembernek feltétlenül rendelkeznie kell, s amelyre csakis a nők taníthatják meg az ifjú lovagokat. Még ennél többet is tettem: minden befolyásomat latba vetettem, hogy állást szerezzek önnek a miniszterelnök mellett. Egyszóval, olyan érdeklődést tanúsítottam ön iránt, amilyet egy anya a fia iránt tanúsítani köteles. E vallomás után önön a sor, hogy határozzon. Ha képes érzelmeit minden szennyes vágytól megtisztítani, s csak az anyát látni bennem, nem tiltom ki házamból, s éppoly gyöngéd leszek önhöz, mint eddig voltam. De ha nem képes erre az erőfeszítésre, amelyet a természet és a józan ész egyaránt megkövetel, azonnal tűnjön el és kíméljen meg a borzadálytól, hogy látnom kelljen önt.
Így beszélt Inesilla. Don Valerio közben komoran hallgatott, mintha az erényben próbált volna menekvést keresni, s le akarta volna győzni önmagát. Csakhogy ez eszébe se jutott. Mást forgatott a fejében, egészen másfajta látványt akart nyújtani anyjának. Képtelen volt beletörődni, hogy ilyen akadály áll boldogsága útjában, s gyáván átengedte magát a kétségbeesésnek. Kirántotta kardját, és önnön mellébe döfte. Megbüntette magát, mint valami új Oidipusz, azzal a különbséggel, hogy a thébai afölötti kétségbeesésében vakította meg magát, hogy elkövette a bűnt, a kasztíliai viszont azért végzett magával, mert nem követhette el.
A szerencsétlen don Valerio nem halt meg rögtön. Még volt ideje, hogy megbánja bűnét, és bocsánatot kérjen az egektől, amiért önmaga oltotta ki életét. Minthogy halálával az egyik titkári állás megüresedett Lerma herceg mellett, a miniszter, aki még emlékezett a tűzvészről írt jelentésemre, nemkülönben a rólam zengett dicshimnuszokra, engem szemelt ki a fiatalember utódjául.
A kellemes hírt Monteser közölte velem, mondván:
- Kedves Gil Blas, noha sajnálom, hogy el kell önt veszítenem, sokkal jobban szeretem, semhogy ne örülnék, hogy ön lép don Valerio örökébe. Minden bizonnyal megcsinálja szerencséjét, föltéve, hogy követi következő két tanácsomat. Az egyik: mutasson olyan ragaszkodást őkegyelmessége iránt, hogy feltétlenül odaadó hívének tartsa; a másik: járjon señor don Rodrigo de Calderón kedvében, mert ez az ember úgy formálja gazdája akaratát, mint a puha viaszkot. Ha sikerül megszereznie e kedvenc titkár jóindulatát, hamarosan sokra viszi, efelől biztosíthatom.
- Señor - fordultam don Diegóhoz, miután tanácsait megköszöntem -, kegyeskedjék elárulni, milyen ember don Rodrigo. Hallottam már néha róla. Úgy emlegették, mint elég rosszindulatú embert, én azonban nem bízom az arcképekben, amelyeket a nép az udvari emberekről fest, noha egyszer-másszor igen józanul ítéli meg őket. Nagyon kérem hát, mondja el, mi a véleménye señor Calderónról.
- Igen kényes dolgot kér tőlem - felelte ravaszkás mosollyal a főintéző. - Másnak habozás nélkül azt mondanám, hogy igen becsületes nemesúr, akiről csak jót lehet mondani, önnel azonban őszinte szeretnék lenni. Azonfölül, hogy nagyon diszkrét fiatalembernek tartom, úgy érzem, nyíltan kell beszélnem don Rodrigóról, mivel én tanácsoltam, hogy járjon a kedvében. Különben csak félig-meddig érezné kötelességének.
- Tudja meg hát - folytatta -, hogy közönséges cseléd volt urunknál, amikor őkegyelmességét még csak don Francisco de Sandovalnak hívták. Fokozatosan lépett elő első titkárrá. Soha nem ismertem gőgösebb embert. Ha nincs rá nagyon nyomós oka, soha nem viszonozza a neki tett szívességeket. Egyszóval, egyenrangúnak tekinti magát Lerma herceggel, s alapjában véve nyugodtan mondhatjuk, hogy meg is osztja vele a miniszterelnöki hatáskört, mert kénye-kedve szerint osztogat állásokat és kormányzói tisztségeket. A közvélemény néha zúgolódik is miatta, ez azonban csöppet sem nyugtalanítja, és feltéve, hogy megfelelő hasznot húz valakiből, fütyül az emberek megjegyzéseire. Azok után, amiket mondtam, nyilván érti - fűzte hozzá don Diego -, miként kell viselkednie egy ilyen gőgös emberrel.
- Persze hogy értem - válaszoltam. - Bízza csak rám. Nagy baj lenne, ha nem szerettetném meg magamat vele. Ha az ember ismeri a gyöngéit annak, akinek meg akarja nyerni a kegyeit, nagyon ügyetlennek kell lennie, hogy ne sikerüljön.
- Hát ha így áll a dolog - folytatta Monteser -, azonnal be is mutatom Lerma hercegnek.
Nyomban elindultunk a miniszterhez, aki egy nagy teremben éppen audienciát tartott. Többen voltak nála, mint a királynál. Ott láttam a Szent Jakab- és a Calatrava-rend néhány parancsnokát és lovagját, aki kormányzósághoz vagy alkirálysághoz szeretett volna jutni, püspököket, akik nem érezték jól magukat egyházmegyéjükben, s pusztán levegőváltozás céljából érsekséget szerettek volna; derék Szent Domonkos- és Szent Ferenc-rendi szerzeteseket, akik viszont püspökségekért esedeztek alázatosan. Észrevettem néhány leszerelt katonatisztet is, ugyanazt csinálták, mint nemrég Chinchilla kapitány: hasztalanul lesték, hogy nyugdíjat kapjanak. Ha a herceg nem is tett eleget óhajaiknak, legalább nyájasan vette át kérvényeiket, s megfigyeltem, hogy mindenkinek módfölött udvariasan válaszol.
Türelmesen megvártuk, míg valamennyi kérelmezővel végzett. Ekkor don Diego a következő szavakkal fordult hozzá:
- Monseñor, bemutatom Gil Blas de Santillanát, azt a fiatalembert, akit kegyelmességed don Valerio helyére kiszemelt.
E szavak után a herceg rám nézett, és nyájasan kijelentette, hogy az állást már kiérdemeltem eddigi szolgálataimmal. Majd behívott a dolgozószobájába, hogy négyszemközt beszéljen velem, azaz, hogy a társalgás során megállapítsa, rendelkezem-e megfelelő szellemi képességekkel. Elsősorban azt akarta tudni, ki vagyok s hogy folyt eddig az életem. Sőt: őszinte beszámolót kívánt. Micsoda kérés! Arról, hogy Spanyolország miniszterelnökének hazudjam, szó sem lehetett. Másfelől viszont olyan sok mindent kellett volna elmondanom, ami bántotta hiúságomat, hogy őszinte vallomásra képtelen voltam elszánni magam. Miként vágjam ki magam a csávából? Végül is úgy oldottam meg a dolgot, hogy ott, ahol az igazság a maga teljes meztelenségében ijesztően hatott volna, szépítettem a dolgokon. De akárhogy mesterkedtem is, a miniszterelnököt nem lehetett becsapni.
- Santillana úr - szólalt meg mosolyogva, mikor elbeszélésemet befejeztem -, amennyire látom, ön bizonyos mértékig picaro volt.
- Monseñor - válaszoltam pirulva -, kegyelmességed őszinteséget kívánt, s én engedelmeskedtem.
- Ezt javadra tudom be - felelte. - Lám, fiam, olcsón megúsztad a dolgot. Csodálom, hogy a rossz példák nem rontottak meg egészen. Hány becsületes emberből vált volna nagy csirkefogó, ha a balszerencse hasonló próbáknak teszi ki őket!
- Santillana barátom - folytatta a miniszter -, felejtsd el a múltat. Gondolj arra, hogy most már a király szolgálatában állsz, ezentúl neki dolgozol. Gyere csak velem, megmutatom, mi lesz a munkaköröd!
Azzal bevezetett egy kis dolgozószobába, amely szomszédos volt az övével. Vagy húsz rendkívül vastag fóliáns hevert az asztalokon.
- Itt fogsz dolgozni - mondta. - Ezekben a könyvekben, amelyeket itt látsz, benne vannak a spanyol monarchia királyságaiban és hercegségeiben élő összes nemesi családok adatai. Mindegyik könyvben betűrendben megtalálod egy-egy királyság nemesurainak rövid történetét azoknak a szolgálatoknak a feltüntetésével, amelyeket maguk vagy őseik az államnak tettek, továbbá azokat a lovagias ügyeket is, amelyekben esetleg részt vettek. A bejegyzések feltüntetik továbbá vagyonukat, életmódjukat, egyszóval valamennyi jó és rossz tulajdonságukat. Így aztán, ha valamilyen kegyért folyamodnak az udvarhoz, egyetlen pillantással megállapíthatom, hogy megérdemlik-e. Hogy mindenről pontosan értesüljek, fizetett embereim vannak az egész országban, akik alapos tájékozódás után mindent jelentenek, mivel azonban jelentéseik, terjengősek, és teli vannak vidékies kifejezésekkel, át kell írni őket, ki kell igazítani a stílusukat, mert előfordul néha, hogy a király is felolvastatja magának e feljegyzéseket. Ezzel a világos, tömör stílust kívánó feladattal szeretnélek megbízni, mégpedig most rögtön.
E szavakkal elővett egy papírokkal teli nagy irattartóból egy jelentést, a kezembe nyomta, s eltávozott, hogy nyugodtan dolgozhassam próbafeladatomon. Elolvastam a jelentést, s úgy láttam, hogy nemcsak faragatlan stílusú, hanem nagyon elfogult is. Pedig egy solsonai szerzetes írta. Őtisztelendősége a jóindulatú emberek stílusát utánozva kíméletlenül belegázolt egy derék katalán család életébe, s csak az isten tudja, igazat mondott-e! Olyan érzésem volt, mintha valami gúnyiratot olvasnék, s eleinte viszolyogtam a rám bízott munkától, féltem, hogy valamiféle rágalmazásban leszek bűnrészes, de akármilyen új ember voltam is az udvarban, nem sokáig aggályoskodtam, hanem a derék szerzetes lelkiismeretére hárítottam mindent, s az ő számlájára írva az ocsmányságokat - ha csakugyan voltak ilyenek -, nekiláttam szép kasztíliai nyelven bemocskolni az esetleg becsületes család két-három nemzedékét.
Négy-ötoldalnyit írhattam, amikor a herceg, aki türelmetlenül várta, miként oldom meg feladatomat, visszatért, és így szólt:
- Mutasd, mit csináltál, Santillana! Kíváncsi vagyok rá.
Azzal nagyon figyelmesen olvasni kezdte fogalmazványom elejét. Olyan elégedettnek látszott, hogy magam is meglepődtem.
- Sokat vártam tőled - jelentette ki -, de meg kell vallanom, hogy fölülmúltad várakozásomat. Nemcsak pontosan és világosan írsz, ahogy szeretem, hanem könnyed és szórakoztató is a stílusod. Mindenben igazolod, hogy választásom éppen rád esett, és megvigasztalsz elődöd elvesztése miatt.
A miniszter még tovább is magasztalt volna, ha nem jelenik meg unokaöccse, Lemos gróf. A kegyelmes úr többször is megölelte, s abból, ahogy fogadta, láttam, hogy nagyon szereti. Négyszemközt bezárkóztak, hogy tanúk nélkül megtárgyalhassanak egy családi ügyet; erről a későbbiek folyamán még beszámolok: a dolog akkoriban sokkal jobban foglalkoztatta a herceget, mint a király ügyei.
Miközben kettesben tárgyaltak, delet harangoztak. Mivel tudtam, hogy a titkárok és írnokok ilyenkor eltávoznak a hivatalból, hogy megebédeljenek ahol éppen akarnak, otthagytam remekművemet, s eltávoztam, de nem Monteserhez mentem, aki már kifizette járandóságomat s el is búcsúztam tőle, hanem a környék legelőkelőbb vendéglőjébe. Közönséges vendéglővel már nem értem be. Gondolj arra, hogy most már a király szolgálatában állsz! - jutottak eszembe szüntelenül a herceg szavai, magvaivá lettek a becsvágynak, s percről percre jobban kicsíráztak lelkemben.
Gondom volt rá, hogy tudomására hozzam a vendéglősnek, miszerint a miniszterelnök egyik titkára vagyok, s rangomra való tekintettel csak nála rendelhetek ebédet. Féltem olyasmit rendelni, aminek esetleg takarékosságszaga volna, azt mondtam hát, hogy azt adjon, ami tetszik. Jól el is látott, s a tiszteletnek a jelei, amelyeket kiszolgálás közben tapasztaltam, még nagyobb örömöt okoztak, mint a finom ebéd. Amikor fizetésre került sor, egy pisztolt dobtam az asztalra, s a visszajáró pénznek legalább negyedét a pincéreknek hagytam. Aztán kidüllesztett mellel távoztam a vendéglőből, ahogy egy önmagával elégedett fiatalemberhez illik.
A vendéglőtől mintegy húszlépésnyire előkelő szálloda állt, rendszerint külföldi nemesurak lakták. Kibéreltem egy öt-hat szobából álló szépen berendezett lakosztályt, mintha máris két-háromezer dukát jövedelmem lett volna. Sőt, az első havi bért előre ki is fizettem. Aztán visszatértem hivatalomba, s egész délután folytattam a délelőtt megkezdett munkát. A szomszédos dolgozószobában két másik titkár tartózkodott, csak az volt a feladatuk, hogy lemásolják a hercegtől kapott iratokat. A hivatali idő végeztével még aznap este megismerkedtem velük, s hogy minél jobban megnyerjem barátságukat, elvittem őket vendéglőmbe, az évadhoz mérten legfinomabb sülteket rendeltem a legízesebb és legtöbbre becsült spanyol borokkal.
Asztalhoz ültünk, és társalogni kezdtünk inkább jókedvűen, mint szellemesen, mivel vendégeim - miként rövidesen megállapítottam - nem az eszüknek köszönhették hivatali állásukat. Az igazság az, hogy ismerték a kerek és hegyes betűs szép írást, de az egyetemen tanított írásmódról fogalmuk sem volt.
Viszont csodálatosan tisztában voltak kicsinyes érdekeikkel, s tudtomra adták, hogy egyáltalán nem részegültek meg a megtiszteltetéstől, amiért a miniszterelnöknél dolgozhatnak, sőt panaszkodtak is.
- Immár öt hónapja ingyen dolgozunk - jelentette ki az egyik -, fizetésünket nem folyósítják, s ami még rosszabb, nem is tudjuk, mennyit kapunk majd. Fogalmunk sincs róla, mihez tartsuk magunkat.
- Ami engem illet - mondta a másik -, örömest belemennék fizetés fejében húsz korbácsütésbe, ha utána elszegődhetnék máshová. Azok után, hogy annyi titkos iratot másoltam, önszántamból nem mernék kilépni, sem elbocsátásomat kérni, mert könnyen a segoviai toronyba vagy az alicantei várbörtönbe kerülhetnék.
- De hát miből élnek? - kérdeztem. - Nyilván vagyonos emberek.
Azt felelték, hogy pénzük ugyan elég van, de szerencsére egy derék özvegyasszonynál laknak, aki hitelez nekik, s évi száz pisztolért kosztot ad nekik. Ennek hallatára - minden szót megjegyeztem - azon nyomban alábbhagytak fellengős elképzeléseim. Azt hittem, nyilván én sem remélhetek kedvezőbb elbánást a többieknél, következésképpen semmi okom úgy odalenni állásomért: korántsem olyan biztonságos, mint föltételeztem, és takarékoskodnom kell a pénzemmel. E meggondolás kigyógyított az eszeveszett költekezésből. Kezdtem megbánni, hogy meghívtam a két titkárt, alig vártam, hogy véget érjen a vacsora, s mikor fizetésre került sor, vitába szálltam a számla miatt a vendéglőssel.
Mivel nem nagyon biztattam őket a további ivásra, éjfélkor elbúcsúztam két társamtól. Ők hazatértek az özvegyhez, én meg fényűző lakosztályomban dühös voltam, hogy kibéreltem, s megfogadtam, hogy a hó végével fölmondok. Hiába volt kitűnő ágyam, a nyugtalanság nem hagyott aludni. Az éjszaka hátralévő részében azon tűnődtem, miként tudnám elérni, hogy ne dolgozzam ingyen a királynak. Monteser tanácsaihoz tartottam magam. Azzal az elhatározással keltem föl, hogy tiszteletemet teszem don Rodrigo de Calderónnál. Éppen megfelelő hangulatban voltam ahhoz, hogy egy ilyen gőgös embernél jelentkezzem, mert éreztem, hogy szükségem van rá. Tehát felkerestem őtitkárságát.
Lakása szomszédos volt Lerma herceg lakásával, s legalább olyan fényűző. A berendezés alapján bajosan lehetett volna különbséget tenni az úr és a szolga közt. Mint don Valerio utódát jelentettem be magam, ez azonban nem akadályozta meg, hogy több mint egy órát várakoztasson az előszobában.
"Újdonsült titkár uram - mondogattam közben magamnak -, kegyeskedjék türelemmel lenni. Sokáig kell még előszobáznia, mielőtt ön várathat meg másokat az előszobájában."
Végre kinyílt az ajtó. Beléptem, és elindultam don Rodrigo felé, aki éppen befejezett egy szerelmes levelet, amelyet a bájos Sirenának írt, s átadta Pedrillónak. Sem a granadai érsek, sem Galiano gróf, sőt még a miniszterelnök előtt sem jelentem meg olyan alázatosan, mint señor Calderón előtt. Földig hajolva köszöntem, s olyan alázatos szavakkal kértem támogatását, hogy nem tudok szégyenkezés nélkül visszaemlékezni rájuk. Egy kevésbé gőgös valaki esetében káromra lett volna ez a nagy alázat, neki azonban igen tetszett csúszó-mászó viselkedésem, sőt elég barátságosan azt felelte: egyetlen alkalmat sem fog elszalasztani, hogy kedvemre tehessen.
Erre igen lelkesen megköszöntem irántam tanúsított kegyességét, és örök hűséget fogadtam neki. Aztán attól tartva, hogy alkalmatlan vagyok, eltávoztam, bocsánatot kérve, hogy fontos elfoglaltságában megzavartam. A méltatlan bemutatkozás után zavartan tértem vissza dolgozószobámba, és befejeztem a rám bízott feladatot. A herceg a délelőtt folyamán nem mulasztott el felkeresni, írásművem befejezésével éppoly elégedett volt, mint az elejével, és ezt tudtomra is adta.
- Írd be te magad, amilyen szépen csak tudod, a lerövidített történetet a katalóniai nyilvántartásba. Aztán vegyél elő az irattartóból egy másik jelentést, s dolgozd át ugyanígy.
Elég hosszasan elbeszélgettünk őkegyelmességével, akinek nyájas és bizalmas modora egészen elbűvölt. Micsoda különbség volt e közt és Calderón modora között! Nagyon ellentétes természetű emberek voltak.
Aznap olyan vendéglőben ebédeltem, ahol olcsón lehetett étkezni, s elhatároztam, hogy amíg ügyeskedésemnek és hízelkedéseimnek meg nem lesz a kívánt eredménye, incognito mindennap idejárok majd. Legföljebb három hónapra volt elég a pénzem. Ennyi időt engedélyeztem magamnak, hogy ügyesen dolgozzam, s elhatároztam (mivel nem okos dolog sokáig bolondnak lenni), hogy ha meg akkor se fizetnek, otthagyom az udvart minden pompájával együtt. Szóval, így terveztem. Két hónapon át mindent elkövettem, hogy megnyerjem Calderón tetszését, de oly kevésre becsülte, amit ennek érdekében tettem, hogy egyáltalán nem bíztam a sikerben. Tehát megváltoztattam irányában való magatartásomat. Többé nem hízelkedtem neki, inkább azon igyekeztem, hogy a herceggel folytatott rövid eszmecserékből húzzak valami hasznot.
NEGYEDIK FEJEZET
Gil Blas elnyeri Lerma herceg kegyét, aki fontos titkot bíz rá
Jóllehet őkegyelmessége, hogy úgy mondjam, mindennap éppen csak megjelent és máris eltűnt, szinte észrevétlenül annyira megkedveltettem magam vele, hogy egy délután így szólt:
- Idefigyelj, Gil Blas, tetszik nekem az egyéniséged, és jóakarattal vagyok irántad. Szorgalmas, hűséges, értelmes, diszkrét fiatalember vagy. Azt hiszem, nem teszem helytelenül, ha egy ilyen embert ajándékozok meg bizalmammal.
E szavak hallatán a lába elé vetettem magam, s miután alázatosan megcsókoltam a kezét, amelyet felém nyújtott, hogy fölemeljen, így feleltem.
- Lehetséges volna, hogy kegyelmességed ily nagy kitüntetésben részesít? Mennyi titkos ellenséget szerez majd nekem a jósága! De én csak egyetlen ember gyűlöletétől rettegek: don Rodrigo de Calderónétól.
- E tekintetben nincs félnivalód - válaszolt a herceg. - Ismerem Calderónt. Gyermekkora óta szolgál. Merem állítani, hogy teljesen egyformán érez velem, szereti, amit én szeretek, mint ahogy gyűlöli, amit gyűlölök. Nem kell tehát ellenszenvétől tartanod, sőt, számíthatsz rá, hogy barátod lesz.
Ebből megértettem, hogy don Rodrigo minden hájjal megkent fickó, nagy befolyása van őexcellenciája gondolkodására, s nem lehetek eléggé óvatos vele szemben.
- Azzal szeretnélek bizalmamba avatni - folytatta a herceg -, hogy elárulom, miféle terv foglalkoztat. Szükséges, hogy tájékoztassalak róla, különben nem tudnád ellátni a feladatokat, melyekkel meg akarlak bízni. Már elég régóta tekintélynek örvendek, utasításaimat vakon teljesítik, tetszésem szerint rendelkezem a megbízásokkal, állásokkal, kormányzóságokkal, alkirályságokkal és egyéb javakkal. Ha szabad így kifejeznem magam, Spanyolországban én uralkodom. Vagyonomat már nem növelhetem tovább. De szeretném biztonságba helyezni a fenyegető viharok elől, s éppen ezért minden vágyam, hogy a miniszterelnöki székben Lemos gróf, az unokaöcsém legyen az utódom.
Mikor a miniszter kimondta e szavakat, észrevette, hogy rendkívül meglepődöm, és így folytatta:
- Látom, Santillana, hogy csodálkozol. Nyilván furcsának találod, hogy az unokaöcsémet előnyben részesítem tulajdon fiammal, Uzeda herceggel szemben. De tudd meg, hogy fiam túlságosan korlátolt, semhogy helyemre léphetne, másfelől ellenségemnek is érzem. Módját lelte ugyanis, hogy megnyerje a király tetszését, a kegyence szeretne lenni, ezt azonban nem tűrhetem. Egy uralkodó kegye egy imádott asszony birtoklásához hasonló: olyan boldogság, amelyre az ember féltékeny, s nem oszthatja meg semmiféle vetélytárssal még akkor sem, ha vérrokona vagy barátja.
- Feltárom előtted a szívem - folytatta. - Már megpróbáltam befeketíteni Uzeda herceget a király előtt, mivel azonban nem sikerült, más haditervhez folyamodom. Azt akarom, hogy Lemos gróf viszont Spanyolország trónörökösének[66] kegyeibe férkőzzék. Minthogy udvari kamarása, alkalma van a nap bármelyik órájában szót váltani vele, s azonfölül, hogy okos fiatalember, megvan a biztos eszközöm, amellyel sikerhez segíthetem. E hadmozdulat segítségével unokaöcsémet szembeállítom a fiammal. Viszályt támasztok a két unokatestvér közt, ami mindkettőjüket rá fogja kényszeríteni, hogy támogatásomat keressék, s mivel szükségük lesz rám, kénytelenek lesznek engedelmeskedni nekem. Szóval, ezt tervezem - folytatta -, s szükségem van a közreműködésedre. Téged foglak titokban elküldeni Lemos grófhoz, hogy mindarról, amit szükségesnek lát, értesítsen.
E vallomás után, amelyet készpénznek vettem, többé nem nyugtalankodtam. "Íme, végre a húsosfazék mellé kerültem - gondoltam. - Aranyeső fog hullani rám. Lehetetlen, hogy a spanyol monarchia kormányzójának bizalmasa ne gazdagodjon meg." E jó reménnyel eltelve egykedvűen néztem, mint ürül ki végleg nyomorúságos erszényem.
ÖTÖDIK FEJEZET
Amelyben Gil Blast öröm, megtiszteltetés és nyomorúság árasztja el
Az udvarban hamarosan fölfigyeltek a miniszter irántam tanúsított jóindulatára. Ennek a nyilvánosság előtt is tüntetőleg kifejezést adott, rám bízta irattáskáját, amelyet maga szokott vinni, ha a minisztertanácsba ment. Ennek következtében már úgy néztek rám, mint valami kisebbfajta kegyencre, sokakban feltámadt az irigység, egyszóval befogadtak az udvarba. A szomszéd szobában ülő két titkár az elsők közt fejezte ki szerencsekívánatait jövendő méltóságomhoz, és meghívott vacsorára az özvegyhez, nem is annyira viszonzásképpen, mint inkább annak reményében, hogy később majd szolgálatokat teszek nekik. Mindenfelől hízelegtek. Még a gőgös don Rodrigo viselkedése is megváltozott irányomban. Ő, aki addig csak ön-nek szólított, s sose méltatott a señor-ra, most már csak señor de Santillaná-nak nevezett. Kedveskedésekkel halmozott el, főképp olyankor, amikor úgy gondolta, hogy gazdánk is észreveszi. De biztosíthatom önöket, hogy nem viselkedtem ostoba ember módjára. Kedveskedéseit annál udvariasabban viszonoztam, minél inkább gyűlöltem, egy tapasztalt udvaronc sem viselkedhetett volna nálam okosabban.
Uramat, a herceget, mindannyiszor elkísértem, amikor a királyhoz ment, vagyis rendszerint naponként háromszor. Reggel akkor lépett be őfelsége szobájába, amikor a király fölébredt. Térdre vetette magát az ágy fejénél, tájékoztatta aznapi teendőiről, s elmagyarázta, mit kell mondania. Aztán visszavonult. Miután őfelsége megebédelt, újból felkereste, ezúttal azonban nem azért, hogy államügyekről tárgyaljon vele: csupán szórakoztatta. Elmesélt neki minden mulatságos eseményt, ami csak történt Madridban, s amiről külön erre a célra szerződtetett kémei révén ő értesült elsőnek. Végezetül este harmadszor is fölkereste a királyt, beszámolt neki - ahogy éppen eszébe jutott -, mit végzett aznap, s a látszat kedvéért utasításokat kért másnapra. Míg ő a királynál volt, én az előszobában várakoztam, ahol különféle - kegyekre áhítozó - előkelő személyiségek igyekeztek beszélgetésbe elegyedni velem, s örültek, ha sikerült. Mindezek alapján hogyne hittem volna jelentős embernek magam? Sokan vannak az udvarnál, akik alaptalanabbul vélekednek így önmagukról.
Egyszer olyasmi történt, ami még jobban megnövelte hiúságomat. A király, aki előtt a herceg nagyon kedvezően nyilatkozott a stílusomról, szeretett volna ízelítőt kapni belőle. Őkegyelmessége utasított, hogy vegyem magamhoz a katalóniai nyilvántartást, bevitt az uralkodóhoz, s fölolvastatta velem az első általam fogalmazott beszámolót. Ha az uralkodó jelenléte zavart is eleinte, a miniszteré egykettőre megnyugtatott, s felolvastam művemet, amelyet őfelsége élvezettel hallgatott végig. Kegyesen kijelentette, hogy meg van elégedve velem, sőt a lelkére kötötte miniszterének, legyen gondja rá, hogy vigyem valamire. Ez persze egyáltalán nem csökkentette már addig is meglévő gőgömet, az a beszélgetés pedig, amely néhány nap múlva folyt le köztem és Lemos gróf közt, végleg eltöltött becsvágyó ábrándokkal.
A grófot nagybátyja megbízásából Spanyolhon trónörökösénél kerestem fel, átadtam neki a megbízólevelet, amelyben a herceg közölte, hogy nyíltan beszélhet velem, mert terveikről teljes mértékben tájékozva vagyok, s engem szemelt ki üzenetvivőnek kettejük közt. Miután a gróf elolvasta a levelet, bevitt egy szobába, ahol csak ketten voltunk, s a következőket közölte velem:
- Minthogy ön Lerma herceg bizalmasa, nem kételkedem benne, hogy rászolgált, s habozás nélkül bizalmamba avatom magam is. Tudja meg hát, hogy minden a lehető legjobban megy. Spanyolország trónörököse a környezetében lévő nemesurak közül, akik mind azon igyekeznek, hogy kegyeit megnyerjék, engem tüntetett ki e kegyekkel. Ma reggel bizalmas beszélgetést folytattam vele, s úgy láttam, hogy a trónörökös nagyon szomorú, mert a király fösvénysége miatt nem lehet olyan bőkezű, mint lenni szeretne, s nem költekezhet herceghez illően. Nem mulasztottam el kifejezni sajnálkozásomat, megragadtam az alkalmat, és megígértem, hogy holnap reggelre hozok neki ezer pisztolt, addig is, amíg nem bocsáthatok nagyobb összeget a rendelkezésére, aminek állandó folyósítására ígéretet tettem. Ígéretemre egészen el volt ragadtatva, és bizonyos vagyok benne, hogy ha szavamat megtartom, megszerzem jóindulatát. Számoljon be erről nagybátyámnak, aztán este pedig jöjjön vissza, és mondja el, mi a véleménye a dologról.
Miután ezt elmondta, elköszöntem Lemos gróftól, és visszatértem Lerma herceghez, aki jelentésem hallatán elküldött Calderónhoz az ezer pisztolért, s a pénzt este átadta, hogy vigyem el a grófhoz. "Aha - gondoltam magamban -, most már értem, mi az a csalhatatlan módszer, amelyet a miniszter tervének sikere érdekében alkalmazni óhajt. Igaza van, a teremtésit, s bőkezűsége a jelek szerint nem fogja tönkretenni. Könnyű kitalálni, miféle ládákból szerzi ezeket a szép pisztolokat, de végeredményben nem az-e a rendje, hogy az apa lássa el a fiát?" Amikor eljöttem Lemos gróftól, halkan odasúgta:
- Isten önnel, kedves bizalmasom! Spanyolhon trónörököse meglehetősen bolondul a nőkért. Valamelyik nap beszélnünk kell kettesben a dologról. Úgy érzem, rövidesen szükségem lesz a közvetítésére.
Hazafelé menet eltűnődtem ezeken az egyáltalán nem kétértelmű szavakon, amelyek örömmel töltöttek el. "Mi az ördög - gondoltam magamban. - Lám, rövidesen a birodalom trónörökösének a kerítője leszek!" Nem törődtem vele, hogy helyes-e ez vagy helytelen: a nőbarát magas rangja elnémította lelkiismeretemet. "Milyen dicsőség, hogy egy trónörökös gyönyöreinek a minisztere leszek! Ez mind szép, señor Gil Blas, fogják majd mondani, de csak olyan másodrangú miniszter lesz! Ez igaz, de alapjában véve ez a miniszterség is éppoly megtisztelő, mint a másik, csak a haszon nem egyforma."
E nemes megbízatások teljesítésével napról napra jobban beférkőztem a miniszterelnök kegyeibe, s a legszebb reményeket tápláltam. Milyen boldog lettem volna, ha a becsvágy megment az éhezéstől! Több mint két hónapja megváltam pazar lakosztályomtól, s egy nagyon szerény kis bútorozott szobában laktam. Habár elég keserves volt a dolog, türelmesen elviseltem, hiszen kora reggel eltávoztam hazulról, s csak éjszakánként, aludni tértem vissza. Egész nap színpadon voltam, azaz a herceg mellett. Egy nagyúr szerepét játszottam. De mikor hazatértem odúmba, a nagyúr eltűnt, s csak a pénztelen, szegény Gil Blas maradt, akinek - s ez volt a legrosszabb - fogalma se volt róla, hogyan szerezhetne pénzt. Azonfelül, hogy túlságosan büszke voltam, semhogy bárki előtt feltárjam szűkös helyzetemet, don Navarrón kívül - akit nagyon elhanyagoltam, amióta az udvarhoz kerültem, s így nem is mertem hozzáfordulni - senkit sem ismertem, aki segíthetett volna rajtam. Kénytelen voltam sorra eladni minden holmimat. Már csak néhány nélkülözhetetlen ruhadarabom volt. A vendéglőbe se jártam, mert nem tudtam miből kifizetni az ebédet. Hogyan tartottam hát fenn magamat? Megmondom. A hivatalból mindennap adtak reggelire egy kis darabka kenyeret és egy ujjnyi bort; ez volt minden, amit a minisztertől kaptunk. Egész nap nem ettem egyebet, s esténként legtöbbször vacsora nélkül feküdtem le.
Ilyen körülmények közt élt hát az az ember, aki olyan fényes szerepet játszott az udvarnál, s inkább sajnálni kellett volna, mint irigyelni. Különben végül már nem bírtam tovább a nyomorgást, s elhatároztam, hogy mihelyt alkalom adódik rá, föltárom helyzetemet Lerma herceg előtt. Szerencsére adódott is rá alkalom az Escorialban[67], ahová a király néhány nap múlva a trónörökössel együtt ellátogatott.
Midőn a király az Escorialban tartózkodott, mindenkit ő látott vendégül, így aztán ott nem éreztem, milyen keserves helyzetben vagyok. A herceg szobája mellett aludtam egy öltözőben. Egy reggel a miniszter, aki szokása szerint hajnalban kelt föl, utasított, hogy vegyek magamhoz néhány ív papírt meg írószerszámot, és kövessem a palota kertjébe. Leültünk a fák alatt, és a herceg parancsára olyan pózban helyezkedtem el, mintha a kalapomat a térdemre téve írnék, a herceg pedig egy papírlapot tartott a kezében, mintha olvasna. Messziről úgy festettünk, mintha fölöttébb fontos ügyekkel foglalkoznánk, holott csak semmiségekről fecsegtünk, mert őkegyelmessége nem vetette meg az ilyesmit.
Már több mint egy órája szórakoztattam mindenféle jó mondással, ami - hála játékos kedélyemnek - csak eszembe jutott, amikor két szarka telepedett le a fákra, amelyeknek az árnyékában ültünk.
- Nézd csak - szólalt meg a herceg -, mintha ezek a madarak veszekednének. Kíváncsi volnék, min veszekednek vajon.
- Kegyelmes uram - mondtam erre -, az ön kíváncsisága egy indiai mesét juttat az eszembe, amelyet Pilpay[68] vagy egy másik meseíró könyvében olvastam. - A miniszter megkérdezte, hogy szól az a mese, mire én elmondtam ahogy következik:
"Uralkodott egyszer Perzsiában egy derék fejedelem, aki nem lévén elég okos hozzá, hogy maga kormányozza országait, a kormányzás gondját a nagyvezírre bízta. Ez a miniszter, akinek Atalmuk volt a neve, igen tehetséges ember volt, s a hatalmas birodalom kormányzásának minden terhét könnyűszerrel vállára vette. Megőrizte a békét. Sőt olyan ügyes volt, hogy a királyi hatalom iránt nemcsak tiszteletet ébresztett, hanem meg is szerettette azt, s az alattvalóknak is szerető apjuk volt a fejedelemhez hűséges vezír személyében. Atalmuk titkárai között volt egy Zeangir nevű kasmíri ifjú, akit mindegyiknél jobban kedvelt, örömét lelte, ha elbeszélgetett vele, magával vitte vadászni, s legtitkosabb gondolatait is elárulta neki. Egyszer együtt vadásztak az erdőben, s a vezír két károgó hollót pillantott meg egy fán. Így szólt a titkárához: »Nagyon szeretném tudni, mit beszélnek ezek a madarak a maguk nyelvén.« - »Uram - felelte a kasmíri -, kívánsága könnyen teljesíthető.« - »Ugyan miként?« - kérdezte Atalmuk. - »Egy titkos tudományokkal foglalkozó dervis megtanított a madarak nyelvére - felelte Zeangir. - Ha óhajtja, kihallgatom ezeket a madarakat, és szóról szóra elismétlem, amit hallottam.«
A vezír beleegyezett. A kasmíri közelebb ment a hollókhoz, és úgy tett, mintha feszülten figyelné őket. Aztán visszatért a gazdájához: »Uram - mondta -, akár hiszi, akár nem, rólunk tárgyalnak.« - »Lehetetlen! - kiáltott föl a perzsa miniszter. - S ugyan mit tárgyalnak rólunk?« - »Az egyik azt mondta - folytatta a titkár -: Íme, Atalmuk, a nagyvezír, a gyámolító sas, aki úgy takarja be szárnyaival Perzsiát, mint a fészkét, és szünet nélkül őrködik az ország biztonsága fölött! A nehéz munka után pihenésül most itt vadászik az erdőben a hűséges Zeangirral. Milyen boldog is ez a titkár, hogy ilyen gazdát szolgálhat, aki csupa jóság hozzá!« - »Csak lassan, lassan! - szólt közbe a másik holló. - Csak ne magasztald olyan nagyon a kasmíri szerencséjét! Igaz ugyan, hogy Atalmuk barátságosan elbeszélget vele, megtiszteli bizalmával, sőt abban sem kételkedem, hogy egyszer majd elhelyezi valami jövedelmező állásba, addigra azonban Zeangir régen éhen hal. A szerencsétlen ördög egy kis bútorozott szobában lakik, s a legszükségesebb dolgoknak is híjával van. Egyszóval, nyomorog, s az udvarnál senki sem veszi észre. A nagyvezírnek eszébe se jut tájékozódni, jól vagy rosszul megy-e a sora, megelégszik annyival, hogy kitünteti barátságával, különben zsákmányul hagyja a szegénységnek.«"
Itt abbahagytam a mesét, hogy alkalmat adjak Lerma hercegnek a válaszra. Mosolyogva megkérdezte, milyen hatást gyakorolt a példázat Atalmuk nagyvezírre, nem sértődött-e meg titkára merészségén.
- Nem, kegyelmes uram - feleltem kicsit zavartan. - Éppen ellenkezőleg: a mese szerint a vezír jótéteményekkel árasztotta el Zeangirt.
- Még szerencse - felelte komolyan a herceg -, mert vannak miniszterek, akik nem szeretik, ha megleckéztetik őket. De - tette hozzá hirtelen felállva és abbahagyva a beszélgetést - azt hiszem, a király hamarosan felébred, s kötelességem melléje szólít.
Többet nem szólt, hanem nagy léptekkel elindult a palota felé, s amennyire láttam, indiai mesém kellemetlenül érintette.
Elkísértem őfelsége szobájának ajtajáig, aztán visszavittem a papírlapokat oda, ahonnan elvettem őket. Beléptem a dolgozószobába, ahol a két másolótitkár körmölt, tudniillik ők is velünk utaztak az Escorialba.
- Mi baja, señor de Santillana? - kérdezték, mikor megláttak. - Egészen ki van kelve magából. Csak nem érte valami baleset?
Még túlságosan a példázat kapcsán elszenvedett kudarc hatása alatt voltam, képtelen voltam szomorúságomat eltitkolni. Nekik is elmeséltem a példázatot, s láthatólag ők is éppúgy megrendültek, mint én.
- Minden oka megvan rá, hogy szomorú legyen - jelentette ki az egyik. - A kegyelmes úr néha félreérti a dolgokat.
- Ez bizony nagyon is igaz - mondta a másik. - Bárcsak ne bánnának el olyan szigorúan önnel is, mint Spinoza bíboros[69] egyik titkárával! Ez a titkár tizenöt hónapig dolgozott őeminenciájánál, beléunt, hogy nem kap fizetést, egy napon szóba merte hozni szegénységét, és egy kis pénzt kért, hogy meg tudjon élni. "Jogos, hogy megkapja a fizetését - felelte a miniszter. - Tessék - folytatta, s markába nyomott egy utalványt ezer dukátról. - Ezt az összeget felveheti a királyi kincstárból. De vegye tudomásul, hogy többé nincs szükségem a szolgálataira." A titkár nem bánta volna, ha elbocsátják is, csak kapja meg az ezer dukátot, és engedjék, hogy másutt vállaljon állást, de mikor kilépett a bíborostól, egy alguacil letartóztatta, és a segoviai toronyba kísérte, sokáig ott raboskodott.
A történet hallatára még jobban megijedtem. Azt hittem, minden elveszett, s mivel helyzetemet kilátástalannak véltem, kezdtem megbánni türelmetlenségemet, mintha nem lettem volna épp elég türelmes. "Ó, gondoltam magamban, miért is kísérleteztem azzal a szerencsétlen mesével? Egyáltalán nem nyerte el a miniszter tetszését. Pedig talán éppen most akart véget vetni nyomoromnak, talán éppen most ért volna valami szerencse, ami mindenkit bámulatba ejtett volna. S meggondolatlanságom miatt elveszítem a gazdagságot és a megbecsülést is! Gondolnom kellett volna rá, hogy vannak nagyurak, akik nem szeretik, ha sürgetik őket, s megkövetelik, hogy minden apróságot kegyként fogadjunk tőlük még akkor is, ha kijár nekünk. Okosabb lett volna tovább éheznem, s egy szót se szólnom róla. Sőt: éhen kellett volna halnom, hogy lássa, ő az oka mindennek."
Ha maradt is még némi reményem, gazdám délután - amikor újra találkoztam vele - teljesen megsemmisítette. Szokásával ellentétben nagyon ridegen viselkedett velem, egyáltalán nem is szólt hozzám; emiatt aztán a nap további folyamán iszonyú nyugtalanság gyötört. Az éjszakát sem töltöttem nyugodtabban, a sajnálkozás, hogy kellemes ábrándjaim megsemmisültek, s a félelem, hogy gyarapítani fogom az államfoglyok számát, szüntelen sóhajtozásra és siránkozásra késztetett.
A rákövetkező nap volt a válság napja. A herceg reggel hívatott. Mikor a szobájába léptem, jobban reszkettem, mint a bűnös a bírája előtt.
- Santillana - mutatott egy papírlapra, amelyet a kezében tartott -, itt van ez az utalvány...
Az utalvány szóra megremegtem, és így szóltam magamban: "Ó, egek, íme Spinoza bíboros! A kocsi indulásra kész Segoviába!" Olyan szörnyű félelem fogott el, hogy félbeszakítottam a minisztert, s a lába elé vetettem magam:
- Kegyelmes uram - szólaltam meg könnyezve -, alázatosan könyörgök, bocsássa meg vakmerőségemet excellenciád! A szükség késztetett rá, hogy tudtára adjam nyomoromat!
Egészen magamon kívül voltam, s a herceg nem bírta nevetés nélkül megállni.
- Nyugodj meg, Gil Blas - felelte -, és figyelj ide! Noha nyilván azért fedted föl előttem nyomorúságos helyzetedet, hogy szemrehányást tégy, amiért magam nem gondoltam rá, nem veszem tőled rossz néven, barátom. Inkább önmagamra haragszom, hogy nem kérdeztem meg tőled, van-e miből élned. Hogy e figyelmetlenséget helyrehozzam, kezdetnek adok neked egy ezerötszáz dukátos utalványt, a királyi kincstár azonnal beváltja. De ez még nem minden. Ígérem, hogy minden esztendőben ugyanennyit fogsz kapni, sőt: ha gazdag és bőkezű személyek valamilyen szolgálatot kérnek tőled, nem tiltom meg, hogy szólj nekem az érdekükben.
E szavakra valóságos elragadtatásba estem, s megcsókoltam a miniszter lábát, ő azonban rám parancsolt, hogy álljak föl, és barátságosan tovább beszélgetett velem. A magam részéről igyekeztem ismét jobb kedvre derülni, de képtelen voltam ilyen hirtelen örömre átváltani a szomorúságból. Olyan zavart voltam, mint egy szerencsétlen halálraítélt, akinek az utolsó pillanatban kegyelmeznek meg. Gazdám izgatottságomat teljes mértékben az attól való félelemnek tulajdonította, hogy kiestem a kegyeiből, pedig legalább annyi része volt benne az életfogytiglan tartó börtönbüntetéstől való félelemnek is. Megvallotta, szándékosan viselkedett velem ridegen, mert látni akarta, hogyan érint ez a változás. Viselkedésemből arra következtetett, hogy igen nagy mértékben ragaszkodom hozzá, s csak még jobban megszeretett.
A király, mintha csak könnyíteni akart volna türelmetlenségemen, másnap visszatért Madridba. Mindenekelőtt a királyi kincstárba röpültem, s azon nyomban fölvettem az utalványon föltüntetett összeget. Ritkán esik meg, hogy a szegény ember nem veszti el a fejét, ha a nyomorból hirtelen bőségbe kerül. A szerencse engem is pillanatok alatt megváltoztatott. Csak becsvágyamra és hiúságomra hallgattam. Nyomorúságos bútorozott szobámat ráhagytam az olyan titkárokra, akik nem ismerik a madarak nyelvét, és másodszor is kibéreltem pompás lakosztályomat, amelyet szerencsére nem foglalt el senki. Elhívattam egy híres szabót, nála öltözködött majdnem mindegyik aranyifjú. Mértéket vett rólam, és elvitt egy kereskedőhöz, ahol levágatott öt rőf szövetet, mert mint mondta, ennyi kell a ruhámhoz. Öt rőf szövet egy spanyol módi ruhához! Szent ég!... De ne akadékoskodjunk: a divatos szabóknak mindig több szövet kell, mint a többinek. Továbbá fehérneműt is vásároltam, amire már igen nagy szükségem volt, meg selyemharisnyát és spanyol hímzéssel szegélyezett hódprémet.
Aztán, mivel az előkelőséghez inas is kell, megkértem a szállodást, Vicente Forerót, hogy szerezzen egyet. A legtöbb külföldi, aki megszállt nála, Madridba érkezve rendszerint spanyol inast fogadott föl, így aztán valamennyi állástalan lakáj az ő szállodájába sereglett. Az első jelentkező olyan jámbor és ájtatos képű fiatalember volt, hogy nem volt kedvem fölfogadni; Ambrosio de Lamelára emlékeztetett.
- Nem szeretem az ilyen fényes külsejű lakájokat - mondtam Forerónak. - Egyszer már lépre mentem.
Alig tette ki a lábát ez a lakáj, máris jelentkezett egy másik. Nagyon elevennek látszott, bátrabbnak, mint egy udvari apród, s volt benne valami csibészes. Megtetszett. Föltettem neki néhány kérdést, szellemesen válaszolt; nagyon talpraesett legénynek látszott. Úgy láttam, nekem való legény, s fel is fogadtam. Nem bántam meg; hamarosan rájöttem, hogy kitűnő vásárt csináltam. Mivel a herceg megengedte, hogy szót emeljek nála azoknak az érdekében, akiknek szívességet akarok tenni, s élni akartam az engedéllyel, szükségem volt egy vadászkutyára, amelyik felhajtja a vadat, azaz egy olyan fickóra, aki ügyesen rájuk tud találni és hozzám tudja irányítani azokat, akik valamilyen szívességet akarnak kérni a miniszterelnöktől. Escipiónnak - így hívták a lakájomat - éppen ez volt az erős oldala. Előttem doña Ana de Guevaránál, Spanyolország trónörökösének dajkájánál szolgált, s bőven volt alkalma gyakorolni ezt a képességét, mivel a hölgy, akinek befolyása volt az udvarnál, az a fajta nő volt, aki szívesen húz hasznot az ilyesmiből.
Mikor tudtára adtam Escipiónnak, hogy módomban áll a királytól kegyeket kieszközölni, azon nyomban munkához látott, s még ugyanaznap így szólt hozzám:
- Señor, elég jó fölfedezést tettem. Nemrég érkezett Madridba egy fiatal granadai nemesúr, don Rogelio de Rada. Valami lovagias ügye miatt szüksége van Lerma herceg támogatására, és hajlandó volna jól megfizetni, ha közbenjár valaki az érdekében. Beszéltem vele. Don Rodrigo de Calderónhoz akart fordulni, mert azt hallotta róla, hogy igen befolyásos, én azonban lebeszéltem róla, értésére adva, hogy a titkár csak súlyos aranyakért hajlandó szívességet tenni, ön viszont megelégszik a hála valamilyen becsületesebb megnyilvánulásával is. Sőt ingyen is hajlandó volna elintézni a dolgot, ha olyan anyagi helyzetben volna, amely megengedné, hogy nagylelkűségre és önzetlenségre való hajlamait kövesse. Szóval, olyanokat mondtam a nemesúrnak, hogy holnap reggel felkeresi önt.
- Ejha, Escipión uram - mondta -, ön máris derekas munkát végzett. Úgy veszem észre, nem újonc ezen a területen. Csodálkozom, hogy nem szedte meg jobban magát.
- Sose csodálkozzék - felelte. - Szeretem forgatni a pénzt, nem rakom élére a garast.
Don Rogelio de Rada csakugyan fölkeresett. Gőggel elegy udvariassággal fogadtam.
- Lovag uram - mondtam -, mielőtt segítségemet megígérném, szeretném tudni, miféle lovagias ügy hozta önt az udvarba. Hátha olyan, hogy nem szólhatok az érdekében a miniszterelnöknek. Szíveskedjék hát a valósághoz híven elbeszélni a dolgot, biztosíthatom róla, hogy ha úriember voltommal összefér, lelkesen támogatni fogom az érdekeit.
- Kérem - felelte a fiatal granadai -, őszintén elmesélem önnek a történetemet.
El is mesélte, miként alább következik.
NYOLCADIK FEJEZET
Don Rogelio de Rada története
Don Anastasio de Rada granadai nemesúr boldogan élt Antequera városában feleségével, doña Estefaníával, akinek állhatatos erényével szelíd természet és csodálatos szépség párosult. Gyöngéden szerette férjét, aki viszont eszeveszetten imádta. A férfi igen féltékeny természetű volt, s noha semmi oka nem volt rá, hogy felesége hűségében kételkedjék, állandóan kétségek gyötörték. Attól félt, hogy lelki nyugalmának valamelyik titkos ellensége megsérti becsületében. Egyetlen barátjában sem bízott, kivéve don Humberto de Hordalest, aki Estefanía unokabátyja lévén, szabadon járt-kelt a házban, holott ő volt az egyetlen férfi, akire don Anastasiónak gyanakodnia kellett volna.
Don Humberto csakugyan beleszeretett unokahúgába, s volt mersze be is vallani neki szerelmét tekintet nélkül a köztük lévő vérrokonságra, valamint don Anastasiónak iránta érzett kitüntető barátságára. A hölgy józanul viselkedett, nem rendezett botrányt, amelynek súlyos következményei lettek volna; nyájasan utasította vissza unokabátyját, értésére adva, milyen bűn, hogy el akarja őt csábítani és meg akarja gyalázni férje becsületét, és a leghatározottabban közölte vele, hogy semmi oka a siker reményével áltatnia magát.
Ez a tartózkodás csak még jobban feltüzelte a lovagot, aki abban a hitben, hogy egy ilyen asszonyt a végsőkig ostromolni kell, kezdett tiszteletlenebbül viselkedni irányában, s egyszer aztán odáig ment a vakmerőségben, hogy sürgetni kezdte, elégítse ki vágyait. A hölgy szigorúan elutasította, s megfenyegette, hogy vakmerőségét megbüntetteti don Anastasióval. Az udvarló megijedt e fenyegetéstől, ígéretet tett, hogy többé nem beszél szerelméről, és Estefanía - bízva ebben az ígéretben - meg is bocsátotta neki a múltat.
Don Humberto természettől fogva nagyon hitvány férfi volt, s látva, hogy szenvedélye ilyen csúfos kudarcot vallott, gyávasága arra késztette, hogy bosszút álljon. Tudta, hogy don Anastasio féltékeny ember, s képes bármit elhinni, amit sugall neki. Ez elég volt don Humbertónak ahhoz, hogy kieszelje a legsötétebb tervet, amelyet gazember valaha is képes volt kieszelni. Egy este, amikor kettesben sétáltak a gyanakvó férjjel, igen szomorúan így szólt hozzá:
- Kedves barátom, képtelen vagyok úgy élni tovább, hogy ne fedjek fel ön előtt egy titkot, pusztán csak azért, mert becsületét drágábbnak tartom nyugalmánál. Tudom, hogy éppoly kényes a becsületére, akárcsak én, nem titkolhatom hát tovább ön előtt, mi folyik a házában. Készüljön föl rá, hogy olyasmit hall, ami legalább akkora fájdalmat okoz önnek, mint amekkora meglepetést. A csapás legérzékenyebb pontján fogja érinteni.
- Értem - szakította félbe máris teljesen felindulva don Anastasio. - Unokahúga hűtlen hozzám.
- Nem ismerem el többé unokahúgomnak - jelentette ki hevesen Hordales. - Megtagadom, mert méltatlan rá, hogy ön legyen a férje.
- Ne kínozzon tovább - kiáltott föl don Anastasio -, beszéljen, mit követett el Estefanía?
- Megcsalja önt - felelte don Humberto. - Önnek vetélytársa van, akivel felesége titokban találkozik, a nevét azonban nem tudom megmondani, mert a házasságtörés a legsötétebb éjszaka leple alatt történt, nem figyelhette meg senki. Mindössze annyit tudok, hogy megcsalják önt, ez olyan tény, amelyben bizonyos vagyok. Az érdeklődés, amelyet az ügy iránt tanúsítok, meggyőzheti önt közlésem igazsága felől. Ha vádat emelek Estefanía ellen, nem vitás, hogy meg vagyok győződve hűtlenségéről.
- Fölösleges - folytatta, látva, hogy szavai elérték a kívánt hatást -, fölösleges többet mondanom. Látom, hogy felháborodott a hálátlanságon, amellyel szerelméért fizetni merészeltek, s már a jogos bosszún gondolkodik. Nem állok útjába. Ne törődjék vele, ki az áldozat, akire lesújt, bizonyítsa be az egész városnak, hogy nincs semmi, amit ne volna képes becsületéért feláldozni.
Így uszította az áruló a túlságosan hiszékeny férjet az ártatlan asszony ellen, s olyan élénk színekkel ecsetelte, milyen gyalázat szennyezné be, ha a sértésért nem fizetne meg, hogy végül is dühbe hozta a férjet. Don Anastasio elvesztette ítélőképességét; mintha a fúriák szállták volna meg. Azzal az elhatározással tért haza, hogy leszúrja szerencsétlen hitvesét. Az asszony éppen lefeküdni készült, mikor a férj hazaérkezett. Don Anastasio eleinte fékezte magát, megvárta, míg a személyzet pihenőre tér. De akkor nem tartotta vissza sem az ég haragjától való félelem, sem az, hogy bemocskol egy tisztességes családot, sőt még a hathónapos gyermek iránt érzett magától értetődő szánalma sem, akit hitvese a szíve alatt hordott. Odalépett áldozatához, és őrjöngve így szólt hozzá:
- Pusztulnod kell, nyomorult! Csak néhány pillanatod van még az életedből, ennyit engedélyezek, hogy imádkozhass az egekhez, és bocsánatot kérhess a gyalázatért, amellyel bemocskoltál. Nem akarom, hogy a lelkedet is elveszítsd, ahogy elvesztetted a becsületedet.
E szavakkal kihúzta tőrét. Viselkedése és szavai halálra rémítették Estefaníát, aki térdre vetette magát, összekulcsolta a kezét, és szinte eszét vesztve kérdezte:
- Mi történt önnel, uram? Mivel adtam okot önnek az elégedetlenségre én szerencsétlen, hogy ennyire felindult? Miért akarja kioltani hitvese életét? Ha azzal gyanúsítja, hogy hűtlen lett önhöz, téved!
- Szó sincs róla - vágott közbe durván a féltékeny férj. - Nagyon is bizonyos vagyok felőle, hogy megcsalt. Szavahihető személyektől értesültem róla. Don Humberto...
- Ó, uram - szakította félbe gyorsan az asszony. - Óvakodjék don Humbertótól! Nem olyan jó barátja, mint gondolja. Ha ő rágalmazott meg, ne higgyen neki!
- Hallgasson, gyalázatos nőszemély! - kiáltotta don Anastasio. - Azzal, hogy Hordalest vádolja, csak gyanúmat igazolja, nemhogy eloszlatná! Azért igyekszik gyanút ébreszteni bennem rokona iránt, mert tudomást szerzett az ön aljasságáról. Szeretné, ha kétségbe vonnám szavahihetőségét, de hiába mesterkedik, csak fokozza bennem a vágyat, hogy megbüntessem önt!
- Drága férjem - felelte keserű könnyeket hullatva az ártatlan Estefanía -, ne engedjen szabad folyást vak dühének! Ha indulatára hallgat, olyasmit követ el, amit sose fog megbocsátani magának, ha rájön, milyen igazságtalan volt. Az istenre kérem, csillapodjék! Legalább vegyen annyi fáradságot, és tisztázza gyanúját, így igazságosabb lesz egy asszonyhoz, akinek semmit sem vethet a szemére.
Don Anastasión kívül mindenkit megindítottak volna e szavak s még inkább az asszony fájdalma, aki kimondta őket, a kegyetlen ember azonban korántsem hatódott meg, másodszor is felszólította feleségét, hogy ajánlja Istennek a lelkét, és fölemelte a karját, hogy lesújtson.
- Állj, vadember! - kiáltotta az asszony. - Ha már irántam érzett szerelmed tökéletesen kialudt, ha már elhalványodott is emlékezetedben gyöngédségem ezernyi jele, s könnyeim sem tudnak eltéríteni iszonyú szándékodtól, tiszteld legalább önnön ivadékod! Ne emelj kezet dühödben egy ártatlanra, aki még meg sem látta a napvilágot! Neki nem lehetsz hóhéra, mert megsérted vele az eget és a földet! Én megbocsátok érte, ha megölsz, de ha őt is megölöd, iszonyatos gaztetted az égre kiált!
Bármennyire elhatározta is don Anastasio, hogy nem törődik vele, bármit mond is Estefanía, az iszonyú kép, amelyet felesége utolsó szavai lelki szemei elé idéztek, végül is megindították. De éppen azért, mert attól tartott, hogy meghatottsága úrrá lesz bosszúvágyán, sietett kihasználni a dühöt, ami még megmaradt benne, s felesége jobb oldalába döfte tőrét. Az asszony rögtön összeesett, don Anastasio azt hitte, hogy meghalt, nyomban el is távozott hazulról, és eltűnt Antequerából.
A szerencsétlen asszony elkábult a szúrástól, s néhány pillanatig élettelenül hevert a földön. De aztán magához tért, nyögni és siránkozni kezdett, s ez odacsalta öreg cselédjét. Mikor a derék öregasszony meglátta, milyen siralmas állapotban van úrnője, elkezdett sikoltozni, mire fölriadt a többi cseléd, sőt a szomszédság is. A szoba egykettőre megtelt emberrel. Felcsereket hívtak. Megvizsgálták a sebet, s úgy találták, hogy nem veszélyes. Feltevésükben nem is csalódtak, s elég rövid idő alatt meggyógyították Estefaníát, aki három hónappal a szörnyű eset után fiúgyermeket hozott a világra. Ez a fiú áll most ön előtt, señor Gil Blas, én vagyok e szomorú szülés gyümölcse.
Noha a rossz nyelvek nem kímélik az asszonyi erényt, anyám, jó hírét tiszteletben tartották, s a véres jelenetet egy féltékeny férj őrjöngésének tekintették. Igaz, hogy apámat városszerte erőszakos embernek ismerték, aki túlságosan könnyen indulatba jön. Hordales helyesen sejtette, hogy unokahúga szerint nyilván ő zavarta meg meséivel don Anastasio agyát, megelégedett azzal, hogy legalább félig bosszút állt rajta, s nem látogatta meg többé. Nem akarom uraságodat untatni, tehát nem térek ki neveltetésemre. Csak azt említem meg, hogy anyám különösen fontosnak tartotta, hogy megtanuljak vívni, és sokáig gyakoroltam is a leghíresebb granadai és sevillai vívótermekben. Anyám türelmetlenül várta az időt, amikor összemérhetem kardomat don Humberto kardjával, ekkor szándékozott ugyanis beavatni a titokba, hogy miért haragszik don Humbertóra. Mikor tizennyolc éves lettem, bőséges könnyhullatással és nem minden fájdalom nélkül bizalmába avatott. Milyen hatást válthat ki egy ilyen állapotban lévő anya szerető fiából, aki ráadásul bátor is? Azon nyomban fölkerestem Hordalest, egy félreeső helyre csaltam, hosszú küzdelem után háromszor keresztüldöftem, és a földre terítettem.
Don Humberto érezte, hogy sebe halálos, rám szögezte utolsó tekintetét, s kijelentette, hogy halálát megérdemelt büntetésként fogadja kezemből a bűnért, amelyet anyám becsülete ellen elkövetett. Meggyónta, hogy azért akarta anyámat elpusztítani, mert nem hajlott a szavára. Aztán bocsánatot kért vétkéért az égtől, don Anastasiótól, Estefaníától és tőlem, majd kilehelte lelkét. Nem találtam helyesnek, hogy hazamenjek és én közöljem a dolgot anyámmal; tudtam, hogy úgyis híre terjed. Átkeltem a hegyeken, és Malaga városába mentem. Ott egy hajótulajdonossal, akinek a hajója épp akkor futott ki a kikötőből, tengerre szálltam. Látta, nem vagyok híján a bátorságnak, és örömmel vette, hogy a hajóján lévő önkéntesekhez csatlakozzam.
Hamarosan alkalmunk nyílt rá, hogy kitüntessük magunkat. Alborán szigete környékén találkoztunk egy melillai kalózhajóval, amely az afrikai partok felé tartott egy áruval bőségesen megrakott spanyol hajóval, amelyet Cartagena magasságában ejtett zsákmányul. Heves támadást intéztünk az afrikaiak ellen, és elfoglaltuk mindkét hajót. Nyolcvan keresztény volt rajtuk, rabszolgának akarták eladni őket Berberországban. Kihasználtuk a frissen támadt kedvező szelet, hogy visszatérjünk Granadába. Nemsokára ki is kötöttünk Punta de Helénában.
Megkérdeztük a megszabadított rabszolgákat, hogy hová valók. Én egy igen jó arcú, ötven év körüli férfinak tettem föl a kérdést. Sóhajtva felelte, hogy antequerai. Válasza önkéntelenül meghatott, ő észrevette megindultságomat, és szemlátomást zavarba jött.
- Én is odavalósi vagyok - mondtam neki. - Szabad kérdeznem, hogy hívják?
- Ó, jaj! - felelte. - Ön újból felébreszti bennem a szomorúságot ezzel a kérdéssel. Tizennyolc éve hagytam el Antequerát, ahol nyilván borzadállyal emlékeznek rám. Lehetetlen, hogy ne hallott volna felőlem. A nevem don Anastasio de Rada.
- Szent ég! - kiáltottam föl. - Hihetek a fülemnek? Hát ön don Anastasio? Az atyám áll előttem?
- Mit beszél, fiatalember? - kiáltott föl ő is, s csodálkozva bámult rám. - Lehetséges volna, hogy ön az a szerencsétlen gyermek, akit anyja szíve alatt hordott, amikor föláldoztam dühömnek?
- Igen, atyám - válaszoltam -, én vagyok az, akit az erényes Estefanía világra hozott három hónappal azután a szörnyű éjszaka után, amikor ön vérben ázva otthagyta.
Még be sem fejezhettem szavaimat, don Anastasio a nyakamba borult. Szorosan magához ölelt, s egy negyedóráig együtt sóhajtoztunk és könnyeztünk. Miután átengedtük magunkat az elérzékenyülésnek, amelyet az ilyen felismerés szükségképpen kivált az emberből, atyám égre emelte tekintetet, s hálát adott Istennek, hogy megmentette Estefanía életét, de egy pillanat múlva mintha attól tartott volna, nincs joga hálát adni, felém fordult és megkérdezte, hogyan derült ki felesége ártatlansága.
- Ebben önön kívül senki sem kételkedett, señor - feleltem. - Az ön hitvese viselkedését sohase érhette gáncs. Kénytelen vagyok kiábrándítani. Tudja meg, hogy önt don Humberto vezette félre.
Rögtön el is mondtam neki anyám rokonának egész álnokságát, elbeszéltem, miként állottam bosszút, s milyen vallomást tett halála előtt don Humberto.
Atyám még szabadsága visszanyerésénél is jobban megörült e híreknek. Olyan féktelen boldogság vett rajta erőt, hogy ismét szeretettel megölelt, s nem szűnt meg bizonygatni, milyen elégedett velem.
- Gyerünk, fiam - mondta -, siessünk Antequerába! Égek a türelmetlenségtől, hogy lába elé boruljak hitvesemnek, akivel oly méltatlanul bántam. Amióta megtudtam öntől, hogy milyen igazságtalan voltam, mardos a lelkifurdalás.
Nagyon szerettem volna a két, számomra oly drága személyt minél előbb összehozni, nem késlekedtem hát. Megváltam a hajótulajdonostól, s a pénzen, amelyet a szerencsés fogásban való részesedésként kaptam, két öszvért vásároltam Adrában, mivel atyám nem akarta továbbra is kitenni magát a tenger veszélyeinek. Útközben bőven volt ideje beszámolni kalandjairól, amelyeket éppoly mohó érdeklődéssel hallgattam, ahogy az ithakai herceg[70] hallgathatta királyi atyja kalandjait. Több napi utazás után végre megérkeztünk az Antaquerához legközelebb eső hegy lábához, és megpihentünk. Titokban akartunk hazaérkezni, s ezért csak éjnek idején léptünk be a városba.
Önre bízom, hogy elképzelje, mennyire meglepődött anyám, amikor viszontlátta férjét, akiről azt hitte, hogy örökre elveszett. Az úgyszólván csodával határos mód, ahogy férje visszakerült hozzá, újabb meglepetést okozott neki. Apám a megbánás olyan őszinte jeleivel kért bocsánatot, hogy anyám önkéntelenül ellágyult. Ahelyett, hogy gyilkosnak tekintette volna, azt a férfit látta benne, akinek az ég akaratából engedelmességgel tartozik; ilyen szentnek tartja a házasság kötelékét minden erényes asszony! Estefanía miattam is aggódott, egészen oda volt az örömtől, hogy hazatértem, öröme azonban nem volt egészen zavartalan. Hordales egyik húga vádat emelt bátyja gyilkosa ellen, mindenfelé nyomoztatott utánam, s anyám nyugtalan volt, mert úgy érezte, nem vagyok biztonságban odahaza. Kénytelen voltam hát még aznap éjjel útnak indulni az udvarba, s azért jöttem el önhöz, señor, hogy kegyéért esedezzem. Remélem, el is fogom nyerni, hajlandó lesz szót emelni érdekemben a miniszterelnöknél, s egész befolyását latba veti érdekemben.
Don Anastasio vitéz fia ezzel befejezte elbeszélését. Én meg fontoskodva így szóltam:
- Köszönöm, señor Rogelio, ennyi elég is lesz. Véleményem szerint az eset kegyelmet érdemel. Vállalom, hogy ismertetem ügyét őexcellenciájával, s merem ígérni, hogy támogatni fogja.
A granadai erre hálálkodásokkal árasztott el, amelyekre nem sokat adtam volna, ha nem hangsúlyozza, hogy köszönete arányban fog majd állni a neki tett szívességgel. Mihelyt ezt a húrt megpendítette, máris munkához láttam. Még aznap elbeszéltem a történetet a hercegnek, aki hozzájárult, hogy a lovagot bemutassam neki, és így szólt hozzá:
- Don Rogelio, ismerem a lovagias ügyet, amely az udvarba hozta, Santillana minden részletről beszámolt. Legyen nyugodt, nem követett el semmit, ami ne volna megbocsátható, őfelsége elsősorban azoknak a nemesuraknak szokott kegyelmet adni, akik megsértett becsületükért álltak bosszút. A forma kedvéért börtönbe kell vetnünk önt, de biztos lehet benne, hogy nem marad ott sokáig. Santillana személyében olyan jó baráttal rendelkezik, aki a továbbiakat majd elintézi, és siettetni fogja az ön szabadon bocsátását.
Don Rogelio hálás köszönetet mondott a miniszternek, s aztán utasítása szerint jelentkezett a börtönben. Hála buzgólkodásomnak, a kegyelmi irat hamarosan elkészült. Tíz nap sem telt bele, s az új Télemakhoszt visszaküldhettem Ulisszeszéhez és Pénelopéjához, pedig ha nem lett volna pénze és protektora, talán egy egész esztendei börtönnel sem úszta volna meg. Az ügyből azonban így is csak száz pisztol hasznom származott. Nem volt valami nagy fogás, de hát még nem tartottam ott, mint Calderón, hogy a kicsit lenézhessem.
Ez az ügy fölkeltette bennem az étvágyat, s a tíz pisztol, amelyet jutalomképpen adtam Escipiónnak, újabb kutatásokra serkentette. Már magasztaltam ilyen irányú tehetségét; joggal lehetne nagy Escipiónnak nevezni. Második ügyfélként egy könyvkiadót irányított hozzám, aki - a józan ész ellenére - meggazdagodott a lovagregényeken. Ez a kiadó eltulajdonította egyik szaktársa kiadványát, s az általa kinyomott példányokat elkobozták. Háromszáz dukát ellenében visszaadattam neki a könyveket, és nagy összegű bírságtól mentettem meg. Noha ez az ügy egyáltalán nem tartozott a miniszterelnök hatáskörébe, kérésemre őexcellenciája hajlandó volt latba vetni tekintélyét. A könyvkiadó után egy kereskedő került a kezem közé a következő üggyel kapcsolatban. Egy portugál hajót foglyul ejtett egy berber kalóz, de aztán egy cádizi hajótulajdonos visszaszerezte. A hajó rakományának kétharmada egy lisszaboni kereskedő tulajdona volt, s ez - miután hiába követelte vissza az áruját - eljött a spanyol királyi udvarba támogatót keresni, aki elég befolyásos ahhoz, hogy visszaadassa neki, ami az övé. Szerencséje volt, hogy a támogatót az én személyemben találta meg. Közbenjártam az érdekében, s vissza is kapta az áruját négyszáz pisztol ellenében, amit ajándékul adott közbenjárásomért.
Mintha elbeszélésem ennél a pontjánál az olvasó kiáltását hallanám:
- Kitartás, Santillana úr! Folytassa csak tovább a vagyongyűjtést. A legjobb úton van, használja ki szerencséjét!
Hajaj, nem is mulasztom el! Ha nem csalódom, inasom közeledik egy újabb klienssel, aki most akadhatott horogra! Csakugyan ő az, Escipión. Hallgassuk csak meg, mit mond!
- Señor, engedje meg, hogy bemutassam e híres kuruzslót. Engedélyt szeretne kapni, hogy tíz évig a spanyol királyság valamennyi városában kizárólag csak ő árusíthasson gyógyszereket, vagyis kartársainak tilos legyen letelepedni ott, ahol ő jelen van. Hálája jeléül kétszáz pisztolt számol le annak, aki ezt az engedélyt megszerzi neki.
Pártfogó hangon szóltam oda a szélhámosnak:
- Rendben van, barátom, majd én elintézem.
S csakugyan néhány nap múlva útjára is bocsátottam a kiváltságlevelekkel, amelyek felhatalmazták rá, hogy valamennyi spanyol királyságban csak ő csaphassa be a népet.
Magamon tapasztaltam, milyen igaz a közmondás, hogy evés közben jön meg az étvágy. De azon túl, hogy annál kapzsibb lettem, minél gazdagabb, olyan könnyen kaptam meg a segítséget őexcellenciájától az említett négy esetben, hogy habozás nélkül fordultam hozzá az ötödikben is. Ezúttal a Granada közelében lévő Vera város kormányzóságát kértem tőle a Calatrava-rend egyik lovagja számára, aki ezer pisztolt ajánlott föl nekem érte. A miniszter mértéktelen haszonlesésem láttán nevetni kezdett.
- Istenemre, Gil Blas barátom - jegyezte meg -, ön aztán remekül csinálja! Iszonyúan szereti lekötelezni felebarátait. Ide figyeljen! Amíg csak jelentéktelen apróságokról van szó, nem nagyon izgat a dolog. De ha kormányzóságokat vagy egyéb hasonló fontos dolgokat akar kijárni, elégedjen meg, kérem, a haszon felével, a másik felét szíveskedjék átadni nekem. El se tudja képzelni - folytatta -, mennyit vagyok kénytelen költeni, s milyen sok pénzembe kerül, hogy állásomhoz méltó életmódot folytathassak. Mert akármilyen önzetlennek látszom is a világ szemében, meg kell vallanom: olyan oktalan nem vagyok, hogy háztartásomat megrövidítsem. Ehhez tartsa magát.
Gazdám e szónoklattal megszabadított az aggodalomtól, hogy alkalmatlankodom neki, sőt, fölbátorított rá, hogy még gyakrabban zaklassam, vagyis még pénzéhesebbé tett, mint addig voltam. A legszívesebben hirdetményeken tettem volna közzé, hogy mindazok, akik valamilyen kegyet óhajtanak elérni az udvarnál, csak forduljanak hozzám. A dolog egyik részét én intéztem, a másikat Escipión. Minden igyekezetem az volt, hogy jó pénzért örömet szerezzek. A Calatrava-rend lovagja megkapta a verai kormányzóságot az ezer pisztolért, s nemsokára egy Szent Jakab-rendi lovagnak szereztem kormányzói tisztet ugyanannyiért. De nem elégedtem meg annyival, hogy kormányzókat neveztem ki. Lovagrendeket is adományoztam, és kifogástalan nemeslevelek révén derék polgárokból silány nemesurakat csináltam. Szerettem volna, ha jótéteményeimben a papság is részesül. Kisebb javadalmakat, kanonokságokat és egyházi méltóságokat jártam ki. A püspökségeket és érsekségeket don Rodrigo de Calderón adományozta. Ő nevezte ki továbbá a bírákat, a katonai parancsnokokat és az alkirályokat is; ebből következőleg a magas állásokat sem töltötték be alkalmasabb személyek, mint a kisebbeket, hiszen azok, akiket ezekre az állásokra - amelyekkel ily szépen kereskedtünk - kiszemeltünk, nem mindig a legügyesebb és legrátermettebb emberek voltak. Tisztában voltunk vele, hogy a madridi tréfacsinálók emiatt remekül szórakoznak a rovásunkra, de olyanok voltunk, mint a fösvények, akik aranyaikban lelnek vigasztalást a tömeg szitkaira.
Iszokratész[71] okkal állítja, hogy a mértéktelenség és esztelenség elválaszthatatlan társai a gazdagoknak. Mikor láttam, hogy harmincezer dukátom van, s talán még tízszer annyit is kereshetek, azt hittem, kötelességem egy miniszterelnök bizalmasához méltó életmódot folytatni. Megvásároltam egy escribano[72] hintaját, aki hivalkodásból vett hintót, és a pékje tanácsára igyekezett megszabadulni tőle. Felfogadtam egy kocsist és három lakájt, s mivel úgy illő, hogy az ember régi cselédeit előléptesse, Escipiónnak az a hármas kitüntetés jutott, hogy ő lett a belső inasom, a titkárom és egyben az intézőm is. A miniszter beleegyezett, hogy inasaim ugyanolyan libériát viseljenek, mint az ő inasai, amitől még gőgösebb lettem, s elvesztettem még megmaradt józan eszemet is. Semmivel sem voltam kevésbé bolond Porcius Latro[73] tanítványainál, akik tömérdek köményt ittak, amitől éppoly sápadtak lettek, mint mesterük, s azt hitték, hogy éppoly tudósak is. Kis híján kezdtem azt hinni, hogy Lerma herceg rokona vagyok. Eltökéltem, hogy úgy viselkedem, mintha az volnék, vagy legalábbis a törvénytelen fia; határtalanul hízelgett a dolog.
Mindehhez vegyék hozzá még azt is, hogy őexcellenciája példájára, aki mindenkit szívesen látott asztalánál, elhatároztam, hogy én is nagy lakomákat adok. E célból megbíztam Escipiónt, hogy kerítsen egy ügyes szakácsot. Talált is egyet, akit legfeljebb az ínyencségéről híres római Nomentanus[74] szakácsával lehetett összehasonlítani. Pincémet megtöltöttem finom borokkal, s miután megfelelő mennyiségű élelmiszert is beszereztem, elkezdtem a vendéglátást. A minisztérium néhány főtisztviselője - aki egyébként gőgösen államtitkárnak nevezte magát - minden este nálam vacsorázott. Pazar lakomát adtam nekik, s mindig mámorosan távoztak. Escipiónnak is megvolt a maga asztala a tálalóban (mert amilyen a gazda, olyan az inas), ahol az én költségemre vendégül látta ismerőseit. Azonfölül, hogy szerettem a fickót, igazságosnak tartottam, hogy elkölteni is segítsen a vagyont, amelynek megszerzéséhez hozzájárult. Különben a pénzszórást fiatalemberhez illően fogtam föl, vagyis nem láttam a hátrányait, csak a dicsőséget, ami rám háramlott belőle. De más oka is volt annak, hogy nem aggasztott a dolog: az állások és a javadalmak osztogatása szünet nélkül hajtotta a vizet a malmomra. Vagyonom napról napra növekedett. Azt hittem, örökre fölkerültem Fortuna szekerére.
Hiúságom teljéhez már csak az hiányzott, hogy Fabricio is lássa, milyen fényűzően élek. Bizonyosra vettem, hogy már visszatért Andalúziából, s hogy meglepetését kiélvezhessem, névtelen levélben megírtam neki, hogy egyik barátja, egy szicíliai nemesúr, vacsorára várja. Pontosan megjelöltem a napot, az órát, és a helyet, amikor és ahol meg kellett jelennie. A találkozó persze nálam volt. Núñez el is jött, rendkívül elcsodálkozott, mikor megtudta, hogy én vagyok az ismeretlen úr, aki vacsorára hívta.
- Bizony, barátom - mondtam -, ez a palota az enyém! Hintóm, cselédségem, jó konyhám s ráadásul tömött pénzesládám is van.
- Lehetséges, hogy csakugyan ilyen gazdag vagy? - kiáltott föl lelkesen. - Be örülök, hogy elszegődtettelek Galiano grófhoz! Mondtam, hogy bőkezű nemesúr, s előbb-utóbb téged is jómódúvá tesz. Bizonyára megfogadtad okos tanácsomat - tette hozzá -, hogy hízelegj egy kicsit a háznagynak. Fogadd szerencsekívánataimat! Egy intéző csak akkor szedi meg magát ennyire egy előkelő házban, ha ilyen okosan viselkedik!
Hagytam, hogy élvezze ki kedvére Fabricio, hogy elszegődtetett Galiano grófhoz. Aztán - hogy kissé mérsékeljem elragadtatását, hogy ilyen remek állást sikerült szereznie nekem - részletesen elmeséltem, hálájának milyen megnyilvánulásaival fizetett ki az illető nemesúr szolgálataimért. De mikor észrevettem, hogy költőm - beszámolómat hallva - bűnbánó zsoltárt rebeg magában, így fejeztem be:
- Megbocsátom a szicíliai hálátlanságát. Magunk között szólva inkább örülnöm kell neki, mintsem panaszkodnom miatta. Ha a gróf nem bánik el ilyen csúnyán velem, valószínűleg követtem volna Szicíliába, s még mindig őt szolgálnám valami bizonytalan jutalom reményében. Egyszóval: nem volnék Lerma herceg bizalmasa.
Utolsó szavaim annyira meglepték Núñezt, hogy néhány pillanatig egy árva szót sem volt képes kinyögni. Aztán hirtelen megtörte a csöndet.
- Jól értettem? - kérdezte. - Ön a miniszterelnök bizalmasa?
- Don Rodrigo de Calderónnal kettesben élvezzük a bizalmát - feleltem -, s minden jel szerint sokra fogom vinni.
- Az igazat szólva, bámulom önt, señor Santillana - felelte. - Mindenféle munkakört képes ellátni. Hányféle képességgel rendelkezik! Hogy megfelelő szakkifejezéssel éljek, minden zárt nyitó tolvajkulcs van a birtokában, vagyis mindenhez ért. Egyébként, señor - folytatta -, el vagyok ragadtatva uraságod szerencséjétől.
- Ugyan már, Núñez - vágtam a szavába -, hagyjuk a fenébe a señort meg az uraságomat! Ne szólítsuk így egymást, viselkedjünk bizalmas barátok módjára!
- Igazad van - felelte -, ha gazdag lettél is, azért még nem kell más szemmel nézzelek, mint eddig. De hát be kell vallanom, hogy amikor közölted, milyen szerencse ért, kicsit belekábultam. De hál' istennek, túl vagyok rajta, s megint csak régi barátomat, Gil Blast látom magam előtt.
Beszélgetésünket négy-öt főtisztviselő érkezése zavarta meg.
- Uraim! - mondtam nekik Núñezre mutatva. - Együtt fognak vacsorázni señor don Fabricióval, aki Numa királyhoz[75] méltó verseket költ, s a prózában is felülmúlhatatlan.
Sajnos olyan emberekhez beszéltem, akik annyira semmibe vették a költészetet, hogy a költő belesápadt. A vendégek még arra is alig méltatták, hogy ránézzenek. Hiába igyekezett szellemes mondásokkal magára terelni figyelmüket, fütyültek rá. Erre úgy megsértődött, hogy a költői szabadsághoz folyamodott, vagyis tapintatosan faképnél hagyta a társaságot és eltűnt. A főtisztviselők még csak észre sem vették távozását, s asztalhoz ültek anélkül, hogy megkérdezték volna, hova lett.
Másnap reggel éppen befejeztem az öltözködést, és már indulni akartam, amikor az asturiai költő betoppant a szobámba.
- Bocsáss meg, barátom, hogy tegnap faképnél hagytam kartársaidat, de őszintén szólva annyira nem találtam közéjük illőnek magamat, hogy nem bírtam ki tovább. Micsoda unalmas alakok az öntelt fontoskodásukkal! Nem értem, hogy te, aki olyan könnyed vagy, hogy tudsz együtt lenni ilyen nehézkes fickókkal. Szeretnélek ma este meglátogatni néhány vidám barátommal együtt.
- Nagyon fogok örülni - feleltem. - E tekintetben teljesen az ízlésedre bízom magam.
- Helyesen is teszed. Ígérem, hogy csupa okos és mulatságos embert hozok magammal. Nyomban megyek is a kocsmába, ott szoktak ilyenkor összejönni. Meghívom őket estére, nehogy elígérkezzenek máshová. Tudniillik olyan szórakoztató emberek, hogy szinte versenyeznek értük, ki hívja meg ebédre vagy vacsorára őket.
Azzal eltávozott, s csak este, vacsora idején tért vissza hat íróval. Egymás után bemutatta őket, valóságos dicshimnuszt zengve mindegyikükről. Szerinte e széplelkek fölülmúlták a görög és római szerzőket, s műveiket aranybetűkkel kellett volna kinyomtatni. Nagyon udvariasan fogadtam az urakat. Sőt tüntetőleg elhalmoztam őket hízelgésekkel, hiszen az írók fajzata meglehetősen hiú és dicsvágyó. Noha Escipiónnak nem kötöttem a lelkére, hogy pazar vacsora legyen, tudta, miféle emberek lesznek aznap este a vendégeim, s illő vacsoráról gondoskodott.
Szóval, nagy vidáman asztalhoz ültünk. Költőim folyton önmagukról beszéltek, és önmagukat dicsérték. Az egyik büszkén sorolta fel az előkelő urakat és hölgyeket, akiknek gyönyörűséget szerzett múzsájával. A másik egy irodalmi társaság választását szapulta, mert - mint szerényen megjegyezte - őt kellett volna beválasztani a másik két író helyett. A többiek sem maradtak mögötte elbizakodottság dolgában. S a vacsora kellős közepén a verseikkel és a prózájukkal kezdtek gyilkolni. Egyik a másik után kezdett idézni egy-egy részletet a műveiből, volt, aki szonettet szavalt, volt, aki egy részletet adott elő egy tragédiából, egy harmadik valami vígjátékról írott kritikáját olvasta föl. A negyedik Anakreónnak egyik rossz spanyol versekre fordított ódáját kezdte felolvasni, ámde egyik pályatársa félbeszakította, mondván, hogy helytelen kifejezést használt. A fordítás szerzője nem értett vele egyet; vita kerekedett, amelyben valamennyi széplélek részt vett. A vélemények megoszlottak, s a vitatkozók dühbe gurultak, szidalmazni kezdték egymást, ami még csak hagyján lett volna, de az őrültek felugrottak az asztal mellől, és ölre mentek. Fabricio, Escipión, a kocsisom, a lakájaim meg én nagy nehezen szétválasztottuk őket. Mikor látták, hogy nem folytathatják a verekedést, úgy távoztak, mint valami kocsmából: egyetlen szóval sem kértek bocsánatot neveletlenségük miatt.
Núñez, akinek elhittem, hogy rendkívül kellemes vacsoránk lesz, a történtek után némán hallgatott.
- Nos, barátom - fordultam hozzá -, még mindig henceg a barátaival? Szavamra mondom, ocsmány alakokat hívott ide! Inkább megmaradok a tisztviselők mellett, költőkről hallani sem akarok többé.
- Nincs is szándékomban többet bemutatni neked közülük - felelte. - Ezek a legjózanabbak.
Amikor köztudomásúvá vált, hogy Lerma gróf kegyence lettem, nemsokára valóságos udvarom támadt. Reggelenkint teljesen megtelt az előszobám, és valóságos audienciákat tartottam, mikor fölkeltem. Kétféle ember keresett föl, egyesek azt akarták, hogy megfelelő ellenszolgáltatás fejében eszközöljek ki számukra valamilyen kegyet a miniszternél, mások meg könyörgéssel akartak rávenni, hogy gratis teljesítsem kívánságaikat. Az első csoporthoz tartozók bizonyosak voltak benne, hogy meghallgatásra találnak, és ügyük elintéződik; ami a másik csoporthoz tartozókat illeti, valamilyen ürüggyel nyomban leráztam őket magamról, vagy addig hitegettem őket, míg végül is elvesztették a türelmüket. Mielőtt az udvarba kerültem volna, természetemnél fogva együtt éreztem embertársaimmal, és segíteni szerettem volna rajtuk. Az udvarnál azonban nem lehet gyöngének lenni, s én kőnél keményebb lettem. Következésképpen kigyógyítottam magam a barátaim iránt érzett szeretetből is, kiirtottam magamból minden irántuk érzett jóindulatot. Bizonyság erre az a mód, ahogyan José Navarróval viselkedtem bizonyos helyzetben, miként azt mindjárt elmesélem.
Navarro, aki igen nagy mértékben lekötelezett, s akinek - hogy tömören fejezzem ki magam - elsősorban köszönhettem a szerencsémet, egyszer fölkeresett. Miután biztosított barátságáról - amit mindig megtett, valahányszor találkoztunk -, arra kért, hogy szerezzek egyik barátja részére valamilyen állást Lerma herceg révén; elmondta, hogy a lovag, akinek az érdekében háborgat, nagyon szeretetreméltó, tehetséges fiatalember, de valamilyen állás kell neki, hogy megélhessen.
- Nem kételkedem benne - tette hozzá José -, hogy ön, akit jószívű és készséges embernek ismerek, szívesen szerez örömet egy szegény, de becsületes embernek. Az illető szorult helyzete elég indok arra, hogy segítsen rajta, és bizonyos vagyok benne, hogy ön jó néven veszi, ha alkalmat adok rá, hogy jót cselekedjen.
Vagyis félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy ingyen várja tőlem ezt a szívességet. Noha egyáltalán nem volt ínyemre a dolog, úgy tettem, mintha szívesen teljesíteném kívánságát.
- Örülök - feleltem Navarrónak -, hogy alkalmam nyílik őszinte hálámat kifejezni azért, amit értem tett. Elég, ha érdeklődést tanúsít valakinek a sorsa iránt, s máris kész vagyok bármilyen szívességre. Barátja megkapja az állást, amelyet ön kér számára, nyugodtan számíthat rá. Az ügy többé már nem az ön ügye, hanem az enyém.
José az ígéret hallatára elégedetten távozott, de a lovag, akit figyelmembe ajánlott, nem kapta meg a szóban lévő állást, ugyanis ezer dukát ellenében másnak juttattam, s az összeget bezártam pénzes ládámba. A főkomornyik hálájánál többre becsültem a pénzt, s mikor ismét találkoztunk, szomorúságot tettetve így szóltam hozzá:
- Sajnos, kedves Navarróm, túl későn szólt nekem, Calderón megelőzött; már odaadta valakinek az állást, amiről szó volt. Nagyon sajnálom, hogy nem közölhetek jobb hírt.
José jó szívvel elhitte, s jobb barátságban vettünk búcsút egymástól, mint valaha, de azt hiszem, nemsokára rájött az igazságra, mert többé nem keresett föl. Én pedig nemhogy a legcsekélyebb lelkifurdalást is éreztem volna, amiért így bántam egy igaz baráttal, akinek lekötelezettje voltam, inkább örültem a dolognak. Azonfölül, hogy szívessége, amit nekem tett, súlyos adósságként nehezedett rám, úgy éreztem, hogy az udvarnál elfoglalt akkori pozíciómban nem érintkezhetem egy főkomornyikkal.
Rég nem beszéltem már Lemos grófról, térjünk hát most vissza erre az úrra. Néha találkoztam vele; mint föntebb említettem, egyszer vittem neki ezer pisztolt, aztán egy másik alkalommal megint ezret nagybátyja, a herceg utasítására őexcellenciája nálam lévő pénzéből. Lemos gróf ez alkalommal hosszasabban társalogni óhajtott velem. Tudtomra adta, hogy végre elérte célját, s teljes mértékben bírja a spanyol trónörökös kegyét, akinek ő az egyetlen bizalmasa. Aztán egy igen megtisztelő feladattal bízott meg; már régebben előkészített rá.
- Elérkezett az idő a cselekvésre, Santillana barátom - jelentette be. - Ne kíméljen se időt, se fáradságot: kerítsen egy szép hölgyet, aki méltó rá, hogy a herceget elszórakoztassa. Többet nem mondok, van magához való esze. Menjen, siessen, kutasson, s ha sikerült megtalálnia, akire szükségünk van, értesítsen!
Megígértem a grófnak, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a rám bízott feladatot jól megoldjam, ami nyilván nem túlságosan nehéz, rengetegen foglalkoznak ilyesmivel.
Nekem ugyan rém volt nagy jártasságom az ilyesmiben, de bizonyos voltam benne, hogy Escipión e téren is pompásan megállja majd a helyét. Mikor hazaértem, rögtön hívattam, és négyszemközt így szóltam hozzá:
- Fontos dolgot kell közölnöm veled, fiam. Bizonyára tudod, hogy a szerencse kedvezése ellenére is híjával vagyok valaminek.
- Könnyű kitalálnom, minek - vágott a szavamba, mielőtt még befejezhettem volna mondandómat. - Egy kellemes kis hölgyre van szüksége, hogy egy kicsit elszórakoztassa és fölvidámítsa. Csakugyan különös, hogy ön, aki élete virágjában van, nélkülözi azt, amit komoly aggastyánok sem tudnak nélkülözni.
- Bámulom élelmességedet - feleltem mosolyogva. - Igen, barátom, szeretőre van szükségem, s szeretném, ha te szereznél nekem. De figyelmeztetlek, hogy nagyon kényes vagyok ebben a dologban: olyan csinos teremtést szeretnék, aki nem romlott.
- Elég ritkaság, amit óhajt - felelte mosolyogva Escipión. - De hál' istennek, olyan városban vagyunk, ahol mindenféle nőszemély akad, s remélem, hamarosan megtalálom, amire vágyik.
És három nap múlva csakugyan így szólt hozzám:
- Valóságos kincset fedeztem föl. Egy Catalina nevű, jó családból való, elragadóan szép ifjú hölgyet, aki nagynénjével lakik együtt egy kis házban, tisztességesen élnek kettesben meglehetősen szerény vagyonukból. Egyetlen komornájuk van, akit ismerek, s aki biztosított róla, hogy noha kapujuk mindenki előtt zárva, egy gazdag és bőkezű udvarló előtt kinyílhat, föltéve, hogy az illető a botrány elkerülése végett csak éjszaka látogat el hozzájuk feltűnés nélkül. Erre úgy festettem le önt, mint olyan lovagot, aki megérdemli, hogy tárt kapuval fogadják, s megkértem a komornál, ajánlja be önt a hölgyeknél. Megígérte, hogy megteszi, és holnap reggel meg is adja a választ azon a helyen, amelyben megállapodtunk.
- Nagyszerű - feleltem -, csak attól tartok, hogy a komorna esetleg felültetett téged.
- Szó sincs róla - felelte Escipión -, nem az az ember vagyok én, akit rá lehet szedni. Már kikérdeztem a szomszédokat, s szavaikból megbizonyosodtam róla, hogy señora Catalina éppen az a lány, akire vágyik, vagyis valóságos Danaé, akinél nyugodtan játszhatja Jupitert, föltéve, hogy záporként hullatja rá a pisztolokat.
Nem szeretem az ilyenfajta hódításokat, ebbe azonban belementem, s minthogy másnap a komorna közölte Escipiónnal, hogy ha akarok, már aznap éjjel megjelenhetek úrnőinél, tizenegy óra és éjfél közt besurrantam a házba. A komorna lámpa nélkül fogadott, s kézenfogva vezetett egy elég csinosan berendezett szobába, ahol atlaszselyem párnákon üldögélve találtam a két elegánsan öltözött hölgyet. Mikor megláttak, azon nyomban fölálltak, és szerfölött kecsesen üdvözöltek; az volt az érzésem, hogy két előkelő hölggyel van dolgom. Señora Mencia, a nagynéni, bár még mindig szép volt, nem keltette fel érdeklődésemet. Igaz, hogy csak az unokahúgára lehetett nézni: gyönyörű volt, mint egy istennő. Tüzetesebb vizsgálat után ugyanazt lehetett volna mondani, hogy nem tökéletes szépség, ámde olyan bájos, izgalmas és élveteg volt, hogy férfiszem nem vehette észre fogyatékosságait.
Föl is zaklatta érzékeimet. Megfeledkeztem róla, hogy csak közvetítőként kerültem oda, a magam nevében beszéltem, s elmondtam mindent, amit egy szerelemre lobbant férfi csak elmondhat. A lányka, aki annyira szeretetre méltónak látszott, hogy háromszor olyan okosnak találtam, mint amilyen valójában volt, válaszaival végleg elbűvölt. Már-már kezdtem elveszteni önuralmamat, amikor a nagynéni, hogy hevességem mérsékelje, közbeszólt:
- Señor de Santillana, őszintén fogok beszélni önnel. Ama dicshimnuszok alapján, amelyeket uraságodról hallottam, megengedtem, hogy meglátogasson bennünket, s nem akartam mindenféle teketóriával különösebb árat szabni e kegynek. De nehogy azt higgye emiatt, hogy máris célhoz ért. Mostanáig a világtól elzárva neveltem unokahúgomat, s úgyszólván ön az első lovag, akinek megengedtem, hogy ránézzen. Ha méltónak tartja rá, hogy feleségül vegye, boldog leszek, hogy ilyen megtiszteltetésben lesz része. Gondolja meg, hogy ilyen áron megfelel-e önnek; olcsóbban nem kaphatja meg.
Ez a nyílt támadás bizony elriasztotta Ámort, aki már-már belém lőtte nyilát. Vagyis mellőzve a hasonlatokat, a nyers házassági ajánlatra magamhoz tértem, azonnal visszaváltoztam Lemos gróf hűséges megbízottjává, és egészen más hangon így feleltem señora Menciának:
- Úrnőm, örülök, hogy ilyen őszinte. Követem a példáját. Bármilyen szerepet játszom is az udvarnál, nem érdemlem meg a páratlan Catalinát. De sokkal ragyogóbb ajánlatom van számára: Spanyolország trónörökösét ajánlom neki.
- Elég lett volna egyszerűen visszautasítania unokahúgom kezét - felelte fagyosan a nagynéni. - Szerintem ez a visszautasítás önmagában is épp eléggé megalázó, szükségtelen volt még gúnyolódnia is.
- Dehogy gúnyolódom, úrnőm - tiltakoztam. - A legkomolyabban beszélek. Utasítást kaptam, hogy keressek egy olyan hölgyet, aki érdemes rá, hogy Spanyolország trónörököse titkos látogatásaival megtisztelje. Sikerült is megtalálnom az önök házában, meg is jelölöm krétával.
Señora Mencia nagyon elcsodálkozott e szavakra, s láttam, hogy határozottan tetszenek neki. Mindamellett úgy gondolván, hogy tartózkodón kell viselkednie, a következőképpen válaszolt:
- Még ha szó szerint venném is, amit mondott, tudja meg, hogy nem az a fajta nő vagyok, aki örül a megalázó kitüntetésnek, hogy unokahúga egy királyi herceg szeretője. Erényességem lázadozik a gondolat ellen, hogy...
- Ugyan miért olyan büszke az erényességére - vágtam a szavába. - Úgy gondolkodik, mint egy ostoba polgárasszony. Gúnyolódni akar talán, hogy az ajánlatot erkölcsi szempontból nézi? Ezzel minden szépségétől megfosztja! Elragadtatva kell néznie a dolgot! Képzelje csak el a monarchia trónörökösét a boldog Catalina lábainál, gondolja csak el, hogy imádja, ajándékokkal árasztja el, s gondoljon végül arra is, hogy a trónörökösnek a kisasszony esetleg egy hőst szül, aki anyja nevét is halhatatlanná teszi a magáéval együtt!
Jóllehet a nagynéni semmire sem vágyott jobban, mint hogy ajánlatomba belemenjen, úgy tett, mintha nem tudna dönteni. Catalina pedig, aki szerette volna, ha máris az övé Spanyolország trónörököse, mérhetetlen közönyt színlelt. Ez volt az oka, hogy újra kezdtem az ostromot, amíg señora Mencia végül is látván, hogy kezdek elkedvetlenedni, és abba akarom hagyni a támadást, megadta magát, nyomban meg is kötöttük a békeszerződést, amely a következő két cikkelyt tartalmazta: primo: ha Spanyolország trónörökösében Catalina bájairól tartott beszámolóm alapján föllobbanna a szenvedély, és úgy döntene, hogy éjnek idején meglátogatja, gondom lesz rá, hogy értesítsem a hölgyeket, közölve azt is, hogy melyik éjszakára esett a választás. Secundo: a trónörökös nevezett hölgyekhez csak közönséges udvarlóként léphet, s nem kísérheti más, csak én, azaz szerelmi hírnöke.
Miután megkötöttük a megállapodást, a nagynéni és az unokahúg a lehető legbarátságosabban viselkedett irányomban; olyan közvetlenek voltak, hogy még néhány csókot is megkockáztattam, amit egyáltalán nem vettek rossz néven, s mikor elköszöntem, a két hölgy saját jószántából megölelt, és összevissza cirógatott. Csodálatos, milyen könnyen alakul ki a baráti viszony a kerítők és a rájuk szoruló hölgyek közt! Ha valaki látta volna, milyen kegyesen bocsátanak el, nyilván sokkal szerencsésebbnek gondol, mint valójában voltam.
Lemos gróf rendkívül örült, amikor jelentettem neki, hogy sikerült fölfedeznem egy hölgyet, aki minden tekintetben megfelel óhajának. Olyan elragadtatással beszéltem Catalináról, hogy kedve támadt megnézni. Másnap éjjel el is vittem hozzá, és Lemos gróf elismerte, hogy igen jól választottam. Közölte a hölgyekkel, hogy véleménye szerint Spanyolország trónörököse kétségtelenül nagyon meg lesz elégedve a kegyencnővel, akit kiszemeltem a számára, s Catalinának is minden oka meglesz rá, hogy elégedett legyen szeretőjével, mert a fiatal herceg bőkezű, s amellett csupa szelídség és jóság. Végül közölte, hogy néhány nap múlva elviszi hozzájuk a herceget, mégpedig úgy, ahogy óhajtják, vagyis minden feltűnés és kíséret nélkül. Ezzel Lemos gróf elbúcsúzott a hölgyektől, s én vele együtt távoztam. Beszálltunk a hintóba, amely odavitt bennünket, és az utca végén várakozott ránk. A gróf elvitt a palotámig, megbízott, hogy másnap tájékoztassam tervünkről nagybátyját, s egyúttal kérjem meg a nevében, küldjön ezer pisztolt, hogy a tervet végre is hajthassuk.
Másnap pontosan be is számoltam a történtekről Lerma hercegnek. Csak egyvalamit hallgattam el előtte. Nem beszéltem neki Escipiónról; úgy tüntettem fel a dolgot, mintha én fedeztem volna föl Catalinát, hiszen az ember az előkelőségek előtt mindenben kiválónak akar látszani.
Mire kaptam is néhány fanyar bókot.
- Igen örülök, Gil Blas úr - jegyezte meg gúnyosan a miniszter -, hogy egyéb képességei mellett még az a képessége is megvan, hogy szolgálatkész szépségeket tud fölfedezni! Ha szükségem lesz ilyen hölgyekre, bizonyára megengedi, hogy önhöz forduljak.
- Kegyelmes uram - válaszoltam ugyanolyan hangnemben -, köszönöm a kitüntetést, de engedje megmondanom, hogy nehezen szánnám el magam rá, hogy effajta gyönyörökhöz juttassam excellenciádat. Señor Rodrigo oly régóta ellátja ezt a munkakört, hogy igazságtalanság volna megfosztani tőle.
A herceg elmosolyodott válaszomon, aztán témát változtatott: megkérdezte, nincs-e szüksége öccsének pénzre az üggyel kapcsolatban.
- Engedelmével, kegyelmes uram - mondtam -, arra kéri, hogy küldjön ezer pisztolt.
- Nos - felelte a miniszter -, vidd csak el neki az összeget, és mondd meg, hogy ne takarékoskodjon; fedezzen készséggel minden kiadást, amit a herceg eszközölni óhajt.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A spanyol trónörökös titkos látogatásáról s Catalinának adott ajándékairól
Azon nyomban elvittem ötszáz dupla pisztolt Lemos grófnak.
- Soha jobbkor nem jöhetett volna - mondta a gróf. - Beszéltem a trónörökössel, ráharapott a csalétekre, ég a vágytól, hogy Catalinával találkozhasson. Már ma éjszaka ki akar titokban osonni a palotából, hogy felkeresse. Így határozott, s már meg is történtek a szükséges intézkedések. Értesítse hát a hölgyeket, és adja át nekik ezt a pénzt. Legalább megtudják belőle, hogy nem valami közönséges udvarlót kell fogadniuk, s különben is a fejedelmek udvarlását mindig ajándéknak illik megelőznie. Minthogy ön is velünk jön, feltétlenül legyen itt ma este, amikor a herceg lefekszik. Ezenfelül gondoskodjék róla, hogy az ön hintaja (célszerűnek vélem ugyanis, hogy abban menjünk) éjfélkor a palota környékén várjon ránk.
Azon nyomban elmentem a hölgyekhez. Catalinával nem találkoztam, állítólag pihent, csak señora Menciával beszélgettem.
- Úrnőm - mondtam neki -, kegyeskedjék megbocsátani, hogy nappal kerestem fel, de nem tehettem másként. Értesítenem kell ugyanis, hogy Spanyolország trónörököse még ma éjjel meglátogatja önöket, és - tettem hozzá, markába nyomva a pénzes zacskót - íme: ezt az áldozatot küldi Vénusz templomába, hogy megnyerje az istenek kegyét. Amint látja, nem rossz ügynek nyertem meg önt.
- Végtelenül lekötelez - válaszolt a hölgy. - De mondja csak, señor Santillana: szereti-e a trónörökös a muzsikát?
- Bolondul érte - feleltem. - Nincs kedvesebb szórakozása, mint a halk lantpengetéssel kísért énekszó.
- Nagyszerű! - kiáltotta lelkesen doña Mencia. - Nagyon örülök, hogy ezt hallom öntől, unokahúgom ugyanis valóságos fülemüle, elragadóan tud játszani a lanton, ráadásul tökéletesen táncol is.
- Istenemre mondom - kiáltottam föl ezúttal én -, ez aztán a tökéletesség, nénémasszony! Nem is kell ennyi jó tulajdonságnak egyesülnie egy lányban, hogy megcsinálja a szerencséjét. Egy is elég volna hozzá!
Miután ilyenformán előkészítettem számára az utat, vártam, hogy elérkezzék az idő, amikor a trónörökös lefekszik. Akkor kiadtam az utasításokat a kocsisomnak, jómagam pedig fölkerestem Lemos grófot, aki közölte, hogy a trónörökös könnyebb rosszullétet fog színlelni, hogy minél előbb megszabaduljon társaságától, sőt le is fekszik, hogy lássák, csakugyan beteg, de egy óra múlva fölkel, s egy titkos lépcsőn, amely az udvarra vezet, kioson a palotából.
Miután a gróf elmondta, miben állapodtak meg, megmutatta, hova álljak, arra fognak menni. Olyan sokáig várakoztam ott, hogy már-már azt hittem, szerelmesünk másfelé ment, vagy elvesztette érdeklődését Catalina iránt. Mintha a nagyurak lemondanának az efféle szeszélyeikről, mielőtt kielégítették volna őket! Szóval, már azt hittem, ott felejtettek, amikor végre fölbukkant a közelemben két férfi. Miután kiderült, hogy ők azok, akiket vártam, a hintómhoz vezettem őket, beültek, én magam fölültem a kocsis mellé, hogy mutassam az utat, s a hölgyek házától mintegy ötvenlépésnyire megállítottam a hintót. Kézen fogva segítettem kiszállni Spanyolhon trónörökösének és kísérőjének, s elindultunk a ház felé. Közeledtünkre kinyílt a kapu, s mikor beléptünk, rögtön be is csukódott mögöttünk.
Az udvarban éppen olyan sötétség volt, mint amikor első ízben jártam a házban, noha tapintatból kiakasztottak a falra egy kis lámpát. De olyan gyönge fényt árasztott, hogy éppen csak az utat mutatta, de nem világított meg bennünket. Csak az volt a rendeltetése, hogy a kalandot még kellemesebbé tegye hősünk számára, aki az udvarban uralkodó sötétség után csakugyan meglepődött, amikor a rengeteg gyertyával megvilágított szobában megpillantotta a hölgyeket. A nagynéni és az unokahúg elegáns pongyolában voltak, s olyan kacéran festettek, hogy lehetetlenség volt büntetlenül rájuk nézni. Trónörökösünk señora Menciával is nagyon megelégedett volna, ha nem lett volna más választása, adott esetben azonban érthető, hogy az ifjú Catalina bájait részesítette előnyben.
- Nos, hercegem - kérdezte Lemos gróf -, ugye, hogy csinosabb nőket nem is találhattunk volna az ön számára?
- Mindkettőjük elragadó - felelte a herceg -, s biztos, hogy itt marad a szívem, mert ha húga el is utasítaná, rabul ejtené a nénje.
A nagynéninek címzett kecses bók után tömérdek hízelgő dolgot mondott Catalinának, s a lány igen szellemesen válaszolt a bókokra. Mivel az olyan úriembereknek, akik olyan szerepet játszanak, mint én ez alkalommal, bele szabad szólniok a szerelmesek beszélgetésébe, ha ezzel még tovább szítják a tüzet, közöltem a herceggel, hogy a hölgy gyönyörűen tud énekelni és játszani a lanton. Elragadtatva értesült Catalina ilyen természetű képességeiről, és sürgetni kezdte, hogy adjon ízelítőt tudásából. Catalina szívesen engedett a sürgetésnek, kezébe vette a lantot, amely már fel is volt hangolva, eljátszott néhány kedves dallamot, s olyan szívhez szólón énekelt, hogy a trónörökös a szerelemtől és gyönyörűségtől szinte önkívületben borult a lába elé. De ne ecseteljük tovább a dolgot, elégedjünk meg annak megállapításával, hogy a részegítő gyönyörben, amelyben a spanyol trón örököse elmerült, percként múltak az órák, s szinte erőszakkal kellett kiragadnunk a veszedelmes házból, mert közelgett a hajnal. A kerítő urak gyorsan hazaszállították a palotába, és lakosztályába kísérték. Aztán ők is hazatértek éppoly elégedetten, hogy sikerült összehozniuk egy kalandornővel, mintha legalábbis egy királylányt szereztek volna neki feleségül.
Másnap reggel elbeszéltem a történteket Lerma hercegnek, aki mindent tudni akart. Éppen befejeztem beszámolómat, amikor megérkezett Lemos gróf, és így szólt:
- Spanyolország trónörökösét annyira foglalkoztatja Catalina, olyan nagyon megtetszett neki, hogy minél többször látni akarja, s ki akar tartani mellette. Még ma szeretne vagy kétezer pisztol értékű drágakövet küldeni neki, de nincs egy árva fityingje sem. Tőlem kért segítséget. "Kedves Lemosom - mondta -, ezt az összeget azonnal meg kell szereznie számomra. Tudom, hogy terhelem vele, és túlságosan kihasználom, de mindezt megjegyzem magamnak, s ha egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy a hálán kívül másként is kifejezhetem elismerésemet azért, amit értem tett, nem fogja megbánni, hogy lekötelezett." Hercegem, feleltem, vannak barátaim, van hitelem, megszerzem, amit óhajt, s nyomban el is indultam.
- Nem nehéz eleget tennünk a trónörökös óhajának - fordult Lerma herceg unokaöccséhez. - Santillana elviszi önnek a pénzt, vagy ha óhajtja, meg is veszi a drágaköveket, mert kitűnően ért hozzájuk, különösen a rubinokhoz. Igaz, Gil Blas? - tette hozzá, és gúnyosan rám nézett.
- Nagyon rosszmájú, kegyelmes uram! - válaszoltam. - Látom, hogy meg akarja nevettetni a gróf urat a rovásomra.
Csakugyan az történt. Az unokaöcs megkérdezte, mi rejlik nagybátyja szavai mögött.
- Semmiség - felelte nevetve a herceg. - Csak annyi, hogy Santillana egyszer rubinra akart cserélni egy gyémántot, s csúnyán ráfizetett a dologra.
Örültem volna, ha a miniszter nem folytatja, de nem restellte a fáradságot, és elmesélte, hogyan szedett rá egy fogadóban Camila és don Rafael, s képes volt részletesen kitérni a számomra legkellemetlenebb körülményekre is. Miután jót mulatott, őexcellenciája utasított, hogy kísérjem el Lemos grófot. Elmentünk egy ékszerészhez, kiválasztottunk néhány drágakövet, megmutattuk a trónörökösnek, majd engem bíztak meg, hogy juttassam el a drágaköveket Catalinának. Utána hazamentem, kivettem kétezer pisztolt a herceg pénzéből, és kifizettem az ékszerészt.
Fölösleges kérdezni, hogy éjszaka kegyesen fogadtak-e a hölgyek, amikor megbízatásomnak megfelelően átadtam az ajándékot, egy pár gyönyörű fülönfüggőt az unokahúg részére. Mindketten el voltak ragadtatva a herceg szerelmének és bőkezűségének e megnyilvánulásától, fecsegni kezdtek, mint két szomszédasszony, s megköszönték, hogy ilyen nagyszerű barátot szereztem nekik. Túláradó örömükben megfeledkeztek magukról, s kiszaladt néhány szó a szájukon, ami gyanút ébresztett bennem, hogy nagy uralkodónk fiát egy szélhámosnővel hoztam össze. Szerettem volna tisztán látni, csakugyan ilyen remek dolgot műveltem-e, s azzal indultam haza, hogy felvilágosítást kérek Escipióntól.
Otthon éktelen ricsaj fogadott. Megkérdeztem, mi történt. Kiderült, hogy Escipión meghívta vacsorára vagy fél tucat barátját. Teli torokból énekeltek, és nagyokat röhögtek. Ez a vacsora semmi esetre se hasonlított a hét bölcs lakomájához.
Mikor a vendéglátó értesült hazaérkezésemről, így szólt a társasághoz:
- Semmi baj, uraim, csak a gazdám jött meg, ne zavartassák magukat, mulassanak csak tovább. Nekem egy kis beszédem van vele, de rögtön visszajövök.
Azzal jelentkezett nálam.
- Miféle ribillió ez? - kérdeztem. - Kicsodák a vendégei? Csak nem költők?
- Dehogyis - felelte. - Kár volna afféle alakokkal itatni meg az ön borát. Okosabban is fel tudom használni. Van a vendégeim közt egy nagyon gazdag fiatalember, aki részben a pénze, részben az ön befolyása révén álláshoz szeretne jutni. Az ő tiszteletére rendeztem, a lakomát. Valahányszor megiszik egy pohárral, mindannyiszor megemelem tíz pisztollal az önnek járó jutalékot. Hajnalig szeretném itatni.
- Ha így áll a dolog - válaszoltam -, menj csak vissza, és ne kíméld a boromat.
Nem találtam alkalmasnak a helyzetet, hogy Catalinát szóba hozzam, másnap reggel azonban, amikor felkeltem, így szóltam Escipiónhoz:
- Escipión, tudod, hogyan vagyunk egymással. Inkább úgy bánok veled, mintha a barátom volnál, s nem a cselédem, következésképpen nem volna szép tőled, ha becsapnál, ahogy a gazdákat szokás. Ne titkolózzunk hát egymás előtt. Elárulok neked valamit, amin meg fogsz lepődni, s te viszonzásul mindent elmondasz a hölgyekről, akikkel összehoztál. Magunk között szólva, az a gyanúm, hogy szélhámosok, akik minél együgyűbbnek tettetik magukat, annál rosszabbak. Ha feltevésem igaz, Spanyolország trónörökösének nem sok oka lesz rá, hogy megdicsérjen, mert elárulom, hogy neki szereztél szeretőt. Elvittem Catalinához, s beleszeretett.
- Señor - felelte Escipión -, ön túl jó hozzám, kénytelen vagyok hát őszinte lenni. Tegnap négyszemközt beszéltem a két hölgy komornájával, s ő elmesélte a történetüket. Szerintem nagyon mulatságos. Röviden elmondom, gondolom, nem fog haragudni érte.
- Catalina - folytatta - egy aragóniai kurtanemes leánya. A csinos, de szegény kislány tizenöt éves korában árvaságra jutott, s férjhez ment egy vén katonatiszthez, aki Toledóba vitte, s fél év múlva meghalt, miután inkább apa, mint férj módján bánt vele. Catalinára néhány ruhadarab és háromszáz pisztol készpénz maradt örökségül. Aztán társult señora Menciával, aki akkor még divatban volt, noha már hanyatlóban volt csillaga. A két barátnő együtt lakott, s olyan életmódot folytatott, amely fölkeltette a rendőrség figyelmét. Ez nem volt ínyére a két hölgynek, s mérgében vagy miért, hirtelen elhagyta Toledót, és Madridban telepedett le. Körülbelül két éve laknak itt, anélkül, hogy a szomszédságban lakó nőkkel érintkeznének. De csak most jön a java: két kis házat vettek bérbe, a két házat egy fal választja el egymástól. A pincében van egy lépcső, amelyen át lehet menni egyikből a másikba. Señora Mencia az egyik házban lakik egy fiatal komornával, a katonatiszt özvegye pedig a másikban egy vénasszonnyal, akiről azt állítja, hogy a nagyanyja. Szóval az aragóniai hölgy hol úgy szerepel, mint egy unokahúg, akit nagynénje nevelt föl, hol mint nagyanyja védőszárnyai alatt élő kislány. Az unokahúg szerepében Catalina a neve, az unokáéban Sirena.
A Sirena név hallatára elsápadtam, és félbeszakítottam Escipiónt:
- Micsoda? Ne ijessz meg! Jaj, attól tartok, hogy ez az átkozott aragóniai lány Calderón szeretője!
- Hát persze - felelte Escipión. - Az hát! Azt hittem, örülni fog, ha megtudja.
- Hogy képzeled? - válaszoltam. - Nem hogy örülnék neki, inkább kétségbe ejt! Nem érted, milyen következményei lehetnek?
- Szavamra mondom, nem - felelte Escipión. - Ugyan mi baj lehetne belőle? Egyáltalán nem biztos, hogy don Rodrigo rájön, mi történik, de ha ön mégis fél tőle, hogy rájön, csak szólnia kell a miniszterelnöknek. Mondjon el neki mindent úgy, ahogy van, a miniszterelnök látni fogja, hogy ön jóhiszeműen járt el, s ha a későbbiekben Calderón ártani próbálna önnek őexcellenciájánál, tisztában lesz vele, hogy csak a bosszúvágy készteti rá.
Escipión szavai eloszlatták aggodalmamat. Követtem a tanácsát. Értesítettem Lerma herceget a kellemetlen fölfedezésről. Igyekeztem szomorú képet vágva előadni a dolgot, hogy meggyőzzem: mennyire bánt, hogy akaratlanul a trónörökös kezére játszottam don Rodrigo szeretőjét. A miniszter azonban egyáltalán nem sajnálta kegyencét, sőt gúnyolódott rajta. Aztán utasított, hogy hagyjam, menjen minden a maga útján, hiszen Calderón számára végül is csak dicsőséget jelent, ha ugyanazt a nőt szeretheti, mint Spanyolország trónörököse, s a hölgy vele sem bánik rosszabbul, mint a trónörökössel. Ismertettem a tényállást Lemos gróffal is, aki biztosított támogatásáról arra az esetre, ha az első titkár rájönne a cselszövényre, s megpróbálna a herceg előtt befeketíteni.
Abban a hiszemben, hogy ezzel a lépéssel elejét vettem a veszélynek, hogy szerencsém csónakja zátonyra fut, nem aggódtam többé.
Továbbra is el-elkísértem a trónörököst Catalinához, azaz a szép Sirenához, aki ügyesen elintézte, hogy azokon az éjszakákon, amelyeket a felséges vetélytárssal töltött, távol tartsa a háztól don Rodrigót.
Említettem már, hogy reggelenként rendszerint egész tömeg gyűlt össze előszobámban, különféle ajánlatokat akartak tenni, én azonban nem voltam hajlandó meghallgatni őket, hanem az udvar szokása szerint, vagy talán inkább fontoskodásból, minden kérelmezőnek azt mondtam:
- Írjon egy följegyzést.
Annyira rászoktam, hogy egyszer ezt feleltem palotám tulajdonosának is, aki arra akart emlékeztetni, hogy már egy esztendeje nem fizettem lakbért. Ami a mészárost meg a péket illeti, megkíméltek a fáradságtól, hogy tőlük is följegyzést kérjek, mert minden hónapban pontosan beállítottak a számlával. Escipión, aki oly jól tudott utánozni, hogy az utánzat mondhatni már-már fölért az eredetivel, ugyanígy járt el azokkal, akik őhozzá fordultak, hogy megkérjék, vegyen rá, hogy szívességet tegyek nekik.
Volt még egy nevetséges szokásom, amiről ugyancsak nem állítom, hogy dicsőségemre válik: voltam olyan ízetlen, és úgy beszéltem a nagyurakról, mintha közéjük tartoznék. Ha például Alba herceg, Osuna herceg vagy Medina Sidonia herceg került szóba, minden teketória nélkül csak Albának, Osunának, Medina Sidoniának neveztem őket. Egyszóval, olyan nagyképű és hiú lettem, mintha nem is az apám meg az anyám fia lettem volna. A szegény komorna meg szegény öreg inas eszembe se jutott, nem érdekelt, jól élnek vagy nyomorognak-e Szicíliában. Az udvarnak megvan az a jó tulajdonsága, mint a Léthe folyamnak: elfeledteti velünk rokonainkat és barátainkat, ha rosszul megy a soruk.
Szóval, szinte már nem is emlékeztem a családomra, amikor egy délelőtt azzal állított be egy fiatalember, hogy szeretne négyszemközt beszélni velem egy kicsit. Bevezettem a dolgozószobámba, s mivel alacsony származású embernek gondoltam, le se ültettem, csak megkérdeztem, mit akar.
- Mi az, señor Gil Blas, már meg se ismer? - kérdezte.
Hiába vettem figyelmesen szemügyre, kénytelen voltam bevallani, hogy egyáltalán nem emlékszem az arcára.
- Pedig egy városból származunk - jelentette ki. - Oviedói vagyok, Beltrán Muscada fia, a fűszeresé, aki az ön kanonok nagybátyja mellett lakik. Én bizony megismertem önt. Sokat játszottunk együtt gallina ciegá[76]-t.
- Gyermekkori szórakozásaimról csak nagyon homályos emlékeim vannak - feleltem. - Az a sok minden, ami azóta foglalkoztatott, elfelejtette velem őket.
- Azért jöttem Madridba - folytatta a fiatalember -, hogy elszámoljak apám itteni üzletfelével. Sokat hallottam önről. Azt beszélik, nagy kegyben áll az udvarban, s máris gazdag, mint egy zsidó. Fogadja szerencsekívánataimat. Ha visszatérek Oviedóba, közlöm családjával a jó hírt, bizonyára odalesznek az örömtől.
Illetlenség lett volna, ha nem kérdezem meg, hogy volt apám, anyám és nagybátyám, amikor eljött Oviedóból, de olyan fagyosan tettem eleget a kötelességemnek, hogy a fűszeresnek nem volt alkalma rokoni érzületemet megcsodálni. Meg is mondta. Megbotránkozott azok iránt érzett közönyömön, akiket szeretnem illett volna. S mivel őszinte s szókimondó fiatalember volt, nyersen így szólt:
- Azt hittem, több gyöngédséget és ragaszkodást érez szülei iránt. Miért kérdezősködik felőlük ilyen ridegen? Mintha el is felejtette volna őket. Tudja, hogy élnek? Ha nem, hát tudja meg, hogy apja és anyja még mindig dolgozik, s a derék Gil Pérez kanonok már nagyon öreg, súlyos beteg, és a végét járja. A rokonság kötelez! - folytatta - s mivel önnek módjában van jót tenni szüleivel, barátilag tanácsolom, küldjön nekik évenként kétszáz pisztolt. Ennyi segítséggel könnyebbé és boldogabbá teszi az életüket, s önmagától sem von meg semmit.
Nemhogy megindultam volna azon, amit családomról mondott, egyetlen gondolatom az volt, hogy a fiatalember kérés nélkül tanácsot mert adni. Lehet, hogy ha ügyesebb, meg tud győzni, őszinteségével azonban csak felingerelt. Ezt ő is észrevette abból, hogy megvetően hallgatok, s folytatta a rábeszélést, de most már inkább gúnyosan, mint barátságosan, úgyhogy végül is elfogyott a türelmem.
- Ez már mégiscsak túlzás! - törtem ki hevesen. - Hagyjon békén, Muscada úr, ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem tartozik önre, menjen atyja üzletfeléhez, és számoljon el vele! Nem ön fog megtanítani rá, mi a kötelességem! Sokkal jobban tudom, mi a teendőm az adott helyzetben, mint ön!
Azzal kitaszigáltam dolgozószobámból a fűszerest, mondván, hogy menjen csak vissza Oviedóba, és mérje tovább a borsot és a szegfűszeget.
Mégsem hagyott nyugton, amit mondott, szemrehányást tettem magamnak, hogy hálátlan fiú vagyok, és elérzékenyültem. Eszembe jutott, miként gondoskodtak gyermekkoromban rólam és neveltetésemről; eszembe jutott, mivel tartozom szüleimnek, elmélkedéseimet néha hálarohamok kísérték, de nem lett semmi következményük. Jó szándékomat csakhamar elnyomta hálátlanságom, s a feledés sötét fátylát borította rá. Nagyon sok apának vannak ilyen gyermekei.
Megszállt a mohóság és a becsvágy, s egészen megváltoztatta természetemet. Teljesen elvesztettem víg kedélyemet, szomorú lettem és töprengő, egyszóval ostoba állat. Fabricio, látva, hogy csupán a vagyonszerzés foglalkoztat, s tőle teljesen elszakadtam, csak ritkán látogatott meg. Mégse tudta megállani, hogy egyszer meg ne mondja a véleményét.
- Az igazság az, Gil Blas, hogy nem is ismerek rád. Mielőtt az udvarba kerültél volna, mindig nyugodt voltál. Most meg mindig izgatott vagy. Egyik tervet a másik után szövöd, hogyan gazdagodhatnál meg, s minél több pénzt gyűjtesz össze, annál többre vágyol. Ráadásul - nem is tudom, elmondjam-e? - már nem tárod ki előttem a szíved, nem vagy őszinte hozzám, holott ez a legszebb a barátságban. Éppen ellenkezőleg: magadba zárkózol, s eltitkolod előlem, amit a lelked mélyén érzel. Sőt, látom, még az is nehezedre esik, hogy kedves légy hozzám. Egyszóval, Gil Blas már nem az a Gil Blas, akinek megismertem.
- Azt hiszem, tréfálsz - válaszoltam eléggé ridegen. - Semmiféle változást nem veszek észre magamon.
- Ne aszerint ítélj; hogy te milyennek látod magad - vágott vissza. - Elfogult vagy önmagad iránt. Hidd el nekem, hogy csakugyan átalakultál. Beszélj őszintén barátom: olyan viszonyban vagyunk, mint régebben? Ha reggelenként bekopogtattam hozzád, magad nyitottál ajtót, sokszor még félálomban, s én minden teketória nélkül beléphettem a szobádba. S ma? Micsoda különbség! Inasaid vannak. Megváratnak az előszobában, s be kell jelentsenek, hogy beszélhessek veled. S mindezek után hogyan fogadsz te? Fagyos udvariassággal, megjátszva a nagyurat. Mintha látogatásaim kezdenének terhedre lenni. Azt hiszed, jólesik az ilyenféle fogadtatás olyasvalakinek, aki pajtásának tartott? Nem, Santillana, az ilyen fogadtatást nem szeretem. Isten veled, váljunk el barátságban. Te megszabadulsz valakitől, aki nem jó szemmel nézi, amit csinálsz, s én megszabadulok egy újgazdagtól, aki félreismeri önmagát és helyzetét.
Szemrehányásai nem indítottak meg, inkább fölingereltek; hagytam, hadd menjen, a kisujjamat se mozdítottam, hogy visszatartsam. Akkori lelkiállapotomban egy költő barátságát nem éreztem elég drágának ahhoz, hogy elvesztése miatt bánkódjam. Megvigasztalt, hogy néhány alacsonyabb rangú udvari tisztviselő társaságában lehetek, akihez nem is régi és nem is nagyon szoros ízlésbeli kapcsolat fűzött. Új ismerőseim közül a legtöbb olyan ember volt, akiről azt se tudtam, honnan jött, s csak szerencsecsillagának köszönhette, hogy oda jutott, ahová jutott. Már mindegyikük könnyen élt, s a szerencsétlenek - akik saját érdemüknek tulajdonították azt, amivel csupán a király jóindulata halmozta el őket - éppúgy elfeledték, hogy kicsodák, mint jómagam. Abban a tévhitben ringatóztunk, hogy fölöttébb tiszteletreméltó személyiségek vagyunk. Ó, szerencse! Íme, így osztogatod te leggyakrabban kegyeidet! A sztoikus Epiktétosz nem ok nélkül hasonlított olyan előkelő hölgyhöz, aki az inasaival üzekedik.
Egy este, miután a vacsoravendégek eltávoztak, s négyszemközt maradtam Escipiónnal, megkérdeztem tőle, mit csinált aznap.
- Remek fogást - felelte. - Azon fáradozom, hogy még gazdagabbá tegyem önt. Szeretném, ha feleségül venné egy ismerős ékszerész egyetlen leányát.
- Egy ékszerész leányát? - kiáltottam föl megvetéssel. - Elment az eszed? Képes vagy egy polgárleányt ajánlani nekem? Ha az ember már elért bizonyos rangot, és megvetette a lábát az udvarban, azt hiszem, magasabbra kell törekednie.
- Ugyan, uram - vágott vissza Escipión -, ne így fogja fel a dolgot. Gondoljon arra, hogy mindig a férfi nemesi volta a lényeg, s ne legyen válogatósabb, mint az a sokezer nemesúr, akit el tudnék sorolni. Tudja, hogy a lány, akiről szó van, legalább százezer dukát hozományt kap? Hát nem gyönyörű ékszer egy ilyen házasság?
Mikor meghallottam, hogy ilyen hatalmas összegről van szó, mindjárt engedékenyebb lettem.
- Megadom magam - mondtam titkáromnak. - A hozomány meggyőzött. Mikor juttatsz hozzá?
- Csak lassan a testtel, uram - felelte. - Egy kis türelmet kérek! Előbb közölnöm kell a dolgot az apával, és meg kell szereznem a beleegyezését.
- Remek! - kacagtam föl. - Szóval még csak itt tartasz? Ez aztán igazán előrehaladott állapotban lévő házassági terv!
- Sokkal inkább az, mint gondolja - vágott vissza Escipión. - Csak egy órát kell beszélgetnem az ékszerésszel, és felelek érte, hogy beleegyezik. Mielőtt azonban továbbmennénk, kössünk alkut, ha nincs ellenére. Tegyük föl, hogy hozzájuttatom százezer dukáthoz. Mennyit kapok belőle?
- Húszezret - válaszoltam.
- Hála az égnek! - kiáltott föl. - Azt hittem, hálája legföljebb tízezerre rúg majd. Ezúttal túltett rajtam bőkezűség dolgában. Hát akkor holnap meg is kezdem a tárgyalásokat. Ne hívjanak Escipiónnak, ha nyélbe nem ütöm ezt a házasságot!
Két nap múlva csakugyan így szólt hozzám:
- Beszéltem señor Gabriel de Saleróval. (Ez volt a neve az ékszerésznek.) Úgy földicsértem előtte az ön befolyását és erényeit, hogy javaslatom meghallgatásra talált: hajlandó önt vejéül elfogadni. Megkapja a lányt a százezer dukáttal együtt, ha kézzelfoghatóan be tudja bizonyítani az ékszerésznek, hogy csakugyan a miniszter kegyence.
- Ha csak ez kell - mondtam erre Escipiónnak -, hamarosan férj lesz belőlem. De mondd csak, láttad a lányt? Milyen?
- Nem olyan szép, mint a hozománya. Magunk között szólva, ez a gazdag örökösnő nem túlságosan csinos teremtés, de önt ez szerencsére nem nagyon érdekli.
- Csakugyan nem, Escipión fiam, szavamra mondom. Mi, udvari emberek, csak a házasság kedvéért házasodunk. A szépséget csak barátaink feleségében keressük, s ha véletlenül a mi feleségünk is szép, oly kevéssé törődünk vele, hogy fölöttébb igazuk van az asszonyoknak, ha megbüntetnek miatta.
- Még nem mondtam el mindent - folytatta Escipión. - Señor Gabriel ma este vacsorát ad az ön tiszteletére. Megegyeztünk abban, hogy ön nem fog beszélni a tervezett házasságról. Több kereskedő barátját meghívta a vacsorára, s azt akarja, hogy ön mint egyszerű vendég szerepeljen, holnap pedig ő jön vacsorára önhöz ugyanilyen módon. Amint látja, olyan ember, aki előbb tanulmányozni akarja önt, mielőtt a következő lépést megtenné. Jó volna, ha ügyelne rá, hogy viselkedik a jelenlétében.
- Egye fene! - szakítottam félbe öntelten. - Tanulmányozzon csak, amennyit kedve tartja. Én csak nyerhetek a dolgon.
Mindez pontról pontra megtörtént. Escipión elvitt az ékszerészhez, aki olyan nyájasan fogadott, mintha már sokszor találkoztunk volna. Derék polgárember volt, mint mondani szoktuk: hasta porfiar[77] udvarias. Bemutatta a feleségét, señora Eugeniát és a lányát, Gabrielát. Bókokkal árasztottam el őket, de a megállapodást nem szegtem meg. Szépen megfogalmazott semmiségeket, udvari szólamokat mondtam nekik.
Gabrielát nem találtam csúnyának, akármit mondott is róla a titkárom, lehet, hogy azért, mert rendkívül elegánsan volt öltözve, vagy mert - hogy úgy mondjam - a hozományán keresztül néztem. Micsoda gyönyörű háza volt señor Gabrielnak! Azt hiszem, a perui bányákban sincs annyi ezüst, amennyi abban a házban volt. Mindenütt ez a fém volt látható ezerféle formában. Mindegyik szoba egy-egy kincstár volt, főként az, amelyikben asztalhoz ültünk. Micsoda látvány egy vő szemének! Leendő apósom a vacsora fényének emelése érdekében meghívott még öt-hat kereskedőt, csupa méltóságteljes és unalmas alakot. Csak az üzletről folyt a szó; társalgásuk inkább üzleti tárgyalás volt, mint együtt vacsorázó barátok beszélgetése.
Másnap este én láttam vendégül az ékszerészt. Minthogy ezüstneműm nem volt, amivel elkápráztathattam volna, egyéb fogáshoz folyamodtam. Azokat a barátaimat hívtam meg a vacsorára, akik a legelőkelőbb szerepet vitték az udvarnál, csupa becsvágyó embert, akikről tudtam, hogy nem szabnak határt vágyaiknak. Ők aztán csak magas méltóságokról, s fényes, jól jövedelmező állásokról beszéltek, amelyeket el óhajtottak érni. Ez meg is tette a kellő hatást. Gabriel, a polgár egészen belekábult a sok nagyzolásba, s ezekhez az urakhoz mérten jelentős vagyona ellenére is jelentéktelen senkinek érezte magát. Ami engem illet, megjátszottam a szerény embert. Kijelentettem, hogy közepes vagyonnal is megelégednék, mondjuk húszezer dukát jövedelemmel, mire rang- és pénzéhes vendégeim kiabálni kezdtek, hogy nincs igazam, mert az, akit úgy szeret a miniszterelnök, mint engem, nem elégedhetik meg ilyen kevéssel. Leendő apósom mohón leste minden szavukat, s úgy vettem észre, nagyon elégedetten tért haza.
Escipión már másnap délelőtt felkereste és megkérdezte, megnyertem-e tetszését.
- El vagyok ragadtatva - felelte a polgár. - Az a fiatalember megnyerte a szívemet. De - tette hozzá - régi barátságunkra kérem, señor Escipión, beszéljen velem őszintén. Minden embernek megvan a maga gyöngéje, mint ön is tudja. Árulja el, mi a gyöngéje señor Santillanának. Kártyás? Szoknyabolond? Miféle rosszra való hajlama van? Könyörgök, ne titkolja el!
- Señor Gabriel, ön megsért, amikor ilyet kérdez - felelte a házasságközvetítő. - Az ön érdekei számomra fontosabbak, mint gazdáméi. Javasolnám-e vajon, hogy fogadja vejéül, ha valami olyan rossz szokása volna, amely az ön lányát esetleg boldogtalanná teszi? Szó sincs róla, ennél sokkal hívebb szolgája vagyok önnek. Magunk közt szólva, szerintem az egyetlen hibája az, hogy nincs semmilyen hibája. Fiatalember létére túlságosan józan.
- Annál jobb - jelentette ki az ékszerész. - Ennek csak örülök. Menjen, barátom, megnyugtathatja gazdáját, hogy megkapja lányom kezét. Akkor is neki adnám, ha nem volna a miniszter kedvence.
Mikor titkárom beszámolt erről a beszélgetésről, azonnal rohantam Saleróhoz, hogy megköszönjem irántam tanúsított jóakaratát. Addigra már közölte elhatározását feleségével és leányával. S ők a szíves fogadtatással adták értésemre, hogy ellenkezés nélkül belemennek a dologba. Leendő apósomat elvittem Lerma herceghez, akit előző nap tájékoztattam a dologról, és bemutattam neki. Őexcellenciája nagyon nyájasan fogadta az ékszerészt, s kifejezte örömét, hogy olyan embert választott vejéül, akit ő is nagyon szeret, és akinek pályafutását elő akarja segíteni. Aztán kitért jó tulajdonságaimra, és annyi jót mondott rólam, hogy a derék Gabriel azt hitte, nagyúri személyemben Spanyolország legpompásabb férjjelöltjét szerezte meg lánya számára. Annyira megörült a dolognak, hogy könnyes lett a szeme. Mikor elváltunk egymástól, szorosan magához ölelt, és azt mondta:
- Fiam! Olyan türelmetlenül várom a pillanatot, amikor Gabriela férje lesz, hogy legkésőbb egy hét múlva megtartják az esküvőt.
Hagyjuk egy időre a házasságomat. Életem történetének időrendje azt kívánja, hogy most mondjam el, milyen szolgálatot tettem hajdani gazdámnak, don Alfonsónak. Tökéletesen megfeledkeztem a lovagról, elmondom hát, milyen alkalomból jutott az eszembe.
Akkortájt ürült meg Valencia városának kormányzói széke. Don Alfonso de Leyva akkor jutott az eszembe, amikor ezt a hírt megtudtam. Úgy gondoltam, hogy ez az állás pompásan megfelelne neki, s talán nem is annyira barátságból, mint inkább feltűnési vágyból elhatároztam, hogy ki fogom eszközölni a részére. Azt képzeltem, hogy ha sikerül, végtelenül nagyot növök majd a szemében. Szóval Lerma herceghez fordultam. Elmondtam, hogy intéző voltam don César de Leyvánál és a fiánál, minden okom megvan rá, hogy mindkettőjüket csak dicsérjem, s ezért bátorkodom megkérni, hogy juttassa a valenciai kormányzóságot vagy az apának, vagy a fiának.
- Nagyon szívesen, Gil Blas - felelte a miniszter. - Örülök, hogy ilyen hálás és nemes lelkű vagy. Egyébként olyan család érdekében szóltál, amelyet magam is nagyra becsülök. A Leyvák hű alattvalói a királynak, csakugyan megérdemlik ezt az állást. Tetszésed szerint rendelkezhetsz felőle. Ezt adom neked nászajándékul.
Tervem sikerén fellelkesülve azon nyomban Calderónhoz siettem, hogy kiállíttassam don Alfonso részére a királyi adománylevelet. Rengeteg ember várta tiszteletteljes csöndben, hogy don Rodrigo fogadja. Keresztülfurakodtam a tömegen a dolgozószoba ajtajához, amely azonnal ki is nyílt előttem. A jó ég tudja, hány lovag, katonatiszt és egyéb előkelőség volt odabent. Calderón sorra meghallgatta őket. Érdemes volt megfigyelni, mennyire nem egyformán bánt velük. Egyeseket csak könnyed fejbólintással üdvözölt, másokat meghajtásával tüntetett ki, s el is kísérte őket dolgozószobája ajtajáig. Udvariasságába a tiszteletnek, hogy úgy mondjam, sokféle árnyalatát vegyítette. Azt is észrevettem, hogy néhány lovag, akit bosszantott, hogy alig szentel nekik figyelmet, elátkozza magában a kínos helyzetet, hogy egy ilyen alak előtt kell csúszni-másznia. De olyanok is akadtak, akik kinevették magukban önteltségét, nagyképűségét. De hiába gyűjtöttem ilyen megfigyeléseket, képtelen voltam okulni belőlük. Saját dolgozószobámban magam is ugyanígy viselkedtem, nem érdekelt, hogy önteltségemet helyeslik vagy elítélik-e, a fontos csak az volt, hogy megalázkodjanak előtte.
Don Rodrigo pillantása véletlenül rám esett, hirtelen otthagyta a nemesurat, aki éppen előadta neki kérelmét, hozzám lépett és megölelt, méghozzá olyan barátságosan, hogy meglepődtem.
- Ó, kedves kartársam - kiáltott föl -, minek köszönhetem a szerencsét, hogy itt láthatom? Miben lehetek szolgálatára?
Elmondtam, miért kerestem föl, mire a lehető legnyájasabban biztosított felőle, hogy kérésemet már másnap ugyanerre az időpontra teljesíti is. De nem érte be ennyivel, hanem udvariasan kikísért egészen az előszoba ajtajáig, ameddig egyébként csak a nagyurakat szokta kikísérni, ott ismét megölelt.
"Vajon mit jelenthet ez a nagy udvariasság? - töprengtem elmenőben. - Vajon minek az előjele? Csak nem azon töri a fejét Calderón, hogy vesztemet okozza? Vagy a barátságomat akarja megnyerni? Talán érzi, leáldozóban van a napja, s azért olyan udvarias irányomban, mert engem akar megkérni, hogy lépjek közbe az érdekében a főnökünknél?" - Nem tudtam, melyik feltételezés mellett állapodjam meg. Amikor másnap megint felkerestem, ugyanúgy bánt velem, valósággal elhalmozott bókokkal és hízelgésekkel. Igaz, hogy azoknak a rovására, akik aznap kihallgatásra jelentkeztek nála. Volt, akit nyersen elintézett, volt, akivel ridegen bánt, csaknem mindenkit megsértett. De történt valami, ami mindenkit többé-kevésbé elégtétellel töltött el. Nem hallgathatom el az esetet. Intésül szolgálhat minden hivatalnoknak és titkárnak, aki elolvassa.
Calderón elé lépett egy nagyon egyszerűen öltözött ember, akinek a külseje nem árulta el, hogy ki lehet, s valami folyamodványról kezdett beszélni, amelyet saját szavai szerint Lerma hercegnek nyújtott be. Don Rodrigo jóformán rá sem nézett a lovagra, csak nyersen rászólt:
- Hogy hívják, barátom?
- Gyermekkoromban Francillónak neveztek - felelte hidegvérrel a lovag -, aztán don Francisco de Zúñigának, most pedig de Pedrosa gróf a nevem.
Calderón e szavakra meghökkent, s mivel ráeszmélt, hogy előkelő emberrel van dolga, mentegetőzni akart:
- Bocsánatot kérek, señor, hogy nem ismertem meg, és...
- Nem kell bocsánatot kérned - szakította félbe méltóságteljesen Francillo. - Éppúgy fütyülök rá, mint az udvariatlanságodra. Tanuld meg, hogy egy miniszteri titkárnak kötelessége minden rendű és rangú emberrel udvariasan bánni. Ha hiúságod arra késztet, hogy gazdád képviselőjének tekintsd magad, ám legyen. De ne feledd el, hogy akkor is csak az inasa vagy.
A gőgös don Rodrigót nagyon bántotta ez az eset. Mégse okult belőle. Én azonban megjegyeztem magamnak. Elhatároztam, hogy kihallgatásaim alkalmával óvatos leszek, s legföljebb a némákkal fogok pimaszkodni. Mivel a don Alfonso nevére szóló királyi adománylevél csakugyan elkészült, magamhoz vettem és külön futárral elküldtem a fiatal nemesúrnak, Lerma herceg levelével együtt, amelyben őexcellenciája értesítette, hogy a király kinevezte Valencia kormányzói székébe. Én nem üzentem meg, milyen szerepem volt a kinevezésben, megírni sem akartam, szerettem volna élőszóban közölni volt gazdámmal, s így okozni neki kellemes meglepetést, ha majd eljön az udvarba letenni az esküt, mielőtt állását elfoglalná.
Térjünk vissza az én szép Gabrielámhoz. Tehát egy hét múlva kellett volna feleségül vennem. Mindkét részről nagyban készülődtünk a ceremóniára. Salero díszes ruhákat varratott a leendő fiatalasszony számára, én meg fogadtam mellé egy komornát, egy lakájt meg egy öreg inast, mindhármat Escipión javaslata nyomán, aki még nálam is türelmetlenebbül várta a napot, amikor leszámolják markomba a hozományt.
E várva várt nap előestéjén leendő apósomnál vacsoráztam egy csomó nagybácsi, nagynéni, unokaöcs és unokahúg társaságában. Tökéletesen megjátszottam az álszent vő szerepét. Rengeteget bókoltam az ékszerésznek és a feleségének, úgy viselkedtem, mint aki szenvedélyesen szerelmes Gabrielába, s elbájoltam az egész családot, miközben türelmesen hallgattam lapos társalgásukat és polgári okoskodásukat. Ilyenformán türelmem jutalmaképpen sikerült megnyernem valamennyi családtag tetszését. Egy se akadt köztük, aki szemmel láthatóan ne örült volna, hogy rokonságba kerül velem.
Vacsora után a társaság átvonult egy nagy terembe, ahol énekes zenekari hangversenyt hallgattunk végig. Noha nem a legjobb madridi művészeket válogatták össze, a koncert nem is volt rossz. Néhány vidám, fülbe mászó dallam olyan jó hangulatba ringatott, hogy táncra perdültünk. Isten tudja, milyen lehetett ez a tánc, ha engem Terpszikhoré tanítványának néztek, holott én e művészetnek csupán az elemeit ismertem, két-három táncórán sajátítottam el őket Chaves márkinőnél, egy kis táncmestertől, aki az apródokat oktatta! Miután kellemesen elszórakoztunk, elérkezett a hazatérés ideje. Nem fukarkodtam a bókokkal és csókokkal.
- Isten önnel, vőm uram - ölelt meg Salero -, holnap reggel viszem a hozományt fényes, aranytallérokban.
- Örömmel fogom látni, kedves apósom - feleltem. Aztán jó éjszakát kívántam az egész családnak, beültem a kapu előtt várakozó hintómba, és elindultam haza, a palotám felé.
Alig távolodtam el vagy kétszáz lépésnyire señor Gabriel házától, amikor tizenöt-húsz, karddal és karabéllyal fölfegyverzett, részben gyalogos, részben lovas katona fogta körül hintómat, és "A király nevében!" kiáltással megállította. Durván kiráncigáltak a hintómból, belöktek egy utazókocsiba, a lovagok parancsnoka beült mellém, és utasította a kocsist, hogy hajtson Segoviába. Azt hittem, hogy egy becsületes alguacil ül mellettem. Tudni szerettem volna, miért tartóztattak le, s megkérdeztem tőle, ő azonban az efféle urak szokott modorában, vagyis durván csak annyit felelt, hogy nem tartozik nekem számadással. Megjegyeztem, hogy talán valami tévedés történt.
- Szó sincs róla - felelte. - Biztos, hogy nem tévedtem. Ön señor de Santillana, s azt a parancsot kaptam, hogy oda vigyem, ahová viszem.
Mivel erre nem volt mit felelnem, a hallgatás mellett döntöttem. Az éjszaka hátralévő részében néma csöndben hajtottunk végig a Manzanares mentén. Colmenarban lovakat váltottunk, s estére megérkeztünk Segoviába, ahol bezártak a várbörtönbe.
Először egy cellába dugtak, s ott hagytak a szalmán, mint valami halálra ítélt gonosztevőt. Még nem éreztem át bajomat a maga teljességében, s így nem kesergéssel töltöttem az éjszakát, hanem megpróbáltam kitalálni, mi idézhette elő a csapást. Semmi kétségem nem volt felőle, hogy Calderón műve a dolog. De hiába gyanúsítottam azzal, hogy mindenre rájött, sehogy sem értettem, hogyan tudta rávenni Lerma herceget, hogy ilyen kegyetlenül bánjon velem. Hol arra gondoltam, hogy őexcellenciája tudta nélkül tartóztattak le, hol meg arra gyanakodtam, hogy ő maga börtönöztetett be valamilyen politikai okból, hiszen a miniszterek néha megteszik az ilyesmit kegyenceikkel.
Már e különféle feltevések is erősen fölizgattak, amikor egy parányi rácsos ablakon át behatolt a nappali világosság, s szemem elé tárult cellám teljes borzalmasságában. Mérhetetlen szomorúság fogott el a látványra, s szemeim a könnyek kiapadhatatlan forrásaivá lettek, boldogságom emléke táplálta őket. Miközben teljesen átadtam magam a fájdalomnak, belépett a zárkába egy börtönőr, kenyeret meg egy korsó vizet hozott: ez volt egész napi táplálékom. Rám nézett, s látva, hogy arcom könnyben ázik, börtönőr létére is elfogta a szánalom, és megszólított:
- Ne keseredjen el, fogoly úr! Nem szabad ilyen érzékenyen fogadni a sors csapásait. Ön még fiatalember, majd lát még jobb időket is. Addig is fogyassza jó étvággyal a király kenyerét[78].
Vigasztalóm e szavakkal - amelyekre csak panaszos nyögéssel válaszoltam - elhagyta a zárkát; én pedig egész nap csak rossz csillagomat átkoztam, s eszembe se jutott megenni a kosztot, mert jelenlegi helyzetemben úgy éreztem, hogy az étel nem a király jóságának, hanem inkább haragjának a jele, hiszen ahelyett, hogy enyhítené, csak meghosszabbítja a szerencsétlen rab szenvedéseit.
Közben beesteledett, s nemsokára éktelen kulcszörgésre lettem figyelmes. A zárkaajtó kinyílt, s a következő pillanatban egy férfi lépett be gyertyával a kezében. Közelebb jött, és megszólított:
- Señor Gil Blas, egy régi barátja áll ön előtt. Don Andrés de Tordesillas vagyok, egy fedél alatt laktam önnel Granadában, az érsek udvari embere voltam akkoriban, amikor ön e főpap kegyeltje volt. Ön kérte meg az érseket, ha még emlékszik rá, hogy vesse latba befolyását az érdekemben, s az érsek ki is neveztetett valamilyen állásba Mexikóba. De én nem szálltam hajóra, hogy az Indiákra[79] utazzam, hanem Alicante városában maradtam. Ott feleségül vettem a várparancsnok lányát, s egy sor kaland után, amelyekről majd még beszámolok, én lettem a segoviai börtön parancsnoka. Szerencséje van - folytatta -, hogy éppen abban az emberben, akinek az volna a feladata, hogy minél rosszabbul bánjon önnel, barátjára talált, aki mindent el fog követni, hogy rabsága szigorán enyhítsen. Határozott parancsot kaptam, hogy ne engedjem beszélni senkivel, hálni csak szalmán hagyjam, s táplálékul csak kenyeret és vizet adjak önnek. De hát sokkal emberségesebb vagyok, semhogy ne éreznék együtt önnel nagy bajában, azonfölül meg szívességet is tett nekem, s a hála, amely eltölt ön iránt, erősebb, mint a kapott parancsok. Eszem ágában sincs eszközéül szolgálni a kínzásoknak, amelyekkel sújtani óhajtják, sőt szeretném a tőlem telhető legjobb bánásmódban részesíteni. Keljen föl és jöjjön velem!
Noha a börtönparancsnok úr rászolgált volna némi köszönetre, olyan zavart voltam, hogy egyetlen szót sem tudtam neki felelni. Csak mentem utána. Keresztülvezetett az udvaron, s egy nagyon keskeny lépcsőn fölvitt egy igen magasan lévő kis toronyszobába. Amikor beléptem, nem kis meglepetésemre két réz gyertyatartóban, álló égő gyertyát és két elég rendes terítéket pillantottam meg az asztalon.
- Rögtön hozzák az ennivalót - fordult felém Tordesillas. - Itt fogunk vacsorázni kettesben. Ebben a szobában szándékozom elhelyezni önt, itt sokkal jobban fogja érezni magát, mint a cellában. Az ablakból kiláthat az Eresma virágos partjára s a gyönyörű völgyre, amely a két Kasztíliát elválasztó hegyek lábától Cocáig húzódik. Tudom persze, hogy eleinte nem nagyon fogja érdekelni a szép kilátás, de ha idő múltával most még heves fájdalmát csöndes mélabú váltja fel, örömmel pillant majd végig a gyönyörű tájon. Ezenfölül számíthat rá, hogy lesz rendes fehérneműje meg minden egyebe, ami egy tisztasághoz szokott embernek csak kell. Rendes ágyban fog aludni, bőséges kosztot kap s annyi könyvet, amennyit csak akar. Egyszóval, meglesz minden öröme, ami egy fogolynak csak lehet.
E szíves szavakra valamelyest megkönnyebbültem. Bátorságra kaptam, és a hálálkodások özönével árasztottam el tömlöctartómat. Azt mondtam neki, hogy nagylelkűsége visszaadta életkedvemet, s nagyon szeretnék ismét olyan helyzetbe kerülni, hogy iránta érzett hálámat kimutathassam.
- Ugyan miért ne kerülhetne? - kérdezte. - Azt hiszi tán, hogy örökre megfosztották szabadságától? Ha ilyesmit képzel, nagyon téved. Nyugodtan merem állítani, hogy néhány havi fogsággal megússza a dolgot.
- Hogyhogy, señor don Andrés? - kiáltottam föl. - Ez úgy hangzik, mintha tudná, mi idézte elő balsorsomat!
- Be kell vallanom, hogy csakugyan tudom. Az alguacil, aki idehozta önt, elárulta a titkot, így módomban van önnel is közölni. Azt mondta, hogy a király tudomást szerzett róla, miszerint ön meg Lemos gróf Spanyolország trónörökösét éjszakánként egy gyanús nőszemélyhez kísérgetik, mire büntetésül a grófot száműzte, önt pedig bezáratta ide a segoviai börtönbe azzal az utasítással, hogy részesítsük olyan szigorú bánásmódban, amilyet ittléte óta tapasztalt.
- De hogyan juthatott a király tudomására a dolog? - tettem föl a kérdést. - Legfőképpen ezt szeretném tudni.
- Ezt az alguacil se közölte velem, nyilván azért, mert ő maga sem tudta.
Mikor idáig jutottunk a beszélgetésben, megjelent néhány inas a vacsorával. Kenyeret, két csészét, két üveg bort és három hatalmas tálat raktak elénk, az egyikben nyúlpörkölt volt sok hagymával, olajjal és sáfránnyal, a másikban olla podrida s a harmadikban fiatal pulyka berengenalekvárral[80]. Mikor Tordesillas látta, hogy van mindenünk, ami csak kell, kiküldte a cselédeket, mert nem akarta, hogy hallják, mit beszélünk. Bezárta az ajtót, aztán kettesben asztalhoz ültünk egymással szemközt.
- Kezdjük azzal, ami a legsürgősebb - indítványozta. - Kétnapi koplalás után nyilván jó étvágya van!
Azzal már meg is rakta a tányéromat pecsenyével. Azt hitte, ki vagyok éhezve, s csakugyan volt is oka föltételezni, hogy alaposan teleeszem magam a pörköltjével, de csalódott várakozásában. Bármilyen éhes voltam is, helyzetem úgy szorongatta szívemet, hogy torkomon akadt a falat. A börtönparancsnok hiába próbálta elterelni gondolataimat a szörnyképektől, amelyek szüntelenül megrohantak és kétségbe ejtettek, hiába biztatott, hogy igyam, s dicsérte bora kiváló minőségét, akkor se leltem volna örömömet az ivásban, ha nektárral kínálgat. Mikor erre rájött, más módszerhez próbált folyamodni: jókedvűen elkezdte mesélni házassága históriáját. Még kevesebbre ment vele. Elbeszélését olyan szórakozottan hallgattam, hogy amikor befejezte, nem tudtam volna megmondani, mit is mesélt. Úgy érezte, túlságosan nagy feladatra vállalkozott, amikor már aznap este feledtetni akarta velem egy kicsit bánatomat. Mikor befejeztük a vacsorát, fölállt az asztaltól, és így szólt:
- Magára hagyom, señor Santillana, pihenjen, azaz inkább töprengjen balsorsán zavartalanul. De ismétlem: nem fog sokáig tartani. A király jó ember. Ha első haragja elmúlik, s eszébe jut, hogy - hite szerint - milyen szörnyű helyzetben van ön, úgy fogja érezni, hogy eléggé megbüntette.
Ezzel a börtönparancsnok úr lement, és fölküldte az inasokat, hogy szedjék le az asztalt. Még a gyertyákat is elvitték, a falra akasztott lámpa homályos fényénél feküdtem le.
Legalább két óra hosszat töprengtem azon, amit Tordesillastól megtudtam. "Tehát azért kerültem ide - gondoltam -, mert élvezethez juttattam a trónörököst! Minő ostobaság is efféle szolgálatokat tenni egy ilyen fiatal hercegnek! Mert minden bűnöm csak az, hogy még nagyon fiatal. Ha idősebb volna, lehet, hogy a király csak jót nevet azon, ami ennyire felingerelte. De ki figyelmeztethette a dologra az uralkodót, ki lehet, aki nem félt a trónörökös és Lerma herceg bosszújától? Hiszen a miniszterelnök minden bizonnyal bosszút fog állni unokaöccséért, Lemos grófért. Miként jöhetett rá a király a dologra? Ez az, amit nem értek."
Folyton csak ide lyukadtam ki. De a leglesújtóbb, leginkább kétségbeejtő gondolat, amelytől képtelen voltam szabadulni, annak elképzelése volt, hogy minden gazdátlanul maradt javamtól megfosztanak.
"Hol lehetsz, ó, pénzesládám? - kiáltottam föl. - Mi lett veletek drága kincseim? Kinek a kezére kerültetek? Ó, jaj, mennyivel gyorsabban elvesztettem mindent, mint ahogy megszereztem!"
Elképzeltem, milyen felfordulás uralkodik palotámban, s egyre szomorúbb gondolataim támadtak. A gondolatok zűrzavara végül is jólesően kimerített; az álom, amely előző éjszaka elkerült, elhódított mákonyával. Persze, a kényelmes ágy, a fáradtság, a hús meg a bor kábító hatása is hozzájárult a dologhoz. Mély álomba merültem, s minden valószínűség szerint ilyen állapotban lepett volna meg a virradat, ha hirtelen föl nem ébreszt egy börtönökben meglehetősen szokatlan zaj. Gitár pengett valahol, s egy férfihang is hallatszott. Fülelni kezdek: semmi. Már azt hiszem, csak álom volt az egész. De egy pillanat múlva újból megüti fülemet a gitárpengés, s ugyanaz a férfihang, amely ezt énekli:
Ay de mi! un ano felice
Parece un soplo ligero;
Però sin dicha, un instante
Es un siglo de tormento.
A dal, amelyet mintha egyenest számomra szereztek volna, fölizgatott. "Nagyon is tapasztalom, milyen igazak e szavak! - gondoltam. - Csakugyan úgy érzem, hogy boldogságom korszaka gyorsan elröpült, s egy évszázada raboskodom." Újból nyomasztó gondolatokba merültem, s úgy elkeseredtem, mintha élveztem volna keserűségemet. Bánatomnak csak a hajnal vetett véget: mikor a nap első sugarai szobámba vetődtek, nyugtalanságom kicsit lecsillapult. Fölkeltem, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem a szobát. Szemügyre vettem a tájat, mert eszembe jutott, hogy a börtönparancsnok úr szerint milyen szép. De nem láttam semmit, ami szavait igazolta volna. Az Eresmáról azt hittem, legalább akkora, mint a Tajo, de nem látszott nagyobbnak egy patakocskánál. Virágos partján csak csalán és bogáncs nőtt. És az állítólag gyönyörű völgyben nagyrészt parlagon heverő földek tárulkoztak a szemem elé. Nyilván nem jutottam még el a csöndes mélabú állapotába, amikor majd mindent másnak látok.
Öltözködni kezdtem, s már majdnem el is készültem, amikor megjelent Tordesillas egy öreg szolgálóval, aki néhány inget és törülközőt hozott.
- Itt a fehérnemű, señor Gil Blas - mondta a börtönparancsnok -, ne takarékoskodjék vele, gondom lesz rá, hogy mindig kapjon tisztát. Egyébként hogy telt el az éjszaka? Sikerült nagy bánatában egy kis időre elaludnia?
- Talán - feleltem -, ha nem ébreszt föl egy gitárkísérettel éneklő férfihang.
- A lovag, aki megzavarta pihenését, politikai fogoly, a szomszéd szobában van. A Calatrava-rend lovagja, nagyon rokonszenves ember. Don Gastón de Cogollos a neve. Összejöhetnek és együtt étkezhetnek. Mindkettőjüknek jólesik majd egy kis beszélgetés. Jól fogják érezni magukat egymás társaságában.
Közöltem don Andrésszal, milyen hálás vagyok az engedélyért, hogy együtt szomorkodhatom a lovaggal, és mivel látszott rajtam, mennyire szeretnék megismerkedni társammal a balsorsban, az előzékeny börtönparancsnok még aznap teljesítette kívánságomat. Együtt ebédelhettem don Gastónnal, akit meglepően jóképűnek és csinosnak találtam. Képzelhetik, milyen szép férfi lehetett, ha még engem is elkápráztatott, aki pedig hozzászoktam az udvarban a szebbnél szebb fiatalemberekhez. Képzeljenek maguk elé egy daliás férfit, ama regényhősök egyikét, akinek puszta megjelenése álmatlan éjszakákat okoz a királykisasszonyoknak. Vegyük még hozzá, hogy a természet, amely pedig rendszerint szeszélyesen osztogatja ajándékait, sok ésszel és értelemmel is fölruházta Cogollost. Minden tekintetben tökéletes lovag volt.
De nemcsak ő bűvölt el engem: szerencsére én is megtetszettem neki. Éjszakánként nem énekelt többet, hogy ne zavarjon, hiába kértem, hogy miattam ne mondjon le e szokásáról. Két ember közt, akit egyformán sújt a balsors, hamar kialakul a jó kapcsolat. Megismerkedésünk után röviddel már jó barátok lettünk, s barátságunk napról napra erősbödött. Az, hogy amikor csak akartunk, szabadon társaloghattunk, nagy segítségünkre volt abban, hogy balsorsunkat türelemmel viseljük.
Egy délután éppen akkor léptem a szobájába, amikor gitározni készült. Hogy kényelmesebben hallgathassam, leültem az egyetlen ülőalkalmatosságra, egy zsámolyra, a lovag pedig letelepedett az ágy szélére, s eljátszott egy nagyon megható dalt, amelynek a szövege arról szólt, hogy egy hölgy szívtelensége minő kétségbeesésbe taszította imádóját. Mikor befejezte a dalt, mosolyogva így szóltam:
- Nos, lovag úr, erre a dalra ön aztán sohase fog rászorulni udvarlás közben. Nem az a fajta férfi, akit nem hallgatnak meg a hölgyek.
- Túlságosan jó véleménye van rólam - felelte. - A dalt, amelyet az imént hallott, magam szereztem, hogy meglágyítsak egy gyémántkemény szívet, megpuhítsak egy hölgyet, aki rendkívül ridegen bánt velem. El kell beszélnem önnek ezt a históriát, egyúttal megtudja azt is, milyen sorscsapások értek.
HATODIK FEJEZET
Don Gastón de Cogollos és doña Helena de Galisteo története
Nemsokára négy esztendeje lesz, hogy Madridból Coriába utaztam meglátogatni nagynénémet, doña Leonor de Laxarillát, Ó-Kasztília egyik legvagyonosabb özvegyét, akinek én vagyok egyetlen örököse. Alig érkeztem meg, nyugalmamat máris megzavarta a szerelem. Szobám ablakai egy szemközt lakó hölgy redőnyös ablakaira nyíltak. Könnyen megfigyelhettem a hölgyet, mert az utca keskeny volt, s a redőny lécei nem nagyon sűrűek. Ki is használtam a lehetőséget, s szomszédnőmet olyan szépnek találtam, hogy rögtön beleszerettem. Ezt azon nyomban olyan élénk kacsintásokkal adtam tudtára, hogy nem lehetett kétsége érzelmeim felől. Észre is vette, de nem az a fajta nő volt, akit hiúsággal tölt el az ilyesmi, s még kevésbé az, amelyik kacsingatásaimat viszonozta volna.
Kíváncsi voltam, hogy hívják a veszedelmes nőszemélyt, aki ilyen gyorsan megzavarta szívemet. Megtudtam, hogy doña Helena a neve, és egyetlen leánya don Jorge de Galisteónak, akinek Coriától néhány mérföldnyire tekintélyesen jövedelmező királyi birtoka volt. A leánynak sok kérője volt már, apja azonban valamennyit kikosarazta, mert lányát unokaöccséhez, don Agustín de Oliguerához akarta férjhez adni. A fiatalembernek az esküvőig is szabad volt mindennap meglátogatni unokahúgát és elbeszélgetni vele. Ez egyáltalán nem bátortalanított el, sőt még szerelmesebb lettem, és a gyönyörűség utáni vágy, hogy kiüssek a nyeregből egy viszontszeretett vetélytársat, talán még a szerelemnél is jobban sarkallt célom elérésére. Továbbra is lángoló pillantásokat vetettem hát Helenára. Feliciára, a hölgy komornájára viszont esdeklő pillantásokat, mintegy segítségért esedezve hozzá; még integettem is neki. De minden mesterkedésem hiábavaló volt: sem a komorna, sem az úrnő részéről nem találtam viszonzásra, mindketten megjátszották a szívtelent és hozzáférhetetlent.
Minthogy pillantásaimra nem voltak hajlandók válaszolni, más eszközökhöz folyamodtam. Embereket béreltem föl, hogy nyomozzák ki, vannak-e Feliciának ismerősei a városban. Megállapították, hogy egy Teodóra nevű öreg hölgy a legjobb barátnője, és igen gyakran találkoznak. El voltam ragadtatva e fölfedezéstől, magam kerestem föl Teodórát, s némi ajándékkal rávettem, hogy legyen segítségemre. Pártomra állt, megígérte, hogy titokban összehoz a lakásán barátnőjével, és ígéretét már másnap be is váltotta.
- Mivel szenvedésem szánalmat ébresztett önben - szóltam Feliciához -, már nem érzem szerencsétlennek magam. Barátnője végtelenül lekötelezett, amikor rávette önt, hogy találkozzék velem.
- Señor - felelte Felicia -, Teodóra kedvéért mindenre hajlandó vagyok. Szólt az ön érdekében, s ha módomban volna boldoggá tenni önt, hamarosan teljesülne minden vágya. De azt hiszem, a legnagyobb jóakarattal sem tudok a szolgálatára lenni. Ne áltassa magát: soha nem fogott még nehezebb vállalkozásba. Olyan hölgybe lett szerelmes, akinek egy másik lovag bírja a szívét. S méghozzá micsoda hölgybe! Aki olyan büszke és tartózkodó, hogy ha kitartásával és figyelmességeivel rokonszenvet ébresztene is benne, büszkesége akkor sem engedné meg, hogy ezt tudomására hozza és örömet szerezzen vele önnek.
- Ó, drága Feliciám! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - Miért kellett elárulnia, hogy mi minden akadályt kell legyőznöm! Megöl vele! Inkább ne mondja meg az igazat, csak ne ejtsen kétségbe!
Azzal megragadtam egyik kezét, tenyerembe szorítottam, ujjára húztam egy háromszáz pisztol értékű gyémántgyűrűt, s olyan megindító dolgokat mondtam neki, hogy sírva fakadt.
Szavaim annyira meghatották, s viselkedésem annyira tetszett neki, hogy nem engedett el vigasztalás nélkül. Igyekezett kisebbnek feltüntetni a nehézségeket.
- Señor - mondta -, attól, amit az imént mondtam, még ne veszítse el minden reményét. Való, hogy úrnőm nem gyűlöli az ön vetélytársát. A lovag szabadon meglátogathatja unokahúgát, s akkor beszélhet vele, amikor csak kedve tartja. S épp ez az, ami az ön számára kedvező. Megszokták, hogy mindennap együtt vannak, s e megszokás következtében kapcsolatuk kicsit veszített erejéből. Úgy látom, nem nagyon búsulnak, ha el kell válniuk, s nem is nagyon örülnek, ha találkoznak. Mintha csak házastársak volnának. Egyszóval, nem tapasztalom, hogy úrnőm szenvedélyes szerelmet érezne don Agustín iránt. Másfelől az ön és don Agustín tulajdonságai közt akkora a különbség, hogy egy olyan kifinomult ízlésű hölgy, mint doña Helena, föltétlenül észreveszi. Ne veszítse hát el a bátorságát. Folytassa tovább az udvarlást. Egyetlen alkalmat sem fogok elmulasztani, hogy tudomására hozzam úrnőmnek, mi mindenre képes ön, hogy tetszését megnyerje. Hiába fog úrnőm alakoskodni, álarcán keresztül is kipuhatolom majd érzelmeit.
E beszélgetés után Felicia is meg én is szerfölött elégedetten búcsúztunk el egymástól. Újult erővel kezdtem szemezni don Jorge leányával, még szerenádot is adtam neki: s egy jó hangú fiatalemberrel énekeltettem el azt a dalt, amelyet az imént hallott. A szerenád után a komorna, puhatolózásképpen megkérdezte úrnőjétől, hogy tetszett neki a dal.
- Az énekes hangja nagyon tetszett - felelte doña Helena.
- És a dal szövege nem volt megható? - kérdezte a komorna.
- Arra egyáltalán nem is figyeltem - felelte a hölgy -, annyira lebilincselt az ének. Fogalmam sincs róla, mit énekelt, s az se érdekel, hogy ki adta a szerenádot.
- Ha így áll a dolog - kiáltott föl a komorna -, szegény don Gastón de Cogollos nagyon messze van a céljától, s igazán bolond, ha azzal tölti az idejét, hogy a redőnyeinket bámulja!
- Lehet, hogy nem is ő, hanem egy másik lovag fejezte ki hódolatát a szerenáddal - felelte úrnője fagyosan. - Ön valószínűleg téved.
- Már megbocsásson, úrnőm - vágott vissza Felicia -, bizony hogy don Gastón volt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma reggel megszólított az utcán, s megkért, mondjam meg a nevében, hogy imádja önt, ha ridegen elutasítja is szerelmét, s hogy ő volna a legboldogabb ember a világon, ha megengedné neki, hogy ön iránt érzett hódolatának udvarlással és szerenádokkal adhasson kifejezést. Ez a beszélgetés elég bizonyíték rá, hogy nem tévedek.
Don Jorge leányának az arckifejezése megváltozott, s szigorú pillantást vetett komornájára:
- Szükségtelen volt beszámolnia erről a pimasz tolakodásról. Nagyon kérem, hogy még egyszer meg ne próbáljon ilyesmit elmesélni, s ha ez a vakmerő fiatalember ismét meg merészeli szólítani önt, parancsolom, hogy mondja meg neki: szaladjon olyan nő után, aki szívesen fogadja az udvarlását, s válasszon tisztességesebb időtöltést, mint hogy egész nap az ablakban áll, és azt lesi, hogy mit csinálok a szobámban.
Második találkozásunk alkalmával Felicia mindezt szó szerint közölte velem, de egyszersmind felszólított, hogy ne vegyem komolyan úrnője szavait, s igyekezett meggyőzni róla, hogy ügyem a lehető legjobban áll. Én azonban nem hallottam ki semmi burkolt célzást e szavakból, nem hittem, hogy számomra kedvezően lehet értelmezni őket, egyszóval bizalmatlanul fogadtam a komorna megjegyzéseit. Felicia kicsúfolt bizalmatlanságom miatt, papírt és tintát kért a barátnőjétől, és így szólt hozzám:
- Lovag úr, azonnal írjon doña Helenának, ahogy egy kétségbeesett szerelmes írhat. Ecsetelje minél élénkebben szenvedéseit, és főleg a hölgy ama tilalma miatt keseregjen, hogy nem szabad mutatkoznia az ablakban. Ígérje meg, hogy engedelmeskedni fog ugyan a tilalomnak, de tegye hozzá azt is, hogy belehal. Kerekítse ki szépen, ahogy a magafajta lovagok szokták, s többit bízza csak rám. Remélem, a levél következménye majd megmutatja, hogy okosabb vagyok, mint amilyennek gondol.
Én lettem volna az első szerelmes férfi a világon, aki nem használ ki egy ilyen kedvező alkalmat, hogy a szeretett nőnek írhasson. Fölöttébb szenvedélyes levelet fogalmaztam. Mielőtt lezártam volna, megmutattam Feliciának, aki miután elolvasta, mosolyogva kijelentette, hogy nemcsak a nők értenek hozzá, hogyan kell megszédíteni a férfiakat, a férfiak is tudják, hogyan kell magukba bolondítani a nőket. A komorna eltette a levelet, biztosított, hogy nem rajta fog múlni, ha nem éri el a kívánt hatást, aztán lelkemre kötötte, hogy néhány napig tartsam zárva az ablakaimat, és hazament.
- Úrnőm - mondta doña Helenának, mikor hazaért -, megint találkoztam don Gastónnal. Persze hogy csatlakozott hozzám, és megpróbált hízelegve megkörnyékezni. Mint az ítéletre váró bűnös, remegő hangon megkérdezte, beszéltem-e önnel. Én azonban eleget téve az ön parancsának, nyersen a szavába vágtam. Nekitámadtam, mint egy fúria. Elárasztottam szidalmakkal, s ott hagytam az utcán. Egészen belekábult, olyan goromba voltam.
- Nagyon örülök, hogy megszabadított attól a tolakodó frátertől - felelte doña Helena -, de azért nem kellett volna feltétlenül gorombáskodnia. Egy leánynak mindig kedvesnek kell lennie.
- Úrnőm - vágott vissza a komorna -, egy szenvedélyes szerelmest nem lehet nyájas szavakkal lerázni. Sőt még dühkitörésekkel sem lehet mindig célt érni. Például don Gastón sem hagyta elijeszteni magát. Miután, mint már említettem - alaposan leszidtam, elmentem az ön rokonához, akihez küldött. A hölgy sajnos nagyon sokáig nem engedett el. Azért mondom, hogy sajnos nagyon sokáig, mert hazajövet megint belebotlottam abba az emberbe. Nem is gondoltam rá, hogy megint találkozunk. Mikor megláttam, egészen zavarba jöttem, olyan zavarba, hogy egy szót se tudtam kinyögni, pedig igazán nem szokott a nyelvem cserbenhagyni. És mit csinált ő erre? Kihasználta némaságomat, vagyis inkább zavaromat, s a markomba nyomott egy levelet. Önkéntelenül elvettem, ő meg a következő pillanatban eltűnt.
Ezzel Felicia kivette kebléből a levelemet, huncutkodva átnyújtotta úrnőjének, aki, mintha szórakozni akarna, elvette, el is olvasta, aztán hirtelen nagyon tartózkodó lett.
- Őszintén szólva - fordult komolyan a komornához - meggondolatlanság, sőt őrültség volt öntől, Felicia, hogy elfogadta ezt a levelet. Mit gondolhat ezek után don Gastón? És mit gondoljak én? Az ön viselkedése feljogosít rá, hogy kétségbe vonjam irántam való hűségét, don Gastón pedig azt hiheti rólam, hogy szenvedélyes szerelme érdekel. Sajnos lehetséges, hogy e pillanatban éppen azt képzeli, hogy boldogan olvasom el újra meg újra a levelét. Látja, hogy megalázta büszkeségemet?
- Ugyan, úrnőm, szó sincs róla - felelte a komorna. - Don Gastón nem gondolhat ilyesmit. S ha esetleg gondol is, akkor se sokáig! Ha még egyszer találkozunk, megmondom neki, hogy megmutattam önnek a levelét, de ön csak egy fagyos pillantást vetett rá, aztán anélkül, hogy elolvasta volna, megvetéssel széttépte.
- Nyugodtan meg is esküdhet rá, hogy nem olvastam a levelet - jelentette ki doña Helena. - Nagy zavarba jönnék, ha akár csak két szót is el kellene mondanom belőle.
Don Jorge leánya nem elégedett meg ennyivel, hanem csakugyan széttépte levelemet, és komornájának megtiltotta, hogy még egyszer csak említést is tegyen rólam.
Mivel megígértem, hogy nem udvarlok neki többé az ablakból, ha egyszer nem óhajt látni, jó néhány napig csukva tartottam ablakaimat, hogy minél jobban megindítsa engedelmességem. De ha már látnom nem volt szabad, mert megtiltotta, újabb szerenádot akartam adni a kegyetlen Helenának. Egy éjjel odaálltam az erkélye alá néhány muzsikussal, s már meg is szólaltak a gitárok, amikor kivont karddal a kezében megjelent egy lovag, és megakadályozta a hangversenyt: szétütött a muzsikusok közt, akik azon nyomban elszaladtak. A vakmerő fickó dühöngésére magam is dühbe jöttem. Rátámadtam, hogy megbüntessem, s könyörtelen párviadalba kezdtünk. Doña Helena meg a komornája meghallotta a kardcsattogást. Kinéztek a redőny rácsai közt, és két viaskodó férfit pillantottak meg. Hangos jajveszékelésükre don Jorge és inasai fölébredtek. Azonnal kiugrottak az ágyból, és néhány szomszéddal együtt odarohantak, hogy a párbajozókat szétválasszák. De későn érkeztek: a csatatéren már csak egy vérben ázó, majdnem élettelen lovagot találtak. A szerencsétlen lovag én voltam. Fölismertek, becipeltek nagynénémhez, s elhívták a város legügyesebb felcsereit.
Mindenki sajnált, de legjobban doña Helena, aki ekkor elárulta igazi érzelmeit. Tartózkodását legyőzte szerelme. Gondolta volna? Már nem a gőgös leány volt többé, akinek legnagyobb büszkesége, hogy érzéketlennek tetteti magát udvarlásom iránt, hanem gyöngéd szerető, aki fenntartás nélkül átadja magát fájdalmának. Az éjszaka hátralévő részét komornájával együtt átsírta, s elátkozta unokabátyját, don Agustín de Oliguerát, mert ő is, Felicia is benne látták könnyeik okozóját, mint ahogy csakugyan ő is volt az, aki ily kellemetlenül félbeszakította a szerenádot. Éppúgy tudott színlelni, mint unokahúga, észrevette szándékaimat, ezt azonban nem árulta el; s abban a hitben, hogy doña Helena viszonozza érzelmeimet, ilyen erőszakos cselekedetre szánta el magát, hogy megmutassa: nem olyan türelmes, mint hiszik róla. Egyébként a szomorú balesetet röviddel később olyan öröm követte, amely elfeledtette a történteket. Noha veszedelmesen megsebesültem, a felcserek ügyessége megmentett. Még az ágyat őriztem, amikor nagynéném, doña Leonor fölkereste don Jorgét, és megkérte számomra doña Helena kezét. Don Jorge annál szívesebben belement a házasságba, mert akkor úgy gondolta, hogy soha többé nem fogja látni don Agustínt. A derék aggastyán tartott tőle, hogy a leánya nem lesz hajlandó hozzám jönni, mivel unokabátyja, Oliguera bármikor meglátogathatta, s minden alkalma megvolt rá, hogy megkedveltesse magát doña Helenával, a lány azonban olyannyira hajlandó volt engedelmeskedni apjának, hogy nyugodtan levonhatjuk belőle a következtetést: Spanyolországban, akárcsak másutt, az újonnan feltűnt férfit mindig szívesebben fogadják a nők.
Mihelyt módomban volt négyszemközt beszélni Feliciával, megtudtam, milyen érzékenyen érintette úrnőjét szerencsétlen kimenetelű párbajom. Ezek után már nem kételkedhettem benne, hogy Helenának én vagyok a Parisza, s áldottam sebesülésemet, hiszen annak köszönhettem szerelmemben a szerencsés fordulatot. Don Jorgétól engedélyt kaptam, hogy a komorna jelenlétében beszélhessek leányával. Mily édes volt e beszélgetés! Addig kérleltem és sürgettem, hogy árulja el, nem sérti-e érzelmeit, ha apja óhajára nekem adja kezét, míg meg nem vallotta, hogy beleegyezését nemcsak engedelmességének köszönhetem. Attól fogva, hogy e bűbájos vallomás elhangzott, legfőbb gondom az volt, hogy megnyerjem tetszését, és fényes ünnepségeket eszeltem ki esküvőnk napjára. Az esküvőt nagyarányú lovasparádé keretében akartuk megtartani, amelyen Coria és a környék egész nemessége ott akart pompázni.
Nagynénémnek a város Monroy felé eső kapuja mellett volt egy gyönyörű villája. Ott rendeztem díszebédet. Jelen volt az ebéden don Jorge, a leánya, s valamennyi rokonuk és barátjuk. Ének- és zenekari hangversenyt is rendeztem, s hozattam egy vándorszíntársulatot, amely bemutatott egy vígjátékot. A lakoma kellős közepén jelentették, hogy az egyik szobában vár valaki, s számomra nagyon fontos ügyben beszélni akar velem. Fölálltam az asztaltól, hogy megnézzem, miről van szó. Egy szobainas külsejű ismeretlen férfi várt, s átnyújtott egy levelet. Fölbontottam. Ez volt benne:
"Ha kedves a becsülete, miként az elvárható minden lovagtól, aki az ön rendjéhez tartozik, legyen holnap reggel a monroyi síkságon. Egy lovag várja ott, aki elégtételt akar a rajta esett sérelemért, s ha csak teheti, megakadályozza önt, hogy nőül vehesse doña Helenát - Don Agustín de Oliguera."
Ha a szerelemnek nagy a hatalma a spanyolokon, a bosszúvágyé még nagyobb. Izgatottan olvastam végig a levelet. Már don Agustín puszta nevének láttán is olyan haragra lobbantam, hogy csaknem megfeledkeztem a kötelességekről, amelyeknek a nap folyamán föltétlenül eleget kellett tennem. Kísértést éreztem, hogy otthagyjam a társaságot, s azon nyomban ellenségem keresésére induljak. De erőt vettem magamon, nehogy megzavarjam az ünnepséget, és azt mondtam a levél kézbesítőjének:
- Kedves barátom, megmondhatja a lovagnak, aki küldte, hogy magam is nagyon szeretném ismét összemérni vele kardomat, tehát holnap még napkelte előtt ott leszek a megjelölt helyen.
Miután ezzel a válasszal útjára bocsátottam a küldöncöt, visszatértem vendégeimhez, ismét elfoglaltam a helyemet az asztalnál, s annyira uralkodtam az arcomon, hogy senki se gyanította, mi megy végbe bennem. A nap hátralevő részében - akárcsak a többi vendéget - látszólag engem is csupán a gyönyörű ünnepség foglalkoztatott, amely pontban éjfélkor ért véget. A társaság szétoszlott, s mindenki visszatért a városba úgy, ahogyan jött. Én viszont a villában maradtam azzal az ürüggyel, hogy másnap reggel ott szeretnék friss levegőt szívni, valójában azonban azért, hogy minél hamarabb a találka helyén lehessek. Le sem feküdtem, csak vártam türelmetlenül a hajnalt. Mikor pirkadni kezdett, felültem legjobb lovamra, s teljesen egyedül útnak eredtem, mintha lovagolni akarnék egyet a környéken. Monroy felé tartottam. A síkságon megpillantottam egy lovast, aki szélsebesen nyargalt felém. Elébe vágtattam, hogy feleúton találkozzunk. Nemsokára meg is történt. A vetélytársam volt.
- Lovag! - szólított meg arcátlanul. - Sajnálom, hogy másodszor is kénytelen vagyok megvívni önnel, de ön az oka. Az után, ami a szerenád alkalmával történt, önként le kellett volna mondania don Jorge leányáról, vagy pedig számolnia kellett vele, hogy ha továbbra is kitart abbeli szándéka mellett, hogy a hölgy tetszését megnyerje, nem ússza meg azzal, amit akkor kapott.
- Ön túlságosan büszke a sikerére, amit talán nem is az ügyességének, hanem az éjszaka sötétjének köszönhet - feleltem. - Ne felejtse el, hogy a szerencse forgandó.
- Számomra nem - vágott vissza hetykén. - Rögtön bebizonyítom önnek, hogy akár nappal, akár éjjel meg tudom leckéztetni azokat a lovagokat, akik az utamat keresztezik.
A gőgös szavakra azzal válaszoltam, hogy gyorsan leugrottam a nyeregből. Ugyanezt tette don Agustín is. Lovunkat egy fához kötöttük, s egyforma hevességgel csaptunk össze. Őszintén megvallom: olyan ellenféllel volt dolgom, aki jobban tudott vívni, mint én, noha magam is két évig tanultam. Mestervívó volt. Nagyobb veszélynek nem is tehettem volna ki magam. Mégis az történt - mivel elég gyakran megesik, hogy a gyengébb győzi le az erősebbet -, hogy bármily ügyes volt vetélytársam, ő kapott döfést a szívébe, s egy pillanat múlva meghalt.
Azon nyomban visszatértem a villába, ahol közöltem a történteket hűséges belső inasommal. Aztán így folytattam:
- Kedves Ramiróm, mielőtt még az igazságszolgáltatás tudomást szerezne az esetről, ülj lóra, vágtass nagynénémhez és mondd el neki, mi történt. Kérj tőle a nevemben néhány aranyat és ékszert, s gyere utánam Plasenciába. A városba érve az első fogadóban megtalálsz.
Ramiro olyan gyorsan elintézte, amit rábíztam, hogy három órával utánam már meg is érkezett Plasenciába. Elmondta, hogy doña Leonor inkább örült, mint bánkódott a párbaj miatt, mivel kiköszörültem az első alkalommal nevemen esett csorbát. Minden aranyát és ékszerét elküldte, hogy gond nélkül utazgathassak külföldön, míg ő idehaza elsimítja ügyemet.
Nem akarok fölösleges részletekbe bocsátkozni, elég, ha annyit mondok, hogy Új-Kasztílián át a valenciai királyságba utaztam, és Deniában hajóra szálltam. Átkeltem Itáliába, ahol illően kicsíptem magam, s végigjártam a fejedelmi udvarokat.
Mialatt én Helénámtól távol igyekeztem tőlem telhetőleg csillapítgatni szerelmemet és bánatomat, a hölgy odahaza Coriában titokban megsiratta távollétemet. Egyáltalán nem örült neki, hogy családja hajszát indított utánam Oliguera halála miatt, éppen ellenkezőleg: szerette volna, ha minél gyorsabban megbékülnek, abbahagyják a hajszát, és én hazatérhetek. Már egy fél év eltelt, amióta Helena elveszített, s állhatatossága valószínűleg még tovább is diadalmaskodott volna az idő fölött, ha csupán az idővel kellett volna megküzdenie. Sajnos, hatalmasabb ellenségei is voltak. Galícia nyugati részéből Coriába utazott egy don Blas de Combados nevű nemesúr, hogy birtokába vegyen egy gazdag örökséget, amelyet hiába akart elkaparintani az orra elől unokaöccse, don Miguel de Caprara. Mivel ezt a vidéket kellemesebbnek találta szülőföldjénél, letelepedett Coriában. Combados jóképű, kedvesnek és udvariasnak látszó, rendkívül behízelgő modorú férfi volt. Hamarosan összeismerkedett a város valamennyi előkelőségével, s tudomást szerzett mindenkinek minden dolgáról.
Igen hamar tudomást szerzett arról is, hogy don Jorgénak van egy leánya, akinek veszedelmes szépsége a jelek szerint szerencsétlenséget hoz minden férfi fejére, aki szerelemre lobban iránta. A dolog csiklandozta kíváncsiságát, szeretett volna találkozni a félelmetes hölggyel. E célból igyekezett az apa barátságába férkőzni, s ez sikerült is, olyannyira, hogy az öregúr, aki máris leendő vejének tekintette, szabad bejárást engedélyezett neki a házába, s azt is megengedte, hogy az ő jelenlétében elcseveghessen doña Helenával. A galíciai nemesúr hamarosan bele is szeretett Helenába: így rendelte a sors. Feltárta szívét don Jorge előtt, aki azt felelte, hogy a maga részéről örömmel fogadja vejéül, mivel azonban leányát nem akarja senkihez se kényszeríteni, Helenára bízza, kinek adja a kezét. Erre don Blas megpróbálkozott az udvarlás minden módjával, hogy megszerettesse magát a hölggyel. Helena azonban ügyet se vetett rá: minden gondolata csak én voltam. Felicia azonban a lovag oldalára állt, aki ajándékaival megvesztegette, és minden ügyességét latba vetette az érdekében. A másik oldalról az apa szemrehányásai támogatták a komorna terveit; mindamellett egy álló évig kettesben se tudták elérni, hogy doña Helena hűtlen legyen hozzám, hiába gyötörték.
Mikor Combados látta, hogy don Jorge és Felicia hiába buzgólkodik az érdekében, más módszert javasolt a szerelmes hölgy makacsságának megtörésére.
- A következő tervet eszeltem ki - mondta. - Tegyük föl, hogy egy coriai kereskedő levelet kap egy olasz kereskedőtől, s a levélben az üzletről szóló részletek után ez következik: "Nemrég egy don Gastón de Cogollos nevű spanyol lovag érkezett a pármai udvarba. Azt állítja, hogy unokaöccse és egyetlen örököse a Coriában lakó doña Leonor de Laxarilla nevű özvegynek. Megkérte egy előkelő nemesúr leányának a kezét, addig azonban nem akarják hozzáadni, míg meg nem bizonyosodtak róla, hogy igaz-e, amit állít. Engem bíztak meg, hogy forduljak önhöz tájékoztatásért. Kérem, tehát üzenje meg, ismeri-e ezt a don Gastónt, s mennyi vagyona van az illető nagynénjének. Az ön válaszától függ a házasság. Kelt Pármában etc., etc..."
Az öregúr ebben a csalásban csak elmés játékot, egy szerelmes férfinak megbocsátható furfangot látott. A komorna, aki a derék öregnél is kevésbé volt aggályos, nagyon jónak találta a tervet. Az ötlet már csak azért is jónak látszott, mivel tudták, milyen büszke leány Helena, s hogy képes azonnal dönteni, ha nem gyanít csalást a dolog mögött. Don Jorge vállalta, hogy ő maga közli vele pálfordulásomat, s hogy még természetesebb látszata legyen az ügynek, lehetővé teszi, hogy leánya beszéljen a kereskedővel, aki az állítólagos levelet kapta Pármából. A tervet pontosan hajtották végre, ahogy kiagyalták. Az apa színlelt haraggal és megvetéssel vegyes meghatódottsággal e szavakkal fordult doña Helenához:
- Leányom, ezúttal nem azt akarom megismételni, amit a rokonaim mindennap kérnek: soha ne menjek bele, hogy don Agustín gyilkosa családunk tagja legyen. Ma sokkal nyomósabb okom van rá, hogy azt mondjam: mondjon le don Gastónról. Szégyen-gyalázat, hogy ilyen hűséges hozzá! Állhatatlan, alattomos fickó. Íme, itt van hűtlenségének kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Olvassa el saját szemével ezt a levelet, amelyet nemrég kapott egy coriai kereskedő Itáliából!
Helena remegve vette át az állítólagos levelet, elolvasta, külön-külön mérlegelte minden egyes mondatát, állhatatlanságom híre lesújtotta. Gyöngeség fogta el, néhány könny hullott a szeméből, de aztán újból erőt vett rajta büszkesége, letörölte könnyeit, és határozott hangon így szólt apjához:
- Señor, ön az előbb tanúja volt gyengeségemnek, most legyen tanúja a győzelemnek is, amelyet gyöngeségem fölött aratok. Döntöttem. Csak megvetést érzek don Gastón iránt, utolsó embernek tartom. Ne is beszéljünk róla többet. Most már nem tart vissza semmi, kész vagyok oltár elé lépni don Blas oldalán. Csak hamarabb tartsuk meg az esküvőt, mint az az álnok fickó, aki olyan aljas módon viszonozta szerelmemet! - Don Jorge egészen odavolt a boldogságtól e szavakra, megölelte leányát, megdicsérte határozottságát, örült, hogy a furfang ilyen pompásan sikerült, és sietett eleget tenni vetélytársam óhajának.
Így fosztottak meg doña Helenától. Egyik pillanatról a másikra hozzáment Combadoshoz, nem volt hajlandó a szerelemre hallgatni, pedig az szíve mélyén szót emelt az érdekemben. Egy pillanatig sem kételkedett a hírben, amelyet egy szerelmesnek nem lett volna szabad ilyen gyorsan elhinnie. A büszke lány a puszta gyanú alapján elítélt. A vágy, hogy bosszút álljon a sértésért, amelyet hite szerint szépsége ellen elkövettem, legyőzte gyöngéd érzelmeit. Házassága után néhány nappal mégis elfogta némi lelkifurdalás, hogy elsiette a dolgot, eszébe jutott, hogy a kereskedő levele hamisítvány is lehetett, s ez a gyanú nyugtalansággal töltötte el. A szerelmes don Blas azonban nem hagyta, hogy felesége olyan gondolatokat tápláljon, amelyek nyugalmát megzavarják, minden igyekezetével azon volt, hogy figyelmét elterelje, s ez sikerült is neki, hála a különféle szórakozások végtelen sorának, amelyeknek kitalálásához nagyszerűen értett.
Doña Helena nagyon boldognak látszott, hogy ilyen gáláns férje van, s a legtökéletesebb házasságban éltek, mikor nagynénémnek sikerült elintéznie ügyemet don Agustín rokonaival. Azonnal meg is írta nekem Itáliába. Éppen Dél-Calabriában, Reggióban tartózkodtam. Azonnal Szicíliába, onnan Spanyolországba s végül a szerelem szárnyain Coriába utaztam. Doña Leonor nem írta meg, hogy don Jorge leánya férjhez ment, csak megérkezésemkor adta tudtomra, s látva, mennyire lesújt a dolog, így szólt hozzám:
- Kedves unokaöcsém, nincs igaza, hogy ennyire a szívére veszi egy olyan hölgy elvesztését, aki nem tartott ki ön mellett hűségesen. Hallgasson rám, és száműzze szívéből és emlékezetéből azt a nőszemélyt, mert nem méltó rá, hogy ön szeresse.
Mivel nagynéném nem tudta, hogy doña Helenát félrevezették, joggal beszélt így, s okosabb tanácsot nem adhatott. Meg is fogadtam, hogy tanácsát követni fogom, s ha nem is vagyok képes úrrá lenni szerelmemen, legalább közönyösnek tettetem magam. De képtelen voltam ellenállni a kíváncsiságnak, hogy miként jött létre ez a házasság. Elhatároztam, hogy Felicia barátnőjétől, vagyis Teodóra őnagyságától fogom megkérdezni, akiről már beszéltem. Elmentem hozzá, s véletlenül ott találtam Feliciát is, aki nem számított a találkozásra, zavarba jött, s azonnal el akart távozni, hogy ne kelljen felvilágosítást adnia, hiszen gondolta, hogy meg fogom kérdezni tőle, mi történt. Nem engedtem elmenni.
- Miért menekül előlem? - kérdeztem. - Nem volt elég a hitszegő Helenának, hogy engem föláldozott? Azt is megtiltotta, hogy ön meghallgassa panaszaimat? Vagy azért menekül előlem, mert érdemeket akar szerezni a hűtlen nőnél azzal, hogy nem hallgat meg?
- Őszintén bevallom, señor - felelte a komorna -, hogy nagy zavarba jöttem, amikor megjelent. Iszonyú lelkifurdalást érzek az ön láttán. Úrnőmet becsapták, és sajnos, magam is cinkos voltam a dologban. A szemébe nézhetek-e önnek ezek után szégyenkezés nélkül?
- Ó, egek! - kiáltottam föl megdöbbenten. - Hogy mer ilyet mondani? Beszéljen világosabban!
Erre a komorna részletesen ismertette az egész cselszövényt, amelynek segítségével Combados elragadta tőlem doña Helenát, s látva, hogy beszámolója tőrdöfésként hatott a szívemre, erőnek erejével igyekezett megvigasztalni. Fölajánlotta, hogy segítségemre lesz úrnőjénél, megígérte, hogy jobb belátásra téríti, lefesti előtte kétségbeesésem, vagyis mindent elkövet, hogy enyhítsen szörnyű sorsomon. Végül is sikerült némi reményt csepegtetnie belém, s ez némileg megvigasztalt fájdalmamban.
Nem sorolom el, hányszor utasította vissza a komornát doña Helena, aki sehogy se akart beleegyezni, hogy találkozzék velem. Felicia végül mégis rávette. Elhatározták, hogy belopnak a házba az első alkalommal, amikor don Blas kimegy a birtokára, ahol időnként vadászni szokott, s egy-két napot rendszerint ott töltött. Tervüket nemsokára meg is valósították. A férj elutazott vidéki birtokára, engem azonnal értesítettek, s egy éjszaka becsempésztek az asszony szobájába.
Szemrehányásokkal akartam kezdeni, de nem jutottam szóhoz.
- Hiábavaló a múltat hánytorgatni - jelentette ki a hölgy. - Nem arról van szó, hogy sajnálkozást ébresszünk egymásban a másik iránt, s nagyon téved, ha azt hiszi, hogy hajlandó vagyok engedni érzelmeinek. Meg kell mondanom, don Gastón, hogy csak azért egyeztem bele ebbe a titkos találkozóba, csak azért engedtem komornám sürgetésének, hogy tulajdon számból hallja: el kell felejtenie. Lehetséges, hogy boldogabb volnék, ha a sorsomat az önéhez köthettem volna, mivel azonban az ég másként rendelte, engedelmeskedni akarok a parancsának.
- De hát, úrnőm - válaszoltam -, nem elég, hogy elveszítettem önt, nem elég látnom, hogy a szerencsés don Blas nyugodtan birtokolja az egyetlen asszonyt, akit képes vagyok szeretni, még a gondolataimból is száműznöm kell önt? Meg akar fosztani szerelmemtől, el akarja rabolni egyetlen megmaradt kincsemet? Ó, kegyetlen teremtés, hát azt hiszi, hogy egy férfi, akit egyszer elbűvölt, parancsolni tud a szívének? Gondolja csak meg a dolgot, és ne biztasson fölöslegesen arra, hogy töröljem ki az emlékezetemből!
- Ugyan - válaszolt sietve a hölgy -, nehogy azt remélje, hogy szenvedélyét hajlandó vagyok hálával viszonozni! Csak egyet akarok mondani: don Blas hitvese sohasem lesz don Gastón szeretője, ehhez tartsa magát. Menjen innen - tette hozzá. - Vessünk véget minél gyorsabban e beszélgetésnek, amelyet szándékaim tisztasága ellenére is szégyellek, s amelyet bűn volna tovább folytatni.
E szavakra, amelyek minden reményemtől megfosztottak, térdre rogytam a hölgy előtt. Megindító szónoklatot intéztem hozzá, még könnyeztem is, hogy meglágyítsam a szívét. De mindez legfeljebb csak némi szánalmat ébresztett benne, de még azt se mutatta ki, azt is föláldozta kötelességének. Miután hasztalanul árasztottam el gyöngéd szavakkal, hiába sírtam és könyörögtem, szerelmem hirtelen őrjöngéssé változott. Kirántottam kardomat, hogy a könyörtelen Helena szeme láttára döfjem a keblembe, de mikor mozdulatomat észrevette, rám vetette magát, hogy megakadályozza a dolgot.
- Ne tegye, Cogollos! - kiáltott rám. - Hát ennyit jelent az ön számára a jó hírem? Ha így fosztja meg magát az életétől, engem becstelen színben tüntet fel, férjemet pedig gyilkosság gyanújába keveri!
Annyira erőt vett rajtam a kétségbeesés, hogy nem is méltattam kellő figyelemre e szavakat, csak azon igyekeztem, hogy lerázzam magamról a hölgyet és komornáját, akik le akarták fogni a kezem, hogy megakadályozzanak a végzetes tett elkövetésében, s bizonyára hamarosan sikerül is, ha don Blas, akit értesítettek találkozásunkról, s nem utazott vidékre, hanem elrejtőzött a kárpit mögött, és onnan hallgatta végig beszélgetésünket, a két nő segítségére nem siet.
- Don Gastón! - kiáltotta és lefogott. - Térjen észhez! Ne engedjen gyáván őrjöngő dühének!
A szavába vágtam.
- Épp ön akar szándékomtól eltéríteni? Önnek volna kötelessége tőrt döfni a szívembe! Hiszen ha szerelmem reménytelen is, önre nézve sértés. Nem elég, hogy éjnek idején a felesége hálószobájában talál? Mi kell még, hogy felébresszem bosszúvágyát? Szúrjon le, szabaduljon meg a férfitól, aki csak akkor szűnik meg imádni doña Helenát, ha életének is vége!
- Hiába próbál a becsületemre hivatkozni, hogy megöljem - felelte don Blas. - Így is eléggé megbűnhődött vakmerősége miatt, hitvesemnek pedig olyan hálás vagyok erényességéért, hogy megbocsátom neki ezt az alkalmat, amikor tanúságot tett róla. Hallgasson rám, Cogollos - tette hozzá -, s ne keseredjék el, mint valami gyönge szerelmes. Törődjön bele bátor lélekkel az elkerülhetetlenbe.
Az okos galíciai addig beszélt, amíg őrjöngésem lassanként lecsillapult, és fölébredt az önérzetem. Azzal az elhatározással távoztam, hogy lemondok Helenáról, s még a várost is elhagyom, ahol lakik. Két nap múlva visszatértem Madridba, ahol minden igyekezetem csak az volt, hogy megcsináljam a szerencsémet, újból megjelentem az udvarnál, és barátokat szereztem. De szerencsétlenségemre egy Villareal márki nevű portugál főúrral kerültem a legbizalmasabb barátságba, aki ellen vádat emeltek, hogy föl akarja szabadítani Portugáliát a spanyol uralom alól, s az alicantei várbörtönbe vetették. Mivel Lerma herceg tudta, hogy szoros kapcsolatban voltam e nemesúrral, letartóztattatott és ide záratott. A miniszter azt hiszi, hogy bűnrészes voltam egy ilyen tervben. Ennél jobban nem is sérthetne meg egy kasztíliai nemest. Ezzel don Gastón elhallgatott. Vigasztalásul így szóltam hozzá: - Lovag uram, az ön becsületén nem ejthet foltot az, hogy emiatt kegyvesztett lett, sőt: a későbbiek folyamán minden bizonnyal hasznára lesz. Mihelyt Lerma herceg meggyőződik ártatlanságáról, föltétlenül jelentős állásba juttatja, hogy visszaadja egy nemesúrnak becsületét, akit igaztalanul árulással vádoltak meg.
HETEDIK FEJEZET
Escipión fölkeresi Gil Blast a segoviai börtönben, és híreket visz neki
Beszélgetésünk itt abbamaradt, mert Tordesillas lépett a szobámba a következő szavakkal:
- Señor Gil Blas, egy fiatalemberrel beszélgettem az imént a börtön kapujában. Megkérdezte, nem itt raboskodik-e ön, s mikor nem voltam hajlandó kielégíteni kíváncsiságát, könnyes lett a szeme. "Börtönparancsnok úr - esedezett -, alázatosan kérem, árulja el, itt van-e señor de Santillana. Én vagyok az inasa, s nagy jót tenne, ha megengedné, hogy láthassam. Önt mindenki emberséges nemesúrnak tartja Segoviában, s remélem, nem tagadja meg tőlem a kegyet, hogy beszélhessek egy kicsit drága gazdámmal, aki nem bűnös, csak szerencsétlen." Egyszóval, olyan nagyon szeretett volna beszélni önnel az a fiatalember, hogy megígértem neki: ma este teljesítem kérését.
Biztosítottam Tordesillast, hogy nagyobb örömet nem is szerezhetne, mint hogy beengedi hozzám a fiatalembert, aki valószínűleg fontos híreket hoz számomra. Türelmetlenül vártam a pillanatot, amikor hűséges Escipiónomat viszontláthatom, hiszen bizonyos voltam benne, hogy ő az, és nem is csalódtam. Este beengedték a börtönbe. Mikor meglátott, olyan határtalanul megörült, akárcsak én. Ami engem illet, elragadtatásomban ölelésre tártam a karom, s ő is minden teketória nélkül megölelt. A gazda és titkára úgy megörültek a viszontlátásnak, hogy alig tudtak kibontakozni egymás karjaiból.
Amikor kissé felocsúdtunk a nagy örömből, megkérdeztem Escipióntól, milyen állapotban volt a palotám, amikor eljött.
- Nincs már palotája - felelte -, s hogy megkíméljem a további kérdezősködéstől, beszámolok a történtekről. Vagyonát ellopták az íjászok, valamint tulajdon cselédei, akik úgy látták, hogy ön egyszer s mindenkorra elveszett ember, s a fizetésük fejében minden elmozdíthatót elvittek a palotából. Még szerencse, hogy sikerült megmentenem a karmaik közül két nagy zacskó dupla pisztolt. A pénzesládájából vettem ki, és biztonságba helyeztem. Salerónál vannak letétben, meg fogja kapni, mihelyt kikerül a börtönből. Nem hiszem, hogy sokáig fog itt vendégeskedni őfelsége költségére, mert Lerma herceg tudta nélkül tartóztatták le.
Megkérdeztem Escipiónt, honnan tudja, hogy őexcellenciájának nincs része abban, hogy kegyvesztett lettem.
- Ó, erről tökéletesen tájékozva vagyok - felelte. - Egyik barátom, aki Uzeda herceg bizalmasa, pontosan elmondta, hogyan történt az ön bebörtönzése. Eszerint Calderón egyik inasa révén rájött, hogy señora Sirena éjszakánként Spanyolország trónörökösét fogadja álnéven, és hogy e cselszövényt Lemos gróf eszelte ki Santillana úrral. Elhatározta, hogy bosszút áll önökön is meg a szeretőjén is. Hogy célját elérhesse, titokban fölkereste Uzeda herceget, és mindent elmondott neki. A herceg nagyon megörült, hogy ilyen pompás alkalma van elbánni ellenfelével, és ki is használta az alkalmat. Rögtön tájékoztatta a dologról a királyt, s élénk színekkel ecsetelte, milyen veszedelmek leselkednek a trónörökösre. Őfelsége haragra gerjedt, Sirenát azon nyomban a vezeklők kolostorába záratta, Lemos grófot száműzette, és Gil Blast életfogytiglani börtönre ítélte.
- Szóval - folytatta Escipión -, ezt tudtam meg a barátomtól. Amint látja, szerencsétlensége Uzeda herceg, jobban mondva Calderón műve.
Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy ügyeim idővel rendbe jöhetnek, mivel Lerma herceg unokaöccse száműzetése miatti mérgében mindent el fog követni, hogy az ifjú nemesúr visszatérhessen az udvarba, és azzal kecsegtettem magam, hogy őexcellenciája rólam sem feledkezik meg. Milyen jó dolog a reménység! Egy csapásra megvigasztalódtam ellopott vagyonom elvesztése miatt, s olyan jókedvű lettem, mintha okom lett volna rá. Már nem kényszerű tartózkodási helynek tekintettem börtönömet, ahonnan talán életem végéig nem kerülök ki, hanem olyan eszköznek, amelynek a révén a szerencse valamilyen magas állásba kíván juttatni. Ugyanis a következőképpen okoskodtam: "A miniszterelnöknek odaadó híve don Fernando de Borja, Jerónimo de Florencia atya és legfőképpen Luis de Aliaga fráter, aki a hercegnek köszönheti a király mellett elfoglalt helyét. Őexcellenciája e befolyásos barátai segítségével valamennyi ellenségét megsemmisítheti, s az is lehet, hogy az állam vezetésében hirtelen változás következik be. Hiszen őfelsége nagyon beteges. Mihelyt meghal, fiának, a trónörökösnek az lesz az első dolga, hogy visszahívja a száműzetésből Lemos grófot, ő pedig azonnal kiszabadít engem, és bemutat az új uralkodónak, aki, kárpótlásul szenvedéseimért elhalmoz jótéteményeivel." Annyira elteltem a jövő kellemetességeivel, hogy jóformán el is feledkeztem jelenlegi szenvedéseimről. Valószínű, hogy a két zacskó dupla pisztol, amelyet titkárom letétbe helyezett az ékszerésznél, legalább olyan mértékben hozzájárult a kedélyállapotomban végbement hirtelen változáshoz, mint a reménység.
Nagyon jólesett Escipión buzgalma és becsületessége, s ezt nem is hallgattam el előtte. Fölajánlottam neki a fosztogatók körmei közül megmentett pénz felét, de nem fogadta el.
- A hála másféle megnyilvánulását várom öntől - jelentette ki.
Szavai és a pénz visszautasítása egyformán meghökkentettek, s megkérdeztem, ugyan mit tehetnék az érdekében.
- Ne váljunk el többé - felelte. - Engedje meg, hogy sorsom az önéhez kössem. Úgy szeretem önt, ahogy még egyetlen gazdámat sem szerettem.
- Én pedig - válaszoltam - biztosíthatlak, hogy nem hálátlan embert szeretsz, fiam. Már az első pillanatban megtetszettél nekem, amikor felajánlottad szolgálataidat. Bizonyára mindketten a Mérleg vagy az Ikrek jegyében születtünk, mert állítólag ez a két csillagkép hozza baráti közelségbe az embereket. Örömmel veszem, ha velem maradsz, s mindjárt meg is kérem a börtönparancsnok urat, hogy zárjon be ide mellém a toronyba.
- Boldoggá tesz vele - kiáltott föl Escipión. - Én is éppen ezt a szívességet akartam kérni tőle, ön csak megelőzött. Az ön társasága nekem még a szabadságnál is drágább. Csak néha-néha megyek majd ki, hogy kiszimatoljam, mi újság Madridban, s megnézzem, nem történt-e az udvarban valami változás, ami kedvező lehet az ön számára. Vagyis egy személyben bizalmasa, futárja és kémje leszek.
Ezeket a nagyon is fontos szolgálatokat nem utasíthattam vissza. Ott tartottam hát magam mellett a hasznos fiatalembert, persze a szíves börtönparancsnok engedélyével, aki nem akarta megtagadni tőlem e jóleső vigaszt.
Ha már azt szoktuk mondani, hogy nincsenek nagyobb ellenségeink a cselédeinknél, azt is hozzá kell tennünk, hogy jobb barátaink sincsenek, ha hűségesek és ragaszkodók. Escipión olyan ragaszkodást tanúsított irányomban, hogy szinte második énemet láttam benne. Vagyis Gil Blas és titkára közt megszűnt az alá- és fölérendeltség, megszűnt minden ceremónia. Egy szobában laktak, egy ágyban aludtak, ugyanannál az asztalnál ettek.
Escipiónban sok volt a vidámság, teljes joggal lehetett jókedvű fiatalembernek nevezni. Ráadásul az esze is a helyén volt, tanácsainak mindig jó hasznát vettem.
- Barátom - mondtam neki egy szép napon -, azt hiszem, nem ártana, ha írnék Lerma hercegnek. Hátha lesz valami hatása. Mi a véleményed?
- Hát ami azt illeti - felelte Escipión -, a nagyurak olyan gyorsan szokták változtatni a nézeteiket, hogy igazán nem tudom, milyen fogadtatásban részesülne a levele. De azért úgy gondolom, hogy írjon csak, nem kerül semmibe. Igaz, hogy a miniszter szerette önt, de azért ne bízzon benne, hogy kegyeskedik visszaemlékezni önre. Az effajta pártfogók könnyen elfelejtik azokat, akikről nem hallanak.
- Mindez nagyon igaz - válaszoltam -, de azért a gazdámról ne légy ilyen rossz véleménnyel. Tudom, milyen jó ember. Meg vagyok győződve róla, hogy együtt érez velem, s minduntalan eszébe jutnak szenvedéseim. Valószínűleg csak arra vár, hogy elmúljon a király haragja, és akkor kihozat a börtönből.
- Rendben van - felelte Escipión -, kívánom, hogy önnek legyen igaza, amikor így vélekedik őexcellenciájáról. Esedezzen hát segítségért hozzá, írjon neki minél meghatóbb levelet. Én elviszem, és ígérem, hogy a tulajdon kezébe adom.
Azon nyomban papirost és tintát kértem. Ékesszóló levelet fogalmaztam; Escipión rendkívül megindítónak találta, Tordesillas pedig kijelentette, hogy a granadai érsek szentbeszédeinél is különb.
Azzal áltattam magam, hogy Lerma herceg odalesz a részvéttől, ha elolvassa a beszámolómat nyomorúságos helyzetemről - amiből különben egy szó sem volt igaz -, s ebben a hitben indítottam útnak futáromat, aki Madridba érkezve azonnal jelentkezett a miniszternél. Összeakadt egy belső inassal, aki a barátom volt, s az kieszközölte, hogy beszélhessen a herceggel.
- Kegyelmes uram - szólította meg őexcellenciáját Escipión, s átnyújtotta a rábízott levelet -, az ön egyik leghűségesebb szolgája, aki jelenleg a segoviai börtön egyik sötét cellájában sínylődik a szalmán, alázatosan kéri, olvassa el ezt a levelet, amelyet egy könyörületes foglár jóvoltából írhatott meg.
A miniszter kinyitotta a levelet és átfutotta. De - noha a levél a legkeményebb szívet is meglágyította volna - korántsem hatódott meg, hanem fölemelt hangon, többek füle hallatára a következőket mondta mérgesen a futárnak:
- Barátom, mondja meg Santillanának, hogy vakmerőség hozzám folyamodnia az után az aljasság után, amit művelt, s amiért joggal büntették meg. Az én támogatásomra ne számítson többé a nyomorult, átengedem a király bosszújának.
Akármilyen arcátlan volt is Escipión, e szavakra zavarba jött. De zavara ellenére is megpróbált szót emelni érdekemben.
- Kegyelmes uram, ha az a szegény rab meghallja őexcellenciád válaszát, belehal a fájdalomba.
A herceg feleletül rosszindulatúan végigmérte, és hátat fordított neki. Így bánt el velem a miniszter, nehogy kiderüljön, milyen szerepe volt Spanyolország trónörökösének szerelmi kalandjában; és ilyen bánásmódra számíthat minden kisember, akit a nagyurak titkos és veszedelmes üzelmeikre fölhasználnak.
Mikor titkárom visszaérkezett Segoviába, és beszámolt küldetése sikertelenségéről, ismét belezuhantam abba az ijesztő szakadékba, amelyben fogságom első napján találtam magam. Sőt úgy éreztem, még szerencsétlenebb vagyok, hiszen most már nem számíthatok Lerma herceg pártfogására. Minden lelkierőm elhagyott; vigasztalhattak akármivel, újból a könyörtelen bánat zsákmánya lettem, s lelkiállapotom szinte észrevétlenül súlyos beteggé tett.
A börtönparancsnok úr szerette volna, ha felépülök, s úgy gondolta, hogy legokosabb, ha orvost hív. Oda is hozott kettőt a betegágyam mellé, igazán úgy festettek, mintha jeles szolgái lennének Libitina[81] istennőnek.
- Señor Gil Blas, íme két Hippokratész - mutatta be őket a börtönparancsnok. - Megvizsgálják és hamarosan meggyógyítják önt.
Olyan előítélettel viseltettem minden orvosdoktor iránt, hogy ha csak egy kicsit is ragaszkodtam volna az élethez, minden bizonnyal nagyon barátságtalanul fogadom őket, de hát akkor már annyira belefáradtam az életbe, hogy még hálás is voltam Tordesillasnak, amiért kiszolgáltatott nekik.
- Lovag úr - szólított meg az egyik orvos -, a legfontosabb az, hogy bízzék bennünk.
- Tökéletesen bízom - feleltem -, mert nincs kétségem felőle, hogy az önök segítségével néhány nap alatt minden bajomból kigyógyulok.
- Úgy van - válaszolta -, Isten segítségével ki fog gyógyulni. Mi legalábbis mindent megteszünk érte.
Őuraságaik csakugyan csodálatos buzgalommal láttak munkához, s olyan remekül kezeltek, hogy szemlátomást a legjobb úton voltam a másvilág felé. Don Andrés, aki lemondott róla, hogy meggyógyulok, már egy Ferenc-rendi szerzetest is hívatott, hogy illően előkészítsen a halálra; a derék atya teljesítette is feladatát és eltávozott, magam pedig abban a hitben, hogy végórám közeledik, intettem Escipiónnak, hogy lépjen az ágyam mellé.
- Kedves barátom - szóltam hozzá szinte alig hallhatóan, mert a sok orvosság és érvágás nagyon elgyöngített -, a Gabrielnál letétbe helyezett két pénzeszacskó közül az egyiket rád hagyom, és arra kérlek, hogy a másikat vidd el Asturiába, apámnak és anyámnak, akik nyilván nagy hasznát fogják venni, ha ugyan még élnek. De sajnos, attól félek, hogy nem tudták elviselni hálátlanságomat. Muscada minden bizonnyal beszámolt nekik szívtelenségemről, s lehetséges, hogy ez halálukat okozta. De ha az ég a közöny ellenére, amellyel szeretetükért fizettem, mégis életben tartotta volna őket, add át nekik a zacskó aranyat, s kérd meg őket a nevemben, bocsássanak meg, hogy nem bántam jobban velük. Ha pedig már nem élnek, mondass misét a pénzen lelkiüdvösségükért meg az enyémért is.
Azzal odanyújtottam egyik kezemet Escipiónnak, aki könnyeivel áztatta, de egy szót sem tudott szólni, annyira lesújtotta szegény fiút, hogy el kell veszítenie. Ez azt bizonyítja, hogy egy örökös könnye nem minden esetben álcázott kacagás.
Fölkészültem tehát az utolsó útra, de csalódtam várakozásomban. Doktoraim magamra hagytak, s ezzel megmentettek az életnek, mert szabad teret engedtek a természetnek. A láz, amelybe szerintük bele kellett volna pusztulnom, alábbhagyott, mintha csak meg akarta volna hazudtolni őket. Lassacskán erőre kaptam, s ami a legnagyobb szerencse: tökéletes lelkinyugalom lett betegségem eredménye. Nem volt szükségem többé vigasztalásra. Továbbra is ugyanúgy lenéztem a gazdagságot és a világban elérhető sikereket, mint amikor azt hittem, hogy közeleg halálom órája, s mivel ilyenformán visszanyertem régi énemet, csak áldani tudtam betegségem. Mint valami különös kegyért mondtam köszönetet érte az égnek, és szilárdan eltökéltem, hogy az udvarba még akkor sem térek vissza, ha maga Lerma herceg hívna. Inkább azt tervezgettem, hogy ha egyszer kikerülök a börtönből, vásárolok egy kunyhót, és ott fogok élni filozófusként.
Titkárom helyeselte tervemet, s hogy mielőbb megvalósíthassam, közölte, hogy visszatér Madridba, és megpróbálja kieszközölni szabadon bocsátásomat.
- Támadt egy ötletem - tette hozzá. - Ismerek egy nőt, aki esetleg hasznára lehet önnek. A trónörökös dajkájának kedvenc komornája, igen okos teremtés. Szólok neki, hogy lépjen közbe úrnőjénél. Mindent megpróbálok, hogy kiszabadítsam önt ebből a toronyból, mert akármilyen jól bánnak is itt önnel, mégiscsak börtön.
- Igazad van - válaszoltam. - Menj, barátom, ne vesztegesd az időt, láss hozzá a dologhoz. Adná az ég, hogy máris remetelakomban lehetnénk!
Escipión tehát ismét Madridba utazott, én pedig, miközben visszaérkezésére vártam, olvasmányaimba temetkeztem. Tordesillas annyi könyvvel látott el, amennyi csak kellett. A könyveket egy öreg tábornoktól kapta kölcsön, aki nem tudott ugyan olvasni, de - hogy művelt ember látszatát keltse - szép könyvtárat rendezett be magának. Főként az erkölcsi tárgyú műveket szerettem, mert minduntalan olyan részletekre akadtam bennük, amelyek igazolták az udvar iránt érzett ellenszenvemet és a magányhoz való vonzódásomat.
Három hétig hírét se hallottam közvetítőmnek, de a harmadik hét végén megérkezett, és jókedvűen közölte:
- Ezúttal jó hírt hozok, señor Santillana! A dajka őnagysága kezébe vette az ön ügyét. A komorna - kérésemre, valamint száz pisztol ellenében - volt olyan jó és rávette, kérje meg Spanyolország trónörökösét, hogy bocsáttassa önt szabadon. A trónörökös pedig, aki mint már többször említettem, semmit sem képes megtagadni dajkájától, megígérte, hogy kieszközli apjától, a királytól az ön szabadon bocsátását. Csak azért siettem ide, hogy értesítsem önt az örömhírről, s már megyek is vissza, hogy az utolsó simításokat is elvégezzem művemen.
Azzal már búcsúzott is, és elindult vissza az udvarba.
Harmadik útja nem tartott sokáig. Már egy hét múlva visszatért, és közölte, hogy a trónörökösnek - nem minden nehézség nélkül - sikerült elérnie a királynál, hogy bocsásson szabadon. A hírt még aznap megerősítette a börtönparancsnok úr, aki fölkeresett és megölelt.
- Kedves Gil Blas, hála az égnek, ön szabad! A börtön kapui nyitva állnak ön előtt. De van a dolognak két feltétele, ami lehetséges, hogy nagy fájdalmat okoz majd önnek, s épp ezért igen sajnálom, hogy nekem kell a tudomására hoznom. Őfelsége megtiltja, hogy az udvarban mutatkozzék, és az a parancsa, hogy egy hónapon belül hagyja el mindkét Kasztíliát. Borzasztóan sajnálom, hogy kitiltották az udvarból.
- Én meg végtelenül örülök neki - feleltem. - Isten a tanúm, hogy őszintén beszélek. Csak egy kegyet vártam a királytól, és kettőben részesített.
Mivel most már bizonyos voltam felőle, hogy nem vagyok többé fogoly, két öszvért béreltem, és másnap öszvérháton keltünk útra a titkárommal kettesben, miután előzőleg búcsút vettem Cogollostól, Tordesillasnak pedig számtalanszor megköszöntem irántam tanúsított barátsága minden megnyilvánulását. Jókedvűen indultunk útnak az országúton Madrid felé, hogy átvegyük señor Gabriel kezéből a két zacskót, amelyek mindegyike ötszáz dupla pisztolt tartalmazott. Útközben a titkárom így szólt:
- Ha ahhoz nem vagyunk is elég gazdagok, hogy valami óriási birtokot vásároljunk, épp elég nagy földet vehetünk a pénzünkön.
- Akkor sem lázadoznék sorsom ellen, ha csak egy kunyhónk lenne - feleltem. - Noha még alig tartok az emberélet útjának felénél, megutáltam a világot, s magányosan szeretnék élni. Ezenkívül meg kell vallanom, hogy a falusi életről elragadóan kellemes elképzeléseim vannak, s már előre örülök neki. Szinte máris magam előtt látom a csillogó zöld réteket, hallom a fülemülék énekét és a patakok csobogását. Hol vadászattal, hol meg halászattal fogok majd szórakozni. Képzeld csak el, barátom, milyen öröm vár ránk a falusi magányban, s te is éppígy el leszel ragadtatva, mint én. Ami a táplálkozásunkat illeti, minél egyszerűbb, annál jobb lesz. Megelégszünk majd egy darab kenyérrel is, hiszen, ha megéhezünk, olyan jó étvággyal fogyasztjuk el majd, hogy azt is kitűnőnek fogjuk találni. Az evés gyönyörűsége nem a finom ételekben, hanem önmagunkban rejlik. És ez olyan igaz, hogy számomra nem a legválasztékosabb és legbőségesebb lakomák jelentik a legnagyobb élvezetet. A mértékletesség az egészség gyönyöreinek csodaforrása.
- Engedelmével, señor Gil Blas - szólt közbe titkárom -, én nem osztom teljes mértékben az ön nézeteit a tervezett mértékletességgel kapcsolatban, hiába is szeretné, hogy ujjongjak örömömben. Miért táplálkoznánk Diogenészek módjára? Attól még nem betegszünk meg, ha nem koplalunk. Higgye meg, semmi értelme éheznünk és nyomorognunk, ha már egyszer hál' istennek módunk van rá, hogy kellemessé tegyük a remeteéletet. Mihelyt meglesz a birtokunk, el kell látnunk magunkat jó borokkal és minden egyébbel, amire szüksége van két okos embernek, aki nem azért mond búcsút a világnak, hogy az élet kellemetességeiről is lemondjon, hanem inkább azért, hogy nyugodtabban élvezhesse. "Amink van, az sosincs ártalmunkra - mondta Hésziodosz[82] -, viszont amink nincs, könnyen ártalmunkra lehet. Sokkal okosabb - tette hozzá -, ha megvan mindenünk, ami kell, mintha csak sóvárgunk utánuk."
- Honnan az ördögből ismeri ön a görög költőket, Escipión úr? - vágtam ezúttal én a szavába. - Hol ismerkedett meg Hésziodosszal?
- Egy tudósnál - felelte Escipión. - Salamancában szolgáltam egy darabig egy iskolamesternél, aki nagy szövegmagyarázó volt. Minden semmiségből vaskos köteteket írt. Könyveit héber, görög és latin idézetekkel tűzdelte tele, az idézeteket a könyvtárban lévő könyvekből vette, és lefordította kasztíliai nyelvre. Mivel én voltam a másolója, a jó ég tudja, hány olyan figyelemre méltó szentenciát jegyeztem meg, mint amilyet az imént idéztem.
- Ha így áll a dolog - feleltem -, igen éles memóriája lehet. De hogy visszatérjünk tervünkre, ön szerint Spanyolország melyik tartományában kellene berendeznünk filozófusokhoz illő otthonunkat?
- Én Aragóniát választanám - felelte titkárom. - Ott gyönyörű helyek vannak, ahol kellemesen élhetnénk.
- Legyen - válaszoltam -, telepedjünk meg Aragóniában, én benne vagyok. Adná az ég, hogy olyan helyet találjunk, ahol részem lehet mindama gyönyörökben, amelyekkel képzeletem kecsegtet!
Madridba érkezve abban a szerény fogadóban szálltunk meg, ahol Escipión lakott, mikor felutazott Madridba. Mindenekelőtt Salerót kerestük föl, hogy elhozzuk tőle aranyainkat. Kifogástalan udvariassággal fogadott mindkettőnket, s külön kifejezést adott örömének, hogy ismét szabad vagyok.
- Szavamra mondom - tette hozzá -, az ön kegyvesztettsége olyan érzékenyen érintett, hogy elment a kedvem tőle, hogy udvari emberekkel kerüljek rokonságba. Túlságosan forgandó a szerencséjük. Gabriela lányomat egy gazdag kereskedőhöz adtam nőül.
- Igen helyesen tette - feleltem. - Azonfölül, hogy egy ilyen házasság sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, az olyan polgár, aki nemesember apósa lesz, bizony nem mindig elégedett veje-urával.
Aztán témát változtattunk, azaz a tárgyra tértünk.
- Señor Gabriel - kezdtem -, legyen olyan szíves, adja ide nekünk azt a kétezer pisztolt, amelyet...
- Már ki is van készítve - szakított félbe az ékszerész, azzal átkísért bennünket a dolgozószobájába, és rámutatott két zacskóra, amelyekre cédula volt kötve a következő szöveggel: "Ez a két zacskó arany señor Gil Blas de Santillana tulajdona."
- Íme a pénz, ahogy letétbe helyezték - mondta.
Megköszöntem Salerónak a szívességét, s leánya kezének elvesztésébe máris beletörődve - hazavittük a két zacskót a fogadóba, ahol nekiláttunk dupla pisztolaink számbavételének. Az összeg hiánytalanul megvolt, kivéve a kiszabadításomra költött ötven aranyat. Most már csak föl kellett szerelnünk magunkat, hogy Aragóniába utazhassunk. Titkárom magára vállalta, hogy vásárol egy batárt és két öszvért. Én fehérneműt meg ruhákat szereztem be. Miközben utcáról utcára járva bevásároltam, összetalálkoztam Steinbach báróval, azzal a német testőrtiszttel, akinél don Alfonso nevelkedett.
Köszöntöttem a német lovagot, ő is rám ismert, hozzám lépett, és megölelt.
- Végtelenül örülök - mondtam -, hogy uraságodat ilyen kitűnő egészségi állapotban láthatom viszont, s egyúttal alkalmam nyílik híreket hallani kedves gazdáimról, don César s don Alfonso de Leyváról.
- Megbízható híreket közölhetek róluk - felelte a lovag -, mert éppen Madridban tartózkodnak mind a ketten, s ráadásul nálam laknak. Csaknem három hónapja érkeztek a városba, hogy köszönetet mondjanak a királynak a jótéteményért, amelyben don Alfonsót részesítette azoknak a szolgálatoknak elismeréséül, amelyeket ősei tettek az államnak. Don Alfonsót ugyanis kinevezték Valencia városának kormányzójává, anélkül, hogy folyamodott volna az állásért, vagy bárkit is megkért volna, hogy járja ki neki. Ez a mindennél többet érő kegy mutatja, hogy uralkodónk szívesen jutalmazza az érdemet.
Habár Steinbachnál sokkal jobban tudtam, miként kell vélekedni a dologról, úgy tettem, mintha fogalmam se lenne arról, amit mesél. Mivel látta rajtam, milyen nagyon szeretném üdvözölni hajdani gazdáimat, azon nyomban hazavitt magával. Kíváncsi voltam, hogyan viselkedik majd don Alfonso, illetőleg hogyan fog fogadni, hiszen abból meg tudom ítélni, ragaszkodik-e még hozzám. Éppen Steinbach bárónővel sakkozott az egyik szobában. Mikor megpillantott, azonnal abbahagyta a játékot és fölállt. Kitörő lelkesedéssel sietett elém, és magához ölelt.
- Ó, Santillana, hát végre megkerült? - kiáltotta, s őszinte öröm csendült ki a hangjából. - De boldog vagyok! Nem rajtam állt, hogy nem maradhattunk örökre együtt! Én kértem, ha emlékszik még rá, hogy ne hagyja el a Leyva-kastélyt. Ön azonban nem hallgatott rám. Nem hibáztatom érte, sőt távozása okát is meg tudom érteni. De azóta illett volna életjelt adnia magáról, hogy ne kerestessem hiába egész Granadában. Don Fernando, a sógorom ugyanis azt üzente, hogy ott tartózkodik.
- Ez után a kis szemrehányás után - folytatta - árulja el, mit csinál Madridban. Nyilván itt van állásban, ugye? Biztosíthatom róla, hogy éppúgy érdekel a sorsa, mint régen.
- Señor - feleltem -, alig négy hónapja még elég jelentős pozíciót töltöttem be az udvarnál. Az a kitüntetés ért, hogy Lerma herceg titkára és bizalmasa lehettem.
- Igazán? - kiáltott föl rendkívül meglepődve don Alfonso. - Lehetséges volna, hogy ön a miniszterelnök bizalmát élvezte?
- Sikerült megnyernem a kegyét - feleltem -, de el is veszítettem. Mindjárt el is mondom, hogyan.
Azzal elmeséltem neki az egész históriát, s beszámolómat azzal fejeztem be, hogy elhatároztam: hajdani vagyonom csekélyke maradékából vásárolok egy kunyhót, s ott fogok élni remeteként.
Don César fia igen figyelmesen végighallgatott, aztán így szólt:
- Kedves Gil Blas, tudja, hogy mindig szerettem. Most még jobban kedvelem, mint valaha, és illendő bizonyítékát is adnom, mert hála az égnek, módomban van gyarapítani vagyonát. Nem lesz többé a szerencse játékszere. Ki szeretném szabadítani önt a hatalmából: olyan birtok urává teszem, amelytől nem foszthatja meg. Minthogy vidéken akar élni, önnek adományozom egyik kis birtokunkat, Lirias mellett, négy mérföldre Valenciától. Ismeri jól. Nyugodtan önnek ajándékozhatjuk, bennünket nem ér vele semmi károsodás. Kezeskedem felőle, hogy atyám sem lesz ellene, Serafinának pedig őszinte örömöt fog okozni a dolog.
Don Alfonso lába elé borultam, de ő nyomban fölemelt. Kezet csókoltam neki, s nem is annyira az adománytól, mint inkább jó szívétől elragadtatva így szóltam:
- Señor, ön rendkívül jó hozzám. Adománya már csak azért is különösen jólesik, mert még nem tudhat a szívességről, amelyet önnek tettem, és sokkal inkább örülök, hogy nagylelkűségének és nem hálájának köszönhetem a birtokot.
A kormányzó kicsit meglepődött szavaimon, s nem mulasztotta el megkérdezni, mi az az állítólagos szívesség, melyet neki tettem. Elmondtam, mire még jobban elcsodálkozott. Sem neki, sem Steinbach bárónak eszébe se jutott, hegy Valencia városának kormányzóságát az én befolyásomnak köszönheti. Mivel azonban nem kételkedhetett benne, így szólt:
- Kedves Gil Blas, mivel önnek köszönhetem állásomat, nem elégedhetem meg annyival, hogy önnek adományozom a liriasi kis birtokot. A birtokkal együtt kétezer dukát évjáradékot is felajánlok önnek.
- Ne folytassa, señor don Alfonso - szóltam közbe. - Ne ébressze föl bennem a kapzsiságot. A vagyon csak arra jó, hogy megrontsa erkölcseimet, ezt már kitapasztaltam. Az ön liriasi birtokát szíves örömest elfogadom; tisztességesen meg fogok élni rajta meglévő vagyonomból. Ennyi azonban bőven elég; nemhogy többre vágynék, még azt se bánnám, ha mindazt elveszíteném, ami fölöslegem van. A gazdagság teher a magányban, ahol az ember csak a nyugalmat keresi.
Miközben így beszélgettünk, don César is megérkezett. Mikor meglátott, éppúgy megörült, mint a fia, s midőn azt is megtudta, milyen lekötelező szívességet tettem a családnak, sürgetni kezdett, hogy fogadjam el az évjáradékot is, én azonban újból visszautasítottam. Végül az apa meg a fia azon nyomban elvitt egy jegyzőhöz, és kiállíttatta a birtokról szóló adománylevelet. Mindketten sokkal nagyobb örömmel írták alá, mintha olyasvalamit kellett volna aláírniuk, amiből nekik lett volna hasznuk. Mikor a szerződés elkészült, a kezembe nyomták, mondván, hogy a liriasi birtok immár nem az övék, s akkor telepedek le rajta, amikor kedvem tartja. Aztán visszatértek Steinbach báróhoz, én meg rohantam a fogadóba, ahol valósággal ámulatba ejtettem titkáromat, mikor közöltem vele, hogy birtokunk van a valenciai tartományban, s elmeséltem, hogyan jutottam hozzá.
- Mennyit érhet az a kis birtok? - kérdezte.
- Évi ötszáz dukátot jövedelmez - feleltem -, s biztosíthatlak róla, hogy paradicsomi magányban fogunk ott élni. Onnan tudom, mert többször is jártam ott, amikor még a Leyva uraságok intézője voltam. Egy kis ház a Guadalaviar partján, öt-hat viskóból álló tanyával körülvéve, bűbájos vidéken.
- Nekem az tetszik az egészben a legjobban - kiáltott föl Escipión -, hogy mindig bőviben leszünk a vadnak, s lesz hozzá benicarlói borunk és kitűnő muskotályunk. Rajta, gazdám, siessünk, mondjunk búcsút a nagyvilágnak, s vonuljunk remetelakunkba!
- Én is éppúgy szeretnék már ott lenni, mint te - feleltem -, előbb azonban el kell látogatnom Asturiába. Ott élnek a szüleim elég nyomorúságos körülmények között. Szeretném fölkeresni és magammal vinni őket Liriasba, hogy ott éljék le békességben hátralévő napjaikat. Lehet, hogy az ég azért segített hozzá e menedékhez, hogy legyen hova vinnem őket, és megbüntetne, ha elmulasztanám.
Escipión fölöttébb dicséretesnek találta tervemet, s biztatott, hogy minél hamarább valósítsuk meg.
- Ne vesztegessünk egy percet sem - mondta. - Batárt már szereztem; vásároljunk gyorsan öszvéreket, és induljunk Oviedóba!
- Helyes, barátom - feleltem -, induljunk, amilyen hamar csak tudunk. Múlhatatlan kötelességemnek tartom, hogy magányom örömeit megosszam azokkal, akiknek életemet köszönhetem. Nemsokára ott leszünk kis tanyánkon, s mihelyt megérkezünk, szeretném arany betűkkel felírni házam ajtajára ezt a két latin verssort:
Inveni portum. Spes et Fortuna, valete!
Sat me lusistis; ludite nunc alios![83]
V. Pál éppen akkoriban nevezte ki bíborossá Lerma herceget, amikor Escipión társaságában el akartam hagyni Madridot, hogy Asturiába utazzam. A pápa be akarta vezetni a nápolyi királyságban az inkvizíciót, és azért öltöztette bíborba a minisztert, hogy megnyerje Fülöp királyt eme dicséretes szándékának. Akik olyan jól ismerték a bíborosok szent kollégiumának emez új tagját, mint én, mind úgy vélekedtek, hogy az egyház nagy nyereségre tett szert.
Escipión, aki szívesebben látott volna megint valamilyen fényes pozícióban az udvarnál, mint eltemetkezve a magányba, azt tanácsolta, hogy tisztelegjek az újdonsült bíboros előtt.
- Lehetséges - mondotta -, hogy őeminenciája, látva, hogy a király szabadon engedte, már nem fogja kötelességének tartani, hogy haragot mutasson önnel szemben, és visszaveszi szolgálatába.
- Señor Escipión - feleltem -, ön, úgy látszik, elfelejti, hogy szabadságomat csak azzal a föltétellel nyertem vissza, hogy tüstént elhagyom a két Kasztíliát. Csak nem gondolja, hogy máris ráuntam liriasi kastélyomra? Mondtam már, s most megismétlem, hogy még ha Lerma herceg visszafogadna is kegyeibe, s magának don Rodrigo de Calderónnak az állását ajánlaná is föl nekem, akkor is visszautasítanám. Elhatározásom végleges. Oviedóba megyek, megkeresem szüleimet, és velük együtt visszavonulok Valencia városának környékére. De ha te, kedves barátom, megbántad, hogy sorsomhoz kötötted a sorsodat, csak meg kell mondanod. Kész vagyok neked adni aranyaim felét, ebből Madridban maradhatsz, s megpróbálhatod megcsinálni szerencsédet.
- Hogyan? - kérdezte titkárom, akit szavaim kissé meghatottak. - Képes azzal gyanúsítani, hogy nem szívesen követem a magányba? E gyanú sérti buzgalmamat és ragaszkodásomat. Hát azt hiszi, hogy Escipión, az ön hűséges szolgája, aki kész lett volna élete hátralévő napjait ön mellett tölteni a segoviai börtönben, sajnálkozva kíséri el önt egy olyan helyre, amely tömérdek élvezetet ígér? Nem, uram, nem! Eszem ágában sincs szándékától eltéríteni. Be kell vallanom önnek furfangomat: csupán azért tanácsoltam, hogy tisztelegjen Lerma hercegnél, mert ki akartam próbálni, maradt-e még önben némi becsvágy. Nos, ha ennyire nem érdeklik már a címek és a rangok, hagyjuk itt gyorsan az udvart, s menjünk, élvezzük ki azokat az édes és ártatlan gyönyöröket, amelyeket olyan szépen elképzeltünk magunknak.
Csakugyan nemsokára útra is keltünk mindketten egy pár jó öszvér húzta batáron. Célszerűnek gondoltam kíséretemet még egy fiatalemberrel kiegészíteni: ő volt a kocsis. Első éjszaka Alcalá de Henaresben aludtunk, a második éjszaka pedig Segoviában, ahol nem látogattam meg Tordesillast, a nagylelkű börtönparancsnokot, hanem a Duerón átkelve Peñafielbe, másnap pedig Valladolidba utaztam. Amikor ez utóbbi várost megpillantottam, önkéntelenül nagyot sóhajtottam. Útitársam meghallotta, és megkérdezte, miért sóhajtottam.
- Azért, fiam - feleltem -, mert sokáig orvoskodtam itt, s még ma sem tudok nyugtalanság nélkül gondolni rá. Lelkiismeretem még most is néma szemrehányásokkal áraszt el. Hogy is mondjam? Az az érzésem, mintha valamennyi beteg, akit én öltem meg, föl akarna kelni sírjából, hogy miszlikbe vágjon!
- Micsoda fantázia! - jegyezte meg titkárom. - Őszintén szólva, señor Santillana, ön túlságosan lágy szívű. Miért kell megbánást éreznie azért, hogy ezt a mesterséget gyakorolta? Nézze csak meg a legöregebb orvosokat, éreznek-e valaha hasonló lelkifurdalást? Szó sincs róla. Nyugodtan folytatják mesterségüket, a halálesetekért a természetre hárítják a felelősséget, a gyógyulásokat viszont büszkén önmaguknak tulajdonítják.
- Igaz - feleltem -, hogy ilyen orvos volt Sangrado doktor is, akinek a módszerét hűségesen követtem. Mindennap legalább húszan lehelték ki lelkűket a keze alatt, s mégis meg volt győződve róla, hogy az érvágás és a nagymértékű vízivás a legkitűnőbb gyógymód. Minden betegséget ezzel a két gyógymóddal kezelt, s ahelyett, hogy e gyógymódokat okolta volna, abban a hitben élt, hogy a betegek azért halnak meg, mert nem ittak elég vizet és nem vágtak elég sokszor eret rajtuk.
- Istenemre mondom - kacagott föl Escipión -, páratlan alak lehet!
- Ha netalán tán szeretnéd látni és hallani - feleltem -, akár holnap is kielégítheted kíváncsiságodat, föltéve, hogy Sangrado él még, és itt lakik Valladolidban, amit nemigen hiszek, mert már akkor is nagyon öreg volt, amikor kiléptem a szolgálatából, s azóta sok-sok idő eltelt.
Mikor megérkeztünk a fogadóba, ahol el akartuk tölteni az éjszakát, első dolgunk volt a doktor felől érdeklődni. Megtudtuk, hogy még nem halt meg, mivel azonban előrehaladott kora miatt nem képes betegeket látogatni és túl sokat mozogni, átadta a teret három-négy olyan orvosnak, akik új módszerrel szereztek hírnevet maguknak, bár ez a módszer sem ér többet az övénél. Elhatároztuk hát, hogy a következő napot Valladolidban töltjük egyrészt, hogy öszvéreink kipihenjék magukat, másrészt, hogy meglátogassuk Sangrado doktort. Délelőtt tíz körül állítottunk be hozzá, egy karosszékben ülve találtuk, könyvvel a kezében. Mikor megpillantott bennünket, rögtön fölállt, hetvenéves korához képest elég szilárd léptekkel elénk jött, és megkérdezte, mit óhajtunk.
- Nézzen meg jól, doktor úr - mondtam. - Nem ismer meg? Pedig abban a kitüntetésben volt részem, hogy tanítványainak egyike lehettem. Nem emlékszik bizonyos Gil Blasra, hajdani helyettesére, aki egy asztalnál evett önnel?
- Ó, hát ön az, Santillana? - kérdezte, és szeretettel megölelt. - Nem ismertem volna meg. Nagyon örülök, hogy viszontláthatom. Mivel foglalkozott, amióta elváltunk? Bizonyára orvoskodott, ugye?
- Csakugyan komoly hajlamot éreztem rá - feleltem -, de igen nyomós okok megakadályoztak benne, hogy ezt a mesterséget folytassam.
- Nagy kár - jelentette ki Sangrado. - Azon leckék alapján, amelyeket tőlem kapott, ügyes orvos lett volna önből, föltéve, hogy az ég kegyesen megóvja a vegytan iránti veszedelmes vonzalomtól. Ó, fiam - folytatta fájdalmasan deklamálva -, minő változás következett be az orvostudományban néhány év alatt! Higgye el, hogy okkal vagyok megdöbbenve és felháborodva miatta. Mesterségünket megfosztják becsületétől és méltóságától. Ez a mesterség, amely mindenkor tiszteletben tartotta az emberéletet, most a vakmerőség, elbizakodottság és a tapasztalatlanság zsákmánya lett. Mert a tények beszélnek, s nemsokára még a kövek is tiltakozni fognak az új orvosok gazságai ellen: lapides clamabunt[84]! Vannak a városban orvosok, illetőleg úgynevezett orvosok, akik befogták magukat az antimon diadalszekerébe: currus triumphalis antimonii[85]; Paracelsus[86] iskolájának szökevényei, a kirmiz imádói, vaktában gyógyítanak, s szerintük az egész orvostudomány csupán a kémiai gyógyszerek készítésének tudománya. Hogy is fejezzem ki magam? Mindent új módszerekkel csinálnak. Régebben például nagyon ritkán végeztek érvágást a lábon, manapság viszont jóformán csak ezt alkalmazzák. A hajdani enyhe és ártalmatlan hashajtókat hánytatókra és kirmizekre cserélték. Teljes a zűrzavar, mindenki azt csinál, amit akar, átlépi a rend és bölcsesség határait, amelyeket még az első mesterek szabtak meg.
Bármilyen nevethetnékem volt e komikus szónoklat alatt, sikerült leküzdenem, sőt mi több: nagy szónoklatot tartottam a kirmiz ellen, noha fogalmam se volt róla, mi az, s a pokolba kívántam azokat, akik kitalálták. Escipión látta, milyen jól szórakozom, s maga is ki akarta venni belőle a részét.
- Doktor uram - fordult Sangradóhoz -, minthogy unokaöccse vagyok egy régi iskolához tartozó orvosnak, engedje meg, hogy önnel együtt lázadozzam a kémiai gyógyszerek ellen. Boldogult nagybátyám, Isten irgalmazzon neki, olyan lelkes híve volt Hippokratésznek, hogy gyakran össze is verekedett az empirikusokkal, akik nem beszéltek kellő tisztelettel az orvostudomány fejedelméről. A nemes vér nem tagadja meg magát: szíves örömest lennék hóhéra e tudatlan újítóknak, akik ellen ön olyan jogosan és ékesszólóan panaszkodik. Ezek a nyomorultak fölforgatják a civilizált társadalmat!
- Sokkal nagyobb mértékben, mint gondolná - felelte a doktor. - Hiába írtam könyvet az orvostudomány útonállói ellen, semmi haszna nem lett; sőt: számuk napról napra nő. A felcserek, akik majd megvesznek érte, hogy orvosszámba vegyék őket, azt hiszik, képesek az orvoslásra, hiszen kirmizt és hánytatót rendelni ők is tudnak, s ezenkívül, ahogy épp eszükbe jut, eret vágnak a lábon. Odáig mennek, hogy kirmizt kevernek a növényi főzetekbe és a szívcseppekbe is, s ilyenformán méltó párjai az orvostudomány nagy szélhámosainak. Ez a ragály már a kolostorokat is megfertőzte. Akadnak fráterek, akik egy személyben gyógyszerészek és felcserek. Ezek az orvosmajmolók rávetik magukat a kémiára, veszedelmes gyógyszereket kotyvasztanak, s megrövidítik velük a tisztelendő atyák életét. Csak Valladolidban több mint hatvan kolostor van, fele részük barátkolostor, fele részük zárda. Képzelje csak el, milyen pusztítást visz végbe ezekben a kirmiz a hánytatóval meg a lábon végzett érvágással párosulva!
- Señor Sangrado - szólaltam meg ekkor -, ön joggal haragszik e méregkeverőkre. Magam is együtt háborgok önnel, és osztozom aggodalmában az emberek élete miatt, amelyet oly nyilvánvalóan fenyeget ez az önétől annyira különböző módszer. Félek, hogy a kémia egyszer még vesztét okozza az orvostudománynak, ahogy a hamis pénz csődbe sodorja az országokat. Adná az ég, hogy ez a végzetes nap még sokára következzék be!
Mikor itt tartottunk a társalgásban, megjelent egy öreg szolgáló, s puha kenyeret, poharat és két palackot hozott egy tányéron az orvosnak. Az egyik palackban víz, a másikban bor volt. Sangrado minden falat kenyér után ivott egy kortyot; az igazság kedvéért háromnegyed részben vizet, de így sem menekült meg attól, hogy szemrehányást ne tegyek neki:
- Hohó, doktor uram! Most tetten értem. Bort iszik! Ön, aki mindig ellene volt ennek az italnak, aki élete háromnegyed részén át csak vizet ivott, aki miatt tíz esztendeje egy csöpp bort sem ittam! Mikor került ilyen ellentmondásba önmagával? A korát nem hozhatja föl mentségül, hiszen egyik művében az öregséget természetes sorvadásnak nevezi, amely kiszárítja és elemészti az embert, és e meghatározás alapján sajnálja azokat a tudatlanokat, akik a bort az aggastyánok tejének nevezik. Mit tud hát fölhozni mentségére?
- Igazságtalan a támadás - felelte az öreg orvos. - Ha tiszta bort innék, okkal minősíthetne önnön módszerem árulójának. De látja, hogy boromat erősen fölhígítottam.
- Újabb ellentmondás, kedves mesterem - vágtam vissza. - Emlékezzék csak, hogy helytelenítette, amikor Sedillo kanonok vízzel hígított bort ivott. Vallja be őszintén, hogy rájött tévedésére, s nem tartja már a bort olyan veszélyes folyadéknak, mint műveiben hangoztatta, föltéve persze, hogy mértékkel fogyasztjuk.
Szavaim kicsit zavarba hozták doktorunkat. Nem tagadhatta le, hogy könyveiben megtiltotta a borivást; a szégyen és a hiúság viszont megakadályozta, hogy elismerje: joggal vetem a szemére a dolgot. Nem tudott mit felelni, s végleg zavarba jött. Hogy zavarának véget vessek, másról kezdtem beszélni, s röviddel utána el is búcsúztam tőle, buzdítva, hogy továbbra is szálljon szembe az új orvosokkal.
- Csak bátorság, señor Sangrado! Bélyegezze meg továbbra is a kirmizt, és harcoljon szakadatlanul a lábon végzett érvágás ellen. Ha az empirikus csőcseléknek az ön buzgalma és az orvosi orthodoxia iránt érzett szeretete ellenére is sikerül tönkretennie az orvostudományt, legalább az a vigasza meglesz, hogy mindent elkövetett a megmentése érdekében.
Miközben fogadónk felé tartva titkárom meg én a mulatságos és eredeti doktorról beszélgettünk, egy ötvenöt-hatvan körüli férfiú haladt el mellettünk az utcán lesütött szemmel, kezében durva olvasó. Figyelmesen megnéztem, s azonnal ráismertem señor Manuel Ordóñezre, a kórházigazgatóra, akiről történetem első kötetében olyan nagyrabecsüléssel emlékeztem meg. A legnagyobb tisztelettel léptem hozzá és szólítottam meg:
- Alázatos szolgája vagyok a tiszteletre méltó és titoktartó señor Manuel Ordóñeznek, a szegények javai leghűségesebb őrének.
E szavakra figyelmesen szemügyre vett, s azt felelte, hogy arcom nem ismeretlen ugyan számára, de nem emlékszik rá, hol látott.
- Nincs benne semmi meglepő - feleltem -, nem csoda, hogy nem figyelt föl rám; akkoriban jártam önnél, amikor ott szolgált egyik barátom, név szerint Fabricio Núñez.
- Aha, most már emlékszem - jegyezte meg huncut mosollyal a kórházigazgató. - Derék fiúk voltak mind a ketten, sok csínyt követtek el, ahogy az már szokásuk a fiataloknak. És mi lett szegény Fabricióból? Valahányszor eszembe jut, mindig nyugtalanságot érzek miatta.
- Éppen azért bátorkodtam megállítani az utcán, señor Manuel, hogy tudósítsam felőle. Fabricio Madridban van, s vegyes művek szerzésével foglalkozik.
- Mit ért ön vegyes műveken? - kérdezte a kórházigazgató. - Kétértelműen hangzik.
- Azt - feleltem -, hogy ír verset is, prózát is, vígjátékokat is, regényeket is, egyszóval, tehetséges fiatalember, akit nagyon szívesen látnak az előkelő családoknál.
- És milyen viszonyban van a pékjével? - kérdezte az igazgató.
- Vele nincs olyan jóban, mint az előkelő urakkal; magunk között szólva, nem hinném, hogy túlságosan gazdag.
- Ó, én biztos vagyok benne, hogy nem az - felelte Ordóñez. - Udvarolhat mind a nagyuraknak, amennyit csak akar; bókjai, hízelgései, aljasságai még kevesebb hasznot fognak hozni neki, mint a művei. Megjósolom önnek, hogy egyszer még a szegényházban végzi.
- Könnyen meglehet - feleltem. - A költészet már sokakat oda juttatott. Fabricio barátom sokkal okosabban tette volna, ha uraságod mellett marad, ma már dúskálhatna az aranyban.
- Mindenesetre jól élne - állapította meg Manuel. - Kedveltem a fiút, s igyekeztem mindig elő-előléptetve egy kicsit valamilyen biztos álláshoz juttatni a szegényházban, de elkapta a hév, s az irodalomra adta magát. Az őrült írt egy vígjátékot, előadatta a városban tartózkodó komédiásokkal, és a siker megzavarta a fejét. Egy második Lope de Vegának képzelte magát, a közönség tapsainak mákonyát többre becsülte a barátságomból származó valóságos előnyöknél, és elbocsátását kérte. Megsajnáltam, s megpróbáltam rávenni, hogy változtassa meg elhatározását, de hiába bizonygattam, hogy miközben a tükörképe után fut, elszalasztja a csontot, képtelen voltam visszatartani az őrültet, elragadta az írás szenvedélye. Nem ismerte föl a szerencséjét - tette hozzá az igazgató. - Az a fiatalember a bizonyíték rá, akit felfogadtam a helyébe. Nem olyan okos, mint Fabricio volt, de sokkal józanabb: minden igyekezete az volt, hogy megfelelően ellássa feladatkörét és megnyerje tetszésemet. Támogattam is, ahogy megérdemelte. Jelenleg két állást tölt be a kórházban, a kisebbik is többet jövedelmez, mint amennyire szüksége van egy nagy családos, becsületes embernek, hogy megélhessen.
Valladolidból négy nap alatt értünk Oviedóba, s útközben nem volt semmiféle veszedelmes kalandunk, hiába tartja a közmondás, hogy a rablók messziről megérzik a pénzt az utasoknál. Pedig nagyon remek fogást csinálhattak volna: valamelyik föld alatti rejtekhely két lakója minden fáradság nélkül megszerezhette volna aranyainkat; én ugyanis az udvarban nem tanultam vitézkedni, Beltrán pedig, a mozo de mulas[87] semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy gazdája erszénye védelmében megölesse magát. Csak Escipión értett valamit a verekedéshez.
Éjszaka érkeztünk a városba. Egy fogadóban szálltunk meg egészen közel kanonok nagybátyám, Gil Pérez házához. Szerettem volna tájékozódni, milyen körülmények között élnek a szüleim, s csak utána keresni fel őket. Megfelelőbb emberhez nem is fordulhattam volna, mint a fogadóshoz vagy a feleségéhez, mivel olyan embereknek ismertem őket, akik mindent tudnak szomszédaikról. S valóban: miután a fogadós figyelmesen szemügyre vett, fölkiáltott:
- Páduai Szent Antalra mondom, ez a derék Blas de Santillana inas fia!
- Valóban ő az - állapította meg a fogadósné -, én is megismertem, jóformán semmit sem változott. Ez az az eleven kis Gil Blas, aki okosabb volt, mint amilyen nagy. Mintha most is látnám, amint borért jön egy üveggel a bácsikája vacsorájához.
- Csodálatos emlékezőtehetsége van, asszonyom - feleltem. - De legyen szíves elmondani, mit tud a családomról. Apám és anyám nyilván nem a legjobb körülmények közt élnek.
- Sajnos igaza van - felelte a fogadósné. - Akármilyen rosszra számított is, el se tudja képzelni, hogy náluk nyomorúságosabb helyzetben legyen valaki. A derék Gil Pérez fél testére megbénult, s a jelek szerint már nem sokáig húzza. Az ön apja, aki rövid idő óta a kanonoknál lakik, tüdőgyulladást kapott, jobban mondva jelenleg éppen élet-halál között lebeg. Édesanyja kénytelen mindkettőjüket ápolni, pedig ő se örvend a legjobb egészségnek. Hát ez a helyzet.
E beszámoló után, amely ismét eszembe juttatta fiúi kötelességeimet, Beltránt a batárral a fogadóban hagytam, és titkárom kíséretében, aki nem akart elhagyni, elmentem nagybátyámhoz. Mikor megjelentem anyám előtt, mielőtt még rám ismert volna, megérezte, hogy én vagyok az. Megölelt, és szomorúan így szólt:
- Jöjjön fiam, legyen tanúja apja halálának. Éppen idejében érkezett, hogy láthassa e szörnyűséget.
Azzal bevezetett a szobába, ahol a szerencsétlen Blas de Santillana feküdt, utolsó perceit élte, ágya ékes bizonysága volt, milyen szegény egy inas. Bár a halál árnyéka már feje fölött lebegett, valamennyire még eszméleténél volt.
- Kedves barátom - szólította meg anyám -, itt van Gil Blas, a fia. Bocsánatot esedezik a sok szomorúságért, amelyet okozott önnek, és kéri, hogy áldja meg.
Apám e szavakra kinyitotta szemét, amely már-már örökre lezárult, rám emelte tekintetét, s mivel szenvedései ellenére is észrevette, milyen fájdalmat érzek elvesztése miatt, elérzékenyült. Szeretett volna szólni, de már nem volt hozzá ereje. Megragadtam egyik kezét, s miközben könnyeimmel öntöztem, anélkül, hogy egy szót is tudtam volna szólni, apám meghalt, mintha csak az én érkezésemre várt volna, hogy lelkét kilehelje.
Anyám már régen el volt készülve apám halálára, így aztán nem is sújtotta le túlságosan. Engem talán sokkal érzékenyebben érintett, mint őt, noha apám élete folyamán a szeretet legcsekélyebb jelét sem árulta el irántam. De azon túl, hogy a fia voltam, ami egymagában is elegendő volt hozzá, hogy megsirassam, szemrehányást is tettem magamnak, amiért nem segítettem, amíg élt, és mikor szívtelenségem eszembe jutott, úgy éreztem, hogy hálátlan szörnyeteg, sőt apagyilkos vagyok. Nagybátyám miatt, aki egy másik ágyon hevert szánalmas állapotban, újabb lelkifurdalást éreztem. Eszembe jutott, mennyi mindenért tartozom hálával neki. "Szívtelen fiú - gondoltam -, tekintsd büntetésnek a nyomort, amelyben rokonaid vannak. Ha fölösleges vagyonod egy részét nekik adtad volna, mielőtt börtönbe vetettek, olyan kényelmet biztosíthattál volna nekik, amilyenre a kanonoki jövedelemből nem futotta, s talán apád életét is meghosszabbítottad volna."
A szerencsétlen Gil Pérezből újból valóságos csecsemő lett. Emlékezőtehetségét, ítélőképességét teljesen elvesztette. Hiába szorítottam karjaimba, s bizonygattam, mennyire szeretem, mintha nem is hallotta volna. Anyám hiába hajtogatta, hogy én vagyok Gil Blas, az unokaöccse, csak nézett rám bárgyún, és nem felelt semmit. Ha a vér szava és a hála nem is késztetett volna rá, hogy sajnáljam nagybátyámat, akinek annyi mindent köszönhettem, nyomorúságos állapotában akkor is mindenképpen megszántam volna.
Escipión ezenközben komoran hallgatott, osztozott fájdalmamban, s részvevően együtt sóhajtozott velem. Mivel úgy gondoltam, hogy anyám hosszú távollétem után szeretne beszélgetni velem, s egy idegen jelenléte bizonyára feszélyezné, félrevontam Escipiónt, és azt mondtam neki:
- Eredj, fiam, pihenj le a fogadóban, hagyj magamra anyámmal. Hosszasan el kell beszélgetnünk, s ha itt maradnál, a derék asszony fölöslegesnek érezne, hiszen csupán családi ügyekről lesz szó.
Escipión egy világért sem akart zavarni bennünket és eltávozott, s én csakugyan átbeszélgettem anyámmal az egész éjszakát. Kölcsönösen és az igazságnak megfelelően elmondtuk egymásnak, mi mindenen mentünk keresztül, amióta eltávoztam Oviedóból. Anyám részletesen elbeszélte, mennyi megaláztatás érte azoknál a családoknál, ahol dueñaként szolgált, s ezzel kapcsolatban sok olyasmit is elmondott, amit igazán nem szerettem volna, ha a titkárom is hall, noha semmit sem szoktam titkolni előtte. Minden tisztelet anyám emlékéé, de a jóasszony kicsit terjengősen tudott mesélni. Ha a fölösleges részleteket mellőzi, a történet háromnegyed részétől megkímélhetett volna.
Végre befejezte elbeszélését, s én hozzákezdtem az enyémhez. Könnyedén siklottam át kalandjaimon, de mikor Beltrán Muscadának, az oviedói fűszeres fiának madridi látogatására került a sor, részletesen beszámoltam az esetről.
- Be kell vallanom - mondtam anyámnak -, hogy nagyon barátságtalanul fogadtam a fiatalembert. Bizonyára ijesztő képet festett rólam bosszúból.
- De mennyire - felelte anyám. - Elmondta, milyen büszke ön arra, hogy a monarchia miniszterelnökének a kegyence. Alig méltóztatott megismerni őt, s amikor a nyomorúságunkat ecsetelte, ön fagyosan hallgatta. Mivel a szülők - tette hozzá anyám - mindig igyekeznek mentséget találni gyermekeik számára, mi se tudtuk elhinni, hogy ön kemény szívű. Az, hogy mégiscsak ellátogatott Oviedóba, igazolja önről alkotott jó véleményünket, s a fájdalom, amit szemmel láthatólag érez, végleg felmenti minden gyanú alól.
- Túlságosan kedvező véleménnyel van rólam - feleltem. - A fiatal Muscada beszámolójában sok az igazság. Amikor fölkeresett, csak a vagyonszerzés foglalkoztatott, s becsvágyam nem engedte, hogy szüleimre gondoljak. Nem lehet csodálkozni rajta, hogy ilyen körülmények közt nem valami barátságosan fogadtam azt a fiatalembert, aki nagyképűen odaállt elém, gorombán kijelentette, hogy hallomása szerint gazdagabb vagyok a zsidóknál, s szüleim nyomorúságára hivatkozva azt tanácsolta, hogy küldjek pénzt haza. Még szememre is vetette - méghozzá nem is nagyon válogatott kifejezésekkel - családom iránt tanúsított közönyömet. Megbotránkoztam őszinteségén, elvesztettem türelmemet, s a vállánál fogva kilöktem dolgozószobámból. Elismerem, hogy nem volt igazam; gondolnom kellett volna rá, hogy nem önök tehetnek a fűszeres fiának udvariatlanságáról, s követnem kellett volna a tanácsát, akármilyen modortalanul közölte is.
- Mindez egy pillanattal az után, hogy kilöktem Muscadát, eszembe is jutott. Noha forrt bennem a düh, meghallottam a vér szavát. Eszembe jutott, mik a kötelességeim szüleim iránt, pirultam a szégyentől, hogy olyan rosszul teljesítettem őket, és elfogott a lelkifurdalás, de ebből sem lett önöknek semmi hasznuk, mert a fösvénység és a becsvágy csakhamar elnyomta. De aztán a király parancsára bezártak a segoviai börtönbe, ahol súlyosan megbetegedtem, s ez a szerencsés kimenetelű betegség adta vissza önnek a fiát. Igen, a betegség és a fogság térített vissza a természet törvényeihez, amelyektől az udvari élet teljesen eltávolított. Otthagytam azt a tülekedést, egyedül csak a magányra vágyom, s csak azért jöttem Asturiába, hogy megkérjem, ossza meg velem e magányos élet gyönyöreit. Ha nem utasítja vissza kérésemet, elviszem önt a valenciai tartományban lévő birtokomra, s ott élünk majd boldogan. Természetesen úgy terveztem, hogy apámat is magammal viszem, az ég azonban másként rendelkezett, meg kell elégednem hát azzal az örömmel, hogy legalább anyám velem van, s módomban lesz minden elképzelhető figyelmességgel kárpótolni azért az időért, amikor nem voltam hasznára.
- Dicséretes szándéka igen jólesik - felelte erre anyám -, s habozás nélkül önnel tartanék, ha nem volnának akadályai a dolognak. Egyrészt azonban nem akarom ilyen betegen itt hagyni édes bátyámat, az ön nagybátyját, másrészt túlságosan megszoktam már ezt a vidéket ahhoz, hogy elmenjek innen. Mindamellett a dolog érdemes a megfontolásra, szívesen gondolkodom rajta. Most elsősorban az ön édesapja temetéséről kell gondoskodnunk.
- Bízzuk meg vele azt a fiatalembert, akit magammal hoztam - feleltem. - Ő a titkárom; okos és ügybuzgó; nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
Alig ejtettem ki e szavakat, megjelent Escipión; már megvirradt. Megkérdezte, nem lehetne-e szolgálatunkra nagy bajunkban. Közöltem vele, hogy a lehető legjobbkor érkezett, nagyon fontos üggyel szeretném megbízni. Mikor megtudta, miről van szó, így szólt:
- Elég is, uram. Már ki is gondoltam az egész ceremóniát. Bízza csak rám a dolgot.
- Vigyázzon - figyelmeztette anyám -, nehogy túlságosan fényes temetést rendezzen! Nem volna illő férjemhez, akit az egész város koldusszegény inasnak ismert.
- Úrnőm - felelte Escipión -, ha még egyszer olyan szegény lett volna is, akkor sem takarítanék meg két maravédit sem a temetésén. E tekintetben csak a gazdámat tartom szem előtt: Lerma herceg kegyence volt, tehát tisztességes temetés illeti meg az apját.
Egyetértettem titkárom nézetével, utasítottam is, hogy ne fukarkodjék a pénzzel. Hiúságomnak még mindig meglévő maradéka föléledt. Azzal áltattam magam, hogy ha sokat költők apám temetésére, aki egy garast se hagyott rám, mindenki csodálni fogja nagylelkűségemet. Egyébként anyámnak - bármennyire szerénykedett is - egyáltalán nem volt kifogása ellene, hogy férjét nagy pompával temessék el. Szabad kezet adtunk hát Escipiónnak, aki percnyi késedelem nélkül hozzálátott megtenni a szükséges lépéseket, hogy a temetés minél fényesebb legyen.
A dolog túlságosan is jól sikerült. Escipión olyan pompás temetést rendezett, hogy ellenem lázította az egész várost a külvárosokkal együtt. Oviedo minden lakosa - a legelőkelőbbtől a legszegényebbig - megbotránkozott hivalkodásomon, s olyan megjegyzéseket tettek rá, amelyek egyáltalán nem váltak dicséretemre.
- Ennek az uborkafára felkapaszkodottnak arra van pénze - mondták egyesek -, hogy apját eltemettesse, de arra nem volt, hogy táplálékhoz juttassa.
- Sokkal többet ért volna - jegyezték meg mások -, ha akkor szerez örömet apjának, amikor még élt, halála után fölösleges így megtisztelnie.
Szóval a rossz nyelvek nem kíméltek, mindenki megtette a maga megjegyzését. De nem elégedtek meg ennyivel: mikor Escipión, Beltrán meg én kijöttünk a templomból, a sértések és szitkok özönével árasztottak el, kifütyültek bennünket, és Beltránt egészen a fogadóig kövekkel dobálták. A nagybátyám háza elé gyűlt csőcseléket csak úgy sikerült szétoszlatni, hogy anyám kénytelen volt kiállni a sokaság elé és nyilvánosan kijelenteni, hogy nagyon meg van elégedve velem. Voltak akik elrohantak a fogadóba, ahol a batárom volt, és össze akarták törni. Minden bizonnyal meg is tették volna, ha a fogadósnak és feleségének nem siketül lecsillapítaniuk a dühöngőket és lebeszélni őket tervükről.
E sértések, amelyek mind annak a beszámolónak a következményei voltak, amelyet a fűszeres fia tartott rólam a városban, annyira megutáltatta velem földijeimet, hogy elhatároztam, haladéktalanul elhagyom Oviedót, pedig egyébként valószínűleg elég sokáig időztem volna ott. Ezt kertelés nélkül meg is mondtam anyámnak, akit ugyancsak nagyon bántott a fogadtatás, amelyben a város lakói részesítettek, s épp ezért egy szava se volt ellene, hogy azonnal elutazzam. Ezek után csak azt kellett eldöntetem, mi legyen vele.
- Anyám - szóltam -, minthogy nagybátyámnak szüksége van az ön segítségére, nem sürgetem többet, hogy jöjjön velem. Mivel azonban nagybátyám szemmel láthatólag nem sokáig húzza már, ígérje meg, hogy mihelyt meghal, azonnal hozzám utazik. Számítok irántam érzett szeretetének erre a bizonyítékára.
- Nem tehetek ilyen ígéretet - felelte anyám -, mert úgyse tartanám meg. Életem hátralévő napjait Asturiában szeretném leélni teljes függetlenségben.
- De hát nem gondol rá, hogy ön lenne kastélyom úrnője? - kérdeztem.
- Nem biztos - felelte anyám. - Hiszen csak bele kell szeretnie valami lányba, s elveszi feleségül. A menyem lesz, én meg az anyósa, s máris kitör a háborúság.
- Ön túlságosan előrelátó az esetleges bajokat illetően - válaszoltam. - Semmi kedvem megnősülni, de ha mégis kedvem támadna rá, biztosíthatom: megkövetelem feleségemtől, hogy vakon engedelmeskedjék az ön parancsainak.
- Vakmerő ígéret - jelentette ki anyám -, igen nagy biztosítékot kellene adnia rá. Tartok tőle, hogy a felesége iránti vonzalma legyőzné önben a gyermeki érzést, s nem mernék megesküdni rá, hogy ha összekapnánk, nem inkább a felesége pártjára állna, mint az enyémre, még akkor is, ha nem a feleségének lenne igaza.
- Jól mondja, asszonyom - kiáltott föl titkárom a beszélgetésbe elegyedve -, nekem is az a véleményem, mint önnek: a kezes menyek nagyon ritkák. Egyébként ahhoz, hogy ön és gazdám megegyezzenek, ha már ön mindenáron Asturiában akar lakni, gazdám pedig a valenciai királyságban, csak az kell, hogy gazdám száz pisztol évjáradékot biztosítson önnek. A pénzt majd én minden évben elhozom. Ilyen módon anya is, fia is boldogan fognak majd élni kétszáz mérföldnyi távolságban egymástól.
Az Escipión által javasolt megállapodásba mindkét érdekelt fél belement. Miután az első évi járadékot előre kifizettem, másnap még hajnal előtt elhagytam Oviedót, mert attól féltem, hogy a csőcselék Szent István[88] sorsára juttat. Így fogadtak hát szülővárosomban. Tanulságos lecke az olyan alacsony származású embereknek, akik - miután idegenben meggazdagodtak - vissza akarnak térni szülőföldjükre, hogy megjátsszák az előkelőt! Minél jobban csillogtatják gazdagságukat, földijeik annál jobban meggyűlölik őket.
Egy darabig a León felé vezető országúton haladtunk, aztán a valenciain. Rövid napi szakaszokban utaztunk, és másfél hét múlva érkeztünk meg Segorbe városába. Onnan másnap délelőtt kikocsiztunk mintegy három mérföldnyire fekvő birtokomra. Miközben utunk céljához közeledtünk, titkáromon szórakoztam, aki nagy figyelemmel vette szemügyre a hol jobbra, hol balra felbukkanó falusi kastélyokat. Valahányszor megpillantott egy-egy látványosabb épületet, rámutatott, és sohasem mulasztotta el megjegyezni:
- Bárcsak az volna a remetelakunk!
- Nem tudom, barátom - mondtam neki -, mi az elképzelésed leendő lakóhelyünkről, de ha azt hiszed, hogy valami fényűző épület egy főúri birtok kellős közepén, figyelmeztetlek, hogy rettentő nagyot tévedsz. Ha nem akarod, hogy képzeleted lépre csaljon, gondolj Horatius kicsiny lakára, amelyet Maecenastól kapott, a szabinok földjén, Tibur közelében. Don Alfonso nagyjából ugyanilyen házzal ajándékozott meg.
- Annyi baj legyen - felelte Escipión. - Akkor hát a kunyhókat fogom ezentúl figyelni.
- Hát kunyhónak azért nem egészen kunyhó - mondtam én -, de azért csak emlékezz vissza rá, hogy sose úgy írtam le, mint valami palotát. De már el is döntheted, elég hűséges leírást adtam-e róla. Vess egy pillantást a Guadalaviar partjára, ott látsz egy kilenc-tíz viskóból álló tanya mellett egy házat négy kis épületszárnnyal. Az a kastélyom.
- Mi a fene! - kiáltott föl csodálkozva titkárom. - Hiszen az a ház valóságos ékszer! Azonfölül, hogy a négy szárny igen előkelő külsőt kölcsönöz neki, nyugodtan mondhatjuk, hogy szép fekvésű, komoly épület, a környező vidék pedig még Sevilla környékénél is bájosabb, pedig azt egyenesen földi paradicsomnak nevezik. Akkor se tetszene jobban, ha mi magunk szemeltük volna ki tartózkodási helyünkül. De csakugyan elragadó: egy patak vize öntözi, s ha az embernek napközben sétálni támad kedve, ott várja az árnyékos, sűrű erdő. Tündéri magány! Ó, kedves gazdám, úgy érzem, sokáig itt maradunk!
- Nagyon örülök, hogy remetelakunk ennyire tetszik - feleltem -, pedig még nem is ismered minden kellemetességét.
Miközben így társalogtunk, lassan oda is értünk a házhoz, amelynek kapuját azon nyomban kitárták előttünk, mikor Escipión bejelentette, hogy megérkezett señor Gil Blas de Santillana, és birtokába veszi a kastélyt. E név hallatára, amely láthatólag igen nagy tekintélynek örvendett, batáromat bebocsátották egy tágas udvarra, ahol kiszálltam, aztán teljes súlyommal Escipiónra nehezedve gőgösen bevonultam az egyik szobába. Alig tettem be a lábam, máris megjelent hét-nyolc cseléd. Közölték, hogy tisztelegni kívánnak új gazdájuk előtt, mert don César és don Alfonso de Leyva őket rendelte ki szolgálatomra; hogy van köztük egy szakács, egy segédszakács, egy kukta meg egy kapus, a többi meg lakáj, s hogy pénzt tilos tőlem elfogadniuk, mert a két nemesúr háztartásom minden költségét magára vállalta. A személyzet feje a szakács volt, név szerint Joaquín mester, ő vitte a szót. Igen barátságos volt, közölte, hogy bőséges készlete van különféle kiváló borokból, s ami a koszt minőségét illeti, tekintve, hogy hat évig szakácskodott a valenciai érsek őeminenciájánál, reméli, sikerül majd ínycsiklandó ételeket készítenie.
- Szeretnék mindjárt ízelítőt is adni tudásomból - tette hozzá. - Ebédig sétáljon egyet, señor, tekintse meg a kastélyát: nézze meg, van-e olyan állapotban, hogy ellakhatik benne uraságod?
Képzelhetik, hogy megnéztem. Escipión, aki még nálam is kíváncsibb volt, szobáról szobára vonszolt. Bejártuk az egész házat, a padlástól a pincéig, felajzott kíváncsiságunkat - legalábbis azt hittük - a legkisebb zugocska sem kerülte ki, s nekem mindenütt alkalmam volt megcsodálni don Césarnak és a fiának irántam tanúsított jóságát. Egyebek közt különösen két szoba gyakorolt rám nagy hatást: elegánsan s mégsem túlságosan fényűzően voltak berendezve. Az egyikben holland szőnyeg volt, egy ágy és két bársonyhuzatú szék, valamennyi kifogástalan állapotban, noha még abból az időből származott, amikor a mórok voltak az urak[89] a valenciai tartományban. A másik szoba is ugyanilyen ízlésesen volt berendezve: a falakat régi genovai sárga damasztkárpit fedte, s ugyanezzel az anyaggal volt bevonva az ágy és a néhány, kék selyemrojtokkal díszített karosszék is. Ha leltározásra kerül a sor, mindezt nyilván kevésre értékelték volna, itt azonban nagyon jól festettek.
Miután mindent alaposan megnéztünk, titkárommal együtt visszatértünk a szobába, ahol meg volt terítve egy asztal két személyre. Leültünk, s azon nyomban olyan ízletes olla podridát szolgáltak fel nekünk, hogy őszintén sajnáltuk a valenciai érseket, hogy a szakács, aki készítette, már nincs a szolgálatában. Az igazat megvallva nagyon éhesek is voltunk, s már csak azért is ízlett az étel. Valahányszor lenyeltünk egy-egy falatot, újdonsült lakájaim színültig töltötték az előttünk álló hatalmas poharakat kitűnő manchai borral. Escipión odavolt a gyönyörűségtől, mivel azonban az inasok előtt nem merte kinyilvánítani mélységes elégedettségét, érzéseit beszédes pillantásokkal közölte velem, s én ugyanúgy adtam értésére, hogy éppoly elégedett vagyok, mint ő. A húsvagdalék után pecsenye következett, mégpedig két kövér fürj között egy pompás illatokat árasztó nyulacska. Ezzel aztán végleg elteltünk. Miután teleettük magunkat, mint két éhes farkas, és ennek megfelelő arányban ittunk is, fölálltunk az asztal mellől, hogy a kert valamelyik hűvös, kellemes zugában kéjesen sziesztázzunk egyet.
Ha titkáromat már az is fölöttébb elégedetté tette, amit addig látott, még elégedettebb lett, amikor meglátta a kertet. Kijelentette, hogy csak az Escorial kertjéhez fogható. Nem tudott betelni a látvánnyal. Tény, hogy don César, aki néha el-ellátogatott Liriasba, örömét lelte a kert gondozásában és szépítésében. Escipión el volt ragadtatva a homokkal beszórt, narancsfákkal szegélyezett sétányoktól, a nagy fehér márványmedencétől, amelynek a közepén egy bronzoroszlán okádta vastag sugárban a vizet, a gyönyörű virágoktól, a sokféle gyümölcsfáktól, de legjobban a majoros házához vezető, egyre lejtősebb, hosszú sétány tetszett neki, amely fölé tetőként borult a buján tenyésző fák sűrű lombja. Valóságos dicshimnuszokat zengtünk e sétányról, amely tökéletes menedéket nyújtott a hőség ellen, nem is mentünk tovább, hanem letelepedtünk egy szilfa tövébe, ahol a jó ebéd után mindkettőnket könnyűszerrel elnyomott az álom.
Két óra múlva puskalövésekre riadtunk föl; oly közelről hallatszottak, hogy iszonyúan megrémültünk. Gyorsan talpra ugrottunk, s hogy megtudjuk, mi az oka a durrogtatásnak, beléptünk a majoros házába. Ott találtunk nyolc-tíz parasztot, akik valamennyien a tanyán laktak, s azért gyűltek össze és durrogtattak rozsdás mordályaikkal, hogy megünnepeljék megérkezésemet, amelyről röviddel azelőtt értesültek. A többségük ismert; nemegyszer láttak, amikor még intézőként jártam a kastélyban. Mikor megpillantottak, egyszerre harsant fel mindannyiuk ajkán a kiáltás:
- Éljen új földesurunk! Isten hozta Liriasban!
Aztán újból megtöltötték mordályaikat, s sortüzet adtak le a tiszteletemre. A lehető legnyájasabban, mégis méltóságteljesen fogadtam üdvözlésüket: nem akartam, hogy túlságosan bizalmas legyen köztünk a viszony. Biztosítottam őket pártfogásomról, még adtam is nekik vagy húsz pisztolt, s azt hiszem, ez tetszett nekik a legjobban. Aztán hagytam, hadd lövöldözzenek tovább kedvükre a levegőbe, s titkárom kíséretében bevettem magam az erdőbe. Ott sétálgattunk egészen estig, s nem untuk el bámulni a fákat, annyira lenyűgözött mindkettőnket az újonnan szerzett birtok!
Ezalatt sem a szakács, sem a segédszakács, sem a kukta nem tétlenkedett; serényen dolgoztak mindannyian, hogy még az ebédet is fölülmúló vacsorát készítsenek számunkra. Ugyancsak meglepődtünk, amikor beléptünk a szobába, ahol ebédeltünk, s ott láttunk az asztalon egy tálat négy sült fogollyal, egy mártásos nyúllal meg kappanvagdalékkal. Utána még disznófület, párolt jércét és csokoládékrémet is fölszolgáltak. Bőségesen ittunk a lucenai borból meg még egy sereg más fajtából s csak akkor jutott eszünkbe, hogy ideje lesz lefeküdni, amikor úgy éreztük, hogy egészségünk veszélyeztetése nélkül többet már nem ihatunk. Lakájaim fáklyát ragadtak, bevezettek a legszebb szobába, s segítettek vetkőzni. Ám amikor átnyújtották hálóköntösömet és hálósipkámat, földesúrhoz illő modorban elbocsátottam őket, mondván:
- Visszavonulhatnak, uraim, a továbbiakban nincs szükségem önökre.
Valamennyiüket kiküldtem, csak Escipiónt tartottam vissza, hogy egy kicsit elbeszélgessek vele. Először is azon kezdtünk ujjongani, hogy milyen pompás helyzetbe kerültünk. Titkárom kitörő örömét ki sem lehet fejezni.
- Nos, barátom - fordultam hozzá -, mit szólsz a bánásmódhoz, amelyben a Leyva uraságok utasítására részesítenek?
- Szavamra mondom, ennél jobb már nem is lehetne - felelte. - Csak azt kívánom, hogy sokáig így tartson.
- Én nem - válaszoltam. - Nincs ínyemre, hogy jótevőim ennyit költsenek rám. Ha elfogadnám, visszaélnék nagylelkűségükkel. Abba sem tudnék beletörődni, hogy más fizesse az inasaimat; úgy érezném, hogy nem a saját házamban vagyok. Különben is: nem azért jöttem ide, hogy ilyen nagy hűhót csapjanak körülöttem. Tiszta bolondság! Hát szükségünk van nekünk ilyen nagyszámú személyzetre? Nincs. Beltránon kívül csak egy szakács, egy kukta meg egy lakáj kell, semmi más.
Noha titkáromnak nem lett volna kifogása ellene, hogy örökre Valencia kormányzójának költségén éljünk, nem emelt szót finnyásságom ellen; alkalmazkodott érzelmeimhez, és helyeselte tervezett lépésemet. Miután megegyeztünk a dologban, elhagyta szobámat, és visszavonult a sajátjába.
Most már csakugyan levetkőztem és lefeküdtem. Mivel nem volt még kedvem aludni, átengedtem magam gondolataimnak. Emlékezetembe idéztem a baráti érzelmet, amellyel a két Leyva uraság irántuk tanúsított ragaszkodásomat viszonozta, s e barátság legújabb megnyilvánulásaitól megindultan elhatároztam, hogy már másnap fölkeresem őket, mert alig váltam, hogy mindezt megköszönhessem nekik. Annak is előre örültem, hogy viszontláthatom Serafinát, örömöm azonban nem volt zavartalan: képtelen voltam viszolygás nélkül gondolni rá, hogy ugyanakkor szembe kell néznem Lorenza Sefora őnagyságával is, aki talán még mindig emlékszik a pofonnal végződő kalandra, s nem fog nagyon örülni a viszontlátásnak. Agyam belefáradt a sokféle elképzelésbe, elnyomott az álom, s csak másnap reggel ébredtem föl, napkelte után.
Rögtön kiugrottam az ágyból, s mivel csak a tervezett utazás foglalkoztatott, gyorsan magamra kapkodtam ruháimat. Midőn befejeztem az öltözködést, titkárom lépett a szobába.
- Escipión - szóltam hozzá -, úgy nézz rám, hogy Valenciába készülök utazni. Azt hiszem, egyetértesz velem: nem siethetek eléggé a két nemesúr üdvözlésére, akiknek kis birtokomat köszönhetem, úgy érzem, hogy minden pillanat, amellyel e kötelességem teljesítését elodázom, a hálátlanság vádjával illet. Neked, barátom, nem kell elkísérned, fölmentelek alóla. Maradj itt távollétem alatt, legkésőbb egy hét múlva visszatérek.
- Menjen csak, uram - felelte Escipión -, s tisztelegjen don Alfonso és az apja előtt. Úgy látom, nagyra becsülik az irántuk tanúsított figyelmességet, és igen hálásak a nekik tett szolgálatokért. Az effajta előkelőségek oly kevesen vannak, hogy nem is lehet eléggé megbecsülni őket.
Üzentem Beltránnak, hogy készüljön föl az utazásra, s míg befogta az öszvéreket, megittam a csokoládémat. Aztán beültem a batárba, előzőleg azonban lelkükre kötöttem a cselédeknek, hogy úgy tekintsék Escipiónt, mintha én magam volnék, s parancsait is, mint az enyémeket.
Nem egészen négy óra alatt Valenciába érkeztem. Közvetlenül a kormányzói istállók mellett szálltam ki, a kocsit otthagytam, és egyenest a kormányzó lakosztályába vezettettem magam, aki akkoriban együtt lakott ott apjával, don Césarral. Minden teketória nélkül benyitottam, s tisztelettel a két nemesúr elé léptem, mondván:
- Az inasok nem szokták bejelenteni magukat gazdáiknál. Íme, hajdani szolgájuk, aki hódolatát akarja kifejezni önök előtt.
E szavakkal térdre akartam borulni előttük, ők azonban megakadályoztak benne, s őszinte ragaszkodásuk jeléül mind a ketten megöleltek.
- Nos, kedves Santillana - kérdezte don Alfonso -, elment-e Linasba, hogy átvegye birtokát?
- Igen, señor - feleltem -, és arra kérem, engedje meg, hogy visszaadjam.
- Ugyan miért? - kérdezte. - Talán valami kellemetlensége volt, attól ment el a kedve?
- A birtoktól nem ment el a kedvem - feleltem -, sőt: rendkívül megszerettem. Csak az nem tetszik, hogy érseki szakácsok szolgálnak ki, s háromszor akkora a személyzet, mint amekkorára szükségem van, s a nagyszámú cselédség csak arra jó, hogy tetemes és fölösleges kiadást okozzon önöknek.
- Ha elfogadta volna a kétezer dukát évjáradékot, amelyet Madridban fölajánlottunk önnek, megelégedtünk volna annyival, hogy pusztán csak a kastéllyal ajándékozzuk meg - felelte don César. - Csakhogy visszautasította, s kötelességünknek éreztük ilyen módon kárpótolni.
- Ez igazán túlzás - jelentettem ki. - Megelégedhettek volna annyival, hogy kegyeskedtek nekem ajándékozni a birtokot, leghőbb vágyam már ezzel is teljesült. Kimondhatom, amit gondolok? Függetlenül attól, hogy mibe kerül önöknek ennyi ember eltartása, meg kell mondanom, hogy a sok cseléd csak zavar és terhemre van. Egyszóval, uraim - tettem hozzá -, vagy vegyék vissza a birtokot, vagy kegyeskedjenek megengedni, hogy tetszésem szerint élvezhessem.
Az utóbbi szavakat olyan erélyesen ejtettem ki, hogy az apa és a fiú - akiknek eszük ágában sem volt, hogy bármire is rákényszerítsenek - végül is belement, hogy úgy éljek a kastélyomban, ahogy kedvem tartja.
Megköszöntem, hogy engedélyezték számomra ezt a szabadságot, ami nélkül nem lehettem boldog, mikor don Alfonso a szavamba vágott:
- Kedves Gil Blas, szeretném bemutatni egy hölgynek, aki nagyon fog örülni, hogy láthatja.
Azzal kézen fogott, és bevezetett Serafina lakosztályába. A hölgy felkiáltott örömében, amikor megpillantott.
- Úrnőm - fordult hozzá a kormányzó -, azt hiszem, Santillana barátunk Valenciába való érkezésének ön is éppúgy örül, mint jómagam.
- Efelől Santillana barátunk bizonyos lehet - felelte a hölgy. - Az idő nem feledtette el a szolgálatot, amit nekem tett. S a hálához, amelyet emiatt érzek iránta, hozzá kell tennem még azt is, amivel az önnek tett szívességéért tartozom.
Erre azt feleltem a kormányzóné őnagyságának, hogy bőséges kárpótlást kaptam a veszedelemért - amelyet különben is megosztottam többi szabadítójával -, hogy kockára tettem érte az életem. Miután még tömérdek bók hangzott el mindkettőnk részéről, don Alfonso kikísért Serafina lakosztályából. Csatlakoztunk don Césarhoz, akire több előkelő személyiség társaságában találtunk rá az egyik szobában. Ebédre jöttek hozzá.
Valamennyi uraság igen udvariasan üdvözölt. Már csak azért is nagyon udvariasak voltak, mert don César közölte velük, hogy Lerma herceg egyik főtitkára voltam. Sőt: nagy részük valószínűleg azt is tudta, hogy don Alfonso az én befolyásom révén kapta meg Valencia tartomány kormányzói székét; hiszen minden kitudódik. Akárhogy állt is a dolog, ebéd közben egyébről sem esett szó, csak az új bíborosról. Egyesek az egekig magasztalták - vagy úgy tettek, mintha magasztalnák -, mások gunyorosan dicsérték. Ebből arra következtettem, hogy rá akarnak vinni, nyilatkozzam őeminenciájáról, s nevettessem meg őket a rovására. Én legalábbis azt hittem, s igen erős kísértést éreztem, hogy megmondjam a véleményemet, de megfékeztem a nyelvem, s ez az önmagam fölött aratott kis győzelem azt a hitet keltette a jelenlévőkben, hogy nagyon tapintatos fiatalember vagyok.
Ebéd után a vendégek hazamentek sziesztázni, don César és a fia pedig, akik ugyancsak szerettek volna pihenni egyet, bezárkóztak szobáikba.
Ami engem illet, égtem a vágytól, hogy megnézzem a várost, amelynek a szépségét annyiszor hallottam magasztalni. Elhagytam hát a kormányzói palotát azzal a szándékkal, hogy sétálok egyet az utcákon. A kapuban összetalálkoztam egy emberrel, aki tiszteletteljesen hozzám lépett és megszólított:
- Megengedi, hogy üdvözöljem, señor de Santillana?
Megkérdeztem, kihez van szerencsém.
- Don César belső inasa vagyok - felelte. - Akkoriban, amikor ön intéző volt nála, lakáj voltam. Minden reggel rendszeresen tisztelegtem önnél, s ön igen nagy jóindulatot tanúsított irányomban. Én tájékoztattam róla, mi történt a házban. Emlékszik rá például, hogy egyszer közöltem önnel, hogy a leyvai felcser titokban mindennap besurran Lorenza Sefora őnagysága szobájába?
- Ezt aztán igazán nem felejtettem el - feleltem. - De mondja csak, mi lett az öreg hölggyel?
- Sajnos, szegény teremtés az ön távozása után sorvadni kezdett és meghalt. Serafina sokkal jobban sajnálta, mint don Alfonso, aki láthatólag nem nagyon hatódott meg a halálán.
Miután don César belső inasa ilyenformán tájékoztatott Sefora gyászos végéről, bocsánatot kért, hogy megállított és utamra engedett. Önkéntelenül felsóhajtottam, mikor visszagondoltam a szerencsétlen dueñára, s szomorú sorsán egészen elérzékenyülve magamat hibáztattam érte; nem is gondoltam rá, hogy inkább a hátán lévő fekélynek kell tulajdonítanom a halálát, mint magamnak.
Gyönyörködve vettem szemügyre mindent, amiről úgy gondoltam, hogy érdemes megnézni a városban. Kellemes látványt nyújtott az érseki márványpalota, valamint a tőzsde gyönyörű oszlopcsarnoka is, de aztán megpillantottam egy hatalmas épületet, ahová tömegével tódult a nép, s az kötötte le minden figyelmemet. Közelebb mentem, hogy megnézzem, miért tolonganak ott annyira a nők és férfiak egyaránt, s hamarosan megleltem a magyarázatát. A kapu fölött fekete márványtáblán aranybetűkkel ez volt olvasható: La posada de los representantes[90]. S a színészek azt tették közhírré a falragaszon, hogy aznap játsszák első ízben don Gabriel Triaquero új tragédiáját.
Néhány pillanatra megálltam a kapuban, hogy szemügyre vegyem a belépőket. Akadt köztük mindenféle ember. Láttam jóképű, elegánsan öltözött lovagokat, és láttam jelentéktelen arcú, rosszul öltözött alakokat. Láttam előkelő hölgyeket, akik hintón érkeztek, hogy aztán elfoglalják fenntartott páholyaikat, és láttam kalandornőket, akik áldozatra vadásztak. A nézők sokféleségének e zavaros áradata láttán kedvet kaptam, hogy magam is szaporítsam számukat. Éppen meg akartam vásárolni a belépőjegyet, amikor megérkezett a kormányzó és felesége. Fölfedeztek a tömegben, és meghívtak a páholyukba; a hátuk mögött foglaltam helyet, úgy, hogy mindkettőjükkel könnyen beszélgethettem.
A színház a földszinttől a karzatig tömve volt, a földszinten szorongtak az emberek, jelen voltak mind a három katonai rend lovagjai.
- Ez bizony szép számú nézősereg - fordultam don Alfonsóhoz.
- Ne csodálkozzon rajta - felelte -, a tragédiát, amelyet ma este fognak bemutatni, don Gabriel Triaquero írta, ő most a legdivatosabb szerző. Ha a falragaszok tőle hirdetnek új darabot, egész Valencia lázba jön. Mindenki csak erről beszél, akár férfi, akár nő, előre lefoglalják valamennyi páholyt, a bemutató napján egymást ölik az emberek a kapuban, hogy bejuthassanak, noha minden hely árát kétszeresére emelik, kivéve az állóhelyekét, amelyeknek a közönségétől túlságosan félnek, nem merik rosszkedvre hangolni.
- De hisz ez valóságos őrület! - jegyeztem meg. - Ha ilyen nagy az érdeklődés, s ilyen mohó türelmetlenség fog el mindenkit, hogy don Gabriel új művét hallhassa, bizonyára valóságos költői lángelme!
- Azért ne túlozza el a dolgot - felelte don Alfonso. - A divattal vigyázni kell. A közönség néha olyan daraboktól vakul el, amelyekben hamis értékek vannak, s csak később jön rá az igazságra.
Beszélgetésünknek ennél a pontjánál jelentek meg a színpadon a színészek. Azonnal abba is hagytuk a társalgást, s figyelmesen hallgattuk őket. A taps már az előjátéknál fölcsattant, minden verssort elismerő moraj kísért, az egyes felvonások után pedig oly vadul tombolt a nézőtér, hogy majd szétvetette az épületet. A darab végeztével megmutatták a szerzőt: nagy szerényen páholyról páholyra vándorolt, s alázatosan tartotta oda a fejét, hogy a nemesurak és hölgyek megkoszorúzzák babérral.
Visszatértünk a kormányzói palotába, s nemsokára megérkezett még három-négy lovag is. Rajtuk kívül eljött két idősebb drámaíró, akiket igen nagyra becsültek a szakmájukban, továbbá egy eszességéről és ízléséről híres madridi nemesúr. Valamennyien jelen voltak az előadáson. Vacsora közben egyébről sem beszéltek, csak az új darabról.
- Uraim - kérdezte egy Szent Jakab-rendi lovag -, mi a véleményük a tragédiáról? Önök is úgy el vannak ragadtatva tőle, mint én? Ugye, hogy ez az, amit tökéletes műnek lehet nevezni? Felséges gondolatok, gyöngéd érzelmek, férfias verselés, minden, ami csak kell. Egyszóval, a jó társaság modorában íródott műalkotás.
- Nem hinném, hogy bárki is másként vélekedhetne róla - felelte egy Alcántara-rendi lovag. - Olyan tirádák vannak a darabban, mintha maga Apolló mondta volna tollba őket, a bonyodalom végtelenül művészien szőtt. Uraságodra hivatkozom - fordult a kasztíliai nemeshez -, úgy látom, szakértő. Fogadok, hogy ugyanez a véleménye.
- Sose fogadjon, lovag uram - felelte a nemesúr gunyoros mosollyal. - Én nem idevalósi vagyok, s Madridban nem nyilvánítunk ilyen gyorsan véleményt. Eszünkben sincs olyan darabról ítéletet mondani, amelyet első ízben hallottunk; nem bízunk szépségeiben, amíg csupán a színészek ajkáról hallottuk; bármennyire elragadtatott is a darab, várunk az ítéletalkotással, amíg nem olvastuk nyomtatásban is. Az igazság az, hogy papíron nem mindig tetszik ugyanúgy a darab, mint a színpadon. Vagyis - folytatta - minden drámai költeményt gondosan tanulmányozunk, mielőtt kijelentenénk róla, hogy érték, nem hagyjuk elvakítani magunkat a szerző hírnevétől, akármilyen nagy is. Ha maga Lope de Vega és Calderón írt is új darabot, csodálóik mindig szigorúan megbírálták műveiket, s csak akkor magasztalták az egekig, ha valóban méltónak találták rá.
- Ugyan! - szólt közbe a Szent Jakab-rendi lovag. - Mi nem vagyunk olyan óvatosak, mint a kasztíliai urak. Mi nem várunk addig az ítélettel, amíg kinyomtatják a darabot. Már az első előadás alkalmával maradéktalanul felismerjük az értékeit. Még arra sincs szükségünk, hogy különösebb figyelemmel hallgassuk meg. Elég, ha tudjuk, hogy don Gabriel szerzeménye, s máris meggyőződéssel valljuk, hogy hibátlan a mű. Ennek a költőnek a műveitől kell számítanunk a jó ízlés megszületésének korszakát. A Lope de Vegák és Calderónok csak inasok voltak a színház e nagy mesteréhez képest.
A nemesúr, aki Lope de Vegát és Calderónt a spanyolok Szophoklészének és Euripidészének tartotta, megbotránkozott e vakmerő beszéden. Egészen indulatba jött.
- De hiszen ez valóságos drámai szentséggyalázás! - kiáltott föl hevesen. - Minthogy rákényszerítenek, uraim, hogy egy bemutató alapján alkossak ítéletet, meg kell mondanom, hogy az önök don Gabrieljének új tragédiája nem tetszik. Egyáltalán nem tartom remekműnek. Sőt: szerintem nagyon is gyarló alkotás. Több benne a felületen csillogó szellemeskedés, mint az igazi érték. A verssorok háromnegyed része döcög, vagy pocsékul rímel, a jellemek rosszul vannak megformálva és következetlenek, a gondolatok néha nagyon homályosak.
A két drámaíró, aki asztalunknál ült, s éppoly dicséretes, mint amilyen ritka önmegtartóztatással egy szót se szólt, nehogy bárki is féltékenységgel gyanúsíthassa őket, nem bírta tovább, s helyeslő pillantásokat vetett a nemesúrra. Ebből arra következtettem, hogy hallgatásuk oka nem a mű tökéletessége volt, hanem taktika. Ami a lovagokat illeti, újból magasztalni kezdték don Gabrielt; sőt egyenest az istenekkel helyezték egy sorba. Erre a féktelen magasztalásra, erre az elvakult bálványozásra a kasztíliai végül is türelmét vesztette, égnek emelte kezét, s hirtelen fölkiáltott, mintha az ihlet szállta volna meg:
- Ó, isteni Lope de Vega, ritka és fenséges lángész, akit mérhetetlen távolság választ el mindenféle Gabrielektől, akik utol szeretnék érni, és ön, bársonyos hangú Calderón, akinek sima eleganciája és minden epikumtól való mentessége utánozhatatlan, ne féljenek attól, hogy a Múzsáknak ez az új szülötte ledönti az önök oltárait! Don Gabriel nagyon örülhet, ha az utókor, amely önökben éppúgy gyönyörködni fog, mint a mi korunk, egyáltalán emlékszik majd a nevére!
Ez a mulatságos szónoklat, amelyre senki se számított, megnevettette az egész társaságot, amely végül is jókedvűen állt föl az asztal mellől és indult haza. Don Alfonso utasítására bevezettek a számomra előkészített lakosztályba, ahol puha ágy várt. Miután uraságom lefeküdt, nemsokára el is szenderült, éppúgy sajnálkozva az igazságtalanságon, amelyet a tudatlanok Lope de Vegán és Calderónon elkövettek, mint a kasztíliai nemesúr.
Minthogy előző nap nem volt időm megnézni az egész várost, másnap azzal a szándékkal keltem föl és indultam útnak, hogy sétálok még egyet. Az utcán megpillantottam egy karthauzit, aki nyilván szerzete ügyeiben járt el. Lesütött szemmel lépkedett, olyan ájtatos képpel, hogy minden járókelő fölfigyelt rá. A közvetlen közelemben haladt el, s úgy rémlett, mintha don Rafael volna, az a kalandor, aki oly tekintélyes szerepet játszott elbeszélésem két első könyvében.
A találkozás úgy meglepett, hogy meg se tudtam szólítani a szerzetest, csak álltam dermedten néhány pillanatig, s ő közben eltűnt. "Szentséges ég - gondoltam. - Látott-e már valaki két ilyen egyforma arcot? Mire véljem a dolgot? Lehetséges volna, hogy don Rafaelt láttam? Vagy lehetséges, hogy nem ő volt?" Túlságosan érdekelt a dolog, semhogy tétlen maradhattam volna. Megkérdeztem, hogyan juthatok el a karthauziak kolostorába, s azon nyomban el is mentem oda abban a reményben, hogy ott majd találkozom emberemmel, amikor hazatér. Eltökéltem, hogy megszólítom és beszélek vele. De nem is kellett őt megvárnom, hogy rájöjjek a tényállásra, mikor a kolostor kapujához értem, újabb ismerős arcot pillantottam meg, s kétségem, ezzel bizonyossággá változott: a kapus fráterben egykori inasomra, Ambrosio de Lamelára ismertem. Képzelhetik, milyen határtalanul elcsodálkoztam. A meglepetés, hogy Valenciában találkozunk, mindkét részről kölcsönös volt.
- Nem képzelődöm? - kérdeztem, miközben üdvözöltem Lamelát. - Csakugyan egyik barátomat látom magam előtt?
Először nem ismert rám, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem ismerne meg - s ez a valószínűbb -, de aztán rájött, hogy hiába színlel, mire úgy viselkedett, mint akinek hirtelen eszébe jut valami elfelejtett dolog.
- Ó, señor Gil Blas! - kiáltott föl. - Bocsásson meg, hogy nem ismertem önre. Amióta e szent helyen élek, és igyekszem eleget tenni a rendünk szabályai által előírt kötelességeknek, szinte észrevétlenül elfelejtem, amit a világi életben láttam, elmosódnak emlékezetemben az odakinti képek.
- Őszintén örülök - mondtam -, hogy tíz év után ilyen tiszteletre méltó öltözékben látom önt viszont.
- Én pedig restellem - felelte -, hogy ilyen öltözékben mutatkozom olyanvalaki előtt, aki tanúja volt, milyen bűnös életet folytattam. Ez a ruha szüntelen szemrehányás a múltamért. Sajnos - tette hozzá sóhajtva -, csak akkor lennék méltó e ruhára, ha mindig bűn nélkül éltem volna!
- Kedves testvérem - vágtam vissza -, megható szavaiból világosan kitetszik, hogy az Úr keze megérintette önt. Ismétlem, egészen meg vagyok hatva, s majd meghalok a vágytól, hogy megtudjam, milyen csodálatos módon talált rá ön és don Rafael az igazi útra, mert szent meggyőződésem, hogy don Rafaelt láttam az imént az utcán karthauzi csuhában. Utólag megbántam, hogy nem állítottam meg, szerettem volna beszélni vele. Azért jöttem ide, hogy megvárjam, s ha megjön helyrehozzam mulasztásomat.
- Nem tévedett - felelte Lamela -, csakugyan don Rafaelt látta. Ami pedig a kérdését illeti, a következőket mondhatom. Miután Lucinda fia meg én Segorbe mellett elváltunk öntől, Valencia felé indultunk azzal a szándékkal, hogy a városban valami szakmánkhoz illő újabb fogást csinálunk. A véletlen úgy akarta, hogy egy szép napon betévedjünk a karthauziak templomába. A szerzetesek éppen nagyban zsolozsmáztak a kórusban. Figyelni kezdtük őket, s úgy éreztük, hogy hiába minden: a gonosztevőknek is tisztelniük kell az erényességet. Megcsodáltuk a buzgalmat, ahogy Istenhez imádkoztak, sanyarú s a világi élet gyönyöreitől való teljes elszakadásról árulkodó arcukat, s a vonásaikon tükröződő derűt, amely világosan mutatta, milyen nyugodt a lelkiismeretük.
- E megfigyeléseink közben mind a ketten eltűnődtünk, ami igen üdvös lett számunkra: összehasonlítottuk ugyanis a magunk életmódját ezeknek a derék barátoknak az életmódjával, s a kettő közötti különbség zavarral és nyugtalansággal töltött el bennünket. "Lamela - fordult hozzám don Rafael, mikor kijöttünk a templomból -, hogyan hatott rád, amit láttunk? Ami engem illet, nem titkolom, hogy odalett a lelki nyugalmam. Eddig ismeretlen érzések kavarogtak bennem, és életemben először szemrehányást teszek magamnak bűneim miatt." - "Magam is ugyanilyen lelkiállapotban leledzem - válaszoltam -, gaztetteim ellenem fordultak, és bensőmet, amely eddig soha nem ismerte ezt az érzést, lelkifurdalás mardossa." - "Haj, kedves Ambrosio barátom - folytatta cimborám -, mind a ketten tévelygő bárányok vagyunk, akiket a mennyei Atya könyörületből vissza akar fogadni aklába. Ő szólít bennünket, gyermekem, ő személyesen. Ne legyünk süketek a szavára, mondjunk le a gazemberségről, hagyjunk fel léha életünkkel, s még mai lássunk komolyan hozzá a nagy munkához, hogy elnyerjük az üdvösséget. Életünk hátralévő napjait ebben a kolostorban kell töltenünk, és a bűnbánatnak kell szentelnünk magunkat."
- Örültem, hogy Rafael így érez - folytatta Ambrosio fráter-, s mind a ketten elhatároztuk, hogy beállunk karthauzinak. Hogy szándékunkat megvalósíthassuk, a prior atyához fordultunk, aki szándékunkról értesülvén, próbára akarta tenni elhivatottságunkat, két cellát adatott nekünk, és egy álló évig úgy bánt velünk, mintha szerzetesek lettünk volna. A rend szabályait pontosan és állhatatosan megtartottuk, így aztán fölvett a novíciusok közé. Olyan elégedettek voltunk helyzetünkkel s olyannyira teli buzgósággal, hogy elszántan megbirkóztunk a noviciátussal járó feladatokkal. Aztán letettük a fogadalmat, s don Rafaelt, akinek különleges üzleti érzéke itt is kiderült, a gondnokságot ellátó öreg fráter mellé osztották be segítségül. Lucinda fia, aki csupán benső szemlélődésre vágyott, jobban szerette volna imádkozásra fordítani egész idejét, de hát kénytelen volt az ima utáni vágyát föláldozni, mert más területen volt szükség rá. Annyira tisztába jött a kolostor anyagi ügyeivel, hogy amikor az öreg gondnok három év múlva meghalt, úgy vélték, ki lehet nevezni a helyére. Don Rafael most is ebben a munkakörben dolgozik, s nyugodtan lehet állítani, hogy kivívta valamennyi atya legnagyobb megelégedését: mindenki nagyon dicséri azt a módot, ahogyan anyagi ügyeinket intézi. A legmeglepőbb az, hogy noha az ő feladata jövedelmeink behajtása, szemmel láthatólag mégis csupán az örökkévalóság érdekli. Ha az anyagi ügyek intézése közben van egy pillanatnyi pihenése, mélységes elmélkedésbe merül. Egyszóval, ő ennek a kolostornak egyik legkiválóbb tagja.
Itt félbeszakítottam Lamela elbeszélését, mert észrevettem, hogy megérkezett Rafael, s kitört belőlem az örömujjongás.
- Megjött - kiáltottam föl -, megjött a szent életű gondnok, akit olyan türelmetlenül vártam!
Azzal már szaladtam is elébe, s néhány pillanatig magamhoz ölelve tartottam. Kegyesen tűrte az ölelést, s a legkisebb meglepődés sem látszott rajta találkozásunk miatt. Nyájasan csak ennyit mondott:
- Dicsőség Istennek, señor de Santillana, dicsőség Istennek az örömért, hogy viszontláthatom!
- Kedves Rafael - feleltem -, a lehető legnagyobb mértékben osztozom örömében. Ambrosio fráter elmesélte az ön megtérésének történetét, s el vagyok ragadtatva tőle. Milyen szerencsések önök mind a ketten, kedves barátaim! Hiszen azzal dicsekedhetnek, hogy ama csekély számú választottak közé tartoznak, akik az örök boldogságot élvezhetik majd!
- Két magunkfajta nyomorult nem nagyon áltathatja magát ilyen reményekkel - felelte igen alázatosan Lucinda fia -, ámbár a bűnösökön is megkönyörülhet az Irgalom Atyja, ha vétkeiket megbánják. És ön, señor Gil Blas - tette hozzá -, ön nem gondol rá, hogy ki kellene érdemelnie az Úr bocsánatát a bűnökért, amelyeket elkövetett ellene? Milyen ügyben jár? Csak nem valami kárhozatos vállalkozásra adta a fejét?
- Nem, hál' istennek - feleltem. - Amióta otthagytam az udvart, becsületes emberhez illő módon élek, hol a birtokomon élvezem a falusi élet örömeit, néhány mérföldnyire ettől a várostól, hol meg bejövök a városba, hogy barátom, Valencia kormányzója társaságában szórakozzam, akit önök is jól ismernek mind a ketten.
Azzal elmeséltem nekik don Alfonso de Leyva történetét. Figyelmesen hallgatták, s amikor elmondtam, hogy a nagyúr megbízásából visszavittem Samuel Simonnak a háromezer dukátot, amit elloptunk tőle, Lamela félbeszakított, és e szavakkal fordult Rafaelhez:
- Ezek szerint, kedves Hilarion atya, annak a derék kereskedőnek most már igazán nincs joga panaszkodnia a lopás miatt, hiszen a pénzt kamatostul visszakapta. E tekintetben tehát mindkettőnk lelkiismerete nyugodt lehet.
- Csakugyan - felelte a szent életű intéző -, mielőtt Ambrosio fráter meg én beléptünk volna e kolostorba, egy becsületes egyházi férfiú útján, aki nem sajnálta a fáradságot, és hajlandó volt Xelvába utazni, hogy kártalanítsa a kereskedőt, névtelenül eljuttattunk Samuel Simonhoz ezerötszáz dukátot. Annál nagyobb baj Samuelre nézve, hogy képes volt elfogadni még ezt az összeget is, miután señor Santillana már visszafizette neki az egészet!
- De vajon valóban eljutott-e hozzá az önök ezerötszáz dukátja? - kérdeztem.
- Föltétlenül! - kiáltott föl don Rafael. - Annak az egyházi férfiúnak a becsületességéért éppúgy kezeskedem, akár a magaméért!
- Én is - jelentette ki Lamela. - A szent életű pap nemegyszer teljesített már efféle megbízásokat, s két-három pört is megnyert már a rábízott értékekkel kapcsolatban, az ügyvédi költségekkel együtt.
- Hát ha így áll a dolog - feleltem -, csakugyan nem lehet kétséges, hogy aggályos lelkiismeretességgel kézbesítette a rábízott kártalanítási összeget.
Egy darabig még elbeszélgettünk, aztán búcsút vettünk egymástól; don Rafael és Lamela buzdított, hogy legyek mindig istenfélő, én pedig megkértem őket, hogy foglaljanak imáikba. Azon nyomban fölkerestem don Alfonsót.
- Nem fogja kitalálni, kikkel folytattam hosszas társalgást az imént - mondtam. - Most köszöntem el két tiszteletre méltó karthauzitól. Ön is ismeri őket. Az egyiket Hilarion atyának, a másikat Ambrosio fráternek hívják.
- Téved - felelte don Alfonso. - Egyetlen karthauzit sem ismerek.
- Már megbocsásson - feleltem -, de ön is találkozott Xelvában Ambrosio fráterrel, az inkvizíció megbízottjával, és Hilarion atyával, az írnokával!
- Jóságos ég! - kiáltott föl megdöbbenve a kormányzó. - Lehetséges volna, hogy Rafaelből és Lamelából karthauzi lett?
- De még mennyire - feleltem. - Méghozzá már jó néhány éve. Egyikük a kolostor gondnoka, a másik meg a kapus. Az egyik a pénzesládát őrzi, a másik a bejáratot.
Don César fia elgondolkozott néhány pillanatig, aztán megcsóválta a fejét.
- Az az érzésem - jelentette ki -, hogy az inkvizíció megbízottja meg az írnoka megint csak komédiázik.
- Lehetséges - feleltem -, bár ami engem illet, meg kell vallanom, márpedig én beszélgettem velük, hogy jobb véleménnyel vagyok róluk. Igaz, hogy senkinek nem lehet a szívébe látni, de a két gazfickó minden jel szerint csakugyan megtért.
- Nincs kizárva - jegyezte meg don Alfonso. - Akadnak csirkefogók, akik mindenkit megbotránkoztatnak gaztetteikkel, aztán kolostorba zárkóznak, s kemény penitenciát tartanak. Kívánom, hogy a mi két szerzetesünk is ezek közé a csirkefogók közé tartozzon.
- Miért ne tartozhatna? - kérdeztem. - Mind a kettő önként vállalta a szerzetesi életet, s már régóta derék egyházi férfiú módjára él.
- Mondhat, amit akar - vágott vissza a kormányzó -, nekem sehogy se tetszik, hogy a kolostor pénzesládája ennek a Hilarion atyának a kezében van. Akárhogy szeretnék is, nem tudok bízni benne. S ha eszembe jut az a szép beszámoló, amelyet annak idején a kalandjairól tartott, aggódom a karthauziakért. Hajlandó vagyok elhinni, akárcsak ön, hegy jóhiszeműen öltötte föl a csuhát, csakhogy az arany látványa könnyen felébresztheti benne a kapzsiságot. Borospincét nem szabad részeges emberre bízni, még akkor sem, ha lemondott az ivásról.
Don Alfonso gyanúja néhány nap múlva teljes mértékben beigazolódott: a gondnok atya és a kapus fráter a pénzesládával együtt eltűnt. Az esetnek azon nyomban híre terjedt a városban, s persze hogy jót derültek rajta a gúnyolódok, akik mindig örülnek, ha baj éri a gazdag szerzeteseket. Ami a kormányzót meg engem illet, őszintén sajnáltuk a karthauziakat, s természetesen nem dicsekedtünk vele, hogy a két hitehagyott szerzetes ismerősünk.
Egy hetet töltöttem Valenciában a legelőkelőbb körökben; úgy éltem, mint a grófok meg márkik. Színházba, bálokra, hangversenyekre, ünnepségekre jártam, úrihölgyekkel társalogtam. Mindeme szórakozásokhoz a kormányzó úr és neje juttatott hozzá, akikkel annyira sikerült megkedveltetnem magam, hogy őszintén sajnálták, mikor visszautaztam Liriasba. Elutazásom előtt meg is ígértették velem, hogy időmet megosztom, köztük és falusi magányom között. Megegyeztünk, hogy a telet Valenciában, a nyarat pedig kastélyomban töltöm. E megállapodás után jótevőim elengedtek, hadd élvezzem kedvemre jótéteményüket. Szóval - kirándulásommal fölötte elégedetten - visszaindultam Liriasba.
Escipión, aki türelmetlenül várta hazatérésemet, nagyon megörült, mikor viszontlátott, s öröme még fokozódott, mikor híven beszámoltam neki mindarról, ami történt velem.
- Hát te, barátom - kérdeztem tőle beszámolóm után -, mivel töltötted az időt távollétem alatt? Jól szórakoztál?
- Amilyen jól szórakozhat egyáltalán egy szolga, akinek legnagyobb öröme, ha a gazdája otthon van. Keresztül-kasul bejártam kis birodalmunkat. Néha leültem az erdei forrás mellé, s elgyönyörködtem a vizében. Éppen olyan tiszta vize van, mint az albuneai erdőben[91] visszhangozva csörgedező szent forrásnak. Máskor meg lefeküdtem egy fa tövébe, s hallgattam a fülemülék meg a poszáták énekét. Meg aztán vadásztam, halásztam, s ami mindennél nagyobb gyönyörűséget okozott, elolvastam egy csomó tanulságos és szórakoztató könyvet.
Gyorsan a szavába vágtam titkáromnak, s megkérdeztem, hol szerezte a könyveket.
- Itt találtam őket a kastély szép könyvtárában, amelyet Joaquín mester mutatott meg.
- Ugyan melyik helyiségben lehet az a könyvtár? - kérdeztem. - Hát nem néztük végig megérkezésünk napján az egész házat?
- Csak gondolja, hogy végignéztük - felelte Escipión. - Tudniillik csak három épületszárnyat jártunk végig, a negyediket kifelejtettük. Pedig don César idejének egy részét ott szokta olvasással tölteni, valahányszor Liriasban időzött. A könyvtárban kitűnő könyvek vannak, s itt hagyták őket önnek kipróbált gyógyszerül az unalom ellen, ha a kertben elhervadtak a virágok, s az erdőben nem húzódhatik meg a fák lombjainak árnyékában. A leyvai uraságok nem végeztek félmunkát: a szellem táplálékára éppúgy volt gondjuk, mint a testére.
Ez a hír őszinte örömet keltett bennem. Átkísértettem, magam a negyedik épületszárnyba, ahol valóban kellemes látvány tárult elém. Volt ott egy szoba, abban lakott don César, s én azon nyomban elhatároztam, hogy magam is azt választom lakószobámul. Még benne állt a főúr ágya is minden tartozékával, többek közt egy faliszőnyeggel együtt, amely a szabin nők elrablását ábrázolta. A hálóból a dolgozószobába jutottam, amelynek falai mentén körös-körül könyvekkel teli, alacsony szekrények álltak, tetejükön királyaink arcképével. Az egyik ablak mellett, ahonnan szívderítő tájra nyílt kilátás, ébenfa íróasztal volt egy hatalmas, fekete szattyánszófa előtt. Figyelmemet azonban elsősorban a könyvtárnak szenteltem: filozófusok, költők, történészek műveiből és rengeteg lovagregényből volt összeállítva. Az utóbbiakat megítélésem szerint nagyon kedvelhette don César, mivel jókora készlete volt belőlük. Szégyellem, de bevallom, hogy magam sem vetettem meg az efféle műveket, noha tele vannak képtelenségekkel. Lehet, hogy azért nem, mert akkoriban nem voltam még túlságosan kényes olvasó, de az is lehet, hogy azért, mert a spanyolok általában kedvelik a csodákat. Egyébként mentségemül azt is el kell mondanom, hogy sokkal jobban élveztem a mulatságos könyveket, s hogy legkedvesebb szerzőim Lukianosz[92], Horatius és Erasmus lettek.
- Itt csakugyan van mivel szórakozni, barátom - mondtam Escipiónnak, miután végigjártattam a tekintetemet könyvtáramon -, előbb azonban egyéb teendőnk van: meg kell fontolnunk, hogyan rostáljuk meg a személyzetet.
- Ettől a gondtól szeretném megkímélni önt - felelte Escipión. - Távolléte alatt alaposan tanulmányoztam az ön cselédeit, s merem állítani, hogy kiismertem őket. Kezdjük Joaquín mesterrel. Szerintem közönséges csirkefogó, s biztos vagyok benne, hogy az érsektől azok miatt az összeadási hibák miatt vágták ki, amelyeket elszámolásaiban ejtett. Őt azonban ennek ellenére két okból is meg teli tartanunk. Először is: kitűnő szakács. Másodszor: állandóan rajta fogom tartani a szemem, megfigyelem minden cselekedetét, s nagyon ravasznak kell lennie ahhoz, hogy engem rá tudjon szedni. Tegnap közöltem vele, hogy ön el akarja bocsátani a személyzet háromnegyed részét, és észrevettem, hogy a dolog kínosan érinti. Még azt is kijelentette, hogy mivel szívesen szolgál önnél, inkább megelégedne jelenlegi fizetésének a felével is, mint hogy itt kelljen önt hagynia, s ennek alapján az a gyanúm, hogy alighanem van a tanyán valami lány, akinek szeretne a közelében maradni. Ami a segédszakácsot illeti - folytatta Escipión -, iszákos alak, a kapus meg durva fickó, egyikükre sincs szükségünk, a vadászra sem. Az utóbbinak a munkakörét magam is nagyon jól be fogom tölteni, miként azt már holnap be is bizonyítom majd, lévén a kastélyban bőven puska is, puskapor is, golyó is. Ami a lakájokat illeti, van köztük egy aragóniai, aki derék fickónak látszik. Őt megtartjuk. A többi egytől egyig gyanús alak, még akkor sem tanácsolnám, hogy megtartsa őket, ha száz lakájra volna szüksége.
Miután alaposan megfontoltuk a dolgot, úgy határoztunk, hogy megtartjuk a szakácsot, a kuktát és az aragóniai lakájt, a személyzet többi tagjától pedig az illendőség szabályai szerint megszabadulunk. Ez még aznap meg is történt néhány pisztol segítségével, amit Escipión vett elő a pénzesládánkból és adott át nekik a nevemben. Miután e rostálást végrehajtottuk, kialakítottuk a kastély házirendjét, a személyzet minden tagjának pontosan megszabtuk a teendőit, és a saját költségünkön kezdtünk élni. Jómagam közönséges koszttal is szívesen megelégedtem volna, titkárom azonban, aki szerette a pecsenyéket és a jó falatokat, nem az az ember volt, aki kihasználatlanul hagyja Joaquín mester szakácstudományát. A szakács úgy ki is tett magáért, hogy ebédeink és vacsoráink a Szent Bernát-rendi szerzeteseknek is becsületére váltak volna.
NYOLCADIK FEJEZET
Gil Blas és a szép Antonia szerelme
Két nappal Valenciából Liriasba való visszatértem után kora reggel fölkeresett Basilio gazda, a majorosom, és engedélyt kért, hogy bemutathassa leányát, Antoniát, aki - mint mondotta - abban a kitüntetésben szeretne részesülni, hogy üdvözölhesse új földesurát. Azt feleltem majorosomnak, hogy nagyon fogok örülni. Erre eltávozott, és nemsokára visszatért a szép Antoniával. Azt hiszem, joggal illethetek ezzel a jelzővel egy tizenhat-tizennyolc év körüli leányt, akinek szabályos arca volt s hozzá a világ legszebb bőre és leggyönyörűbb szeme. Közönséges vászonruhát viselt, de pompás termete, méltóságteljes tartása, s a báj, amely nem mindig jár együtt a fiatalsággal, felejtette öltözködésének egyszerűségét. Haja nem volt fésülve, csak - a spártai nők módjára - egyszerűen hátrasimítva és a tarkóján csomóba kötve, benne egy csokor virággal.
Amikor belépett a szobámba, éppúgy meghökkentett a szépsége, mint annak idején Nagy Károly lovagjait Angelica bája, midőn a hercegnő megjelent előttük. Ahelyett, hogy fesztelen könnyedséggel fogadtam volna és egy-két bókot mondtam volna neki, vagy szerencsekívánataimat fejeztem volna ki apjának, hogy ilyen bájos leánya van, csak álltam csodálkozva, zavartan és bénultan; egy szót sem bírtam kinyögni. Escipión észrevette zavaromat, s gyorsan megszólalt helyettem; elmondta mindazokat a dicséreteket, amelyeket nekem kellett volna elmondanom, a szeretetre méltó teremtésnek. Antonia, akit egyáltalán nem ejtett bűvöletbe hálókabátos, hálósipkás alakom, minden zavar nélkül üdvözölt, s noha bókjai a lehető leghétköznapibbak voltak, betetőzték elragadtatásomat. Mialatt azonban titkárom, valamint Basilio és a leánya kölcsönösen udvarias szavakat váltottak egymással, lassan magamhoz tértem, s mintha addigi bamba némaságomat akartam volna feledtetni, átestem egyik végletből a másikba. Áradozva udvarolni kezdtem, s olyan hevesen szónokoltam, hogy Basilio megijedt. Most már azt hitte, olyan férfi vagyok, aki minden eszközt kész felhasználni, hogy elcsábítsa Antoniát, így aztán lányával együtt sietve eltávozott, valószínűleg azzal az elhatározással, hogy leányát örökre eltünteti a szemem elől.
Mikor kettesben maradtunk, Escipión mosolyogva megszólalt:
- Íme, még egy orvosság az unalom ellen, señor de Santillana! Nem is tudtam, hogy ilyen csinos leánya van a majorosának. Kétszer is jártam nála, de a leányt nem láttam. Bizonyára gondosan rejtegeti a világ elől, s meg is tudom érteni. A teremtésit, ez aztán az ínycsiklandó falat! De azt hiszem - tette hozzá -, erre nem szükséges felhívnom a figyelmét; észrevettem, hogy a leány az első pillanatokban valósággal kábulatba ejtette.
- Nem is tagadom - feleltem. - Jaj, fiam, azt hittem, angyal szállt le elém! Azonnal lángra lobbantotta bennem a szerelem szikráját; a villámnál gyorsabban szíven talált.
- Boldogan hallom - felelte lelkesen a titkárom -, hogy végre szerelmes lett! Ahhoz, hogy a magány örömeit tökéletesen kiélvezhesse, csak egy szerető hiányzott. Hála az égnek, most már minden megvan, ami a boldogsághoz kell! Persze tudom - folytatta -, hogy meglehetősen nehéz lesz Basilio éberségét kijátszanunk; de csak bízza rám, ígérem, hogy három napon belül titokban összehozom Antoniával.
- Ezúttal alighanem nyugodtan megszegheti az ígéretét, Escipión úr - válaszoltam -, akárhogy ért is a szerelmi ügyek intézéséhez; nincs szándékomban próbára tenni a képességeit. Eszem ágában sincs megkísérteni e lánykát, úgy látom, megérdemli, hogy másfajta érzelmeket tápláljak iránta. Azaz korántsem azt igénylem az ön buzgalmától, hogy megbecsteleníteni segítsen a lányt. Az a tervem, hogy feleségül veszem az ön közreműködésével, föltéve, hogy a szíve még nem valaki másé.
- Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen elhatározza magát a nősülésre - jegyezte meg a titkárom. - A többi földesúr az ön helyében nem járna el ilyen becsületesen. Csak akkor próbálkozna Antoniával törvényes házasságra lépni, ha más irányú kísérletei már kudarcot vallottak. Egyébként - tette hozzá Escipión - nehogy azt higgye, hogy elítélem a dolgot. Ellenkezőleg: nagyon is helyeslem. Az ön majorosának a lánya megérdemli a kitüntetést, amit szán neki, föltéve, hogy még nem szeret mást, és értékelni tudja az ön jóságát. Ezt pedig - folytatta - még ma megtudom: beszélek az apjával, esetleg vele magával.
Bizalmasom pontosan meg szokta tartani, amit ígért. Feltűnés nélkül meglátogatta Basiliót, este pedig felkeresett a dolgozószobámban, ahol félelemmel vegyes türelmetlenséggel vártam. Jókedvű volt, s ezt jó előjelnek tekintettem.
- Ha hihetek mosolygós arcodnak - mondtam -, azt akarod közölni velem, hogy hamarosan elérem vágyaim netovábbját.
- Igen, kedves gazdám - felelte Escipión -, a helyzet kedvező. Beszéltem Basilióval és a leányával, s közöltem velük az ön szándékait. Az apa odavan az örömtől, hogy ön hajlandó volna veje lenni, s ráadásul afelől is megnyugtathatom, hogy ön tetszik Antoniának.
- Ó, egek! - szakítottam félbe kitörő örömmel. - Hát olyan szerencsés volnék, hogy sikerült megnyernem annak a bűbájos leánynak a tetszését?
- Semmi kétség - felelte Escipión -, a leány máris szereti. Az igazat megvallva, szavakkal nem mondta ki, de láttam a derűből, amely megjelent az arcán, amikor értesült az ön szándékáról. Csakhogy - folytatta titkárom - vetélytársa van.
- Vetélytársam?! - kiáltottam fel elsápadva.
- Ne ijedjen meg, ez a vetélytárs nem fogja elrabolni öntől imádottja szívét. Tudniillik Joaquín mester, a szakácsa.
- Ó, az akasztófáravaló! - tört ki belőlem a kacagás. - Szóval ezért tiltakozott annyira az ellen, hogy elbocsássam!
- Úgy van - felelte Escipión. - A napokban meg is kérte Antonia kezét, de udvariasan kikosarazták.
- Ha csak nincs valami jobb ötleted - jegyeztem meg -, azt hiszem, nem ártana megszabadulnunk ettől a fickótól, mielőtt még megtudná, hogy én akarom feleségül venni Basilio lányát. Egy szakács, mint tudod, veszedelmes vetélytárs.
- Igaza van - felelte bizalmasom -, nem árt, ha óvatosságból eltávolítjuk a házból. Már holnap reggel fel is mondok neki, mielőtt még munkához látna, s akkor nem kell többé félnie a mártásaitól, sem a szerelmétől. Pedig - folytatta - egy kicsit sajnálom, hogy meg kell válnunk egy ilyen kitűnő szakácstól, de hát az ön biztonsága érdekében föláldozom a hasamat.
- Azért nem kell búsulnod miatta - feleltem -, a veszteség nem pótolhatatlan, hozatok Valenciából egy másik szakácsot, aki felér vele.
S csakugyan rögtön írtam is don Alfonsónak, s közöltem vele, hogy szakácsra volna szükségem. Már másnap küldött is egyet, aki hamar megvigasztalta Escipiónt.
Noha buzgó titkárom azt állította, hogy megfigyelése szerint Antonia a szíve mélyén örül, hogy meghódította földesurát, nem mertem hinni a dologban. Attól féltem, hogy Escipiónt félrevezette valamiféle hamis látszat. Elhatároztam, hogy biztonság okából magam beszélek a szép Antoniával. Ellátogattam hát Basilióhoz, és megerősítettem, amit követem közölt vele. Miután a derék, egyszerű és nyíltszívű földműves végighallgatott, kijelentette, hogy végtelenül boldogan adja hozzám a leányát.
- De nehogy azt higgye - tette hozzá -, hogy azért, mert ön a földesurunk. Ha még mindig csak don César és don Alfonso intézője volna, akkor is önt részesíteném előnyben az összes többi kérővel szemben, mert mindig vonzódtam önhöz. Csak egyvalami bánt: az, hogy Antoniának nincs nagy hozománya.
- Semmiféle hozományra nem tartok igényt - jelentettem ki. - Az egyetlen érték, amelyre igényt tartok, ő maga.
- Nem így értettem, kérem alázattal - kiáltott föl Basilio. - Nem vagyok én koldus, hogy így adjam férjhez a leányom! Hál' istennek, Basilio de Buenotrigónak azért módjában van hozományt is adni. Azt szeretném, hogy ha ön fizeti az ebédet, leányom fizesse a vacsorát. Egyszóval: a kastély jövedelme mindössze évi ötszáz dukát. Én hozományképpen kiegészítem ezerre!
- Felőlem legyen úgy, ahogy óhajtja, kedves Basilióm - válaszoltam. - Anyagiakban sose fogunk összeveszni. Szóval, mi ketten megegyeztünk, most már csak a leánya beleegyezése kell.
- Hát nem elég önnek az én beleegyezésem?
- Nem egészen - feleltem. - Az ön beleegyezése is kell meg az övé is.
- Az övé az enyémtől függ - jelentette ki Basilio. - Azt szeretném csak látni, hogy egy szót is merjen szólni ellene.
- Kétségtelen - feleltem -, hogy Antonia, alá lévén vetve az atyai tekintélynek, mindenben kész önnek vakon engedelmeskedni. Csak azt nem tudom, hogy ebben az esetben is viszolygás nélkül teszi-e. Márpedig ha csak egy kicsit is viszolyog a dologtól, soha nem bocsátanám meg magamnak, hogy én vagyok boldogtalanságának az oka. Szóval nekem nem elég, hogy öntől megkapjam a lány kezét, neki is hozzá kell járulnia az ajándékhoz, amit az ön beleegyezése jelent.
- A szentségit! - szólalt meg Basilio. - Nem sokat értek ebből a filozofálgatásból, beszéljen hát ön Antoniával, s meg fogja látni, leghőbb vágya, hogy feleségül mehessen önhöz. Ha nem így van, nagyot tévedtem!
Azzal be is szólította a lányát, s egy pillanatra magunkra hagyott bennünket.
Hogy kihasználjam a drága időt, azonnal a tárgyra tértem:
- Szépséges Antonia, döntsön sorsom felől! Noha atyja beleegyezését megkaptam, nehogy azt higgye, hogy e beleegyezés segítségével erőszakot akarok elkövetni az ön érzésein. Bármilyen boldog lennék is, ha bírhatnám önt, lemondok róla, ha őszintén megmondja, hogy ezt csupán az édesatyja iránti engedelmességének köszönhetem.
- Eszem ágában sincs ilyet mondani - felelte Antonia, s enyhén elpirult. - Az ön kérése túlságosan is kedves számomra, semhogy bánatot okozna, apám döntésének csak örülni tudok, nemhogy zúgolódnék ellene. Nem tudom - folytatta -, jól teszem-e, hogy így beszélek önnel vagy sem. De ha ön nem tetszene nekem, lennék olyan őszinte, hogy bevallanám. Miért ne mondhatnám meg hát az ellenkezőjét is ugyanolyan őszintén?
E szavak hallatára, amelyek valósággal elbűvöltek, térdre vetettem magam Antonia előtt, határtalan elragadtatásomban megfogtam egyik gyönyörű kacsóját, és gyöngéden, de szenvedélyesen megcsókoltam.
- Drága Antoniám, ön elragadóan őszinte! Folytassa csak, ne titkolja érzelmeit: a hitveséhez beszél! Tárja ki a szívét egészen! Tehát azzal hízeleghetek magamnak, hogy nem kényszerből köti sorsát az enyémhez...
Nem folytathattam, mert ebben a pillanatban betoppant Basilio. Égett a vágytól, hogy megtudja, mit felelt ajánlatomra a leánya, s el volt szánva rá, hogy lehordja, ha a legcsekélyebb ellenkezést is tanúsította volna irányomban.
- Nos - lépett hozzám -, kielégítő választ adott Antonia?
- Olyannyira kielégítőt - feleltem -, hogy máris megkezdem a készülődést az esküvőre.
Ezzel el is búcsúztam az apától és leányától, hogy megtanácskozzam a dolgot titkárommal.
Noha nem volt kötelező a Leyva uraságoktól engedélyt kérnem, hogy megnősülhessek, Escipión meg én úgy gondoltuk, nem volna illő, ha nem közölném velük, hogy nőül akarom venni Basilio leányát, sőt puszta udvariasságból nem kérném a hozzájárulásukat is.
Azon nyomban el is utaztam Valenciába, ahol ugyancsak meglepődtek, amikor megláttak, s még inkább, amikor megtudták látogatásom célját. Don César és don Alfonso, akik többször találkoztak Antoniával, tehát jól ismerték, szerencsekívánataikat fejezték ki, hogy éppen őt választottam nőmül. Különösen don César gratulált olyan lelkesen, hogy ha nem tételezem fel róla, miszerint a derék főúr leszokott már bizonyos szórakozásokról, képes lettem volna meggyanúsítani, hogy nem annyira a kastélya, hanem a kis majoroslány kedvéért látogatott el néha Liriasba. Ha csak egy kicsit is gyanakvó és féltékeny természetű vagyok, alighanem kellemetlen gondolataim támadnak ezzel kapcsolatban, minthogy azonban meg voltam győződve jövendőbelim erényességéről, ilyesmi eszembe sem jutott. Serafina, miután biztosított róla, hogy mindig minden érdekli, ami az én személyemmel függ össze, közölte, hogy sok szépet hallott Antoniáról.
- De - tette hozzá gunyorosan, mintegy szemrehányásul azért, hogy Sefora szerelmét közönnyel viszonoztam - akkor is bíznék az ön választékos ízlésében, ha nem hallottam volna annyit magasztalni a leány szépségét.
Don César és a fia nem elégedett meg azzal, hogy helyeselte házasságomat. Kijelentették, hogy minden költséget ők akarnak fedezni.
- Térjen csak vissza Liriasba - biztattak -, és várjon nyugodtan, amíg nem hall rólunk. Semmiféle előkészületet ne tegyen az esküvőre: minden gondot magunkra vállalunk.
Engedelmeskedtem óhajuknak, és hazatértem kastélyomba. Értesítettem Basiliót és a leányát is pártfogóink szándékairól, s a tőlünk telhető legnagyobb türelemmel vártuk, hogy hírt adjanak magukról. Több mint egy hétig nem történt semmi. Kárpótlásul a kilencedik napon megérkezett egy utazókocsi - négy öszvér vontatta -, rajta néhány szabó, gyönyörű selymeket hoztak menyasszonyi ruhának, s egész csomó libériás inas kísérte őket szebbnél szebb lovakon. Az egyik levelet hozott don Alfonsótól. A kormányzó értesített, hogy másnap apjával és feleségével együtt Liriasba érkezik, s az esküvői szertartást harmadnap maga a valenciai püspöki helynök fogja elvégezni. S másnap valóban meg is érkezett a kastélyba - hatlovas hintón - don César, a fia és Serafina, az egyházi férfiúval együtt. Előttük egy négylovas hintó gördült be az udvarra Serafina komornáival; nyomukban a kormányzó testőrei nyargaltak.
Alig érkezett a kastélyba a kormányzóné, máris rendkívül kíváncsian érdeklődött Antonia iránt. Mikor a leány megtudta, hogy Serafina megérkezett, azonnal üdvözlésére sietett, és kezet csókolt neki, mégpedig olyan kecsesen, hogy az egész társaság megcsodálta.
- Nos, asszonyom - fordult don César a menyéhez -, mi a véleménye Antoniáról? Választhatott volna-e jobban Santillana?
- Nem - felelte Serafina -, éppen egymáshoz illenek. Bizonyos vagyok benne, hogy házasságuk igen boldog lesz.
Szóval mindenki dicshimnuszokat zengett jövendőbelimről, s ha már vászonruhájában is agyondicsérték, még elragadóbbnak találták, mikor pompásabb öltözékben jelent meg. Mintha mindig is ilyet viselt volna, olyan előkelően festett, és olyan kecsesen mozgott.
Elérkezett a pillanat, amikor sorsomat a házasság gyöngéd kötelékeivel Antonia sorsához kellett kötnöm. Engem don Alfonso fogott kézen, hogy az oltárhoz vezessen, Serafina pedig a menyasszonyt részesítette ugyanilyen kitüntetésben. Így vonultunk a tanya kápolnájába, ahol már várt a püspöki helynök, hogy összeadjon bennünket; a ceremónia Lirias lakóinak, valamint a környékbeli gazdag földműveseknek üdvrivalgása közben zajlott le, akiket Basilio hívott meg Antonia esküvőjére. A meghívottak magukkal hozták leányaikat is, akik szalagokkal és virágokkal ékesítették föl magukat, s csengettyűs dob volt a kezükben. Aztán visszatértünk a kastélyba, ahol az ünnepség rendezője, Escipión jóvoltából három terített asztal állt, az egyik a nemesuraknak, a másik a kíséretüknek, a harmadik, a legnagyobb, a többi vendégnek. Antónia a kormányzóné óhajára az első asztalnál ült, én a másodiknál, Basilio pedig a parasztokénál. Ami Escipiónt illeti, nem ült le egyik asztalhoz sem, hanem szüntelenül egyik asztaltól a másikig járt, s ügyelt, hogy mindenkit megfelelően kiszolgáljanak.
Az ebédet a kormányzó szakácsai készítették, következésképpen nem is volt hiány semmiben. A kitűnő borokkal, amelyekkel még Joaquín mester látott el, ugyancsak nem takarékoskodtunk; a vendégek kezdtek tűzbe jönni, jókedv uralkodott mindhárom asztalnál, amikor egyszerre csak váratlan eset zavarta meg a lakomát. Nagyon megijedtem: titkárom ugyanis abban a szobában, ahol éppen én ültem don Alfonso főtisztviselőinek és Serafina komornáinak társaságában, hirtelen összeesett és elájult. Fölugrottam, hogy a segítségére siessek, s miközben élesztgetni próbáltam, a komornák közül is elájult az egyik. Az egész társaság úgy vélekedett, hogy a két ájulás mögött valamiféle titok lappang, s ahogy hamarosan kiderült, valóban így is volt. Miután ugyanis Escipión nemsokára magához tért, odasúgta nekem:
- Hát úgy rendeltetett, hogy az ön életének legszebb napja az enyémben a leggyászosabb nap legyen? Hiába, az ember nem kerülheti el a végzetét - tette hozzá. - Serafina egyik komornájában a feleségemre ismertem.
- Micsoda? - kiáltottam föl. - Lehetetlen! Te volnál a férje annak a hölgynek, aki az imént, veled egyszerre rosszul lett?
- Igen, uram - felelte Escipión -, én vagyok a férje, és esküszöm, hogy a sors nem űzhetett volna gonoszabb tréfát velem, mint hogy az utamba vetette.
- Nem tudom, barátom, mi okod van panaszra a feleséged ellen - feleltem -, de bármit követett is el ellened, nagyon kérlek, uralkodj magadon, s ha szeretsz, ne zavard meg az ünnepséget azzal, hogy tanújelét adod neheztelésednek.
- Rendben van, uram - felelte Escipión -, mindjárt meglátja, milyen jól tudok komédiázni.
Azzal odament a feleségéhez, akit társnői közben szintén eszméletre térítettek, s olyan lelkesen ölelte meg, mintha el volna ragadtatva a boldogságtól, hogy viszontlátja.
- Ó, drága Beatrizom, így hát az ég tíz év után újból összehozott bennünket! Ah, mily gyönyörű pillanat ez számomra!
- Nem tudom, csakugyan örül-e találkozásunknak - felelte a felesége -, én mindenesetre szentül hiszem: nem szolgáltattam okot rá, hogy elhagyjon. Egy este véletlenül együtt talált don Fernando de Leyvával, aki szerelmes volt úrnőmbe, Juliába, akinek én voltam a szerelmi postása, a fejébe vette, hogy szégyent hoztam mindkettőnk fejére, és engedtem don Fernando csábításának, a féltékenység megzavarta az eszét, elhagyta Toledót, és elmenekült előlem, mint valami szörnyeteg elől, anélkül, hogy egy szó felvilágosítást kért volna! Mi dolog ez? Kinek van kettőnk közül több oka panaszra, ha szabad kérdeznem?
- Nem vitás, hogy önnek - felelte Escipión.
- Kétségtelenül nekem - vágott vissza a hölgy. - Nem sokkal az után, hogy ön elhagyta Toledót, don Fernando feleségül vette Juliát, és én asszonyom mellett szolgáltam, amíg élt. Amióta pedig a korai halál elragadta, a húga szolgálatában állok, aki éppúgy tanúságot tehet erényességemről, mint a többi komornája egytől egyig!
Titkárom e szavakra, amelyeket nem volt módjában megcáfolni, elszánta rá magát, hogy beletörődik a helyzetbe.
- Még egyszer elismerem, hogy én voltam a hibás - mondta feleségének -, és e tiszteletre méltó társaság színe előtt bocsánatot kérek.
Ekkor én is közbeléptem titkárom érdekében, megkértem Beatrizt, hogy felejtse el a múltat, és biztosítottam felőle, hogy férje ezentúl mindent el fog követni a kiengesztelése érdekében. Az asszony engedett a kérésemnek, s a házastársak kibékülését az egész társaság megéljenezte. Hogy a kibékülést megünnepeljék, odaültették őket az asztalfőre, sorban ittak az egészségükre, s mindenki őket éltette. Szinte azt lehetett volna mondani, hogy az egész lakomát nem is az én esküvőm, hanem az ő kibékülésük örömére rendezték.
Először a harmadik asztal mellől álltak föl a vendégek. A parasztlegények többre becsülték a pazar lakománál a szerelmet, s abbahagyták az evést, hogy táncoljanak egyet a lányokkal. A baszk dobok csörgése hamarosan a másik két asztal mellől is odacsábította a vendégeket, akiknek kedvük támadt a példa követésére. Egy pillanat múlva az egész társaság táncolt: a kormányzó tisztviselői a kormányzóné komornáival járták, s még az uraságok is a táncolók közé vegyültek. Don Alfonso szarabandot járt Serafinával, don César pedig Antoniával, aki utána engem vitt táncba, s ahhoz képes, hogy a tánc tudományának csak az alapelemeit sajátította el Albaracínban egyik polgárasszony rokonánál, egész jól táncolt. Ami engem illet - mint már említettem -, Chaves márkinőnél tanultam meg táncolni, s a társaság véleménye szerint igen jó táncos voltam. Ami Beatrizt és Escipiónt illeti, ők félrevonultak beszélgetni, hogy kölcsönösen beszámoljanak egymásnak, mi minden történt velük elválásuk óta. Társalgásukat azonban félbe kellett szakítaniuk, mert amikor Serafina értesült találkozásukról, magához szólította őket, hogy kifejezze szerencsekívánatait.
- Ezen az örömteljes napon csak tetézi boldogságomat, hogy ismét egymásra találtak, gyermekeim. Escipión barátom - tette hozzá -, visszaadom önnek hitvesét. Biztosíthatom felőle, hogy mindig kifogástalanul viselkedett, éljen hát ezentúl békességben vele. Ön pedig, Beatriz, szolgálja Antoniát ugyanolyan odaadással, amilyennel férje szolgálja señor Santillanát.
Escipión, aki ezek után kénytelen volt valóságos új Penelopénak[93] tekinteni feleségét, megígérte, hogy minden elképzelhető figyelmességgel elhalmozza.
Miután a parasztlegények és -lányok az egész napot végigtáncolták, hazatértek, a kastélyban azonban folytatódott az ünnepség. Pompásan megvacsoráztunk, s amikor elérkezett az ideje, hogy lefeküdjünk, a püspöki helynök megáldotta a nászágyat, Serafina levetkőztette a menyasszonyt, don Alfonso és don César pedig engem részesített ugyanebben a kitüntetésben. Mivel az ilyesmi roppant mulatságos, don Alfonso emberei meg a kormányzóné komornái elhatározták, hogy szórakozásból végigcsinálják ugyanezt a ceremóniát: ők meg Beatrizt és Escipiónt vetkőztették le, akik - hogy még mulatságosabb legyen a dolog - a legkomolyabb képpel hagyták magukat levetkőztetni és lefektetni.
TIZEDIK FEJEZET
Gil Blas és a szép Antonia házasságának folytatása.
Escipión történetének eleje
A Leyva uraságok - miután újból elhalmoztak szeretetük ezernyi jelével - már esküvőm másnapján visszatértek Valenciába, ilyenformán a titkárom meg én magunk maradtunk a kastélyban feleségünkkel és inasainkkal.
Titkárom is, én is azon voltunk, hogy megnyerjük feleségünk tetszését, s igyekezetünk nem is volt eredménytelen. Hamarosan sikerült ugyanolyan szerelmet ébresztenem feleségemben magam iránt, mint amilyet én éreztem iránta, Escipión pedig elfeledtette asszonyával, mennyi bánatot okozott neki. Az okos, alkalmazkodó Beatriz minden nehézség nélkül beférkőzött új úrnője kegyeibe, és megnyerte bizalmát. Egyszóval, mind a négyen remekül megértettük egymást, s szerfölött irigylésre méltó életet kezdtünk folytatni. Napjainkat kedvesnél kedvesebb szórakozásokkal töltöttük. Antonia nagyon komoly volt, Beatriz meg én viszont nagyon vidámak, de ha nem is lettünk volna azok, mihelyt Escipión megjelent, szó sem lehetett többé mélabúról. Escipión páratlan társaságbeli ember volt, azok közül a vidám fickók közül való, akiknek a puszta megjelenése elég ahhoz, hogy mindenkit megnevettessenek.
Egy szép napon ebéd után az az ötletünk támadt, hogy az erdő egyik legkellemesebb tisztásán fogunk sziesztázni, titkárom azonban olyan pompás kedvében volt, hogy tréfálkozásával elűzte az álmot a szemünkről.
- Fogd már be a szád - szóltam rá -, így nem lehet szunyókálni. Vagy ha már nem akarsz bennünket aludni hagyni, mesélj valami érdekes történetet.
- Szívesen, uram - felelte. - Óhajtja, hogy elmeséljem Pelagosz király történetét?
- Inkább meghallgatnám a tiédet - feleltem. - De hát amióta együtt vagyunk, még sohase szerezted meg nekem ezt az örömöt, s nyilván soha nem is fogod.
- Miből gondolja? - kérdezte. - Csak azért nem meséltem még el életem történetét, mert soha a legkisebb jelét sem árulta el, hogy kíváncsi rá. Szóval nem én vagyok az oka, hogy nem ismeri kalandjaimat. De ha csak egy kicsit is kíváncsi rájuk, készségesen elmesélem őket.
Antonia, Beatriz meg én szaván fogtuk, s alig vártuk, hogy elkezdje, mert úgy gondoltuk, hogy az elbeszélés mindenképpen csak jótékony hatással lehet ránk: vagy elszórakozunk, vagy elalszunk rajta.
- Ha tőlem függött volna - kezdte Escipión -, egy előkelő spanyol grand, vagy legalábbis egy Szent Jakab- vagy Alcántara-rendi lovag fiának születtem volna. Mivel azonban az ember nem maga választja meg az apját, tudniok kell, hogy apám, Toribio Escipión csupán a Szent Hermandad Testvériség becsületes íjásza volt. Hivatásánál fogva kénytelen volt szinte állandóan az országutakat járni, s egy szép napon Cuenca és Toledo közt összeakadt egy cigányleánnyal, akit szerfölött csinosnak talált. A cigányleány egyedül, gyalogosan baktatott, s egész vagyonát a hátán cipelte valami tarisznyafélében. "Hová, hová, kicsikém?" - szólította meg apám, s igyekezett minél szelídebbre fogni erélyes hangját. "Toledóba, lovag uram - felelte a cigányleány. - Remélem, ott sikerül valamilyen becsületes munkával megkeresnem a kenyerem." - "Derék dolog - felelte apám -, s nincs kétségem felőle, hogy sok mindenhez ért." - "Hál' istennek, igen - felelte a cigánylány. - Sok mindenhez értek. Tudok például a hölgyeknek kenőcsöket és illatszereket kotyvasztani, jövendőt mondani, szitát forgatni és megtalálni az elveszett holmikat, s tükörben vagy pohárban mindent meg tudok mutatni, amit csak látni szeretnének az emberek."
- Toribio úgy gondolta, hogy egy ilyen leány éppen jó lenne az olyan embernek, mint ő, aki csak nehezen tud megélni a foglalkozásából, akármilyen kitűnően látja is el, ajánlatot tett hát a lánynak, hogy feleségül veszi. A cigánylánynak eszébe se jutott kikosarazni a Szent Testvériség tisztjét, boldogan igent mondott. Miután ekként megállapodtak, kettesben mentek tovább Toledóba, ahol házasságot is kötöttek. Ebből az előkelő frigyből születtem én, akit a szemük előtt látnak. Toledo egyik külvárosában telepedtek le, ahol anyám kenőcsöket meg illatszereket kezdett árulni, mivel azonban az üzlet nem bizonyult elég jövedelmezőnek, fölcsapott jósnőnek. Erre záporként hullottak a markába a tallérok meg a pisztolok, s a rengeteg rászedett nő meg férfi hamarosan híressé tette Coscolinát, tudniillik, így hívták a cigánylányt. Mindennap betoppant hozzá valaki, s megkérte, hadd vehesse igénybe varázstudományát: hol egy pénzszűkében lévő unokaöcs, aki azt szerette volna tudni, mikor távozik már a másvilágra nagybátyja, akinek ő az egyetlen örököse, hol meg valami leányzó, aki arra volt kíváncsi, hogy a lovag, aki udvarolt és házasságot ígért neki, megtartja-e a szavát.
Gondolhatják persze, hogy anyám jóslatai mindig azoknak kedveztek, akik hozzá fordultak, s ha véletlenül teljesültek, akkor minden rendben volt. Ha pedig szemrehányást tettek neki, hogy éppen az ellenkezője történt annak, amit jósolt, ridegen azt felelte, hogy a szemrehányás az ördögöt illeti, aki - noha ő minden varázserejét latba szokta vetni, hogy a jövendő feltárására rávegye - kajánságból néha mégis rászedi.
Ha anyám szükségesnek látta, hogy mestersége tekintélyének növelése érdekében jóslás közben magát az ördögöt is megjelentesse, az ördög szerepét Toribio Escipión alakította, mégpedig tökéletesen, mivel nyers hangja és csúf arca csakugyan az ördögre emlékeztetett. Aki csak egy kicsit is hiszékeny volt, halálra rémült apám ábrázatától. Egyszer azonban sajnos beállított egy marcona kapitány, látni akarta az ördögöt, és amikor megjelent, keresztüldöfte a kardjával. A Szent Hivatal, tudomást szerezvén az ördög elhalálozásáról, kiküldte tisztviselőit Coscolinához, akik minden vagyonával együtt elhurcolták, s engem, aki akkor hétéves lehettem, bedugtak a "los Niños" árvaházba. Az árvaházban néhány irgalmas szívű pap viselte gondját tetemes fizetés ellenében a szegény árváknak, s még azt a fáradságot se sajnálta, hogy írni-olvasni tanítsa őket. Úgy vették észre, hegy sokat ígérő gyerek vagyok, minek következtében különleges bánásmódban részesítettek és engem bíztak meg ügyes-bajos dolgaik elintézésével. Velem küldték be a városba a leveleiket, hol ide, hol oda kellett mennem, s nekem kellett ministrálnom a misén. Hálából meg akartak tanítani latinul, de olyan gorombák voltak, olyan szigorúan bántak velem, hiába tettem nekik apróbb szívességeket, hogy nem bírtam tovább, s egy szép napon, amikor elküldtek elintézni valamit, megszöktem; ahelyett, hogy visszatértem volna az árvaházba, a Sevilla felé eső külvároson át elhagytam Toledót.
Noha még alig töltöttem be kilencedik évemet, örültem, hogy szabad vagyok, s a magam ura. Nem volt se pénzem, se ennivalóm, de nem érdekelt: a fontos az volt, hogy nem kellett többé tanulnom és dolgozatokat írnom. Kétórai gyaloglás után apró lábaim kezdték fölmondani a szolgálatot. Ekkora utat még soha nem tettem. Meg kellett állnom, hogy megpihenjek. Leültem egy útszéli fa tövébe, s hogy ne unatkozzam, előhúztam zsebemből a tankönyvet, végiglapoztam, de eszembe jutott a sok virgács- meg korbácsütés, amit a könyv miatt kaptam, mire dühösen kitéptem belőle a lapokat. "Nyavalyás könyv! Nem fogsz többet megríkatni!" Miközben bosszúszomjamat azzal csillapítottam, hogy teleszórtam magam körül a földet deklinációkkal és konjugációkkal, arra haladt egy tiszteletre méltó külsejű remete, fehér szakálla és óriási pápaszeme volt. Hozzám lépett, és figyelmesen szemügyre vett. Én is őt.
- Úgy veszem észre, fiacskám - szólalt meg mosolyogva -, hogy nagyon gyöngéden vettük egymást szemügyre, s egyikünknek sem fog ártani, ha hozzám költözik remetelakomba. Alig kétszáz lépésre van innen.
- Alázatosan köszönöm - feleltem meglehetősen nyersen -, de semmi kedvem sincs remetének lenni!
Szavaimra a derék aggastyán fölkacagott és megölelt.
- Nem kell megijednie a ruhámtól, fiam. Nem szép, de hasznos. Ennek köszönhetem, hogy van egy bájos kis kunyhóm, és a környékbeli falvak lakói szeretnek, jobban mondva bálványoznak. Jöjjön csak velem - tette hozzá -, és ne féljen semmitől. Fölöltöztetem ugyanilyen ruhába. Ha jól fogja érezni magát, megosztja velem életem örömeit, ha meg nem tud megszokni nálam, nemcsak hogy bármikor elhagyhat, hanem arra is számíthat, hogy ha elválunk, még jót is teszek önnel.
Hagytam rábeszélni magam, és követtem a vén remetét, aki útközben föltett egy sereg kérdést, amelyekre olyan ártatlanul válaszoltam, ahogy többé sohasem. Mikor megérkeztünk a remetelakba, megkínált néhány szem gyümölccsel. Mohón fölfaltam, mivel egész nap csak egy darab száraz kenyeret ettem, reggelire adták az árvaházban. Mikor a remete látta, hogy dolgoznak állkapcsaim, így szólt: "Csak rajta, gyermekem, ne kíméld a gyümölcsömet, hála az égnek, bőséges készletem van belőle. Nem azért hoztalak ide, hogy éhen halj." Ez igaz is volt, mert megérkezésünk után egy órával tüzet gyújtott, nyársra húzott egy ürücombot, s miközben én a nyársat forgattam, egy meglehetősen piszkos abrosszal leterített egy apró asztalt, s két tányért tett rá, egyet magának, egyet nekem.
Mikor a hús megsült, levette a nyársról, s levágott belőle néhány darabot vacsorára. Nem valami jámbor báránykákhoz illő vacsora volt, mivelhogy a húshoz kitűnő bort is ittunk, amiből ugyancsak nagy készletei voltak. "Nos, fiacskám - kérdezte, mikor felálltunk az asztal mellől -, ízlett a kosztom? Ugye, fölér az árvaházival? Mindennap ilyen kosztod lesz, ha itt maradsz velem. Egyébként - folytatta - azt csinálhatsz itt, ami éppen tetszik. Csupán azt kívánom, hogy ha alamizsnát megyek gyűjteni a szomszédos falvakba, kísérj el. Te fogod vezetni a csacsit, a hátán az átalvetővel, amelyet a jótékony parasztok rendszerint tojással, kenyérrel, hússal, hallal töltenek meg. Semmi egyebet nem kívánok tőled. Azt hiszem, nem túl nagy kívánság."
- Ó, szívesen megteszek mindent, amit csak kíván - feleltem -, ha nem kívánja, hogy latint tanuljak. Crisóstomo fráter (így hívták az agg remetét) önkéntelenül elnevette magát naivitásomon, s újból megnyugtatott, hogy semmire sem kényszerít akaratom ellen.
Már másnap el is indultunk alamizsnát gyűjteni a csacsival, amelyet én vezettem kötőlékénél fogva. Bőséges aratásunk volt, minden paraszt szívesen dugott valamit az átalvetőbe: az egyik egész kenyeret, a másik jókora darab szalonnát, a harmadik töltött libát, a negyedik meg foglyot. Mit mondjak? Több mint egy hétre való élelemmel tértünk haza, ami ékesen bizonyította, hogy becsülik és szeretik a parasztok a frátert. Igaz, hogy nagy hasznukra volt; ha szükség volt rá, ellátta őket jó tanáccsal, békességet teremtett a veszekedő házastársak közt, férjhez adta a lányokat, akikről úgy látta, hogy megunták a szüzességet, ha megtudta, hogy két jómódú gazda haragszik egymásra, fölkereste őket, s kieszközölte, hogy összebéküljenek, egyszóval mindenféle nyavalyára volt gyógyszere, s a gyermekáldás után vágyakozó asszonyokat megfelelő imádságokra tanította.
Abból, amit az imént mondtam, láthatják, hogy igen jól táplálkoztam a remetelakban. Az ágyam sem volt rosszabb; jó friss szalmán feküdtem, fejem alatt darócpárna, testemen ugyanolyan takaró, átaludtam az egész éjszakát. Crisóstomo fráter a megígért remeteruhát maga varrta meg nekem régi ruháiból, s elnevezett a "kis Escipión fráter"-nek. Ha szerzetesi csuhámban jelentem meg a falvakban, olyan kedvesnek találtak, hogy a szokottnál is jobban megrakták a csacsit. Annyira tetszettem nekik, hogy szinte versenyeztek, ki ad többet a kis fráternek.
Csak természetes, hogy a semmittevő, könnyű életmód, amelyet az öreg remete mellett folytattam, tetszett egy akkora fiúnak, mint én voltam. Olyannyira meg is kedveltem, hogy holtomig folytattam volna, ha a Párkák nem fontak volna egészen másfajta sorsot a számomra. De hát végzetem, amelyet be kellett töltenem, nemsokára kiragadott a semmittevésből, s ahogy mindjárt elmesélem, búcsút kellett vennem Crisóstomo frátertől.
Gyakran láttam, hogy az aggastyán a vánkosával foglalatoskodik, kibontja, bevarrja, s egyszer észrevettem, hogy pénzt dug bele. Elfogott a kíváncsiság, s elhatároztam, hogy ki is elégítem az első alkalommal, mikor az öreg bemegy Toledóba, ahová minden héten egyszer be szokott járni, mégpedig egyedül. Türelmetlenül vártam ezt a napot, bár más szándékom még nem volt, csak az, hogy kielégítsem kíváncsiságomat. Végre útra kelt a jóember, s én kibontottam a párnát. A gyapjúban, amellyel meg volt töltve, körülbelül ötven tallért találtam különféle címletekben.
A pénzzel nyilván azok a parasztok rótták le hálájukat, akiket a remete meggyógyított az orvosságaival, meg a parasztasszonyok, akik - hála a tőle kapott imádságoknak - gyermeket szültek. De akárhogyan állt is a dolog, mikor ráeszméltem, hogy a pénzt büntetlenül megszerezhetem, fölébredt bennem a cigánytermészet. Elfogott a vágy, hogy lopjak, ami csakis az ereimben folyó vérnek tulajdonítható. Ellenkezés nélkül engedtem a kísértésnek; a pénzt belecsavartam egy daróczsákba, amelyben a fésűinket meg a hálósipkáinkat tartottuk, levetettem a szerzetescsuhát, újból fölvettem az árvaházban viselt ruhámat, és eliszkoltam a remetelaktól, abban a hiszemben, hogy a zsákban India egész gazdagságát viszem magammal.
Első próbálkozásom történetét hallották - folytatta Escipión -, s nincs kétségem felőle, hogy ezek után egész sor hasonló esetre számítanak. Várakozásukban nem is fognak csalódni, még sok ilyen gazságot kell elbeszélnem, mielőtt dicséretre méltó tetteimre rátérhetnék. De azokra is sor kerül, s elbeszéléseimből ki fog derülni, hogy csirkefogóból is lehet becsületes ember.
Gyerek voltam még, de annyi eszem volt már, hogy ne a Toledo felé vezető úton induljak el, hiszen ott a véletlen folytán könnyen összetalálkozhattam volna Crisóstomo fráterrel, aki nem a legbarátságosabban vette volna vissza vagyonát. Másfelé vettem hát utamat, s eljutottam egy Gálvez nevű faluba, ahol megszálltam a fogadóban. A fogadósnőben, egy negyvenéves özvegyben megvolt minden képesség, ami egy ilyen üzlet vezetéséhez kell. Éppen csak rám pillantott, s máris látta a ruhámról, hogy nyilván egy árvaházból szöktem meg, megkérdezte hát, ki vagyok és hová igyekszem. Azt feleltem, hogy elvesztettem szüléimet, és állást keresek. "Tudsz-e olvasni, fiam?" - kérdezte. Megmutattam, hogy tudok, sőt nagyon szépen írok is. Csakugyan ismertem a betűket, s úgy össze tudtam kötni őket, hogy egy kicsit hasonlított az íráshoz. De egy falusi kocsma ügyintézéséhez ennyi is elég volt. "Akkor hát felfogadlak - jelentette ki a fogadósné. - Hasznodat tudom venni: te fogod nyilvántartani tartozásaimat és követeléseimet. Fizetést nem kapsz - tette hozzá -, tekintve, hogy a fogadóban sok úriember is megfordul, aki nem feledkezik meg az inasokról. Jó kis borravalókra számíthatsz."
Elfogadtam az ajánlatot, persze fenntartva magamnak a jogot - miként bizonyára sejtik -, hogy mihelyt nem érzem jól magam Gálvezben, azonnal odébbállhassak. Alig határoztam el, hogy beállok a fogadóba, irtózatos nyugtalanság fogott el, s minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál indokoltabbnak éreztem félelmemet. Nem akartam tudtára adni senkinek, hogy pénzem van, s nagy kínban voltam, mert fogalmam se volt róla, hova dugjam, hogy illetéktelen kezek elől biztonságban legyen. Nem ismertem még eléggé a házat ahhoz, hogy a pénz elrejtésére még olyan alkalmasnak látszó zugokban is megbízzam. Milyen gonddal jár a gazdagság! Szüntelenül rettegtem miatta. Végül is elhatároztam, hogy pénzeszsákomat a padlás egyik sarkában dugom el a szalmában, s minthogy ott sokkal nagyobb biztonságban hittem, mint másutt, megnyugodtam, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt.
A fogadónak három alkalmazottja volt: egy nagy darab lovászfiú, egy fiatal galíciai cselédlány meg én. Mindhárman annyit préseltünk ki a vendégekből, amennyit csak lehetett. Én mindig kaptam tőlük néhány garast, amikor átnyújtottam nekik a számlát. Valamit a lovászfiúnak is adtak, amiért gondját viselte a lovuknak. Ami azonban a galíciai cselédlányt illeti, akit az arra elhaladó postakocsisok valósággal bálványoztak, ő több tallért keresett, mint ahány maravédit mi ketten összesen. Mihelyt kaptam egy-egy garast, rögtön rohantam vele a padlásra, hogy a kincstáramat gyarapítsam, s vagyonom minél jobban növekedett, annál inkább kicsiny szívemhez nőtt. Néha megcsókoltam a pénzdarabokat, s olyan elragadtatással bámultam őket, amilyet csak a fösvények érthetnek meg.
A szerelem, amelyet kincsem iránt éreztem, arra késztetett, hogy naponként legalább harmincszor meglátogassam. A lépcsőn gyakran összetalálkoztam a fogadósnéval, akiben - gyanakvó természetű lévén - egyszer föltámadt a kíváncsiság, hogy ugyan mi vonz engem pillanatonként a padlásra. Fölment és kutatni kezdett, mert azt hitte, hogy talán olyasmit rejtegetek ott, amit a házból emeltem el. Belekotort a szalmába is, ahová a zsákot dugtam, és meg is találta. Kinyitotta a zsák száját, s látva, hogy tele van tallérokkal és pisztolokkal, azt hitte - vagy úgy tett, mintha azt hinné -, hogy tőle loptam a pénzt. Minden további nélkül el is kobozta, aztán nyomorult kis csirkefogónak nevezett, a lovászfiúnak, aki odaadó híve volt, megparancsolta, hogy mérjen rám vagy ötven korbácsütést, s miután ilyen alaposan elintézett, kitette a szűrömet, mondván, hogy csirkefogókat nem tűrhet meg a házában. Hiába tiltakoztam, hogy nem loptam meg, ő az ellenkezőjét állította, s inkább neki hittek, mint nekem. Így történt, hogy Crisóstomo fráter pénze egy tolvaj kezéből egy tolvajnő kezébe került.
Úgy megsirattam a pénzem, ahogy egyetlen fia halálát siratja meg az ember, s ha könnyeim nem is adták vissza, amit elvesztettem, legalább részvétet ébresztettek abban a néhány emberben, akik sírni láttak, többek közt a gálvezi plébánosban is, akivel véletlenül összetalálkoztam. Láthatólag meghatotta szomorú helyzetem, s magával vitt a parókiára. Ott - hogy megnyerje bizalmam, vagy inkább hogy kicsalogassa titkomat - sajnálkozni kezdett rajtam. "Ó, szegény gyermek! - kiáltott föl részvétteljesen. - Milyen sajnálatra méltó, hogy nincs senki, aki gondját viselné! Hát csoda, hogy ilyen zsenge korban magára hagyatva bűnbe esett? Nagyon nehéz e földi életben bűntelennek maradni." Aztán megkérdezte: "Spanyolország melyik tartományából való, gyermekem? Kik a szülei? Úrigyereknek látszik. Beszéljen őszintén, és higgye el, nem hagyom cserben!"
- A plébános körmönfont, nyájas szavaival szinte észrevétlenül rávett, hogy minden dolgom fölfedjem előtte, s ezt fölöttébb jóhiszeműen meg is tettem. Miután mindent bevallottam, így szólt:
"Igaz ugyan, barátom, hogy egy remetének nem illik pénzt gyűjtenie, ez azonban egyáltalán nem kisebbíti az ön bűnét, mert Crisóstomo fráter meglopásával megszegte a tízparancsolatnak a lopást tiltó cikkelyét. De nyugodjék meg: magam megyek el a fogadósnéhoz, és kényszerítem rá, hogy adja vissza a pénzt, azaz juttassa el a fráterhez, a remetelakba. Ebben az ügyben tehát mostantól fogva nyugodt lehet a lelkiismerete." Be kell vallanom, hogy a lopás miatt csöppet sem nyugtalankodtam. A plébános, aki már kifőzte a tervét, nem hagyta ennyiben a dolgot. "Gyermekem - folytatta -, szeretnék tenni valamit az érdekében, szeretnék jó állást szerezni önnek. Már holnap elküldöm egy postakocsissal unokaöcsémhez, aki a toledói székesegyház kanonokja. Nem fogja kérésemet visszautasítani, s bizonyára felfogadja önt lakájnak. Az inasok olyan pazarul élnek nála a kanonoki jövedelemből, mintha maguk is egyházi tisztséget töltenének be. Kitűnően fogja érezni magát, erről biztosíthatom."
- Ez az ígéret olyan vigasztaló volt számomra, hogy nem is gondoltam többé a zsákomra, sem a miatta kapott korbácsütésekre. Csak azon járt az eszem, hogy milyen élvezet lesz ingyenélők módjára élni. Másnap, amikor éppen reggeliztem, a plébános parancsára a parókia elé érkezett a postakocsis két fölnyergelt, fölkantározott öszvérrel. Engem fölsegítettek az egyiknek a nyergébe, a postakocsis fölpattant a másikra, s elindultunk Toledo felé. Útitársam víg kedélyű ember volt, szeretett nagyokat nevetni felebarátai rovására.
"No kisöcsém - mondta -, a gálvezi plébános úr személyében ugyancsak jó barátja akadt! Meg is mutatta. Szeretetének ékesebb bizonyságát nem is adhatta volna, mint hogy kanonok unokaöccsénél helyezi el, akit magamnak is van szerencsém ismerni, s vitathatatlanul a toledói káptalan gyöngye. Nem az az ájtatos-fajta, akinek sovány, sápadt arcáról messziről lerí az önsanyargatás; kövér, pirospozsgás, jókedvű, valóságos életművész, nem tagad meg magától semmiféle élvezetet, s legfőképp a hasát szereti. Olyan dolga lesz nála, mint az angyaloknak a paradicsomban."
Mikor az akasztófára való postakocsis észrevette, milyen nagy örömmel hallgatom, tovább ecsetelte, milyen jó sorom lesz, ha a kanonok inasa leszek. Szüntelenül erről szónokolt, míg Obisa faluba nem érkeztünk, ahol megálltunk, hogy az öszvérek pihenhessenek egy kicsit. Ott - legnagyobb szerencsémre - rájöttem, hogy becsaptak. Elmondom, hogyan jutottam erre a fölfedezésre. A postakocsis, miközben ide-oda járkált a fogadóban, véletlenül kiejtett a zsebéből egy levelet, amelyet sikerült ügyesen fölszednem, anélkül, hogy észrevette volna, s miközben ő az istállóban foglalatoskodott, módját ejtettem, hogy el is olvassam. A levél az árvaház papjainak volt címezve, s ez volt benne:
"Uraim, azt hiszem, az irgalmasság kötelez rá, hogy visszaküldjek önökhöz egy kis csirkefogót, aki megszökött az intézetből. Úgy látom, okos fiú, megérdemli a jóságukat, hogy lakat alatt tartsák. Meggyőződésem, hogy kellő szigorral jóravaló fiatalembert faragnak belőle. Legyen Isten áldása jámbor és jótékony tevékenységükön! A gálvezi plébános."
- Mikor végigolvastam a levelet, amelyből tudomást szereztem a plébános úr épületes szándékáról, semmi kétségem nem volt felőle, hogy mit kell tennem: kiszöktem a fogadóból, s egy pillanat múlva már a Tajo partján voltam, pedig több mint egy mérföldnyire folydogált. A félelem szárnyakat adott, hogy megmenekülhessek az árvaházi papoktól. Eszem ágában sem volt visszakerülni hozzájuk, annyira megutáltam a módszert, ahogyan a latint tanították. Jókedvűen vonultam be Toledóba, pedig fogalmam se volt róla, hol fogok enni és inni. Igaz, hogy Toledo istenáldotta város, ahol az ügyes embernek, aki felebarátai költségén akar élni, nem kell éhen halnia. Csakhogy akkor még túl fiatal voltam, nem számíthattam rá, hogy föltétlenül módot találok a megélhetésre. A szerencse azonban a kezemre játszott. Alig értem ki a főtérre, egy jól öltözött lovag karon ragadott, mikor elhaladtam mellette, és így szólt: "Akarsz-e a szolgálatomba lépni, kiskomám? Nagyon örülnék, ha olyan inasom volna, mint te." - "Én is, ha olyan gazdám volna, mint ön" - feleltem. "Hát ha így áll a dolog, e pillanattól fogva az vagyok - jelentette ki. - Jöhetsz is velem." Szó nélkül engedelmeskedtem.
A lovagnak, aki körülbelül harmincéves lehetett, don Abel volt a neve. Szállodában lakott, egy elég szép lakosztályt bérelt. Hivatásos kártyás volt. A következőképpen éltünk. Reggelenként fölvágtam öt-hat pipára való dohányt, kitisztogattam a lovag ruháit, aztán borbélyt hoztam, aki megborotválta és megigazította a bajuszát, azzal el is ment hazulról, egész nap kocsmáról kocsmára járt, s csak éjféltájban tért haza. De mielőtt elindult volna hazulról, minden reggel elővett a zsebéből három reált, s a markomba nyomta: annyi volt a napi költőpénzem. Este tízig azt csinálhattam, amit akartam, csak az volt a fontos, hogy otthon legyek, amikor hazatér. Szerfölött meg volt elégedve velem. Csináltatott számomra egy ujjast meg egy térdnadrágot; úgy festettem ebben a libériában, mint valami kis bordélyházi küldönc. Nagyon tetszett az állásom, s biztos, hogy bajosan találhattam volna a természetemnek jobban megfelelőt.
Már majdnem egy hónapja éltem ilyen boldogan, mikor gazdám megkérdezte, jól érzem-e magam nála. Azt feleltem, hogy jobban nem is érezhetném, mire gazdám így szólt:
- Nos, akkor hát holnap Sevillába utazunk, van ott egy-két elintéznivalóm. Azt hiszem, nincs ellenedre megnézni Andalúzia fővárosát. Aki Sevillát nem látta, semmit sem látott, tartja a közmondás.
Közöltem vele, hogy kész vagyok bárhová követni. A sevillai postakocsis még aznap eljött a szállodába a hatalmas ládáért, amelybe gazdám valamennyi ruhaneműje be volt csomagolva, s másnap útnak indultunk Andalúziába.
Señor don Abelnek olyan szerencséje volt a kártyában, hogy csak akkor vesztett, amikor akart. Ennek következtében gyakran kellett lakhelyet változtatnia, hogy megmeneküljön áldozatai bosszújától. Ez volt az oka Sevillába való utazásunknak is. Mikor megérkeztünk, a córdobai kapu mellett szálltunk meg egy fogadóban, s ugyanolyan életet kezdtünk, amilyet Toledóban folytattunk előzőleg. Gazdám azonban kénytelen volt rájönni, hogy nagy különbség van a két város közt. A sevillai lebuj okban olyan kártyásokkal akadt össze, akik éppolyan szerencsével játszottak, mint ő, úgyannyira, hogy néha fölöttébb búsan tért haza. Egy reggel, amikor még mindig rosszkedvű volt - előző nap ugyanis száz pisztolt veszített -, megkérdezte, miért nem vittem el piszkos fehérneműjét az asszonyhoz, aki ki szokta mosni és be szokta illatosítani. Azt feleltem, hogy elfelejtettem. Erre dühbe gurult, s lekent vagy fél tucat akkora pofont, hogy nagyobb fényességet láttam, mint amilyen Salamon templomában uralkodott.
- Nesze, te kis nyavalyás! - kiáltotta. - Majd én megtanítalak, hogy ne feledkezz meg a kötelességeidről! Talán folyton itt üljek melletted és figyelmeztesselek, mi a tennivalód? Miért nem vagy a kiszolgálásban is olyan ügyes, mint az evésben? Nem vagy hülye, magadtól is kitalálhatnád, mire van szükségem, anélkül, hogy parancsot várnál!
Azzal eltávozott, én meg ott maradtam a lakásban, vérig sértve a pofonok miatt, amelyeket egy jelentéktelen kis mulasztásért kaptam, s azzal a szilárd elhatározással, hogy mihelyt alkalom adódik rá, bosszút állok.
Nem sokkal ez után az eset után nem tudom, mi történhetett vele valamelyik lebujban; tény, hogy este nagyon izgatottan érkezett haza.
- Escipión! Elhatároztam, hogy Itáliába utazom. Holnapután szállok tengerre egy Genovába visszatérő hajón. Okom van rá, hogy elutazzam, s remélem, szívesen elkísérsz, megragadod a nagyszerű alkalmat, hogy láthasd a világ legelbűvölőbb országát.
Azt feleltem, hogy a legnagyobb örömmel. Sőt: úgy tettem, mintha alig várnám, hogy láthassam Itáliát, de megfogadtam, hogy az indulás pillanatában elillanok. Azt hittem, ezzel bosszút állok gazdámon, s rendkívül leleményesnek találtam a tervet. Olyan büszke voltam rá, hogy nem tudtam megállni, és elmondtam egy bérgyilkosnak, akivel összetalálkoztam az utcán. Amióta Sevillában tartózkodtam, megismerkedtem néhány sötét alakkal, s ez volt köztük a legsötétebb. Elmeséltem neki, hogyan és miért pofozott meg a gazdám, aztán azt is elárultam, hogy don Abelt közvetlenül a hajóra szállás előtt faképnél akarom hagyni, s megkérdeztem, mi a véleménye tervemről.
A fickó összevont szemöldökkel végighallgatott, pödört egyet a bajszán, aztán meglehetősen csúnyán nyilatkozott gazdámról. "Fiacskám - jegyezte meg -, örökre elveszíti a becsületét, ha megelégszik egy ilyen semmi kis bosszúval, amilyet kieszelt. Nem elég, hogy egyedül hagyja elutazni don Abelt. Legalábbis büntetésnek nem. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett sértéssel. Kár sokat teketóriázni: emeljük el a holmiját meg a pénzét, aztán ha elutazott, testvériesen megosztozunk rajta." Habár természettől fogva hajlamos voltam a lopásra, egy ilyen nagyszabású tolvajlás gondolatától visszariadtam.
De a gazfickó addig nem nyugodott, amíg rá nem beszélt. Mindjárt el is mondom, hogy végződött a dolog. A bérgyilkos - nagy darab, izmos fickó - másnap estefelé fölkeresett a szállodában. Megmutattam neki a ládát, amelybe gazdám már becsomagolta ruhaneműit, és megkérdeztem, képes-e egyedül elvinni egy ilyen nehéz ládát. "Ez nehéz? - kérdezte -, tudja meg, hogy ha valamelyik felebarátom holmijának elemeléséről van szó, még Noé bárkáját is képes volnék elvinni." Azzal a ládához lépett, minden erőlködés nélkül a vállára vette, s könnyed léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Én utána. Már majdnem kiosontunk a kapun, amikor egyszerre csak előttünk termett don Abel, akit szerencsecsillaga éppen a legjobbkor vezérelt haza. "Hová mégy azzal a ládával?" - förmedt rám. Olyan zavarba jöttem, hogy képtelen voltam megszólalni, a fickó meg, látva, hogy a dolog nem sikerült, ledobta a ládát a földre, s hogy ne kelljen magyarázkodnia, elszaladt. "Nos, hová mégy azzal a ládával?" - kérdezte másodszor is a gazdám. "Uram - feleltem, s inkább holt voltam, mint eleven -, a hajóra akartam vitetni, amelyen holnap Itáliába indul." - "Ejha! És tudod legalább, hogy melyik hajóval akarok utazni?" - kérdezte. "Nem, uram - feleltem -, de akinek nyelve van, eltalál Rómába. Megkérdeztem volna a kikötőben, s valaki bizonyára meg tudta volna mondani." A választ gyanúsnak találta, és dühös pillantást vetett rám. Azt hittem, megint megpofoz. "És ki adott rá utasítást, hogy a ládát kivitesse a szállodából?" - kiáltotta. "Ön" - feleltem. "Micsoda? Én? - kérdezte csodálkozva. - Én adtam ilyen utasítást?" - "Persze - feleltem. - Emlékezzék csak vissza, mit vetett a szememre néhány nappal ezelőtt! Nem azt mondta tán, amikor megpofozott, hogy ne váljak utasításra, s találjam ki magamtól, mi a teendőm? Nos, ehhez tartottam magam, amikor a hajóra akartam vitetni a holmiját." A hamiskártyás rájött, hogy ravaszabb vagyok, mint gondolta, s fagyosan utamra bocsátott. "Menjen, Escipión úr, ég vele! Ön túl okos a korához képest. Nem szeretek olyanokkal kártyázni, akiknek hol eggyel több, hol meg eggyel kevesebb lapjuk van. Pusztuljon a szemem elől - tette hozzá hangot változtatva -, nehogy elhegedüljem a nótáját!"
- Megkíméltem a fáradtságtól, hogy kétszer kelljen mondani. Azon nyomban faképnél hagytam, iszonyúan félve, hogy levéteti velem a ruhámat is, de szerencsére nem vétette le. Céltalanul bolyongtam az utcákon, s azon tűnődtem, hol szállhatnék meg azzal a néhány reállal a zsebemben, amim volt. Az érseki palota kapujához értem; éppen akkor készítették a vacsorát őeminenciájának, s a konyhából terjengő kellemetes illatokat mérföldnyi körzetben érezni lehetett. "A teremtésit - gondoltam magamban -, be szívesen ismeretséget kötnék eme ínycsiklandó falatok közül valamelyikkel! Még azzal is megelégednék, ha az öt ujjamat belemárthatnám és lenyalhatnám! De hát nem lehetne kitalálni a módját, hogy meg is kóstolhassam ezeket az ízletes pecsenyéket, amelyeknek csak az illata bizsergeti az orrom? Miért ne? Egyáltalán nem látszik lehetetlennek." Töprengeni kezdtem, s addig töprengtem, amíg eszembe nem jutott egy ravasz csel. Azonnal alkalmaztam is, mégpedig sikerrel. Befordultam az érseki palota udvarába, s a konyha felé rohanva teli tüdőből üvöltöztem: "Segítség! Segítség!" mintha valaki gyilkos szándékkal kergetett volna.
- Ismételt segélykiáltásaimra kirohant Diego mester, az érsek szakácsa, három-négy kuktával, hogy megnézze, mi történt. Minthogy rajtam kívül senkit sem látott, megkérdezte, miért ordítozom. "Jaj, señor - feleltem, s kézzel-lábbal igyekeztem megjátszani a halálra rémültet -, Szent Polikárpra kérem, mentsen meg a gyilkostól, aki le akar mészárolni!" - "Hol a gyilkos? - kiáltotta Diego. - Hiszen egyedül van, a kutya se kergeti. Nyugodjon meg, fiam, bizonyára csak meg akarta ijeszteni tréfából valaki, de már a palotába nem mert ön után jönni, s okosan is tette, mert levágtuk volna a fülét." - "Szó sincs róla - feleltem -, nem tréfából üldözött az az illető. Egy nagy darab csirkefogó volt, ki akart fosztani. Bizonyos vagyok benne, hogy kint vár az utcán." - "No akkor jó sokáig várhat - jelentette ki a szakács -, mert ön holnapig itt marad. Majd együtt vacsorázik és alszik a kuktákkal, jól megvendégelik majd."
E szavak hallatára túláradó öröm fogott el, s amikor Diego mester bevezetett a konyhába, s szemem elé tárultak őeminenciája vacsorájának előkészületei, el voltam ragadtatva. Legalább tizenöt embert számoltam meg, aki mind a vacsorával foglalkozott, az egyes fogásokat azonban nem sikerült megszámolnom, mert a gondviselés fölöttébb bőkezűen gondoskodott az érsekségről! Teli tüdővel szívtam be a finom falatok illatát, amelyet addig csak messziről éreztem, s föltámadt bennem a falánkság. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy együtt vacsoráztam és egy szobában aludtam a kuktákkal, akik csakugyan bőségesen megvendégeltek, s annyira megkedveltek, hogy amikor másnap don Diego elé járultam, és megköszöntem nagylelkűségét, hogy menedéket adott, a szakács a következőket mondta: "A kuktáink kijelentették, hogy mindnyájan örülnének, ha velük dolgozna, annyira megszerették. Volna-e kedve közéjük állni?" Azt feleltem, hogy leghőbb vágyam teljesülne, ha ilyen kitüntetésben részesülhetnék. "Hát ha így áll a dolog - felelte a szakács -, máris tekintse magát az érsekség alkalmazottjának, barátom." Azzal bevitt a háznagyhoz, és bemutatott neki, az pedig - látva, hogy talpraesett fiú vagyok - méltónak ítélt rá, hogy kukta lehessek.
Alig foglaltam el a fölöttébb megtisztelő állást, Diego mester, aki követte az előkelő házak szakácsainak példáját, akik titkon húst küldenek a babájuknak, engem szemelt ki rá, hogy hol borjúbélszínt, hol meg szárnyast meg vadat vigyek át egy közelben lakó hölgynek. A derék hölgy legföljebb harmincéves, nagyon csinos és eleven özvegy volt, s egyáltalán nem úgy festett, mint aki túlságosan hűséges a szakácshoz. Holott a szakács nemcsak hússal, kenyérrel, cukorral és olajjal látta el, hanem még bort is küldött neki, s mindezt az érsek őeminenciája költségére.
Őeminenciája palotájában végleg kikupálódtam, s olyan mulatságos csínyt követtem el, hogy még ma is emlegetik Sevillában. Az apródok meg még néhány cseléd egy színdarab előadásával szerette volna megünnepelni őeminenciája születésnapját. A Benavides[94] című darabra esett a választásuk, s mivel León ifjú királyának szerepéhez szükségük volt egy hozzám hasonló korú fiúra, engem szemeltek ki e célra. A háznagy, aki azzal kérkedett, hogy remekül tud deklamálni, vállalta, hogy betanít, s néhány lecke után biztosított felőle, hogy nem én fogok a legrosszabbul játszani. Minthogy az ünnepség költségeit gazdám fedezte, gondolhatják, hogy nem takarékoskodtunk a pénzzel, s igyekeztünk minél látványosabbá tenni. A palota legnagyobb termében színpadot építettek, és gyönyörűen földíszítették. A színpad hátterében gyepágyat fektettek le, azon kellett aludnom, amikor majd megjelennek a mórok, és rám vetik magukat, hogy foglyul ejtsenek. Mikor a szereplők már annyira jutottak, hogy előadhatták a darabot, az érsek kitűzte az előadás napját, és meghívta rá a város legelőkelőbb nemesurait és hölgyeit.
Mikor elérkezett az előadás napja, minden szereplő csak a kosztümjével volt elfoglalva. Az én kosztümömet egy szabómester hozta el, s vele jött a háznagy is, aki azonfölül, hogy vette magának a fáradságot, és betanította nekem a szerepemet, azt is kötelességének érezte, hogy ott legyen, amikor beöltözöm. A szabó aranypaszománnyal és gombokkal díszített pompás kék bársonyruhába bújtatott, a ruha bő ujjain ugyancsak aranyrojtok díszelegtek, s maga a háznagy helyezte a fejemre a rengeteg valódi gyönggyel és hamis gyémántokkal ékes, keménypapírból készült koronát. Ezenfelül ezüsthímes, rózsaszín selyemövet kötöttek a derekamra. Valahányszor egy-egy újabb ékességet aggattak rám, úgy éreztem, mintha szárnyakat kölcsönöznének, hogy elröpülhessek. Aztán alkonyatkor elkezdődött az előadás. Elsőnek León ifjú királya jelent meg a színen, s előadott egy hosszú monológot. Minthogy a szerepet én játszottam, én kezdtem meg az előadást egy hosszú verses tirádával, amely azzal végződött, hogy nem bírok ellenállni az álom csábításának, s lefekszem aludni. Azzal visszavonultam a díszletek közé, s leheveredtem az előre odakészített gyepágyra. De ahelyett, hogy elaludtam volna, azon kezdtem törni a fejem, hogyan juthatnék ki az utcára és oldhatnék kereket királyi ruhámban. Az a kis oldalsó lépcső, amely a színpad alá s onnan a terembe vezetett, alkalmasnak látszott tervem végrehajtására. Fölemelkedtem egy kicsit, s mivel láttam, hogy senki se figyel rám, lementem a lépcsőn a terembe s hangos "Helyet! Helyet! Át kell öltöznöm!" kiáltásokkal sikerült is eljutnom az ajtóig. Mindenki félreállt az utamból, ilyenformán egy perc se telt bele, s a sötétség leple alatt háborítatlanul kijutottam a palotából, és elmentem barátomhoz, a bérgyilkoshoz.
Öltözékem láttán egészen elképedt. Elmondtam neki, miről van szó, s jót nevetett rajta. Aztán szíves örömmel megölelt, már csak azért is, mert azzal a szép reménnyel kecsegtette magát, hogy ő is kap valamit León királyának holmijából. Gratulált a remek fogáshoz, s kijelentette, hogy ha a későbbiekben is hű maradok önmagamhoz, egyszer még világhírű leszek a találékonyságom révén. Miután mind a ketten szinte halálra nevettük magunkat, azt kérdeztem a haramiától: "Mitévők legyünk ezzel a pompás ruhával?" - "Amiatt sose nyugtalankodjon - felelte. - Ismerek egy derék ószerest, kérdezősködés nélkül mindent megvásárol, amit el tud adni, föltéve, hogy megtalálja a számítását. Holnap reggel érte megyek és idehozom." Másnap a fickó csakugyan kora reggel eltávozott hazulról, engem föl se keltett, két óra múlva visszatért az ószeressel, aki egy sárga vászonba burkolt csomagot cipelt magával. "Kedves barátom - mondta -, bemutatom önnek señor Ibañez de Segoviát. Ha volt valaha egyáltalában becsületes és jóhiszemű ószeres, akkor ő az, mert nem követi kartársai rossz példáját, hanem azzal büszkélkedik, hogy aggályosan tisztességes. Pontosan meg fogja önnek mondani, mennyit ér a ruha, amelyen túl akar adni, s mérget vehet rá, hogy annyit ér, amennyire ő becsüli." - "Hát igaz, csakugyan így van - szólalt meg az ószeres. - Nyomorult gazembernek kellene lennem, hogy kevesebbre becsüljek valamit az értékénél. Hál' istennek, ilyesmit még nem vetettek a szememre, és nem is fognak soha a szemére vetni Ibañez de Segoviának. Hadd lám - tette hozzá -, miféle ruhákat akar eladni, becsületesen megmondom, mennyit érnek." - "Ott vannak ni - mondta a bérgyilkos, s a ruhákra mutatott. - Ismerje be, hogy soha nem látott még pompásabbat. Nézze meg ezt a gyönyörű genovai bársonyt, s ezt a pompás díszítést." - "Gyönyörű - felelte az ószeres, miután figyelmesen szemügyre vette a ruhát. - Egészen el vagyok ragadtatva." - "És mi a véleménye ezekről az igazgyöngyökről a koronán?" - kérdezte barátom. "Ha gömbölyűbbek volnának - felelte Ibañez -, fölbecsülhetetlen lenne az értékük, de így is nagyon szépek, akárcsak a többi holmi. Nagyon tetszenek - folytatta -, s szívesen megadom értük, amit érnek. Egy ravasz ószeres úgy tenne a helyemben, mintha lebecsülné az árut, hogy olcsón megkaphassa, s nem restellne húsz pisztolt ajánlani. Én azonban becsületes ember vagyok, megadom a negyvenet."
- Ha Ibañez száz pisztolt mondott volna, akkor sem becsülte volna fel értékének megfelelően a holmit, mivel csupán a gyöngyök legalább kétszázat értek. A bérgyilkos, aki összejátszott vele, így szólt hozzám: "Lám, milyen szerencse, hogy becsületes emberrel került össze! Señor Ibañez olyan pontosan becsüli fel az árut, mint a halál." - "Úgy van - jelentette ki az ószeres. - Nem is lehet nálam lealkudni vagy ráadni egy obulust sem. Nos - kérdezte -, megegyeztünk? Leszámlálhatom a pénzt?" - "Várjon csak - mondta a bérgyilkos -, hadd próbálja föl előbb az én kis barátom a ruhát, amit a részére hozattam, nagy csalódás volna, ha nem volna jó a mérete." Erre az ószeres kibontotta a csomagot és egy viseltes, de szép, ezüstgombos ujjast és egy térdnadrágot terített elém. Fölálltam és fölpróbáltam a ruhát. Túlságosan bő és hosszú volt ugyan, mindamellett a két úr azt állította, hogy olyan, mintha rám öntötték volna. Ibañez tíz pisztolt kért érte, s mivel nála nem lehetett alkudni, kénytelen voltam belemenni a dologba. Így aztán harminc pisztolt számolt le az erszényéből az asztalra, aztán becsomagolta a királyi ruhát meg a koronát és elvitte, nyilván igen elégedetten, hogy ilyen jól kezdődött a napja.
Mikor eltávozott, a bérgyilkos így szólt hozzám: "Nagyon elégedett vagyok ezzel az ószeressel." Volt is rá oka; ugyanis bizonyos vagyok benne, hogy legalább száz pisztolt keresett a jóvoltából. De nem elégedett meg ennyivel: minden teketória nélkül elvette az asztalon heverő pénz felét, s csak a felét hagyta nekem: "Kedves kis Escipión barátom, azt tanácsolom, hogy azonnal tűnjön el a városból a tizenöt pisztoljával, mert gondolhatja, hogy az érsek úr őeminenciája utasítására keresni fogják. Kétségbe ejtene, ha ostoba módon börtönbe csukatná magát, miután olyasmit hajtott végre, amire egész életében büszke lehet." Azt feleltem, hogy amúgy is szándékomban állt elhagyni Sevillát. Miután vásároltam egy kalapot meg néhány inget, csakugyan útra is keltem a széles, gyönyörű síkságon, amely szőlőtőkék és olajfák között az ősi Carmona városába vezet, és három nap múlva Córdobába érkeztem.
A főtér torkolatánál lévő fogadóban szálltam meg, ahol a kereskedők szoktak. Toledói úrigyereknek adtam ki magam, aki szórakozásból utazgat; elég csinosan voltam öltözve hozzá, hogy elhiggyék, s mikor mintegy véletlenül megmutattam néhány pisztolt, végleg meggyőztem a fogadóst. Az is lehet, mivel nagyon fiatal voltam, hogy azt hitte, valami rossz kölyök vagyok, aki meglopta a szüleit, s most összevissza csavarog az országban. Akárhogy állt is a dolog, azonfölül, amit magamtól mondtam, nem kérdezett semmit; nyilván attól félt, hogy ha kíváncsiskodik, másik fogadóban bérelek szobát. Napi hat reálért igen jó ellátást kaptam ebben a fogadóban, ahol általában sok volt a vendég. Este a vacsoránál körülbelül tizenkét embert számoltam össze az asztal mellett. A mulatságos az volt, hogy mindenki némán evett, egy embert kivéve, aki hetet-havat összehordott, és fecsegésével mintegy kiegyensúlyozta a többiek némaságát. Megjátszotta a széplelket, adomákat mesélt, s jó mondásokkal igyekezett szórakoztatni a társaságot, amely időnként kacagásban tört ki, őszintén szólva nem annyira szellemességei miatt, mint inkább gúnyból.
Engem annyira nem érdekelt a furcsa figura előadása, hogy nemigen tudtam volna számot adni róla, hogy mit beszélt, amikor felálltam az asztal mellől, ha egyszerre csak föl nem figyelek valamire. "Uraim - kiáltott föl a vacsora vége felé -, amit eddig meséltem, mind semmi ahhoz képest, amit most fogok elmondani. A végére tartogattam a javát, hallatlanul mulatságos história, a napokban történt a sevillai érsekségen. Egy bakkalaureatus ismerősömtől hallottam, aki állítólag szem- és fültanúja volt a dolognak." E szavakra meglehetősen izgatott lettem; bizonyos voltam benne, hogy az én esetemről lesz szó, s nem is csalódtam. Asztaltársam a valósághoz híven számolt be a dologról, sőt még arról is értesültem, amit addig nem tudtam, vagyis, hogy mi történt a teremben távozásom után. Mindjárt el is mondom.
- Alighogy kereket oldottam, a darab cselekményének megfelelően megjelentek a színen a mórok, rajtam akartak ütni a pázsiton, ahol aludtam - ők legalábbis azt hitték -, és el akartak rabolni. De mikor rá akarták vetni magukat León királyára, fölöttébb meglepődtek, mert nemhogy királyt, de még bástyát sem találtak. Az előadás félbeszakadt. A szereplők kínos helyzetbe kerültek: a nevemet kiabálták, elkezdtek keresni, káromkodtak, szidtak. Az érsek észrevette, hogy valami zűrzavar támadt a színfalak mögött, és megkérdezte, mi baj. A főpap hangjára az egyik apród, aki a graciosó-t alakította a darabban, odaszaladt őeminenciájához, és így szólt: "Nem kell félni, kegyelmes uram, hogy a mórok foglyul ejtik León királyát, mert hál' istennek elmenekült, királyi öltözékével együtt." - "Áldassék érte az ég! - kiáltott föl a főpap. - Nagyon helyesen tette, hogy megszökött hitünk ellenségei elől, s nem verhetik vasra, ahogy tervezték. Bizonyára vissza akar térni Leónba, királyi székvárosába. Bárcsak baj nélkül hazajutna! Egyébként megtiltom, hogy utánamenjenek: nagyon bántana, ha őfelségét miattam zaklatnák!" Azzal a főpap elrendelte, hogy a szerepemet olvassa fel valaki, és játsszák végig a darabot.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Escipión történetének folytatása
Amíg a pénzemből tartott, a fogadós rendkívül nyájas és figyelmes volt irányomban, mihelyt azonban észrevette, hogy kifogytam a pénzből, rideg lett, kicsinyeskedni kezdett, és egy reggel felszólított, hogy hagyjam el a fogadóját, menjek máshová lakni. Gőgösen otthagytam, és bementem a Domonkos-rendi atyák templomába. Miközben a misét hallgattam, odalépett hozzám egy vén koldus, és alamizsnát kért. Elővettem a zsebemből két-három maravédit, s a következő szavakkal nyomtam a markába: "Imádkozzék Istenhez, barátom, hogy minél hamarabb találjak valami jó állást. Ha imádsága meghallgatásra talál, nem fogja megbánni, számíthat rá, hogy hálás leszek."
- Szavaimra a koldus figyelmesen szemügyre vett, aztán komolyan megkérdezte: "Milyen állást óhajtana?" - "Lakáj szeretnék lenni valahol, ahol jó sorom lenne." Megkérdezte, sürgős-e a dolog. "Sürgősebb már nem is lehetne - válaszoltam. - Mert ha nem sikerül hamarosan elhelyezkednem, nincs más választásom: vagy éhen halok, vagy koldulni leszek kénytelen, mint ön." - "Ha koldulni kényszerülne - felelte -, nagyon kínos lenne az ön számára, mert nem erre született. De ha meg tudná szokni, sokkal többre becsülné a mi helyzetünket a szolgaságnál, amely vitán fölül megalázóbb a koldulásnál. Mivel azonban ön szívesebben szolgál, mintsem szabadon és függetlenül éljen, mint én, rövid időn belül szerzek önnek állást. Akármilyen rongyos vagyok is, hasznára lehetek. Még ma lépéseket teszek az ön érdekében. Legyen itt holnap ugyanebben az órában, s beszámolok róla, mire mentem."
- Nem is mulasztottam el a dolgot. Másnap megjelentem ugyanott, s nem kellett sokáig várakoznom, megjelent a koldus is. Hozzám lépett, és felszólított, hogy fáradjak utána. Követtem. Egy pincébe vitt, a templomtól nem messze, ott lakott. Mind a ketten beléptünk, leültünk egy hosszú padra, amely legalább száz éve szolgált már, s a koldus így szólt: "Jó tettért jót várj. Tegnap ön alamizsnát adott nekem, mire én elhatároztam, hogy állást szerzek önnek. Rövidesen lesz is állása, ha Isten is úgy akarja. Ismerek egy öreg Domonkos-rendit, Alejo atya a neve, igen szent életű szerzetes, és kitűnő szervező. Abban a kitüntetésben van részem, hogy én közvetítem az üzeneteit, s munkakörömet olyan tapintatosan és hűségesen látom el, hogy ha támogatást kérek tőle a magam vagy barátaim részére, sohasem utasít vissza. Beszéltem neki önről, s hajlandó szívességet tenni önnek. Amikor csak óhajtja, bemutatom őtisztelendőségének." - "Pillanatnyi veszteni való időm sincs - jelentettem ki az öreg koldusnak. - Menjünk el most mindjárt a derék szerzeteshez." A koldus ráállt, és tüstént el is vezetett Alejo atyához, aki éppen prédikációkat írt a szobájában. Abbahagyta a munkát, s közölte velem, hogy a koldus kérésére készséggel hajlandó segíteni rajtam. "Mivel értesültem róla - folytatta -, hogy señor Baltasar Velázqueznek inasra van szüksége, már ma reggel írtam neki az ön érdekében, s már meg is kaptam a válaszát, hogy készséggel felfogadja, mivel én ajánlom. Már ma el is mehet hozzá. Hivatkozzék rám, a lelkiatyja és barátja vagyok." Aztán a szerzetes jó háromnegyed óra hosszat buzdított, hogy becsülettel teljesítsem a kötelességeimet. Különösen a lelkemre kötötte, hogy szolgáljam buzgón Velázquezt, s aztán biztosított róla, hogy ha gazdámnak nem lesz kifogása ellenem, gondja lesz rá, hogy megtarthassam állásomat.
Miután megköszöntem a barátnak irányomban tanúsított jóságát, elhagytuk a kolostort. A koldus elmondta, hogy señor Baltasar Velázquez öreg posztókereskedő, gazdag, egyszerű, jólelkű ember. "Nincs kétségem felőle - tette hozzá -, hogy jól fogja érezni magát a házában, amelyet az ön helyében többre becsülnék egy nemesi háznál." Megkérdeztem a polgár címét, s azon nyomban el is mentem hozzá, miután megígértem a koldusnak, hogy mihelyt gyökeret verek új állásomban, meghálálom a segítségét. Egy üzletbe léptem be, ahol két jól öltözött kereskedősegéd sétálgatott fel és alá, s csevegett, miközben a vevőkre várt. Megkérdeztem, ott van-e a gazdájuk, s közöltem velük, hogy Alejo atyától hozok neki üzenetet. E tiszteletre méltó név hallatára egy hátsó helyiségbe vezettek, ahol a kereskedő egy vastag üzleti könyvben lapozgatott az íróasztalánál. Tisztelettel köszöntöttem: "Señor - szóltam -, az a fiatalember áll ön előtt, akit Alejo tisztelendő atya ajánlott be önhöz inasnak." - "Ó, fiam - felelte -, isten hozott! Elég, hogy az a szent ember küldött hozzám, szívesebben fogadlak föl, mint mást, pedig három-négy inast is ajánlottak. Rendben is van a dolog; a fizetésed mától fogva jár."
- Nem kellett hosszú időt töltenem a polgárnál, hogy rájöjjek: csakugyan olyan, amilyennek lefestették. Sőt, olyannyira együgyűnek látszott, hogy nehezen tudtam elképzelni, miként fogom megállani, hogy be ne csapjam. Négy éve özvegy volt, két gyermeke közül a fiú akkor töltötte be az ötödik lustrumot, a leány pedig akkor lépett a harmadikba. A leány, akit egy szigorú dueña nevelt Alejo atya irányításával, az erény útját járta, a bátyja azonban, Gaspar Velázquez, noha mindent elkövettek, hogy becsületes embert neveljenek belőle, a lehető legléhább fiatalember volt. Néha két-három napig is kimaradt, s ha apja megpróbált szemrehányást tenni neki, amikor hazakerült, Gaspar fölényesen elhallgattatta.
"Escipión - szólított meg egyszer az öreg -, a fiam rendkívül sok gondot okoz. Teljesen elzüllött, amin nagyon csodálkozom, mert nem hanyagoltuk el a nevelését. Kitűnő tanítókat fogadtam melléje, s barátom, Alejo atya mindent elkövetett, hogy megtartsa a helyes úton, de, sajnos, nem sikerült, Gáspár léha és korhely lett. Lehet, hogy azt fogod erre mondani, hogy kamaszkorában túlságosan enyhén bántam vele, és ez okozta vesztét. Pedig nem: amikor helyénvalónak találtam a szigort, igenis megbüntettem. Mert akármilyen jólelkű vagyok is, ha kell, a szigortól sem idegenkedem. Még becsukattam egy javítóintézetbe is, de csak még jobban elromlott. Egyszóval, azok közé a hitvány emberek közé tartozik, akik sem a jó példa, sem a szidás, sőt még a büntetés hatására sem javulnak meg. Csak az ég művelhet ilyen csodát."
- Noha nemigen hatott meg a boldogtalan apa fájdalma, úgy tettem, mintha elérzékenyültem volna. "Őszintén sajnálom önt, uram! - mondtam. - Egy olyan jó ember, mint ön, derekabb fiút érdemelne." - "Mit csináljak, fiam? - kérdezte. - Isten megfosztott ettől az örömtől. Gaspar sok okot ad a panaszra, de - folytatta - bizalmasan elárulom neked, főleg az nyugtalanít, hogy állandóan meg akar lopni, és ezt a vágyát minden éberségem ellenére nagyon gyakran kielégíti. Az inas, akinek az örökébe léptél, összejátszott vele, ezért is tettem ki a szűrét. Remélem, te nem hagyod, hogy a fiam megrontson. Állj mellém, bizonyára Alejo atya is a lelkedre kötötte." - "Efelől nyugodt lehet - feleltem -, a tisztelendő úr egy álló óra hosszat buzdított, hogy csak az ön érdekeit nézzem, de biztosíthatom, hogy nem volt szükség e buzdításra. Híven fogom szolgálni, s ígérem, hogy buzgóságom minden próbát kiáll majd."
- Persze mind a két felet meg kell hallgatni. A fiatal Velázquez, ez a sátáni aranyifjú, aki arcomból arra következtetett, hogy engem nem lesz nehezebb elcsábítania, mint elődömet, félrevont egy eldugott zugba, és a következőket mondta: "Idefigyelj, barátom! Apám kétségtelenül megbízott, hogy kémkedj utánam. Ezt sose mulasztja el megtenni. De vigyázz! Figyelmeztetlek, hogy baj lesz belőle. Ha észreveszem, hogy leselkedsz utánam, agyonverlek, ha viszont segítesz rászedni apámat, hálából bármit megteszek érted. Beszéljek világosabban? Te is részesülsz abból, amit együtt szerzünk. Csak döntened kell: nyilatkozz most rögtön, hogy az apa vagy a fiú mellé állsz. Nincs kegyelem!" - "Uram - feleltem -, ön kíméletlenül sarokba szorított. Látom, hogy kénytelen vagyok az ön oldalára állni, noha alapjában véve nem szívesen árulom el señor Velázquezt." - "Nem kell lelkifurdalást érezned miatta - válaszolt Gaspar. - A fösvény még mindig pórázon akar tartani; fukarságában még a legszükségesebbet is megtagadja tőlem, nem ad pénzt szórakozásra, holott a szórakozás életszükséglet egy huszonöt éves ember számára. Ebből a szempontból kell megítélned apámat." - "Döntöttem, uram - feleltem. - Ha valakinek ily jogos oka van a panaszra, nem lehet ellenállni. Az ön pártjára állok, s hajlandó vagyok segíteni dicséretes vállalkozásaiban, de titkoljuk el mind a ketten, hogy összejátszunk, különben az ön hűséges segítőtársának kiteszik a szűrét. Azt hiszem, nem volna rossz, ha úgy tenne, mintha ki nem állhatna. Beszéljen velem gorombán, ha mások is hallják, ne válogassa meg a kifejezéseit. Sőt egy-egy pofon vagy fenékbe rúgás se ártana, hiszen minél inkább kimutatja irántam érzett ellenszenvét, señor Baltasar annál jobban megbízik majd bennem. Én meg majd úgy teszek, mintha igyekeznék kerülni, hogy beszélni kelljen önnel. Ha ebédnél meg vacsoránál kiszolgálom, azt a látszatot keltem majd, mintha nem szívesen csinálnám, s ha szóba kerül uraságod, ne vegye rossz néven, de még a szentelt vizet is leszedem önről. Meg fogja látni, hogy ha így viselkedünk, mindenki lépre megy, s azt fogják hinni, hogy halálos ellenségek vagyunk."
"Istenemre mondom - kiáltott föl utolsó szavaimra a fiatal Velázquez -, csodállak, barátom! Amint látom, korodhoz mérten meglepő módon értesz a cselszövéshez, s úgy érzem, ez igen kedvező előjel számomra. Remélem, hogy leleményességed révén az utolsó pisztolt is elcsenem apámtól." - "Nagyon megtisztelő az ön részéről - feleltem -, hogy ily sokra becsüli képességeimet. Minden lehetőt el fogok követni, hogy rólam alkotott jó véleményét igazoljam, s nem rajtam fog múlni, ha esetleg nem sikerül."
- Rövidesen bebizonyítottam Gasparnak, hogy csakugyan az az ember vagyok, akire szüksége van. Az első szívesség, amit tettem neki, a következő volt. Baltasar a szobájában tartotta a pénzesládáját, az ágy és a fal között, azt használta térdeplőnek, amikor imádkozott. Valahányszor a ládájára esett a tekintetem, fölvidultam, s gyakran így beszéltem hozzá magamban: "Hej, pénzesláda, kedves barátom, hát örökre zárva maradsz előttem? Sose lesz részem abban az örömben, hogy rejtett kincseidet megszemlélhessem?" Mivel a szobába, ahová csak Gasparnak nem volt szabad betennie a lábát, akkor léphettem be, amikor akartam, egyszer kilestem az apját, aki azt hitte, senki sem látja, amikor kinyitotta s megint becsukta a pénzesládát, a kulcsát pedig az egyik faliszőnyeg mögé rejtette. A kulcs helyét jól megjegyeztem, s fölfedezésemet közöltem fiatal gazdámmal, aki megölelt örömében. "Mit nem mondasz, kedves Escipiónom! Megcsináltuk a szerencsénket, fiacskám! Még ma adok viaszt, csinálj lenyomatot a kulcsról, s juttasd el hozzám. Nem lesz nehéz egy szolgálatkész lakatost találnom Córdobában; Spanyolhonnak nem ebben a városában a legkevesebb a gazember."
"Ugyan minek akar álkulcsot csináltatni - kérdeztem Gáspártól -, mikor az igazit is használhatjuk?" - "Igazad van - felelte -, csak attól félek, hogy apám gyanút fog vagy valami, és máshová dugja a kulcsot. Sokkal biztosabb, ha külön kulcsunk van." Ettől magam is tartottam, és utasításához híven fölkészültem rá, hogy lenyomatot készítsek a kulcsról. Egy szép reggel, amikor öreg gazdám látogatóba ment Alejo atyához, akivel rendszerint hosszasan el szokott társalogni, meg is csináltam. De tovább is mentem: kinyitottam a kulccsal a pénzesládát. Teli volt kisebb-nagyobb zacskókkal; azt se tudtam, hová legyek örömömben. Nem tudtam, melyiket válasszam, mert mindegyik zacskó egyformán tetszett. Mivel azonban féltem, hogy rajtakapnak, nem habozhattam sokáig, csak úgy találomra megragadtam a legnagyobbak közül az egyiket. Aztán becsuktam a ládát, a kulcsot visszadugtam, a faliszőnyeg mögé, és kiosontam a szobából a zsákmánnyal. A zsákot egy kis ruhásszekrényben rejtettem el, amíg átadhattam a fiatal Velázqueznek. Az ifjúval előzőleg megállapodtunk, hol fog várni, sietve felkerestem hát, s elmondtam neki, mit műveltem. Nagyon meg volt velem elégedve, elárasztott dicséretekkel, s nagylelkűen felajánlotta a zacskóban lévő pénz felét, én azonban nem fogadtam el. "Szó sincs róla, uram - jelentettem ki -, az első zacskó egyedül az öné, használja föl, amire akarja. Én máris megyek vissza a pénzesláda mellé, van abban hál' istennek mindkettőnk részére." - Három nap múlva csakugyan elemeltem még egy zsákot, abban is ötszáz tallér volt, akár az elsőben. Csak a negyedét fogadtam el, akármennyire igyekezett is rábeszélni Gaspar, hogy testvériesen felezzünk.
Mikor a fiatalember látta, hogy van pénze bőven, tehát kielégítheti a nők meg a kártya iránt érzett szenvedélyét, teljesen átengedte magát passzióinak. Szerencsétlenségére beleszeretett ama hírhedt nőszemélyek egyikébe, akik rövid idő alatt képesek a legnagyobb vagyonokat is elemészteni. Olyan ijesztő méretekben kezdett költekezni a nő miatt, hogy kénytelen voltam egyre gyakrabban meglátogatni a pénzesládát, s az öreg Velázquez végül is észrevette, hogy meglopták. "Escipión - szólított meg egy reggel -, el kell mondanom neked valamit. Valaki rendszeresen meglop, barátom, kinyitották a pénzesládámat, s több zacskót kiemeltek belőle. Ez tény. Kit vádolhatnék a lopással, jobban mondva ki mást, mint a fiamat? Gaspar nyilván titkon behatolt a szobámba, vagy te magad engedted be. Mert hajlamos vagyok azt hinni, hogy összejátszotok, noha a jelek szerint ki nem állhatjátok egymást. Mindamellett - folytatta - nem szívesen adok hitelt e gyanúnak, hiszen Alejo atya kezeskedett hűségedről." Azt feleltem védekezésül, hogy hál' istennek sose kívántam meg mások jószágát, s hazugságomat álszent szemforgatással kísértem.
Az öreg nem is hozta szóba többet a dolgot, de továbbra is gyanakodott rám, s hogy ne követhessek el merényletet a pénzesláda ellen, új zárat szereltetett rá, s állandóan a zsebében hordta a kulcsát. Ilyenformán minden kapcsolat megszakadt köztünk és a pénzeszacskók közt, alaposan hoppon maradtunk, főképp Gaspar, aki ezentúl nem költhetett annyit a szeretőjére, s attól félt, hogy kénytelen lesz lemondani róla. De volt annyi esze, hogy kitalált valamit, aminek a segítségével néhány napig még folytathatta addigi életmódját; a leleményes ötlet az volt, hogy kölcsön formájában eltulajdonított tőlem minden pénzt, ami a pénzesláda többszöri megdézsmálása után nekem jutott. Az utolsó fillérig mindent visszaadtam neki: ami véleményem szerint tulajdonképpen azt jelentette, hogy a magam részéről leendő örököse személyében kártalanítottam az öreg kereskedőt.
Mikor a fiatalember ezt a pénzforrást is kimerítette, s ráeszmélt, hogy több nincs, mélységes, komor mélabúba esett, s lassanként kezdett elmenni az esze. Úgy tekintett az apjára, mintha ő lett volna élete minden nyomorúságának az okozója. Iszonyú kétségbeesés fogta el, a vér szava sem tartotta vissza, s azt a szörnyűséges tervet eszelte ki, hogy megmérgezi az apját. Nem elégedett meg azzal, hogy ocsmány tervébe engem, is beavatott, hanem azt akarta, hogy én legyek bosszúja eszköze. Mikor ezt közölte velem, iszonyúan megijedtem. "Uram - kérdeztem -, lehetséges volna, hogy az ég annyira elhagyta önt, hogy ilyen szörnyű elhatározásra juthatott? Képes volna megölni azt, akinek az életét köszönheti? Megérhetjük, hogy Spanyolországban, a kereszténység kebelén, olyan bűnt követnek el, amelynek a puszta gondolata megborzasztja még a legvadabb népeket is? Nem, drága gazdám - vetettem térdre magam előtte -, nem szabad olyasmit művelnie, amivel fölháborítaná maga ellen az egész világot, s amit iszonyú büntetés követne!"
- Sok mindent mondtam még, hogy eltérítsem Gaspart bűnös szándékától. Nem is tudom, honnan vettem mindezeket a becsületes emberekhez illő érveket, hogy úrrá legyek valahogy elkeseredésén, de tény, hogy úgy beszéltem hozzá, mint valami tudós salamancai doktor, noha nagyon fiatal voltam még, s ráadásul Coscolina fia. Sajnos, hiába magyaráztam neki, hogy térjen észhez, és vesse el bátran magától az iszonyú gondolatokat, amelyek megszállották az agyát, minden ékesszólásom hasztalannak bizonyult. Mondhattam, csinálhattam bármit. Lehorgasztott fejjel, komoran hallgatott, kénytelen voltam rájönni, hogy tervéről nem hajlandó letenni.
Erre úgy határoztam, hogy mindent föltárok öreg gazdám előtt; megkértem, hadd beszélhessek négyszemközt vele, s bele is egyezett. Miután kettesben bezárkóztunk, így szóltam hozzá: "Uram, engedje meg, hogy leboruljak ön előtt, és irgalmáért esedezzem!" Azzal mélyen megindulva térdre is vetettem magam, s könnyek öntötték el az arcom. A kereskedő elcsodálkozott viselkedésemen és izgatottságomon, s megkérdezte, mit követtem el. "Olyan bűnt, amelyet máris megbántam - feleltem -, s egész életemben szemrehányást fogok tenni magamnak miatta. Gyönge voltam, hallgattam a fiára, és segítettem neki meglopni önt." Azzal őszintén bevallottam mindent, ami történt, utána beszámoltam Gasparral folytatott beszélgetésemről, s fölfedtem előtte fia tervét, nem feledkezve meg a legcsekélyebb részletről sem.
Akármilyen rossz véleménnyel volt is a fiáról az öreg Velázquez, beszámolómnak alig tudott hitelt adni. Mindamellett nem kételkedett benne, hogy igaz, amit mondok. Lehajolt hozzám, fölemelt, mert még mindig a lába előtt hevertem, és így szólt: "Hálából a fontos hírért, amit közöltél velem, megbocsátok neked, Escipión. Tehát Gaspar - folytatta emelt hangon -, Gaspar az életemre tör! Ó, te hálátlan fiú, te szörnyeteg, akit jobb lett volna a bölcsőben megfojtanom, semmint hagynom, hogy apagyilkossá növekedj, mi okod van rá, hogy életemre törj? Minden évben megfelelő összeget kapsz rá tőlem, hogy vágyaidat kielégíthesd, de neked az nem elég! Hát csak azzal elégíthetnélek ki, ha hagynám, hogy húgodat tönkre tedd, és egész vagyonomat elpazarold?" E keserű kitörés után rám parancsolt, hogy ne beszéljek senkinek a dologról, s közölte, hogy gondolkozni óhajt, mitévő legyen ebben a kényes helyzetben.
Nagyon kíváncsi voltam, milyen elhatározásra jut a boldogtalan apa. Az történt, hogy még aznap magához hívatta Gaspart, s anélkül, hogy elárulta volna, mi megy végbe a lelkében, így szólt hozzá: "Fiam, levelet kaptam Méridából. Azt írják, hogy ha ön esetleg nősülni akarna, van ott egy gyönyörű tizenöt éves leány, gazdag hozománnyal. Ha hajlandó volna elvenni, holnap hajnalban Méridába utazunk, megnézzük a leányt, akit önnek ajánlanak, s ha megnyeri az ön tetszését, elveszi, ha nem, nem beszélünk többet a dologról!" Mikor Gaspar meghallotta, hogy tekintélyes hozományról van szó, máris a birtokában érezte magát, s habozás nélkül kijelentette, hogy hajlandó Méridába utazni. Így történt, hogy másnap hajnalban kettesben útnak is indultak, öszvérháton.
Mikor a Fesira-hegységbe érkeztek, egy olyan helyen, amelyet a rablók kedvelnek, az utasok pedig rettegnek, Baltasar leszállt a nyeregből, s odaszólt a fiának, hogy kövesse példáját. A fiatalember engedelmeskedett, de megkérdezte, miért kell épp ott leszállniok öszvéreikről. "Rögtön megmondom - felelte az öreg, és fájdalomtól s haragtól elhomályosult tekintetet vetett a fiára. - Nem Méridába megyünk. Az egész házasság, amiről beszéltem, csak mese, azért találtam ki, hogy ide csaljalak. Tudom, milyen gaztettet tervezel, háládatlan, elfajzott fiú. Tudom, hogy mérget akarsz keverni az ételembe. Hát olyan ostoba vagy, hogy azt hitted, ily módon büntetlenül megfoszthatsz életemtől? Nagyot tévedtél! Nem jutott eszedbe, hogy bűnödet hamarosan fölfedeznék, s hóhér kezére jutnál? Van annak biztosabb módja is, hogy mérgedet kitöltsd rajtam - folytatta -, anélkül, hogy gyalázatos halállal kellene lakolnod érte. Ezen a helyen senki se lát bennünket, s mindennap meggyilkolnak valakit. Ha már olyan nagyon szomjazol a véremre, döfd tőröd a keblembe, a haramiáknak fogják tulajdonítani a gyilkosságot." Azzal Baltasar kitárta mellén a ruhát, a szívére mutatva, és így szólt a fiához: "Rajta, Gaspar, döfj le, büntess meg, amiért olyan gazembert nemzettem, mint te!"
- A fiatal Velázquez, akire villámcsapásként hatottak e szavak, meg sem próbált mentegetődzni, hanem hirtelen eszméletlenül rogyott apja lába elé. Mikor a derék öreg ilyen állapotban látta a fiát, azt hitte, hogy ez már a bűnbánat kezdete, nem tudott ellenállni gyöngéd apai érzéseinek, és igyekezett segítségére lenni. De mikor Gaspar magához tért, nem bírta elviselni apja látását, aki joggal neheztelt rá; nagy erőfeszítéssel föltápászkodott, gyorsan felült öszvérére, s szó nélkül elment. Baltasar nem tartotta vissza, hadd furdalja a lelkiismeret, hanem visszatért Córdobába, ahol egy fél év múlva értesült róla, hogy fia elzárkózott a világ elől a sevillai karthauzi kolostorba, hogy hátralévő napjait vezekléssel töltse.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Escipión történetének befejezése
A rossz példának néha nagyon jó hatása van. A fiatal Velázquez viselkedése arra késztetett, hogy komolyan eltűnődjem a magamén. Megpróbáltam leküzdeni lopási ösztönömet, és becsületes fiatalemberként élni. Megszoktam, hogy minden pénzt eltulajdonítsak, amihez csak hozzáfértem, s mivel ezt a szokást a gyakori ismétlés alakította ki, nem volt könnyű úrrá lenni fölötte. Mégis bíztam benne, hogy sikerül, hiszen sokszor hallottam, hogy ha az ember őszintén akarja, erényessé válhatik. Vállalkoztam hát a nagy feladatra, s úgy látszott, hogy erőfeszítésem az ég áldása kíséri: már nem vetettem mohó pillantásokat az öreg kereskedő pénzesládájára, sőt: azt hiszem, hogy ha lehetőségem lett volna is rá, hogy elemeljek belőle néhány zacskó aranyat, nem tettem volna meg. Mindamellett meg kell vallanom, hogy oktalanság lett volna születendőben lévő becsületemet ilyen próbának tenni ki, s Velázquez őrizkedett is tőle.
Gyakran megfordult nálunk egy Alcántara-rendbeli nemes ifjú lovag, don Manrique de Medrana. Ha nem is a legjobb, de kétségtelenül egyik legelőkelőbb vevőnk volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy megtetszettem a lovagnak. Valahányszor találkoztunk, rávett, hogy beszélgessek vele, és szemlátomást élvezettel hallgatott. Egyszer aztán így szólt: "Ha olyan kedves inasom volna, mint te, Escipión, úgy érezném, hogy nagy kincs birtokába jutottam, s ha nem olyasvalakit szolgálnál, akit becsülök, mindent elkövetnék, hogy elcsaljalak tőle." - "Uram - feleltem -, célját könnyűszerrel elérheti, mert vonzódom az előkelő urakhoz. Ez a gyöngém: szeretem könnyed modorukat." - "Ha így áll a dolog - folytatta don Manrique -, megkérem señor Baltasart, járuljon hozzá, hogy kilépj a szolgálatából és fölfogadhassalak. Nem hinném, hogy megtagadja tőlem ezt a szívességet." Velázquez csakugyan minden további nélkül átengedett neki, már csak azért is, mert nem tartotta pótolhatatlan veszteségnek, hogy meg kell válnia egy csirkefogó inastól. Ami engem illet, nagyon örültem a cserének, mert az volt a véleményem, hogy egy polgárember inasa egy Alcántara-rendi lovag inasához képest senki.
Hogy hű képet fessek új gazdámról, el kell mondanom, hogy igen rokonszenves lovag volt, s választékos modora, valamint okossága miatt mindenki kedvelte. Egyébként is maga volt a megtestesült jóság és becsületesség; éppen csak vagyona nem volt. Egy inkább jó nevű, mint gazdag család másodszülött fia lévén, kénytelen volt egyik Toledóban lakó öreg nagynénje költségén élni, aki fiaként szerette, s ellátta a szórakozásához szükséges pénzzel. Mindig csinosan öltözködött, s mindenütt szívesen látták. Rendszeresen eljárt a város legelőkelőbb hölgyeihez, köztük Almenara márkinőhöz. Ez a hetvenkét éves özvegyasszony megejtő modorával és szellemességével magához vonzotta az egész córdobai nemességet, férfiak és nők egyaránt szívesen társalogtak vele, s háza a jó társaság találkozóhelyének hírében állt.
Gazdám egyik legkitartóbb udvarlója volt a hölgynek. Egy este, amikor a hölgytől hazatért, izgatottabbnak látszott a szokottnál. "Señor - mondtam neki -, nagyon izgatottnak látszik. Megtudhatná hű szolgája, hogy mi az oka? Csak nem történt uraságoddal valami rendkívüli dolog?" A lovag elmosolyodott kérdésemre, s bevallotta, hogy csakugyan komoly beszélgetése volt Almenara márkinővel, az foglalkoztatja. "Fogadni mernék - jegyeztem meg mosolyogva -, hogy az a hetvenéves fruska szerelmet vallott önnek." - "Ne gúnyolódj - felelte a lovag. - Tudd meg, barátom, hogy a márkinő szeret. »Lovag, mondta, tudom, hogy ön nem olyan gazdag, mint amilyen nemes. Vonzódom önhöz, s elhatároztam, hogy a felesége leszek, s megszabadítom anyagi gondjaitól, mivel más módon nem tudom gazdaggá tenni. Tisztában vagyok vele, hogy e házasság miatt mindenki szemében nevetség tárgyává leszek, s rosszmájú megjegyzéseket tesznek majd rám, szóval, úgy beszélnek majd rólam, mint valami bolond vén nőről, aki szeretne újból férjhez menni. De nem érdekel, fütyülök a pletykákra, csak kellemessé tehessem az életét. Csak azt nem szeretném, ha ön félreértené a szándékaimat. Szóval - folytatta a lovag -, ezt mondta a márkinő, amin annál inkább csodálkoztam, mert ő a legjózanabb, legokosabb nő egész Córdobában. Így aztán csak annyit feleltem, hogy rendkívül megtisztel az ajánlata, főként mivel mindig hangoztatta, hogy most már élete végéig özvegy óhajt maradni. Mire ő kijelentette, hogy tekintélyes vagyona lévén, szeretné, ha még életében megoszthatná egy becsületes férfival, akit kedvel." - "Úgy látom - jegyeztem meg -, ön már el is határozta, hogy beugrik a hideg vízbe." - "Miért ne? - kérdezte a lovag. - A márkinőnek nagy vagyona van s ráadásul nemes szíve és esze is. Bolond lennék, ha elszalasztanék egy ilyen kedvező alkalmat."
- Módfölött helyeseltem gazdám szándékát, hogy kihasználja a nagyszerű lehetőséget, és megcsinálja szerencséjét. Még azt is tanácsoltam neki, hogy siettesse a dolgot, mert tartottam tőle, hogy esetleg megváltozik a helyzet. Szerencsére a hölgynek még inkább a szívén feküdt a dolog, mint nekem, s nemhogy megváltoztatta volna elhatározását, hanem olyan intézkedéseket tett, hogy nemsokára minden előkészület megtörtént az esküvőre. Mihelyt Córdobában híre terjedt, hogy az öreg Almenara márkinő férjhez akar menni az ifjú don Manrique de Medranához, a gúnyolódók nagyokat nevettek az özvegy rovására, de hiába ontották a rossz tréfákat, nem tudták szándékától eltéríteni. Fütyült rá, hogy mit beszélnek a városban, s oltár elé állt a lovaggal. A fényes esküvő újabb anyagot szolgáltatott a rossz nyelveknek. A menyasszonyban - mondogatták - legalább annyi szemérem és illemtudás lehetett volna, hogy kerüli a feltűnést és a hivalkodást, mert az ilyesmi végképp nem illik egy vén özvegyhez, aki fiatal férjet fog magának.
A márkinőnek esze ágában sem volt restelkedni, hogy ilyen idős korban férjhez ment a lovaghoz; gátlás nélkül átadta magát a házassága fölött érzett örömnek. Nagy lakomát rendezett, a lakomát hangverseny követte, amelyen Córdoba egész nemessége megjelent, férfiak és nők egyaránt. A táncmulatság vége felé az új házasok eltűntek, s velem meg egy komornával bezárkóztak az egyik szobába. Ez újabb okot szolgáltatott a társaságnak arra, hogy a márkinőt túl heves temperamentummal gyanúsítsa, holott a hölgy egész más hangulatban volt, mint a vendégek gondolták. Mihelyt gazdámmal négyszemközt maradt, így szólt hozzá: "Ez lesz az ön lakosztálya, don Manrique, az enyém a ház másik részén van, az éjszakát ki-ki a maga szobájában tölti, nappal pedig úgy élünk majd, mint anya és fia." A lovag eleinte félreértette a dolgot, azt hitte, a hölgy azért beszél így, hogy gyöngéd erőszakra késztesse, s mivel úgy gondolta, hogy udvariasságból illik szenvedélyesnek mutatkoznia, a hölgyhöz lépett, s buzgón felajánlotta, hogy elvégzi a belső inas teendőit, a hölgy azonban, akinek esze ágában sem volt megengedni, hogy levetkőztesse, komolyan eltolta magától. "Elég, don Manrique! Ha azt hiszi, hogy azok közé a kéjsóvár vénasszonyok közé tartozom, akik gyarlóságból mennek újból férjhez, téved; egyáltalán nem azért lettem a felesége, hogy fizetséget kapjak az előnyökért, amelyekhez házassági szerződésünkkel juttattam. Tiszta szívemből adtam, amit adtam, s hálából csupán barátságot kívánok öntől." Azzal ott is hagyott bennünket - gazdámat meg engem - lakosztályunkban, s komornájával visszavonult a magáéba, leghatározottabban megtiltva a lovagnak, hogy elkísérje.
Miután eltávozott, don Manrique meg én ott maradtunk, egészen elképedve attól, amit hallottunk. "Escipión - kérdezte gazdám -, gondoltad volna, hogy a márkinő így fog beszélni? Mi a véleményed róla?" - "Az, uram, hogy nincs a világon még egy ilyen asszony. Milyen szerencse, hogy elvette! Komoly tőkéhez jutott, anélkül, hogy le kellene rónia a kamatokat." - "Ami engem illet - folytatta don Manrique -, csak csodálni tudom, hogy ilyen tiszteletre méltó asszony is létezik, s igyekezni fogok minden elképzelhető figyelmességgel kárpótolni az áldozatért, amelyre gyöngédsége késztette." Egy darabig még beszélgettünk a hölgyről, aztán nyugovóra tértünk, én egy heverőn az öltözőben, gazdám a számára vetett gyönyörű ágyban. Azt hiszem, a szíve mélyén egyáltalán nem búsult rajta, hogy egyedül kell aludnia, noha hálából hajlandó lett volna megfeledkezni a nagylelkű hölgy életkoráról.
A mulatság másnap folytatódott, s az új asszony olyan jókedvűnek látszott, hogy újabb okot adott a rossz tréfákra. Akármit mondtak, ő nevetett rajta elsőnek, sőt: maga késztette nevetésre a gúnyolódókat, mivel minden szellemességüket tetszéssel fogadta. Ami a lovagot illeti, ő is ugyanilyen boldognak látszott, mint a hitvese, s látva, milyen gyöngéden néz az asszonyra és hogyan beszél vele, azt hitte volna az ember, hogy a koros nőket szereti. A két házastárs este újabb megbeszélést tartott, amikor is elhatározták, hogy ugyanúgy fognak élni, mint házasságuk előtt, azaz egyikük se lesz terhére a másiknak. Don Manrique dicséretére legyen mondva, hogy a felesége iránti tiszteletből megtette, amit kevés férj tett volna meg a helyében: szakított a kis polgárasszonnyal, akit szeretett, s aki viszontszerette, mert nem akart tovább folytatni egy olyan viszonyt, amely sértőnek látszott volna feleségére nézve, aki ilyen tapintatosan viselkedett vele.
Miközben a férj hálájának ilyen hatásos bizonyítékát adta, az öreg hölgy, noha mit sem tudott a dologról, kamatostul megfizetett érte. A lovag rendelkezésére bocsátotta pénzesládáját, amely jóval többet ért, mint Velázquezé. Özvegysége alatt szerényebb háztartást vezetett, most viszont ismét úgy rendezte be, mint előző férje életében volt: növelte a személyzet létszámát, az istállóba lovakat és öszvéreket vásárolt, vagyis a legkoldusabb Alcántara-rendbeli lovagból felesége bőkezűsége révén a leggazdagabb lett. Ha esetleg kíváncsiak rá, hogy én mit nyertem mindezen: ötven pisztolt kaptam úrnőmtől, s százat a gazdámtól, aki ezenfelül a titkárává is kinevezett, négyszáz tallér fizetéssel, sőt annyira megbízott bennem, hogy én lettem a kincstárnoka is.
- A kincstárnoka?! - kiáltottam föl, mikor Escipión idáig jutott az elbeszélésben, s kitört belőlem a kacagás.
- Igen, uram - felelte Escipión fagyosan és komolyan -, a kincstárnoka. S merem állítani, hogy becsülettel láttam el eme tisztségemet. Lehetséges ugyan, hogy adósa maradtam valamivel a pénzesládának, ugyanis előre szoktam kivenni belőle a fizetésemet, s mivel egyik pillanatról a másikra léptem ki a lovag szolgálatából, nincs kizárva, hogy a végelszámolásból kiderülne, hogy tartozom. Mindenesetre ez volna az utolsó dolog, amiért megrovást érdemelnék, mert ettől fogva mindig egyenes és becsületes voltam.
- Tehát don Manrique titkára és kincstárnoka voltam - folytatta Coscolina fia -, s ő láthatólag éppoly elégedett volt velem, mint én ővele, midőn levelet kapott Toledóból. A levélben arról értesítették, hogy nagynénje, doña Teodora Muscoso, a végét járja. A hír olyan érzékenyen érintette, hogy rögtön útra kelt, mert ott akart lenni a hölgy mellett, aki hosszú évekig anyjaként nevelte. Én is elkísértem, s még egy belső inas és egy lakáj is velünk tartott. Az istálló legjobb lovain vágtattunk négyesben Toledó felé. Doña Teodorát olyan állapotban találtuk, hogy bízvást remélhettük, nem fog belehalni betegségébe. Noha jóslatunk szöges ellentétben állt öreg kezelőorvosa jóslatával, az eredmény bennünket igazolt.
Miközben a jó nagynéni egészségi állapota - valószínűleg nem annyira az orvosságok, mint inkább a szeretett unokaöcs jelenlétének hatására - szemlátomást javult, a kincstárnok úr a lehető legkellemesebben töltötte idejét néhány fiatalember társaságában. A velük való ismeretség kitűnő alkalmat teremtett számára, hogy minél több pénzt elverjen. Azonfölül, hogy lakomákat kellett rendeznem hölgyek tiszteletére, akikkel ők ismertettek össze, néha magukkal hurcoltak a lebujokba is, rávettek, hogy kártyázzam velük, s nem lévén olyan ügyes kártyás, mint volt gazdám, don Abel, sokkal gyakrabban vesztettem, mint nyertem. Szinte észrevétlenül megszerettem a kártyát, s ha teljesen átengedtem volna magam e szenvedélynek, végül is kétségkívül kénytelen lettem volna némi előleget kivenni a pénzesládából. Szerencsére azonban a szerelem megmentette a pénzesládát is, erényességemet is. Midőn egy alkalommal elhaladtam a los Reyes temploma mellett, egy zsalugáteres ablak mögött, amelyen félre volt húzva a függöny, megpillantottam egy lányt. Inkább istennőnek véltem, mint halandónak. Ha volna erőteljesebb hasonlat, azt használnám, hogy jobban megértessem önökkel, milyen nagy hatást gyakorolt rám a látvány. Utána érdeklődtem, s a nyomozásom eredményeként megtudtam, hogy Beatriz a neve, és Polán gróf fiatalabbik leányának, doña Juliának a komornája.
Itt kénytelen volt abbahagyni az elbeszélést, mert Beatriz teli torokból kacagni kezdett, aztán feleségemhez fordult: "Nézzen meg jól, bájos Antonia, csakugyan úgy festek, mint egy istennő?"
- Akkor olyannak láttam - felelte Escipión -, s amióta nem gyanúsítom hűtlenséggel, szebbnek látom, mint valaha.
Ez után az udvarias válasz után titkárom így folytatta történetét:
- E fölfedezés után végleg szerelemre lobbantam, az igazat megvallva: nem törvényes szerelemre. Őszintén bevallom, azt hittem, hogy ha megfelelő ajándékokkal kísértem meg, könnyűszerrel diadalmaskodom erényességén. Csakhogy rosszul ítéltem meg a szűz Beatrizt. Hiába ajánlottam föl neki kerítőnők útján erszényemet és szívemet, ajánlataimat gőgösen visszautasította. Ellenállása nem oltotta ki bennem a vágyat, ellenkezőleg: még jobban fölajzotta. Így hát az utolsó eszközhöz folyamodtam: megkértem a kezét, s ő, midőn megtudta, hogy don Manrique titkára és kincstárnoka vagyok, igent mondott. Mivel úgy gondoltuk helyesnek, hogy házasságunkat egy ideig nem tesszük közhírré, titokban esküdtünk meg Serafina nevelőnője, Lorenza Sefora őnagysága és Polán gróf meg néhány cselédje jelenlétében. Mihelyt feleségül vettem Beatrizt, lehetővé tette, hogy napközben meglátogathassam, éjszaka pedig rendszeresen találkozhassunk a kertben, ahová egy kiskapun átjutottam be, amelynek a kulcsát átadta nekem. Soha férj és feleség nem volt még boldogabb, mint mi egymással. Beatriz is, én is egyformán türelmetlenül vártuk a légyott idejét, egyformán siettünk a találka helyére, s az együtt töltött időt, noha olykor elég hosszú volt, mindig rövidnek találtuk. Vagyis inkább szeretők, mint házastársak módjára éltünk. De a féltékeny sors nemsokára megzavarta boldogságunkat. Egy éjszaka - s ez az éjszaka legalább olyan szörnyű volt számomra, mint amilyen édesek az előző éjszakák voltak -, amikor be akartam lépni a kertbe, legnagyobb meglepetésemre nyitva találtam a kiskaput. Ez a váratlan körülmény megijesztett, rossz előjelnek tekintettem, elsápadtam és remegni kezdtem, mintha előre megéreztem volna, mi fog történni. Mikor a sötétben közelebb értem a lugashoz, ahol feleségemmel találkozni szoktam, férfihang ütötte meg a fülemet. Azonnal megálltam, hogy egyetlen szót se veszítsek el, s nagy megdöbbenésemre a következőket hallottam: "Ne hagyjon tovább epekedni, drága Beatrizom, tegyen végleg boldoggá; ne felejtse el, hogy ettől függ a sorsa." Ahelyett, hogy türelmesen tovább hallgatództam volna, azt hittem, többet nem is kell tudnom, őrült féltékenység kerített a hatalmába, bosszúért lihegve kardot rántottam, és berontottam a lugasba. "Hé, gyáva csábító - kiáltottam föl -, bárki légy is, előbb az életemtől kell megfosztanod, mielőtt beszennyeznéd a becsületemet!" Azzal rátámadtam a Beatrizzal beszélgető lovagra. Gyorsan védőállásba helyezkedett, s csakhamar kiderült, hogy sokkal jobban ért a kardforgatáshoz, mint én, aki csak néhány vívóleckét vettem Córdobában. De akármilyen jó vívó volt is, egyik vágásomat nem sikerült kivédenie, jobban mondva megbotlott és elesett. Mivel azt hittem, hogy halálos sebet ejtettem rajta, ész nélkül elmenekültem, anélkül, hogy feleltem volna Beatriznak, aki hiába kiabált utánam.
- Igen, csakugyan így volt - fordult felénk Escipión felesége félbeszakítva férje elbeszélését -, azért kiabáltam utána, hogy tévedését eloszlassam. A lovag, akivel a lugasban beszélgettem, Fernando de Leyva volt. Ez az úr, aki beleszeretett Juliába, az úrnőmbe, elhatározta, hogy megszökteti, mert azt hitte, másként nem kaphatja meg. Én adtam neki találkozót a kertben, hogy a szöktetés módját megbeszéljük, mert azt mondta, hogy az én sorsom is e vállalkozás sikerétől függ. De hiába kiabáltam férjem után, a harag elvakította, s úgy otthagyott, mintha hűtlenségen kapott volna.
- Akkori lelkiállapotomban - folytatta Escipión - mindenre képes voltam. Akik tapasztalatból tudják, mi a féltékenység, és milyen őrültségekre ragadtatja a legjózanabb elméket is, egyáltalán nem fognak csodálkozni rajta, mennyire megzavarta esendő lelkemet; egyik végletből a másikba estem, gyűlölet fogott el feleségem iránt, akit egy pillanattal előbb még gyöngéden szerettem. Megesküdtem, hogy elhagyom, és örökre kiirtom még emlékezetemből is. Másfelől azt hittem, hogy megöltem a lovagot, s abbeli félelmemben, hogy az igazságszolgáltatás kezére jutok, megismerkedtem azzal az iszonyú érzéssel, amely fúriaként követi mindenhová az embert, aki bűnt követett el. Szörnyű helyzetemben csak a menekülés járt az eszemben, nem is tértem vissza lakásomra, hanem azon nyomban elhagytam Toledót a rajtam levő egy szál ruhában. Igaz, hogy volt a zsebemben vagy hatvan pisztol, ami igen komoly összeg volt egy olyan fiatalember számára, aki arra szánta magát, hogy mindig szolgasorban fog élni.
Egész éjszaka gyalogoltam, jobban mondva futottam, mert a gondolat, hogy nyomomban vannak az alguacilok, nem hagyott nyugodni, s folyton újult erővel töltött el. A hajnal Rodillas és Maqueda közt ért utol. Mivel az utóbbi faluban kissé már fáradtnak éreztem magam, bementem a templomba, amelyet éppen akkor nyitottak ki. Miután elmondtam egy imát, beültem az egyik padba, hogy megpihenjek. Töprengeni kezdtem helyzetemen, s mélyen elmerültem a gondolatokba, de nem sokáig tűnődhettem. Egyszer csak ostorpattogás visszhangja verte föl a templomot, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg postakocsi halad el arra. Nyomban föl is álltam, hogy megnézzem, nem tévedek-e, s mikor a kapuba értem, csakugyan megpillantottam egy postakocsist, öszvérháton ült, s két másik öszvér nyergében nem ült senki. "Álljon meg, barátom - szólítottam meg. - Hová tart?" - "Madridba - felelte. - Két derék Szent Domonkos-rendi barátot hoztam ide, s most visszatérek."
- Mivel a kínálkozó lehetőség kedvet ébresztett bennem, hogy Madridba menjek, mindjárt meg is alkudtam a postakocsissal. Fölültem az egyik öszvér hátára, és elindultunk Illescas felé, ott akartunk éjszakázni. Alig hagytuk el Maquedát, a postakocsis - harmincöt-negyven közti férfi lehetett - teli tüdőből egyházi énekeket kezdett fújni. Azokkal az imákkal kezdte, amelyeket a kanonokok a hajnali miséken szoktak mondani, elénekelte a Credó-t, ahogy a nagymiséken szokás, aztán rátért a vecsernyeimákra, a Magnificatot sem hagyva ki. Noha a fickó úgy ordított, hogy egészen belesüketültem, nem tudtam megállni kacagás nélkül, s ha abbahagyta, hogy lélegzetet vegyen, még biztattam is, hogy folytassa. "Rajta, barátom, csak tovább! Ha már ilyen pompás tüdővel áldotta meg az ég, ne hagyja kihasználatlanul."
"Nem is hagyom - kiáltott föl. - Hál' istennek, nem olyan vagyok, mint a legtöbb postakocsis, aki csak trágár vagy szentségtörő dalokat énekel, sőt még a mórok elleni háborúinkból való románcokat sem énekelem soha, mert ha nem is erkölcstelenek, azzal ön is nyilván egyetért, hogy elég léhák, és egy jó kereszténynek nem illik a szájára venni őket." - "A postakocsisok ritkán ilyen érzékenyek, mint ön - feleltem -, de mondja csak, barátom, ön, aki ilyen rendkívül kényesen válogatja meg a nótáit, szüzességi fogadalmat tart a fogadókban is, ahol fiatal cselédek vannak?" - "Természetesen - felelte. - Az önmegtartóztatás szintén azon erények egyike, amelyekkel az efféle helyeken büszkélkedhetem. Csak az öszvéreimmel törődöm." Nem kis csodálkozással hallgattam a postakocsisok gyöngyének szavait, s minthogy derék, okos embernek véltem, miután kiénekelte magát, beszélgetésbe elegyedtem vele.
Alkonyat felé érkeztünk Illescasba. A fogadóban útitársamra bíztam az öszvéreket, jómagam pedig bementem a konyhába, s jó vacsorát rendeltem a fogadóstól, aki megígérte, hogy soha nem fogom elfelejteni a vacsorát, amit készít majd nekem. "Kérdezze csak meg - tette hozzá -, kérdezze csak meg a postakocsisát, mit tudok. Istenemre mondom, az összes madridi vagy toledói szakácsokkal fölvenném a versenyt, hogy melyikük tud olyan olla podridá-t készíteni, mint én. Ma este saját receptem szerint készült mártásos nyúllal vendégelem meg, majd meglátja, joggal dicsekszem-e szakácstudományommal." Azzal rámutatott egy lábosra, amelyben már benne is volt a darabokra vagdalt nyúl: "Íme, ez lesz a vacsorája sült birkaszeggyel. Teszek bele egy kis borsot, sót, bort meg mindenféle egyéb fűszert és ízesítőt, amit a mártásaimba szoktam tenni, s biztos vagyok benne, hogy egy contador-mayornak se lesz olyan vacsorája, mint önnek."
- Miután a fogadós elzengte önmaga dicshimnuszát, hozzálátott a vacsorakészítéshez. Mialatt ő a vacsorával foglalatoskodott, bementem az egyik szobába, leheveredtem a lócára, s minthogy előző éjszaka óta percnyi pihenésem sem volt, a fáradtságtól elnyomott az álom. Két óra múlva fölkeltett a postakocsis: "Uram, kész a vacsorája, szíveskedjék asztalhoz ülni." Az ebédlőben egyetlen asztal volt, két terítékkel. A postakocsis meg én letelepedtünk, s már hozták is a mártásos nyulat. Mohón nekiestem, s pompásan ízlett is, talán azért, mert farkaséhes voltam, de az is lehet, hogy csakugyan a szakács ízesítői használtak az ételnek. Második fogásként birkasültet szolgáltak föl, s látva, hogy a postakocsis csak ebből evett, megkérdeztem, hogy a másik fogáshoz miért nem nyúlt. Mosolyogva felelte, hogy nem szereti a vagdalt húst. Válaszát, azaz inkább a válaszát kísérő mosolyt titokzatosnak találtam. "Ön eltitkolja előlem az igazi okát - mondtam -, hogy miért nem evett a vagdalt húsból. Legyen szíves és árulja el." - "Ha már ilyen kíváncsi - felelte -, bevallom, hogy azóta irtózom efféle vagdalt húsokkal megtömni a gyomromat, amióta egyszer Toledóból Cuencába menet egy fogadóban tengerinyúl helyett vagdalt kandúrt tálaltak elém. Ez elvette az étvágyamat az efféle szakácsremekektől."
- A postakocsis szavai hallatára kínzó éhségem ellenére azon nyomban elment az étvágyam. Bebeszéltem magamnak, hogy én sem nyulat ettem az imént, s fintorogva néztem a vagdalt húsra. Útitársamnak esze ágában sem volt kigyógyítani rögeszmémből, s kijelentette, hogy a spanyol fogadósok elég gyakran követnek el hasonló quiproquókat[95], akárcsak a cukrászok. Gondolhatják, mennyire megnyugtattak a szavai; nemcsak a vagdalt hústól ment el az étvágyam, hanem a birkától is; tartottam tőle, hogy az se valódibb, mint a nyúl.
Fölálltam az asztal mellől, elátkoztam magamban a vagdalt húst, a fogadóst meg a fogadót, aztán visszafeküdtem a lócára, és sokkal nyugodtabban töltöttem az éjszakát, mint vártam. Másnap kora reggel éppoly bőkezűen fizettem ki a fogadóst, mintha remekül ellátott volna, s elhagytam Illescast, de még mindig a vagdalt hús foglalkoztatott: minden állatban macskát láttam.
Kora reggel érkeztem Madridba, s miután elszámoltam postakocsisommal, bútorozott szobát béreltem a Nagy-kapu mellett. Noha hozzászoktam az előkelőségekhez, egészen belekábultam a látványba, amelyet az udvar körül sürgő-forgó főurak nyújtottak. Megbámultam a rengeteg hintót s a főurak kíséretét alkotó tömérdek nemesurat, apródot és lakájt. Bámulatom csak nőtt, amikor elmentem a király reggeli fogadására, s megpillantottam az udvaroncok tömegével körülvett uralkodót. El voltam ragadtatva a látványtól, s azt gondoltam: "Micsoda pompa! Milyen előkelőség! Most már nem csodálkozom azokon, akik szerint nem ismeri az igazi fényűzést az, aki nem látta a madridi udvart. Boldog vagyok, hogy ide jöttem, s az az érzésem, hogy viszem itt valamire." De csak néhány haszontalan ismeretséget kötöttem. Lassanként minden pénzem elköltöttem, s végtelenül boldog voltam, hogy minden kiválóságommal együtt egy salamancai tudós szolgálatába állhattam, aki valamilyen családi ügyben utazott Madridba, a szülővárosába, s akivel a véletlen hozott össze. Én lettem a factotum-a, s mikor visszatért az egyetemre, vele mentem.
Új gazdámnak don Ignacio de Ipiña volt a neve. A don címet azért használta, mert valamikor egy herceg nevelője volt, aki hálából életjáradékot juttatott neki. Ezenkívül, mint a kollégium kiérdemesült tanárának, még nyugdíja is volt, s ráadásul évi két-háromszáz pisztolt jövedelmeztek neki nyomtatásban megjelent dogmatikus erkölcsi művei. Érdemes megemlíteni, hogyan írta e műveket. Az illusztris don Ignacio csaknem egész napját héber, görög és latin szerzők olvasásával töltötte, s a könyveikben talált aranymondásokat és szellemes gondolatokat kiírta egy négyzet alakú cédulára. Nekem az volt a dolgom, hogy amikor egy csomó cédulát teleírt, fölfűzzem egy drótra, mint valami virágfüzért, s minden füzér egy könyv lett. Milyen rossz könyveket gyártottunk! Nem múlt el hónap, hogy legalább két kötetet ne állítottunk volna össze, azonnal ki is nyomattuk őket, s legmeglepőbb az, hogy a komplikációkat újdonságként adtuk el. Ha a kritikusok netalántán szemére vetették a szerzőnek, hogy meglopja a klasszikusokat, gőgös arcátlansággal ezt felelte nekik: "Furto laetamur in ipso."[96]
- Gazdám híres szövegmagyarázó is volt, s magyarázatai olyan tudálékosak voltak, hogy néha olyasmit is megjegyzetelt, ami egyáltalán nem volt méltó jegyzetre, mint ahogy a céduláira is gyakran minden ok nélkül írt ki egy-egy passzust Hésziodosztól és más szerzőktől; mindazonáltal kétségtelenül sokat tanultam a tudóstól. Hálátlanság volna, ha nem ismerném el. Művei másolásával tökéletesítettem írásomat, s mivel inkább tanítványnak tekintett, mint inasnak, igyekezett pallérozni szellememet, s nem hanyagolta el erkölcseimet sem. "Escipión, fiam - figyelmeztetett, valahányszor meghallotta, hogy valamelyik inas gazságot követett el -, óvakodj attól, hogy e csirkefogó rossz példáját kövesd. Az inasnak hűségesen és buzgón kell szolgálnia gazdáját, s ha - szerencsétlenségére - természettől fogva nem erkölcsös, igyekeznie kell a munka révén azzá válni." Egyszóval, don Ignacio egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az erény útjára tereljen, buzdításai olyan jó hatással voltak rám, hogy a nála töltött tizenöt hónap alatt a legcsekélyebb kísértést sem éreztem, hogy becsapjam.
Említettem már, hogy Ipiña doktor madridi születésű volt, s egyik rokona, Catalina, ott is lakott, komorna volt a királyi dajkánál. Ennek a szobalánynak a segítségével szabadítottam ki később señor Santillanát a segoviai börtönből, s ő volt az, aki szívességet akarva tenni don Ignaciónak, rávette úrnőjét, hogy szerezzen valami állást a gazdámnak Lerma hercegtől. A miniszter ki is neveztette őt Granada főesperesének. Granada visszahódított ország[97] lévén, a kinevezési jog a királyé volt. Mihelyt értesültünk a dologról, azonnal Madridba utaztunk, mivel a doktor Granadába indulása előtt ki akarta fejezni köszönetét a két jótevő hölgynek. Több ízben is alkalmam volt találkozni és elbeszélgetni Catalinával. Derűs kedélyem, könnyed modorom megnyerte a tetszését, s én is annyira kedvemre valónak találtam, hogy akaratlanul is viszonoztam barátsága apró megnyilvánulásait; szóval megszerettük egymást. Bocsássa meg ezt a vallomást, drága Beatrizom. Mivel én abban a hitben voltam, hogy ön hűtlen lett hozzám, e ballépésem miatt nem illethet szemrehányás.
Közben don Ignacio doktor előkészületeket tett a Granadába való utazásra. A rokon hölgy meg én megijedtünk a fenyegető közeli elválástól, s cselhez folyamodtunk, hogy megmeneküljünk tőle. Úgy tettem, mintha beteg volnék, panaszkodni kezdtem, hogy fáj a fejem, a mellem, úgy viselkedtem, mint akit minden létező betegség gyötör. Gazdám orvost hívatott. Megijedtem, mert azt hittem, hogy ez a Hippokratész rájön, hogy kutya bajom sincsen. Szerencsére azonban, mintha csak összebeszéltünk volna, jámboran kijelentette, miután alaposan megvizsgált, hogy betegségem súlyosabb, mint gondolnánk, s minden valószínűség szerint sokáig feküdnöm kell. A doktor, aki szeretett volna már székesegyházában lenni, nem akarta elhalasztani az utazást, okosabbnak vélte hát, ha másik inast fogad, ami pedig engem illet, beérte azzal, hogy rábízott egy ápolónőre, akinél pénzt is hagyott, hogy ha meghalok, legyen miből eltemettetnie, ha pedig meggyógyulnék, fizesse ki a béremet.
Mihelyt megtudtam, hogy don Ignacio elindult Granadába, azon nyomban kigyógyultam minden állítólagos bajomból. Fölkeltem, kitettem a szűrét éles elméjű orvosomnak, és elbocsátottam az ápolónőt, aki több mint a felét zsebre vágta a pénznek, amelyet nekem kellett volna adnia. Mialatt én betegnek tettettem magam, Catalina is színészkedett: elhitette úrnőjével, doña Ana de Guevarával, hogy furfangos ember vagyok, és rábeszélte, hogy fogadjon föl. A dajka őnagyságának, aki nagyon szerette a pénzt, s gyakran bocsátkozott üzleti vállalkozásokba, szüksége volt a magamfajta emberekre, fölfogadott hát inasai közé, s hamarosan ki is próbált. Némi ügyességet kívánó megbízásokat adott, s kérkedés nélkül állíthatom, hogy nem rosszul hajtottam végre őket. Következésképpen legalább olyan elégedett volt velem, mint amilyen elégedetlen én vele. A hölgy olyan fösvény volt, hogy egy garast sem juttatott nekem a haszonból, amelyet az én ügyességemnek és fáradozásomnak köszönhetett. Azt hitte, hogy ha pontosan kifizeti a bérem, máris bőkezű volt velem. Ez a túlzott fösvénység sehogy se tetszett, és hamarosan ott is hagytam volna a hölgyet, ha Catalina kedvessége vissza nem tart. A lány ugyanis napról napra jobban belém szeretett, s szabályszerűen felkért, hogy vegyem feleségül.
- Lassan a testtel, drágám - feleltem. - Ilyen ripsz-ropsz nem esküdhetünk meg, előbb halálhírét kell vennem annak a nőnek, aki megelőzte önt, s akit vezeklésül feleségül vettem. "Másnak mondja ezt, ne nekem! - felelte. - Nem vagyok olyan hiszékeny, hogy felüljek önnek. Miért akarja elhitetni velem, hogy nős? Miért akarja udvariasan álcázni, hogy nem akar feleségül venni?" Hiába erősítgettem, hogy igazat beszélek, őszinteségemet visszautasításnak tekintette, megsértődött, s viselkedése teljesen megváltozott irányomban. Nem vesztünk össze, de kapcsolatunk szemlátomást elhidegült, s már csak az udvariasság és becsület kötelékei fűztek össze bennünket.
Ez volt a helyzet, amikor megtudtam, hogy Gil Blas de Santillana úrnak, a spanyol királyi miniszterelnök titkárának inasra van szüksége. Az állás már csak azért is csábított, mert mindenki azt állította, hogy kellemesebbet nem is találhatnék. "Señor Santillana - mondták - érdemdús lovag, Lerma herceg kegyence, következésképpen föltétlenül megcsinálja a szerencséjét, másfelől igen nagylelkű, s miközben az ő ügyeit intézi, a saját ügyét is szolgálja. Nem is szalasztottam el az alkalmat, jelentkeztem señor Gil Blasnál, akit már az első látásra megkedveltem, s ő is azért szegődtetett, mert megtetszettem neki. Egy pillanatig sem haboztam, hogy señor Gil Blas kedvéért kilépjek a dajka őnagysága szolgálatából, s ha az ég is úgy akarja, ő lesz az utolsó gazdám.
Ezzel Escipión befejezte történetét, s felém fordult:
- Señor Santillana! Engedje meg, hogy megkérjem, szíveskedjék igazolni e hölgyek előtt, hogy mindenkor hűséges és buzgó inasnak ismert. Szükségem van erre az igazolásra, mert szeretném meggyőzni őket, hogy Coscolina fia megjavult, leszokott rossz hajlamairól, és az erény útjára tért.
- Úgy van, hölgyeim - jelentettem ki erre -, efelől kezeskedhetem. Ha Escipión igazi picaro volt is gyermekkorában, azóta annyira megjavult, hogy az inasok mintaképe lett belőle. Nemcsak hogy szemrehányást nem kell neki tennem irányomban tanúsított viselkedése miatt, hanem kénytelen vagyok bevallani, hogy igen nagymértékben lekötelezett. Azon az éjszakán, amikor elfogtak és a segoviai börtönbe zártak, ő mentette meg és helyezte biztonságba a fosztogatók elől vagyonom egy részét, holott büntetlenül eltulajdoníthatta volna. S nem elég, hogy javaimat gondosan megőrizte: puszta barátságból bezáratta magát mellém a börtönbe, mert a szabadság gyönyöreinél többre becsülte azt az örömöt, hogy osztozhat gyötrelmeimben.
Említettem már, hogy Antonia és Beatriz tökéletesen megértették egymást; az egyik ugyanis hozzá volt szokva az alárendelt komorna szerepköréhez, a másik pedig szíves örömest hozzászokott, hogy úrnőt játsszon. Escipión meg én nagyon szerelmes természetű férjek voltunk, s asszonyaink is ugyancsak szerettek bennünket, így aztán hamarosan boldog apák lettünk: a két asszony csaknem egyszerre került áldott állapotba. Beatriz szült elsőnek, s egy leánykát hozott a világra, néhány nap múlva pedig Antonia tett boldoggá mindnyájunkat azzal, hogy fiúval ajándékozott meg engem. A boldogságtól szinte részegen küldtem titkáromat Valenciába, hogy közölje a nagy eseményt a kormányzóval, aki Serafina és Pliego márkinő társaságában azonnal Liriasba is utazott, hogy keresztvíz alá tartsa a két gyereket, s ezzel újabb tanújelét adja barátságának, amelynek már addig is oly sokat köszönhettem. Fiamat, akinek a kormányzó lett a keresztapja s a márkinő a keresztanyja, Alfonsónak neveztük el. A kormányzóné őnagysága, aki abban a kitüntetésben akart részesíteni, hogy kétszeresen is komaságba kerüljünk, velem együtt tartotta keresztvíz alá Escipión leányát, akit Serafinának neveztünk el.
Fiam születése nem csupán a kastély lakóit örvendeztette meg. Az eseményt Lirias lakói is megünnepelték, mert meg akarták mutatni, hogy a földesúr örömében az egész tanya osztozik. De örömünk, sajnos, nem sokáig tartott, jobban mondva hamarosan sírássá és jajveszékeléssé változott, mert olyasmi történt, amit több mint húsz esztendő alatt sem tudtam elfelejteni, s ezentúl is örökké emlékezetes marad számomra. Fiam meghalt, s nem sokkal utána követte az anyja is, noha maga a szülés könnyű lefolyású volt. Drága hitvesemet tizennégy hónapi házasság után elragadta a magas láz. Képzeljék el, kedves olvasóim - ha ez egyáltalán lehetséges -, milyen fájdalmat éreztem! Tompa levertségbe estem, a súlyos veszteség következtében szinte érzéketlenné váltam. Öt-hat napig ilyen állapotban voltam, nem akartam még táplálékot sem magamhoz venni, s azt hiszem, ha Escipión nincs, éhen haltam vagy megháborodtam volna. Ügyes titkárom azonban még fájdalmamat is kijátszotta azzal, hogy alkalmazkodott hozzá; sikerült lenyeletnie velem a húslevest, mert olyan bánatosan szolgált ki, mintha nem is azért akart volna megetetni, hogy életben maradjak, hanem azért, hogy bánatomat táplálja.
Ragaszkodó inasom még don Alfonsónak is írt, tájékoztatta, milyen szerencsétlenség ért, és milyen nyomorúságos állapotban vagyok. Ez a gyöngéd és együtt érző nagyúr, ez a nemes lelkű barát azonnal Liriasba utazott. Ma sem tudom meghatottság nélkül felidézni a pillanatot, amikor megláttam.
- Nem azért jöttem, kedves Santillanám - ölelt meg -, hogy vigasztalni próbáljam, hanem hogy önnel együtt sirassam meg Antoniát, mint ahogy ön is velem együtt siratná meg Serafinát, ha a Párkák elragadnák tőlem.
Csakugyan könnyek szöktek a szemébe, és együtt sóhajtozott velem. Bármennyire lesújtott is a bánat, mélységesen átéreztem a nagyúr jóságát.
Don Alfonso hosszas tárgyalást folytatott Escipiónnal, hogy miképpen kellene úrrá lenniök fájdalmam fölött. Abban állapodtak meg, hogy el kellene hagynom egy időre Liriast, ahol minden és mindig Antoniára emlékeztet. Erre don César fia azt javasolta, hogy menjek vele Valenciába, s titkárom olyan ügyesen támogatta e javaslatot, hogy végül is elfogadtam.
Escipiónt és feleségét otthagytam hát a kastélyban, ahol csakugyan fájdalmas volt tartózkodnom, s a kormányzóval együtt útra keltem. Valenciában don César és a menye mindent elkövetett, hogy feledtesse velem fájdalmamat, minden lehetséges módon megpróbáltak szórakoztatni, s ezzel némi megkönnyebbülést szerezni, de hiába volt minden igyekezetük, szomorúságomat nem tudták eloszlatni. Escipión nemkülönben mindent megtett, hogy nyugalmamat visszanyerjem, Liriasból gyakran fölment Valenciába, hogy megtudja, mi van velem, s aszerint, hogy éppen milyen állapotban talált, hol szomorúan, hol vidámabban tért haza. Örültem, hogy így viselkedik, javára tudtam be barátságának ezeket az igazán feltűnő megnyilvánulásait, s boldog voltam, hogy ilyen ragaszkodó inasom van.
Egy reggel rendkívül izgatottan toppant be a szobámba.
- Uram! Olyan hír terjedt el a városban, amely az egész birodalmat érinti. III. Fülöp állítólag meghalt, és a herceg lépett a trónra. Azt is beszélik - folytatta Escipión -, hogy Lerma kardinális megbukott, még azt is megtiltották neki, hogy az udvarban mutatkozzék, s jelenleg don Gaspar de Guzmán, Olivares grófja a miniszterelnök.
Magam sem tudom, miért, kicsit meghatódtam e híren. Escipión észrevette, s megkérdezte, nem érdekel-e a nagy változás.
- Ugyan, fiam, miért érdekelne - kérdeztem. - Otthagytam az udvart; akármilyen változás történik is ott, számomra teljesen közömbös.
- Korához képest túl keveset törődik a világ dolgaival - felelte. - Az ön helyében furdalna a kíváncsiság.
- Ugyan miféle kíváncsiság? - kérdeztem.
- Én, hitemre mondom, elmennék Madridba - felelte Escipión -, hadd lássam, emlékszik-e még rám az ifjú uralkodó. Ezt az örömöt megengedném magamnak.
- Értelek. Szeretnéd, ha visszatérnék az udvarba, hogy ismét szerencsét próbáljak, jobban mondva ismét kapzsi törtető legyen belőlem.
- Ugyan miért züllene el megint? - vágott vissza Escipión. - Bízzon jobban állhatatosságában, mint ahogy bízik! Kezeskedem önért. Kegyvesztettsége úgy kijózanította az udvarból, hogy nem kell többé semmi veszélytől tartania. Szálljon újból hajóra bátran, hiszen a tenger minden zátonyát ismeri.
- Hallgass, hízelgő! - kiáltottam föl mosolyogva. - Meguntad, hogy nyugodtan élek? Azt hittem, békességem fontosabb neked.
Mikor itt tartottunk a beszélgetésben, megérkezett don César és a fia. Megerősítették a hírt, hogy a király meghalt, s Lerma herceg kegyvesztett lett. Azt is elmondták, hogy a volt miniszterelnök hiába kért engedélyt, hogy Rómába utazhasson, nem kapta meg, ellenben utasították, hogy vonuljon vissza a deniai őrgrófságba. Aztán a két főúr - mintha csak összebeszélt volna titkárommal - azt tanácsolta, hogy utazzam Madridba, s jelenjek meg az új király előtt, hiszen ismer, sőt olyan szolgálatot tettem neki, amelyet az uralkodók rendszerint szívesen viszonoznak.
- Szerintem - jelentette ki don Alfonso - nem kétséges, hogy hálás lesz értük. IV. Fülöp föltétlenül lerója a volt trónörökös adósságait.
- Nekem is ez az előérzetem - mondta don César -, és azt hiszem, ha Santillana fölmegy az udvarba, az jó alkalom lesz arra, hogy magas állásba kerüljön.
- Őszintén szólva, nagy jó uraim - kiáltottam -, önök nem gondolják meg eléggé, mit mondanak! Ha önöket hallgatja az ember, azt hiszi, elég, ha fölmegyek Madridba, s már is rám bízzák a kincseskamra kulcsát[98], vagy kormányzói állást adnak. Csakhogy tévednek. Éppen ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy a király föl se figyel rám, ha megjelenek előtte. Ha óhajtják, megpróbálhatom, hogy kiábrándítsam önöket.
A Leyva uraságok szavamon fogtak, kénytelen voltam megígérni, hogy azonnal Madridba utazom. Mikor titkárom megtudta, hogy elszántam magam az utazásra, mérhetetlenül megörült. Azt hitte, hogy ha megjelenek az új uralkodó előtt, a király azon nyomban fölfedez a tömegben, és elhalmoz kitüntetésekkel meg ajándékokkal. Tündöklő délibábokkal áltatta magát, máris az állam legmagasabb pozícióiban látott, és képzeletben együtt emelkedett velem.
Elszántam hát magam, hogy visszatérek az udvarba, de egyáltalán nem abban a reményben, hogy megcsinálom a szerencsémet, csak azért, hogy eleget tegyek don César és fia óhajának, akik a fejükbe vették, hogy rövidesen az uralkodó kegyence leszek. Bevallom, titkon magam is szerettem volna megbizonyosodni felőle, hogy rám ismer-e az ifjú uralkodó. A kíváncsiság késztetett hát - s nem a remény vagy szándék, hogy bármiféle hasznot húzzak a királyváltozásból -, hogy Escipión kíséretében útra keljek Madridba, kastélyomat Beatriz, a kitűnő gazdasszony őrizetére bízva.
Don Alfonso két legjobb lovát adta kölcsön, hogy minél rövidebb ideig kelljen utaznunk, így aztán nem is egészen egy hét alatt Madridba érkeztünk. Hajdani fogadósomnál, Forerónál szálltunk meg, aki nagyon örült, hogy viszontlát.
Mivel azzal kérkedett, hogy mindenről tud, ami az udvarban és a városban történik, megkérdeztem tőle, mi újság.
- Sok minden - felelte. - III. Fülöp halála után a bíboros Lerma herceg barátai és párthívei mindent elkövettek, hogy őeminenciája miniszterelnök maradjon, erőfeszítéseik azonban hasztalannak bizonyultak. Olivares gróf diadalmaskodott. Spanyolország állítólag semmit sem veszít e cserén, mert az új miniszterelnök olyan rendkívül tehetséges, hogy akár az egész világot is képes volna elkormányozni. Adná Isten, hogy így legyen! Mindenesetre bizonyos - folytatta -, hogy a nép a lehető legjobb véleménnyel van képességeiről. Majd kiderül a későbbiekben, hogy Lerma herceg utódja jobb vagy rosszabb az elődjénél. - Forero egyre jobban belemelegedett, s tüzetesen beszámolt minden változásról, amely az udvarban történt, amióta Olivares kormányozza a monarchia hajóját.
Madridba érkezésem után két nappal ebéd után fölmentem a királyi palotába, s úgy helyezkedtem el, hogy a királynak el kellett haladnia mellettem, amikor bement a dolgozószobájába. Rám se nézett. Másnap megint ugyanoda álltam, de nem jártam több szerencsével. Harmadnap útközben rám pillantott, de láthatólag nem vontam magamra a figyelmét. Le is vontam a következtetést:
- Látod - mondtam Escipiónnak, aki elkísért -, a király nem ismert rám, vagy ha rám ismert is, eszében sincs fölújítani velem az ismeretséget. Azt hiszem, a legokosabb, ha visszatérünk Valenciába.
- Ne siessük el a dolgot, uram - felelte titkárom. - Ön jobban tudja, mint én, hogy az udvarban a sikernek a türelem az ára. Ne unja el a dolgot, jelenjen csak meg továbbra is az uralkodó előtt. Ha sokszor látja, önkéntelenül is figyelmesebben szemügyre veszi, s rá fog ismerni a közvetítőre, aki összehozta a szép Catalinával.
Nem akartam, hogy Escipión bármit is a szememre vethessen, három hétig folytattam ugyanezt a műveletet, és valóban elkövetkezett a nap, amikor az uralkodó fölfigyelt rám, és behívatott. Beléptem a dolgozószobájába, s kicsit zavarba jöttem, mikor négyszemközt találtam magam királyommal.
- Kicsoda ön? - kérdezte. - Ismerős az arca. Hol találkoztunk?
- Felség - feleltem remegve -, az a kitüntetés ért, hogy én vezettem egy éjszaka felségedet Lemos gróffal a...
- Ó! Már emlékszem - szakította félbe az uralkodó. - Ön volt Lerma herceg titkára, s ha nem tévedek, Santillana a neve. Nem felejtettem el, milyen buzgalommal állt a rendelkezésemre abból az alkalomból, s milyen csúnya fizetségben részesült fáradozásáért. Ugyebár börtönbe vetették az ügy miatt?
- Igen, felség - válaszoltam -, fél esztendőt töltöttem a segoviai börtönben. Felséged azonban volt olyan kegyes és kiszabadított.
- Azzal még nem róttam le az adósságomat Santillana iránt - felelte a király. - Nem elég, hogy szabadon bocsáttattam, elégtételt kell adnom a szenvedésekért is, amelyeken miattam ment keresztül.
Alig mondta ki e szavakat az uralkodó, Olivares gróf lépett a dolgozószobába. A kegyenceknek minden gyanús; Olivares elcsodálkozott, hogy egy idegent talált ott, s még nagyobb volt a meglepetése, amikor a király így szólt hozzá:
- Gróf úr, az ön kezébe teszem e fiatalember sorsát. Adjon neki valamilyen munkakört, s legyen gondja rá, hogy előrehaladjon.
A miniszter úgy tett, mintha örömmel fogadná a parancsot, de közben tetőtől talpig végigmért, s nagy zavarban volt, mert fogalma sem volt róla, hogy ki lehetek.
- Menjen, barátom - fordult felém az uralkodó, s intett, hogy távozzam. - A gróf úr módját fogja találni, hogy olyan munkakörben helyezze el, ahol nekem is s önnön érdekeinek is hasznára lehet.
Azonnal elhagytam a dolgozószobát, s odaléptem Coscolina fiához, aki határtalan izgalommal várt, nagyon kíváncsi volt rá, mit mondott a király. Mivel azonban látta rajtam az elégedettséget, így szólt:
- Ha a szemem nem csal, nem megyünk vissza Valenciába, hanem az udvarban maradunk.
- Könnyen lehetséges - feleltem, s beszámoltam neki az uralkodóval folytatott rövid beszélgetésemről. Escipión el volt ragadtatva.
- Drága gazdám - szólalt meg túláradó örömmel -, ugye máskor is hallgatni fog rám? Vallja be, hogy most már nem veszi rossz néven, amiért rábeszéltem erre a madridi utazásra. Már látom is, hogy magas pozícióba kerül: ön lesz Olivares gróf Calderónja[99].
- Arra igazán nem vágyom - vágtam a szavába. - Egy ilyen állásban lévő embert túl sok kelepce vesz körül, nem pályázom efféle tisztségre. Olyan munkakört szeretnék, ahol nincs lehetőségem igazságtalanságokat művelni, sem az uralkodó kegyeivel üzérkedni szégyentelenül. Azok után, ahogy annak idején kegyenc voltomat kihasználtam, nem vigyázhatok eléggé, hogy hatalmába ne kerítsen a kapzsiság és a becsvágy.
- Bízza csak rá a miniszterre, uram - felelte erre titkárom. - Bizonyára olyan álláshoz juttatja, amelyben becsületes ember maradhat.
Nem annyira kíváncsiságból, mint inkább Escipión sürgetésére már másnap jelentkeztem Olivares grófnál, méghozzá napkelte előtt, mert megtudtam, hogy mind nyáron, mind télen kora hajnalban, gyertyafénynél fogadja azokat, akik kihallgatást kérnek tőle. Szerényen meghúzódtam a terem egyik sarkában, onnan vettem alaposan szemügyre a grófot, amikor megjelent, mert a király dolgozószobájában nem nagyon néztem meg. A közepesnél magasabb termetű volt, s országunkban, ahol ritka az olyan ember, aki nem sovány, nyugodtan lehetett kövérnek nevezni. Úgy fölhúzta a vállát, hogy azt hittem, púpos, pedig nem volt az; rendkívül nagy feje a mellére csuklott, a haja sima volt és fekete, arca hosszúkás, bőre olajszínű, szája beesett, hegyes álla erősen előreugrott.
Mindent összevéve nem volt valami szép férfinak mondható, mivel azonban azt hittem, hogy jóindulattal viseltetik irányomban, én is jóindulattal néztem, és rokonszenvesnek találtam. Tény, hogy mindenkit nyájasan és jóindulattal fogadott, kegyesen vette át a kérvényeket, egyszóval, kedvező benyomást keltett. De mikor rám került a sor, s előbbre léptem, hogy üdvözöljem és bemutatkozzam, zord, fenyegető pillantással mért végig, még csak meg sem hallgatott, hanem hátat fordított, és visszament a dolgozószobájába. Most már sokkal rútabbnak láttam a főurat, mint valójában volt, a goromba fogadtatástól szédülten támolyogtam ki a teremből, s nem tudtam, mit gondoljak.
Escipión a kapuban várt.
- Tudod-e - kérdeztem -, milyen fogadtatásban részesültem?
- Nem - felelte -, de nem nehéz kitalálni. A miniszter, eleget akarván tenni az uralkodó óhajának, kétségtelenül valamilyen tekintélyes állást ajánlott föl önnek.
- Hát nagyon tévedsz! - válaszoltam, s elmondtam, hogyan fogadott a miniszter. Escipión figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:
- Elképesztő! A gróf nyilván nem ismerte meg, vagy összetévesztette valakivel. Tanácsolom, hogy keresse föl újra, bizonyos vagyok benne, hogy szívesebben fogja fogadni.
Követtem titkárom tanácsát, másodszor is a miniszter elé járultam, de még ridegebben elintézett, mint első ízben: mikor rám nézett, összevonta a szemöldökét, mintha undorodna tőlem, aztán levette rólam a tekintetét, és szó nélkül eltávozott.
Ez az eljárás vérig sértett, s erős kísértést éreztem, hogy azonnal visszatérjek Valenciába. Escipión azonban tiltakozott, képtelen volt beletörődni, hogy le kell mondania szép reményeiről.
- Hát nem látod - kérdeztem -, hogy a gróf el akar távolítani az udvarból? Látta, hogy az uralkodó jóindulattal viseltetik irányomban, s ez elég ahhoz, hogy egy kegyencben fölébredjen az ellenszenv valaki iránt. Engednünk kell, fiam, egy ilyen hatalmas és félelmetes ellenség előtt önként meg kell hajolnunk.
- Én nem adnám föl ilyen könnyen a harcot, uram! - jelentette ki Escipión, aki nagyon dühös volt Olivares grófra. - Sőt: magyarázatot követelnék a sértő fogadtatásra. Elmennék a királyhoz, s elpanaszolnám neki, hogy a miniszter semmibe veszi, hogy beajánlotta nála.
- Nem jó tanács - válaszoltam. - Ha ilyen óvatlan lépést tennék, hamarosan megbánnám. Azt se tudom, nem veszélyes-e a városban tartózkodnom.
E szavakra titkárom megadta magát, s belátva, hogy olyasvalakivel van dolgunk, akinek a jóvoltából könnyen viszontláthatjuk a segoviai börtönt, osztozott rettegésemben. Többé nem tiltakozott ellene, hogy elhagyjuk Madridot, s elhatároztam, hogy már másnap el is utazom.
Útban a fogadó felé összetalálkoztam hajdani barátommal, don Baltasar de Zúñiga háznagyával, José Navarróval. Néhány pillanatig haboztam, ne csináljak-e úgy, mintha nem vettem volna észre, vagy menjek oda hozzá és kérjek bocsánatot, amiért olyan csúnyán bántam vele. Az utóbbit választottam. Köszöntöttem Navarrót, s szerfölött udvariasan hozzáléptem:
- Megismer? - kérdeztem. - Hajlandó szóba állni egy nyomorulttal, aki hálátlansággal viszonozta az ön jóságát?
- Szóval beismeri, hogy nem a legszebben bánt velem.
- Be - feleltem -, s jogában áll szemrehányásokkal elhalmozni, megérdemlem, bár eléggé megbüntetett már bűnömért a nyomában következő lelkifurdalás.
- Mivel ön megbánta, amit tett - ölelt át Navarro -, én is elfelejtem.
Én is magamhoz öleltem Josét, s ismét úgy szerettük egymást, mint régen.
Tudott róla, hogy bebörtönöztek és tönkrementem, de hogy utána mi minden történt velem, arról nem tudott. Elmondtam: elmeséltem a királlyal folytatott beszélgetésemet is; azt sem hallgattam el, milyen barátságtalanul fogadott a miniszter, s hogy vissza szándékozom térni magányomba.
- Isten őrizz, hogy elmenjen! - kiáltotta. - Ha egyszer az uralkodó barátságos volt önhöz, ki kell használnia. Magunk közt szólva, Olivares gróf kicsit szeszélyes és különc ember. Néha - most is - felháborító módon tud viselkedni, s csak ő tudja, miért ilyen bogaras. Egyébként akármi legyen is az oka, hogy barátságtalanul fogadta önt, tartson ki makacsul. A miniszter nem akadályozhatja meg, hogy önnek hasznára legyen az uralkodó jóindulata, efelől én kezeskedem. Még ma este megemlítem a dolgot gazdámnak, señor don Baltasar de Zúñigának. Unokatestvére Olivares grófnak, s megosztja vele a kormányzás gondjait.
Ezek után Navarro megkérdezte, hol lakom, és búcsút vettünk egymástól.
De hamarosan újból viszontláttuk egymást. Navarro már másnap fölkeresett.
- Már van pártfogója, señor Santillana - mondta. - Gazdám hajlandó támogatni önt. Annyi jót mondtam uraságodról, hogy megígérte, szól az ön érdekében unokaöccsének, Olivares grófnak. Egészen bizonyosan sikerül rávennie, hogy fogadja önt szívesebben. Merem állítani, hogy számíthat rá.
Navarro barátom nem elégedett meg félmunkával: két nap múlva be is mutatott don Baltasarnak, aki igen nyájasan a következőket mondta:
- Señor Santillana, az ön José barátja olyan dicshimnuszokat zengett önről, hogy elhatároztam: a pártfogásomba veszem.
Mélyen meghajoltam don Zúñiga előtt, s azt feleltem, hogy Navarro egy életre lekötelezett, amikor megnyerte számomra annak a miniszternek a pártfogását, akit joggal neveznek a minisztertanács fáklyájának. A hízelgő válaszra don Baltasar mosolyogva vállon veregetett, és azt mondta:
- Már holnap nyugodtan jelentkezzék Olivares grófnál, nem fog csalódni.
Tehát harmadszor is megjelentem a miniszterelnök előtt, aki fölismert a tömegben, s mosolygós pillantást vetett rám. Jó előjelnek tekintettem. "Minden rendben - gondoltam -, a nagybácsi észre térítette unokaöccsét." Most már barátságos fogadtatásra számítottam, és várakozásom teljesült is. Miután a gróf mindenkivel végzett, aki audienciára jelentkezett nála, engem bevezetett a dolgozószobájába, és barátságosan így szólt:
- Bocsáss meg, Santillana barátom, hogy tréfából zavarba hoztalak. Élveztem, hogy nyugtalankodsz, meg akartam győződni felőle, hogy elég okos vagy-e, látni akartam, hogy rosszkedvedben mit csinálsz majd. Bizonyára azt hitted, hogy nem tetszel nekem, pedig épp az ellenkezője igaz. Be kell vallanom, fiam, hogy nagyon is kedvemre való legény vagy. Igen, Santillana, tetszel nekem, s ha uram és királyom nem utasított volna is, hogy gondoskodjam előmeneteledről, akkor is megtenném puszta rokonszenvből. Másfelől nagybátyám, don Baltasar de Zúñiga is megkért - márpedig tőle semmit sem tudnék megtagadni -, hogy úgy tekintselek, mint akinek a sorsa érdekli. Ennél jobb ajánlás nem kell, hogy szolgálatomba fogadjalak.
Szavai olyan nagy hatással voltak rám, hogy egészen megzavarodtam. A miniszter lába elé borultam, ő azonban felszólított, hogy álljak föl, és így folytatta:
- Gyere vissza ebéd után, és keresd az intézőmet. Ő majd közli veled utasításaimat.
E szavak után őexcellenciája elhagyta dolgozószobáját, elment misét hallgatni, mint mindennap az audiencia végeztével. Mise után a király reggeli fogadására ment.
NEGYEDIK FEJEZET
Gil Blas megszeretteti magát Olivares gróffal
Persze hogy ebéd után újra elmentem a miniszterelnökhöz, s megkerestem az intézőjét, don Raimundo Caporist. Alig ejtettem ki a nevem, nagy tisztelettel üdvözölt.
- Szíveskedjék követni, señor - szólított föl. - Megmutatom, melyik lesz a lakosztálya a palotában.
Azzal egy kis lépcsőn egy öt-hat szobából álló lakosztályba vezetett, a palota egyik szárnyának második emeletén. A szobák elég szerényen voltak bebútorozva.
- Ezt a lakást jelölte ki az ön számára őexcellenciája. Ezenkívül reggel, délben és este hat személyre teríttethet ugyancsak őexcellenciája költségére. Őexcellenciája tulajdon személyzete szolgálja ki, s állandóan rendelkezésére áll egy hintó. De ez még nem minden - tette hozzá. - Őexcellenciája nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy úgy bánjak önnel, mintha a Guzmán család tagja volna.
"Mi az ördögöt jelenthet ez? - tűnődtem magamban. - Minek tulajdonítsam e kitüntető kegyet? Nincs vajon valami rosszmájúság a dologban? Nem szórakozni akar megint a miniszter úr, hogy ilyen megtisztelő bánásmódban részesít? Alighanem erről van szó. Végtére is miért bánna így velem a spanyol monarchia miniszterelnöke?" Miközben kétség s remény közt hányódva töprengtem, s sehogy se tudtam dönteni, megjelent egy apród, és közölte, hogy a gróf kéret. Azon nyomban őexcellenciájához siettem; egyedül volt a dolgozószobájában.
- Nos, Santillana, meg vagy elégedve a lakosztályoddal no meg az utasításokkal, amelyeket don Raimundo kapott? - kérdezte.
- Úgy érzem, excellenciád túlzásba viszi a jóságot - feleltem -, s csak félve merem mindezt elfogadni.
- Miért? - kérdezte. - Hát lehet túlzásba vinni a jóságot olyasvalakivel szemben, akit maga a király bízott a gondjaimra? Semmi esetre sem. Csak a kötelességem teljesítem, amikor ilyen kitüntetően bánok veled. Ne csodálkozz hát semmin, amit érted teszek. Számíthatsz rá, hogy ha hozzám is úgy ragaszkodsz, ahogy Lerma herceghez ragaszkodtál, biztosítva van a jövőd, fényes pályát fogsz befutni.
- De ha már Lerma hercegről van szó - folytatta -, azt mondják, igen bizalmas viszonyban voltál vele. Szeretném tudni, hogyan ismerkedtetek meg, s milyen munkakört bízott rád a miniszter. Ne hallgass el semmit, őszinte beszámolót kérek.
Eszembe jutott, milyen zavarban voltam, amikor hasonló helyzetbe kerültem Lerma herceggel, s hogyan vágtam ki magam belőle. Megint ezt a módszert alkalmaztam, ugyancsak nagy sikerrel. Vagyis az elbeszélés során az előnytelen részleteket szépítettem egy kicsit, s azon események fölött, amelyek nem váltak volna dicsőségemre, könnyedén átsiklottam. Még Lerma hercegről is óvatosan nyilatkoztam, noha alighanem nagyobb örömet szereztem volna hallgatómnak, ha nem kímélem. De ami don Rodrigo de Calderónt illeti, neki aztán nem irgalmaztam. Tüzetesen beszámoltam róla, milyen jó üzleteket csinált a tiszti rangok, különféle javadalmak és kormányzóságok áruba bocsátásával.
- Amit Calderónról mondasz - szólt közbe a miniszter -, egybevág azokkal a feljelentésekkel, amelyeket nálam benyújtottak ellene, s amelyek még súlyosabb vádpontokat is tartalmaznak. Rövidesen megindul ellene a bírósági eljárás, s ha azt kívánod, hogy kitörje a nyakát, azt hiszem, óhajod teljesül.
- Nem kívánom a halálát - feleltem -, noha nem rajta múlott, hogy jómagam nem pusztultam ott a segoviai börtönben, ahol őmiatta raboskodtam elég sokáig.
- Hogyhogy? - kérdezte csodálkozva őexcellenciája. - Don Rodrigo miatt zártak börtönbe? Erről nem is tudtam. Don Baltasar, akinek Navarro mesélte el a históriádat, nekem azt mondta, hogy a megboldogult király záratott be büntetésül, mert éjszakánként valami kétes helyre vitted Spanyolország trónörökösét. Többet azonban nem tudok a dologról, s el sem tudom képzelni, milyen szerepet játszhatott ebben a darabban Calderón.
- A sértett szerelmesét, aki bosszút áll - feleltem. Azzal részletesen elmeséltem az esetet, amelyet őexcellenciája olyan mulatságosnak talált, hogy bármily komoly volt is, nem tudta megállni, hogy ne kacagjon rajta, még a könnye is kicsordult. Catalinán, aki hol az unokahúg, hol az unoka szerepét játszotta, éppoly remekül mulatott, mint azon a szerepen, amelyet Lerma herceg játszott a dologban.
Mikor befejeztem az elbeszélést, a gróf elbocsátott, mondván, hogy másnap már lesz munkám is. Azon nyomban a Zúñiga-palotába rohantam, hogy megköszönjem don Baltasarnak a közbenjárását, José barátomnak pedig beszámoljak a miniszterelnökkel folytatott beszélgetésemről és őexcellenciája irántam tanúsított jóindulatáról.
Mikor találkoztam Joséval, izgatottan közöltem vele, hogy rengeteg a mondanivalóm. Erre bevitt egy félreeső szobába, ahol tájékoztattam a dolgokról, s megkérdeztem, mi a véleménye arról, amit mondtam.
- Azt hiszem, hamarosan magasra ível a pályája - felelte José. - Minden önnek kedvez: sikerült megnyernie a miniszterelnök tetszését, én pedig megteszem önnek ugyanazt a szívességet, amelyet nagybátyám, Melchior de la Ronda tett, amikor ön a granadai érsek szolgálatába lépett, s ami szintén nem csekélység. Nagybátyám megtakarította önnek a fáradságot, hogy tanulmányoznia kelljen a főpapot és az érsekség főtisztviselőit, mert föltárta ön előtt mindnyájuk jellemét. Szeretném követni a példáját, s megismertetni önnel a grófot, a feleségét és egyetlen leányukat, doña María de Guzmánt.
Kezdjük a miniszterrel: eleven eszű, könnyen átlát a dolgokon, nagy terveket tud kigondolni. Egyetemes tudású embernek tartja magát, mivel minden tudományhoz ért egy kicsit, és szent meggyőződése, hogy mindenben tud dönteni. Azt hiszi magáról, hogy kiváló jogász, nagy hadvezér és agyafúrt politikus. Ráadásul makacsul kitart a nézetei mellett, s mások véleményét nem fogadja el, mert még a látszatát is kerülni akarja, hogy bárkinek a tudása előtt meghajol. Magunk között szólva, e hibájának furcsa következményei lehetnek, amelyektől isten óvja a monarchiát! Hozzá kell még tennem, hogy a minisztertanácsban ékesszólásával tűnik ki, s ha nem akarná stílusát a homály és túlzott keresettség révén méltóságteljesebbé tenni, írni is éppoly szépen tudna, mint beszélni. Különc észjárása van, s mint ahogy - azt hiszem - említettem már, szeszélyes és állhatatlan. Ennyit az eszét illetően. Most nézzük a szívét. Nagylelkű és jó barát. Állítólag bosszúálló, de hát melyik spanyol nem az? Ezenfölül hálátlansággal is vádolják, ugyanis száműzte Uzeda herceget és fráter Luis Aliagát, akiknek állítólag nagymértékben lekötelezettje volt, de ezt is meg kell neki bocsátani, mert a miniszterelnöki tiszt fölment a hála kötelezettsége alól.
Olivares grófné, azaz doña Iés de Zúñiga e Velasco, az a fajta hölgy - folytatta José -, akinek tudtommal egyetlen hibája van: ha sikerül kieszközölnie valakinek valamit, drága pénzért adja el. Ami doña María de Guzmánt illeti, ma kétségtelenül ő a legjobb parti egész Spanyolországban. Egyébként tökéletes teremtés, apja bálványozza. Ehhez tartsa magát: udvaroljon a két hölgynek és mutasson Olivares gróf iránt még nagyobb ragaszkodást, mint amilyennel Lerma herceg iránt viseltetett, mielőtt Segoviába került volna. Akkor aztán majd elhalmozzák kitüntetésekkel, és gazdag ember lesz.
Azt tanácsolom továbbá - folytatta José -, hogy időnként tegye tiszteletét gazdámnál, don Baltasarnál. Noha előmenetele érdekében nincs többé szüksége rá, ne hanyagolja el mégse. Igen jó véleménnyel van önről, őrizze hát meg becsülését és barátságát, alkalomadtán még hasznára lehet.
- A nagybácsi és az unokaöcs együtt kormányozza Spanyolországot. Nincs-e köztük féltékenység? - kérdeztem Navarrótól.
- Nincs - felelte. - Sőt: a lehető legtökéletesebb köztük az egyetértés. Don Baltasar nélkül Olivares gróf valószínűleg nem lenne ma miniszterelnök, mert III. Fülöp halála után a Sandoval család[100] valamennyi barátja és párthíve élénk tevékenységbe kezdett részben a bíboros, részben a fia érdekében. Gazdám azonban, aki a legravaszabb udvaronc, valamint a gróf, aki semmivel sem kevésbé ravasz nála, keresztülhúzták számításaikat, s olyan okos lépéseket tettek a miniszterelnökség elnyerése érdekében, hogy diadalt arattak vetélytársaik fölött. Mikor Olivares grófból miniszterelnök lett, bevonta nagybátyját, don Baltasart a kormányzásba: rábízta a külügyeket, s önmagának a belügyeket tartotta fönn, vagyis a két nagyúr még szorosabbra fűzte a barátságot, amely az egyazon vérből származó embereket természettől fogva összeköti. Egymástól teljesen függetlenek, de véleményem szerint változatlan egyetértésben élnek.
Így folyt le Joséval való beszélgetésem, amelyből elhatároztam, hogy hasznot fogok húzni, aztán fölkerestem don Zúñigát, hogy megköszönjem irántam tanúsított jóindulatát. Nagyon udvariasan azt felelte, hogy ezentúl is minden alkalmat meg fog ragadni, ha módjában lesz szolgálatomra lenni, nagyon örül, hogy elégedett vagyok unokaöccsével, akivel - biztosított róla - még beszélni fog az érdekemben, mert legalább ezzel meg akarja mutatni, hogy szívén viseli érdekeimet, s hogy nem is egy pártfogóm van, hanem kettő. Így történt, hogy don Baltasarnak - Navarro iránt érzett barátságából - szívügyévé lett a pályafutásom.
Még aznap este otthagytam a fogadót, és átköltöztem a miniszterelnöki palotába. Ott is vacsoráztam a lakosztályomban Escipión társaságában. Érdemes lett volna látni viselkedésünket. Mindkettőnket a palota személyzete szolgált ki. Lehetséges, hogy a vacsora alatt, miközben mi igyekeztünk minél méltóságteljesebben viselkedni, nagyokat nevettek magukban, hogy a kapott parancs szerint tisztelettel kell bánniok velünk. Miután leszedték az asztalt és eltávoztak, titkárom nem fegyelmezte tovább magát, s jókedve és reményei sugallatára tömérdek bolondságot összebeszélt. Ami engem illet, annak ellenére, hogy ragyogó helyzetemtől határozottan el voltam ragadtatva, nem akartam elvakíttatni magam tőle. Így aztán lefekvés után nyugodtan aludtam, nem engedtem át magamat a kellemes gondolatoknak, amelyek foglalkoztathattak volna. A becsvágyó Escipión viszont alig pihent valamit. Az éjszaka felét azzal töltötte, hogy gondolatban egész vagyont gyűjtött hozományul Serafina lánya számára.
Másnap reggel alig készültem el az öltözködéssel, őexcellenciája máris hívatott. Azon nyomban meg is jelentem nála.
- Nos, Santillana, lássuk, mit tudsz! - kezdte. - Azt mondtad, hogy Lerma herceg veled fogalmaztatta meg írásait. Nos, számomra is kellene fogalmazni egyet, ezt szántam neked próbául. Elmondom, miről van szó, hallgass meg figyelmesen: egy olyan írásművet kellene fogalmazni, amely megnyeri a közvéleményt kormányomnak. Titkon már elhíreszteltem, hogy az ország belügyeit a lehető legnagyobb rendetlenségben találtam, most pedig arról van szó, hogy az udvar és a város elé kell tárni, milyen nyomorúságos helyzetbe süllyedt a monarchia. Olyan képet kell festened erről, amely meghökkenti a népet, és elveszi a kedvét, hogy elődömet visszasírja. Aztán magasztalnod kell az intézkedéseket, amelyeket eddig tettem annak érdekében, hogy királyunk dicsőségesen uralkodhasson, az ország fölvirágozzék, s minden alattvaló tökéletesen boldog legyen.
Ezzel őexcellenciája a kezembe nyomott egy papírt, amelyre mindaz föl volt jegyezve, amivel joggal vádolhatták az előző kormányt. Még mindig emlékszem rá, hogy a jegyzék tíz vádpontot tartalmazott, s a legjelentéktelenebb is alkalmas volt rá, hogy rémületbe ejtse a derék spanyolokat. Aztán őexcellenciája bevezetett dolgozószobámba, amely szomszédos volt az övével, magamra is hagyott, hogy nyugodtan ügyködhessem. Nekifogtam hát, hogy legjobb képességem szerint megfogalmazzam az emlékiratot. Először leírtam, milyen kétségbeejtő helyzetben van az ország: pénzét eltékozolták, a királyi jövedelmeket bérbe adták a miniszterelnök párthíveinek, tönkretették hajóhadát. Aztán fölsoroltam, milyen hibákat követett el az előző kormány az állam vezetésében, a várható súlyos következményekkel együtt. Szóval, úgy állítottam be a dolgot, hogy a monarchia veszélyben van, és olyan erélyesen bíráltam az előző kormányt, hogy emlékiratomból az derült ki: Lerma herceg bukása nagy szerencse egész Spanyolország számára. Az igazat megvallva, annak ellenére, hogy nem éreztem bosszúvágyat a főúr ellen, mégsem esett rosszul, hogy megtehettem neki ezt a szívességet. Lám, ilyen az ember!
Végezetül - miután ijesztő képet festettem a Spanyolországot fenyegető bajokról - megnyugtattam a kedélyeket: igen ügyesen szép reményeket ültettem a nép szívébe a jövőt illetően. E célból úgy beszéltettem Olivares grófot, mintha az ég küldte volna mentőangyalként az ország üdvére, és fűt-fát ígértettem vele. Egyszóval, olyan jól megértettem az új miniszterelnök szándékait, hogy láthatólag megdöbbent, amikor művemet végigolvasta.
- Nem hittem volna, Santillana - jegyezte meg utána -, hogy képes vagy ilyen írást megfogalmazni. Tudod, hogy államtitkárhoz méltó munkát végeztél? Most már nem csodálom, hogy Lerma herceg igénybe vette íráskészségedet. Stílusod tömör, sőt elegáns, csak kissé túl természetesnek találom.
Azzal rámutatott, hogy fogalmazványom mely részei nem tetszenek neki, e részeket át is fogalmazta, s javításaiból rájöttem, hogy - miként Navarro megmondta - kedveli a homályos, keresett kifejezéseket. Mindamellett, noha választékosságra, jobban mondva modoros stílusra törekedett, fogalmazványom kétharmad részét megtartotta, s hogy megmutassa, milyen elégedett művemmel, ebéd után háromszáz pisztolt küldött don Raimundóval.
A miniszter e jótéteménye ismét alkalmat adott rá Escipiónnak, hogy kifejezhesse szerencsekívánatait, hogy feljöttem az udvarba. Nem is mulasztotta el.
- Láthatja - jelentette ki -, hogy a sorsnak nagy tervei vannak uraságoddal. Még most is bánja, hogy búcsút mondott a magánynak? Éljen Olivares gróf! Új gazdája nagymértékben különbözik elődjétől. Lerma herceg hónapokig hagyta egyetlen pisztol nélkül kínlódni, jóllehet ön odaadó híve volt, a gróf pedig máris olyan nagy jutalomban részesíti, amilyet csak hosszú szolgálat után remélhetett volna. Nagyon szeretném - tette hozzá -, ha a Leyva uraságok tanúi lehetnének az ön szerencséjének, vagy legalábbis tudnának róla.
- Ideje tájékoztatnunk őket - feleltem. - Éppen erről akartam beszélni veled. Bizonyos vagyok benne, hogy rendkívül türelmetlenül várják, hogy hírt kapjanak rólam, én azonban nem akartam üzenni nekik, amíg biztos állásom nem volt, mert nem értesíthettem őket, hogy az udvarban maradok-e vagy sem. De most már tudom, mihez tartsam magam, s amikor csak akarsz, elutazhatsz Valenciába, hogy tájékoztasd a két uraságot jelenlegi helyzetemről, amelyet az ő művüknek tekintek, hiszen nem vitás, hogy nélkülük soha nem szántam volna el magam, hogy Madridba utazzam.
- Hát ha ez a helyzet - kiáltott föl Coscolina fia -, don César és don Alfonso rövidesen értesülni fog róla, hogy állnak jelenleg az ügyei. Hogy fognak örülni, ha elmesélem nekik a történteket! Miért is nem vagyok máris Valenciában! De néhány nap múlva ott leszek! Don Alfonso két lova teljesen útra készen áll. Őexcellenciája egyik inasával indulok útnak. Azonfölül, hogy kellemesebb lesz kettesben utaznom, köztudomású, hogy egy miniszterelnökségi libéria láttán mindenki ámulatba esik.
Titkárom együgyű hiúsága akaratlanul is mosolyra késztetett, mindazonáltal - valószínűleg még nála is hiúbb lévén - hagytam, csináljon, amit akar.
- Indulj és gyere vissza minél hamarabb - mondtam -, mert még egy megbízásom van számodra. Szeretnélek Asturiába küldeni, pénzt kell vinned anyámnak. Hanyagságból nem juttattam el hozzá az ígért időben a száz pisztolt, pedig megfogadtad, hogy magad viszed el neki. Az ilyen ígéretnek szentnek kellene lennie egy fiú részéről, szemrehányást is teszek magamnak pontatlanságom miatt.
- Igaza van, uram - felelte Escipión -, restellem is magam, hogy nem emlékeztettem rá. De türelem: legkésőbb hat héten belül számot adok önnek mindkét megbízatásom teljesítéséről. Megviszem üzenetét a Leyva uraságoknak, bekukkantok a kastélyba, és elmegyek Oviedo városába is, pedig lakóinak háromnegyed részét és a maradék felét is a pokolba kívánom, valahányszor eszembe jut.
Leszámoltam hát Coscolina fiának markába a száz pisztolt anyámnak, s még százat neki magának, mert azt akartam, hogy a hosszú utat anyagi gondok nélkül tehesse meg.
Escipión elindulása után néhány nappal őexcellenciája kinyomatta röpiratunkat. Mihelyt megjelent, úgyszólván egész Madrid erről beszélt. A nép, amely mindig szereti az újdonságokat, el volt ragadtatva az írásműtől; a kincstár kiürülése, amely élénk színekkel volt ecsetelve benne, haragra ingerelte Lerma herceg iránt, s ha nem is mindenki örült a volt minisztert ért döféseknek, sokan akadtak, akik helyeselték. Ami pedig Olivares grófnak a röpiratban kinyomatott nagyszerű ígéreteit illeti - például, hogy az állami kiadásokról józan gazdaságpolitikával gondoskodik, az alattvalók megterhelése nélkül -, minden állampolgárt elvakítottak, s jó véleményük, amelyet már addig is tápláltak a miniszter képességei iránt, olyannyira megszilárdult, hogy az egész város dicshimnuszokat zengett róla.
A miniszter boldog volt, hogy művével, amellyel csupán a közvélemény rokonszenvét óhajtotta elnyerni, sikerült elérnie célját, most már valóban ki is akarta érdemelni ezt a rokonszenvet valamilyen dicséretes s egyszersmind a királynak is hasznos cselekedettel. E célból Galba császár ötletéhez folyamodott, aki visszafizettette az államügyek intézése közben Isten tudja, mi módon meggazdagodott magánosok nyereségét. Miután kipréselte e piócákból a vért, amelyet magukba szívtak, s megtöltötte vele a király kincstárát, elhatározta, hogy a pénzt meg is őrzi, mégpedig oly módon, hogy minden járadékot beszüntetett, a magáét is beleértve, az uralkodó adományozta kegydíjakkal együtt. Hogy terve sikerüljön - amihez meg kellett változtatnia a kormányzás egész eddigi módszerét -, megbízott egy újabb röpirat megfogalmazásával. Elmondta, mi és hogyan legyen benne, aztán azt ajánlotta, hogy tőlem telhetőleg emelkedjek fölébe stílusom szokásos egyszerűségének, és írjak választékosabban megfogalmazott mondatokat.
- Értem, kegyelmes uram - feleltem -, ha excellenciád fényt és pompát óhajt, meglesz.
Bezárkóztam ugyanabba a dolgozószobába, ahol az előző röpiratot fogalmaztam, fölidéztem magamban a granadai érsek ékesszóló géniuszát, s hozzákezdtem az íráshoz.
Azzal kezdtem, hogy a királyi kincstárban lévő pénzt gondosan meg kell őrizni, s csupán a monarchia szükségleteire szabad fordítani, mivel szent kincs, amellyel féken tarthatjuk Spanyolország ellenségeit. Aztán megnyugtattam az uralkodót - ugyanis neki szólt a röpirat -, hogy a kincstári bevételek terhére adományozott kegydíjak és jutalmak megszüntetésével nem fosztja meg magát az örömtől, hogy kegyeire érdemes alattvalóit megjutalmazhassa, hiszen módjában van komoly ajándékokat adni nekik, anélkül, hogy kincstárához nyúlna: egyeseket kinevezhet alkirályokká, kormányzókká, a lovagrendek vagy a hadsereg tagjaivá, másoknak parancsnoki címeket, nyugdíjakat, tisztviselői rangokat adhat, s végezetül mindenféle jótéteményben részesítheti azokat, akik az egyháznak és a vallásnak szentelték életüket.
Ez az emlékirat, amely sokkal hosszabb volt, mint az első, csaknem három napomat vette igénybe, szerencsére azonban megnyerte gazdám tetszését, aki - látva, hogy stílusa dagályos, és tele van metaforákkal - dicséretekkel halmozott el.
- Nagyon elégedett vagyok műveddel - mutatott a legfellengzősebb részekre -, ezek itt igazán ügyes mondatok. Csak rajta, barátom, már látom, hogy nagy hasznodat fogom venni.
De jóllehet elárasztott dicséretekkel, mégiscsak belejavított a röpiratba. Beleírta saját gondolatait is, s végül olyan ékesszóló írásmű lett belőle, hogy a király és egész udvara el volt ragadtatva tőle. Megnyerte a város tetszését is, mindenki bízott a jövőben, s azzal áltatta magát, hogy egy ilyen nagyszerű miniszterelnök vezetésével a birodalom ismét visszanyeri régi fényét. Mikor őexcellenciája látta, hogy milyen nagy megbecsülést szerzett neki ez írásmű, szerette volna, ha azért a szerepért, amelyet én játszottam a dologban, én is részesülök valamiféle jutalomban; a kasztíliai parancsnokság jövedelmének terhére ötszáz tallér kegydíjat adományozott nekem. Úgy éreztem, hogy ezzel tisztességesen megfizette munkámat, s már csak azért is örültem a pénznek, mert könnyen kerestem ugyan, de nem becstelenül.
Semmi sem szerzett nagyobb örömet őkegyelmességének, mint az, ha értesült róla, hogyan vélekednek Madridban kormányzati módszereiről. Mindennap megkérdezett, mit beszélnek róla az emberek. Még külön besúgói is voltak, akik jó pénzért pontosan jelentettek neki mindent, ami a városban történt. Beszámoltak a legjelentéktelenebb beszélgetésekről is, amelyeknek fültanúi voltak, s minthogy megkövetelte tőlük, hogy legyenek őszinték, olykor sérelem esett a hiúságán, hiszen a nép nem tesz lakatot a szájára, és nem tisztel semmit.
Mikor észrevettem, mennyire szereti a gróf a jelentéseket, ebéd után magam is útnak indultam, végigjártam a nyilvános helyeket, és ahol csak alkalmam adódott rá, beszédbe elegyedtem a derék polgárokkal. Ha a kormány került szóba, különös figyelemmel hallgattam meg őket, s ha olyasmit mondtak, ami megérdemelte, hogy őexcellenciája tudomást szerezzen róla, nem mulasztottam el közölni vele. De meg kell jegyeznem, hogy soha olyasmit nem jelentettem neki, aminek nem örült volna. Úgy éreztem, hogy egy magafajta emberrel így kell eljárnom.
Egyszer, amikor éppen hazatérőben voltam egy ilyen kirándulásról, elhaladtam egy kórház kapuja előtt. Kedvem támadt benézni. Végigjártam két-három fekvő beteggel teli termet, s mindent alaposan szemügyre vettem. A szerencsétlenek közt, akiket őszinte szánalommal néztem, észrevettem valakit, aki nagyon meghökkentett; az volt az érzésem, hogy Fabricio az, földim és hajdani cimborám. Hogy közelebbről is megnézzem, az ágyához léptem; s miután már nem kételkedhettem abban, hogy csakugyan Núñez, a költő, néhány pillanatig szótlanul álltam és néztem. Ő is felismert, s ugyanúgy szemügyre vett. Aztán megtörtem a csendet.
- Hihetek a szememnek? - kérdeztem. - Csakugyan Fabricióval kell itt találkoznom?
- Bizony vele - felelte ridegen. - Amióta nem láttuk egymást, szakadatlanul írással foglalkoztam, írtam regényeket, színdarabokat és mindenféle egyéb irodalmi művet. S a végén ide kerültem a kórházba.
Önkéntelenül elnevettem magam e szavakra, de még inkább a komoly ábrázatra, amellyel e szavakat kísérte.
- Ejha! - kiáltottam föl. - Tehát ide juttatott a múzsád? Mondhatom, csúnya tréfát űzött veled.
- Bizony, ez a ház gyakran szolgál menedékül a széplelkeknek - felelte. - Jól tetted, fiam - folytatta -, hogy más pályát választottál, mint én. De úgy rémlik, mintha már nem lennél az udvarnál, s nem állnának olyan jól az ügyeid, mint régen. Most jut eszembe: hallottam, hogy a király parancsára börtönbe is vetettek.
- Így igaz - feleltem. - Pazar életemnek, amelyben akkor voltam, amikor elváltunk, rövid idő múlva véget vetett a balszerencse. Elvesztettem vagyonomat is, szabadságomat is. De post nubila Phoebus, borúra derű, barátom, most még ragyogóbb helyzetben vagyok, mint amikor utoljára láttuk egymást.
- Lehetetlen - jelentette ki Núñez -, hiszen józanul, szerényen viselkedsz, nem vagy olyan hiú és pöffeszkedő, amilyenek a felkapaszkodottak lenni szoktak.
- A balsors kijózanított - feleltem. - A szerencsétlenség iskolájában megtanultam anélkül élvezni a gazdagságot, hogy rabszolgájává válnék.
- Mondd hát el - szakított félbe izgatottan Fabricio, és fölült az ágyon -, ugyan milyen állásban vagy? Mit csinálsz most? Csak nem valami tönkrement főúrnak vagy gazdag özvegynek az intézője vagy?
- Jobb állásom van - feleltem -, de engedd meg kérlek, hogy ezúttal ne mondjak többet róla. Majd máskor kielégítem kíváncsiságodat. Most elégedj meg annyival, hogy azt mondjam: olyan helyzetben vagyok, hogy segíthetek rajtad, jobban mondva gondoskodhatom hátralévő napjaidról, föltéve, hogy megígéred: nem írsz többé irodalmi műveket sem versben, sem prózában. Hajlandó vagy ekkora áldozatot hozni a kedvemért?
- Ezt már szent esküvel megfogadtam - felelte Fabricio -, amikor kigyógyultam halálos betegségemből. Egy Szent Domonkos-rendi atya megígértette velem, hogy lemondok a versírásról, ami nem bűn ugyan, de letérít a bölcsesség útjáról.
- Fogadd szerencsekívánataimat, kedves Núñez barátom - mondtam erre. - Nagyon helyesen cselekedtél. Csak vissza ne essél!
- Ó! - felelte határozottan. - Attól aztán nem félek. Szilárdan elhatároztam, hogy búcsút mondok a Múzsáknak, s amikor beléptél e terembe, éppen azt a költeményt írtam, amelyben örökre elbúcsúzom tőlük.
- Fabricio úr - szólaltam meg fejcsóválva -, nem tudom, bízhatunk-e az ön esküjében, mármint a Szent Domonkos-rendi atya meg én. Úgy látom, ön őrülten szerelmes e tudós hölgyekbe.
- Szó sincs róla - felelte. - Eltéptem minden köteléket, amely hozzájuk fűzött. Sőt mi több: meggyűlöltem a közönséget is, méghozzá joggal. Nem érdemli meg, hogy írói legyenek, akik neki áldozzák tehetségüket és munkájukat. Haragudnék magamra, ha olyasmit írnék, ami megnyeri a tetszését. Ne hidd - folytatta -, hogy a csalódás mondatja ezt velem. Megfontoltan mondom, amit mondok. Megvetem a közönség tapsait is, füttyét is. Sohasem tudni, ki arat nála sikert, s ki bukik meg: szeszélyes, egyik nap így gondolkozik, a másik nap meg úgy. Milyen bolondok a drámaírók, amikor azzal hencegnek, hogy darabjaik sikert arattak! Bármekkora port ver fel egy újonnan bemutatott darab, ha kinyomtatják, ritkán állja meg a helyét, ha meg húsz év múlva felújítják, többnyire megbukik. A mai nemzedék azzal vádolja elődeit, hogy rossz volt az ízlésük, a következő nemzedék viszont a mai ítéletének mond ellent. Állandóan azt kell tapasztalnom, s azt a következtetést vontam le belőle, hogy azok a szerzők, akiket ma megtapsolnak, elkészülhetnek rá, hogy később kifütyülik őket. Ugyanez áll a regényekre és egyéb szórakoztató művekre is, amelyek napvilágot látnak: akármilyen elismeréssel fogadja is őket kezdetben a közönség, szinte észrevétlenül feledésbe merülnek. A dicsőség tehát, amelyet egy mű sikerének köszönhetünk, csak puszta agyrém, illúzió, szalmaláng, amelynek a füstje pillanatok alatt eloszlik a levegőben.
Bár erős volt a gyanúm, hogy az asturiai költő csak rosszkedvében nyilatkozik így, nem árultam el, hogy észrevettem a dolgot.
- Nagyon örülök - jelentettem ki -, hogy megutáltad az irodalmat, és az írás szenvedélyéből gyökeresen kigyógyultál. Számíthatsz rá, hogy rövidesen olyan állást szerzek neked, amelyben meggazdagodhatsz, anélkül, hogy túlzott szellemi erőfeszítésedbe kerülne.
- Remek! - kiáltotta Fabricio. - Köpök a szellemre, s jelenleg az a véleményem róla, hogy a leggyászosabb ajándék, amelyben az ég az embert részesítheti.
- Kívánom, kedves Fabricióm - feleltem -, hogy mindig az legyen a véleményed. Ha csakugyan kitartasz amellett, hogy búcsút mondasz a költészetnek, ismétlem, hamarosan tisztességes és jövedelmező állást szerzek neked. De addig is, amíg megtehetem neked azt a szívességet - tettem hozzá, s a kezébe nyomtam egy erszényt mintegy hatvan pisztollal -, kérlek, fogadd el tőlem barátságomnak e csekély jelét.
- Ó, nagylelkű barát! - kiáltott föl elragadtatottan, hálás örömmel Núñez borbély fia. - Hogy adjak hálát az égnek, hogy idehozott, ebbe a kórházba, ahonnan a te segítségeddel még ma elmenekülök!
Csakugyan át is vitette magát egy bútorozott szobába. Mielőtt azonban elváltunk volna, közöltem vele címemet, s meghívtam, hogy mihelyt meggyógyult, azonnal látogasson meg. Észrevehetőleg rendkívül meglepődött, mikor megtudta, hogy Olivares grófnál lakom.
- Ó, te szerencsés Gil Blas! - mondta. - A sors úgy rendelte, hogy miniszterek kegyeltje legyél, s én örülök a szerencsédnek, minthogy ilyen derekasan használod fel.
Olivares grófnak, akit ezentúl herceg-grófnak fogok nevezni, mivel a király az idő tájt ezzel a címmel kegyeskedett kitüntetni, volt egy gyöngéje, amelyet nem minden haszon nélkül gyümölcsöztettem, miután fölfedeztem: szeretetre vágyott. Ha észrevette, hogy valaki őszintén ragaszkodik hozzá, barátságába fogadta. E megfigyelésemet nem hagyhattam kihasználatlanul. Nem elégedtem meg azzal, hogy parancsait maradéktalanul teljesítettem: olyan feltűnő buzgalommal hajtottam végre őket, hogy valósággal el volt ragadtatva. Mindenben tanulmányoztam az ízlését, hogy alkalmazkodhassam hozzá, s tőlem telhetőleg igyekeztem előre kilesni minden óhaját.
Viselkedésem révén - az ilyen viselkedés majdnem mindig célravezető - szinte észrevétlenül gazdám kegyence lettem, aki szeretete megnyilvánulásaival ugyancsak megnyert magának, mivel nekem is az volt a gyöngém, ami neki. Annyira sikerült kegyeibe férkőznöm, hogy végül is ugyanolyan bizalmasa lettem, mint első titkára, señor Carnero.
Carnero ugyanolyan módon nyerte meg őexcellenciája tetszését, mint én, mégpedig oly sikeresen, hogy őexcellenciája a kormányzás titkait is megosztotta vele. Ketten voltunk tehát a miniszterelnök bizalmasai és titkainak letéteményesei, ez a titkár meg én, azzal a különbséggel, hogy Carneróval csak államügyekről tárgyalt, velem meg csak a magánügyeiről, ilyenformán úgyszólván két egymástól független miniszteri tárcát töltöttünk be mindkettőnk egyforma megelégedésére. Nem voltunk barátok, de nem is féltékenykedtünk egymásra. Minden okom megvolt rá, hogy elégedett legyek állásommal, hiszen szüntelenül alkalmam volt együtt lenni a herceg-gróffal, s beleláthattam a lelkébe, mert akármilyen képmutató volt is, mihelyt nem kétkedett többé iránta érzett ragaszkodásom őszinteségében, semmit sem titkolt el előttem.
- Santillana - mondta egyszer -, te saját szemeddel láttad, hogy Lerma herceg olyan tekintélynek örvendett, amilyen inkább egy abszolút uralkodó hatalmához volt hasonló, mint egy kegyelt miniszteréhez. Én azonban még szerencsésebb vagyok, mint ő volt pályafutása tetőpontján. Két félelmetes ellensége is volt: az egyik saját fia, Uzeda herceg, a másik III. Fülöp gyóntatója; én viszont senkit sem látok a király környezetében, akinek elég befolyása volna hozzá, hogy árthasson nekem, még olyat sem, akit azzal gyanúsíthatnék, hogy ellenséges érzelmekkel viseltetik irántam.
- Igaz - folytatta -, hogy amikor miniszterelnök lettem, gondom volt rá, hogy csak olyanokat tűrjek meg az uralkodó mellett, akiket rokoni vagy baráti kötelék fűz hozzám. Azoknak a főuraknak, akik egyéni érdemeik révén az uralkodó kegyének csak egy kis részétől is megfoszthattak volna, alkirályságokat és követi megbízásokat adtam, s ezzel eltávolítottam őket az útból, mert az uralkodó kegyét teljes egészében magam akarom birtokolni. Ilyenformán nyugodtan állíthatom, hogy jelenleg egyetlen főrend sem veszélyezteti befolyásomat. Amint látod, Gil Blas - tette hozzá -, föltárom előtted a szívemet. Mivel okom van hinni, hogy odaadó hívem vagy, téged választottalak bizalmasomul. Okos vagy, óvatosnak, tapintatosnak ismerlek, egyszóval alkalmasnak látszol arra, hogy egy csomó olyan feladatot bízzak rád, amelynek a megoldása értelmes fiatalembert igényel.
E hízelgő szavak - ha akartam, ha nem - megszédítettek. A kapzsiság és a becsvágy mámora hirtelen fejembe szállt, s olyan érzelmeket támasztott fel újra bennem, amelyekről azt hittem, hogy végleg legyőztem őket. Kijelentettem a miniszternek, hogy minden erőmmel igyekszem majd óhajai szerint eljárni, s kész vagyok habozás nélkül teljesíteni minden parancsát.
Mialatt én ilyenformán a legjobb úton voltam afelé, hogy ismét oltárt állítsak a szerencse istennőjének, Escipión visszatért útjáról.
- Sok mondanivalóm nincs - jelentette ki. - A Leyva uraságok nagyon örültek, mikor megtudták, milyen fogadtatásban részesítette a király, miután ráismert önre, s hogyan bánik önnel Olivares gróf.
- Még nagyobb örömet szereztél volna nekik, barátom - vágtam a szavába Escipiónnak -, ha arról is beszámolhattál volna nekik, milyen pozícióban vagyok ma őexcellenciája mellett. Elutazásod óta tüneményes gyorsasággal férkőztem be őexcellenciája szívébe.
- Hál' istennek, kedves gazdám - felelte Escipión. - Az az élőérzetem, hogy szép jövő vár mindkettőnkre.
- Térjünk át egyébre - szólítottam föl. - Beszéljünk Oviedóról. Asturiában is jártál. Hogy volt anyám, amikor eljöttél?
- Jaj, uram - felelte hirtelen elszomorodva Escipión -, ezzel kapcsolatban csak lesújtó hírekkel szolgálhatok.
- Szent ég! - kiáltottam föl. - Csak nem halt meg anyám?
- Már egy fél éve, hogy a derék hölgy lerótta tartozását a természetnek, s señor Gil Pérez, az ön nagybátyja úgyszintén.
Anyám halála mélyen lesújtott, noha gyermekkoromban egyáltalán nem dédelgetett úgy, ahogy a gyermekeket feltétlenül dédelgetni kell, hogy később aztán hálásak legyenek. Kötelességszerűen megsirattam a derék kanonokot is, hiszen ő gondoskodott neveltetésemről. Fájdalmam - őszintén szólva - nem sokáig tartott. Hamarosan gyöngéd emlékezéssé szelídült, s így gondoltam vissza mindig szüleimre.
Röviddel Coscolina fiának visszatérése után a herceg-gróf mély töprengésbe merült, s ez az állapot egy álló hétig tartott. Azt hittem, valami fontos államügyön tűnődik, pedig csak egy családját érintő kérdésen töprengett.
- Bizonyára észrevetted, Gil Blas - szólított meg egy délután -, hogy nagy gondban vagyok. Igen, fiam, olyasmi foglalkoztat, amitől életem nyugalma függ. Szeretném elmondani neked, miről van szó.
- Doña María, a leányom, eladó lánnyá serdült - folytatta -, s igen sok nemesúr verseng a kezéért. A legesélyesebbnek két vetélytárs látszik: Nieblas gróf, a Guzmán család fejének, Medina Sidonia hercegnek elsőszülött fia, és don Luis de Haro, Carpio márkinak és legidősebb nővéremnek elsőszülött fia. Különösen az utóbbi annyira fölötte áll valamennyi vetélytársának, hogy az udvarban senkinek sincs kétsége felőle, hogy őt választom vejemnek. Én azonban, meg kell mondanom - anélkül, hogy részletezném az okokat, amiért nem rá vagy Nieblas grófra esett a választásom -, don Ramiro Núñez de Guzmánt, Toral márkiját, az abradosi Guzmán család fejét szemeltem ki vőmül. Erre a fiatal főúrra, valamint leányomtól születendő gyermekeire szándékozom hagyni minden vagyonomat, valamint az Olivares grófja címet, amelyhez megszerzem a spanyol grandi méltóságot is. Ilyenformán az abradosi és az olivaresi ágból származó unokáim és leszármazottaik lesznek a rangelsők a Guzmán családban. Nos, Santillana - tette hozzá -, egyetértesz tervemmel?
- Ha szabad véleményt nyilvánítanom, kegyelmes uram - feleltem -, a terv méltó a koponyához, amelyben megfogant. De legyen szabad felhívnom valamire ezzel kapcsolatban excellenciád figyelmét. Tartok tőle, hogy Medina Sidonia herceg neheztelni fog miatta.
- Csak nehezteljen, ha akar - felelte a miniszter -, nem érdekel különösebben. Nem szeretem a családnak ezt az ágát, amely az abradosi ág rovására kisajátította magának az elsőszülötti jogokat és a velük járó címeket és rangokat. Az ő siránkozása sokkal kevésbé fog érinteni, mint húgomnak, Carpio márkinénak a bánata, ha majd rájön, hogy lányom nem az ő fiáé lesz. De ennek ellenére kedvem szerint akarok választani, a vetélytársak közül don Ramiro viszi el a pálmát. Így határoztam.
Miután a herceg-gróf tudomásomra hozta elhatározását, tervének végrehajtása során újabb tanúbizonyságát adta különleges politikai képességeinek. Beadványt intézett a királyhoz, s megkérte benne őfelségét, valamint a királynét, hogy kegyeskedjenek ők választani férjet a leányának. Részletesen ismertette a leánya kezéért versengő urak jó tulajdonságait, és teljesen őfelségeik döntésére bízta magát. De mikor Toral márkiról írt, nem mulasztotta el tudtukra adni, hogy a vőlegényjelöltek közül őt tartja a legrokonszenvesebbnek. Így aztán a király, aki vakon bízott miniszterében, ezt válaszolta a beadványra:
"Don Ramiro de Núñezt érdemesnek tartom doña María kezére, választania azonban önnek kell. Az, aki az ön tetszését leginkább megnyeri, ugyanúgy számíthat az enyémre is. - A király."
A miniszter e választ mindenkinek megmutatta, úgy tett, mintha az uralkodó parancsának tekintené, és sürgősen férjhez adta a leányát Toral márkihoz. A hirtelen esküvő nagy szomorúságot okozott Carpio márkinénak, valamint mindazoknak a Guzmánoknak, akik abban a reményben ringatták magukat, hogy doña María az ő feleségük lesz. Minthogy azonban a frigyet egyikük sem akadályozhatta meg, mindnyájan úgy tettek, mintha mérhetetlenül örülnének. Szinte az volt a látszat, hogy az egész család el van ragadtatva. Az elégedetlenek azonban nemsokára elégtételt kaptak, mégpedig a herceg-gróf szempontjából fölöttébb kegyetlen elégtételt. Doña María tíz hónap múlva lánygyermeket hozott a világra, a gyerek azonban halva született, s néhány nap múlva maga az anya is meghalt a gyermekágyban.
Micsoda veszteség ez egy apa számára, aki úgyszólván csak a lányával törődött, s most látnia kellett, mint megy füstbe a terve, hogy elragadja az elsőbbségi jogot a Medina Sidonia-ágtól! A minisztert annyira lesújtotta a dolog, hogy napokra bezárkózott, s rajtam kívül, aki szörnyű fájdalmához alkalmazkodva úgy viselkedtem, mintha magam is hozzá hasonlóan meg lennék rendülve, senkivel sem érintkezett. Az igazat megvallva, ez alkalommal Antonia emlékének adóztam újabb könnyekkel. Feleségem Toral márkinéhoz olyannyira hasonló körülmények közt hunyt el, hogy a csak félig behegedt seb újból fölszakadt, s annyira elszomorodtam, hogy a miniszter, akit önnön fájdalma porig sújtott, meglepődött rajta. Csodálkozott, hogy ennyire osztozom bánatában.
- Kedves Gil Blas - fordult hozzám egyszer, amikor látszólag egészen elmerültem fájdalmamban. - Jóleső vigasz számomra, hogy bizalmasom ennyire együtt érez velem bánatomban.
- Ó, kegyelmes uram - válaszoltam, megjátszva, hogy végtelenül szomorú vagyok -, nagyon hálátlannak és kemény szívűnek kellene lennem, hogy ne érezzem át érzékenyen bánatát. Ön elvesztett egy tökéletes lényt, akit mérhetetlenül gyöngéden szeretett. Nézhetem-e hát, miként siratja, hogy ne sírnék együtt önnel? Nem, kegyelmes uram, ön túlságosan elhalmozott jóságával, s én életem végéig osztozni fogok örömében és bánatában egyaránt.
A miniszter lassanként megvigasztalódott, s következésképpen magam is újból jobb kedvre derültem. Egy este magányosan hintóba ültem és elindultam sétakocsikázni. Útközben összetalálkoztam az asturiai költővel, akit nem láttam, amióta kikerült a kórházból. Igen elegánsan volt öltözve. Megszólítottam, magam mellé ültettem a hintóba, s kettesben kocsikáztunk a San Jerónimo réten.
- Még szerencse, Núñez úr, hogy véletlenül találkoztunk - mondtam. - Különben nyilván nem részesülnék abban az örömben, hogy...
- Csak semmi szemrehányás, Santillana! - vágott gyorsan a szavamba. - Őszintén bevallom, hogy nem akartalak meglátogatni, mindjárt meg is mondom, miért. Te jó állást ígértél nekem, föltéve, hogy lemondok a költészetről, nekem pedig sikerült biztos állást találnom, ahol az a feltétel, hogy verseket kell írnom. Persze, hogy az utóbbit fogadtam el, tekintve, hogy ez felel meg jobban a természetemnek. Egyik barátom beszerzett don Beltrán Gómez de Riberóhoz, a királyi gályák kincstárnokához. Don Beltrán, aki mindenáron egy széplelket akart felfogadni, úgy találta, hogy kitűnően verselek, s engem választott öt-hat költő közül, aki titkárnak jelentkezett nála.
- Igazán örülök, kedves Fabricióm - jegyeztem meg -, hiszen ez a don Beltrán nyilván nagyon gazdag.
- Mi az, hogy gazdag - felelte Fabricio. - Azt mesélik, hogy maga sem tudja, milyen! Nem is érdekes, inkább elmondom, mi a dolgom nála. Mivel azzal henceg, hogy nagy nőbolond, s minden vágya, hogy okos embernek tartsák, több igen szellemes hölggyel folytat levelezést, s én adom kölcsön neki a tollamat, hogy levelei teli legyenek ötlettel és kellemmel. Van nő, akinek versben írok, van, akinek prózában, s néha magam kézbesítem is a leveleket, hogy megmutassam, milyen sokoldalú tehetség vagyok.
- Csak arról nem beszélsz - jegyeztem meg -, amire leginkább kíváncsi volnék. Jól megfizetnek verses leveleidért?
- Busásan - felelte a költő. - Nem minden gazdag ember bőkezű, ismerek köztük néhány átkozottul zsugori frátert is, don Beltrán azonban nagyon gavallérosan bánik velem. Állandó fizetésemen kívül, ami kétszáz pisztolra rúg, időnként kisebb jutalmakat is kapok tőle, így aztán módomban van megjátszani az urat, és kellemesen elszórakozni néhány író barátom társaságában, aki éppoly ellensége a búbánatnak, mint én.
- Egyébként elegendő ízlése van a kincstárnokodnak ahhoz, hogy meglássa a szépségeket, és észrevegye a hibákat az irodalmi művekben?
- Van a csudát! - felelte Núñez. - Igaz, hogy nagyszerűen tud fecsegni, de szakértőnek egyáltalán nem szakértő. Valóságos Tarpának[101] játssza meg magát. Merészen véleményt alkot mindenről, s olyan fölényesen és makacsul védelmezi, hogy ha vitára kerül a sor, az ember kénytelen meghátrálni előtte, hogy elkerülje a kellemetlen megjegyzéseket, amelyeket valóságos jégesőként zúdít ellenfeleire.
- Gondolhatod - folytatta Fabricio -, hogy mindig nagyon vigyázok, nehogy ellentmondjak neki, akármiről van is szó, mert a kellemetlen jelzőkön kívül, amelyekkel kétségtelenül elárasztana, még az is könnyen megeshetne, hogy kiteszi a szűrömet. Óvatosan helyeslem hát, amit dicsér, és ugyanígy helytelenítem, amit rossznak talál. Ezzel az udvariassággal, ami igazán nem esik nehezemre, mivel tudok alkalmazkodni azokhoz, akik hasznomra vannak, elnyertem gazdám becsülését és barátságát. Megbízott, hogy írjak egy tragédiát, az ötletet ő maga adta hozzá. A szeme láttára írtam meg, s ha sikere lesz, dicsőségem egy részét az ő jó tanácsainak köszönhetem.
Megkérdeztem költőnktől, mi a tragédia címe.
- Saldaña grófja - felelte. - Három nap múlva mutatják be a Príncipe színházában.
- Kívánom, hogy nagy sikere legyen - jelentettem ki -, s elég tehetségesnek is tartalak ahhoz, hogy bízhassam a sikerben.
- Én is bízom benne - felelte -, de az efféle remények nagyon csalókák, egyetlen drámaíró se tudhatja előre, mi lesz darabjának a sorsa, s minduntalan csalódik.
A bemutató előadásra sajnos nem mehettem el, mert őexcellenciája megbízott valamivel, s ez megakadályozott benne. Így aztán csak Escipiónt küldhettem el a színházba, hogy legalább még aznap este megtudjam, milyen sikere volt a darabnak, mert őszintén érdekelt. Alig vártam, hogy megjöjjön, s mikor végre megláttam az arckifejezését, nagyon rossz előérzetem támadt.
- Nos - kérdeztem -, hogy fogadta a közönség a Saldaña grófjá-t?
- Nagyon barátságtalanul - felelte Escipión. - Ilyen csúnyán még nem bántak el színdarabbal. Olyan pimaszul viselkedtek a nézők, hogy egészen felháborodva jöttem el!
- Én meg Núñez őrültségén vagyok felháborodva - jelentettem ki -, hogy verses drámákat ír. Bizisten őrült! Hát lehet ép eszű egy olyan ember, aki a nyugodt életnél, amelyet biztosíthattam volna neki, többre becsüli a nézők pfujozását?
Így történt, hogy puszta barátságból mindenfélének elmondtam az asturiai költőt, s egészen lesújtott darabjának a bukása, ő meg közben örült neki.
Igazán: két nap múlva örömtől sugározva állított be hozzám.
- Santillana! - kiáltotta. - Azért jöttem, hogy ha már én örülök, téged is megörvendeztesselek. Megcsináltam a szerencsémet, barátom, méghozzá egy rossz darabbal! Hallottad, hogy a Saldaña grófja milyen ritka fogadtatásban részesült. A nézők egymással versenyezve szidták a darabot, s én ennek a közfelháborodásnak köszönhetem a szerencsémet.
Meglehetősen csodálkozva hallgattam Núñez szavait.
- De hát hogy van ez, Fabricio? - kérdeztem. - Lehetséges volna, hogy tragédiád bukásának örülsz ilyen nagyon?
- De még mennyire hogy lehetséges! Mondtam, hogy don Beltrán is közreműködött a darab megírásában, következésképpen szerinte kitűnő. Egészen kijött a sodrából, mikor látta, hogy a nézők véleménye ellenkezik az övével.
"Núñez - szólított meg ma reggel. - Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni[102]. Ha a közönségnek nem tetszett is a darabod, nekem viszont tetszett, s már ez is elég kell hogy legyen számodra. Hogy megvigasztaljalak korunk rossz ízléséért, kétezer tallér évjáradékot adományozok neked. Gyerünk azonnal a jegyzömhöz, és írjuk meg a szerződést!" Azon nyomban el is mentünk, a kincstárnok aláírta az adománylevelet, s az első évi járadékot előre kifizette...
Így aztán gratuláltam Fabriciónak a Saldaña grófja dicstelen bukásához, hiszen a szerző végül is hasznot húzott belőle.
- Joggal gratulálhatsz - jelentette ki Fabricio. - Tudod, hogy nagyobb szerencse nem is érhetett volna, mint hogy a nézőknek nem tetszett? Mily boldog vagyok, hogy úgy fütyültek, mint még soha! Ha a közönség jobbindulatú lett volna és megtapsol, mi hasznom lett volna belőle? Semmi! Meglehetősen csekély összeget kerestem volna a darabomon, így meg, hála a közönség füttyeinek, életem végéig jómódban élhetek.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Santillana állást szerez Escipiónnak, aki Új-Hispániába utazik
Titkárom nem nézhette irigység nélkül Núñez, a költő váratlan szerencséjét: egy álló hétig szüntelenül csak erről tartott nekem előadást.
- Nem győzöm csodálni a szerencse szeszélyességét - mondogatta. - Abban leli kedvét, hogy néha javakkal halmoz el egy pocsék írót, viszont hagyja, hogy derék emberek nyomorogjanak. Nagyon szeretném, ha engem is egyik napról a másikra gazdaggá tenne.
- Ez könnyen megeshetik - feleltem -, s hamarabb, mint gondolod. Te itt a szerencse templomában élsz. Mert azt hiszem, joggal nevezhetjük így egy miniszterelnök házát, ahol gyakran részesülnek olyan kegyekben az emberek, amelyek egy csapásra gazdaggá teszik őket.
- Ez igaz, uram - felelte -, de nagy türelem kell hozzá, hogy kivárja az ember.
- Még egyszer mondom, Escipión, légy nyugodt - jelentettem ki. - Lehet, hogy napok kérdése, s valami jó megbízást kapsz.
S néhány nap múlva csakugyan alkalom kínálkozott rá, hogy Escipiónt a herceg-gróf szolgálatába állítsam, s az alkalmat nem is mulasztottam el.
Egy reggel don Raimundo Caporisszal, a miniszterelnök intézőjével beszélgettem, s a társalgás őexcellenciája jövedelmeire terelődött.
- A kegyelmes úr - mondta az intéző - javadalmat élvez valamennyi lovagrendtől, körülbelül évi negyvenezer tallért, s csupán az Alcántara-rendről köteles gondoskodni. Továbbá ő a főkamarás, a főistállómester és az Indiák főkancellárja, s ez a három stallum évi kétszázezer tallért jövedelmez neki. De mindez semmi azokhoz a roppant összegekhez képest, amelyekhez az Indiák révén jut. S tudja-e mi módon? Valahányszor a király hajói útnak indulnak Sevillából vagy Lisszabonból az Indiákba, megrakatja őket az olivaresi grófságból származó borral, olajjal, és gabonával, s szállítási költséget egyáltalán nem fizet. Ezt az árut aztán az Indiákon négyszer olyan drágán adja el, mint amennyibe Spanyolországban kerülne, s a pénzen fűszert, festéket és más olyan holmit vásárol, amit az Újvilágban csaknem ingyen vesztegetnek, viszont Európában drága pénzt adnak értük. Ezen az üzleten máris sok milliót keresett, anélkül, hogy a királyt a legcsekélyebb mértékben is megkárosította volna.
- Nem szabad csodálkoznia - folytatta az intéző -, hogy akiket ennek az üzletnek a lebonyolításával megbíz, ugyancsak meggazdagodva térnek haza, mivel őexcellenciájának nincs kifogása, ellene, hogy az ő üzletei mellett ők is megköthessék a maguk kis üzleteit.
Coscolina fia, aki fültanúja volt beszélgetésünknek, ennél a pontnál don Raimundo szavába vágott.
- A mindenségit, señor Caporis - kiáltotta -, boldog volnék, ha én is egyike lehetnék ezeknek az illetőknek, úgyis régóta szeretném már látni Mexikót.
- Kíváncsiságát hamarosan kielégítheti - felelte a jószágigazgató -, föltéve, hogy señor de Santillana nem akadályozza meg. Mert bármilyen kényesen válogatom is meg az Indiákra küldendő embereket (ugyanis éppen én választom ki őket), ha gazdája is úgy akarja, habozás nélkül fölveszem önt a listára.
- Igazán lekötelezne - feleltem don Raimundónak -, ha ily módon tanúbizonyságát adná irántam érzett barátságának. Escipiónt szeretem különben is, értelmes fiatalember, s úgy tudja intézni a dolgokat, hogy a legcsekélyebb kifogás sem lesz ellene. Egyszóval, jótállók érte, akár magamért.
- Ennyi elég is - felelte Caporis - Azonnal utazzék hát Sevillába, egy hónap múlva indulnak a hajók az Indiákra. Amikor elindul, adok neki ajánlólevelet ahhoz az emberhez, aki ellátja majd a szükséges útmutatásokkal, hogyan gazdagodhatik meg anélkül, hogy őexcellenciája érdekei, amelyeket szentnek kell tekintenie, csorbát szenvednének.
Escipión el volt ragadtatva a megbízástól, és sietve elindult Sevillába. Ezer tallért adtam neki, hogy Andalúziában bort és olajat vásároljon, s ezzel a saját számlájára is kereskedhessen az Indiákon. De akármennyire örült is, hogy ilyen nagy haszonnal kecsegtető útra kelhet, nem tudott könnyek nélkül megválni tőlem, s engem sem hagyott hidegen a távozása.
Röviddel azután, hogy Escipiónt elvesztettem, a miniszter egyik apródja levelet hozott. A következő volt benne: "Ha señor Santillana nem restell elmenni a Toledóba vezető útra, Szent Gabriel szobrához, egyik legjobb barátjával találkozhat."
"Ki lehet ez a barát, aki nem nevezi meg magát? - tűnődtem. - Miért titkolja el a nevét? Nyilván meg akar lepni, hogy örömet szerezzen." Azonnal útnak indultam a Toledó felé vezető országúton, s mikor a megjelölt helyre érkeztem, ugyancsak meglepődtem, mikor don Alfonso de Leyvát találtam ott.
- Kit látnak szemeim? - kiáltottam föl. - Ön itt, señor?
- Igen, kedves Gil Blas - felelte, s szorosan magához ölelt -, don Alfonso az személyesen, akit maga előtt lát.
- És ugyan mi szél hozta Madridba? - kérdeztem.
- Meg fog lepődni és le lesz sújtva, ha megmondom, miért utaztam ide - felelte. - Megfosztottak a valenciai kormányzóságtól, és a miniszterelnök az udvarba rendelt, hogy felelősségre vonjon.
Legalább negyedóráig értetlenül hallgattam, de aztán sikerült szóhoz jutnom.
- Ugyan mivel vádolják? - kérdeztem. - Bizonyára valami meggondolatlanságot követett el.
- Kegyvesztettségemet annak tulajdonítom - felelte don Alfonso -, hogy három héttel ezelőtt meglátogattam Lerma bíboros-herceget, akit egy hónapja deniai kastélyába száműztek.
- Csakugyan igaza lehet, ha ennek a szerencsétlen látogatásának tulajdonítja balsorsát - vágtam a szavába. - Ne is keresse másban az okát, és engedje megjegyeznem, hogy nem járt el szokott elővigyázatosságával, amikor fölkereste a kegyvesztett minisztert.
- A hiba megesett - felelte don Alfonso -, s én könnyű szívvel fogadtam sorsomat. Visszavonulok családommal a leyvai kastélyba, és életem hátralévő napjait ott töltöm a legnagyobb nyugalomban. Csak az okoz gondot - tette hozzá -, hogy meg kell jelennem a gőgös miniszterelnök előtt, aki valószínűleg nem fogad túl barátságosan. Micsoda gyötrelem egy spanyol számára! De hát a dolgot sajnos nem lehet elkerülni, mielőtt azonban alávetem magam a megaláztatásnak, szerettem volna beszélni önnel.
- Bízza rám az ügyet, señor - feleltem -, ne jelentkezzék a miniszternél, amíg ki nem derítettem, mivel vádolják. Lehetséges, hogy akad orvosság a bajra. De akárhogy van is, nagyon kérem, engedje meg, hogy megtegyem az érdekében a lépéseket, amelyekre a hála és barátság kötelez.
Azzal ott is hagytam a fogadóban, miután biztosítottam, hogy hamarosan hallani fog felőlem.
Mivel azóta nem avatkoztam államügyekbe, amióta a két röpiratot - amelyekről oly ékesszólón beszámoltam - megszerkesztettem, fölkerestem Carnerót, s tőle kérdeztem meg, igaz-e, hogy don Alfonso de Leyvát megfosztották Valencia város kormányzói tisztétől. Azt felelte, hogy igaz, az okát azonban nem tudta. Erre habozás nélkül elhatároztam, hogy magához a kegyelmes úrhoz fordulok, hogy saját szájából halljam, mi oka lehet a panaszra don César fia ellen.
A szomorú eset annyira lesújtott, hogy nem kellett szomorúságot színlelnem, mikor megjelentem a herceg-gróf előtt.
- Mi baj, Santillana? - kérdezte, mikor megpillantott. - Az arcod bánatos, s amint látom, mindjárt elsírod magad. Mit jelentsen ez? Beszélj őszintén. Talán megsértett valaki? Halljam, azonnal elégtételt kapsz!
- Kegyelmes uram - feleltem könnyezve -, ha akarnám sem tudnám elrejteni ön elől fájdalmamat. Kétségbe vagyok esve. Az imént tudtam meg, hogy don Alfonso de Leyva már nem Valencia kormányzója. Nincs hír, amely ennél jobban lesújthatna.
- Hogyhogy, Gil Blas? - kérdezte csodálkozva a miniszter. - Ugyan miért érdekel téged don Alfonso meg a kormányzói tiszte?
Erre részletesen elmondtam, mivel tartozom a Leyva uraságoknak, utána arról is beszámoltam, hogyan szereztem meg Lerma hercegtől don César fia számára a szóban forgó kormányzói állást.
Őexcellenciája jóságos figyelemmel végighallgatta elbeszélésemet, majd így szólt:
- Töröld le a könnyeid, barátom. Azonkívül, hogy mit sem tudtam arról, amit mondtál, be kell vallanom, hogy don Alfonsót Lerma bíboros kreatúrájának tartottam. Képzeld magad a helyemben: nem lett volna neked is gyanús a bíborosnál tett látogatása? De hajlandó vagyok elhinni, hogy mivel attól a minisztertől kapta az állását, pusztán a hála késztette rá, hogy meglátogassa, s ezt megbocsátom neki. Sajnálom, hogy elmozdítottam valakit a helyéről, aki állását neked köszönhette, de ha leromboltam is művedet, helyre tudom hozni. Sőt: a kedvedért még többet is teszek, mint Lerma herceg. Don Alfonso, a barátod, csupán Valencia városának kormányzója volt. Én kinevezem Aragónia alkirályának, felhatalmazlak, hogy ezt hozd is a tudomására, s mondd meg neki, hogy jöjjön és tegye le az esküt.
E szavak hallatára fájdalmam olyan túláradó örömmé változott, hogy egészen belezavarodtam, ami őexcellenciájának rebegett köszönetemen is meglátszott, zavaros szavaim azonban egyáltalán nem bántották, s mivel közöltem vele, hogy don Alfonso Madridban van, megengedte, hogy még aznap bemutassam neki. Tüstént a Szent Gabrielhez címzett fogadóba rohantam, s közöltem don César fiával, milyen új tisztséget kapott. El volt ragadtatva. Alig hitte el szavaimat, mert nehezen tudta elképzelni, hogy a miniszterelnök - akármily barátsággal viseltetik is irányomban - olyan nagyra becsüljön, hogy alkirályságokat adományozzon a kedvemért. Elvittem a herceg-grófhoz, aki rendkívül udvariasan fogadta, s a következőket mondta neki:
- Don Alfonso, ön olyan kitűnően töltötte be Valencia városának kormányzói tisztét, hogy a király magasabb állásra is alkalmasnak találta, s kinevezte Aragónia alkirályává. Ez a tisztség - fűzte hozzá - nem áll fölötte az ön származásának, tehát az aragóniai nemesség nem fog zúgolódni az udvar döntése ellen.
Őexcellenciája engem nem említett meg, tehát a nyilvánosság nem értesült róla, milyen szerepem volt az ügyben, don Alfonso és a miniszter tehát megmenekült a rosszindulatú megjegyzésektől, amelyek valószínűleg elhangzottak volna a kedvemért kinevezett alkirály rovására.
Mihelyt don César fia biztos volt a kinevezésben, sürgős levelet küldött Valenciába, hogy tájékoztassa apját és Serafinát, akik azon nyomban Madridba siettek. Első dolguk volt, hogy fölkeressenek és elhalmozzanak hálálkodásaikkal. Milyen megható és fölemelő élmény volt, mikor az a három ember, akit a legjobban szerettem a világon, egymással versengve ölelgetett! Megindította őket ragaszkodásom és hűségem, s egyszersmind büszkék is voltak a dicsőségre, amit az alkirályság családjuknak jelent, így aztán nem győztek eleget hálálkodni. Sőt: úgy beszéltek velem, mintha egyenrangú volnék velük, szinte megfeledkeztek róla, hogy a gazdáim voltak, úgy érezték, nem is tudják eléggé kinyilvánítani irántam érzett barátságukat. Hogy a fölösleges cécókat elkerülje, don Alfonso a kinevezési okmány átvétele után köszönetet mondott a királynak és a miniszternek, letette a hivatali esküt, s családjával együtt elhagyta Madridot, hogy Zaragozában telepedjen le. Az elképzelhető legnagyobb pompával vonult be a városba, s az aragóniaiak éljenzése arról tanúskodott, hogy kedvükre való alkirályhoz juttattam őket.
Boldogságban úsztam, hogy ilyen szerencsésen sikerült alkirályt csinálnom egy elmozdított kormányzóból; még a Leyva uraságok sem örültek úgy, mint én. Csakhamar újabb alkalmam adódott rá, hogy fölhasználjam befolyásomat egy barátom érdekében. Az ügyet azért említem meg, hogy megmutassam olvasóimnak: már nem az a Gil Blas voltam, aki az előző miniszterelnök alatt pénzért árulta az udvar kegyeit.
Egyszer a király előszobájában beszélgettem néhány úrral, akik tudván, hogy a miniszterelnök kegyence vagyok, szívesen eltársalogtak velem. Megpillantottam a tömegben Gastón de Cogollost, azt a politikai foglyot, akivel együtt ültem a segoviai börtönben. Don Andrés de Tordesillas börtönparancsnokkal volt együtt. Elköszöntem társaságomtól, s boldogan siettem megölelni két barátomat. Ők is csodálkoztak, hogy az udvarban találkozunk, de én még jobban meglepődtem. Miután lelkesen összevissza ölelgettük egymást, don Gastón így szólt:
- Señor de Santillana! Kölcsönösen sok kérdeznivalónk van egymástól, s ez a hely nem alkalmas ilyesmire. Engedje meg hát, hogy meghívjam valahova, ahol señor Tordesillas meg én kedvünkre hosszasan elbeszélgethetünk önnel.
Elfogadtam a meghívást, keresztülvágtunk a tömegen, s elhagytuk a palotát. Don Gastónt hintaja kint várta az utcán. Mindhárman beszálltunk, s a tágas piactérre hajtattunk, ahol a bikaviadalokat szokták tartani. Ott lakott Cogollos egy igen szép fogadóban.
- Señor Gil Blas - fordult felém don Andrés, mikor már egy fényűzően berendezett szobában ültünk -, úgy rémlik, hogy amikor elhagyta Segoviát, gyűlölte az udvart, s az volt az elhatározása, hogy soha többé nem tér vissza oda.
- Csakugyan így gondoltam - feleltem -, s amíg a néhai király élt, meg is tartottam, amit elhatároztam. Amikor azonban fia, a trónörökös lépett a trónra, kíváncsi voltam, rám ismer-e az új uralkodó. Rám ismert, s abban a szerencsében részesültem, hogy szívesen fogadott. Ő maga ajánlott a miniszterelnök figyelmébe, aki megajándékozott barátságával, s sokkal jobb viszonyban vagyok vele, mint Lerma herceggel annak idején. Szóval ez a magyarázata a dolognak, señor don Andrés. És ön még mindig a segoviai börtön parancsnoka?
- Már nem - felelte don Andrés -, a herceg-gróf mást nevezett ki a helyemre. Nyilván azt hitte, hogy odaadó híve vagyok elődjének.
- Engem pedig - szólalt meg don Gastón - éppen az ellenkező okból bocsátottak szabadon. Mikor ugyanis a miniszterelnök megtudta, hogy Lerma herceg parancsára kerültem a segoviai börtönbe, azonnal szabadon bocsáttatott. Most pedig, señor Gil Blas, hadd beszélem el, mi történt velem szabadulásom óta.
- Miután köszönetet mondtam don Andrésnak a sok figyelmességért, amelyet rabságom idején tanúsított irántam, első dolgom volt Madridba jönni. Tisztelegtem Olivares herceg-gróf előtt, aki azt mondta: "Nem kell attól tartania, hogy az önt ért baleset a legcsekélyebb mértékben is árt a hírnevének. A legteljesebb mértékben igazolva van, s annál inkább meg vagyok győződve ártatlanságáról, mivel Villareal márkiról, akinek a gyanú szerint ön cinkosa volt, szintén kiderült, hogy nem bűnös. Annak ellenére, hogy portugál, sőt rokona Braganza hercegének, sokkal inkább az én uram, a király oldalán áll, mint a portugálokén. Az ön kapcsolata a márkival tehát semmiképpen sem bűn, s a király hadnagyi rangot ajánl fel önnek a spanyol testőrségben, hogy kiköszörülje a csorbát, amiért árulással vádolták." Elfogadtam az állást, de megkértem őexcellenciáját, engedje meg, hogy mielőtt szolgálatba lépnék, Coriába utazhassam, és meglátogathassam nagynénémet, Leonor de Laxarillát. A miniszter egy hónapot engedélyezett az utazásra, s én egyetlen lakáj kíséretében el is indultam.
Már Colmenáron túl jártunk, egy horhos úton két hegység között, amidőn megpillantottunk egy lovagot, aki derekasan védekezett három ember ellen, akik egyszerre támadtak rá. Habozás nélkül a segítségére siettem: odaálltam mellé. Vívás közben észrevettem, hogy ellenfeleink álarcot viselnek, és kitűnően értenek a kardforgatáshoz. De minden erejük és ügyességük ellenére mi kerekedtünk felül, hármuk közül egyet keresztüldöftem, ez le is esett a lováról, a másik kettő pedig azon nyomban elmenekült. Igaz, hogy a győzelem számunkra is majdnem olyan gyászos volt, mint a szerencsétlen számára, akit megöltem, mivel a küzdelemből társam is, én is veszedelmes sebekkel kerültünk ki. De képzeljék el, mekkora volt a meglepetésem, amikor a lovagban Combadosra, doña Helena férjére ismertem. Ő sem lepődött meg kevésbé, amikor meglátta, hogy én voltam a védelmezője. "Ó! Don Gastón! - kiáltott föl. - Hát ön sietett a segítségemre? Amikor olyan nemeslelkűen mellém állt, bizonyára nem tudta, hogy arról az emberről van szó, aki elvette öntől a szerelmesét." - "Csakugyan nem tudtam - feleltem -, de ha tudtam volna is, azt hiszi, haboztam volna úgy cselekedni, ahogy cselekedtem? Hát ilyen aljasnak tart?" - "Szó sincs róla - tiltakozott -, sokkal jobb a véleményem önről, s ha belehalok sebeimbe, kívánom, hogy önt ne akadályozzák meg sebei abban, hogy haszna legyen halálomból." - "Combados- mondtam erre -, igaz ugyan, hogy még nem felejtettem el doña Helenát, de tudja meg, hogy nem óhajtom az ön élete árán birtokolni. Sőt örvendek, hogy segítettem megmenekülnie a három gyilkos kardjától, mert ezzel az ön feleségének tetsző dolgot cselekedtem."
- Miközben mi magunk ekként társalogtunk, lakájom leszállt a lováról, odalépett a porban elnyúlt lovaghoz, és levette az álarcát. Mikor megláttuk az arcát, Combados rögtön ráismert. "Ez Caprara, álnok unokaöcsém, aki bosszúból, amiért nem sikerült megszereznie egy gazdag örökséget, amelyet jogtalanul el akart vitatni tőlem, már régóta tervezte, hogy megöl. A mai napot választotta ki terve végrehajtására, az ég azonban úgy akarta, hogy ő maga lett merényletének áldozata."
- Közben bőségesen ömlött a vérünk, s szemlátomást gyöngültünk. De sebeink ellenére is volt erőnk eljutni Villarejóba, amely mindössze két puskalövésnyire volt a küzdelem színhelyétől. Megszálltunk az első fogadóban, és felcserért küldtünk. Jött is egy, akiről azt mondták, hogy nagyon ügyes. Megvizsgálta sebeinket, és kijelentette, hogy életveszélyesek. Mindkettőnket bekötözött, s mikor másnap levette a kötést, közölte, hogy don Blas sebei halálosak. Az enyémekről kedvezőbben nyilatkozott, és jóslata nem is bizonyult hamisnak.
Mikor Combados látta, hogy meg kell halnia, legfőbb gondja volt illőn fölkészülni rá. Sürgős levélben megüzente feleségének, hogy mi történt vele, s milyen szomorú állapotban van. Doña Helena hamarosan meg is érkezett Villarejóba. Nagyon feldúlt volt, két dolog is nyugtalanította. Egyfelől a férje életét fenyegető veszély, másfelől az, hogy ha engem viszontlát, újra föllobban benne az úgy-ahogy elfojtott láng. Ez okozta iszonyú izgalmát. "Úrnőm - fogadta don Blas a szobába lépő feleségét -, éppen idejében érkezett, hogy búcsút mondhassak önnek. Meghalok, s halálomat az ég igazságos büntetésének tekintem, amiért csellel elragadtam önt don Gastóntól. Nemhogy tiltakoznék, magam biztatom önt, hogy ajándékozza meg szívével." Doña Helena válaszul csak sírni tudott, s őszintén szólva, ez volt a legjobb válasz, amit férjének adhatott, hiszen lélekben nem szakadt még el tőlem annyira, hogy elfeledhette volna, milyen furfanggal vette rá férje, hogy megszegje nekem tett esküjét.
Úgy történt, mint ahogy a felcser megjósolta: három nap se telt bele, s Combados belehalt sebeibe, az én sebeim pedig gyorsan gyógyultak. A fiatal özvegy legfőbb gondja az volt, hogy Coriába vitesse férje holttestét, s megadja neki a végtisztességet. Miután látszatra merő udvariasságból érdeklődött egészségi állapotom felől, el is hagyta Villarejót. Mihelyt tehettem, magam is Coriába utaztam, s ott végleg felépültem. Doña Leonor, a nagynéném, valamint don Jorge de Galisteo elhatározták, hogy Helenát meg engem sürgősen összeházasítanak, mert féltek, hogy a balszerencse valami újabb cselfogással ismét elszakít bennünket egymástól. A házasságot, mivel don Blas csak nemrég hunyt el, csendben kötöttük meg, s az esküvő után néhány nappal doña Helenával visszatértem Madridba. Mivel túlléptem az időt, amelyet a herceg-gróf utazásomra engedélyezett, attól féltem, hogy a miniszter odaadta másnak a nekem ígért hadnagyi állást, de még nem rendelkezett felőle, és kegyesen elfogadta a magyarázatot, mellyel késésem miatt kimentettem magam.
Tehát a spanyol testőrség hadnagya vagyok - folytatta Cogollos -, és állásomban örömöm telik. Kedves barátokat szereztem, s jól érzem magam a társaságukban.
- Bár én is azt mondhatnám! - kiáltott föl don Andrés. - De hát én korántsem lehetek elégedett sorsommal. Jó állásomat elvesztettem, és nincs olyan barátom, aki elég befolyásos volna hozzá, hogy biztos álláshoz juttasson.
- Bocsásson meg, señor don Andrés - szóltam közbe mosolyogva-, de személyemben olyan barátja van, aki talán tehet valamit önért. Már említettem, hogy a herceg-gróf még annál is jobban szeret, mint ahogy Lerma herceg szeretett, s mégis azt meri mondani, hogy nincs senkije, aki biztos állást szerezhetne önnek! Hát nem tettem már egyszer hasonló szívességet? Emlékezzék csak vissza, hogy a granadai érsek révén kineveztettem Mexikóba olyan tisztségbe, amelyben vagyont szerezhetett volna, ha a szerelem nem készteti rá, hogy Alicante városában maradjon. Jelenleg még inkább olyan helyzetben vagyok, hogy szívességet tehetek önnek, hiszen maga a miniszterelnök hallgat rám!
- Akkor hát leteszem a sorsom az ön kezébe - felelte Tordesillas. - De nagyon kérem, ne küldjön Új-Hispániába - tette hozzá mosolyogva. - Még akkor se mennék oda szívesen, ha Mexikó legfelsőbb bíróságának elnökévé neveznének ki.
Beszélgetésünk itt félbeszakadt, mert megjelent a szobában doña Helena. Bájos egyénisége teljesen megfelelt annak az elképzelésnek, amelyet alkottam róla.
- Úrnőm - mondta neki Cogollos -, bemutatom señor Santillanát, akiről már beszéltem néhányszor, s akinek szeretetre méltó társasága a börtönben gyakran felejtette szenvedéseimet.
- Úrnőm - fordultam én is doña Helenához -, don Gastón csakugyan igazat beszél. Örült, ha társaloghatott velem, mert beszélgetésünk tárgya mindig ön volt.
Don Jorge leánya szerényen viszonozta udvariasságomat, aztán elköszöntem a házaspártól, hangsúlyozva, mennyire örülök, hogy hosszan tartó szerelmük végül is házassággal végződött. Aztán Tordesillashoz fordultam, megkérdeztem, hol lakik, s mikor megadta a címét, azt mondtam:
- Nem búcsúzunk, don Andrés. Remélem, egy hét se kell hozzá, s meg fogja látni, hogy nemcsak jóakarat van bennem, hanem tenni is tudok valamit.
Állításomat nem hazudtoltam meg. A herceg-gróf már másnap alkalmat adott rá, hogy a börtönparancsnokot lekötelezzem.
- Santillana - mondta őexcellenciája -, a valladolidi királyi börtön igazgatói széke megürült. A fizetés több, mint évi háromszáz pisztol. Kedvem volna neked adni.
- Még akkor sem kellene, kegyelmes uram - feleltem -, ha évi tízezer dukát javadalommal járna. Nem tartok igényt semmiféle állásra, amelyet csak akkor tölthetnék be, ha nem maradhatnék ön mellett.
- De ezt az állást betölthetnéd úgy is, hogy nem kellene elhagynod Madridot - folytatta a miniszter. - Csak időnként kellene Valladolidba menned, és meglátogatnod a börtönt. Amint láthatod, a dolog nem megoldhatatlan.
- Beszélhet excellenciád, amit akar - feleltem -, az állást csak azzal a feltétellel fogadom el: ha mindjárt le is mondhatok róla egy becsületes nemesúr, don Andrés de Tordesillas javára, aki a segoviai börtön parancsnoka volt. Hálából a jó bánásmódért, amelyet fogságom alatt tanúsított irányomban, ezzel az ajándékkal szeretnék kedveskedni neki.
Szavaimra a miniszter elnevette magát.
- Vagyis most királyi börtönigazgatót akarsz csinálni valakiből, mint ahogy alkirályt már csináltál. Nos, legyen, barátom, beleegyezem, hogy add a megürült állást Tordesillasnak, de mondd meg őszintén, mennyit kapsz érte. Ugyanis nem hiszlek olyan ostobának, hogy ingyen pazarolnád a befolyásodat.
- Nem vagyunk-e kötelesek megfizetni adósságainkat, kegyelmes uram? - kérdeztem. - Don Andrés teljesen önzetlenül mindent megtett értem, amit csak tehetett. Nem illik-e vajon viszonoznom a dolgot?
- Ön nagyon önzetlen lett, Santillana úr - felelte nevetve a miniszter. - Úgy rémlik, elődöm miniszterelnöksége alatt sokkal kevésbé volt az.
- Elismerem - vágtam vissza. - Megrontott a rossz példa. Mivel akkor mindent pénzért adtak, alkalmazkodtam a szokáshoz. S mivel most mindent ajándékba adnak, megint tisztességes lettem.
Szóval megszereztem don Andrés de Tordesillasnak a valladolidi királyi börtön igazgatói székét, s nemsokára útnak is indítottam a nevezett városba. Tordesillas ugyanolyan elégedett volt állásával, mint amilyen elégedett én voltam, hogy kiegyenlíthettem, amivel tartoztam neki.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Santillana fölkeresi Núñezt, a költőt. Kiket talált nála, s miről folyt a beszélgetés
Egyszer ebéd után kedvem támadt meglátogatni az asturiai költőt. Fölöttébb kíváncsi voltam, milyen körülmények közt lakik. Elmentem hát señor don Beltrán Gómez de Ribero palotájába, s Núñezt kerestem.
- Már nem itt lakik - felelte a kapuban álló lakáj -, hanem ott - - s az egyik szomszéd házra mutatott -, a hátsó traktusban.
Beléptem a házba, s miután keresztülvágtam egy parányi udvaron, benyitottam egy csaknem teljesen üres szobába. Fabricio barátom még asztalnál ült öt-hat pályatársával, aznapi vendégeivel.
Az ebédnek már a vége felé jártak, következésképpen nagyban vitatkoztak; mikor azonban megpillantottak, a hangos beszélgetést mélységes csend váltotta föl. Núñez gyorsan fölállt, és elém sietett.
- Uraim! - kiáltotta. - Bemutatom önöknek señor de Santillanát, aki kegyeskedik kitüntetni látogatásával. Köszöntsék önök is velem együtt a miniszterelnök kegyencét.
E szavakra a vendégek is mind fölálltak és üdvözöltek. Hála a kitüntető címnek, amellyel Núñez illetett, az udvarias bókok tömegével árasztottak el. Noha se szomjas, se éhes nem voltam, kénytelen voltam asztalhoz ülni velök, s még egy pohár bort is elfogadni.
Mivel úgy éreztem, hogy jelenlétem feszélyezi őket, s nem mernek nyugodtan társalogni, így szóltam:
- Ne zavartassák magukat, uraim. Úgy látom megzavartam önöket az eszmecserében. Kérem, szíveskedjenek folytatni, különben elmegyek.
- Az urak éppen Euripidész Iphigeneiá-járól beszélgettek - szólalt meg erre Fabricio. - Melchior de Villegas bakkalaureátus, a kiváló tudós, azt kérdezte don Jacinto de Romarate úrtól, hogy ugyan mi érdekes ebben a tragédiában.
- Csakugyan - mondotta don Jacinto -, s én azt feleltem, hogy a veszedelem, amely Iphigeneiát fenyegeti.
- Én pedig - szólalt meg a bakkalaureátus - azt állítottam (és ezt kész vagyok bizonyítani is), hogy a darab igazi érdekessége nem ebben a veszedelemben rejlik.
- Hát akkor miben? - kiáltotta Gabriel de León, az öreg licenciátus.
- A szélben - felelte a bakkalaureátus.
Erre az egész társaság hangosan fölkacagott, s magam sem vettem komolyan a dolgot. Azt hittem, Melchior csak azért mondta, amit mondott, hogy megnevettesse a társaságot. Még nem ismertem a tudóst: esze ágában sem volt tréfálkozni.
- Kacagjanak csak kedvükre, uraim - folytatta hidegen -, akkor is fenntartom, hogy a nézőt csupán a szél érdekli, ragadja és indítja meg, nem pedig az Iphigeneiát fenyegető veszély. Gondolják csak meg - folytatta -, összegyűlik egy hatalmas hadsereg, hogy tengerre szálljon és Trója ostromára induljon; képzeljék el, milyen türelmetlenül várják a vezérek és a katonák, hogy végrehajthassák a feladatot és mielőbb visszatérhessenek Görögországba, ahol legdrágább kincseiket: háziisteneiket, asszonyaikat és gyermekeiket hagyták. De az átkozott ellenszél miatt nem tudnak elindulni Auliszból, szinte odaszegezi őket a kikötőbe, s ha a szél iránya meg nem változik, nem indulhatnak el, hogy megostromolják Priamosz városát. Ebben a tragédiában tehát a szél az érdekes. Én a görögök mellett állok, helyeslem terveiket, tehát csak azt kívánom, hogy elindulhasson a hajóhad, az Iphigeneiát fenyegető veszedelem közönyösen hagy, hiszen az ő halála árán rá lehet venni az isteneket, hogy kedvező szelet adjanak.
Alig fejezte be szavait Villegas, újból kitört a gúnykacaj. Núñez rosszmájúságból a tudós pártjára állt, hogy még több alkalmat adjon a tréfára a gúnyolódóknak, akik egymás után sütötték el a rossz tréfákat a szelek rovására. A bakkalaureátus azonban közömbösen és gőgösen nézett végig rajtuk, tudatlan, közönséges alakoknak tekintette őket. Minden pillanatban arra számítottam, hogy az urak tűzbe jönnek és hajba kapnak, hiszen vitatkozásaik rendszerint ezzel szoktak végződni, de csalódtam várakozásomban. Megelégedtek azzal, hogy kölcsönösen jól odamondogattak egymásnak, s miután kedvükre ettek-ittak, hazamentek.
A vendégek távozása után megkérdeztem Fabriciótól, miért nem lakik a kincstárnoknál, talán összevesztek?
- Isten őrizz - felelte -, dehogy vesztünk! Soha nem voltam még ilyen jó viszonyban don Beltrán úrral, még azt is megengedte, hogy máshová költözzem. Kibéreltem hát ezt a lakást, itt vendégül láthatom barátaimat, és teljesen szabadon mulatozhatom velük. Ez nagyon gyakran megesik, hiszen tudod, hogy nem az a fajta ember vagyok, aki gazdag örökséget akar hagyni utódaira. Szerencsére olyan helyzetbe kerültem, hogy akár mindennap is rendezhetek egy kis mulatságot.
- Végtelenül örülök, kedves Núñez barátom - feleltem. - Engedd meg, hogy még egyszer gratuláljak legutóbbi tragédiád sikeréhez. A nagy Lope de Vega nyolcszáz darabja negyedannyit sem jövedelmezett neki, mint neked a te Saldaña gróf-od.
ELSŐ FEJEZET
A miniszter Toledóba küldi Gil Blast. Az utazás célja és eredménye
Őexcellenciája már csaknem egy hónapja mindennap mondogatta:
- Közeledik az idő, Santillana, amikor próbára teszem ügyességedet - de a jelzett időpont csak nem akart eljönni. Végül azonban mégiscsak bekövetkezett, Őexcellenciája ugyanis így szólt hozzám:
- Azt mondják, hogy van a toledói társulatban egy nagyon tehetséges fiatal színésznő. Állítólag istenien táncol és énekel, beszédstílusával egészen elragadja a nézőket, s ráadásul még szép is. Egy ilyen színésznő megérdemli, hogy bemutatkozhasson az udvar előtt. A király szereti a színházat, a muzsikát és a táncot, nem foszthatjuk meg a gyönyörűségtől, hogy egy ilyen ritka tehetségű színésznőt láthasson és hallhasson. Elhatároztam hát, hogy Toledóba küldelek, döntsd el te, valóban olyan csodálatos e az a színésznő; ahhoz tartom magam, hogy milyen hatást gyakorolt rád. Bízom az ítéletedben.
Azt feleltem őexcellenciájának, hogy bízza csak rám az ügyet, s egyetlen lakáj kíséretében készültem útra kelni, akivel levettettem a miniszterelnökségi libériát, hogy minél diszkrétebben járhassak el. A dolog nagyon tetszett őexcellenciájának. Útra keltem hát Toledó felé, s mikor a városba érkeztem, a kastély mellett szálltam meg egy fogadóban. Alig tettem lábamat a földre, a fogadós - nyilván abban a hitben, hogy környékbeli nemes vagyok - így szólt:
- A lovag úr nyilván azért jött városunkba, hogy megnézze a holnapi auto-da-fé fenséges ceremóniáját.
Ráhagytam, mert okosabbnak véltem meghagyni hitében, mint alkalmat adni rá, hogy faggatni kezdjen, mi hozott Toledóba.
- Olyan szép körmenetet fog látni, amilyet még soha - folytatta. - Állítólag száznál több fogoly vonul föl, s valószínű, hogy több mint tízet megégetnek közülük.
Másnap reggel napkelte előtt, csakugyan megkondult a város valamennyi harangja. Azért húzták meg őket, hogy figyelmeztessék a lakosságot: kezdődik az auto-da-fé. Kíváncsi voltam az iszonyatos ünnepségre, mert még sose láttam ilyet, gyorsan felöltöztem hát, s elmentem a kivégzés színhelyére. A térség négy oldalán, valamint az utcákon, ahol a menetnek végig kellett vonulnia, emelvények voltak fölállítva. Jegyet váltottam, és helyet foglaltam az egyik emelvényen. Csakhamar megpillantottam a menet élén haladó Domonkos-rendieket, az inkvizíció zászlaja nyomában. Közvetlenül a derék atyák után lépkedtek a szánalmas áldozatok, akiket a Szent Hivatal aznap ki akart végeztetni. A szerencsétlenek libasorban haladtak egymás után födetlen fővel és mezítláb, gyertyával a kezükben, s mindegyik mellett ott lépdelt a keresztapja.[103] Az áldozatok közül némelyiken úgynevezett sanbenito, azaz festett, piros Szent András-keresztekkel teleszórt, bő, sárga vászonskapuláré volt, másokon meg carocha, azaz lángokkal és ördögfigurákkal díszített süvegcukor formájú katonasipka.
Miközben tágra nyílt szemmel és - nehogy bűnömül róják föl - óvatosan leplezett részvéttel figyeltem a boldogtalanokat, úgy rémlett, hogy azok közt, akiknek carocha volt a fején, a tisztelendő Hilarión atyára és cimborájára, Ambrosio fráterre ismerek. Olyan közel haladtak el mellettem, hogy tévedésről szó sem lehetett. "Mi ez? - gondoltam magamban. - Tehát az ég megsokallta a két gazfickó gyalázatosságait, s kiszolgáltatta az inkvizíció igazságszolgáltatásának?" Miközben átvillant agyamon a gondolat, iszonyú rémület fogott el, egész testemben reszketni kezdtem, s olyan zűrzavar támadt az agyamban, hogy azt hittem, elájulok. Eszembe jutott e pillanatban a két csirkefogóval való kapcsolatom, a xelvai kaland, meg minden egyéb, amit együtt műveltünk, s úgy éreztem, sohasem lehetek elég hálás Istennek, hogy megmentett a skapulárétól meg a carochától.
A ceremónia végeztével visszatértem a fogadóba. Még mindig remegtem az imént látott iszonyatosságtól, de a nyomasztó képek szinte észrevétlenül eltűntek agyamból, s már csak azon járt az eszem, hogy jól oldjam meg a feladatot, amellyel gazdám megbízott. Úgy gondoltam, legokosabb azzal kezdenem, hogy elmegyek a színházba, türelmetlenül vártam hát az előadás idejét, s mihelyt elérkezett, jegyet váltottam, és leültem egy Alcántara-rendbeli lovag mellé. Csakhamar szóba elegyedtem vele.
- Señor - szólítottam meg -, megengedi, hogy egy idegen kérdezzen valamit öntől?
- Lovag uram - felelte igen udvariasan -, megtisztelve fogom érezni magam.
- Sok dicséretet hallottam a toledói színészekről - folytattam. - Igazuk van-e azoknak, akik szerint nagyon jók?
- Igen - felelte a lovag -, a társulat csakugyan nem rossz, sőt akad a színészek közt néhány nagy tehetség is. Látni fogja például a szép Lucreciát: ez a tizennégy éves színésznő csodálatba fogja ejteni. Fölösleges lesz figyelmeztetnem önt, ha majd megjelenik a színpadon, könnyen rá fog jönni, hogy ő az.
Megkérdeztem a lovagot, játszik-e aznap Lucrecia? Azt felelte, hogy igen, s még azt is hozzátette, hogy ragyogó szerepe van az előadásra kerülő darabban.
Megkezdődött az előadás. Megjelent két színésznő, aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy bájosnak hasson, de csillogó gyémántjaik ellenére sem tartottam egyiküket sem annak, akire lestem. Az Alcántara-rendbéli lovag olyan lebilincselő képet festett Lucreciáról, hogy nem is tudtam elképzelni: látnom kellett. Végre aztán előkerült a színfalak mögül a gyönyörű Lucrecia, megjelenését hosszan tartó általános taps jelezte. "Ó! Ő az! - gondoltam magamban. - Milyen előkelő jelenség! Micsoda báj! Micsoda szemek! Elragadó teremtés!" Csakugyan nagyon tetszett, jobban mondva rendkívüli hatást gyakorolt rám. Már az első verses tiráda után, amit előadott, úgy éreztem, hogy természetes, csupa tűz jelenség, értelmesebb, mint a vele egykorú lányok, s örömmel tapsoltam együtt a darab előadása során az egész nézőtérrel.
- Nos - fordult felém a lovag -, látja, hogy tetszik Lucrecia a közönségnek?
- Nem csodálom - feleltem.
- Még kevésbé csodálkozna, ha énekelni hallaná. Úgy énekel, mint egy szirén, jaj azoknak, akik nem olyan óvatosan hallgatják, mint Ulisszesz! S ugyanilyen félelmetesen táncol is, léptei is éppoly veszedelmesek, mint a hangja, elbűvölik a szemet, s megadásra késztetik a szívet.
- Úgy látszik - kiáltottam föl -, valóságos csoda! Vajon ki a boldog halandó, aki abban az élvezetben részesülhet, hogy egy ilyen szeretetre méltó lányért epekedhetik?
- Hivatalos szeretője nincs - tájékoztatott a lovag -, sőt titkos viszonnyal sem gyanúsítják a rossz nyelvek. Pedig ez sem volna csoda: Lucrecia ugyanis nagynénjének, Estrellának a felügyelete alatt él, Estrella pedig vitán fölül a legügyesebb valamennyi színésznő közül.
Estrella nevének hallatára gyorsan közbeszóltam, és megkérdeztem a lovagtól, vajon ez az Estrella is tagja-e a toledói társulatnak.
- Méghozzá az egyik legtehetségesebb tagja - felelte a lovag. - Ma nem játszott, ami nagy kár. Rendszerint szobalány-szerepekben lép fel, s bámulatosan jól csinálja. Csupa szellem a játéka! Talán túlságosan is szellemesen játszik, de ez szép hiba, s bocsánatot érdemel. - A lovag tehát csodákat mesélt Estrelláról, s azok után, ahogy lefestette, nem lehetett kétségem felőle, hogy Laura az, ugyanaz a Laura, akiről már annyit beszéltem történetem során, s akit Granadában hagytam.
Hogy még biztosabb legyek a dologban, az előadás végeztével a színház mögé kerültem. Estrella után érdeklődtem, s miután mindenfelé kerestem a tekintetemmel, meg is pillantottam a kulisszák mögött. Néhány nemesúrral társalgott, akik talán csak Lucrecia nagynénjét látták benne. Közelebb léptem, hogy üdvözöljem, ő azonban - vagy szeszélyből, vagy büntetésül, amiért oly sebtiben eltávoztam Granadából - úgy tett, mintha egyáltalán nem ismerne, s olyan közömbösen fogadta köszönésemet, hogy kicsit zavarba jöttem. Ahelyett, hogy nevetve szemére hánytam volna a fagyos fogadtatást, ostoba módon megharagudtam, s azon nyomban el is hagytam a színházat, s mérgemben elhatároztam, hogy még másnap visszatérek Madridba. Úgy akartam bosszút állni Laurán, hogy nem hagyom fellépni az unokahúgát a király előtt. E kitüntetéstől könnyűszerrel megfoszthatom, gondoltam, hiszen csak úgy kell lefestenem Lucreciát, ahogy kedvem tartja. Majd azt fogom mondani, hogy esetlenül táncol, hangja kellemetlen, minden vonzerejét csak fiatalságának köszönheti. Ez biztosan elég lesz hozzá, hogy őexcellenciájának elmenjen a kedve tőle, s ne rendelje föl az udvarba.
Ilyen bosszút terveztem Laura ellen, amiért barátságtalanul fogadott, haragom azonban nem sokáig tartott. Másnap éppen készülődtem már, hogy elutazom, amikor betoppant a szobámba egy kisinas.
- Ezt a levelet señor Santillanának kell átadnom - mondta.
- Én vagyok az, fiam - feleltem, azzal átvettem és kibontottam a levelet. Ez volt benne:
"Felejtse el, milyen fogadtatásban részesült tegnap este a színházban, és kövesse e levél átadóját."
Azon nyomban követtem is a kisinast, aki egy igen szép házba vezetett, a színház környékén. Az egyik gyönyörűen berendezett lakosztályban ott találtam Laurát, éppen szépítkezett.
Fölállt, megcsókolt, és így szólt:
- Tudom, señor Gil Blas, hogy neheztel rám a fogadtatásért, amelyben részesítettem, amikor tegnap este üdvözölt a kulisszák mögött. Egy olyan régi barát, mint ön, joggal számíthatott nyájasabb fogadtatásra. De szolgáljon mentségemre, hogy nagyon rossz kedvű voltam. Mikor ön megjelent, éppen azok a rosszindulatú megjegyzések foglalkoztattak, amelyeket egyik színésztársunk tett unokahúgomra, akinek jó hírneve a magaménál is fontosabb számomra. Hirtelen távozása után nyomban ráeszméltem szórakozottságomra, megbíztam kisinasomat, hogy kövesse és tudja meg, hol lakik, mert még ma jóvá akartam tenni a hibámat.
- Már jóvá is tette, kedves Laurám - jelentettem ki -, ne is beszéljünk többet a dologról, inkább azt meséljük el egymásnak, mi történt velünk az után a szerencsétlen nap után, amikor a megérdemelt büntetéstől való félelmemben megszöktem Granadából. Ha emlékszik még rá, meglehetősen kínos helyzetben hagytam önt. Hogyan vágta ki magát? Vallja be, hogy minden leleményessége ellenére sem volt könnyű. Ugye, hogy minden ügyességét igénybe kellett vennie, hogy lecsillapíthassa portugál szeretőjét?
- Szó sincs róla - felelte Laura. - Hát nem tudja, hogy hasonló esetben a férfiak oly hiszékenyek, hogy az asszonyoknak néha még csak mentegetődzniük sem kell?
- Továbbra is makacsul állítottam Marialva márkinak - folytatta Laura -, hogy az öcsém vagy. Bocsásson meg, señor Santillana, hogy olyan bizalmasan szólítom meg, mint hajdan, de képtelen vagyok leszokni régi szokásaimról. A lényeg az, hogy vakmerő voltam. "Hát nem látja - kérdeztem a portugál nemesúrtól -, hogy mindez csupán a féltékenység és a harag műve? Narcisa, aki nemcsak színésztársam, hanem vetélytársnőm is, dühös, hogy békésen birtokolom egy olyan férfi szívét, akit ő elszalasztott, s így akart bosszút állni rajtam. Meg is bocsátom neki, mert mi sem természetesebb, mint egy féltékeny nő bosszúszomja. Aljas célja érdekében megvesztegette a gyertyagyújtogató helyettesét, aki képes volt arcátlanul azt állítani, hogy látott Madridban, ahol Arsenia szobalánya voltam. Minden szava hazugság: don Antonio Coello özvegye mindig sokkal többre tartotta magát, mint hogy egy színésznő szolgálatába álljon. Egyébként e vád hamis voltát, s azt, hogy a vádlók összebeszéltek, mi sem bizonyítja jobban, mint öcsém gyors távozása. Ha itt volna, megsemmisíthetné a rágalmat, Narcisa azonban - nyilván valami egyéb csellel - eltávolította."
- Noha ez az érvelés nem mosott túlságosan tisztára - folytatta Laura -, a jóságos márki ennyivel is megelégedett. A meleg szívű nemesúr mindaddig imádott, amíg el nem hagyta Granadát és vissza nem tért Portugáliába. Igaz, hogy nem sokkal utánad eltávozott, s Zapata feleségének meglehetett az öröme, hogy elvesztettem szeretőmet, akit az ő kezéről csaptam le. Az eset után néhány évig még Granadában maradtam, de aztán társulatunkban kitört a viszály (az ilyesmi néha megesik köztünk), s a társulat tagjai szétszéledtek. Egyesek Sevillába mentek, mások Córdobába, én magam idejöttem Toledóba, s itt élek már tíz éve unokahúgommal, Lucreciával. Tegnap este láthattad a színpadon, hiszen ott voltál az előadáson.
E szavakra önkéntelenül elnevettem magam. Laura megkérdezte, mit nevetek.
- Nem is sejti? - kérdeztem. - Önnek nincs se fiútestvére, se nőtestvére, következésképpen nem lehet nagynénje Lucreciának. Azonkívül, ha kiszámítom, mennyi idő telt el legutóbbi találkozásunk óta, s ezt az időt összevetem unokahúga arcvonásaival, az a gyanúm, hogy önök sokkal közelebbi rokonok.
- Értem, Gil Blas úr - felelte kissé elpirulva don Antonio özvegye. - Hogy számon tudja tartani az időt! Önt nem lehet becsapni. Hát igen, barátom, Lucrecia Marialva márki leánya, ő a mi szerelmünk gyümölcse, nem is tudnám többé eltitkolni előtted.
- Igazán nem nagy erőfeszítésébe kerülhet e titok feltárása, hercegnőm - jegyeztem meg -, miután már bevallotta nekem a zamorai kórházigazgatóval átélt kalandjait! Különben is meg kell mondanom, hogy Lucrecia olyan ritka tehetség, hogy a közönség nem lehet eléggé hálás önnek, amiért megajándékozta vele. Jó volna, ha többi pályatársnője sem maradna el ön mögött e téren.
Ha valamelyik kaján olvasóm, visszaemlékezve Laurával való bizalmas kapcsolatomra Granadában, amikor Marialva márki titkára voltam, azzal gyanúsítana, miszerint elvitathatom e nemesúrtól a dicsőséget, hogy ő Lucrecia apja, sajnos, be kell vallanom, hogy gyanúja alaptalan.
Aztán én is beszámoltam Laurának életem fontosabb eseményeiről és ügyeim pillanatnyi állásáról. Olyan figyelemmel hallgatott, hogy látszott: nem közömbös számára a dolog.
- Amint látom, kedves Santillana barátom - szólalt meg, midőn befejeztem elbeszélésemet -, elég szép szerepet játszik az élet színpadán. El sem tudja képzelni, mennyire örülök neki. Ha majd Madridba viszem Lucreciát, hogy bejuttassam az uralkodó színtársulatába, remélni merem, hogy señor Santillanában hatalmas pártfogóra lel.
- Efelől ne legyen kétsége - válaszoltam. - Számíthat rám. Akkor szerződtetem lányát is, önt is az uralkodó színtársulatába, amikor akarja. Ezt megígérhetem önnek, anélkül, hogy túlbecsülném befolyásomat.
- Ha nem kötne szerződés az itteni társulathoz - jelentette ki Laura -, szaván fognám, s már holnap Madridba utaznék.
- Ha az udvar utasítást ad rá, nem köti semmiféle szerződés - feleltem. - Vállalom, hogy elintézem a dolgot, s egy héten belül megjön az utasítás. Örülök, hogy elragadhatom Lucreciát a toledóiaktól: egy ilyen csinos színésznőnek jog szerint az udvarban a helye.
Lucrecia abban a pillanatban lépett a szobába, amikor kimondtam e szavakat. Olyan kecses és bájos volt, hogy azt hittem, magát Hébé istennőt[104] látom magam előtt. Akkor kelt föl, természet adta szépsége minden kendőzés nélkül tündökölt, s elragadó látványt nyújtott.
- Jöjjön, húgom - szólt hozzá az anyja -, jöjjön és mondjon köszönetet őuraságának irántunk való jóindulatáért. Egyik régi barátom ez az úr, nagy befolyása van az udvarnál, s megígérte, hogy mindkettőnket bejuttat az uralkodó társulatába.
Szavai szemmel láthatólag nagy örömet szereztek a leánynak, mélyen meghajolt előttem, és elragadó mosollyal így szólt:
- Alázatosan köszönöm lekötelező jóindulatát, señor, csak azt nem tudom, hasznomra válik-e. Amikor meg akar fosztani közönségemtől, amely odavan értem, biztos benne, hogy tetszeni fogok a madridi közönségnek is? Hátha veszteni fogok a cserén? Emlékszem, nagynéném sokszor mesélte, hogy ismert színészeket, akik az egyik városban nagy népszerűségnek örvendtek, a másikban meg kifütyülték őket. Ez az, amitől félek. Ön nem tart tőle, hogy nem fogok tetszeni az udvarnál, és szemrehányásokat kap miattam?
- Ettől ugyan egyikünknek sem kell tartanunk, szép Lucrecia - feleltem. - Én inkább attól félek, hogy minden szívet lángra lobbant, s viszályt kelt országunk nagyjai közt.
- Húgomnak több oka van az aggodalomra, mint önnek - jegyezte meg Laura -, de remélem, hogy az aggodalom mindkét részről oktalannak bizonyul: ha szépségével nem is fog feltűnést kelteni Lucrecia, kárpótlásul van olyan jó színésznő, hogy nem fogják kifütyülni.
Egy darabig még beszélgettünk, s Lucrecia szavaiból arra következtettem, hogy a lány nagyon értelmes kis teremtés. Aztán elbúcsúztam a két hölgytől, de megígértem, hogy hamarosan utasítást kapnak az udvartól, hogy utazzanak Madridba.
Mire visszatértem Madridba, a herceg-gróf már nagyon türelmetlenül várta a beszámolót küldetésem sikeréről.
- Láttad az illető színésznőt, Gil Blas? - kérdezte. - Megérdemli, hogy felhozassuk az udvarba?
- Kegyelmes uram - feleltem -, a szép nőknek rendszerint jobb a hírük a kelleténél, a fiatal Lucreciát azonban nem lehet eléggé dicsérni. Szépsége is, tehetsége is bámulatos.
- Igaz volna - kiáltott föl a miniszter elégedetten fölcsillanó szemmel, amiből arra következtettem, hogy saját számlájára küldött Toledóba -, igaz volna, hogy olyan szeretetre méltó a kis nő, mint állítod?
- Ha majd személyesen is látni fogja - feleltem -, kénytelen lesz beismerni, hogy nem lehet eléggé dicsérni bájait.
- Santillana - szólított fel őexcellenciája -, számolj be az igazságnak megfelelően utadról, alig várom, hogy hallhassam.
Erre - gazdám óhajának eleget téve - mindent elmeséltem, Laura történetét is beleértve. Elmondtam őexcellenciájának, hogy Lucrecia Laurának a leánya, s egy portugál nemestől, Marialva márkitól való, aki spanyolországi utazása közben egy ideig Granadában időzött, és beleszeretett Laurába. Miután arról is részletesen beszámoltam őexcellenciájának, hogy mit tárgyaltam a két színésznővel, a miniszter a következőket mondta:
- Nagyon örülök, hogy Lucrecia előkelő ember leánya, most még jobban érdekel. Madridba kell hozni. De szeretnék a figyelmedbe ajánlani valamit, barátom - tette hozzá. - Úgy folytasd a dolgot, ahogy elkezdted. Engem ne keverj bele, történjék minden Gil Blas de Santillana miatt.
Fölkerestem Carnerót, és közöltem vele őexcellenciája óhaját, miszerint adjon ki utasítást, hogy vegyék föl a királyi társulatba Estrellát és Lucreciát, a toledói társulat színésznőit.
- Igenis, señor Santillana - felelte kaján mosollyal Camero -, azonnal elintézem, mivel minden jel arra mutat, hogy nagyon érdekli a két hölgy. Egyébként remélem, a közönség sem jár rosszul, ha teljesítem óhaját.
A titkár rögtön saját kezűleg meg is fogalmazta az utasítást, s a kézbesítést rám bízta. Én pedig rögtön elküldtem Estrellának azzal a lakájjal, aki Toledóba kísért. Egy hét múlva anya és lánya Madridba érkezett. Az uralkodó színháza mellett szálltak meg egy fogadóban, s első dolguk volt, hogy értesítsenek a megérkezésükről. Tüstént a fogadóba siettem, s miután számtalanszor felajánlottam szolgálataimat, s ők ugyanannyiszor hálásan megköszönték, magukra hagytam őket, hogy nyugodtan felkészülhessenek első fellépésükre, amelyhez mindkettőjüknek sok sikert kívántam.
Fellépésüket úgy hirdették meg, mint két olyan színésznőét, akik az udvar utasítására szerződtek az uralkodó társulatába. Egy olyan vígjátékban mutatkoztak be, amelyet Toledóban nagy sikerrel szoktak játszani.
Melyik pontja az a világnak, ahol nem örülnek, ha valami új látványosság adódik? Aznap rendkívül nagyszámú néző csődült a színházba. Magától értetődik, hogy én se mulasztottam el az előadást. A darab kezdete előtt kicsit szorongtam. Noha igen sokra becsültem mind az anya, mind a leánya tehetségét, annyira érdekelt a sorsuk, hogy szinte reszkettem értük. De alig nyitották ki szájukat a színpadon, minden aggodalmam szertefoszlott, olyan tetszéssel fogadták őket. Estrellát tökéletes komikának találták, s Lucreciáról megállapították, hogy csodálatosan tud szerelmes lányokat alakítani. Lucrecia minden szívet meghódított. Voltak, akik gyönyörű szemét csodálták meg, másokat kellemes hangja ragadott meg, bája s kicsattanó fiatalsága viszont kivétel nélkül mindenkit elragadott, s szinte elbűvölve távoztak az előadás után.
A herceg-gróf, aki még jobban érdeklődött a fiatal színésznő bemutatkozása iránt, mint gondoltam, szintén ott volt a színházban aznap este. Az előadás végeztével nagyon elégedetten távozott, úgy vettem észre, tetszett neki a két színésznő. Kíváncsi voltam, csakugyan így van-e, követtem hát, s bementem utána a dolgozószobájába.
- Nos, kegyelmes uram, elégedett-e excellenciád a kis Marialvával? - kérdeztem.
- Excellenciám nagyon akadékoskodó volna - felelte mosolyogva -, ha nem csatlakozna szavazatával a közönségéhez. El kell ismerni, fiam, toledói utazásod igen sikeres volt. Lucreciádtól el vagyok bűvölve, s nincs kétségem felőle, hogy a királynak is megnyeri a tetszését.
A két új színésznő bemutatkozásának hamarosan híre terjedt az udvarban, már másnap egyébről se beszéltek a király reggeli fogadásán. Néhány nemesúr főleg a kis Lucreciát magasztalta. Olyan hízelgő képet festettek róla, hogy az uralkodó egészen elképedt. De nem árulta el, milyen hatást gyakoroltak rá a szavaik, s némán hallgatott, mintha oda se figyelt volna.
De mihelyt négyszemközt maradt a herceg-gróffal, megkérdezte tőle, ki az a színésznő, akit annyira dicsértek. A miniszter megmondta, hogy egy fiatal toledói színésznő, aki előző este mutatkozott be nagy sikerrel.
- Lucreciának hívják - tette hozzá -, a foglalkozásához illő név. Ismerőse Santillanának, aki annyi szépet mesélt róla, hogy helyesnek véltem szerződtetni felséged társulatához.
Nevem hallatára a király elmosolyodott, talán eszébe jutott, hogy én ismertettem meg Catalinával, és olyan előérzete támadt, hogy ezúttal is hasonló szolgálatot teszek majd neki.
- Gróf úr - fordult miniszteréhez -, már holnap látni szeretném ezt a Lucreciát a színpadon. Megbízom, hogy közölje vele.
A herceg-gróf beszámolt nekem e beszélgetésről, valamint a király óhajáról, és elküldött a két színésznőhöz, hogy értesítsem őket. Azon nyomban elmentem hozzájuk.
- Nagy újságot hozok - mondtam Laurának, mert vele találkoztam először. - Holnap ott lesz a nézőtéren az uralkodó is. A miniszterelnök utasított, hogy közöljem önökkel. Biztos vagyok benne, hogy ön is meg a leánya is mindent el fognak követni, hogy kiérdemeljék a megtiszteltetést, amelyben az uralkodó részesíteni kívánja önöket, de azért tanácsolom, hogy olyan darabot válasszanak, amelyben tánc is, zene is van, hogy Lucreciának alkalma legyen sokoldalú tehetségét megcsodáltatni a királlyal.
- Követni fogjuk a tanácsát - felelte Laura -, s mindent megteszünk, ami csak telik tőlünk, hogy az uralkodó meg legyen elégedve.
- Nem vitás, hogy meglesz - jelentettem ki, mert éppen akkor jelent meg Lucrecia. Pongyolát viselt, s bájosabb volt benne, mint a legpompásabb kosztümben. - Már csak azért is elégedett lesz az ön bájos unokahúgával, mert mindennél jobban szereti a táncot és az éneket, s talán még a zsebkendőjét is odadobja[105] neki.
- Egyáltalán nem vágyom rá, hogy ilyesmi eszébe jusson - felelte Laura. - Akármilyen hatalmas uralkodó, megeshetik, hogy vágyai kielégítése akadályokba ütközik. Lucrecia a színházi világban nevelkedett ugyan, de erényes leány, s bármennyire örülök is, ha a színpadon megtapsolják, fontosabb számára, hogy tisztességes lánynak tartsák, mint jó színésznőnek.
- Drága néném - elegyedett a társalgásba a kis Marialva -, mi értelme képzelt szörnyetegek ellen harcolnunk? Sohasem fogok olyan kínos helyzetbe kerülni, hogy kénytelen legyek visszautasítani a király vágyait. Jó ízlése nyilván megkíméli a szemrehányásoktól, amelyeket akkor érdemelne meg, ha szemet vetne rám.
- No de bájos Lucrecia - szóltam közbe -, ha történetesen mégis megtetszene az uralkodónak, és önt szemelné ki kedveséül, tudna olyan kegyetlen lenni, hogy epekedni hagyja, mint egy közönséges udvarlót?
- Miért ne? - kérdezte Lucrecia. - Minden bizonnyal. S ha az erényességet kihagyjuk is a számításból, úgy érzem, hiúságomnak akkor is jobban hízelegne, hogy ellenálltam szenvedélyének, mintha megadtam volna magam.
Ugyancsak meglepődtem, hogy ilyesmit hallok egy lánytól, aki Laura mellett nőtt fel, s midőn búcsút vettem a két hölgytől, megdicsértem az anyát, hogy ilyen példás nevelésben részesítette a leányát.
Másnap a király, aki alig várta, hogy láthassa Lucreciát, csakugyan megjelent a színházban. A darabban sok volt az ének és a táncbetét, s ifjú színésznőnk ragyogóan szerepelt. Elejétől végéig az uralkodót figyeltem, s megpróbáltam kiolvasni tekintetéből a gondolatait. Ő azonban mindvégig megőrizte méltóságteljes magatartását, s nem sikerült belelátnom. Csak másnap tudtam meg, amire kíváncsi voltam.
- Most jövök a királytól, Santillana - szólított meg a miniszter. - Olyan lelkesen nyilatkozott Lucreciáról, hogy kétségkívül fülig beleszeretett a kis színésznőbe. Mivel említettem neki, hogy te hozattad fel Toledóból, kijelentette, hogy szeretne négyszemközt beszélni veled. Jelentesd be magad azonnal nála, már utasítást is kaptak az ajtónállók, hogy vezessenek be. Siess, aztán azonnal gyere vissza, és számolj be a beszélgetésről.
Tüstént a királyhoz siettem. Egyedül találtam. Miközben várt, nagy léptekkel járt föl s alá, s láthatólag nagy zavarban volt. Rengeteg kérdést intézett hozzám Lucreciával kapcsolatban, akinek el kellett mesélnem az életét, aztán megkérdezte, hogy volt-e már a kicsinek valakije. Noha vakmerőség ilyesmit állítani, bátorkodtam megnyugtatni, hogy nem volt, ami láthatólag nagy örömet szerzett az uralkodónak.
- Hát ha így áll a dolog - jelentette ki -, téged választalak közvetítőül köztem és Lucrecia közt. Szeretném, ha tőled tudná meg, milyen diadalt aratott. Menj és közöld vele a nevemben - tette hozzá, egy több mint ötvenezer tallért érő ékszerekkel teli dobozt nyomva a markomba -, mondd meg neki, hogy kérem, fogadja ezt el ajándékul addig is, amíg szerelmemnek komolyabb bizonyítékát adhatom.
Mielőtt eleget tettem volna e megbízatásnak, fölkerestem a herceg-grófot, s hűségesen beszámoltam neki mindenről, amit a király mondott. Azt hittem, a miniszter inkább búsulni fog, mint örülni, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy tervei vannak Lucreciával, következésképp lesújtva veszi majd tudomásul, hogy a király a vetélytársa, de csalódtam. A dolog távolról sem bántotta, sőt annyira örült, hogy önkéntelenül kiszaladt a száján néhány szó, ami nem kerülte el a figyelmemet.
- No, Fülöp! - kiáltott föl. - Most megfogtalak! Most már biztos, hogy nem avatkozol az államügyekbe!
E felkiáltásból rájöttem a herceg-gróf egész manőverére: a miniszter nem óhajtja, hogy az uralkodó komoly dolgokkal foglalkozzon, tehát a leginkább kedvére való élvezetekkel akarja elszórakoztatni.
- Santillana barátom - fordult utána felém -, percnyi késedelem nélkül teljesítsd a kapott parancsot. Sok udvari nemesúr büszke lenne rá, ha őt bízták volna meg vele. Ne feledd - folytatta -, hogy ezúttal nincs Lemos gróf, aki a szolgálatért járó dicsőség javát lefölözi; az egész a tiéd lesz, s ráadásul az egész haszon is.
Őexcellenciája ilyen módon édesítette meg a pirulát, amelyet békésen le is nyeltem, de azért éreztem, hogy keserű. Fogságom óta ugyanis megszoktam, hogy erkölcsi szempontból nézzem a dolgokat, s az udvari kerítő munkakörét korántsem találtam olyan megtisztelőnek, amilyennek mondták. De ha nem voltam is olyan romlott, hogy lelkifurdalás nélkül teljesítsem a megbízást, olyan erényes sem voltam már, hogy visszautasítsam. Így aztán már csak azért is szívesen engedelmeskedtem a királynak, mert láttam, hogy engedelmességemet a miniszter is jó néven veszi, akinek elsősorban akartam a kedvébe járni.
Célszerűnek véltem, ha először Laurához fordulok, s vele tárgyalom meg négyszemközt az ügyet. Kellő módon megválogatott szavakkal fejtettem ki előtte küldetésem célját, s szónoklatom végén - mintegy csattanóként - átadtam neki a dobozt. A hölgy az ékszerek láttán képtelen volt eltitkolni örömét, nyíltan kifejezést adott neki.
- Señor Gil Blas! - kiáltott föl. - Egyik legjobb és legrégibb barátom előtt aztán igazán nem illik színlelnem, ostobaság is volna, ha szigorú erkölcsi felfogásommal kérkednék és alakoskodni próbálnék. Igen - folytatta -, kétségtelenül boldog vagyok, hogy leányomnak ilyen előkelő hódolója akadt, s tisztában vagyok vele, mennyi előny származhat a dologból. De, magunk közt szólva, tartok tőle, hogy Lucrecia más szemmel ítéli majd meg a dolgot, mint én. Mert igaz ugyan, hogy, mint mondtam, színészek közt nőtt fel, mégis olyan erényes, hogy már két gazdag és szeretetre méltó fiatalúr ajánlatát visszautasította. Erre ön persze azt válaszolhatja, hogy ez a két úr nem volt király. Ez igaz is, s valószínű, hogy egy koronás szerető még Lucrecia erényességét is megingathatja, mégis kénytelen vagyok megmondani önnek, hogy a dolog bizonytalan, és azt is kijelentem, hogy kényszeríteni nem fogom a leányomat. Ha ahelyett, hogy megtiszteltetésnek találná a király múló szenvedélyét, gyalázatnak tekinti e kitüntetést, ne vegye rossz néven tőle a nagy uralkodó, hogy nem enged a kísértésnek. Jöjjön vissza holnap - tette hozzá Laura -, akkor majd megmondom, kedvező választ kap-e, vagy az ékszereit kapja vissza.
Semmi kétségem nem volt felőle, hogy Laura inkább arra beszéli rá Lucreciát, hogy letérjen az erény útjáról, mint hogy tovább haladjon rajta, s nagyon számítottam is e rábeszélésre. Másnap mégis meglepetéssel értesültem róla, hogy Laurának ugyanannyi fáradságába került rábeszélni lányát a rosszra, mint amennyibe más anyáknak az kerül, hogy lányukat a jóra rávegyék; s ami még megdöbbentőbb: miután Lucrecia néhányszor titokban találkozott az uralkodóval, olyan lelkifurdalást érzett, amiért engedett a király vágyainak, hogy egyik napról a másikra visszavonult a világi élettől, s bezárkózott egy kolostorba[106], ahol nemsokára megbetegedett, és belehalt bánatába. Laura, aki képtelen volt megvigasztalódni lánya elvesztése miatt, s felelősnek érezte magát a haláláért, a Bűnbánó Lányok zárdájába vonult, s ott siratta a régi szép idők gyönyöreit. Lucrecia váratlan kolostorba vonulása a királyt is megrendítette, de a fiatal uralkodó nem az a fajta ember volt, aki sokáig búslakodik valamin, s lassanként megvigasztalódott. Ami a herceg-grófot illeti, rajta egyáltalán nem látszott, hogy az eset érzékenyen érintette volna, pedig ugyancsak bánkódott miatta, miként arról az olvasó mindjárt meg is fog győződni.
NEGYEDIK FEJEZET
A miniszter új feladattal bízza meg Santillanét
Engem is igen érzékenyen érintett Lucrecia balsorsa, erősen furdalt a lelkiismeret, hogy magam is hozzájárultam, s annak ellenére, hogy igen előkelő személyiség vágyát elégítettem ki, gyalázatos embernek éreztem magam. El is határoztam, hogy örökre felhagyok a kerítéssel, undoromat a miniszternek is tudtára adtam, s megkértem, hogy másfajta megbízatásokat adjon. Erkölcsösségem láthatólag meglepte.
- El vagyok ragadtatva lelki finomságodtól, Santillana - jelentette ki -, s mivel ilyen becsületes fiatalember vagy, erényességedhez jobban illő feladattal szeretnélek megbízni. Elmondom, miről van szó; hallgasd meg figyelmesen vallomásomat.
- Néhány évvel azelőtt, hogy a király kegyét elnyertem - folytatta -, összetalálkoztam véletlenül egy hölggyel. Olyan jó alakú és szép volt, hogy kinyomoztattam, kicsoda. Megtudtam, hogy genovai, doña Margherita Spinolának hívják, s Madridban él abból, amit szépsége jövedelmez. Még azt is jelentették, hogy don Francisco de Valeasar udvari alcalde, egy gazdag, öreg házasember tekintélyes összegeket költ rá. Ez az értesülés, amelynek alapján meg kellett volna vetnem e nőt, heves vágyat ébresztett bennem, hogy megosztozhassam kegyein Valeasarral. Hogy vágyamat kielégíthessem, igénybe vettem egy kerítőnő segítségét, aki olyan ügyes volt, hogy rövid idő alatt sikerült titokban összehoznia a genovai nővel. Első találkánkat számos további találka követte; vetélytársam meg én ajándékaink viszonzásául egyenlő arányban részesültünk a hölgy kegyeiben. Ámbár lehetséges, hogy a hölgynek volt még néhány udvarlója, aki ugyanolyan szerencsés volt, mint mi.
- Akárhogy is állt a helyzet, Margherita, aki tán maga se tudta, hány szeretője van, szinte észrevétlenül anya lett: fiút szült, s a gyereket külön-külön mindegyik szeretője nyakába akarta varrni. Csakhogy egyikük se volt hajlandó fiának elismerni, mivel nyugodt lélekkel egyikük sem dicsekedhetett azzal, hogy ő a gyerek apja. Így aztán a genovai nő kénytelen volt a fiút szerelmi ügyeinek jövedelméből eltartani. Ezt csinálta tizennyolc évig. Akkor meghalt, s itt hagyta a fiát egyetlen garas, s ami még rosszabb, minden iskoláztatás nélkül.
- Nos, ezt kellett meggyónnom neked, mint bizalmasomnak - folytatta őexcellenciája -, s most szeretném azt is közölni veled, milyen nagy tervet gondoltam ki. A szerencsétlen fiút ki akarom emelni a semmiből, s hogy homlokegyenest ellenkező helyzetbe kerüljön, el akarom ismerni fiamnak, és úgy neveltetni, hogy magas tisztségeket tölthessen be.
Olyan különc terv volt, hogy nem bírtam szó nélkül megállani.
- Hogyan juthatott excellenciád ilyen esztelen elhatározásra - kiáltottam fel. - Bocsásson meg a szóért, tudja be ön iránt érzett hűségemnek.
- Mindjárt ésszerűbbnek fogod találni - felelte sietve a miniszter -, ha elárulom, mi késztetett rá. Nem szeretném, ha oldalági rokonok lennének az örököseim. Erre persze azt fogod mondani, hogy még nem vagyok túlságosan öreg, s még remélhetem, hogy gyerekeim lesznek Olivares grófnétól. De hát mindenki maga ismeri legjobban önmagát. Elégedj meg annyival, hogy nincs a kémiának olyan titkos szere, amit ki ne próbáltam volna, hogy apa lehessek, s mind hasztalanul. S ha már a sors, kárpótlásul azért, amit a természet megtagadott, megajándékoz egy fiúval, akinek lehetséges, hogy csakugyan én vagyok az apja, örökbe fogadom. Így határoztam.
Mikor láttam, hogy a miniszter makacsul ragaszkodik az örökbefogadáshoz, többé nem mondtam neki ellent, mert olyan embernek ismertem, aki képes inkább valami ostobaságot csinálni, mint hogy elhatározásáról lemondjon.
- Most már csak arról van szó - tette hozzá -, hogy don Enrique Felipe de Guzmánt (azt akarom ugyanis, hogy ezen a néven szerepeljen, amíg nem birtokolhatja a rá váró címeket és rangokat) megfelelő nevelésben kell részesíteni. Téged szemeltelek ki, kedves Santillana barátom, hogy irányítsd őt, rábízom magam az eszedre és irántam tanúsított ragaszkodásodra, rendezd be a palotáját, fogadj melléje tanítókat, egyszóval: faragj belőle tökéletes lovagot.
Megpróbáltam kibújni a megbízatás alól, emlékeztettem rá a herceg-grófot, hogy soha nem űztem ilyen mesterséget, tehát nem vagyok csöppet sem alkalmas ifjú nemesurak nevelésére, nagyobb műveltség és tehetség kell hozzá, mint amekkorával rendelkezem; a miniszter azonban a szavamba vágott és elhallgattatott, mondván, hogy feltétlenül nekem kell fogadott fia nevelőjének lennem, mert alkalmassá akarja tenni a birodalom legmagasabb tisztségeinek betöltésére. Felkészültem hát rá, hogy őexcellenciája kedvéért elfoglaljam új állásomat, ő pedig - jutalmul, hogy szíveskedtem elvállalni - szerény fizetésemet fölemelte ezer tallér kegydíjjal, a mambrai lovagrend terhére.
A herceg-gróf rövidesen csakugyan elismerte törvényes utódjának doña Margherita Spinola fiát. Az örökbefogadás aktusa a király jóváhagyásával és helyeslésével történt meg. Don Enrique Felipe de Guzmán (a több apával is rendelkező gyermek ezt a nevet kapta) az okirat alapján az olivaresi grófság és San Lúcar hercegség egyetlen örököse lett. Hogy mindenki tudomást szerezzen a dologról, a miniszter Carnero útján értesítette elhatározásáról a nagyköveteket, valamint Spanyolhon összes grandjait, akik ugyancsak meglepődtek. A madridi tréfacsinálóknak sokáig volt min nevetniök, s a szatíraköltők sem szalasztották el a jó alkalmat, hogy epébe mártsák a tollukat.
Megkérdeztem a herceg-grófot, hol van a fiatalember, akit a gondjaimra óhajt bízni.
- Itt van Madridban - felelte -, a nagynénje neveli, mihelyt azonban berendezted a házát, elhozom onnan.
Mindez hamarosan meg is történt. Kibéreltem egy palotát, és gyönyörűen berendeztettem. Apródokat, kapust, fegyveres szolgákat szerződtettem, a fontosabb tisztségeket Caporis segítségével töltöttem be. Amikor befejeztem az előkészületeket, értesítettem őexcellenciáját, aki azon nyomban maga elé hívatta a Guzmán család kétes származású új sarját. Nagy darab, elég rokonszenves külsejű fiatalember volt.
- Don Enrique - szólalt meg őexcellenciája, s rám mutatott -, ez a lovag lesz a nevelője, őt szemeltem ki arra, hogy bevezesse önt a társasági életbe. Tökéletesen megbízom benne, s teljhatalmat adok neki ön fölött. Igen, Santillana - tette hozzá, most már hozzám intézve a szót -, önre bízom a fiamat, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni.
A miniszter még egyszer felszólította a fiatalembert, hogy mindenben engedelmeskedjék nekem, aztán magammal vittem a palotájába Enriquét.
Mikor megérkeztünk, felsorakoztattam előtte a személyzet valamennyi tagját, és elmondtam neki, kinek mi a munkaköre. A jelek szerint don Enrique egyáltalán nem szédült meg a körülményeiben bekövetkezett változástól, szívélyesen fogadta az iránta tanúsított tiszteletet és figyelmességet, s egészében véve úgy viselkedett, mintha mindig is az lett volna, ami csak véletlenül lett. Nem volt híján az észnek, de bődületesen műveletlen volt, még írni-olvasni is alig tudott. Fogadtam mellé egy tanítót, hogy megtanítsa a latin nyelv elemeire, s szerződtettem még egy földrajztanárt, egy történettanárt, valamint egy vívómestert is. Magától értetődik, hogy a táncmesterről sem feledkeztem meg, csak a választás volt nehéz. Az idő tájt ugyanis rengeteg híres táncmester működött Madridban, s nem tudtam, melyiket részesítsem előnyben közülük.
Miközben éppen ezen töprengtem, belépett a palota udvarába egy pompásan öltözött férfiú. Jelentették, hogy velem óhajt beszélni. Elébe mentem abban a hitben, hogy legalábbis egy Szent Jakab- vagy Alcántara-rendbéli lovag. Megkérdeztem, miben lehetek szolgálatára.
- Hallottam, señor Santillana - felelte, miután többször is mélyen meghajolt, amiből rögtön sejteni lehetett a foglalkozását -, hogy uraságod választja meg don Enrique tanítómestereit, s azért jöttem, hogy felajánljam szolgálataimat. Nevem Martin Ligero, s hála az égnek, elég jó hírnévnek örvendek. Nem szokásom tanítványokért koldulni, ilyesmi csak a jelentéktelen kis táncmesterekhez illik; rendszerint megvárom, míg értem jönnek. Mivel azonban én tanítottam táncolni Medina Sidonia herceget, don Luis de Harót, s rajtuk kívül még jó néhány tagját a Guzmán családnak - amelynek, hogy úgy mondjam, örökös szolgája vagyok -, kötelességemnek tartottam jelentkezni önnél.
- Úgy veszem ki a szavaiból, hogy ön a mi emberünk - feleltem. - Mennyit kér egy hónapra?
- Négy dupla pisztolt - felelte. - Szabott ár, heti két órát adok érte.
- Négy dublón havonként? - kiáltottam föl. - Sok!
- Hogyhogy sok? - kérdezte csodálkozva. - Hiszen még egy filozófiatanárnak is fizetnek havonként egy pisztolt!
Ilyen szellemes visszavágás ellen nem lehetett védekezni. Jóízűt kacagtam, aztán megkérdeztem señor Ligerótól, csakugyan azt hiszi-e, hogy egy tánctanár többet ér egy filozófiatanárnál.
- Természetesen - felelte. - Belőlünk sokkal több haszna van a világnak, mint azokból az urakból. Mert ugyan micsoda az ember, mielőtt mi kezelésbe vettük volna? Faragatlan tuskó, esetlen medve. De a mi tánc- és illemtanóráink apránként kicsiszolják, szinte észrevétlenül átformálják. Egyszóval: mi tanítjuk meg kecsesen mozogni, mi mutatjuk meg, milyen a nemes és méltóságteljes viselkedés.
Meghajoltam a táncmester érvei előtt, s mindjárt le is szerződtettem, hogy tanítsa meg don Enriquét táncolni havi négy dupla pisztolért, mivelhogy ennyit szokás fizetni e művészet nagymestereinek.
Don Enrique cselédségének még a felét sem vettem fel, amikor Escipión hazatért Mexikóból. Megkérdeztem, elégedett-e utazása eredményével.
- Annak kell lennem - felelte -, mivelhogy háromezer dukátért kétszer annyit érő s idehaza nagyon kelendő portékát vásároltam.
- Gratulálok, fiam, akkor hát leraktad vagyonod alapjait. Most már csak rajtad áll, hogy végleg meggazdagodj: jövőre megint lemehetsz az Indiákra. De ha nincs kedved ilyen messze fáradni vagyont gyűjteni, s inkább szeretnél valami jó állást Madridban, csak szólj, és máris szerzek egyet.
- Ó, a mindenségit! - kiáltott föl Coscolina fia. - Semmi értelme haboznom! Szívesebben volnék valami jó állásban uraságod mellett, mint hogy ismét kitegyem magam a hosszú hajóút veszedelmeinek, akármilyen előnyös lenne is! Halljuk, gazdám, milyen állást szán az ön alázatos szolgájának?
Tájékoztatásul elmeséltem neki az ifjú nemesúr históriáját, akit a herceg-gróf éppen akkor fogadott be a Guzmán családba. Miután elbeszéltem a különös esetet, azt is közöltem Escipiónnal, hogy a miniszter engem nevezett ki don Enrique nevelőjévé, s én meg azt szeretném, ha ő lenne a fogadott fiú belső inasa. Escipión kapott az alkalmon, örömest elfogadta az állást, s olyan jól töltötte be, hogy nem is egészen három-négy nap alatt megnyerte új gazdája bizalmát és barátságát.
Azt hittem, hogy a pedagógusok, akiket kiszemeltem, hogy okosítsák meg a genovai nő fiát, kudarcot fognak vallani, mivel olyan korban van, amikor már nehezen fegyelmezhető. De csalódtam: don Enrique mindent könnyen felfogott és meg is jegyzett, amire tanították, mesterei igen meg voltak elégedve vele. Siettem megvinni a jó hírt a herceg-grófnak, aki túláradó örömmel fogadta.
- Nagy örömet szereztél a hírrel, Santillana, hogy don Enriquének kitűnő az emlékezőtehetsége és éles az esze! - kiáltott föl. - Erről az én véremre ismerek benne! Az a tény pedig, hogy éppoly gyöngéden szeretem, mintha Olivares grófné szülte volna, végleg meggyőz róla, hogy csakugyan az én fiam! Ebből láthatod, barátom, hogy a vér nem válik vízzé.
Óvakodtam őexcellenciájával közölni véleményemet e tárgyról; tiszteltem gyöngeségét, s hagytam, ringassa csak magát abban a kellemes hitben, hogy ő don Enriquének az apja.
Bár valamennyi Guzmán halálos gyűlöletet táplált a családba újonnan bekerült fiatalúr iránt, taktikából mind eltitkolta, sőt olyan is akadt köztük, aki úgy tett, mintha keresné a barátságát. Azok a követek és grandok, akik akkoriban Madridban tartózkodtak, meglátogatták, és olyan kitüntető tisztelettel bántak vele, mintha csakugyan a herceg-gróf törvényes fia lett volna. A miniszter pedig, aki boldog volt, hogy bálványát tömjénezik, sietett a fiatalembert minél több címmel és ranggal fölruházni. Azzal kezdte, hogy megszerezte a királytól don Enrique számára az Alcántara-rend keresztjét tízezer tallér javadalommal. Nem sokkal később kineveztette kamarásnak, aztán elhatározta, hogy megházasítja. S mivel feltétlenül a legnemesebb spanyol családok valamelyikének a sarját akarta feleségül adni a fiához, Kasztília hercegének a leányára, doña Juana de Velascóra esett a választása, s volt akkora tekintélye, hogy a herceg és a rokonok akarata ellenére nyélbe is ütötte a házasságot.
Az esküvő előtt néhány nappal őexcellenciája magához hívatott, a kezembe nyomott néhány papirost, és így szólt:
- Tessék, Gil Blas, ez a legújabb ajándékom a számodra. Azt hiszem, nem fogsz megneheztelni érte: kieszközöltem számodra a nemeslevelet.
- Kegyelmes uram - feleltem eléggé meglepődve, - excellenciád tisztában van vele, hogy egy dueña és egy inas fia vagyok. Úgy vélem, a nemesség lealacsonyítása volna, ha belőlem is nemes lenne. Valamennyi kegy közül, amelyet őfelsége nekem juttathat, ezt érdemlem meg és erre vágyom a legkevésbé.
- Származásod - felelte a miniszter - könnyen elhárítható akadály. Lerma herceg meg az én miniszterségem alatt államügyekkel foglalkoztál. Különben is - tette hozzá mosolyogva -, nem tettél-e olyan szolgálatokat az uralkodónak, amelyek jutalmat érdemelnek? Egyszóval, Santillana, nem vagy méltatlan a megtiszteltetésre, amelyben részesíteni akarlak; ráadásul (és erre az érvre nincs ellenvetés) olyan pozíciót töltesz be a fiam mellett, amely egyenesen megköveteli, hogy nemes légy. Sőt: elárulom neked, hogy éppen ezért kaptad a nemeslevelet.
- Megadom magam, kegyelmes uram - válaszoltam -, minthogy látom, hogy excellenciád föltétlenül ragaszkodik hozzá.
Azzal - zsebemben a nemesi levéllel - eltávoztam.
"Tehát most már nemesember vagyok! - gondoltam magamban, amikor kiértem az utcára. - Nemes vagyok, anélkül, hogy a szüleimnek tartoznék érte hálával. Ha kedvem támad rá, don Gil Blasnak szólíttatom magam, s ha az ismerőseim közül valaki e megszólítás miatt a szemembe találna nevetni, odatartom az orra alá a nemeslevelet. De olvassuk csak el - tűnődtem tovább, s előhúztam a zsebemből az okmányt -, nézzük, hogy csinálnak nemest a parasztból!" Szóval elolvastam a nemesi levelet. Lényegében az volt benne, hogy a király, elismerésül a buzgalomért, amelynek az ő szolgálatában, valamint az állam érdekében nem is egyszer tanújelét adtam, illendőnek találta, hogy nemesi levéllel ajándékozzon meg. Merem állítani, hogy - dicséretemre legyen mondva - egyáltalán nem voltam büszke rá. Mivel sohasem feledkeztem meg alacsony származásomról, e kitüntetés nemhogy hiúságot ébresztett volna bennem, inkább megalázott. Meg is fogadtam, hogy a nemeslevelemet bezárom egy fiókba, és sohasem fogok kérkedni vele.
Az asturiai költő, miként nyilván észrevették, gyakran elhanyagolt. Ami pedig engem illet, elfoglaltságom nem engedte, hogy fölkeressem. Így történt, hogy az Euripidész Iphigeneiá-járól folytatott vita óta nem is láttam. A véletlen hozott össze vele ismét a Nap-kapu környékén. Egy nyomdából jött ki. Hozzáléptem és rászóltam:
- Hé, Núñez úr! Ön a nyomdából jön! Ez nyilván azt jelenti, hogy valamilyen új művének a megjelenése fenyegeti a közönséget!
- Csakugyan így van - felelte -, meg kell mondanom, hogy írtam egy röpiratot, most nyomják, s alighanem nagy feltűnést fog kelteni az irodalmi berkekben.
- Biztos vagyok benne, hogy érdemes mű lesz - jelentettem ki -, amellett csodálom, hogy röpiratok írásával szórakozol, hiszen tudtommal az efféle apróságok nem nagy dicsőségére válnak alkotójuknak.
- Akadnak néha jó röpiratok is - felelte Fabricio. - Az enyém például ezek közé tartozik, noha sietve írtam. Be kell vallanom ugyanis, hogy a nélkülözés késztetett rá. Tudod, hogy az éhség kicsalja a farkast az erdőből.
- Hogyhogy? - kiáltottam föl. - Az éhség? A Saldaña grófjá-nak szerzője mondja ezt? Hát beszélhet így egy ember, akinek kétezer tallér kegydíja van?
- Lassabban a testtel, barátom - szólt közbe Núñez. - Már nem tartozom azok közé a szerencsés költők közé, akik rendszeres kegydíjat élveznek. Don Beltrán kincstárnok anyagi ügyeiben váratlan zavar támadt, hűtlenül kezelte és elsikkasztotta a király pénzét, minden vagyonát lefoglalták, s az én kegydíjamat is megette a fene.
- Ez bizony szomorú - jegyeztem meg. - S semmi remény, hogy rendbe jön a dolog?
- Egyáltalán semmi - hangzott a válasz. - Señor Gómez de Ribero tönkrement, a zsebe éppoly üres, mint az agya, állítólag soha többé nem kerül felszínre.
- Ha így áll a dolog, barátom - válaszoltam -, nekem kell valami állást szereznem neked, hogy megvigasztalódj a kegydíj elvesztése miatt.
- Sose fáradj - mondta erre Fabricio. - Még ha egy háromezer tallér jövedelemmel járó állást ajánlanál is fel a miniszterelnök hivatalában, akkor se fogadnám el. A hivatali elfoglaltság nem való egy Múzsák táplálta szellemnek. Irodalmi elfoglaltságra van szükségem. Hogy is fejezzem ki magam? Arra születtem, hogy költőként éljek és úgy is haljak meg, s be akarom tölteni rendeltetésemet.
- Egyébként - folytatta -, nehogy azt hidd, hogy mi, költők, különösebben szerencsétlennek érezzük magunkat. Azonfölül, hogy tökéletes függetlenségben élünk, gondjaink sincsenek. Azt hiszik rólunk, hogy gyakran Démokritosz módjára táplálkozunk, csakhogy ez tévedés. Pályatársaim között ugyanis, ideszámítva még az almanach-szerkesztőket is, egy sincs, akit ne látnának rendszeresen vendégül egy-két előkelő családnál. Engem például két család is mindig szívesen lát. Két helyen is mindig terítenek nekem: egy kövér adófelügyelőnél, akinek egyik regényemet ajánlottam, valamint egy gazdag madridi polgárnál, aki eszelősen ragaszkodik hozzá, hogy mindig üljön az asztalánál néhány széplélek. Szerencséjére nem nagyon válogatós, s a város annyi széplélekkel látja el, amennyit csak akar.
- Akkor hát nem sajnállak - mondtam az asturiai költőnek -, ha egyszer meg vagy elégedve helyzeteddel. De bárhogy fordul is a sorsod, ismétlem, hogy Gil Blas személyében mindig olyan baráttal rendelkezel, aki melletted áll, ha te elhanyagolod is. Ha pénzre van szükséged, fordulj bátran hozzám, ne tartson vissza az álszemérem, ne foszd meg magad a legbiztosabb segélyforrástól s engem az örömtől, hogy szívességet tehetek neked.
- Ez a nagylelkűség rád vall, Santillana - kiáltott föl Núñez -, s végtelenül köszönöm irántam tanúsított jóindulatodat. Hálám jeléül hadd adjak egy jó tanácsot. Használd ki az időt, amíg a herceg-gróf még hatalmon van, s te még élvezed a kegyeit, s igyekezz meggazdagodni. Úgy hallottam ugyanis, hogy a miniszter helyzete megrendült.
Megkérdeztem Fabriciótól, hogy megbízható forrásból értesült-e a dologról, mire így felelt:
- Egy öreg Calatrava-rendbéli lovagtól értesültem róla, akinek különleges tehetsége van hozzá, hogy a legtitkosabb dolgokat is fölfedezze, s úgy hallgatnak rá, mint valami orákulumra. Tőle hallottam tegnap a következőket: "A herceg-grófnak nagyon sok az ellensége, s ezek most összefogtak, hogy elveszítsék. Túlságosan bízik a királyra gyakorolt befolyásában, csakhogy az uralkodó állítólag már kezd fölfigyelni a vádakra, amelyek eljutnak hozzá."
Megköszöntem Núñeznek a figyelmeztetést, de nem sokat törődtem vele. Abban a meggyőződésben tértem haza, hogy gazdám tekintélye megrendíthetetlen, úgy tekintettem, mint valami öreg tölgyet, amely gyökeret eresztett az erdőben, s a viharok sem képesek kidönteni.
Pedig amit az asturiai költő mondott, nem volt alaptalan. A palotában titkos összeesküvést szerveztek a herceg-gróf ellen, s az összeesküvés élén állítólag a királyné állt. Azokból az intézkedésekből azonban, amelyeket az összeesküvők foganatosítottak, hogy a minisztert megbuktassák, semmi sem szivárgott ki. Sőt: attól fogva, hogy Núñez figyelmeztetett, több mint egy év telt el, s a legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam, hogy a miniszter kegyvesztett lett.
De a katalóniai felkelés[107], melyet Franciaország támogatott, s a lázadók elleni hadjárat kudarca elégedetlenséget szított a nép körében, s egyre több vád hangzott el a kormány ellen. Ezek a vádak szükségessé tették a koronatanács összehívását, s a király ragaszkodott hozzá, hogy a tanácskozáson legyen jelen Grana márki, a császár spanyolországi követe is. A tanácskozáson azt vették fontolóra, mi a helyesebb: ha a király Kasztíliában marad, vagy ha Aragóniába utazik, hogy csapatai láthassák. Elsőnek a herceg-gróf szólalt fel, aki azt akarta, hogy az uralkodó ne utazzék a hadsereghez. Kifejtette, hogy nem volna helyénvaló, ha őfelsége elhagyná a birodalom székhelyét, s véleményét ékesszóló okfejtéssel támasztotta alá. Midőn befejezte beszédét, a tanács valamennyi részvevője csatlakozott véleményéhez, kivéve Grana márkit, aki csupán az ausztriai ház iránti hűséget tartotta szem előtt, a honfitársaitól megszokott nyíltsággal szembeszállt a miniszterelnök véleményével, s ellenkező nézetét olyan erélyesen fejtette ki, hogy alapos okfejtése igen nagy hatást gyakorolt a királyra, aki - annak ellenére, hogy a tanács egyetlen tagja sem értett egyet vele - Grana márki véleményét fogadta el, s rögtön ki is tűzte a napot, amikor elindul megszemlélni csapatait.
Első ízben fordult elő, hogy az uralkodó másként merészelt gondolkozni, mint kegyence, aki iszonyú sértésnek tekintette a dolgot, s nagyon megbántódott miatta. Mikor vissza akart vonulni dolgozószobájába, hogy szabadon dühönghessen, útközben észrevett, magához szólított, és bevitt a szobájába, ahol izgatottan elbeszélte, mi történt a minisztertanácson, aztán mint aki még mindig nem tudott fölocsúdni meglepetéséből, így folytatta:
- Igen, Santillana, a király, aki több mint húsz éve azt mondja, amit én akarok, s az én szememmel látja a dolgokat, most Grana véleményét részesítette előnyben az enyémmel szemben, s méghozzá hogyan! Dicséretekkel árasztotta el a követet, s főként az ausztriai házhoz való ragaszkodásáért dicsérte, mintha ez a német jobban ragaszkodna uralkodójához, mint én! Ebből könnyű arra a következtetésre jutni - folytatta a miniszter -, hogy pártot szerveztek ellenem, s minden okom megvan azt hinni, hogy a királyné áll az élén.
- Ugyan, kegyelmes uram - feleltem -, miért nyugtalankodik? Mi oka lehet félni a királynétól? A felséges asszony több mint tizenkét éve megszokta, hogy az államügyeket ön intézi, ön pedig rászoktatta a királyt, hogy sohse kérjen tanácsot a feleségétől. Ami pedig Grana márkit illeti, az uralkodó valószínűleg azért csatlakozott az ő véleményéhez, mert szeretné megszemlélni a hadseregét, s szeretne részt venni egy ütközetben.
- Tévedsz - szólt közbe a herceg-gróf. - Hidd el, ellenségeim inkább azt remélik, hogy ha a király csapatainál tartózkodik, állandóan a kíséretét alkotó grandok veszik majd körül, s ezek között többen is akadnak, akik elégedetlenek velem, s veszik maguknak a bátorságot, hogy kormányzati módszereinket gyalázzák. Csakhogy csalódni fognak - tette hozzá. - Útközben módját lelem majd, hogy ezek a grandok ne férhessenek az uralkodóhoz.
Csakugyan meg is cselekedte, méghozzá oly módon, hogy érdemes elbeszélni.
Midőn elérkezett a király elutazásának napja, az uralkodó a kormányzással járó teendőket távolléte idejére a királynéra bízta, és elindult Zaragozába. Mielőtt azonban odaérkezett volna, áthaladt Aranjuezen, ahol olyan jól érezte magát, hogy több mint három hetet ott töltött. Aranjuezből a miniszter Cuencába vitte a királyt, mindenféle szórakozásokat talált ki a számára, s még hosszabb ideig ott tartotta, mint Aranjuezben. Utána az aragóniai Molinában élvezte a király a vadászat örömeit, s végül bevonult Zaragozába. A hadsereg a várostól nem messze tartózkodott, s a király meg akarta látogatni. A herceg-gróf azonban elvette a kedvét a dologtól: elhitette vele, hogy veszélybe kerülne, mert a franciák, akik elfoglalva tartják a monzóni síkságot, könnyen foglyul ejthetnék. A király megijedt a veszedelemtől, amely egyáltalán nem is fenyegette, s inkább bezárkózott a szállására, mint valami börtönbe. A miniszter kihasználta a király félelmét, s azzal az ürüggyel, hogy gondoskodni akar a biztonságáról, úgyszólván őrizetben tartotta. A grandoknak, akik rengeteg pénzt költöttek, hogy méltó módon kísérhessék el útjára uralkodójukat, még annyit sem sikerült elérniök, hogy audienciát kapjanak tőle. Fülöp végül is ráunt kényelmetlen zaragozai szállására, még inkább arra, hogy semmi szórakozása nincs, azaz - ha így jobban tetszik - elunta a rabságot, és rövidesen visszatért Madridba. Az uralkodó ilyen módon be is fejezte hadjáratát, s de los Vélez márkira, a hadseregparancsnokra bízta, hogy megvédje a spanyol fegyverek becsületét.
KILENCEDIK FEJEZET
A portugálok zendülése. A herceg-gróf kegyvesztett lesz
Néhány nappal a király hazatérése után gyászos hír terjedt el Madridban: a portugálok jó szerencse adta pompás alkalomnak tekintették a katalánok felkelését arra, hogy lerázzák a spanyol igát, és éltek is vele. Fegyvert fogtak, Braganza hercegét királlyá választották, és elhatározták, hogy nem is engedik megfosztani a tróntól. Számításuk be is vált, mivel Spanyolországnak akkoriban egyszerre négy helyen - Németországban, Itáliában, Flandriában és Katalóniában - kellett küzdenie ellenségei ellen. Kedvezőbb alkalmat csakugyan nem találhattak volna rá, hogy a gyűlölt elnyomás alól felszabaduljanak.
A furcsa az volt, hogy amikor az udvart és a várost láthatólag megdöbbentette a zendülés híre, a herceg-gróf tréfálkozni próbált a király előtt Braganza hercegének rovására. Igen ám, de a rosszkor elsütött szellemességek rendszerint szerzőjük ellen fordulnak. Fülöp korántsem mulatott az ízetlen tréfákon, sőt, igen elkomolyodott, mire Olivares zavarba jött, s kezdte sejteni, hogy kegyvesztett lesz. Amikor aztán megtudta, hogy a királyné nyíltan ellene fordult, és azzal vádolja, hogy a portugáliai zendülésnek ő az okozója, mert rosszul kormányzott, nem volt többé kétsége felőle, hogy meg fog bukni. A grandok többsége, főleg az a részük, amelyikük megjárta Zaragozát - azonnal a királyné mellé állt, mihelyt észrevette, hogy a herceg-gróf feje fölött gyülekeznek a viharfelhők. A kegyelemdöfést az adta meg a miniszternek, hogy az özvegy mantovai hercegnő, Portugália volt kormányzója, Lisszabonból visszatért Madridba, és határozottan bebizonyította a királynak, hogy Portugáliában csakis miniszterelnöke hibájából tört ki a forradalom.
A hercegnő szavai igen nagy hatást gyakoroltak az uralkodóra, aki végül is kiábrándult kegyencéből, és minden iránta érzett rokonszenvét elvesztette. Mikor a miniszter értesült róla, hogy a király végleg ellenségeinek befolyása alá került, azt eszelte ki, hogy levelet ír a királynak, s engedélyt kér, hogy lemondhasson állásáról és elhagyhassa az udvart, mivel igazságtalannak érzi, hogy mindazt a csapást, ami az ő miniszterelnöksége alatt sújtotta a birodalmat, az ő bűnéül tudják be. Azt hitte, hogy egy ilyen levél igen hatásos lesz, mert a király még mindig kedveli annyira, hogy nem lesz hajlandó beleegyezni a távozásába, őfelsége azonban csak annyit válaszolt neki, hogy a kért engedélyt megadja, s a miniszter oda mehet, ahová jónak látja.
A királynak e saját kezűleg írt válasza villámcsapásként hatott őexcellenciájára, aki egyáltalán nem erre számított. De jóllehet a csapásba egészen belekábult, úgy tett, mintha nem hagyta volna el lelkiereje, s megkérdezte, mit csinálnék a helyében.
- Nem esnék nehezemre dönteni - feleltem. - Elhagynám az udvart, visszavonulnék valamelyik birtokomra, s nyugodtan élném le hátralévő napjaimat.
- Józanul gondolkozol - jelentette ki gazdám. - Csakugyan Loechesbe akarok menni, s ott fejezni be földi pályafutásomat, előbb azonban szeretnék még egyszer beszélni az uralkodóval: nagyon szeretném bebizonyítani neki, hogy mindent elkövettem, ami emberileg csak lehetséges, hogy a rám bízott nehéz teher alatt ne roskadjak össze, s nem tőlem függött, hogy a bűnömül felrótt szomorú eseményeket nem akadályoztam meg. Semmivel sem vagyok bűnösebb, mint a jó kormányos, akinek a hajóját minden erőfeszítése ellenére elsodorják a szelek és a tenger hullámai.
A miniszter még mindig azzal áltatta magát, hogy ha beszél az uralkodóval, mindent rendbe hozhat, s visszanyerheti elvesztett hatalmát. De még audienciát se kapott, sőt még a kulcsot is visszakérték tőle, amellyel bármikor beléphetett őfelsége lakosztályába.
Erre már belátta, hogy többé nincs remény a számára, s elhatározta, hogy csakugyan visszavonul. Átnézte az iratait, nagy részüket elővigyázatosságból elégette, aztán kijelölte a személyzetnek azokat a tagjait - tisztségviselőket és inasokat egyaránt -, akiket magával szándékozott vinni, s kiadta az utasításokat az indulásra, amelyet másnapra tűzött ki. Mivel tartott tőle, hogy a csőcselék esetleg inzultálni fogja, amikor elhagyja a palotát, a személyzeti bejáraton osont ki kora hajnalban, gyóntatójával meg velem beült egy rozoga batárba, és minden bántódás nélkül útra kelt Loeches felé. A faluban, amelynek ő volt a földesura, a grófné gyönyörű kolostort építtetett a Szent Domonkos-rendi apácák számára. Négy óra se telt bele, s a faluban voltunk; nem sokkal utánunk megérkezett a kíséret valamennyi tagja is.
Olivares grófné egyedül engedte a férjét Loechesbe, s ő néhány napig még az udvarban maradt azzal a szándékkal, hogy megpróbálja, hátha sikerül rimánkodásával és könnyeivel elérnie, hogy a grófot visszahívják. De hasztalanul borult le őfelségeik előtt, akármilyen ékesszólóan könyörgött is, a király ügyet sem vetett rá, a királyné pedig, aki halálosan gyűlölte, örömét lelte a könnyeiben. A miniszter felesége nem veszítette el bátorságát; odáig ment a megalázkodásban, hogy a királyné udvarhölgyeinek esedezett, hogy járjanak közben férje érdekében; de kénytelen volt rájönni, hogy megalázkodása inkább megvetést, mint szánalmat szül. Mélyen lesújtva, hogy hiába alacsonyította le magát, férje után utazott, hogy együtt búsuljon vele annak a tisztségnek az elvesztése fölött, mely IV. Fülöp uralkodása idején alighanem a legfőbb tisztség volt a monarchiában.
A grófné beszámolója a madridi helyzetről csak megsokszorozta a herceg-gróf bánatát.
- Az ön ellenségei - közölte sírva a hölgy -, Medina Celi herceg meg a többi grand, akik gyűlölik, nem szűnnek meg magasztalni a királyt, hogy megfosztotta önt a miniszterelnökségtől, a nép pedig arcátlanul ujjongva ünnepli, hogy kegyvesztett lett, mintha azzal, hogy ön megszűnt miniszterelnök lenni, az államot sújtó szerencsétlenségek sorozata is véget érne.
- Úrnőm - felelte gazdám -, kövesse példám, s fojtsa vissza bánatát. Ha a vihart nem tudjuk eltéríteni, bele kell törődnünk. Tény, hogy azt hittem, életem végéig élvezhetem a király kegyét. Szokott ábrándja ez az olyan minisztereknek és kegyenceknek, akik elfelejtik, hogy sorsuk az uralkodótól függ. Nem ugyanígy csalódott-e Lerma herceg is, mint én, noha azt hitte, hogy a bíborosi palást megnyugtató biztosíték rá, hogy hatalma örökké fog tartani?
A herceg-gróf ilyenformán buzdította türelemre hitvesét, miközben ő maga szüntelenül megújuló izgalomban élt, mert don Enrique, aki továbbra is az udvarban maradt megfigyelőnek, mindennap írt neki, és pontosan tájékoztatta az eseményekről. A fiatalúr leveleit Escipión kézbesítette. Ő még mindig don Enriquénél szolgált; én már doña Juanával kötött házassága óta nem laktam nála. A fogadott fiú levelei mindig tele voltak bosszantó hírekkel, s sajnos nem is lehetett másfélékre számítani. Egyszer például jelentette, hogy a grandok nem elégszenek meg azzal, hogy leplezetlenül örülnek a herceg-gróf visszavonulásának, hanem egyesült erővel kiűzik valamennyi hívét is az állásából, és ellenségeit ültetik a helyükbe. Máskor meg azt írta, hogy don Luis de Haro kezd a király kegyeibe férkőzni, s minden valószínűség szerint ő lesz a miniszterelnök. Valamennyi elszomorító hír közül, amely gazdám tudomására jutott, legjobban szemmel láthatólag a nápolyi alkirályi székben bekövetkezett változás sújtotta le. Az udvar ugyanis - csak azért, hogy Olivarest bosszantsa - megfosztotta az alkirályi rangtól a gróf kegyeltjét, Medina de las Torres herceget, és a kasztíliai tengernagyot ültette a helyébe, akit soha nem állhatott.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy őexcellenciája három álló hónapig csak nyugtalanságot és szomorúságot érzett magányában, de gyóntatójának - egy Szent Domonkos-rendi szerzetesnek, akiben a rendíthetetlen ájtatosság nagyszerű ékesszólással párosult - végül mégiscsak sikerült megvigasztalnia. Erélyes határozottságával addig bizonygatta neki, hogy ezentúl már csak a lelke üdvösségével szabad törődnie, hogy az isteni kegyelem segítségével lassanként elterelte gondolatait az udvarról. Őexcellenciáját nem érdekelték többé a madridi hírek, s már csak egyetlen gondja volt: felkészülni a szép halálra. Ami Olivares grófnét illeti, elég jól kihasználta a magányt: a maga alapította kolostorban találta meg a vigaszt, melyet a gondviselés készített elő számára: az apácák közt sok szent életű leányzó akadt, s ájtatos szavaik szinte észrevétlenül elfeledtették vele életének keserűségét. Gazdám olyan mértékben lett egyre nyugodtabb, amilyen mértékben eltávolodtak gondolatai a világi élettől. Napjait ekként osztotta be: csaknem az egész délelőttöt az apácák templomában töltötte, ahol misét hallgatott, aztán hazatért és megebédelt. Ebéd után két óra hosszat azzal szórakozott, hogy mindenféle játékot játszott velem és néhány kedvesebb inasával. Aztán rendszerint egyedül visszavonult dolgozószobájába, és ott tartózkodott napnyugtáig. Akkor sétált egyet a kertben, vagy kikocsizott a kastély környékére, hol gyóntatójával, hol meg velem.
Egyszer, amikor kettesben maradtam vele, s csodálattal néztem derűtől sugárzó arcát, bátorkodtam a következőket mondani neki:
- Engedje meg, kegyelmes uram, hogy kifejezést adjak örömömnek. Elégedett arcából arra következtetek, hogy excellenciád kezdi megszokni a magányt.
- Már teljesen megszoktam - felelte -, s noha igen sokáig foglalkoztam államügyekkel, biztosíthatlak, fiam, hogy napról napra jobban élvezem az itteni csöndes, békés életet.
Őexcellenciája - hogy életmódja változatosabb legyen - néha kertészkedett is. Egy alkalommal, midőn elnéztem, hogyan dolgozik, tréfálkozva így szólt hozzám:
- Egy minisztert látsz, Santillana, akit száműztek az udvarból, s kertész lett Loechesben.
- Mintha inkább szürakuszai Dionüszoszt[108] látnám, kegyelmes uram, akiből iskolamester lett Korinthoszban - feleltem ugyanolyan hangnemben.
Gazdám elmosolyodott válaszomon; nem vette rossz néven a párhuzamot.
A kastélyban már mindannyian kezdtünk örülni, hogy gazdánk úrrá lett a csalódás fölött, amelyet kegyvesztettsége okozott, és örömét leli jelenlegi, az előzőtől olyannyira különböző életmódjában, amikor egyszer csak szomorúan vettük észre, hogy hangulata szemlátomást megváltozott. Komor és töprengő lett, mélységes melankóliába esett. Nem játszott többé velünk, s láthatólag nem érdekelte semmi, akármit találtunk ki, hogy elszórakoztassuk. Ebéd után azonnal bezárkózott dolgozószobájába, s estig ott is maradt teljesen egyedül. Azt hittük, szomorúságát letűnt nagyságának emlékei idézték elő, és ebben a feltevésben ráuszítottuk a Domonkos-rendi atyát; a szerzetes ékesszólása azonban ezúttal nem tudott diadalmaskodni őexcellenciája mélabúján, amely nemhogy csökkent volna, hanem szemlátomást egyre inkább erőt vett rajta.
Eszembe jutott, hogy a miniszter szomorúságát talán valami rendkívüli dolog váltotta ki, amiről nem óhajt beszélni, s elhatároztam, hogy kiszedem belőle a titkot. Kilestem a pillanatot, amikor tanúk nélkül beszélhettem vele, s tiszteletteljes szeretettel így szóltam hozzá:
- Kegyelmes uram, szabad-e Gil Blasnak kérdeznie valamit gazdájától?
- Kérdezhetsz, megengedem.
- Hová lett excellenciád arcáról az elégedett nyugalom? Megint elvesztette volna uralmát a sors fölött? Újból elfogta a sajnálkozás, hogy kegyvesztett lett? Ismét elmerült volna a fájdalomörvényében, amelyből erkölcsi ereje révén egyszer már sikerült kimenekülnie?
- Nem, hál' istennek - felelte a miniszter. - Már eszembe se jut, milyen szerepet játszottam az udvarban, s mindörökre elfelejtettem a dicsőséget, amelyben részem volt.
- Nos, ha van ereje hozzá, hogy ne idézze fel többé a múlt emlékeit - folytattam -, hogyan lehet olyan gyönge, hogy átadja magát a mélabúnak, s mindnyájunkat megijeszt vele? Mi baja, kedves gazdám? - kérdeztem és a lába elé vetettem magam. - Nyilván valami titkos bánat emészti. Nem tárhatná föl a titkot Santillana előtt, akiről tudja, milyen megbízható, odaadó és hűséges? Mit követtem el, hogy elvesztettem bizalmát?
- Bizalmamat továbbra is változatlanul bírod - felelte őexcellenciája -, de be kell vallanom, nehezemre esik feltárni előtted, mi okozza a szomorúságot, amelybe - mint látod - temetkezem. Mégis képtelen vagyok ellenállni egy olyan hű szolga és barát kérésének, mint te vagy. Tudd meg hát, mi bánt; Santillanán kívül senki másnak nem tudnék ilyesmit meggyónni. Igen - folytatta -, csakugyan valami komor mélabú zsákmánya lettem, s ez lassanként elemészti életemet. Csaknem állandóan előttem lebeg egy ijesztő kísértetalak. Hiába mondogatom magamnak, hogy csak képzelődés az egész, hogy e rémalaknak semmi köze a valósághoz, szüntelenül magam előtt látom, irtózom tőle és nyugtalanít. Ha elég erős vagyok is hozzá, s meg is tudom győzni magam, hogy amikor a kísérletet látom, tulajdonképpen semmit se látok, ahhoz már gyenge vagyok, hogy ne szomorítson el ez a látomás. Nos, ez az, aminek az elmondására rákényszerítettél - tette hozzá. - Most már döntsd el magad, igazam van-e, amikor senkinek sem akarom elárulni szomorúságom okát.
Legalább olyan szomorúan, mint amilyen megdöbbenéssel vettem tudomásul ezt a csakugyan rendkívüli dolgot, amelynek alapján kénytelen voltam arra a feltevésre jutni, hogy valami megbomlott a gépezetben.
- Vajon nem annak a következménye ez, kegyelmes uram - kérdeztem a minisztertől -, hogy kevés táplálékot vesz magához? Ugyanis túlzásba viszi a mértékletességet.
- Eleinte magam is azt hittem - felelte -, s hogy megbizonyosodjam felőle, nem a sovány kosztnak kell-e tulajdonítanom a dolgot, néhány napja többet eszem a szokottnál. De minden hiába, a kísértet nem tűnt el.
- El fog tűnni - feleltem, hogy megvigasztaljam. - Ha excellenciád hajlandó volna kicsit szórakozni, azaz ismét eljátszadozni hűséges szolgáival, szentül hiszem, hogy azonnal megszabadulna sötét látomásaitól.
Röviddel e beszélgetés után őexcellenciája megbetegedett, s mivel úgy érezte, hogy a dolog komolyra fordulhat, elhivatott két madridi jegyzőt, hogy tollba mondja nekik végrendeletét. Hozatott három híres orvost, akik állítólag meggyógyítottak már néhány beteget. Mihelyt az orvosok megérkezésének a híre elterjedt a kastélyban, egyebet sem lehetett hallani, csak sírást és jajgatást, mindenki úgy tekintette a dolgot, hogy a gazda most már hamarosan meg fog halni, annyira tartottak ezektől az uraktól. Az orvosok magukkal hoztak egy gyógyszerészt meg egy felcsert is: utasításaikat rendszerint ezek hajtották végre. Megvárták, hogy először a jegyzők végezzék el a dolgukat, s csak aztán láttak neki a magukénak. Minthogy doktor Sangrado elveit vallották: már az első vizsgálat alkalmával gyakori érvágásokat rendeltek el, így aztán rövid hat nap alatt teljesen tönkretették a herceg-grófot, s a hetediken végleg megszabadították látomásától.
A miniszter halála után őszinte, mélységes szomorúság uralkodott a loechesi kastélyban. Valamennyi cselédje keserűen megsiratta. Egyiküket sem vigasztalta meg a biztos tudat, hogy bevette őket a végrendeletébe, egy sem akadt köztük, aki ne mondott volna le szívesen a ráeső örökségről, ha ezzel visszaadhatta volna életét. Ami engem illet, akit leginkább kedvelt, s aki a személye iránt érzett rokonszenvből ragaszkodtam hozzá, még jobban meg voltam indulva, mint a többiek. Azt hiszem, Antoniát sem sirattam meg jobban, mint a herceg-grófot.
A minisztert - kívánsága szerint - minden pompa és feltűnés nélkül temették el az apácakolostorban, csak mi jajgattunk keservesen. A gyászszertartás után Olivares grófné felolvastatta nekünk ura végrendeletét, mellyel a személyzet valamennyi tagja meg lehetett elégedve. Mindenki az állásának megfelelő arányú örökséget kapott, a legkisebb örökség is kétezer tallér volt. Valamennyi közül az én örökségem volt a legtekintélyesebb: őexcellenciája ugyanis tízezer pisztolt hagyott rám, hogy ezzel is kifejezést adjon irántam érzett különös ragaszkodásának. Nem feledkezett meg a szegényházakról sem, s több kolostorban alapítványt létesített.
Olivares grófné a személyzet valamennyi tagját visszaküldte Madridba, hogy vegyék föl örökségüket don Raimundo Caporis intézőnél, aki utasítást kapott, hogy fizesse ki nekik a pénzt. Csak én nem utazhattam velük: bánatomban erősen meglázasodtam, s emiatt körülbelül egy hétig kénytelen voltam a kastélyban maradni. Ez alatt az idő alatt a Szent Domonkos-rendi atya egy pillanatra sem hagyott magamra. A derék szerzetes barátságába fogadott, és minthogy igen érdekelte lelkiüdvösségem, mikor lábadozni kezdtem, megkérdezte: mik a terveim.
- Magam sem tudom, tisztelendő atyám - feleltem. - Még nem sikerült egyezségre jutnom önmagámmal. Vannak pillanatok, amikor kísértést érzek rá, hogy bezárkózzam egy cellába és vezekeljek.
- Drága pillanatok! - kiáltott fel a dominikánus. - Jól tenné, señor Santillana, ha hallgatna e sugallatokra. Barátilag javaslom, hogy maradjon meg ugyan laikus fráternek, de vonuljon be mondjuk a mi madridi kolostorunkba, ajándékozza a rendnek egész vagyonát, legyen jótevőnkké, s hunyja le szemét ott, Domonkos-rendi csuhában. Igen sokan vannak, akik így vezeklik le világi életük bűneit.
Akkori lelkiállapotomban a szerzetes tanácsa egyáltalán nem háborított föl, s azt feleltem őtisztelendőségének, hogy megfontolom a dolgot. Mikor azonban megtanácskoztam a dolgot Escipiónnal, aki néhány pillanat múlva betoppant hozzám látogatóba, ő hevesen berzenkedett a gondolat ellen, beteg ötletnek találta.
- Ugyan már, señor Santillana, hát képes volna ilyen módon visszavonulni a világtól? Nem sokkal kellemesebb menedéket kínál liriasi kastélya? Régebben is szerette, s most, hogy olyan korban van már, amikor az ember fogékonyabb a természet szépségei iránt, még jobban fogja élvezni kellemetességeit.
Coscolina fiának nem került nagy fáradságába, hogy rávegyen terve megvalósítására.
- Barátom - jelentettem ki -, neked van igazad, nem a Domonkos-rendi atyának. Csakugyan okosabbnak látom, ha visszatérek kastélyomba. Döntöttem is. Mihelyt olyan állapotban leszek, hogy útra kelhetek, visszamegyek Liriasba.
Ez nemsokára meg is történt. Miután megszűnt a lázam, hamarosan elég erőt éreztem magamban, hogy elhatározásomat megvalósítsam. Escipión társaságában visszatértem Madridba. A város láttán ezúttal nem éreztem olyan gyönyörűséget, mint régebben. Mivel tudtam, hogy csaknem minden lakosa irtózattal emlékezik vissza a miniszterre, akire én csak a legnagyobb szeretettel tudtam gondolni, képtelen voltam jó szemmel nézni. Nem is időztem ott öt-hat napnál tovább, amennyi Escipiónnak Liriasba való utazásunk előkészületeihez kellett. Miközben Escipión az úti felszerelésről gondoskodott, én magam fölkerestem Caporist, aki dupla pisztolokban kifizette örökségemet. Elmentem azoknak a javadalmaknak az adószedőihez is, amelyeknek a jövedelméből évjáradékot kaptam, s megbeszéltem velük, hogyan jutok hozzá a pénzemhez, szóval rendeztem valamennyi ügyemet.
Indulásunk előestéjén megkérdeztem Coscolina fiától, hogy elköszönt-e don Enriquétől.
- El - felelte -, ma reggel barátságosan elbúcsúztunk egymástól, noha kijelentette, hogy haragszik, amiért elhagyom. De ha ő meg volt is elégedve velem, én csöppet sem voltam megelégedve vele. Nem elég, ha csak az inas tetszik a gazdának, a gazdának is tetszenie kell az inasnak, különben nincsenek meg jól egymással. Egyébként - tette hozzá - don Enrique nagyon szánalmas figura az udvarban, mindenki lenézi, ujjal mutogatnak rá az utcán, s még mindig úgy emlegetik, mint "a genovai nő fiát", ítélje meg ön, méltó-e egy becsületes inashoz, hogy olyan embert szolgáljon, akit a kutya se becsül.
Egy szép hajnalon végre elindultunk Madridból, s rátértünk a cuencai országúira. A menet a következőképpen festett: titkárom meg én egy két öszvér húzta csézában ültünk, az öszvéreket kocsis hajtotta. Közvetlenül a nyomunkban három, málhával és pénzzel megrakott öszvér lépkedett, két fegyveres szolga vezette őket. Két nagy darab inas volt a sereghajtó, öszvérháton ültek állig fegyverben. Ezeket Escipión szemelte ki. A fegyveres szolgáknak kardjuk volt, a kocsisnak meg két jó nyeregpisztolya. Minthogy heten voltunk, s a hét közül hat elszánt fickó, jókedvűen keltem útra, nem kellett féltenem örökségemet. Mikor keresztülvonultunk egy-egy falun, az öszvérek csengői büszkén csilingeltek, s a parasztok kiszaladtak a kapuba, hogy megbámuljanak bennünket. Nyilván azt hitték, hogy legalábbis egy spanyol grand vagyok, aki valamilyen alkirályságot megy birtokba venni.
Két hetet vett igénybe, míg Liriasba érkeztem. Semmi sem késztetett rá, hogy siessek, egyetlen vágyam volt, hogy szerencsésen odaérjek, s ez teljesült is. Mikor megpillantottam a kastélyomat, először szomorú gondolatokat ébresztett bennem: eszembe juttatta Antoniát. De csakhamar sikerült másra terelnem figyelmemet. Csak olyasmivel akartam foglalkozni, ami örömöt okoz, meg aztán a halála óta eltelt huszonkét esztendő is csökkentette érzelmeim hevességét.
Mikor beléptem a kastélyba, Beatriz és a leánya sietett az üdvözlésemre. Utána az apa, az anya és a leány egyaránt olyan túláradó örömmel ölelt meg, hogy el voltam ragadtatva. Mikor a sok ölelés után figyelmesebben szemügyre vettem keresztlányomat, fölöttébb szeretetreméltónak találtam.
- Lehetséges volna, hogy ez ugyanaz a Serafina, aki még bölcsőben feküdt, amikor elhagytam Liriast? - kérdeztem. - Örülök, hogy ilyen csinos leány lett belőle; feltétlenül férjhez kell már adnunk.
- Hogyhogy, kedves keresztapám? - kiáltott föl keresztleányom, aki utolsó szavaimra kicsit elpirult. - Alighogy találkoztunk, máris szabadulni akar tőlem?
- Nem, leányom - feleltem -, nem úgy akarjuk férjhez adni, hogy elveszítsük önt. Olyan férjet szeretnénk találni, aki azzal, hogy feleségül veszi, nem ragadja el a szüleitől, hanem úgyszólván együtt él majd velünk.
- Van ilyen férjjelölt a láthatáron - szólalt meg erre Beatriz. - Egy környékbeli nemesúr egyszer meglátta Serafinát a misén a tanya kápolnájában, és beleszeretett. Fölkeresett, közölte, hogy szerelmes a lányomba, s a beleegyezésemet kérte. Gondolhatja, mit feleltem neki. "Ha hozzájárulnék is, nem sokra menne vele. Serafina kezével az apja és a keresztapja rendelkezik. Aligha tehetek egyebet az ön érdekében, mint hogy írok nekik, s tájékoztatom őket kéréséről, amellyel leányomat megtisztelte." S csakugyan éppen írni akartam önöknek, uraim - folytatta Beatriz -, de szerencsére megjöttek, intézzék hát el az ügyet, ahogy jónak látják.
- Na és különben milyen ember az a hidalgo? - kérdezte Escipión. - Nem olyan, mint a fajtájabeliek többsége? Nem büszke a nemességére, nem szemtelenkedik a polgárokkal?
- Szó sincs róla - felelte Beatriz. - Ez a fiatalember maga a megtestesült kedvesség és udvariasság, egyébként jóképű is, és még nem töltötte be a harmincadik évét sem.
- A leírás elég hízelgő - jegyeztem meg. - Hogy hívják a lovagot?
- Don Juan de Jutellának - felelte Escipión felesége. - Nemrég örökölt az apjától, saját kastélyában él, egy mérföldnyire innen, a húgával, akit ő nevel.
- Hallottam valamikor ennek a fiatalembernek a családjáról - mondtam. - Az egyik legrégibb nemesi család a valenciai királyságban.
- A nemességnél sokkal többre tartom a szívet és az eszet - jelentette ki Escipión -, és ha becsületes ember, nem lesz kifogásunk don Juan ellen.
- Becsületes ember hírében áll - elegyedett a beszélgetésbe Serafina is. - A liriasiak ismerik, és sok jót mondanak róla.
- Keresztlányom szavaiból arra következtetek - pillantottam mosolyogva az apjára, aki éppúgy megértette e szavak jelentőségét, mint én -, hogy a kérő nincs ellenére a leányának.
A lovag igen hamar tudomást szerzett róla, hogy Liriasba érkeztünk, mert két nap sem telt bele, és megjelent a kastélyban. Rokonszenvesen lépett fel, s viselkedésével egyáltalán nem cáfolta meg, amit Beatriz mondott róla, úgyhogy magunk is igen jó véleményt alkottunk felőle. Kijelentette, hogy mint szomszédunk, gratulálni szeretne szerencsés hazatérésünkhöz. A tőlünk telhető legnyájasabban fogadtuk. De ez alkalommal csak udvariassági látogatásra jött, az egész időt azzal töltöttük, hogy kölcsönösen bókokkal árasztottuk el egymást, s don Juan úgy ment el, hogy egy szóval sem említette Serafina iránt érzett szerelmét, csak arra kért, engedjük meg, hogy ismételten ellátogathasson hozzánk, s kihasználhassa, hogy szomszédok vagyunk, ami - véleménye szerint - valószínűleg nagyon kellemes lesz számára. Miután elment, Beatriz megkérdezte, mi a véleményünk róla. Mindketten azt feleltük, hogy megnyerte tetszésünket, s véleményünk szerint a jó szerencse nem is ajándékozhatná meg megfelelőbb férjjel Serafinát.
Már másnap ebéd után elindultam Coscolina fia társaságában, hogy visszaadjuk a látogatást don Juannak. Vezetőt fogadtunk, hogy elkalauzoljon bennünket a kastélyához. Háromnegyed órai út után vezetőnk megszólalt.
- Íme, señor don Juan de Jutella kastélya!
Hiába meresztgettük a szemünket, s néztünk jobbra-balra, sokáig nem láttuk sehol a kastélyt, csak akkor fedeztük fel, amikor már előtte álltunk, mivel egy hegy lábánál volt, egy erdő közepén, s a magas fáktól nem lehetett látni. Ódivatú volt és rozzant, a gazdájának nem annyira a gazdagságát, mint inkább a nemességét bizonyította. De mikor beléptünk, úgy találtuk, hogy a csinos bútorzat kárpótol az épület kopott külsejéért.
Don Juan egy szépen berendezett teremben fogadott bennünket, s bemutatott a húgának, Doroteának, aki úgy tizenkilenc-húsz éves lehetett. Csinosan kiöltözött, mint minden nő, aki vendégeket vár, s tetszeni akar nekik. Bájai láttán ugyanolyan érzés kerített a hatalmába, mint amikor Antoniát pillantottam meg először, tudniillik zavarba jöttem. Zavaromat azonban sikerült olyan ügyesen lepleznem, hogy még Escipión sem vette észre. A társalgás ezúttal is akörül forgott - akárcsak előző nap -, hogy milyen kellemes lesz olykor-olykor összejönnünk s jó szomszédokként élnünk egymás közelében. Don Juan ezúttal sem hozta szóba Serafinát, s mi sem mondtunk semmit, ami arra késztethette volna, hogy szerelméről nyilatkozzon. Rábíztuk, térjen ő rá, ha akar. Beszélgetésünk folyamán gyakran vetettem egy-egy pillantást Doroteára, noha úgy tettem, mintha csak akkor néznék rá, amikor feltétlenül muszáj. S valahányszor tekintetünk találkozott, mindig egy-egy újabb nyíl fúródott a szívembe. Pedig meg kell mondanom, mivel szerelmem tárgyáról hű képet szeretnék festeni, hogy egyáltalán nem volt tökéletes szépség. A bőre ugyan vakítóan fehér volt, s szája pirosabb, mint a rózsa, az orra viszont kicsit túl hosszú, s a szeme túl kicsi volt. Egészében véve mégis elbűvölt.
Szóval nem ugyanúgy jöttem ki a Jutella-kastélyból, mint ahogyan beléptem oda, s hazatérőben Liriasba csak Dorotea járt az eszemben, csak őt láttam magam előtt, csak róla beszéltem.
- Mi ez, kedves gazdám? - mért végig csodálkozva Escipión. - Túl sokat foglalkozik don Juan húgával. Csaknem szeretett bele?
- De igen, barátom - feleltem -, és pirulok szégyenemben. Ó, istenem! Antonia halála óta ezerszámra találkoztam csinosabbnál csinosabb nőkkel, s közömbösen néztem rájuk. S most, ilyen korban kell találkoznom eggyel, aki lángra lobbant, s képtelen vagyok védekezni ellene?
- Ugyan, uram - felelte Coscolina fia -, sose panaszkodjék, inkább örüljön a dolognak! Az ön korában még egyáltalában nem nevetséges, ha szerelemre gyullad valaki, s az idő sem csúfította el annyira az arcát, hogy ne tetszhetne egy nőnek. Ha rám hallgat, a legközelebbi alkalommal bátran megkéri don Juantól a húga kezét. Lehetetlen, hogy egy olyan embertől, mint ön, megtagadja. Egyébként, ha Dorotea feltétlenül csak nemesemberhez mehet férjhez, ön talán nem az? Megvan a nemesi levele, az utódainak ennyi is elég. Ha az idő majd azt a nemeslevelet is vastagon belepi porral, mint ahogy minden család eredetét, négy-öt nemzedék múltán a Santillana család a legelőkelőbb családok egyike lesz.
Escipión tehát arra biztatott, hogy kérjem meg Dorotea kezét, arra azonban nem gondolt, hogy ki is kosarazhatnak. Különben is félve szántam el magam e lépésre. Noha fiatalabbnak látszottam koromnál - tíz évet nyugodtan letagadhattam volna -, mégis úgy éreztem, joggal gyötör a kétség, vajon megtetszem-e egy szép, fiatal lánynak. De azért mégis elhatároztam, hogy megkockáztatom a dolgot, és megkérem Dorotea kezét, mihelyt ismét találkozom a bátyjával, aki - nem lévén biztos benne, hogy megkapja keresztlányomat - szintén nyugtalan volt.
Másnap reggel - éppen befejeztem az öltözködést - ismét beállított a kastélyba.
- Señor Santillana - mondta -, ezúttal komoly ügyben szeretnék beszélni önnel, ezért jöttem Liriasba.
Bevezettem dolgozószobámba, s don Juan azonnal rá is tért a tárgyra:
- Azt hiszem, tisztában van vele, mi hozott ide. Szeretem Serafinát. Ön bármit el tud érni az apjánál. Kérem, nyerje meg számomra jóindulatát, segítsen hozzá, hogy megkaphassam szerelmem kezét, s önnek fogom köszönni boldogságomat.
- Señor don Juan - feleltem -, minthogy ön azonnal a tárgyra tért, bizonyára nem veszi rossz néven, ha követem példáját, s miután megígérem, hogy közben fogok járni az ön érdekében keresztlányom apjánál, megkérem, járjon közben ön is ugyanígy az én érdekemben a húgánál.
Utolsó szavaim láthatólag kellemesen lepték meg don Juant, amit kedvező előjelnek tekintettem. Aztán fölkiáltott:
- Lehetséges volna, hogy Dorotea tegnap meghódította az ön szívet?
- Egyszerűen elbűvölt - feleltem -, és én lennék a legboldogabb ember a világon, ha kérésem mindkettőjüknél meghallgatásra találna.
- Efelől nyugodt lehet - felelte -, mert akármilyen nemesek vagyunk is, semmi kifogásunk ellene, hogy rokonságba kerüljünk önnel.
- Nagyon örülök - jelentettem ki -, hogy vonakodás nélkül hajlandó elfogadni sógorául egy polgárembert. Még inkább becsülöm önt, mint eddig: bizonyítja vele, hogy józanul gondolkodik. De ha olyan hiú volna is, hogy csak nemesemberhez lenne hajlandó hozzáadni a húgát, tudja meg, hogy kielégíthetném hiúságát. Húsz évig dolgoztam a miniszterelnökségen, és a király az államnak tett szolgálataim jutalmául nemesi oklevéllel ajándékozott meg, mindjárt meg is mutatom önnek.
Azzal elővettem a nemeslevelemet a fiókból, ahová szerényen elrejtettem, és átnyújtottam a nemesúrnak, aki figyelmesen végigolvasta, és rendkívül meg volt elégedve.
- Rendben van - adta vissza az okmányt. - Dorotea az öné.
- Ön pedig - kiáltottam föl - számíthat Serafinára!
Ezzel egymás közt meg is egyeztünk a két házasságban. Most már csak az volt a kérdés, hogy a két menyasszonyjelölt vajon szívesen egyezik-e bele a dologba, mert don Juan is meg én is egyformán kényes ízlésűek voltunk, s a világért sem szerettük volna akaratuk ellenére nőül venni őket. Don Juan hazatért a jutellai kastélyba, hogy megkérdezze húgát, akar-e a feleségem lenni, én pedig beszámoltam Escipiónnak, Beatriznak és keresztlányomnak a lovaggal folytatott beszélgetésemről. Beatriznak az volt a véleménye, hogy habozás nélkül el kell fogadnunk dón Juan ajánlatát. Serafina hallgatásával jelezte, hogy egyetért anyjával. Ami az apát illeti, az igazság az, hogy neki se volt más véleménye, csak a hozomány miatt nyugtalankodott egy kicsit, mert - mint mondotta - feltétlenül illenék hozományt adni egy nemesúrnak, akinek a kastélya olyan sürgős javítási munkálatokat igényel. Azzal hallgattattam el Escipiónt, hogy ez rám tartozik, s azon nyomban négyezer pisztolt ajándékozok keresztlányomnak hozományul.
Még aznap este fölkerestem don Juant.
- Az ön ügye - mondtam - remekül áll; bárcsak az enyém se állna rosszabbul!
- Az is a lehető legjobban áll - felelte. - Nem volt szükség tekintélyemet latba vetnem, hogy Dorotea beleegyezését megkapjam: az ön személye is megfelel, s a modora is tetszik a húgomnak. Ön attól tartott, hogy nem nyeri meg a tetszését, húgom viszont - sokkal több joggal - attól fél, hogy mivel a szívén és kezén kívül egyebet nem adhat önnek...
- Hát mi kellene ennél több? - vágtam a szavába túláradó örömmel. - Ha a bájos Dorotea hajlandó sorsát az enyémhez kötni, egyéb kívánságom nincs. Elég gazdag vagyok, hogy hozomány nélkül is elvehessem, s pusztán azzal, hogy az enyém lesz, vágyaim netovábbja teljesül.
Don Juan meg én mind a ketten boldogok voltunk, hogy szerencsésen eljutottunk idáig, s elhatároztuk, mellőzünk minden fölösleges ceremóniát, hogy minél hamarabb megtarthassuk esküvőinket. Don Juant összehoztam Serafina szüleivel; s miután megállapodtak a házasság feltételeiben, don Juan elbúcsúzott, s megígérte, hogy másnap Doroteával együtt tér vissza. Annyira szerettem volna kedvező benyomást gyakorolni a leányra, hogy legalább három óra hosszat szépítgettem és csinosítgattam magam, de még így sem voltam elégedett a külsőmmel. Ha egy fiatalember készül találkozni szerelmével, az csak gyönyörűség számára, egy öregedő férfinak azonban már komoly elfoglaltságot jelent. Mindenesetre nagyobb szerencsém volt, mint amekkorát érdemeltem: amikor viszontláthattam don Juan húgát, olyan kedvesen nézett rám, hogy úgy éreztem, még érek valamit. Hosszasan elbeszélgettünk. Okossága egészen elbűvölt, s úgy éreztem, hogy ha megfelelően viselkedem és sokat kedveskedem neki, még lehet belőlem olyan férj, akit szeret a felesége. Ilyen szép reményekkel eltelve küldtem két jegyzőért Valenciába, s miután ezek elkészítették a házassági szerződést, elhozattuk Liriasba a paternai plébánost, aki don Juant meg engem összeesketett menyasszonyainkkal.
Szóval másodszor is meggyújtottam a menyegzői fáklyát, és nem volt okom megbánni. Dorotea - erényes nő lévén - gyönyörré varázsolta önmaga számára a kötelességet, s mivel örült, hogy mindig igyekszem előre kitalálni óhaját, hamarosan úgy megszeretett, mintha fiatalember lettem volna. Don Juan és a keresztlányom is kölcsönösen forró szerelemre lobbantak egymás iránt, s ami a legritkább, a két sógornő közt is tartós és őszinte barátság szövődött. Én a magam részéről annyi jó tulajdonságot fedeztem föl sógoromban, hogy őszintén megszerettem, s ő nem fizetett hálátlansággal ezért a szeretetért. Szóval olyan tökéletes egyetértés uralkodott mindnyájunk közt, hogy esténként alig tudtunk elválni egymástól, noha tudtuk, hogy másnap ismét találkozunk. Ezért határoztunk végül is úgy, hogy a két családot egy családdá egyesítjük, s hol a liriasi, hol a jutellai kastélyban laktunk. Az utóbbit - hála őexcellenciája pisztoljainak - alaposan rendbe hozattuk.
Immár három esztendeje, kedves olvasóm, hogy paradicsomi boldogságban élek e drága emberekkel. Boldogságom betetőzéséül az ég két gyermekkel is kegyeskedett megáldani. Öreg napjaim szórakozása e két gyermek nevelése lesz, akiknek - jámborul hiszem - én vagyok az apja.
Jegyzetek 46. a szilfa alatt - régi francia mondás, amely azt jelenti, hogy a megbeszélt találkára nem akarunk elmenni; a középkorban ugyanis a nagyurak váruk kapujában, egy szilfa alatt bíráskodtak, s a megidézettek igen gyakran nem jelentek meg. [VISSZA]
48. Arisztarkhosz - alexandriai tudós, nagy tekintélyű, szigorú kritikus, Homérosz műveinek kiadója (i. e. 220-143). [VISSZA]
49. Gracioso - a spanyol komédia egyik bohóca. [VISSZA]
50. oydor - pénzügyi tisztviselő. [VISSZA]
51. Cotys - pontosabban: Cottyto - a kicsapongás és a bujaság istennője. [VISSZA]
52. metoszkópia - az a tudomány, amely az arc vonásaiból az ember jövőjét olvassa ki. [VISSZA]
53. Lerma herceg - sokáig III. Fülöp spanyol király kegyeltje és első minisztere. [VISSZA]
54. contador-mayor - magas rangú pénzügyi tisztviselő, kincstárnok. [VISSZA]
55. vizsgapapírok - vizsgapapírnak azt a metszetekkel díszített ívet nevezték, amelyre a licenciátusra vagy doktorátusra készülő hallgató a vizsgán megvédendő tételeit kinyomatta. [VISSZA]
56. Plautus - a latin vígjátékíró (i. e. 251-184), mint Aulus Gellius később feljegyezte, azzal kereste kenyerét, hogy egy pék malomkövét hajtotta, s csak pihenő idejében írhatta komédiáit. [VISSZA]
57. Lucilius - latin költő (i. e. 180-103); Lesage itt Horatius ítéletét ismétli. (Szatírák, 1.4.) [VISSZA]
58. salius papok - Mars isten papjai a régi Rómában; körmeneteiken táncoltak, és misztikus dalokat énekeltek a háború istenének tiszteletére. [VISSZA]
59. Arisztipposz - görög filozófus, Szókratész tanítványa; a gyönyört tartotta a legfőbb jónak (i. e. IV. század). [VISSZA]
60. Eleázár - zsidó mágus Vespasianus császár korában; a megszállottakat egy nagy gyűrűvel gyógyította, amelyet az orrukhoz közelített. [VISSZA]
61. Novius - Horatius beszél erről a hangról egyik szatírájában. (I. 6.) [VISSZA]
62. Tonto - spanyolul: mafla, hülye. [VISSZA]
63. Moreto - spanyol drámaíró (1618-1669). [VISSZA]
64. Diana megvert - kb. annyit jelentett, hogy meghabarodott. (Diana a Hold istennője volt, ezek szerint tehát kb. holdkóros.) [VISSZA]
65. Deslenguado - spanyolul: mocskos szájú; alakjában Lesage állítólag kortársát, Jean-Baptiste Rousseau költőt rajzolta meg. [VISSZA]
66. trónörökös - a későbbi IV. Fülöp. [VISSZA]
67. Escorial - a spanyol királyok híres palotája Madrid közelében; a XVI. században épült, Szent Lőrinc kínhalálának emlékezetére sütőrost alaprajzzal. [VISSZA]
68. Pilpay - régi ind szerző, szanszkrit nyelven írt allegorikus történetei nagyon népszerűek voltak Franciaországban; La Fontaine is merített belőlük. [VISSZA]
69. Spinoza - II. Fülöp spanyol király minisztere. [VISSZA]
70. ithakai herceg - Telemakhosz. [VISSZA]
71. Iszokratész - görög szónok, egy athéni szónoki iskola vezetője, Platón kortársa (i. e. 436-338). [VISSZA]
72. escribano - írnok. [VISSZA]
73. Porcius Latro - római szónok az i. e. I. században. [VISSZA]
74. Nomentanus - Horatius egyik szatírájában felbukkanó római ínyenc. (II. 8.) [VISSZA]
75. Numa - a hagyomány szerint ez a legendás római király írta azokat a misztikus énekeket, amelyeket a Salius papok körmeneteiken előadtak. [VISSZA]
76. gallina ciega - vak tyúk, vagyis a szembekötősdi játék. [VISSZA]
77. hasta porfiar - mint Lesage mondja egy jegyzetében: míg "rá nem unnak". [VISSZA]
78. a király kenyere - abban az időben a király fizette a rabok ellátását. [VISSZA]
79. India - akkor Nyugat-Indiát vagyis Mexikót is jelentette. [VISSZA]
80. berengena - a padlizsán egy fajtája. [VISSZA]
81. Libitina - a temetés istennője a régi rómaiaknál. [VISSZA]
82. Hésziodosz - görög költő az i. e. VIII. században. [VISSZA]
83. Iveni... - Találtam egy kikötőt. Remény és Szerencse, isten veletek! Eleget játszottatok velem; törődjetek most másokkal! [VISSZA]
84. lapides clamabunt - a kövek kiáltani fognak. (Idézet Máté evangéliumából.) [VISSZA]
85. Currus triumphatis antimonii - az antimon diadalszekere. Egy orvosi könyv címe; az antimon körül ugyanis nagy harc dúlt a XVI. és XVII. században, s az érvágás túlzott hívei voltak e gyógyszer ellenfelei. [VISSZA]
86. Paracelsus - híres német orvos és alkimista (1493-1541), ásványi gyógyszereket ajánlott, a kémiai gyógyszertan előfutára volt. [VISSZA]
87. mozo de mulas - öszvérhajcsár. [VISSZA]
88. Szent István - az első keresztény vértanú; Krisztus halála után Jeruzsálemben megkövezték. [VISSZA]
89. mórok voltak az urak - a bútor valóban régi lehetett, mivel a mórokat 1238-ban űzték ki Valenciából. [VISSZA]
90. La posada de los representantes - a színészek háza. [VISSZA]
91. Albunea (albuneai erdőben) - egy Tibur melletti forrás jóstehetségű nimfája. Horatius ír róla. (Carm. I. 7.) [VISSZA]
92. Lukianosz - görög szatirikus író, tehát Erasmus előfutára, az ókor Voltaire-ének szokták nevezni. (II. század) [VISSZA]
93. Penelopé - Odüsszeusz felesége, hűségesen várta húsz évig távol levő férjét. [VISSZA]
94. Benavides - Lope de Vega műve. [VISSZA]
95. quiproquo - tévedésből eredő személycsere. [VISSZA]
96. Furto laetamur in ipso - A plágium is dicsőségünkre válik. [VISSZA]
97. visszahódított ország - Granadát 1492-ben hódították vissza a móroktól. [VISSZA]
98. aranykulcs (kincseskamra kulcsa) - a kamarások jelvénye; tulajdonosa a király szobájába léphetett. [VISSZA]
99. Calderón sorsa - nem sokkal Lerma herceg után ő is kegyvesztett lett; letartóztatták, bebörtönözték, szabadon bocsátották, majd ismét elfogták, és 1621-ben kivégezték. Így ő lakolt ura helyett, akit bíborosi méltósága megóvott. [VISSZA]
100. Sandoval család - Lerma herceg is ennek a családnak volt a tagja. [VISSZA]
101. Tarpa - célzás Horatius egyik sorára. ...a szentélyben ne ítéljen róla bírámként Tarpa... (Szatírák, I. 10. Horváth I. Károly fordítása.) [VISSZA]
102. Victrix... - A győztes ügy az isteneknek tetszik, a legyőzött Catónak. Idézet Lucanus latin költőnek (39-65) a polgárháborúról írt művéből. [VISSZA]
103. Keresztapának azokat a személyeket nevezik, akiket az inkvizítor kijelöl, hogy a foglyokat az auto-da-fé-ra kísérjék, s akik felelősek a foglyokért. (Lesage jegyzete.) [VISSZA]
104. Hébé - a görög mitológiában a fiatalság istennője. [VISSZA]
105. zsebkendőjét is odadobja - nőt választani; a kifejezés a török háremvilágból való, s útleírások révén terjedt el Franciaországban. [VISSZA]
106. bezárkózott egy kolostorba - a színésznő, akiről itt szó van, s aki Don Juan d'Austriát, IV. Fülöp törvénytelen fiát, a későbbi hadvezért szülte, valóban kolostorba vonult. [VISSZA]
107. a katalóniai összeesküvés - a katalánok 1640-ben fellázadtak a spanyolok ellen, s szövetséget kötve XIII. Lajos francia királlyal, felajánlották neki a Barcelona grófja címet; céljukat mégsem érték el, s nem váltak függetlenné. [VISSZA]
108. Dionüsziosz - a hagyomány szerint a szirakuzai zsarnok bölcs visszavonultságban töltötte életét, amikor elűztek. [VISSZA]