1

- Dicsértessék a Jézus Krisztus.

- Mindörökké, Agata néni. Hova vándorol?

- A világba, az emberek közé, drága jó tisztelendő úr... A nagyvilágba! - s ívet rajzolt botjával keletről nyugat felé.

A pap gépiesen arrafelé nézett, a messzeségbe, s hirtelen lehunyta szemét, mert az ég nyugati széle felett vakítóan izzott a nap, majd halkabban, szinte félénken kérdezte:

- Kizavarták Klombék, mi? De talán csak egy kis veszekedésről van szó?... Talán...

Az asszony nem felelt mindjárt. Kiegyenesedett egy kissé, s nehézkesen végighordozta öreg, fakó szemét az őszre vált, kopár földeken s a gyümölcsösök közt megbúvó falu háztetőin.

- Ej... nem zavartak ki... hogy zavartak volna... jó népek azok, meg rokonaim is. Nem is vesztünk össze semmin se. Magamtól jutott eszembe, hogy világgá menjek. A más kocsijáról le kell szállni, ha a tenger közepébe is. El kellett hogy jöjjek... munkát már nem tudtak adni, közeledik a tél, hát hogyisne... tán ingyen adják az ennivalót meg a kuckót, ahol alszom?... S hogy épp most választották el a bocikat... s a libákat is tető alá kell hajtani, mert már hidegek az éjszakák, hát csináltam helyet... mert hogyisne, kár lenne a jószágocskákért, ők is Isten teremtései... S jó emberek a Klombék, hogy legalább nyáron istápolnak, nem sajnálják tőlem a kuckót, sem azt a pár kanál ennivalót... szinte már úgy parádézik az ember, mint valami gazdaasszony... Télire meg elmegyek világgá, kéregetni. Nem kell nékem sok, adnak a jó emberek, kihúzom tavaszig, az Úr Jézus kegyelméből, még össze is kuporgatok néhány garast, elkel a háznál az új termésig... hiszen rokonaim... S az édességes Jézuska nem hagyja el a szegény embert.

- Bizony nem hagyja el! - kiáltotta szenvedélyesen a pap, s szégyenkezve nyomott egy zlotyt az asszony markába.

- Drága jó tisztelendő úr, kegyes jótevőnk!

Reszkető fejével a pap lábához borult, s borsónyi könnycseppek peregtek végig arcán, mely földszínű volt és barázdás, mint a fölszántott őszi határ.

- Menjen hát Isten nevében... menjen... - suttogta zavartan a pap, és fölemelte a földről.

Az asszony összeszedte reszkető kezével a tarisznyáját s botját, melynek végét sündisznóbőr borította, keresztet vetett, s megindult a széles, kátyús úton az erdő felé. Csak olykor-olykor fordult vissza a falu felé, a földek felé, melyeken éppen krumplit szedtek, s egy-egy fájdalmas pillantást vetett a pásztortüzek füstjére - mely alacsonyan gomolygott a tarlók fölött -, míg el nem tűnt az út menti bokrok mögött.

A pap visszaült az eketaligára, egy csipetnyi tubákot szippantott fel, s kinyitotta breviáriumát, de szeme le-lecsúszott a piros betűkről, s végigszállott az őszi merengésbe mélyedt széles határon, elbolyongott a halovány égbolton, vagy meg-megállt az eke fölé hajló legényen.

- Walek, te! Görbe a barázda, nézd csak!... - kiáltotta. Kissé fölemelkedett, s most már lépésről lépésre követte tekintetével a két kövér szürkét, amint a csikorgó ekét húzták.

Szemét megint a breviárium piros betűire szögezte, gépiesen végigfuttatta rajtuk, ajkát is mozgatva, de percenként fölkapta, hogy a szürkéket vagy a varjúrajt kövesse nyomon: óvatosan, kinyújtott csőrrel ugrándoztak a barázdákban, s időről időre, minden ostorsuhintásra, az eke minden fordulatára nehézkesen fölemelkedtek, azután pedig megint lehullottak a fölszántott földre, hogy tovább élesítsék csőrüket a kemény, száraz rögökön.

- Walek, suhints a nyerges nadrágjára, mert elmaradozik!

Elmosolyodott, mert az ostorcsapás után már a jobb oldali szürke is egyenletesen húzott. Mikor pedig a lovak elérték az utat, fölszökött, s nyájasan megveregette a nyakukat. Ezek feléje nyújtották táguló orrcimpáikat, s barátságosan megszaglászták a pap arcát.

- Gyíí... hő! - kiáltott éneklő hangon Walek, kihúzta az ezüstösen csillogó ekét, kissé fölemelte, megrántotta a gyeplőt, hogy megforduljanak a szürkék; újból belevágta a csillogó ekevasat a földbe, pattintott ostorával - mire nagyot rándítottak a lovak, hogy belecsikordultak a hámfák -, s szántotta tovább a nagy táblát, mely derékszögben indult el az úttól, s kócos barázdák hosszú fonalkötegeként húzódott a lejtőn át a mélyen fekvő faluig, mely szinte elmerült a vöröses-sárgás gyümölcsösök tengerében.

Csendes, meleg, kissé álmos délután volt.

A nap dél és nyugat közt félúton függött az erdő fölött; még eléggé jól melegített, bár szeptember vége felé járt az idő, de a bokrok és a cserjék, a határban szétszórt körtefák s a száraz, kemény barázdák is már hűvös éji árnyékot vetettek.

Az elárvult földek fölött csend lebegett, s valamilyen kábító édesség a nap ködétől párás levegőben. A magas, halvány kékségben rendetlenül széthányt óriási fehér felhők terpeszkedtek itt-ott, mint viharfújta, szélszaggatta hóförgetegek.

Alattuk pedig, ameddig a szem ellát, barna földek nyúltak, mint egy óriási tál, az erdő kék szegélyétől övezve; s e tálon keresztül napfényben csillogó ezüstös fonalként villant ki egy kanyargó folyó a part menti égerfák és kosárfüzek közül. A falu közepén nagy, hosszúkás tóvá duzzadt, azután pedig észak felé sietett, dombok közé vájt mély medrében. A völgykatlan mélyén, a tó körül úgy terült el a falu, gyümölcsöseinek őszi színeivel játszadozva a napfényben, mint egy barna lapulevélen összekunkorodott vörösessárga hernyó. A falutól egészen az erdőig nyúlt a szántóföldek hosszú, kissé kusza szövedéke, a földek barna foltjai és a málladékkövekkel meg kökénybokrokkal teleszórt mezsgyék zsinórjai, s csak néhol szelték át aranypatakok: a csillagfürt sárgálló, illatos virágai ezt az ezüstös barnaságot - ájult, kiszáradt patakmedrek fehérlettek itt-ott, s homokos utak nyújtózkodtak álmosan, fölöttük pedig hatalmas jegenyesorok kapaszkodtak lassan a dombokra, azután pedig lehajoltak az erdő felé.

A pap felriadt szemlélődéséből, mert hosszú, fájdalmas bőgés hallatszott valahonnan a közelből; még a varjak is felrepültek nagy lármával, s rézsút leszállottak az üres krumpliföldekre. Fekete, villanó árnyékuk utánuk futott alant, a tarlón és a szántásokon. Kezével ernyőt formált szeme fölött, s szembenézett a nappal. Az úton az erdő felől egy leányka jött, s nagy, vörös tehenet húzott kötélen maga után. Mikor elhaladt a plébános mellett, dicsértessékkel köszöntötte, s feléje akart fordulni, hogy kezet csókoljon, de a tehén félrerántotta, s megint bőgni kezdett.

- Eladni viszed, ugye?

- Nem... csak a molnár bikájához... Állj meg már, te kórságos!... Megvesztél, vagy mi? - kiáltott a lány kifulladva, s igyekezett visszatartani a tehenet, de az elrántotta, úgy, hogy most már mindketten nyargaltak lélekszakadva, míg el nem nyelte őket a porfelhő.

Azután egy rongyszedő zsidó vánszorgott feléje a homokos úton; taligát tolt maga előtt - meg lehetett rakva alaposan, mert gyakran leült, és nagyon lihegett.

- Mi újság, Moszek?

- Hogy mi újság? Akinek jól megy, annak jó az újság... A krumpli, hál' istennek, bőven termett az idén, a rozs csak úgy hányja a magot, káposzta is lesz. Akinek van krumplija, van rozsa, van káposztája, annak jó az újság! - megcsókolta a pap reverendája ujját, magára vette a taliga hevederét, és tolta tovább, most már könnyebben, mert enyhe lejtő kezdődött.

Azután vak koldus jött az út közepén, porfelhőben, melyet maga vert föl a lábával - kövér kutya vezette zsinóron.

Aztán egy fiú szaladt az erdő felől, flaskóval a kezében, de amint meglátta a papot az út mentén, messziről elkerülte, s a földeken át futott a kocsmába.

Majd meg egy szomszéd falubeli paraszt vitt gabonát a malomba, meg egy zsidó asszony hajtotta most vásárolt libáit.

S mindegyik dicsérte Jézust, váltott néhány szót, s ment tovább a maga útján, a pap szíves szavától és tekintetétől kísérve. Mivel pedig egyre mélyebbre szállt a nap, a pap fölállt, s rákiáltott Walekre:

- Szánts a nyírfákig, s aztán haza... elfáradnak a lovak.

És elindult lassan a mezsgyén. Halkan imádkozott, s derült tekintete szeretettel ölelte át a mezőket.

Asszonyok sorai piroslottak a krumpliföldeken... Hallani lehetett a szekérbe szórt burgonya dübörgését... Helyenként még szántottak az őszi vetés alá... tarka tehenek legeltek csordástul az ugarföldeken... a hosszú, hamuszín táblák rozsdállottak a kikelő gabona friss kefehajától... Mint hófoltok fehérlettek a libák a kopott, vörhenyes réteken... valahol elbődült egy tehén... pásztortüzek égtek, s hosszú, kék fonatokban húzódott a füst a szántóföldek fölött... hol kocsi zörrent, hol kőbe botlott eke csikordult... majd újra csend borult a tájra, úgyhogy hallani lehetett a folyó tompa csobogását és a falu mögött, megsárgult fák sűrűjében megbúvó malom kerepelését... majd dal csendült fel ismét, vagy egy nem tudni, honnan jövő kiáltás szállott le mélyen, beleütközött a barázdákba és gödrökbe, s azután elmerült visszhang nélkül az őszi szürkeségben, az ezüst pókhálóval befont tarlókon és az álmos, üres utakon, melyek fölé a berkenye hajtotta nehéz, véres fejét... néhol boronálták a földet, s szürkésbarna, napfény itatta porfelhő emelkedett fel a borona nyomán, szétterpeszkedett, felkúszott a dombra, s ott leereszkedett, alóla pedig, akár egy felhőből, mezítlábas paraszt hajolt ki: hajadonfőtt, lepedő elébe kötve. Lassan lépkedett, a lepedőből magot markolt, és egyhangú, áhítatos, a földet áldó mozdulattal vetett. A barázdák végére érve magot mert a zsákból, visszafordult, s lassan haladt fölfelé a dombra; legelőbb csak borzas fejét lehetett látni, azután vállait is, s végül látszott az egész alak a nap hátterén; ugyanazzal az áldó, magvető mozdulattal, ugyanazzal a szent lendülettel szórta a gabonát, mely aranyporként hullott keringve a földre.

A pap egyre lassabban lépdelt, néha meg-megállt, hogy megpihenjen, azután ismét szürkéit követte tekintetével, majd elnézte a fiúkat, akik kővel dobáltak egy óriási körtefát, s most csoportosan odarohantak hozzá, és hátuk mögé rejtve kezüket, csókolták a reverenda ujját.

- Csak az ágakat ne tördeljétek, mert nem esztek körtét jövőre.

- Nem körtére hajigálunk, varjúfészek van a fán - szólalt meg egy bátrabbik fiú.

A pap jóságosan elmosolyodott, s hamarosan megint megállt a krumpliszedőknél.

- Jó munkát adjon isten.

- Köszönjük, isten fizesse meg! - felelték egyszerre, kiegyenesedtek, s valamennyien a pap felé indultak, hogy kezet csókoljanak szeretett jótevőjüknek.

- Jó burgonyatermést adott az Úristen az idén, ugye? - szólott a tisztelendő, a férfiak felé nyújtva nyitott tubákosszelencéjét. Ezek gondosan és tisztelettel vettek belőle, s ujjuk közt tartották; nem mertek a pap jelenlétében szippantani.

- Bizony akkorák, mint a macska feje, s jó bőven van a bokor alatt.

- No, akkor fölmegy a disznó ára, mert hizlalni akar mindenki.

- Elég nagy ára van így is; elvitte őket a nyáron a vész, s Poroszországba is visznek.

- Igaz, igaz. És kinek a krumpliját szeditek?

- A Borynáét.

- Nem látom a gazdát, azért nem ismertem meg a földjét se.

- Apám elment az urammal az erdőbe.

- Hát maga hogy van, Anna? - fordult a pap a csinos, vörös kendős fiatalasszony felé, aki, mivel keze földes volt, kendőjével fogta meg a tisztelendő úr kezét, és úgy csókolta meg.

- És hogy van a kisfia, akit aratáskor kereszteltem?

- Köszönöm, főtisztelendő úr kérdését, épségben növekedik, már mászik is négykézláb.

- No, isten áldja magukat.

- Isten vezérelje.

A pap jobbra fordult, a temető felé, mely a falu innenső oldalán terült el, a nyárfákkal szegélyezett út mellett.

Sokáig néztek utána szótlanul. Elnézték magas, kissé hajlott alakját, s csak akkor oldódott meg a nyelvük, mikor bement a temető alacsony kőkerítésén, s tovább haladt a sírok közt a kápolna felé, mely megsárgult nyírfák és vörös jávorok között állott.

- Nem találni jobbat az egész világon - kezdte valamelyik asszony.

- Bizony, el is akarták vinni a városba... Ha apánk el nem ment volna a bíróval könyörögni a püspökhöz, már nem látnánk itt... No de ássanak, emberek, ássanak, mert nemsokára este, s még nem sok a krumpli a kosárban! - szólt Anna, kiürítve kosarát a száraz krumplilevelekkel borított, fölásott földön sárgálló halomra.

Szaporán, csendben fogtak a munkához. Csak az ásók neszét lehetett hallani, ahogy a kemény földet hasogatták, s olykor-olykor a kőbe botló vas száraz kongását. Egyik-másik megállt néha, hogy kiegyenesítse hajlott, fájó derekát, mély lélegzetet vett, üres tekintetet vetett az előttük haladó magvetőre, és ásott tovább, kiszedegette a sárga krumplit a barna földből, s az előtte álló kosárba dobálta.

Tíz-egynéhányan voltak, főleg öregasszonyok és zsellérek; mögöttük két kecskeláb fehérlett, csecsemők feküdtek a lepedőkön, s fel-felsírtak néha.

- Hát elment az öregasszony világgá - kezdte Jagustynka.

- Kicsoda? - kérdezte Anna fölegyenesedve.

- Hát az öreg Agata.

- Koldulni...

- Hát persze hogy koldulni! Nem is mulatni. Koldulni, az ám! Dolgozott a rokonainak, szolgált náluk egész nyáron át, most meg szélnek eresztik.

- Majd visszatér tavaszra, és hoz nekik a tarisznyában egyet-mást, egy kis cukrot meg teát, no meg egypár garast is; szeretni fogják akkor mindjárt, ágyban hálatják, dunnával takargatják, dolgozni se hagyják, hadd pihenje ki magát... Édes nénémnek szólongatják, míg ki nem csalják az utolsó fityingjét is... Ősszel meg már a pitvarban sem lesz a számára hely, meg az ólban se. Cudar, kutya fajzat az ilyen rokonság, hogy a nyavalya esne beléjük - tört ki Jagustynka, és olyan haragra lobbant, hogy öreg arca egészen belekékült.

- Szegény embert még az ág is húzza - tette hozzá az egyik zsellér, egy öreg, kiaszott, ferde szájú paraszt.

- Ássanak csak, emberek, ássanak - noszogatta őket Anna, aki nem szívesen hallgatta ezt a beszédet.

Jagustynka nem sokáig bírta ki fecsegés nélkül, ránézett hát a magvetőre, s megszólalt ismét.

- Ezek a Paczes legények olyan öregek már, hogy a hajuk is hullik...

- De még mindig legénysorban vannak - szólt egy másik asszony.

- És hány leány vénül meg, és hányan mennek szolgálni...

- Bizony, ezeknek meg fél lánc földjük van, meg rétjük is a malom mögött.

- Az igaz, de engedi-e az anyjuk, hogy megházasodjanak?... Egyezségre jutnak-e vele?

- Hát ki fejné a teheneket, ki mosna, ki látná el a gazdaságot meg a disznók gondját?

- Ők szolgálják ki az anyjukat meg Jagusiát is, mert hiszen olyan az a Jagna, mint egy nagyságos kisasszony, csak öltözködik meg mosakszik, nézegeti magát a tükörben, és a haját fonogatja.

- S csak azt nézi, kit eresszen a dunnája alá, hogy erős legény legyen! - vetette oda Jagustynka kaján mosollyal.

- A Banachék Józekje küldött hozzá kérőt vodkával, de nem kellett neki.

- Nézzék... a kórságos kisasszony!

- Az öregasszony meg a templomban ül folyvást, könyvből imádkozik, és a búcsúkat járja!

- Való igaz, de amellett boszorkány is; hát a Wawrzon teheneinek ki vette el a tejét, mi? És mikor valami rossz szót szólt a Jadam fiára, aki szilvát szedett az ő kertjében, rögtön kiütött rajta az ótvar, s úgy megcsavarta a görcs, hogy Jézus segíts meg...

- Hogy is lehetne Isten áldása a népen, ha ilyenek vannak a faluban...

- Régebben, mikor még édesapám teheneit legeltettem, az ilyeneket elkergették a faluból, emlékszem rá - szólt bele újra Jagustynka. - De ezeknek nem lesz bajuk, mert van, aki oltalmazza őket... - és suttogásig halkítva hangját, oldalt sandítva Annára, aki elöl dolgozott az első sorban, súgta Jagustynka szomszédainak:

- Azt mondják, a Hanka embere védelmezi legjobban... úgy koslat Jagna után, mint a kutya...

- Uramisten... mit nem mond, néném! Ki hallott ilyet... Hiszen ez már bűn volna, valóságos istenkáromlás... - suttogtak egymás közt, ahogy tovább ásták a bokrokat, föl se emelve fejüket.

- Hiszen nem ő az egyetlen... Mint a kutyák a szuka után, úgy futnak utána a legények...

- Mert hát szép is, azt meg kell adni; telt húsú, mint az üsző, a képe fehér, a szeme meg éppenséggel mint a lenvirág... és olyan erős, hogy egy férfi sem bír vele...

- Mert mi más dolga van, csak zabál és alszik, hát mért ne lenne szép...

Hallgattak egy jó darabig, mert ki kellett szórni a krumplit a halomra.

Azután meg már csak ritkán váltottak szót, hol erről, hol arról, végül meg egészen elhallgattak, mert valamelyikük észrevette, hogy a falu felől a tarlón át Józka Borynianka siet feléjük.

Oda is ért lihegve, s már messziről kiáltotta:

- Hanka, jöjjön már haza gyorsan, mert valami nyavalya esett a tehénbe!

- Jézus Mária! Melyikbe?

- Hát a tarkába... jaj... de kifulladtam...

- Uramisten, úgy belém szorult a szusz, azt hittem, az enyémbe!... - kiáltott fel Anna megkönnyebbülve.

- Witek éppen hogy hazahajtotta, mert kikergette őket a kerülő a cserjésből. Kifulladt a tehén, merthogy olyan kövér... s mindjárt lerogyott az istálló előtt... és se nem iszik, se nem eszik, csak hánykolódik és bőg, hogy rossz hallgatni!

- Apa nincs otthon?

- Nincs, még nem jött meg. Ó, Jézusom, Jézusom, olyan tehén ez, hogy egy teli sajtár tejet is adott egyszerre. Jöjjön már gyorsan.

- Rohanok utánad egy szempillantás múlva.

Ki is vette nyomban a gyereket a lepedőből, fejére húzta a bojtos főkötőt, kendőjébe csavarta, és sebtiben indult. Annyira megijedt a hírtől, hogy csíkos gyapjúszoknyáját is elfelejtette leereszteni; térdig mezítelen lába csak úgy fehérlett a mezőn. Józka futott elöl.

A krumpliszedők pedig, szétvetett lábbal mindegyik a maga sora fölött, lassan haladtak előre; lomhábban dolgoztak, mert már senki nem vigyázta és nem hajtotta őket.

A nap már átgördült nyugatra; s mintha izzásba jött volna az őrült rohanástól, úgy vöröslött óriási kereke, s lassan lecsúszott a magas fekete erdő mögé. Sűrűbbé vált az est homálya, már a földeken kúszott, végiglopódzott a barázdákon, leskelődött az árkokban, megduzzadt a sűrűben, s lassan szétáradt a földön, kioltotta, leigázta és elfojtotta a színeket, hogy csak a fák üstöke meg a templom teteje és tornyai lángoltak égve. Már sokan hazakészültek a határból.

Az emberi hangok, a lovak nyerítése, tehenek bőgése, szekerek zörgése egyre élesebben csendült fel a csendes, homályba borult levegőben.

Megszólalt a templom kisharangja, érces csiviteléssel szólított Úrangyalára. Megálltak az emberek, s a suttogó imaszó úgy hangzott a homályban, mint a hulló levelek zizegése.

Vidám kiáltásokkal és énekszóval hajtották be a barmot a legelőről, csak úgy tolongott az utakon, akkora porfelhőben, hogy csak néha-néha bukkant ki belőle egy-egy hatalmas fej vagy ágas-bogas szarv. Juhok bégettek itt-ott, azután ludak szállottak fel a legelőről, s falkástul repültek, egészen elmerülve az alkonypírban, hogy csak éles kiáltozásuk jelezte útjukat a levegőben.

- Nagy kár azért a tarkáért, borjas tehén volt.

- Eh, nem szegény ember kára.

- Mégiscsak sajnálja az ember a borját, ha bitang sorsra jut.

- Nincs gazdasszony Borynánál, hát minden áthullik a rostán.

- Hát Hanka tán nem gazdasszony?

- Gazdasszony a maga javára... mintha zsellérmódra élnének az apjuk házában, csak azt lesik, hogy maguknak kaparintsanak valamit, ahol csak lehet, az apjukéra meg vigyázzon a kutya.

- Józka kis csitri még, nincs ahhoz való esze...

- És Boryna nem írathatná rá Antekre a földet?

- Ő maga meg hozzájuk költözzék, hogy ellássák holta napjáig?... Ej, Wawrzek bácsi, ilyen öreg létire nem nőtt még be a feje lágya - kezdte élénken Jagustynka. - Hiszen Boryna jó erőben van még, meg is házasodhatik, bolond lenne, ha a gyerekekre íratná a földet.

- Hiszen erősnek erős, de van már vagy hatvanesztendős.

- Ne féljen, Wawrzek bácsi, akármelyik fiatal lány hozzámenne, ha kérné.

- Már két asszonyt temetett el.

- Hadd temesse el a harmadikat is, isten segítségével, a gyerekeknek pedig egy táblát, egy barázdát se adjon életében, annyit se, amennyit a fapapucsa betakar. Úgy elintéznék a cudarok, ahogy engemet az enyémek. Olyan ellátást adnának neki, hogy napszámba járhatna, éhen döglene, vagy koldulni kéne mennie. Add csak oda a gyerekeknek, amid van, kapsz tőlük érte annyit, hogy épp a kötélre telik meg a kőre, hogy a nyakadba köthesd...

- Ideje már hazamenni, emberek, sötétedik!

- Ideje bizony, már lement a nap.

Hamar összeszedték a kapákat, kosarakat, az ebédhordó szilkéket, s elindultak lassan, libasorban a mezsgyén, alig egy-két szót ejtve. Csak az öreg Jagustynka kiabált folyton, dühösen szidva a saját gyerekeit, később pedig minden teremtett embert.

Nem messze tőlük egy leány hajtott egy kocát a malacaival, s vékony hangon énekelt:

- Nézzék, hogy visít az ostoba, mintha a bőrét nyúznák!

Boryna udvarát háromfelől gazdasági épületek vették körül, az út felől pedig gyümölcsös kerítette el. Már jó sok nép gyűlt össze; néhány asszony a beteg állat mellett tanácskozott, álmélkodva nézték az óriási, vöröstarka tehenet, mely az istálló előtt egy trágyahalmon feküdt.

A kissé sánta, vedlett szőrű öreg kutya szaladgált a tarka körül, körülszaglászta, ugatott, majd kifutott a bejáróba, s kikergette az útra a kerítésen lógó gyerekeket, akik kíváncsian lestek be felülről az udvarba; aztán a kocához szaladt oda, mely a ház tövében feküdt szétterülve, s csendesen nyöszörgött, mert szopták kicsi, fehér malacai.

Épp ekkor ért oda Hanka lihegve, lerogyott a tehén mellé, és simogatni kezdte a fejét meg a pofáját.

- Tarkám, szegény tarkám! - kiáltott könnyezve, majd hangos, szívbéli sírásra, jajgatásra fakadt.

Az asszonyok pedig egyre újabb tanácsokat adtak a beteg állat megmentésére; olvasztott sót öntöttek a torkába, azután szentelt gyertyából olvasztott viaszt tejjel; volt, aki szappant javasolt savóval, egy másik meg azt kiáltotta, eresszenek belőle vért, de a tehénen semmi sem segített. Egyre jobban elnyúlt, néha fölemelte fejét, s elbődült hosszan, mintha segítségért kiáltana, oly fájdalmasan, hogy szép szemének rózsaszínű fehérje ködössé zavarodott, és nehéz, szarvakkal ékesített feje lehanyatlott az erőfeszítéstől. Most már csak a nyelvét nyújtogatta, és nyalogatta Hanka kezét.

- Talán Jambrozy tudna segíteni - javasolta valamelyik asszony.

- Csakugyan, ő ért a betegségekhez - helyeselték a többiek.

- Szaladj csak el, Józia. Az imént harangoztak Úrangyalára, ott kell még lennie a templomnál. Jaj, istenem, lesz haddelhadd, ha apánk hazajön. De még mekkora! Pedig nem vagyunk hibásak benne! - panaszkodott sírva.

Aztán leült az istálló küszöbére, síró fiának odanyújtotta fehér, telt mellét, és mérhetetlen aggodalommal nézett a hörgő tehénre, hol meg a sövényen át az útra figyelt.

Egy-két miatyánknyi idő múlva Józia jött futva, s messziről kiabálta, hogy jön már Jambrozy.

Hamarosan meg is érkezett az aggastyán. Lehetett vagy százéves, egyenes, mint a gyertyaszál, noha falábon és bottal járt. Az arca száraz és ráncos, mint tavasszal a krumpli, s olyan fakó is, kiberetvált és forradásos. Tejfehér haja fürtökben lógott a homlokára és tarkójára, mert hajadonfőtt volt.

Egyenesen a tehénhez ment, és akkurátosan megnézte.

- Ohó, látom már, friss húst fognak enni.

- Segítsen hát rajta, gyógyítsa meg, hiszen háromszáz zlotyt ér ez a tehén, s csak épp hogy megborjazott, segítsen rajta! Ó, Jézusom, Jézusom! - kiáltott Józia.

Jambrozy érvágót vett elő a zsebéből, néhányszor megfente a csizmaszárán, megnézte az élét a lemenő nap fényében, és átvágta a tarka ütőerét a hasán, de a vér nem szökkent fel, hanem lassan, feketén, habosan csordogált. Valamennyien odahajolva álltak körös-körül, és visszafojtott lélegzettel nézték.

- Már késő! Ohó, már az utolját járja a tehénke - szólt ünnepélyesen Jambrozy. - Nem lehet ez más, felfúvódás vagy valami efféle... szólni kellett volna mindjárt, mikor beteg lett... de ez a fehérnép is olyan, a síráshoz van esze, de ha gondolkozni kell, béget, mint a birka. - Megvetően köpött, körüljárta a tehenet, belenézett a szemébe, megnézte a nyelvét, beletörölte véres kezét a tehén puha, fényes szőrébe, és indulni készült.

- No, erre a temetésre én nem harangozok, harangozzanak maguk a fazekakkal.

- Apám meg Antek! - kiáltotta Józka, és kiszaladt elébük az útra, mert nehéz, tompa zörgés hangzott fel a tó túlsó partjáról, ahol egy hosszú szekér és két ló feketéllett az alkonypírtól vöröslő porfelhőben.

- Édesapám, a... a tarka most döglődik! - kiáltott apjához érve, aki épp akkor fordult a tó innenső partjára. Antek a szekér mögött haladt, és olykor-olykor támogatta is a szekeret, mert hosszú fenyőfát hoztak.

- Ne fecsegj szamárságokat! - mordult fel az apja, és a lovak közé csapott.

- Jambrozy vért is eresztett belőle, de hiába... és olvasztott viaszt is öntöttek a torkába, de hiába... és sót is... de hiába... biztosan felfúvódott... Witek azt mondta, hogy a kerülő kikergette őket a cserjésből, és hogy a tarka rögtön, mikor hazaértek, lefeküdt és nyögni kezdett...

- A tarka a legjobb tehenem, hogy a nyavalya esne belétek, mihaszna népség, hát így vigyáztok rá? - odadobta fiának a gyeplőt s az ostorral a kezében előresietett.

Az asszonyok utat nyitottak, Witek pedig, aki eddig a legnagyobb nyugalommal farigcsált valamit a ház előtt, a kertbe ugrott ijedtében, és eltűnt. Még Hanka is felkelt a küszöbről, és tanácstalanul, rémülten állt ott.

- Tönkretették a jószágomat!... - kiáltott végül az öreg, mikor már jól megnézte a tehenet. - Mintha az ablakon dobtam volna ki háromszáz zlotyt! A tálhoz csak úgy tódulnak a mihasznák, de ha vigyázni kell, nem akad senki. Egy ilyen tehenet, egy ilyen tehenet! Ki sem mozdulhat az ember a házból, mert mindjárt kár és veszteség éri...

- Hiszen a krumpliszedésnél voltam dél óta - mentegetődzött Hanka csendesen.

- Mert van is neked erre szemed! - kiabált dühösen Boryna. - Van is gondod arra, ami az enyém!... Olyan tehén volt ez, akkora nagy tehén, hogy egy uradalomban sem találni párját!

Egyre keservesebben panaszkodott, és körüljárta a tehenet, próbálta felemelni, meghúzta a farkát, megnézte fogait, de az állat hörögve, egyre nehezebben lélegzett. A vér sem szivárgott már, hanem fekete, kiégett salakká alvadt. Határozottan a végét járta.

- Nincs mit tenni, le kell vágni, legalább ennyi térüljön meg! - szólt végül. Kihozta a kaszát a csűrből, megélesítette egy kissé az istálló eresze alatt álló köszörűn, levette zekéjét, fölgyűrte inge ujját, s nekifogott a véres munkának...

Hanka és Józia sírva fakadt, mert a tarka, mintha érezné halálát, üggyel-bajjal fölemelte fejét, tompán felbőgött, és... átvágott nyakkal lerogyott, csak a lábai rángatóztak...

A kutya nyalogatta a levegőn gyorsan alvadó vért, azután a krumpligödrökhöz ugrott, és ugatta a lovakat, melyek a kapu előtt álltak a szekérrel, mert Antek otthagyta őket, s egykedvűen nézte a mészárlást.

- Ne bőgj, te ostoba! Az apánk tehene, nem a mi kárunk! - vetette oda bosszankodva feleségének, és a lovak kifogásához látott. Witek már behúzta őket sörényüknél fogva az istállóba.

- Sok krumplit szedtetek ki? - kérdezte Boryna, kezét mosva a kútnál.

- Nem is keveset, lesz vagy húsz zsákkal.

- Még ma be kell hordani.

- Hát akkor hordja be maga, én már nem érzem a lábamat, sem a derekamat... s a rudas is sántít az elülső lábára.

- Józka, hívd csak ide Kubát a krumpliszedéstől, fogja be a csikót a rudas helyett. Még ma be kell hordani. Eső jöhet.

De forrt benne a harag, és rágta a bánat. Minduntalan megállt a tehén előtt, és cifrán káromkodott. Azután az udvaron lődörgött, s hol az istállóba nézett be, hol a csűrbe, hol a fészerbe, s maga sem tudta, mit keres, annyira emésztette a nagy veszteség.

- Witek! Witek! - kiáltotta, és leoldotta derekáról széles bőrövét, de a fiú nem mutatkozott.

Az emberek szétszéledtek, mert azt gondolták, hogy ekkora kár és ilyen szomorúság nem végződhetik verekedés nélkül, amire Boryna amúgy is könnyen hajlott. Az öreg azonban ma csak káromkodott, és bement a házba.

- Hanka, adj már enni! - kiáltott be a menyének a nyitott ablakon. Aztán bement a szobába.

A ház közönséges parasztház volt. Hatalmas pitvar szelte át középen; oromfala az udvarra nézett, négyablakos oldala pedig a gyümölcsösre és az útra.

A veteményesre néző szobában Boryna lakott Józiával, a másikban Antekék laktak. A béres a pásztorfiúval a lovak mellett hált.

A szobában már majdnem egészen sötét volt, mert az eresszel és fákkal árnyalt apró ablakokon át kevés fény szűrődött be, s már esteledett is odakint; csak a meszelt falakon sorban feketéllő szentképek üvege csillogott. A szoba nagy volt, de a fekete mennyezet és az alatta húzódó óriási gerendák ránehezedtek, és annyira tele volt zsúfolva mindenféle holmival, hogy csak a pitvar felőli falnál terpeszkedő nagy tűzhely körül volt egy kis szabad hely.

Boryna levetette csizmáját, és bement a sötét kamrába, becsukta maga után az ajtót, és eltolta a kicsi ablakról a deszkát. A lenyugvó nap véres pírral öntötte el a kamrát.

A kamra tele volt mindenféle limlommal és gazdasági szerszámmal. A keresztbe felakasztott rudakon bundák, vörös csíkos szoknyák, fehér szokmányok, szürkés fonalak kötegei, összegöngyölített, szennyes juhbőrök és tolluval telt zsákok lógtak. Kiválasztott egy fehér szokmányt és egy vörös övet, s azután sokáig keresgélt valamit a gabonával telt hordókban meg a sarokban az ócska vasak és szíjak halmaza alatt. De amikor meghallotta Hanka lépteit a szobában, ráhúzta a deszkát az ablakra, és megint sokáig turkált a gabonában.

Az ablaknál, a padon már párolgott az étel. Szalonnaillat áradt a káposztával telt nagy fazékból meg a fazék mellett levő jókora tál rántottából.

- Hol legeltette Witek a teheneket? - kérdezte a menyét, miközben jókora karajt szelt a malomkő nagyságú kenyérből.

- Az uradalmi cserjésben, a kerülő meg kikergette onnan.

- A nyavalyások, tönkretették a tehenemet.

- Hiszen akkora tehén volt, nem csoda, hogy úgy kifulladt a rohanásban, és meggyulladt benne valami.

- Ebadta kódisok! A miénk a legelő, benne van a telekkönyvben, akárki megnézheti, s ők mégis kikergetik a jószágot, és azt mondják, hogy az övék.

- A másokét is kikergették, Walek fiát meg úgy megverte...

Boryna felhorkant:

- A bíróságra kell menni vagy a rendőrbiztoshoz. Háromszáz zlotyt úgy megér, mint annak rendje.

- Meg bizony - helyeselt az asszony. Nagyon örült, hogy apósa lecsillapodott.

- Mondd meg Anteknek, amint behordták a krumplit, lássanak a tehénhez, meg kell nyúzni, és föl kell négyelni. Ha megjövök a bírótól, segítek nektek. Föl kell akasztani a hombárban a gerendára, ott biztonságban lesz a kutyáktól meg más féregtől...

Befejezte gyorsan az evést, és fölkelt, hogy rendbe szedje magát egy kicsit. De olyan nehéznek érezte tagjait, olyan álmosság húzódott a csontjaiban, hogy ledőlt az ágyra, úgy, ahogy volt, egy miatyánknyit szundítani.

Hanka a maguk szobájába ment, és ott tett-vett. Gyakran kihajolt az ablakon, hogy egy pillantást vessen Antekre, aki a ház előtt a tornácon vacsorázott. Távolabb ült a táltól, ahogy illik, s lassan emelgette kanalát, hangosan csörömpölve a tál szélén. Időnként a tóra pillantott: már lenyugodott a nap, s aranybíborszínű szivárványok és lángkörök keletkeztek a vízen, melyeken át, mint fehér felhők, úsztak gágogva a libák, csőrükkel szétszórva a véres gyöngysorokat.

A falu mozgolódni, nyüzsögni kezdett; az úton a tó mindkét oldalán egyre szállt a por, szekérzörgés és tehénbőgés hallatszott. A tehenek bementek a tóba, és térdig vízben állva, lassan ittak; közben föl-fölemelték nehéz fejüket, s ilyenkor széles szájukból vékony vízsugarak folytak, mint valami opál-ostorok.

Valahonnan, a tó másik vége felől mosó asszonyok sulykának csapkodását s egy cséphadaró tompa, egyhangú kopogását lehetett hallani.

- Antek, vágj már néhány hasábot, én magam nem boldogulok vele - kérte Hanka bátortalanul, félve az urától, mert könnyen ment nála a káromkodás meg a verés bármily csekély okból.

Ez még csak nem is felelt, mintha nem hallotta volna. Az asszony nem merte megismételni a kérést, s maga indult, hogy néhány forgácsot nyessen le a tuskóról. Antek morcosan hallgatott; alaposan kifáradt az egész napi munkában, s most a tó felé nézett, a túlsó partra, egy nagy házra, mely fehér falaival és ablakaival világított a lenyugvó nap fényében. Vörös georginák hajoltak ki a kőkerítés mögül, és rikítóan égtek a fehér falak hátterében. A ház előtt a kertben meg a bejáróban egy magas alak forgolódott, de arcát nem lehetett tisztán kivenni, mert minduntalan eltűnt, hol a pitvarban, hol a fák alatt.

- Alszik, mint egy földesúr, te meg, béres, dolgozzál - morogta Antek haragosan, mert apja horkolása kihallatszott a tornácra.

Kiment az udvarra, és még egyszer megnézte a tehenet.

- Az apánk tehene, az igaz, de a mi kárunk is - szólt feleségéhez, aki abbahagyta a fa aprítgatását, és odament a szekérhez, mert Kuba meghozta a burgonyát a mezőről.

- A vermek még nincsenek rendben, a szérűre kell önteni.

- Hiszen apánk azt mondta, hogy a tehenet nyúzd meg a szérűn, és készítsd el Kubával.

- Elfér a tehén is meg a krumpli is - mormolta Kuba, kitárva a csűr kapuját.

- Nem vagyok én sintér, hogy tehenet nyúzzak - vetette oda Antek.

Többet nem szóltak, csak a szérűre öntött krumpli dübörgése hallatszott.

A nap kialudt, beesteledett. Az alkonypír még világított, mint az alvadt vér és a kihűlt arany tüze, s mintha rézporral szórta volna be a tavat. A csendes víz álmos suttogással remegett rozsdaszínű pikkelyei alatt.

A falu elmerült a sötétségben és az őszi este mély, halott csendjében. A házak összezsugorodtak, mintha földhöz lapulnának, mintha az álmosan hajladozó fákhoz, a barna kerítésekhez simulnának.

Antek és Kuba a burgonyát hordta, Hanka és Józia pedig a ház körül sürgölődött, mert be kellett hajtani a libákat éjszakára, és meg kellett etetni a disznókat. Sivalkodva tolakodtak be a pitvarba, s falánk ormányukat bedugdosták a csöbrökbe, melyekben a marhák moslékja állott. A teheneket is meg kellett fejni, mert Witek épp most hajtotta haza a többit a legelőről, s egy-egy marék szénát dobott elébük a jászolba, hogy nyugodtabban álljanak a fejésnél.

Józia épp odaült a szélsőhöz, hogy megfejje, mikor Witek kibújt a jászlak közül, és halkan, félve kérdezte:

- Józia, haragszik a gazda?

- Ó, Jézusom, el fogja látni a bajodat, te szerencsétlen, alaposan... Jaj de dühöngött - felelte. Kidugta fejét a világosság felé, és eltakarta arcát kezével, mert a tehén erősen csapkodott a farkával, védekezve a legyek ellen.

- De... hát hibás vagyok én?... De hiszen... a kerülő kikergetett és még meg is akart verni bottal, csak elmenekültem... a tarka meg rögtön lefeküdt, és bőgni meg nyögni kezdett, mikor hazahajtottam...

Elhallgatott, csupán halk, fájdalmas, szepegő nyögdécselését lehetett hallani.

- Witek... ne bőgj, mint egy borjú. Tán most először ver meg az apám?

- Persze hogy nem először, de mindig úgy félek... úgy félek... mert sehogy se állom a verést...

- Buta vagy, ekkora legény létedre félsz... majd én elmondom édesapámnak...

- Elmondod, Józia, hogy volt? - kiáltott a fiú örömmel. - Hogy a kerülő kergetett a tehenekkel, hogy...

- Elmondom, Witek, csak ne félj!

- Hát akkor... nesze ez a madár! - suttogta, s egy facsudát vett ki a kebléből. - Nézd csak, hogy mozog magától.

Az istálló küszöbére állította, felhúzta, és a madár bólogatni, majd hosszú lábait emelgetve sétálni kezdett...

- Gólya, Jézusom, hiszen úgy mozog, mintha élne! - kiáltott álmélkodva Józia. Félretette a sajtárt, lekuporodott a küszöbre, és határtalan örömmel és csodálattal nézte.

- Jézuskám, hiszen te ezermester vagy! És ez magától mozog így?

- Magától bizony, Józia, csak felhúzom egy pálcikával, és már sétál, mint a földesúr ebéd után. Így ni - megfordította, és a madár nevetséges komolysággal emelte fel hosszú nyakát, hosszú lábait, és sétált tovább.

Szívből jövő nevetésre fakadtak, és mulattak a madár mozdulatain. Közben Józia rá-ránézett a fiúcskára, s tekintetében ámulat és csodálat tükröződött.

- Józia! - hangzott fel Boryna kiáltása a ház felől.

- Mi az? - kiáltott vissza a lány.

- Gyere ide!

- De éppen fejek.

- Ügyelj a házra, mert a bíróhoz megyek - szólt Boryna, bedugva fejét a sötét istállóba. - Nincs itt az a fattyú, mi?

- Witek?... Nincs, krumpliért ment Antekkal, mert Kuba szecskát vág a lovaknak... - felelt gyorsan és kissé nyugtalanul Józia, mert Witek a háta mögé guggolt ijedtében.

- Mihaszna kölyök, szíjat kéne hasítani a hátából, hogy egy ilyen tehenet tönkretett - morogta a gazda, és visszatért a házba. Új, fehér szűrt terített magára, melynek varrásait fekete szalag díszítette, magas, fekete kalapot tett föl, vörös övet kötött a derekára, és elindult a tóparti úton a malom felé.

"Temérdek munka van még... fát hordani... a vetés nincs befejezve... a káposzta is hátravan még... az avart se gereblyézték még össze... a krumpli alá is kellene szántani... jó lenne a zab alá is... s akkor az ember bíróságra járjon... Uramisten, hogy soha nem készül el az ember a dologgal, csak húzza mindig az igát, mint az ökör... még arra sincs idő, hogy kialudja meg kipihenje magát... - gondolkozott. - S ráadásul még ez a pör a nyakamban... a rongy semmiházi, még hogy én vele háltam... hogy tépnék ki a nyelvét... a koszos cafrája... a szuka..." - Kiköpött mérgében, megtömte kurta pipáját mahorkával, és sokáig dörzsölte a megnedvesedett gyufát a nadrágján, míg rá tudott gyújtani.

Időnként pöfékelt, és lassan ballagott, sajgott minden csontja, újra meg újra rájött a fájdalom meg a bosszúság a tehén miatt.

"És nincs, akin az ember kitölthetné bosszúságát vagy kipanaszolhatná magát... Magad vagy, mint az ujjam; magad gondolj mindenre, magad törd a fejedet, magad fuss mindenért, mint a kutya... és senkihez sem szólhatsz egy szót sem, nem jön senkitől tanács vagy segítség, csak kár és veszteség... s úgy lesnek mind, mint a farkasok a bárányt... el-elcsipegetnek mindenből, s csak azt várják, mikor téphetik darabokra a vagyonomat..."

Már sötét volt a faluban. A nyitott ajtókon és ablakokon át - meleg este volt - tűzhelyek fénysávjai vetődtek ki, főtt krumpli és töpörtyűs cibereleves illata áradt. Itt-ott ettek is a pitvarban vagy éppen a ház előtt, hogy csak a kanalak csörgését és beszélgetést lehetett hallani.

Boryna mind lassabban haladt, mert ránehezedett az ingerültség, s szorongatta torkát a megboldogultra való emlékezés is, akit a tavasszal eltemetett...

"Bezzeg, ha ő élne... minden este jó szívvel gondolok rá... nem esett volna ilyen baj a tarkával... bezzeg ő gazdasszony volt, de még milyen gazdasszony!... Zsémbes volt, az igaz, még káromkodni is szeretett, senkihez sem volt egy jó szava, folyton hajba kapott az asszonyokkal... de mégis feleség volt és gazdasszony!" - s áhítatosan felsóhajtott a halott lelki üdvösségéért, és még nagyobb szomorúság fojtogatta, mert eszébe jutott, hogy is volt akkor...

Mikor hazajött fáradtan a munkából, enni is adott bőven, s gyakran dugott neki egy kis kolbászt is titokban, hogy a gyerekek észre ne vegyék... és hogy szaporodott minden!... a borjak is, libák is, malacok is... hogy minden vásárra volt mit vinni a városba, és mindig volt tartalék készpénz, csak a szaporulatból... Ami pedig a borsos káposztát illeti, hát olyat más asszony egyáltalán nem tud főzni...

És most?...

Antek csak maga felé húz, a kovács is csak azt nézi, hogy kapjon valamit; és Józka? Buta kis liba, még csepű van a fejében, de nem is csoda, hisz alig lépett a tizedik évébe... Hanka meg úgy jár-kel, mint az árnyék, folyton betegeskedik, csak annyit dolgozik, hogy a kutya is megsiratná...

Tönkre is megy minden... le kellett vágni a tarkát... aratáskor egy ártány döglött meg... a varjak úgy megdézsmálták a kislibákat, hogy csak a fele maradt meg!... Ennyi kár meg veszteség!... Mint a rostán, úgy hull ki minden, mint a rostán át...

- De nem adom! - kiáltotta szinte hangosan. - Míg a tagjaimat bírom, egy holdat sem íratok rátok, és nem megyek hozzátok, hogy ti tartsatok el... Jöjjön csak haza Grzela a katonaságtól, Antek mehet vissza a felesége gazdaságába... nem adom...

- Dicsértessék - köszönt valaki.

- Mindörökké... - felelte gépiesen, és bekanyarodott az útról a széles és hosszú bejáróba, mert a bíró háza kissé beljebb állott.

Az ablakok ki voltak világítva, és a kutyák ugatni kezdtek.

Egyenesen a tisztaszobába ment be.

- Idehaza van a bíró? - kérdezte a hájas asszonytól, aki a bölcső mellett térdelt, és gyermekét szoptatta.

- Mindjárt jön, krumpliért ment. Üljön le, Maciej, már ez is vár rá - mutatott az asszony álla hegyével a tűzhelynél ülő koldusra. Az a vak öreg volt, akit a kutyája vezetett. Az égő hasábok vöröses fénye élesen megvilágította nagy, borotvált arcát, kopasz koponyáját, és tágra nyitott, hályogos szemét, mely mozdulatlanul ült a szürke, bozontos szemöldök alatt...

- Honnan vezérelte hozzánk az Isten? - kérdezte a koldust Boryna, miközben leült a tűz túlsó felére.

- A nagyvilágból, gazduram, honnan is máshonnan? - felelte lassan szétfolyó, panaszos, igazi kéregető hangon az öreg, mialatt hegyezte fülét, és elővette tubákosszelencéjét. - Tessék, gazduram.

Maciej jócskán szippantott, és egymás után háromszor tüsszentett, hogy a szeme is könnybe lábadt tőle.

- Erős az ebadta! - s ruhaujjával megtörölgette könnyes szemét.

- Váljék egészségére. Pétervári, jót tesz a szemnek.

- Nézzen be holnap mihozzánk, tehenet vágtam, bizonyára akad egy darabka a maga számára is.

- Isten fizesse meg... Ha jól hallom, Boryna gazda, ugye?

- Az vagyok, de hogy ismert meg?... Még ilyet...

- Hát a hangjáról, a beszédéről.

- Mi újság a nagyvilágban? Maga annyifelé jár.

- Hát mi lenne, kedveseim! Van rossz is, meg jó is, meg ilyen-olyan is, ahogy már a világon lenni szokott. Mindenik sápítozik meg panaszkodik, ha adni kéne valamit a koldusnak vagy másnak, de a pálinkára futja...

- Igazsága van, úgy van, ahogy mondja.

- Hát! Annyi esztendőt hányódik az ember ezen a szent földön, hát tud is egyet-mást.

- És azt a talált gyereket hová tette, aki tavaly vezette? - kérdezte a bíróné.

- Odébbállott a semmirekellő, odébbállt, s alaposan kiürítette a tarisznyámat... Volt néhány garasom jószívű emberektől, misére akartam vinni a czenstochowai Szűzanyához, de ellopta a bitang, és kereket oldott! Hallgass, Burek, biztosan a bíró! - megrántotta a zsineget, és a kutya elhallgatott.

Eltalálta, mert csakugyan a bíró jött. A sarokba dobta az ostort, és már a küszöbről kiáltotta:

- Adj enni, asszony, mert éhes vagyok, mint a farkas! Hogy van, Maciej gazda, és maga mit keres itt, atyuskám?

- Én a holnapi ügyemből kifolyólag jöttem.

- Én csak várok, bíró uram. Ha kiküld a pitvarba, jó lesz ott is, ha megtűr a tűznél, merthogy öreg vagyok, maradok, s ha ad egy tányérka krumplit vagy egy karajka kenyeret, elmondok magáért egy-két miatyánkot... s ha adna egypár garast vagy tán egy tízest is...

- Üljön csak le, vacsorát is kap, s ha akarja, meg is hálhat nálunk...

S a bíró leült a tál mellé, melyben frissen tört és töpörtyűvel bőven leöntött krumpli párolgott. A krumplistál mellett egy másik nagy tálban aludttej fehérlett.

- Üljön közénk, Maciej, tartson velünk - kínálta a bíróné, és harmadik kanalat is tett az asztalra.

- Köszönöm. Az erdőből jöttem, hát jól meg is vacsoráztam már...

- Vegye csak azt a kanalat, nem árt meg, hosszúak már az esték...

- A hosszú imádságtól meg a teli táltól még senki meg nem halt - tódította a koldus.

Boryna szabadkozott még, de végre is, mivel a szalonna erősen ingerelte az orrát, leült a lócához, és eddegélni kezdett lassan, kimérten, ahogy az illendőség parancsolja.

A bíróné olykor-olykor fölkelt, és tett még a krumplihoz, meg öntött a tejhez.

A koldus kutyája forgott, és halkan vinnyogott az étel után.

- Hallgass, Burek, még a gazdáék esznek... te is kapsz, ne félj... - nyugtatta meg a koldus, és beszívta a jó ízű illatot, kezét pedig a tűznél melengette.

- Úgy látszik, Jewka bepanaszolta - kezdte a bíró, mikor már kissé lecsillapította éhségét.

- Azt a!... Hogy nem fizettem meg a bérét! Megfizettem, amint Isten van az égben, s azonfelül a magam jószántából még adtam a papnak a keresztelésért egy zsák zabot...

- Azt mondja, hogy a gyerek a...

- Az Atyának és Fiúnak...! Megveszett, vagy mi?

- Hohó! Öregember létire nagy kópé még maga! - A bíróék nevetni kezdtek.

- Öregembernek hamarébb sikerül, mert már sokat tapasztalt, s érti a módját! - suttogta a koldus.

- Hazudik, mint a kutya, hozzá se nyúltam. Még hogy ilyen cafathoz... ott döglődött a kerítés tövében és rimánkodott, hogy vegyem magamhoz, csak egy kis főtt étel kell neki meg egy kuckó, ahol alhasson, mert télre járt az idő. Nem akartam, de a megboldogult azt mondja: "Vegyük ide, elkel a háznál, minek szegődtessünk mást... házbeli jobban kéznél van..." Én nem akartam, merthogy télen nincs semmi munka, és csak eggyel több a kenyérpusztító, de a megboldogult azt mondja: "Ne aggódj, azt mondják, tud vásznat meg szoknyát szőni, odaültetem, hadd pepecseljen kedvére, majd csak kipepecsel valamit." No és nálunk maradt, jól kihízott, és mindjárt gondoskodott szaporulatról... s hogy ki a ludas, arról különféleképp beszélnek...

- Ő magát panaszolja.

- Agyonütöm azt a szajhát, a hazug kutyát!

- De a törvénykezésre el kell mennie.

- Elmegyek. Köszönöm, hogy megmondta, mert csak azt tudtam, hogy a bérért... de megfizettem, tanúim is vannak rá! Micsoda cudar nagyszájú, a kódis! Uramisten, annyi a bosszúság, hogy már ki se lehet bírni; a tehenem is elhullott, hogy le kellett vágni, a munka sincs befejezve, s az ember egyedül van, mint az ujjam.

- Özvegyember élete, mint a bárányé a farkasok közt - szólt ismét a koldus.

- Hallottam a tehénről, már a határban beszélték...

- Az uraság a vétkes benne, merthogy a kerülő kikergette a cserjésből. A legjobb tehenem! Megért vagy háromszáz zlotyt, agyonhajszolták, mert súlyos állat volt, meggyulladt a belseje, úgyhogy le kellett vágni... De nem viszi el az uraság szárazon... Törvény elé viszem.

De a bíró a földesúrral tartott. Magyarázgatni kezdett tehát, és rá akarta venni Borynát, hogy álljon el a szándékától, mert a hirtelen harag mindig rossz tanácsadó. Végül pedig, hogy másra terelje a beszélgetést, a feleségére pislantott, és így szólt: - Meg kéne házasodnia, Maciej, akkor lenne, aki a gazdaságra ügyeljen.

- Csúfolódik, vagy mi... Hiszen Nagyboldogasszonykor töltöttem be az ötvennyolcadikat. Mi jut az eszébe, még ki sem hűlt az asszony...

- Vegyen korához való feleséget, akkor mindjárt rendbe jön minden - tette hozzá a bíróné, s kezdte leszedni az asztalt.

- A jó asszony az ura fejének a koronája - fűzte hozzá a koldus, tapogatva a tálakat, melyeket eléje tett a bíróné.

Boryna legyintett, de magában mélyen elgondolkodott, hogy miért is nem jutott ez neki magától az eszébe. Mert hát bármilyen asszony kerül is a házhoz, jobb azzal, mint egyedül küszködni...

- Van, amelyik buta és rendetlen, másik meg zsémbes, vagy az ember hajába is kap, némelyik pletykás, és a muzsika meg a kocsma után fut, de mindig jobb és kényelmesebb vele az embernek - folytatta a koldus evés közben.

- Akkor nézne csak nagyot a falu - szólt Boryna.

- Hát talán visszaadják a népek a tehenét, segítenek-e jó szóval vagy a gazdaság körül, vagy tán csak meg is sajnálják? - kérdezte hevesen a bíróné.

- Vagy megmelegítik a dunnát? - nevetett a bíró. - S annyi a faluban a leány, hogy ha az ember a házak közt jár, úgy dől a forróság, mint a kemencéből.

- Nézzék, a szemérmetlenjét... mire támadt kedve...

- Például ott van a Grzegorz Zoskája. Fürge is, szép is, s a hozománya sem a legrosszabb.

- Kell is Maciejnek hozomány! Tán nem ő az első gazda a faluban?

- Ki sokallaná a földet meg a vagyont? - vetette ellen a koldus.

- Nem, Grzegorz lánya nem magának való - szólt bele a bíró -, nagyon gyönge és fiatalka.

- Hát Jendrek Kasiája? - sorolta tovább a bíróné.

- Már nem eladó. Tegnap jártak nála pálinkával Rochék Adamjától.

- Ott van még Stach Weronkája is.

- Zsémbes, csavargó, és az egyik csípője vastagabb.

- Hát Tomek özvegye? Hogy is hívják?... Még egészen férjhez való.

- Három gyerek, négy hold, két tehén meg egy ócska bunda a megboldogult után.

- Hát Ulisia, a Wojtek lánya, aki a templom mögött lakik?...

- Ej... az legénynek való... másodmagával, a gyerek már pásztornak is jó, de Maciejnek nincs rá szüksége, megvan már a maga pásztora.

- Van még, van bőven a leányfajtából, de csak olyanokat válogatok, akik illenének Maciejhez.

- Mégis megfeledkeztél egyről, aki éppen neki való lenne.

- Kicsoda?

- Hát a Dominikowa Jagnája?

- Csakugyan, egészen megfeledkeztem róla.

- Erős lány, és olyan derék, hogy nem mászhat át a kerítésen, mert letörik alatta a léc... és szép is, fehér képű, s olyan formás, mint egy üsző.

- Jagna - ismételte Boryna, aki szótlan hallgatta a felsorolást -, de azt beszélik róla, nagyon torkos a legényre.

- Ugyan, látta is valaki, honnan tudhatja! Csak fecsegnek a pletykások, hogy épp a szájuk járjon, csupa irigységből - védte a lányt a bíróné.

- Én se magamtól mondom, csak úgy hallottam. De már mennem kell - megigazította övét, parazsat tett pipájába, és szippantott néhányat. - Hány órára menjek a bíróságra? - kérdezte nyugodtan.

- Az idézésbe kilenc órát írtak. Fel kell kelnie világos előtt, ha gyalog akar menni.

- Ej... Elhajtok lassan a csikóval. No, isten áldja magukat, köszönöm a szíves kínálást meg a jószomszédi tanácsot.

- Isten vezérelje, és gondolja meg a tanácsunkat... Ha kívánja, elmegyek pálinkával az anyjához, aztán még advent előtt megtartjuk a lakodalmat...

Boryna nem felelt semmit, csak a szemével pislantott és kiment.

- Ha öregember fiatal asszonyt vesz, örül az ördög, mert haszna lesz belőle - szólt komolyan a koldus, hangosan kaparva a tál fenekét.

Boryna lassan indult hazafelé, és fontolgatta a hallott tanácsokat. Ott, a bíróéknál, nem árulta el, hogy nagyon tetszett neki ez a gondolat, mert hogy is ne, gazda volt, nem pedig tejfelesszájú legény, aki a házasság említésére is nyivákol, és egyik lábáról a másikra áll.

A földet már betakarta az éj, a csillagok ezüst harmata villogott a sötét, süket magasságokból; a falu csendes volt, csak a kutyák ugattak néha, s itt-ott gyenge világosság szűrődött ki a fák mögül... olykor-olykor nedves fuvallat lebbent a rétekről, kissé meginogtak tőle a fák, s halkan zizegni kezdtek a levelek.

Boryna nem azon az úton tért hazafelé, amelyen jött, hanem lefelé fordult. Átment a hídon, a tó másik felére. Odalenn a víz csobogva ömlött a folyóba, és tompa zúgással zúdult a malomnak. A tó vize csöndesen pihent medrében, és sötéten csillogott, a parti fák fekete árnyékot vetettek tükrére, mintegy keretbe foglalva a partokat; beljebb pedig, ahol világosabb volt a víz, úgy tündököltek benne a csillagok, mintha acéltükörben nézegetnék magukat.

Maciej maga sem tudta, miért nem ment egyenest haza, miért választotta a hosszabbik utat. Talán, hogy Jagna háza mellett menjen el? Vagy tán azért, hogy némileg összeszedhesse gondolatait és tanakodhassék...

- Persze hogy jó lenne, persze! S amit róla beszélnek, az olyan igaz, mint... - köpött egyet. - Markos fehérnép! - megborzongott, mert a tó felől nedves hűvösség áradt, s a bíróéknál nagy volt a forróság.

"Asszony nélkül minden tönkremegy, vagy a gyerekekre kell íratni a gazdaságot - gondolta. - Nagydarab vászoncseléd, és olyan, mint a festett kép... A legjobb tehenem hullott el, s ki tudja, mi lesz holnap?... Talán kellene is asszonyt keresni? Annyi cókmók maradt a megboldogult után, éppen alkalmas lenne. De az öreg Dominikowa kutya egy asszony... sebaj, van házuk és földjük, hát a magáén maradhatna. Hárman vannak gyerekek, és tizenöt holdjuk van, tehát Jagnának öt hold jutna, a házrész ára meg a lábasjószág! Öt hold, az éppen az a tábla, amelyik az én krumpliföldem mögött van, azt hiszem, rozsot vetettek ez idén, igen... öt hold az enyémhez hozzá, az kis híján éppen harmincöt! Jókora birtok!"

Megdörzsölte kezét, és megigazította övét. "Csak a molnárnak van több... a tolvaj, mások megrövidítésével, uzsorával, csalással szedett össze ennyit... s jövő évre megtrágyázhatnám, és búzát vethetnék az egész darabra. Lovat kellene még venni, s valami tehénkét is a tarka helyett... De hisz tehenet kapna is..."

És így gondolkozott, számolt, ábrándozott gazda módon, időnként meg is állott nehéz töprengésében. Mivel pedig okos paraszt volt, mindent meghányt-vetett, jól fejébe vett, s ügyelt rá, hogy szem elől ne vétsen vagy el ne feledjen valamit.

"Micsoda ribilliót csapnának a mihasznák!" - gondolt a gyerekeire, de csakhamar az erő és önbizalom hulláma öntötte el szívét, és megerősítette még bizonytalan, habozó elhatározását.

"A föld az enyém, senki másnak nincs jussa hozzá. S ha nem tetszik nektek, akkor..." - nem fejezte be, mert Jagna háza elé ért.

Még világosság volt náluk, s a nyitott ablakon át széles fénysáv tört ki, mely a georginabokron és az alacsony szilvafákon át a kerítésre és az útra áradt.

Boryna megállt az árnyékban, s tekintetét a szobába mélyesztette.

A lámpás pislogott a tűzhely párkányán, de a kemencében alighanem erős tűz lobogott, mert hallani lehetett a vörösfenyő pattogását, és vöröses fény töltötte be az óriási, homályos szobát. Az öregasszony a tűzhely mellett összegörnyedve, hangosan olvasott valamit, Jagna pedig vele szemben az ablak felé fordulva ült. Egy szál ingben volt, ujja könyökén felül feltűrve, és libát kopasztott.

"Formás és selyma, azt meg kell adni!" - gondolta.

Néha fölemelte a fejét, hallgatta, mit olvas az anyja, mélyet sóhajtott, majd ismét folytatta a libakopasztást, hogy az állat fájdalmasan felgágogott, és ki akarta magát szakítani a lány kezéből; úgy csapkodott a két szárnyával, hogy a pihe fehér felhőként szállt a szobában. De Jagna csakhamar lecsendesítette, s erősen szorította a térdével, mire a liba csak halkan, fájdalmasan gágogott; s a többi liba valahonnan a pitvarból vagy az udvarból felelgetett neki.

"Takaros fehérnép" - gondolta, és továbbment sietve, mert fejébe szállt a vér, úgyhogy megvakarta tarkóját, begombolta szűrét, és megszorította övét.

Már a saját kapujához ért, és a bejáróból még egyszer visszanézett a Jagnáék házára, mely éppen szemközt volt, csakhogy a tó túlsó partján. Valaki ebben a pillanatban kijött, a nyitott ajtón át sugárkéve tört ki, megcsillant, mint a villám, és a tóra esett. Azután valakinek súlyos léptei döngtek, majd a vízmerítés loccsanása hangzott, s végül halk ének csendült fel a rétről húzódó ködön és sötétségen át:

Sokáig hallgatta, de a hang csakhamar elnémult, s rövidesen a világosság is kialudt.

Az erdő mögül felgördült az égre a telihold, megezüstözte a fák üstökét, az ágakon át világosságot vetett a tóra, és be-bekukucskált a szemközti házak ablakain. Még a kutyák is elhallgattak, kifürkészhetetlen csend szállt az egész falura és minden teremtményre.

Boryna körüljárta az udvart, benézett a lovakhoz, melyek prüszkölve rágták az abrakot, bedugta fejét a tehénistállóba, mert ajtaja tárva állott a meleg miatt. A tehenek ledőltek, kérődztek és nyögtek, ahogy ez a szarvasmarháknál szokás. Kinyitotta a csűr kapuját is.

Levetette kalapját, bement a házba, és félhalkan imádkozott.

Mivel pedig már mindnyájan aludtak, csendben lehúzta csizmáját, és rögtön lefeküdt aludni.

De nem tudott elaludni. Hol a dunna égette, hogy ki kellett alóla dugni lábát, hol meg ügyes-bajos dolgai, különféle gondok és gondolatok motoszkáltak a fejében... S a gyomra is nyomta kegyetlenül, fel-felnyögött és morgott:

- Mindig mondtam, hogy az aludttej nem való éjszakára, csak feszíti a hasat...

Azután Jagnáról kezdett gondolkozni... Milyen jó is lenne, mert szép is, jó gazdasszony is, és annyi földje van... Majd ismét a gyerekek jutottak eszébe, azután a Jagnáról szóló pletyka, hogy végül minden összezavarodott benne, s nem tudta már, mitévő legyen. Kissé felemelkedett, s mint az szokása volt, át akart szólni a másik ágyba, tanácsot kérni:

- Marys! Elvegyem Jagnát, vagy ne vegyem el?...

De még jókor eszébe jutott, hogy Marys már tavasz óta kinn van a temetőben, s ott Józka alszik és horkol, ő maga pedig árva, akinek nincs kitől tanácsot kérnie. Ezért csak fölsóhajtott mélyen, keresztet vetett, s üdvözlégyeket kezdett mondani a megboldogultért és a tisztítótűzben szenvedő valamennyi lélekért.

A virradat már fehérbe vonta a háztetőket, és durva, fakó lepedővel eltakarta az éjszakát meg a sápadó csillagokat, mikor egyszer csak mozgás támadt Boryna portáján.

Kuba levánszorgott vackáról, és kinézett az istállóból. Dér borította a földet, és szürke volt még a világ, de keleten már kigyulladt a hajnalpír, és bíborba vonta a fák koronáját. Kuba jóízűen nyújtózkodott, néhányat ásított, aztán bement a tehénistállóba, hogy rákiáltson Witekre, mert ideje már fölkelni. A fiú azonban felemelte kissé kábult fejét, és csak azt morogta:

- Mindjárt, Kuba, mindjárt - és visszabújt.

- Aludj még egy kicsit, szegénykém, aludj! - betakarta a bundával, aztán elsántikált. Valamikor átlőtték a térdét, ezért erősen sántított, és húzta maga után a lábát. Megmosakodott a kútnál, lesimította tenyerével ritka, vedlett, összecsomósodott haját, majd letérdelt az istálló küszöbére imádkozni.

A gazda még aludt; a hajnal véres fénye kigyúlt a ház ablakain, majd sűrű, fehér köd hullámzott lassan a tó felől, nehézkesen ringott, és tépett rongyokban szállt föl a levegőbe.

Kuba szemelgette kezében az olvasót, és sokáig imádkozott. Közben szemét körüljáratta az udvaron, az ablakokon, a homályból kiemelkedő gyümölcsösön, az öklömnyi almákkal megrakott almafákon; behajított valamit Lapa fehér fejére a kutyaólba, mely éppen az istálló ajtaja mellett állott, mire a kutya felmordult, de összegömbölyödött és tovább aludt.

- Hát napkeltéig akarsz aludni, ebadta? - és megdobta újból s harmadszor is, mire a kutya kijött, nyújtózkodott, ásítozott, megcsóválta farkát, leült Kuba mellé és vakaródzni kezdett, majd pedig lompos bundája szőrét rendezgette fogával.

- ...s felajánlom ezt az imádságot neked és minden szenteknek. Ámen! - Sokáig verte a mellét, s fölkelve így szólt Lapához:

- Ej, de nagy ficsúr lett belőled! Úgy bolhászkodik, mint a fehérnép lakodalom előtt!

S mivel dolgos legény volt, rögtön hozzáfogott a reggeli munkához. Kihúzta a szekeret a csűrből és megkente, megitatta a lovakat, és szénát vetett elébük, hogy prüszkölni és dobogni kezdtek, azután zabos szecskát hozott a hombárból, és a kanca elé öntötte a jászolba. A kanca külön rekeszben állott.

- Egyél, öreg, egyél! Kell az erő, hisz csikód lesz, hát egyél! - Megsimogatta orrát, a kanca pedig Kuba vállára tette fejét, s gyöngéden szájába fogta a legény üstökét.

- A krumplit behordjuk délig, estefelé meg avarért megyünk az erdőbe; ne félj, az avar könnyű, nem hajtlak meg...

- Hát, te naplopó, mindjárt veszem az ostort! Nézze meg az ember, csiklandozza a zab az orrát a lustájának! - kiáltott rá a heréltre, amely ott állt a kanca mellett, és átdugdosta fejét a választófal rácsain annak jászolába. Nagyot ütött öklével a farára, hogy a ló félreugrott és fölnyerített.

- Teee, zsidó cselédje! Zabálni a tiszta zabot, azt igen, de dolgozni nem akarsz, ki sem mozdulsz ostor nélkül a helyedből, ebadta!

Elment mellette, és benézett a csikóhoz, mely közvetlen a fal mellett állt. Már messziről nyújtotta hóka fejét, és csendeskén nyihogott.

- Hallgass, kicsi, hallgass! Lakjál jól, mert elmégy a gazdával a városba! - Fogott egy csutakot, és letisztította sáros oldalát. - Akkora kanca vagy már, hogy csődörhöz kéne vinni, s mégis malackodsz. Úgy bemocskolod magad, mint a koca - mondogatta, és az ólakhoz ment, hogy kieressze a disznókat, mert sivalkodtak. Lapa folyton a nyomában járt, és a szemébe tekingetett.

- Te is ennél valamit, mi? Nesze egy kis kenyér, ne! - Kivett a kebléből egy darabot, és odavetette neki. A kutya elkapta, aztán óljába bújt, mert a disznók el akarták venni tőle.

- Ej, olyanok ezek a disznók, mint egynémely ember, csak a máséra éhes.

Belépett a csűrbe, és sokáig nézte a gerendán függő tehenet.

- Ostoba egy állat, ennek is vége lett. Úgy látszik, holnap húst eszünk... Annyi haszon van belőled, szegénykém, hogy jóllakik az ember vasárnap...

Nagyot sóhajtott az ebéd gondolatára, és ment Witeket felébreszteni...

- Hej, mindjárt fölkel a nap... ki kell hajtani a teheneket!

Witek morgott valamit, ellenkezett, a bunda alá bújt, de végül mégis fölkelt, és álmosan, lomhán ődöngött az udvaron.

A gazda elaludt ma, mert már fölkelt a nap, vörösre festette a zúzmarát, tüzet gyújtott a víz tükrében és az ablakokban, de a házból még nem mutatkozott senki...

Witek az istálló küszöbén ült, bőszülten vakarózott és ásítozott. Mikor pedig a verebek leröpdöstek a háztetőről a kúthoz, és fürödni kezdtek a vályúban, létrát hozott, felmászott az eresz alá, és benézett a fecskefészekbe, mert gyanús csendet észlelt.

- Megfagytak, vagy mi?

S kezdte vigyázva kiszedegetni a dermedt madárkákat, s a keblébe rakta.

- Nézze, Kuba bátyám, nem élnek szegénykék! - a legényhez szaladt, s megmutatta a merev, élettelen fecskéket.

De Kuba a kezébe fogta őket, a füléhez szorította, szemük közé fújt, és azt mondta:

- Meggémberedtek, mert erős fagy volt az éjjel. De hogy nem szálltak még el a kis buták melegebb vidékre, ej, ej... - és dolga után látott.

Witek pedig leült a ház elé az oromfalhoz, mert a nap már odaért és elöntötte melegével a meszelt falakat, melyeken legyek is kezdtek mászkálni. Kiszedegette inge alól azokat a madárkákat, melyek testének melegétől életre keltek már egy kicsit, és mozogni kezdtek, rájuk lehelt, szétfeszítette csőrüket, saját szájából itatta őket, míg feléledtek, kinyitották szemüket, és szökdösni próbáltak. Ekkor jobb kezét a falhoz lapította, s így fogta meg egyik legyet a másik után, megetette kis foglyait, aztán eleresztette.

- Röpüljetek anyátokhoz, röpüljetek - súgta, és nézte, hogyan telepednek a fecskék az istálló szalmatetejére, hogyan fésülködnek csőrükkel, és csicseregnek, mintha hálálkodnának.

Lapa pedig előtte ült, és örvendezve vinnyogott, s amint egy madárka a levegőbe surrant, utána ugrott, futott néhány lépést, majd újból visszatért, hogy őrködjék.

- No, csak fogd meg a szelet a réten - mormolta Witek, és úgy elmerült a fecskék melegítésében, hogy nem is vette észre, mikor Boryna gazda előlépett a sarok mögül, és megállott előtte.

- Madarakkal játszol, te rühes, mi?

A fiú talpra ugrott, hogy elfusson, de a gazda már nyakon ragadta, a másik kezével meg már oldogatta is széles, kemény bőrövét.

- Jaj, ne bántson, jaj nekem! - csak ennyit tudott kiáltani.

- Micsoda pásztor vagy te, mi? Így vigyázol, mi? A legjobb tehenem elpusztult, mi?... Te fattyú, te varsói vakarcs! Te! - és verte eszeveszetten, ahol érte, hogy a szíj csak úgy suhogott, a fiú pedig fickándozott, mint a csík, és kiabálta:

- Ne üssön! Az isten áldja meg! Agyonüt! Gazduram!... Ó, Jézusom, segítség!...

Hanka kinézett erre a házból, mi történik, Kuba pedig köpött egyet, és bebújt a lóistállóba.

Boryna pedig elnáspángolta a gyereket alaposan, kiporolta rajta veszteségét, mégpedig olyan veszettül, hogy a fiúnak megkékült az arca, megindult az orra vére, s ordított egetverően, míg végül csoda módon kisiklott az öreg kezéből. Két kézzel fogta a hátulját, s a bejáróba rohant.

- Jézusom, agyonvert, agyonvert! - bőgte, és úgy futott, hogy a többi fecskefiók kihullott az inge alól, és szétpotyogott az úton.

Boryna még megfenyegette, fölcsatolta övét, majd visszatérve a házba, benézett Antekékhez.

- Már két embernyi magasan áll a nap, s te még most is heversz! - kiáltott a fiára.

- Kutyául kifáradtam tegnap, hát csak ki kell pihennem magam.

- A bíróságra megyek... hordd be a krumplit, s ha az emberek végeznek a szedéssel, küldd el őket avart gereblyézni, te meg beverhetnéd a karókat, hogy körültömhessük a házat.

- Tömje körül a házát maga, minket nem ér a szél.

- Hát jól van... körültömöm a magam oldalát, te meg fagyj meg, ha ilyen naplopó vagy.

Becsapta az ajtót, és bement a saját szobájába.

Józka már megrakta a tüzet, és fejni indult.

- Adj gyorsan enni, mert mennem kell...

- Hiszen nem szakadhatok ketté, két dologhoz nem foghatok egyszerre - és kiment.

"Nincs az embernek egy nyugodt pillanata, csak mérgelődj mindegyikkel!" - gondolta az öreg, és öltözködéshez fogott. De haragos volt és rosszkedvű. Hogyisne? A fiával folytonos háborúság, szólni se lehet egy szót se, mert mindjárt, lám, neked ugrik, hogy kikaparja a szemedet, vagy valami olyat mond, hogy a beled is belerándul. Senkire se hagyatkozhatsz, csak húzzad az igát, húzzad!

Felgyűlt benne a méreg, halkan káromkodott egyet, s csak úgy dobálta a ruháit és csizmáját a szobában.

"Szót kellene fogadniok, de nem fogadnak! Mitől van ez? - gondolta. - Úgy látom, bot nélkül nem lehet velük szót érteni, mégpedig kemény bot nélkül!"

Már régen megérdemelték volna, mindjárt a megboldogult halála után, mikor pörlekedni kezdtek a földért. De még türtőztette magát, hogy botránkozást ne keltsen a faluban. Hiszen nem akármilyen gazda ő, harminc holdja van, s nem is akárki fia: Boryna, tudja azt mindenki. De nem lesz ennek jó vége, nem. - Itt aztán veje jutott eszébe, a kovács, aki suttyomban valamennyiüket bujtogatja, s maga is egyre követelődzik, hogy írasson rá hat hold szántót meg egy hold erdőt - a többit majd kivárja...

"Mármint azt, hogy meghalok! Várj csak, kutya, várj csak - gondolta haragosan. - Míg csak mozdulni tudok, nem szagolsz egy barázdát sem! Nézzék a nagy okost!"

A krumpli már javában rotyogott a tűzön, mikor Józka bejött a fejésből, s csakhamar elkészítette a reggelit.

- Józka! A húst magad áruld! Holnap vasárnap, az emberek már tudnak róla, biztosan idecsődülnek. Csak senkinek se adj hitelbe! A hátulját hagyd meg nekünk, elhívjuk Jambrozyt, ő majd besózza és elkészíti...

- Hiszen tudná a kovács is...

- Tudná hát, de úgy osztoznék, mint a farkas a báránnyal.

- Magda búsulni fog, hogy a mi tehenünk, és ő még csak nem is látja.

- Akkor Magdának vágj le egy darabot és vidd el, de a kovácsot ne hívd ide.

- Jó ember maga, édesapám.

- Hát bizony, kislányom. Ügyelj a házra, majd hozok neked zsemlét vagy másvalamit.

Jóízűen megreggelizett, felcsatolta övét, megnyálazott tenyerével lesimította borzas, ritka haját, megfogta az ostort, s még egyszer körülnézett a szobában...

- El ne felejtsek valamit. - Be szeretett volna még nézni a kamrába, de nem tette, mert Józka szemmel kísérte. Keresztet vetett hát és elindult.

Már a kocsiban ült, s kezében volt a gyeplő, mikor odaszólt a tornácon álló Józkának:

- Ha végeznek a krumplival, tüstént menjenek avart gereblyézni, a biléta a kép mögött van. Aztán vágjanak egy gyertyánt vagy fenyőt is - szükség lesz rá.

A szekér megindult, és már a kerítések közt haladt, mikor Witek ellibbent az almafák alatt.

- Elfelejtettem... prrr... Witek! Prrr! Witek, hajtsd ki a legelőre a teheneket, aztán őrizd, mert úgy elverlek, hogy megemlegeted!

- Az ám, ha meg tudja csókolni a hátsó felemet!... - kiáltott vissza a fiú dacosan, és eltűnt a csűr mögött.

- Még jár a pofád? Szálljak csak le, majd meglátod...

Kikanyarodott balra, a templomhoz vezető útra; rávágott az ostorral a csikóra, hogy ügetni kezdett a gödrös, köves úton.

A nap már jócskán a házak fölé kapaszkodott, s egyre melegebben sütött; a dérlepte szalmatetőkről pára szállt föl, és víz csöpögött, csak az árnyékban, a gyümölcsösök kerítése tövében meg az árkokban szürkéllett a zúzmara. A tó fölött elhúzódtak az utolsó ritkuló ködök, a víz pirosan, forrva bújt elő a fehér hályog alól, s visszatükrözte a napot. A faluban már megkezdődött a mindennapi mozgás. Napfényes, hűvös volt a reggel, s mivel az éjjeli fagy fölfrissítette a levegőt, élénkebben és lármásan mozogtak az emberek. Csapatosan vonultak a mezőre. Volt, aki krumplit szedni ment, kezében kapa és kosár, s útközben eddegélte maradék reggelijét; mások ekével indultak a tarlóra, ismét mások boronát és vetőmaggal telt zsákokat vittek szekereiken. Voltak, akik az erdő felé kanyarodtak gereblyével a vállukon, avart gyűjteni. Csak úgy döngött a tó mindkét partja, s erősödött a zaj, mert a legelőre induló jószág tolongott az úton; olykor-olykor kutyaugatás és kiáltások törtek fel a harmatlepte utak fölött emelkedő alacsony, nehéz porfelhőből.

Boryna óvatosan kerülgette a csordákat, néha rá-rásuhintott ostorával egy-egy buta bárányka gyapjára vagy a borjúra, mely nem tért ki a csikó elől, míg végre kikerülte valamennyit, és a sárguló hársfák és jávorok hatalmas védőfalától árnyalt templom mellett kiért a széles országútra, melyet mindkét oldalán óriási nyárfák szegélyeztek.

Mivel pedig a templomban éppen folyt a szentmise - a csengettyű felajánlásra csengetett, s halkított hangon zúgott az orgona -, levette kalapját, és áhítatosan fohászkodott.

Az út néptelen volt, s olyan dúsan borították be a lehullott falevelek, hogy a gödröket és a mély kerékvágásokat rozsdaarany szőnyeg takarta. Ezt a szőnyeget a nyárfák törzseinek árnyékcsíkjai darabokra szelték, mert a nap oldalról sütött.

- Gyí, csikó, gyí! - megsuhintotta az ostort, és a lovacska néhány futamnyit gyorsabban kocogott, de azután meglassúdott, és csöndesebben ballagott, mert az út, bár lassú emelkedéssel, de mégis dombnak tartott. A dombon erdő feketéllett.

Borynát a csend elálmosította, ezért a nyárfák oszlopsorán át hol a határt nézte, mely rózsaszínű reggeli fényben úszott, hol a Jewka-ügyre próbált gondolni, hol a tarkára - de nem bírt magával, annyira elnyomta az álom...

Az ágakon madarak csicseregtek. Időnként szél markolászta könnyed ujjaival a fák üstökét. Egy-egy levélke, mint arany pille, leszakadt ág-anyjáról, s keringve szállt az útra vagy a porlepte bogáncsokra, melyek büszkén néztek tüzes virágszemeikkel a napba. A nyárfák pedig megszólaltak, csendesen suttogtak gallyacskáikkal, majd elhallgattak, mint az öregasszonyok, kik Úrfelmutatáskor fölemelik szemüket, kitárják karjukat, s imádságosan felsóhajtanak, majd porba omlanak a szent szülőföld fölött arany szentségtartóban rejtőzködő fenség előtt...

Csak az erdőszélen tért teljesen magához, és megállította lovát.

- Már szépen kél a vetés - suttogta, amint a nappal szemben végignézett a kelő rozs rövid kefehajától rozsdálló barna táblákon.

"Szép darab föld, s éppen az enyémmel szomszédos, mintha valaki szántszándékkal úgy rendezte volna! Úgy látom, rozsot vetettek belé." - Vágyó tekintettel ölelte fel a beboronált táblákat, felsóhajtott, és behajtott az erdőbe.

Gyakran biztatta lovát, mert bár egyenletes és kemény volt az út, sűrűn be volt nőve gyökerekkel, s ezeken döcögött és zörgött a szekér.

De már nem szundított, mert megfújta az erdő nyers és hűvös lehelete.

Óriási, öreg erdő volt, sűrűn, sötéten állott a kor és erő fenségében, fa fa mellett, csaknem csupa lucfenyő, vénségtől ősz, ágas-bogas tölgyek, s néhol fehér inges nyírfák, kibontott sárga hajjal - hiszen ősz volt már. A hitványabb bokrok, mint a mogyoró, a törpegyertyán vagy a rezgő nyárfa, a hatalmas vörös törzsekhez simultak, melyeknek koronái annyira összeolvadtak, s ágaik annyira összefonódtak, hogy a napsugár csak imitt-amott furakodott át, és kúszott a mohán és a barnuló páfrányokon, mint egy aranypók.

"Négy hold itt mindenképp az enyém! - gondolta, s majd elnyelte szemével az erdőt, már válogatta, melyik a jobbik. - Hiszen az Úr Jézus nem engedi, hogy kárunk essék, s magunk se hagyjuk magunkat, nem... Az uraság sokallja, mi meg keveselljük. Várjunk csak... Az enyém négy, Jagusé is van egy hold... négy meg egy... gyí! A szarkáktól félsz, te ostoba?!" - rácsapott a lóra az ostorral, mert egy száraz fán, mely a szenvedő Krisztus képét hordozta, olyan éktelenül civakodtak a szarkák, hogy a csikó, fülét hegyezve, megállott.

"Szarkalakodalom - sok eső lesz." - Megint húzott néhányat a csikóra, s ügetve hajtott tovább.

Nyolc órán jócskán túl járhatott már az idő, mert az emberek a határban már a reggelis szilkékhez ültek, mikor beért Tymówba. Az üres utcák mentén úgy guggoltak a horpadt házikók, mint a vén kofák a szeméttel, tyúkokkal, rongyos zsidó gyerekekkel és malacokkal telt lefolyók mellett.

Ahogy befordult, zsidók és zsidó asszonyok tüstént körülvették, benézegettek a saroglyába, tapogatták: nem hozott-e borsószárat vagy az ülés alatt valami eladnivalót.

- Takarodjatok, koszosok! - mordult rájuk, és a piactéren haldokló, megkopasztott, vén gesztenyefák árnyékába hajtott, ahol már vagy egy tucat szekér állott kifogott lovakkal.

Ő is odaállott szekerével a sorba. A csikót a saroglyához kötötte, melyet megtöltött abrakkal, az ostort az ülés alá rejtette, lerázta ruhájáról a szalmát, és indult egyenesen Mordekhez, oda, ahol három réztányér csillogott a kapu fölött, hogy megborotválkozzék. Hamarosan kijött aztán, most már simára faragott képpel, és csak egy papírral beragasztott vágás volt az állán. A papíron át szivárgott a vér.

A törvénykezés még nem kezdődött meg.

De a piacon, a volt kolostori nagytemplommal szemben álló törvényház előtt már sokan várakoztak. A kikoptatott lépcsőkön ültek, az ablakok előtt csoportosultak az emberek, s olykor-olykor betekingettek a szobába, az asszonyok pedig a meszelt falhoz guggoltak, fejükről vállukra eresztették piros kendőjüket, és beszélgettek.

Boryna, amint meglátta Jewkát, gyermekével a karján, tanúi körében, feldühödött, mivelhogy amúgy is hirtelen haragú ember volt, és köpött egyet. Aztán bement a folyosóra, mely teljes széltében átszelte a bírósági épületet.

A bal oldalon volt a tárgyalóterem, jobb felől pedig a titkár lakott. Jacek éppen akkor hozta ki a szamovárt a küszöb elé, és olyan buzgón fújtatta valami ócska csizmaszárral, hogy úgy füstölt, mint egy gyárkémény. A füstös folyosó mélyéről minduntalan fölhangzott valami éles, haragos kiáltás:

- Jacek! A kisasszonyok cipőit!

- Mindjárt, mindjárt!

A szamovár úgy zúgott már, mint a vulkán, s lángok törtek ki belőle.

- Jacek! Mosdóvizet az úrnak!

- Mindjárt meglesz minden, mindjárt! - és izzadtan, magánkívül rohant Jacek a folyosón végig, hogy csak úgy döngött. Majd visszatért, fújtatott, és ismét futott, mert az asszony megint kiáltott:

- Jacek, te tökfilkó, hol a harisnyám?

- Igenis! Szemétre való ez a szamovár!

Tartott pedig mindez néhány miatyánknyi ideig vagy tán egy egész rózsafüzér-tizedig is, míg végül megnyílt a tárgyalóterem ajtaja, s a nép kezdte megtölteni a nagy, meszelt szobát.

Jacek, most már mint altiszt, mezítláb, kék nadrágban és ugyanolyan színű rézgombos lajbiban a fekete rács mögött forgolódott, amely a termet kétfelé választotta. Vörös, izzadt arcát inge ujjával törülgette, és rázta a fejét, mint a ló, mikor megcsípi a bögöly, mert fakó haja, mint a sörény, a szemébe hullott. Néha óvatosan benézett a szomszéd szobába, s azután pár percre leült a zöld kályha mellé.

A szobában lassan annyi nép zsúfolódott össze, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, s mindjobban nyomták a rácsot, hogy csak úgy recsegett. Az eleinte csendes beszélgetés lassan zajosabbá vált, zsongott, elömlött a szobában, időnként zúgott, olykor veszekedésbe csapott át, s mind sűrűbben estek durvább szavak.

Az ablakoknál zsidók kerepeltek, asszonyok hangosan panaszolták sérelmeiket, és még hangosabban sírdogáltak. De nem lehetett megkülönböztetni, ki és hol zajong, mert olyan szorosan voltak, fej fej mellett, mint a vörös pipacs meg a rozs kalászai a vetésben, mikor hajtja a szél, megring a rozstábla, suttog, zúg, s újból megáll egyenesen, kalász kalász mellett. Jewka is, ahogy meglátta a rácshoz támaszkodó Borynát, nyelvelni és kiabálni kezdett feléje. Boryna feldühödve ordított vissza:

- Elhallgass, te szuka, mert megszámlálom a csontjaidat, hogy a tulajdon anyád sem ismer rád!

Jewka erre acsarkodva körmeit mutogatta, s Boryna felé rontott a tömegen keresztül, hogy a kendő leesett fejéről, a gyerek pedig sírva fakadt. Nem tudni, hogy végződött volna a dolog, ha Jacek elő nem ugrik, s kitárva az ajtót, el nem kiáltja magát:

- Csönd legyen, nyavalyások, jön a bíróság!...

Jött is. Legelöl a magas, kövér raciborowicei földesúr, utána két esküdt és a titkár, aki az ablak mellé ült egy asztalkához, szétrakta papírjait, és a bírákra nézett, akik ott álltak már a hatalmas, vörös posztóval beborított asztal mellett, s felrakták kövér nyakukra az aranyláncot...

Olyan csönd lett, hogy behallatszott az utcáról az ablak alatt állók trécselése.

A földesúr kiterítette a papirosokat, köhintett, ránézett a titkárra, és erős hangon kihirdette, hogy kezdődik a törvénykezés.

Ezután a titkár fölolvasta a mai napra kitűzött ügyeket, valamit súgott a hozzá közelebb álló esküdtnek, ez továbbadta a bírónak, aki helyeslően bólintott.

Megkezdődött a törvénykezés.

Elsőnek egy városi polgár ügye került sorra. A rendőr panaszolta be, mert nem tartotta rendben az udvarát.

Távollétében elmarasztalták.

Ezután egy fiú megveretésének ügye következett, aki a más lucernásában legeltette lovait.

Kiegyeztek. Anyja öt rubelt, a fiú új nadrágot és lajbit kapott.

Elszántási pör.

Bizonyítékok hiányában elnapoltatott.

Falopás a bíró erdejében. Panaszos az intéző, vádlottak a rokicinyi parasztok.

Pénzbírságra vagy kétheti fogházra ítélték őket.

Nem fogadták el az ítéletet, fellebbeztek.

És olyan hangosan kezdtek kiabálni, hogy igazságtalanság, mert az erdő közös, nekik faizási joguk van, hogy a bíró intett Jaceknek, s ez rájuk dörgött: - Csönd legyen! Ez bíróság, nem pedig kocsma!

És így ment egyik ügy a másik után, mint ahogy az eke vág barázdát barázda után, egyenletesen és eléggé nyugodtan, s csak olykor-olykor hangzott fel panasz, zokogás vagy átkozódás is, de ezeket Jacek hamar elnémította.

A szobából kiment ugyan néhány ember, de annyian jöttek a helyükbe, hogy olyan szorosan álltak, mint a kötött kéve szárai. Senki nem tudott megmozdulni, és olyan hőség támadt, hogy lélegezni is alig lehetett. A bíró kinyittatta az ablakokat.

- Most a lipcei Bartek Koziol ügye került sorra, Marcjanna Antonowna Paczes disznajának eltulajdonítása miatt. Tanúk: maga a panaszos, Szymon nevű fia, Barbara Piesek stb.

- Jelen vannak a tanúk? - kérdezte az esküdt.

- Jelen vagyunk! - kiáltottak karban.

Boryna, aki eddig magában és türelmesen állott a rácsnál, kissé közelebb húzódott Paczesiowához, hogy üdvözölje, mert hiszen ő volt Dominikowa, Jagna anyja.

- Bartek Koziol vádlott jöjjön közelebb, a rácson belül.

Alacsony termetű paraszt tolakodott a szoba közepéről előre, olyan erőszakosan, hogy az emberek káromkodni kezdtek: rátapos a lábukra, és elszakítja ruhájukat.

- Fogják be a szájukat, mert a tekintetes bíróság szól! - kiáltott Jacek, és beeresztette a vádlottat.

- Maga Bartlomiej Koziol?

A paraszt zavartan vakarta sűrű, egyenletesen lenyírt haját. Bárgyú mosoly torzította el száraz, borotvált arcát; kicsiny, vöröses szemei pedig ravaszul ugrándoztak a bírákon, mint a mókusok.

- Maga Bartlomiej Koziol? - kérdezte újból a bíró, mert a paraszt hallgatott.

- Hát persze hogy ő Bartlomiej Koziol, kérem alássan a tekintetes bíróságot! - sipította egy óriási asszony, erőszakkal tolakodva a rács mögé.

- Hát maga mit akar?

- Kérem alássan, hisz én vagyok ennek a szerencsétlen Bartek Koziolnak a felesége - és kezét kinyújtva olyan mélyre hajolt, hogy fodros főkötője a bírói asztalt súrolta.

- Tanúskodik?

- Hogy én tanú vagyok-e? Nem, kérem alássan.

- Altiszt, lökje ki a rács mögé.

- Kifelé, asszonyság, magának nincs itt keresnivalója... - vállon ragadta, és tolta hátrafelé.

- Kérem alássan a tekintetes bíróságot, merthogy az uram példának okáért nagyothall... - kiabálta.

- Menjen innét, míg szép szóval mondom - s az altiszt úgy odalódította a rácshoz, hogy csak úgy nyekkent, mivel jószántából egy lépést sem akart tágítani.

- Menjen csak ki, hangosan fogunk beszélni, hogy Koziol is meghallja.

Végre megkezdődött a kihallgatás.

- Hogy hívják?

- He... hogy hívnak?... Hiszen hívtak, akkor tán tudják.

- Ostoba vagy. Hogy hívnak? - firtatta könyörtelenül a bíró.

- Bartek Koziol, tekintetes bíróság - szólt közbe a felesége.

- Hány éves?

- He... hogy éves?... Hát emlékszem is én! Anyja, hány esztendős is vagyok én?

- Azt hiszem, ötvenkettő lesz a tavasszal.

- Gazda?

- Ühüm... Három hold homok és egy tehén farka... Módos gazda.

- Volt már büntetve?

- He?... Büntetve?

- Ült már dutyiban?

- Mármint áristomban?... Büntetve?... Anyja, voltam áristomban, he?

- Voltál, Bartek, voltál, mikor azok az uradalmi disznók a miatt a döglött bürge miatt...

- Aha, igen... egy döglött birkát találtam a legelőn... elvittem, miért szaggassák szét a kutyák... bevádoltak, megesküdtettek, hogy loptam, és a bíróság elítélt... leültettek és ültem... Igazságtalanság volt, igazságtalanság... - mondotta tompán, és észrevétlen a feleségére pillantott.

- Marcjanna Paczes kocájának ellopásával van vádolva! Elvitte a mezőről, hazahajtotta, leölte és megette! Mit tud védelmére felhozni?

- He? Hogy megettem! Úgy lássam meg az Istent végórámban, hogy nem ettem meg... Még hogy én megettem, kedveseim!... Ó, teremtett világ, hogy én megettem! - kiáltott panaszosan.

- Mit tud védelmére felhozni?

- Védelmemre?... Kell hogy mondjak valamit, anyja?... Aha, már tudom, ártatlan vagyok, a disznót nem ettem meg, Marcjanna Dominikowa pedig példának okáért úgy ugat, mint a kutya, hogy csak meg kéne fogni azt a ronda pofáját, és elhúzni a nótáját...

- Ó, emberek, emberek!... - jajdult fel Dominikowa.

- Ezt majd intézzék el később, most pedig mondja meg, hogy került Paczesiowa disznaja magához.

- A Paczesék disznaja... énhozzám?... Anyja, mit mondott a nagyságos úr?

- Hát tudod, Bartek, arról a malacról, amelyik utánad mászott a házba...

- Tudom, persze hogy tudom, mert malac volt az, nem pedig disznó. Kérem alássan a tekintetes bíróságot, hallgassák meg, mit mondtam, és ismétlem: malac volt az, nem pedig disznó, fehér malac, és a farka körül vagy valamivel lejjebb volt egy fekete foltja.

- Jól van, de hogy került magához?

- Már hogy énhozzám?... Mindjárt elmondok mindent pontosan, hogy lássa a tekintetes bíróság és az összegyűlt nép, hogy ártatlan vagyok, Dominikowa pedig hazug nőszemély, házsártos, kórságos egy pletykafészek!

- Hogy én hazudok! Esedezem a legszentebb Szűzhöz, hogy a ménkű ne csapjon beléd szentgyónás nélkül! - szólott Dominikowa csendesen, mélyet sóhajtva a sarokban függő Istenanya képe felé, s azután, mert már nem állotta tovább, kinyújtotta Koziol felé ökölbe szorított sovány kezét, és odasziszegte:

- Te disznótolvaj! Te haramia! Te! - és szétpeckelte ujjait, mintha torkon akarná ragadni.

De Bartek felesége kiabálva nekirontott:

- Micsoda? Tán még megvernéd, te szuka, megvernéd, te boszorkány, fiaid hóhérja, te!

- Csönd legyen! - kiáltott a bíró.

- Fogjátok be a pofátokat, mikor a bíróság beszél, mert kiszórlak titeket! - segített Jacek, följebb rántva nadrágját, mert leszakadt a gombja.

Rögtön elhallgattak. A két asszony csendben állt, noha már közel voltak a hajbakapáshoz, s csak a szemükkel falták egymást, és lihegtek mérgükben...

- Beszéljen, Bartlomiej, mondjon el mindent igazán.

- Igazán?... Hiszen a színigazat mondom, megmondom becsületesen, mint a szentgyónáson, mint gazda a gazdának, mint ember a maga fajtájának, mert gazda vagyok, már az üköm is az volt, nem pedig zsellér, mesterember vagy más városi rongyos. Hát így volt...

- Jól gondold meg, hogy el ne felejts valamit - tanácsolta az asszony.

- Nem felejtek el, Magdus, semmit. Az úgy volt, hogy mentem... jól emlékszem, éppen tavasz volt... és a Farkasvermen túl, Boryna lucernása mellett... ahogy megyek és mondom az imádságot, mert példának okáért már elharangozták az Úrangyalát... és már éjre járt... megyek... hát csak hallom: hang ez vagy nem hang?... Istenemre, gondolom: röfög vagy nem röfög?... Hátrafordultam, hát semmit sem látok, csend van. A gonosz lélek kísért, vagy mi? Megyek tovább, és mert kissé lúdbőrös lett a hátam félelmemben, mondom az angyali üdvözletet. Megint röfög! Tyű, gondolom, nem lehet más, mint disznó vagy tán malac. Kicsinyég oldalt kerültem a lucernásba, és körülnéztem... csakugyan mászik valami utánam, s hogy megálltam, megállt az is, fehér, alacsony és hosszú... a szeme úgy csillogott, mint a vadmacskáé vagy éppen a gonosz léleké... Keresztet vetettem, s mivel a bőröm is zsibbadt, hát gyorsabb lépésben indultam tovább - de hogyisne, hát tudja az ember, mi tekereg az éjszakában?... S mindenki tudja Lipcében, hogy kísértet jár a Farkasverem táján.

- Igaz is, mert tavaly, mikor Sikora éjjel arra ment, valami torkon ragadta, földhöz vágta, és úgy megverte, hogy két hétig beteg volt szegény - magyarázta az asszony.

- Hallgass, Magdus, hallgass! Megyek, megyek... s az furt utánam mászik és röfög! S hogy éppen kimászott a hold az égre, hát nézem, s az mégiscsak malac, nem pedig gonosz lélek. Megharagudtam, mert mit gondol az az ostoba, ijeszteni akar? Egy botot hajítottam rá, és hazaindultam. Mentem a mezsgyén, Michal répája és Boryna búzája közt, azután Tomek tavaszi búzája és a Jasiek zabja közt, aki tavaly ment katonának, és akinek a felesége éppen tegnap babázott le... A malac furt jön utánam, mint a kutya, hol oldalt halad, hol a Dominikowa krumplijába mászik, és itt is túr, ott is túr, és röfög és sivít, és nem marad el mögöttem, folyton utánam jön... Befordultam az ösvényre, amelyik keresztbe vezet, az meg utánam. Elöntött a forróság, mert istenemre, olyan disznó ez, hogy talán nem is disznó! Befordultam az útra a feszület mellett, a malac csak utánam... Láttam, fehér volt, s a farka körül vagy valamivel lejjebb volt egy fekete foltja! Én az árkon át, az meg utánam; én fel a sírdombokra a feszület mögött, az meg utánam, én a málladékkövek közé, az meg a lábam alá veti magát, hogy végignyúltam egész hosszamban a földön. Meg van veszve, vagy mi?... Alig tápászkodtam föl, a malac felszegi a farkát, s elém ugrik! Hát fuss csak, kórságos, gondoltam. De nem futott el, hanem folyton előttem ment, egészen hazáig - egészen hazáig, tekintetes bíróság, bejött a kerítésen, be a pitvarba, s mivel nyitva volt a szoba ajtaja, a szobába is bejött... Isten engem úgy segéljen. Ámen!

- És azután levágta és megette, igaz? - kérdezte a bíró felvidulva.

- He! Hogy levágtuk és megettük?... Hát mit tehettünk volna egyebet? Elmúlt egy nap, a malac nem megy el; elmúlt egy hét, csak ott van, ki se lehet kergetni, mert csak sivalkodik és visszajön!... Az asszony adott elé, amit tudott, mert hogy is lehetne éhen veszejteni, ő is Isten teremtése... A tekintetes bíróság olyan okos, hát elgondolhatja igazságosan, mit tehettem volna vele, én szegény árva. Nem jött érte senki, nyomorúság volt a háznál, s a malac csak zabált, hogy két más nem fal annyit... Még egy hónap, s felfalt volna minket mindenestül... Mit lehetett tenni? Semhogy ő egyen meg bennünket, hát inkább mi ettük meg őt, és nem is az egészet, mert a faluban megtudták, Dominikowa panaszt tett, eljött a törvénybíróval, és elszedett tőlünk mindent...

- Mindent?... Hát az egész hátulja hol van? - sziszegte vészjóslón Dominikowa.

- Hol? Kérdezze meg Kruczeket meg a többi kutyát. Éjjelre kivittük a csűrbe. A kutyák, mivelhogy éber párák, és a kapu lyukas volt, kihúzták és jót lakomáztak. Az én véres verítékemből. Olyan pocakkal jártak utána, mint a földesurak.

- Még hogy a disznó maga ment utána, bolond, aki elhiszi, de nem a bíróság. Tolvaj a gyalázatos! Hát a molnár birkáját meg a főtisztelendő úr libáit ki lopta el, mi?

- Talán láttad? - ordított Kozlowa odaugorva, hogy kikaparja Dominikowa szemét.

- Hát a kántor verméből a krumplit?... Minduntalan eltűnik valami a faluban, hol egy liba, hol tyúkok, hol meg valami szerszám - folytatta Dominikowa könyörtelenül.

- Te gyalázatos! Hát amit te csináltál fiatal korodban, meg amit a Jagnád művel most a legényekkel, azt senki nem hozza fel, te meg mint a kutya...

- Coki Jagnától! Coki, mert úgy pofon váglak, hogy... Ne merészelj! - ordított, mintha elevenjére tapintottak volna.

- Hallgassatok, nagyszájúak, mert kiváglak az ajtón! - csendesítette őket Jacek, feljebb rántva nadrágját.

Megkezdődött a tanúkihallgatás.

Legelőbb a károsult Dominikowa vallott. Halk, áhítatos hangon mondta el, s percenként megesküdött a czenstochowai Szűzre, hogy a disznó az övé volt, s keresztet vetett és mellét verte, igaz, hogy Koziol ellopta a legelőről, és nem kívánt büntetést a fejére a tekintetes bíróságtól, ne sajnálja ezért a Jézuska a tisztítótüzet tőle - de nagy hangon kívánt törvénykezést és büntetést azért, hogy így ócsárolta őt és Jagnát az egész nép előtt.

Azután Szymek tanúskodott, Dominikowa fia. Sapkáját imára kulcsolt kezeire akasztotta, szemét le nem vette a bíróról, és félénk, szenvtelen hangon vallotta, hogy a disznó az anyjáé volt, hogy egészen fehér volt, csak a farka körül volt egy fekete foltja, és tépett volt a füle, mert a tavasszal elkapta a Boryna Lapája, és úgy sivított, hogy ő a csűrben is meghallotta...

Azután Barbara Pieseket szólították, s utána a többieket.

Sorban tanúskodtak és esküdtek, Szymek pedig mindvégig ott állt a keze fejére akasztott sapkával, és áhítatosan bámult a bíróra, Kozlowa folyton be akart tolakodni a rács mögé, s kiabálva tagadott és átkozódott, Dominikowa pedig egyre csak sóhajtozott a szentképre nézve, és leste Koziolt, aki nyugtalan szemmel figyelt, s olykor-olykor hátrapillantott Magdusiájára.

A közönség figyelmesen hallgatott, s csak néha támadt suttogás, hangzott csípős megjegyzés, vagy töltötte be a termet tompa nevetés, úgyhogy Jaceknek fenyegetéssel kellett csendet teremtenie.

Az ügy sokáig elhúzódott, egészen a szünetig, mely alatt a bíróság a szomszéd szobába vonult tanácskozásra. A nép pedig kitódult a folyosóra és a ház elé, hogy kissé kifújja magát; volt, aki evett egypár falást, mások a tanúkkal folytattak megbeszélést, némelyek sérelmeiket sorolták fel, megint mások igazságtalanságot panaszoltak és szitkozódtak, amint az már a törvénynapokon lenni szokott.

A szünet és az ítéletek felolvasása után Boryna ügye következett.

Jewka a bíróság elé állt, és kendőjébe csavart gyermekét ringatva a karján, sírva adta elő sérelmeit és fájdalmait. Elmondta, hogy Borynánál szolgált és dolgozott, hogy szinte leszakadt a keze-lába, és soha egy jó szót nem hallott, nem volt egy zug, ahol elalhatott volna, s nem kapott eleget enni sem, úgyhogy a szomszédoktól kellett ennivalót koldulnia; azután nem adta ki Boryna a bérét, s az ő saját gyermekével kergette világgá... Végül iszonyú sírásra fakadt, s kiabálva térdre borult a bíróság előtt:

- Nagy igazságtalanság és bántalom ért! A gyerek pedig az övé, nagyságos bíróság!

- Hazudik, mint a kutya - mordult föl Boryna fenyegető hangon.

- Hogy én hazudok! Hiszen mindenki, hiszen egész Lipce tudja, hogy...

- Hogy szuka és csavargó vagy...

- Nagyságos bíróság, azelőtt meg csak úgy szólított: Jewka, Jewus és még édesebben, aztán meg gyöngyöt hozott, és gyakran zsemlyét is a városból, és egyre mondogatta: "Nesze, Jewus, nesze, mert te vagy nékem a legkedvesebb"... És most, ó, Jézusom, Jézusom!... - s bőgni kezdett keservesen.

- Hazug kutya, tán még dunnával is takargattalak, és azt mondtam: aludj, Jewus, aludj!...

A szoba szinte rengett a nevetéstől...

- Hát talán nem? Hát nem nyüszített, mint a kutya az ajtó előtt, hát nem ígért semmit, mi?

- Istenemre, emberek, hogy a ménkű nem csap egy ilyen vakarcsba! - kiáltott Boryna elámulva.

- Nagyságos bíróság, az egész világ tudta, hogyan történt, egész Lipce tanúsíthatja, hogy igazat mondok. Náluk szolgáltam, és soha nem hagyott békén. Ó, én szegény, szerencsétlen árva!... Ó, én boldogtalan... Hogy is védhettem volna magam ekkora embertől?... Ha kiáltottam, megvert, és azt csinálta, amit akart... S hová is legyek most ezzel a kis bogárkával, hová?... A tanúk megmondják és bizonyítják! - kiáltozta sírva.

De a tanúk valójában semmit sem vallottak pletykákon és szállongó híreken kívül, ezért Jewka újból bizonyítgatni, magyarázni kezdte az igazát, végül pedig végső bizonyítékul kipólyálta a gyereket, és a bíróság elé tette. A gyermek rugdalózott mezítelen lábaival, s eget verőn sivalkodott.

- A nagyságos bíróság maga is láthatja, hogy kié. Éppen az a krumpliorr, éppen az a szürke, csipás szem... mintha kiköpte volna, szakasztott Boryna, senki más! - üvöltötte.

Erre már a bíróság sem tudta visszafojtani nevetését, a közönség pedig csak úgy düledezett a gyönyörűségtől. Hol a gyermeket, hol Borynát nézegették, s olykor-olykor ilyen megjegyzéseket lehetett hallani:

- Olyan szép kisasszony, mint a nyúzott kutya!

- Boryna özvegy ember, elvehetne, a gyerek meg jó lenne pásztornak...

- Úgy vedlik, mint tavasszal a tehén.

- S milyen formás! Be kell csavarni borsószárral és kiállítani a kölesbe madárijesztőnek...

- Már így is elmenekülnek a kutyák, ha Jewuski a falun végigmegy!

- A képe meg olyan, mintha moslékkal festené...

- Mert jó gazdasszony, egyszer mosdik egy esztendőben, hogy ne költsön szappanra...

- Nem csoda, nincs rá ideje, mert zsidóknál fűti a kályhát!

Egyre rosszmájúbban és kegyetlenebbül szurkálták, ő pedig elhallgatott, s egy űzött kutya öntudatlan tekintetével nézte az embereket, s valamin tűnődött magában...

- Hallgassanak! Vétek így csúfot űzni a szerencsétlenből! - kiáltott Dominikowa olyan erősen, hogy elhallgattak, s egyik-másik szégyenében a fejét vakarta.

Az ügy eredménytelenül végződött.

Boryna nagy megkönnyebbülést érzett, mert noha nem volt hibás, mégis félt a megszólástól, no és attól, hogy fizetésre kerülhet a dolog. Mert hát a törvény az olyan, hogy sose lehet tudni, kire sújt, bűnösre vagy igazra. Megesett már, nem egyszer, sem kétszer, sőt nem is tízszer... Megesett.

Rögtön kiment a tárgyalóteremből, s künn várakozott Dominikowára. Tanakodott, fontolgatta magában az ügyet. Nem tudta megérteni, miért, mi végből pörölte be Jewka. "Nem, ez nem az ő feje, nem az ő esze, itt valaki másnak a keze munkálkodik. De ki lehet az?"

Elmentek a kocsmába Dominikowával és Szymekkel, hogy valamit hörpintsenek meg harapjanak, mert már jó ideje, hogy elmúlt dél. Dominikowa úgy odavetve olyanformát mondott, hogy ez az egész Jewka-ügy bizonyára vejének, a kovácsnak a mesterkedése, de nem akarta elhinni.

- Mi haszna lenne belőle?

- Annyi, hogy magát megmarja, kinevettesse és felbosszantsa. Van olyan ember, aki szíjat hasítana a másik hátából a maga gyönyörűségére.

- Furcsállom Jewka makacsságát! Hiszen semmi kárát nem okoztam, még egy zsák zabot is adtam a tisztelendőnek a fattya keresztelésére...

- A molnárnál szolgál, az meg egy követ fúj a kováccsal... Érti?!

- Értem, csak éppen az okát nem látom. Igyék még, Dominikowa!

- Isten fizesse meg, igyék előbb maga, Maciej gazda!

Ittak egyszer-kétszer, megettek még egy font kolbászt egy fél cipóval, az öreg vett néhány zsömlyét Józiának, s azután hazakészültek.

- Üljön az én kocsimra, Dominikowa, unalmas egyedül, majd elbeszélgetünk...

- Jól van, szomszéd, csak még benézek a klastromba egy miatyánkra.

Elment, de néhány perc múlva már vissza is tért, s azonnal elindultak.

Szymek lassan kocogott utánuk, mert csak egy gebe volt a kocsijába fogva, s eléggé homokos volt az út. Mivel azonban nem szokott az italhoz, és a bíróság is elkábította, nem volt egészen magánál. Azért hát csak úgy ingott, hajladozott álmosan a kasban, közben fel-felriadt, lekapta fejéről a sapkát, ájtatosan keresztet vetett, s öntudatlan tekintettel bámult a ló farkára, mint a bíróságon a földesúr arcába, s mormolta:

- ...a disznó az anyámé volt, egészen fehér volt, csak a farka körül volt egy fekete foltja...

A nap már nyugat felé gördült, amikor beértek az erdőbe.

Boryna és Dominikowa kevés szót váltott, bár egymás mellett ültek az elülső ülésen.

Olykor-olykor valamelyikük szólt valamit, de csak azért, mert nem illik úgy ülni, mint két kuka egymás mellett. De csak annyit, hogy le ne bírja őket az álom, és ki ne száradjon a nyelvük.

Boryna biztatta a csikót, mert lassított, annyira megizzadt a melegtől és a fáradtságtól. Időnként fütyörészett az öreg, meg újra nagyot hallgatott, valamin kérődzött, tanakodott magában, valamit számolgatott, s gyakran tekintett fél szemmel az öregasszonyra, viaszszínű, kiszáradt arcára, melyet hosszú barázdák szántottak. Dominikowa mozgatta fogatlan száját, mintha csendesen imádkoznék, időnként jobban homlokára húzta piros kendőjét, mert a nap egyenesen a szemébe tűzött, és mozdulatlanul ült, csak szürke szeme égett.

- Kiszedték már a krumplit? - kérdezte végül Boryna.

- Ki ám. Eléggé jól termett az idén.

- Könnyebb lesz hizlalni.

- Már be is állítottam egy ártányt a hízóba, jó lesz a farsangra...

- Bizony, bizony... beszélik, hogy Rafalék Walekje pálinkát küldött magukhoz.

- Nemcsak ő, más is... de hasztalan költik a pénzüket... nem olyanoknak való az én Jagusom, nem bizony...

Az asszony fölemelte fejét, s belemélyesztette vércsetekintetét Boryna szemébe, de Boryna, minthogy meglett ember volt, nem pedig holmi szeleburdi, hideg és nyugodt, kifürkészhetetlen arcot vágott. Sokáig nem szóltak egy szót sem, mintha némán birkóznának.

Boryna sehogy sem szólalhatott elsőnek, mert hogyan is, hiszen élemedett férfiú volt, s egész Lipce első gazdája; hogyan is mondhatta volna meg csak úgy egyszerűen, hogy Jagus kedvére való lenne?... Hiszen sokat adott a tekintélyére, s jól megfontolt előre mindent, de merthogy heves volt a természete, majd elfogta a méreg, hogy így kell ügyelnie magára, kerülgetni a dolgot, mint macska a forró kását.

Dominikowa belelátott egy kissé, sejtette, mi bántja és izgatja útitársát, de fél szóval sem segített rajta, csak rá-ránézett néha, azután pedig a világba és az égi messzeségbe tekintett, s végül kelletlenül megszólalt:

- Olyan forróság van, mint aratáskor.

- Az.

Valahogy úgy is volt, mert az utat hatalmas falként zárta körül az erdő, úgyhogy semmiféle szél vagy fuvallat nem hatolt át rajta a mező felől, a nap pedig éppen a fejük fölött állt, és úgy tüzelt, hogy a megperzselt fák mozdulatlanul álltak, s ájult fejüket az út fölé hajtották. Csak olykor-olykor ejtettek le egy-egy borostyánszínű tűlevelet, mely keringve hullott az útra. A semlyék és a tölgylomb gombaillata szinte facsarta orrukat.

- Tudja, szomszéd, furcsállom én is, és mások is furcsállják, hogy egy ilyen gazda, mint maga, aki ritka jóeszű ember, annyi földje van, meg szava is a népnél, hogy semmiképp sem törekszik valami hivatalra...

- Úgy van, ahogy mondja, semmiképp sem törekszem rá. Mi hasznom lenne belőle? Törvénybíró voltam három esztendeig, rá is fizettem alaposan. S mennyit emésztettem magamat és a lovaimat! Mennyit pörlekedtem és szaladgáltam, hogy egy vadászkutya sem szaladgál többet... S közben lezüllött a gazdaság, annyi minden pocsékba ment, hogy még az asszony is veszekedett...

- Neki is megvolt az igaza. De mégiscsak nagy tisztesség meg jövedelem a hivatal.

- Köszönöm az ilyet. Hajlongj a rendőr előtt, ölelgesd az írnok lábát, s minden hivatalbeli kaputos emberét... Mondhatom, nagy tisztesség! Ha nem fizetik meg az adót, elromlik a híd, megvesz a kutya, beverik valakinek a fejét - ki a hibás?... A törvénybíró a hibás, őt büntetik érte! Ez aztán a haszon! Elég tyúkot meg tojást hordtam az írnoknak meg a járási hivatalba, néha még libát is...

- Ez igaz, de Pietreknek nem válik kárára a bíróság. Vett már földet is, csűrt is épített, s lovai vannak... csuda!

- Persze, csak éppen nem lehet tudni, mi marad belőle, mikor véget ér a hivatala...

- Azt hiszi?

- Van szemem, és látok egyet-mást...

- Nagyon is bízik magában, még a főtisztelendő úrral is ujjat húz.

Megint hallgattak egy darabig.

- Aztán maga nem küld pálinkát valakihez? - kérdezte az asszony óvatosan.

- Eh... Nemigen kívánom én már az asszonyt, öreg vagyok ahhoz...

- Ne beszéljen már ilyeneket! Csak az öreg, aki már mozdulni se bír, a kanalat se tudja egymaga a szájához vinni, s a kemencesutban várja a végét... Láttam, mikor egy zsák rozsot vitt a vállán.

- Erősnek erős vagyok még, de hát ki jönne hozzám?

- Honnan tudja, ha nem próbálta? Majd meglátja!

- Öreg vagyok már, a gyerekek felnőnek... aztán akárkit el se vennék...

- Írasson csak rá valamit, s a legelső sem ad kosarat!

- Az átírásért! Ilyen disznók. Egy holdért a legtisztább fiatal lány is hozzámenne még a templom koldusához is...

- Hát az emberek talán nem nézik a hozományt?

Erre már nem felelt Boryna, csak rávágott a csikóra, mire az vágtatni kezdett.

Sokáig hallgattak.

Csak mikor kiértek az erdőből, a szántóföldek meg az utat szegélyező nyárfák közé, akkor tört ki Boryna, aki egész idő alatt háborgott magában:

- Kutyának való a világ rendje! Fizess mindenért, még a jó szóért is! Rosszul van ez így, rosszul, rosszabbul már nem is lehet. Már a gyerekek is apjuk ellen támadnak, nem engedelmeskednek, s marakodnak egymással, mint az ebek...

- Mert nem gondolnak arra az ostobák, hogy mindenkit egyformán takar be ez a szent föld.

- Alig nő ki egyik-másik a földből, már szájal az apjára, hogy adja ki a részét. Csak nevetséget űznek az öregebbekből! Rongy népség, szűk nekik a falu, rossz a régi rend, egynémely már a viseletet is szégyelli!

- Azért van ez mind, mert nem félik az Istent...

- Akár azért van, akár nem, rosszul van mindenképpen.

- S csak nem fordul jobbra.

- Hogyan is fordulna, ha nem kényszeríti őket senki?

- Az Isten büntetése! Mert eljön az Úr Jézus ítéletének órája, eljön.

- De amennyi nép elpusztul addig, azt senki vissza nem hozza.

- Olyan idők járják, hogy jobb lenne, ha dögvész jönne.

- Bizony olyan idők! De az emberek is hibásak. Hát a kovács? Meg a bíró? A főtisztelendő úrral civakodnak, lázítják és ámítják az embereket, s az ostobák hisznek nekik.

- Az a kovács, olyan az nekem, mint a méreg, noha vőm...

S így panaszolták kölcsönösen a cudar világot, s közben a falut nézték, mely egyre közelebb látszott előttük a nyárfákon át.

A temető fala mentén már messziről piroslott a könnyű füstfelhővel bevont, hajladozó asszonyok sora, s csakhamar a tiloló tompa, egyhangú csattogását is feléjük hozta a fuvallat, mely a mélyebben fekvő rétekről emelkedett fel.

- Jó idő van a tiloláshoz. Leszállok hozzájuk, mert ott van az én Jagusom is.

- Nincs messze, elviszem odáig...

- Jó ember maga, Maciej, nem találni párját... - mosolyodott el ravaszul az asszony.

Boryna letért a nyárfás útról a temetőkapuhoz vezető dűlőútra, s a temetőhöz hajtott. A szürke kőkerítés tövében, a nyírfák, jávorok s a sírdombokról a mező felé hajló keresztek árnyékában tíz-egynéhány asszony tilolta nagy buzgalommal a száraz lent, hogy szinte egész porfelhő lebegett fölöttük, és hosszú szálak akaszkodtak a nyírfák sárga leveleire meg a keresztek fekete karjaira. Mellettük, a gödrökben égő tüzek fölött száradt a még nedves len.

A tilolók élesen csattogtak, s az egész sor rövid, gyors rezgéssel hajladozott; csak olykor-olykor egyenesedett ki valamelyik, kiverte a lenmaradékból a pozdorját, aztán babát vagy csomót csavart belőle, s odadobta a kiterített lepedőre.

A nap már átgördült az erdő fölött, és éppen a szemükbe sütött, de nem törődtek vele. A munka, a nevetés és vidám szóbeszéd egy pillanatra sem szűnt meg.

- Adjon Isten jó munkát! - kiáltotta Boryna Jagnának, aki mindjárt szélről állott. Csak ing volt rajta, piros szoknya és kendő a fején a por ellen.

- Isten fizesse meg! - felelt vidáman, és nagy, kék szemét rávetette Borynára, szép, napégette arcán pedig mosoly futott végig.

- Száraz-e, lányom? - kérdezte az anyja, végigtapogatva a megtilolt markokat.

- Száraz, mint a szalma, csak úgy törik... - s megint rámosolygott a lány Borynára, hogy édes borzongás futott végig rajta. Megsuhintotta ostorát és elhajtott, de vissza-visszafordult utána, bár eltűnt már szeme elől, mégis ott volt előtte elevenen...

"Olyan ez a lány, mint a szarvasünő... éppen olyan" - gondolta.

Vasárnap volt, csendes, ökörnyálas, verőfényes szeptemberi nap.

Boryna egész jószága a tarlón, közvetlenül a csűr mögött legelt. A magas, hasas asztag tövében, mely körül a kipergett szemekből kicsírázott rozs zöldellt, ott hevert Kuba. Ügyelt a jószágra, és imádkozni tanította Witeket. Gyakran rákiáltott, sőt ostornyéllel oldalba is bökte a gyereket, mert minduntalan hibázott, s a szeme folyton a gyümölcsös felé sandított.

- Figyelj, hogy mit mondok, mert ez imádság - pirongatta komolyan.

- Hiszen figyelek, Kuba bátyám, figyelek.

- Akkor mit bámulsz a gyümölcsösre?

- Úgy látom, van még alma a Klombék fáján...

- Ennél, mi? Tán te ültetted? Mondd: "Hiszek egy..."

- Maga se költötte a foglyokat, mégis egész fészekalját szedett el.

- Buta vagy. Az alma Klombéké, a madárka pedig az Úr Jézusé, érted?

- De hiszen maga az uraság földjéről szedte...

- A föld is az Úr Jézusé. No, ha ilyen okos vagy, mondd el még egyszer a hiszekegyet.

Elmondta gyorsan, mert fájt már a térde a térdepléstől, de nem bírta ki végig. - Úgy látom, a csikó a Michal lucernásába megy! - kiáltott fel, és utána akart eredni.

- Ne féltsd a csikót, ügyelj inkább az imádságra...

Nagy nehezen a végére ért, de már nem bírta ki, leült a sarkára, forgolódott mindenfelé, s amint észrevett a szilvafán egy csapat verebet, megdobta egy görönggyel, aztán gyorsan a mellét verte.

- Hát a felajánlást megetted, mint a hullott almát?

Elmondta hát a felajánlást is, s nagy megkönnyebbüléssel ment az alvó Lapához, hogy hancúrozzék vele.

- Csak mókázna folyton, mint egy buta borjú.

- Elviszi a madarakat a főtisztelendő úrnak?

- Elviszem.

- Meg kellene sütni a mezőn.

- Süss magadnak krumplit. Még mi nem kéne neked!

- Már mennek a templomba! - kiáltott Witek, amint meglátta a kerítésen meg a fákon keresztül az elsuhanó piros kendőket.

A nap meglehetősen tűzött; a házak összes ajtói és ablakai tárva-nyitva voltak. Néhol mosakodtak még a ház előtt, másutt fésülködtek, a fehérnép a haját fonta; némelyek az egész heti heverésben összegyűrődött ünneplőket porolták, mások meg már kijöttek az útra, s mint vörös pipacsok vagy sárga georginák (amelyek most voltak elvirágzóban a házak előtt), vagy mint a körömvirág meg a sarkantyúka, úgy mentek kiöltözve az asszonyok, leányok, legények; mentek a gyermekek is és a gazdák is fehér szűrben - mint hatalmas rozskévék -, s valamennyien a templom felé tartottak, a tóparti utakon. A tó pedig, mint egy aranytál, visszatükrözte a napot, hogy szinte bántotta a szemet.

A harangok pedig egyre zúgtak a vasárnap, a pihenés és az imádság örvendező hangján.

Kuba várt, hogy véget érjen a harangszó. De mivel nem győzte bevárni, szűre alá rejtette a madarakat, és odaszólt a fiúnak:

- Witek, ha elhangzik a harangszó, hajtsd be a jószágot az istállóba, és gyere a templomba.

S indult gyorsan, ahogy csak bírta a sánta lába. A kertek alatti ösvényen bicegett, mely úgy tele volt hintve a nyárfa sárga leveleivel, mintha safrányszőnyeget terítettek volna elébe.

A plébánia a templommal szemben volt. Csak az út választotta el tőle; nagy kert vette körül, mely tele volt még zöld körtével és pirosló almával.

A pirosló levelű vadszőlővel befuttatott tornác előtt Kuba megállt tanácstalanul, s félénken nézett az ablakokra meg a nyitott pitvarba. Mivel pedig bemenni nem merészelt, a nagy virágágy felé hátrált, mely tele volt rózsával, violával és őszirózsával. A virágokból bódító, édes illat áradt. A mohos, zöld háztetőn fehér galambok jártak, s olykor-olykor le-leröppentek a tornácra.

A pap a kertben járkált, breviárium volt a kezében. De néha megállt, megrázott egy körtefát vagy almafát, s hallani lehetett a gyümölcs nehéz zuppanását. A reverenda ujjába szedte a gyümölcsöt, és bevitte a házba.

Kuba útját állta, és alázattal megölelte a térdét.

- Nos, mit akar? Aha... a Boryna Kubája.

- Az vagyok... Pár foglyocskát hoztam a főtisztelendő úrnak.

- Isten fizesse meg. Gyere utánam.

Kuba csak a pitvarba ment be, és megállt a küszöbön, mert sehogy se mert belépni a szobába. Csak a nyitott ajtón át nézegette a falon függő képeket, miközben ájtatosan keresztet vetett és felsóhajtott. Úgy elkápráztatta ez a sok gyönyörűség, hogy könny szökött a szemébe, s mindenáron szeretett volna egy miatyánkot elmondani, csak félt letérdelni a fényes, sima padlóra, hogy be ne piszkítsa.

De a pap csakhamar kijött a szobából, egy zlotyt nyomott a markába és így szólt:

- Isten fizesse meg, Kuba. Jó és istenfélő ember vagy, mert minden vasárnap eljössz a templomba.

Kuba újra átölelte a főtisztelendő úr lábát. Annyira elkábította az öröm, hogy azt se tudta, hogyan került ki az útra...

- Tyű, ennyi pénzt ezért a néhány madárkáért! Drága jó főtisztelendő úr! - suttogta a pénzdarabot nézegetve. Nemegyszer vitt ő már a főtisztelendőnek különféle madárkákat meg nyulat vagy gombát, de még sohasem kapott ennyit. Legfeljebb egy tízest vagy akárhányszor csak egy jó szót. És ma!... Édes Jézusom! Egy egész zlotyt, és a szobába is behívta, és milyen jóságosan szólt hozzá... Uram Jézus! Szinte torkon ragadta valami, és csak úgy szakadt a könnye, a szívében pedig olyan forróságot érzett, mintha parazsat szórtak volna az inge alá...

- Egyes-egyedül a pap becsüli meg az embert, egyedül csak ő!... Adjon néked a jó Isten meg a czenstochowai Szent Szűz jó egészséget... Jó úr vagy, nagyon jó!... - Mert az egész falu, a béresek is, a gazdák is, mindenki csak bicegőnek, málénak, mihasznának csúfolta, senki nem szólt hozzá soha egy jó szót, senki nem szánta meg, legföljebb a lovak vagy a kutyák... pedig hát jó családból való, született gazdafiú, nem holmi talált gyerek... nem holmi csavargó, hanem igaz keresztény katolikus...

Mind magasabbra s büszkébbre emelte fejét, kiegyenesedett, ahogy tudott, és fölülről, szinte kihívóan nézett a világra, a templomudvarra lépő emberekre, sőt a lovakra is, melyek a fal mellett álltak a szekerekkel. Feltette sapkáját csapzott hajára, és lassan, méltósággal indult a templomba, mint valami gazda, övébe dugott kézzel, és úgy kaszált a hibás lábával, hogy szinte porzott utána az út.

Nem, nem maradt ma a templom pitvarában, mint máskor, amint hozzá illett, hanem a tömegen át, erősen tolakodva, egyenesen a nagy oltárhoz igyekezett, egészen oda, ahol csupa gazda szokott állni; ahol Boryna állott, és maga a bíró is, ahol azok állottak, akik a baldachint hordják a főtisztelendő fölött, és azok, akik karó nagyságú gyertyákkal állnak őrt az oltár mellett Úrfelmutatáskor.

Bámulva és haragosan néztek rá, sűrűn hallott szúrós szavakat, s érzett magán olyan tekinteteket, mint a kutya, ha oda tolakodik, ahova nem hívják. De Kuba ma nem törődött ezzel; szorongatta markában a pénzdarabot, s a lelke tele volt édességgel és jósággal, úgy érezte magát, mint gyónás után vagy még jobban.

Megkezdődött az istentisztelet.

Közvetlenül a rácshoz térdelt, és buzgón énekelt a többiekkel. Áhítatosan nézett az oltárra, ahol legfelül az Atyaisten trónolt, ősz hajú és szigorú Úr, szakasztott olyan, mint a Drzazgowa Wola-i földesúr, az oltár közepéről pedig maga a czenstochowai Szűz nézett rá arany ruhában... És mindenütt ragyogott az arany, csillogtak a gyertyák, s vörös papírvirágcsokrok pompáztak... a falakról meg a színes ablakokról arany glóriák és szigorú, szent arcok hajoltak ki, és arany, bíbor és violaszín sávok hullottak a fejére, arcára, egészen úgy, mintha napnyugta előtt a tóba merülne, amikor a nap rátűz a vízre. S úgy érezte magát e gyönyörűségek közepette, mint a mennyországban. Mozdulni sem mert, csak térdelt, és szüntelenül a czenstochowai Szűz feketés, édes anyai arcába nézett, miközben egyre mondta égő ajkával az imádságot, azután pedig énekelt, olyan rajongással, a hivő lélek teljes erejéből, a szív olyan elragadtatásával, hogy az ő száraz, recsegő hangja szólott a legerősebben.

- Úgy bőg, Kuba, mint a zsidó kecskéje! - súgta valaki oldalról.

- Az Úr Jézus és a Szent Szűz dicsőségére... - mordult föl, de elhallgatott, mert csend lett a templomban. A pap fölment a szószékre. Mindenki hátraszegte a fejét, és a főtisztelendőre nézett, aki fehér karingben emelkedett a nép fölé, és olvasta az evangéliumot. Fények és színek ömlöttek rá az ablakokból, hogy mindnyájan olyannak látták, mintha egy szivárványon lebegő angyal lenne... A pap sokáig beszélt, és olyan erővel, hogy egyik-másik híve töredelmes szívvel sóhajtott, akárhánynak a könnye hullott, némelyik pedig lesütötte szemét, lelkében bánta bűneit, és javulást ígért... Kuba pedig úgy nézett a főtisztelendőre, mint egy szentképre, és szinte furcsa volt, hogy ez ugyanaz a jó úr, aki csak az előbb szólt hozzá, és egy zlotyt adott neki - mert most olyan volt, mint egy arkangyal a fényesség tüzes szekerén. Az arca elhalványult, a szeme meg villámokat szórt, amikor fölemelte hangját, és szemére hányta a népnek összes bűneit: a kapzsiságot, részegséget, kicsapongást, kártevést, az öregek iránt való tiszteletlenséget, az istentelenséget. És harsogó hangon figyelmeztette híveit: szálljanak magukba, kért, könyörgött, esengett, hogy Kuba már nem bírta ki, fájdalmában és töredelmében reszketni kezdett mind e bűnök súlya alatt, s hangos zokogásban tört ki. Utána pedig az egész nép: az asszonyok, sőt a gazdák is, hogy sírás, szipákolás, orrfúvás töltötte be a templomot; s amikor a pap bűnbánó imával az oltár felé fordult, és térdre borult, fájdalmas sóhajtás futott végig a templomon, s a nép, mint a viharverte erdő, arcra borult a kövezeten, mire nagy por verődött föl, s mintegy felhőbe borította ezeket a töredelmes, könnyel, sóhajjal, jajongással az Úrhoz irgalomért kiáltó szíveket.

Ezután csend támadt, az imádság és az Úrral való szívbeli beszélgetés csendje, mert megkezdődött a nagymise. Az orgona fojtott, alázatos, mély hangon búgott; Kuba lelke szinte megdermedt a gyönyörűségtől és a kimondhatatlan boldogságtól...

Azután a pap éneke hangzott fel hirtelen az oltártól, s átható, szent zengéssel lebegett a lehajtott fejek fölött. Majd megcsendültek a csengők, majd tömjénfüst tört föl illatos oszlopként, s felhővel vonta be a térdeplő és imádkozó híveket. Mindez úgy elbűvölte Kuba szívét, hogy csak sóhajtozott, kitárta karjait, verte mellét, és szinte elalélt az édes erőtlenségtől. A suttogó imádságok, fohászok, hirtelen felkiáltások és feljajdulások, a forró leheletek, gyertyalángok, a füst és az orgona hangja mintha szent álomba, öntudatlanságba ringatta volna.

- Jézusom! Édes Jézusom! - suttogta bódultan, és erősen szorította markában a zlotyt. Mert mikor Úrfelmutatás után Jambrozy kezdett körüljárni a tálcával, és csörgette is, hadd hallják, hogy templomi gyertyákra szed adományokat, Kuba fölkelt, erősen csördítette oda a pénzt, és - amint azt a gazdák tették - sokáig válogatta a visszajáró huszonhat garast.

- Isten fizesse meg - hallotta kéjjel.

És amikor széjjelhordták a gyertyákat, mivelhogy az istentisztelet szentségkitétellel és körmenettel volt összekötve - Kuba bátran nyújtotta ki kezét, és bár rettenetesen szeretett volna egy egész gyertyát kivenni, mégis a legkisebbet választotta, majdhogynem csonkot, mert a Jagusiával mellette álló Dominikowa szigorú, feddő tekintetével találkozott. Azonnal meggyújtotta gyertyáját, mert a pap is megfogta már a szentségtartót, a nép felé fordult vele, és mindenki arcra borult. Éneket intonált, és lassan haladt lefelé az oltár lépcsőin az éneklő fejekből, égő gyertyákból, éles színekből és jajgató hangokból hirtelen keletkezett útra. Elindult a körmenet, az orgona hatalmasan felzúgott, a csengők ritmikusan csilingeltek, a nép felkapta az éneket, és a hit egyetlen, óriási hangján zengedezett. A tömeg élén a lobogó gyertyalángok közt kanyarogva ott csillogott az ezüstkereszt, ringtak a tüllbe, virágokba borított s aranyfüstös koronával ékesített szobrok és képek, s a kapuban, melyen át a tömjénfüst felhőin keresztül betódult a napsugár, már kibomlottak a szélben a lehajtott zászlók, s mint zöld és bíborszínű madarak csattogtatták szárnyaikat.

A körmenet körüljárta a templomot.

Kuba tenyerével óvta égő gyertyáját, és szorosan a pap mellett haladt, aki fölött Boryna, a kovács, a bíró és Tomek Klomb vitte a vörös baldachint. A baldachin alól sugárzott az arany szentségtartó, és úgy égett a nap tüzében, hogy üvegezett közepén át látni lehetett a halvány, áttetsző szent ostyát...

Kuba annyira nem tudott már magáról és a külvilágról, hogy meg-megbotlott és rátaposott a mások lábára.

- Vigyázz, élhetetlen!

- Nyomorék, vakarcs! - mordultak rá, s meg is lökdösték.

Kuba mindezt nem hallotta. A nép éneke hatalmas hangon zúgott, oszlopként emelkedett, szinte hullámként úszott és tört a halvány nap felé. A harangok szakadatlanul zúgtak ércnyelvükön, hogy megreszkettek a hársfák és a jávorok, olykor-olykor egy-egy vörös levélke leszakadt, s mint a megriadt madár hullott a hivők fejére - s magasan, magasan a körmenet, a meghajolt fák üstöke és a templom tornya fölött felriasztott galambok serege keringett...

Istentisztelet után pedig a nép kiözönlött a templomudvarra. A többiekkel együtt Kuba is kiment, de ma nem sietett haza, noha tudta, hogy a levágott tehénből hús készül ebédre. Megállt, elbeszélgetett ismerőseivel, s gazdáihoz húzódott, mert Antek és a felesége is ott állt egy csoportban a többiekkel, és beszélgettek, mint az vasárnap nagymise után szokás.

Egy másik csoportban, mely már a kapun kívül, az úton verődött össze, a kovács vitte a szót. Nagydarab ember volt, már egészen városiasan öltözve, fekete kabát volt rajta, melyre hátul viaszcseppek száradtak, kék sapka, csizmaszárra eresztett nadrág, s a mellényén ezüst órafityegő. Az arca vörös, bajusza rőt, s a haja göndör. Fennhangon beszélt, nevetgélt, szinte röhögött, mert nagy gúnyolódó volt, ismerte erről az egész falu; isten mentsen, hogy a nyelvére kerüljön az ember. Boryna szemmel kísérte, és fülelt, mert félt a locsogásától. Tudta, hogy a kovács tulajdon apjának sem kegyelmez, hát még az apósának, akivel háborúságban élt a felesége hozománya miatt. De semmit sem kaphatott el a beszédből, mert Dominikowa ötlött a szemébe, amint Jagnával éppen most lépett ki a templomból. Lassan mentek, mivelhogy sok nép is volt a templomudvarban, meg köszöngettek is jobbra-balra; volt, akivel néhány szót is váltottak. Mert habár valamennyien ismerősök, egy falubeliek, sógorok-komák, s gyakran csak egy sövény vagy mezsgye választja el őket egymástól, de azért a templom előtt mindig kellemes, sőt szükséges beszédbe elegyedni... Dominikowa csendes, ájtatos hangon a főtisztelendő úrról beszélt, Jagna pedig nézelődött. Nézte a népet. Tehette, mert termetre a legszálasabb férfiakkal is vetélkedett, s ma ki volt öltözve szépen, s ugyancsak ingerelte a legények szemét, akik a kapu előtt, az úton csoportosultak, cigarettáztak s feléje mosolyogtak. Mert szép is volt meg takaros, és olyan a tartása, hogy nem egy kisasszony is megirigyelné.

Az arra menő leányok, de még az asszonyok is irigykedve néztek rá. Némelyikük meg is állt, hogy jóllakassa szemét dús, csíkos szoknyáján, mely úgy váltotta színeit, mint a mazúr szivárvány, magas, fekete, egészen fehér harisnyájáig piros zsinórral befűzött cipőjén, zöld bársonypruszlikján, mely olyan sűrűn volt kivarrva arannyal, hogy szinte kápráztatta a szemet, s a borostyán- és gyöngyfüzéreken, melyek fehér, gömbölyű nyakát ékesítették. A gyöngysorokról különböző színű szalagok csomója lógott a hátára, s ha lépett, a sok pántlika úgy lebegett utána, mint a szivárvány.

De Jagna nem látta az irigy tekinteteket. Kék szemét az embereken járatta, és mikor Antek reáfüggesztett tekintetével találkozott, elpirult, s megrántva anyja ruhája ujját, gyorsan megindult hazafelé.

- Jagna, várj! - kiáltott utána az anyja, mialatt köszöntötte Borynát.

Jagna megállt az úton. A legények körülrajzották, sűrűn köszöntötték, és gúnyos megjegyzéseket tettek Kubára, aki a lány után ment, s úgy nézett rá, mint egy szentképre.

Csak köpött egyet és hazakullogott, mert a gazdái is indultak már, s be kellett nézni a lovakhoz is.

- Egészen olyan, mint az oltári kép! - kiáltott fel önkéntelenül, mikor már a tornácon ült.

- Kicsoda, Kuba? - kérdezte Józia, aki ebédet készített odabenn.

Kuba lesütötte szemét, mert elszégyellte magát és megijedt: még meg találják sejteni.

De hamarosan elfeledkezett róla, mert bőséges és hosszú volt az ebéd. Volt pedig hús, borsos káposzta, húsleves krumplival, és befejezésül jókora tálat állítottak az asztalra szalonnás árpakásával.

Lassan, komolyan és hallgatagon ettek. Csak mikor már lecsillapították első éhségüket, akkor kezdtek beszélgetni s ízlelni az ételt...

Józia, mivelhogy ő volt ma a gazdasszony, csak olykor ült le a lóca szélére, gyorsan evett, és vigyázott, nem fogy-e ki az étel. Ha fogyni kezdett, sietve hozta ki a fazekat, és tett hozzá, nehogy azt mondják, hogy fényesedik a tál feneke.

A tornácon ettek, mert csöndes, meleg idő volt.

Lapa ott forgolódott, vinnyogott, dörgölőzött gazdái lábához, belenézett a tálakba, míg valamelyikük odavetett neki egy csontot, amellyel aztán a ház tövébe sietett. Majd pedig örvendezve, hogy gazdái mellett van, és hogy nevén szólítják, vígan ugatott s kergette a verebeket, melyek a kerítésre szállva várták a morzsákat.

Gyakran jött arra valaki az úton; be-beköszöntek, az ebédelők pedig karban fogadták a köszöntést.

- Hallom, madarat vittél a főtisztelendő úrnak? - kérdezte Boryna Kubát.

- Vittem! - Kuba hirtelen letette a kanalat, s kezdte elbeszélni, hogyan hívta be a főtisztelendő úr a szobába, hogy milyen szép ott minden, s mennyi a könyv.

- Mikor olvassa el mindet? - kérdezte Józia.

- Hogy mikor? Hát esténként! Járkál a szobákban, teát iszik és folyton olvas.

- Bizonyára szent könyv valamennyi - vetette közbe Kuba.

- Nem is ábécéskönyvek.

- A kisbíró meg mindennap hoz neki újságot - toldotta meg Hanka.

- Mert az újságokban megírják, mi történik a világban... - szólalt meg Antek.

- A kovács meg a molnár is járat újságot.

- No... olyan kovácsújság is az! - mondta Boryna gúnyosan.

- Szakasztott olyan, mint a papé - szólt Antek élesen.

- Olvastad? Tudod?

- Tudom hát! Olvastam, nem is egyszer!

- Aztán semmivel se lettél tőle okosabb, hogy egy követ fújsz a kováccsal.

- Apám meg csak azt tartja okosnak, akinek legalább fél lánc földje van meg vagy tizenöt tehene.

- Fogd be a szádat, míg szépen szólok! Csak az alkalmat keresi, hogy belém kössön! Látom, majd szétvet a kenyér... az én kenyerem...

- Már a torkomon is akad...

- Keress hát jobbat, a Hanka három holdján zsömlyét ehetsz.

- Eszem inkább krumplit, ha senki föl nem hánytorgatja...

- Nem hánytorgatom föl én sem...

- Hát ki más?... Csak húzd az igát, mint a barom, aztán még jó szót se kapsz...

- Könnyebb a nagyvilágban, nem kell dolgozni, mégis mindent adnak...

- Hát könnyebb is.

- Csak menj és próbáld meg!

- Üres kézzel nem megyek.

- Adok egy botot, legyen mivel kergetned a kutyákat.

- Apám! - ordított fel Antek, és fölugrott a lócáról, de tüstént visszahanyatlott, mert Hanka átölelte a derekát. Az öreg pedig fenyegetően nézett rá, keresztet vetett, mert már befejezték az ebédet, s a szobába menet csak ennyit mondott keményen:

- Nem íratom rád a földet! Nem éred meg, hogy te tarts el engem!

Szétoszlottak, csak Antek maradt a tornácon és gondolkozott, Kuba kihajtotta a lovakat a lucernásba, a csűr mögé, és lefeküdt az asztag tövébe, hogy kialudja magát. De nem tudott aludni, nyomta az étel a gyomrát, és izgatta a gondolat, hogy ha puskája volna, annyi madarat, talán nyulat is lőhetne, hogy minden vasárnap vihetne a főtisztelendő úrnak valamit.

A kovács csinálna is puskát, hiszen a kerülőnek is olyat eszkábált össze, hogy ha elsüti az erdőben, még a faluban is visszhangzik!

"Ezermester az ebadta! De öt rubelt kell az ilyenért fizetni! - gondolta. - Csakhogy azt honnan vegye?... Közeledik a tél, bundát kell venni, a csizma se tart tovább karácsonynál... Igaz, tartozik még a gazda tíz rubellel, egy nadrággal meg egy inggel... A bunda belekerül vagy ötbe... ködmön is elég lesz... a csizma vagy háromba... kucsma is kéne... s egy rubelt kell vinni a tisztelendőnek misére, szüleiért... hogy a fene... nem marad semmi!..." - Köpött egyet, s keresgélni kezdett a lajbija zsebében, hogy dohánytörmeléket szedjen össze, s közben ráakadt az aprópénzre, melyről ebéd közben egészen megfeledkezett...

- Hiszen van itt pénz! - Hirtelen kiment az álom a szeméből. Távoli muzsika szűrődött ki a kocsmából, s mintha kurjantások visszhangja is hallatszanék.

- Táncolnak az ebadták! Pálinkát isznak, meg cigarettát szívnak! - sóhajtott, és ismét hasra feküdt, s nézte a kipányvázott lovakat, melyek csoportba verődve egymás nyakát harapdálták. Azon gondolkozott, hogy estére be kellene térni a kocsmába, dohányt venni és legalább megnézni a mulatókat. Hol a pénzét számolgatta, hol a napot nézte, amely még magasan állott, s olyan lassan haladt ma nyugat felé, mintha ő is pihenne egy kicsit vasárnap... Úgy vonta valami a kocsma felé, hogy alig bírta ki. Csak forgolódott, sóhajtozott vágyakozásában, de nem indult rögtön, mert éppen most lépett ki a csűr mögül Antek és Hanka, s elindultak a mezsgyén a határba.

Antek ment elöl, Hanka pedig utána, fiával a karján. Olykor-olykor szóltak valamit, és lassan ballagtak. Antek minduntalan lehajolt a vetés fölé, s megérintette kezével a kibúvó szálakat.

- Jól kél... sűrű, mint a kefe... - mormolta, s átölelte tekintetével a három hold földet, melynek termése munkájuk fejében őt illette.

- Sűrű, de az apánké jobb, úgy nő, mint az erdő! - mondta Hanka a szomszéd táblákra tekintve.

- Mert jobban van trágyázva a föld.

- Ha lenne vagy három tehenünk, a mi földünk is jobban teremne...

- Meg saját lovunk.

- S ha nevelhetnénk valamit eladásra. De így? Apánk minden szem pelyvát, minden krumplihajat számon tart, nagyra vesz...

- És mindent fölemleget!

Hirtelen elhallgattak. Sérelmük érzése fájdalommal, haraggal és tompa, tépő lázadással öntötte el szívüket.

- Csak legalább nyolc hold jutna! - kiáltott fel Antek önkéntelenül.

- Hát több nem is jutna. Hiszen ott van Józka is, meg a kovács felesége, meg Grzela és mi - számlálta Hanka.

- A kovács részét ki kellene fizetni, hogy a miénk maradjon a ház és fél lánc föld...

- Aztán miből? - jajdult fel az asszony. Olyan erősen érezte tehetetlenségét, hogy könnyek csordultak le az arcán, amint végigtekintett az apjuk földjén, ezen az aranytiszta földön, melybe búzát, rozsot, árpát, répát egyaránt lehetett vetni... Ennyi vagyon, és mind a másé... nem az övék...

- Ne bőgj, te ostoba, nyolc hold ebből mindenképp a miénk...

- Ha csak a felét, a házzal meg a káposztással! - s balra mutatott, a rétre, ahol hosszú barázdákban kéklett a káposzta. Befordultak arrafelé.

Leültek a rét szélén, a bokrok alatt. Hanka megszoptatta a gyereket, mert sírni kezdett, Antek pedig cigarettát sodort, rágyújtott, és komoran nézett maga elé...

Nem mondta meg a feleségének, mi rágja bensejét, mi égeti a szívét, mint az izzó parázs, mert el se tudná mondani, s az meg sem értené egészen. Mint a legtöbb asszony, kinek elég értelme sincsen, s nem is eszmél magától semmire, csak úgy él, mint az ember árnyéka...

"A gazdaság, a gyerekek meg a komaasszonyok - ebből áll neki az egész világ. Mindegyik asszony ilyen, mindegyik... - gondolta keserűen, és elszorult a szíve. - A madárnak, amelyik a rétek fölött röpköd, jobb sora van, mint akárhány embernek... Mert mi gondja is lenne? Röpköd, dalolász kedvére, s az Úr Jézus beveti számára a földet, csak össze kell szednie és megenni..."

- Aztán nincs-e apánknak készpénze is? - szólalt meg Hanka.

- Az ám!...

- Mert Józkának olyan kalárist vett, hogy tehenet is vehetne az árán, s Grzelának is folyton küldözget pénzt a katonasághoz.

- Küldeni küld... - felelt Antek, s közben egészen másra gondolt.

- Hiszen ezzel megrövidít bennünket! S az anyánk után maradt ruha is csak dohosodik a ládában, még meg se mutatja... Pedig micsoda szoknyák meg kendők vannak ottan, és főkötők meg kalárisok... - s kezdte hosszan felsorolni az egész nagy gazdagságot, s valamennyi sérelmét, fájdalmát és reménységét. Antek azonban konokul hallgatott, míg végül az asszony, türelmét vesztve, megrázta a vállát.

- Alszol?

- Hallgatom, csak beszélj, beszélj, ha könnyít rajtad! Majd szólj, ha bevégezted...

Hanka, mivel amúgy is sírásra hajló természet volt, és sok minden gyülemlett fel lelkében, sírva fakadt, s kezdte szemére hányni az urának, hogy úgy beszél vele, mint egy cseléddel, hogy nem törődik vele, sem a gyerekkel.

Antek talpra ugrott erre, és gúnyosan kiáltott rá:

- Óbégass csak, hátha meghallják a varjak és megsajnálnak! - s tekintetével a madarakra mutatott, melyek a rét fölött repültek. Aztán fejébe húzta sapkáját, s nagy léptekkel megindult a falu felé...

- Antek! Antek! - kiáltott utána fájdalmasan az asszony, de Antek vissza se nézett.

Bepólyálta a kicsit, és sírdogálva indult haza a mezsgyén. Nehéz volt a szíve. Sem beszélnie nincs kivel, se nem panaszolhatja el a nyomorúságát. Úgy él az ember, mint a medve, még a szomszédba se járhat, hogy egy kis beszélgetéssel könnyítsen a lelkén. Adna neki Antek a szomszédolásért! Csak ülj otthon és dolgozz, törd magad, s még egy jó szót se kapsz! Más asszonyok eljárnak a kocsmába meg lakodalomba... Ez az Antek meg... Hogy lehetne a kedvében járni?... Néha olyan, hogy kenyérre lehetne kenni... máskor meg hétszámra alig lehet szavát venni, még rá se néz... csak töprenkedik folyton... Az igaz, hogy van is min! Mert hát az apja is nem írathatná már rájuk a földet? Nem volna már itt az ideje, hogy a gyerekei gondviselésére bízza magát?... Úgy a kedvében járna, hogy saját édesapjának se különben...

Le akart ülni Kuba mellé, mikor elment mellette, de az az asztagnak vetette hátát, s tette magát, mintha aludnék, pedig a nap egyenesen a szemébe sütött. Csak mikor Hanka eltűnt a csűr mögött, akkor kelt fel, lerázta magáról a szalmát, s lassan elindult a kertek alján a kocsma felé... égette a pénz a markát.

A kocsma a falu végén, a plébánia mögött volt, a nyárfás út elején.

Alig lézengett még valaki odabenn. A muzsika néha felcsendült, de senki sem táncolt. Korán volt még, s az ifjúság inkább a kertben hancúrozott, vagy kiállt a kapuba, a ház elé, ahol a friss, még sárga gerendákon már sok leány meg asszony ült. A füstös, fekete mennyezetes nagy szoba majdnem üres volt, a kicsi, kormos ablakokon át olyan gyéren szüremlettek át a nyugodni készülő nap sugarai, hogy a kopott padlón csak egy sáv húzódott végig, a sarkokban meg már homály borongott. A fal mellett, az asztaloknál ültek emberek, de Kuba nem tudta kivenni, kik azok.

Csak az egy Jambrozy állt ott az ablaknál, a világosság felé fordulva, egy egyleti társával. Flaskó volt a kezében. Sűrűn iddogáltak és beszélgettek...

A bőgő zúgott, mint a dongó, ha betéved a szobába és körbe röpköd... Időnként a hegedű is felsírt vékony hangon, mint a párját hívó madár, majd peregve megszólalt a dob... De hamarosan megint csönd lett.

Kuba egyenesen a söntésnek tartott, ahol Jankiel sapkában, ingre vetkőzve ült, mert meleg volt. Simogatta ősz szakállát, bólogatott, és olvasott valamit, miközben a könyvet egészen közel tartotta a szeméhez.

Kuba gondolkozott, egyik lábáról a másikra állt, számlálta a pénzét, vakarta üstökét. Olyan sokáig állt ott, hogy Jankiel végül fölnézett rá, és anélkül, hogy abbahagyta volna a bólogatást és imádkozást, összecsördítette a poharakat...

- Félfertályt, de erőset! - rendelkezett végül Kuba.

Jankiel némán töltött, s kinyújtotta bal kezét a pénz után.

- Üvegbe? - kérdezte, a kosárba söpörve a rozsdás rézpénzt.

- Nem is a csizmába!

Félrehúzódott a söntés sarkába, megivott egy pohárkával, köpött egyet, és széjjelnézett a kocsmában. Aztán megivott egy másodikat, a világosság felé tartotta az üveget, és hangosan a pulthoz koppintotta. - Adjon még egyet, meg mahorkát is! - szólt bátrabban, mert a pálinka kellemes melegséggel öntötte el, és csodálatos erőt érzett csontjaiban.

- Megkapta ma a bérét, Kuba?

- Már hogy kaptam volna meg?... Nincs még újesztendő!

- Tölthetek hozzá arakot?

- De... nem futja... - Megolvasta pénzét, és szomorúan nézett az arakosüvegre.

- Majd megadja... hiszen ismerem én magát!

- Nem kell... aki hitelbe iszik, már húzhatja is le a csizmáját... - felelt Kuba szigorúan.

De Jankiel máris eléje tette az arakosüveget.

Kuba ellenkezett, már készült is elmenni, de az a cudar arak úgy illatozott, úgy facsarta az orrát, hogy nem küszködött magával tovább, hanem gondolkozás nélkül megitta.

- Keresett az erdőben? - kérdezte Jankiel türelmesen.

- Nem az erdőben... madarakat fogtam hurokkal, s elvittem a főtisztelendő úrnak. Hatot... s adott érte egy zlotyt.

- Egy zlotyt hatért? Én egy tízest adnék darabjáért.

- Hogyhogy, hát a fogoly kóser? - csodálkozott Kuba.

- Amiatt ne fájjon a maga feje... hozzon csak sokat, s mindegyikért kap nyomban egy tízest a kezébe. Igyunk egy kis eszenciát az alkura?

- És tízessel fizet darabjáért?

- Nem a levegőbe beszélek. Hatért pedig... nem két félfertály tisztát adnék, hanem négyet arakkal, meg heringet zsemlyével, meg egy pakli mahorkát... érti?

- Hogyne... négy félfertályt arakkal és heringet... és... persze, hiszen nem vagyok én barom, hogyne érteném... csakugyan! Négy félfertály arakkal... és mahorka meg zsemlye... és egy egész hering... - már elködösítette a pálinka, szédült egy kicsit.

- Hát akkor hoz, Kuba?

- Négy félfertály... és hering... és... Hozok... Tyű, ha puskám volna... - magához tért egy kissé, s megint számolni kezdett - egy ködmön például öt rubel... csizma is elkelne... három rubelért... nem, nem futja... mert a kovács öt rubelt kérne a puskáért... annyit, amennyit Rafaltól... nem... - gondolkozott hangosan.

Jankiel gyors számvetést tett krétával, s aztán fülébe súgta:

- Lőne maga, Kuba, őzet is?

- De hiszen az öklömmel nem lőhetek, puskával meg persze hogy meglőném...

- Tud maga lőni?

- Maga zsidó, hát nem tudja, de a faluban mindenki tudja, hogy voltam az urakkal az erdőben,^[1] ott lőtték meg a lábamat... hát hogyne tudnék...

- Én adok puskát, adok puskaport is, adok mindent, ami kell... De maga, amit csak lő, mind nekem hozza! Őzért egész rubelt adok... hallja?... Egy egész rubelt! A puskaporért fizet darabonként tizenöt kopejkát, azt levonom... Azért meg, hogy a puska romlik, hoz egy fertály zabot...

- Egy rubelt az őzért... és hogy én tizenötöt a puskaporért... egy egész rubelt!... Hogy is van?

Jankiel újból elsorolta részletesen.

- Zabot?... Hiszen csak nem vehetem el a ló elől... - ezt az egyet megértette.

- Miért kéne a lovak elől? Van Borynánál másutt is...

- Már hogy... - kidüllesztette szemét, és számolgatott.

- Mindenki így csinál! Hát maga mit gondolt, honnan van a legényeknek pénzük?... Mindegyiknek kell egy kis mahorka meg egy pohár pálinka... meg ahhoz is, hogy vasárnap muzsikába menjen!... Hát honnan vegyék?

- Mit... hát tolvaj vagyok én, te koszos, vagy mi? - dördült fel hirtelen Kuba, s öklével a pultra csapott, hogy csak úgy táncoltak a poharak.

- Mit ugrál úgy? Fizessen, s aztán menjen a fenébe!

De Kuba nem fizetett, és nem ment el, mert nem volt már pénze, és adósa volt a zsidónak... Ezért csak ránehezedett a pultra, s álmosan számolgatni kezdett. Jankiel is megbékélt, s még egyszer töltött neki, de most már tiszta arakot... s nem szólt semmit.

Ezalatt egyre többen gyülekeztek a kocsmában, mert besötétedett, meggyújtották a lámpát, frissebben szólt a zene, s zajosabb lett a beszélgetés. A népek a söntés körül csoportosultak, a falak mentén vagy éppen a szoba közepén álldogálva tanácskoztak, beszélgettek, panaszkodtak. Némelyek koccintgattak, de ritkán, mert nem részegeskedni jöttek, hanem csak úgy szomszéd módra álldogálni, tereferélni, hallgatni a hegedűt meg a nagybőgőt, némi újságot hallani. Mert hát vasárnap van, nem bűn az, ha kicsit pihen az ember, s enged a kíváncsiságnak, s ha még fel is hajt egy-egy pohárkával a komái társaságában... csak illedelmesen, istenkáromlás nélkül történjék, akkor maga a főtisztelendő úr se tiltja... Már hogyisne, hiszen példának okáért az igavonó barom is szeret munka után pihenni, és szüksége is van rá... Az asztaloknál pedig idősebb gazdák ültek és néhány asszony; piros szoknyájukban és kendőjükben olyanok voltak, mint a virágzó mályvák. Valamennyien egyszerre beszéltek, úgyhogy zúgott a kocsma, akár az erdő, s a lábak dobogása hallatszott, mintha cséphadarók csattognának a szérűn, meg a hegedűk hangja, amint tréfálkozva énekelték folyton: "Jaj, ki szalad mögöttem?... mögöttem... mögöttem?" - "No hát én... no hát én... no hát én"... - felelte mormogva a nagybőgő; a dob meg csak pergett és viháncolt, hancúrozott és lármázott a dobverőkkel.

Nem sokan táncoltak, de olyan erősen dobogtak, hogy a padló deszkái is recsegtek, és rezgett az asztal, hogy össze-összekoccantak a flaskók, s felfordultak a poharak...

De nem volt különösen jókedvük, mert alkalom se kínálkozott rá, mint lakodalomban vagy eljegyzésen. Csak éppen hogy táncoltak, szórakozásból, vagy azért, hogy lábaikat, derekukat kinyújtóztassák. Csak azok a legények mulattak hangosabban és ittak búfelejtőnek, akiknek ősz végére be kellett vonulniuk katonának. Nem is csoda, hiszen olyan messze idegenbe hajtják őket.

Legjobban rikoltozott a bíró öccse, utána Marcin Bialek, Tomek Sikora és Pawel Boryna, Antek unokatestvére. Antek maga is eljött alkonyatkor, de ma nem táncolt, hanem a kováccsal és másokkal beült a benyílóba. Eljött Franek is, a molnárlegény; alacsony, zömök, göndör hajú, nagy kópé, a legnagyobb szájhős és csúfolkodó a faluban; s olyan mohó szoknyavadász, hogy gyakorta járt kékre vert vagy összekarmolászott ábrázattal. Mivel azonban ma azon nyomban elázott, hát csak a söntésben álldogált a kántorék kövér Magdájával, aki már a hatodik hónapban volt.

A főtisztelendő úr ezt már a szószékről is fölemlegette, és intette őket az egybekelésre, de Franek nem hallgatott rá. Az ősszel úgyis angyalbőrbe bújik, minek neki akkor az asszony?

Magda odavonta magával a kuckóba, a padkához, és síró hangon mondogatott neki valamit, ő meg csak olykor-olykor felelgetett:

- Buta vagy! Nem futottam utánad... A keresztelést megfizetem, aztán majd vetek is vagy egy rubelt, ha kedvem tartja! - Nem volt eszénél, s úgy ellökte magától a lányt, hogy ez leült a tűzhely padkájára, Kuba mellé, aki ott aludt már a hamuban, lelógó lábbal. Ott szipogott csendben, Franek pedig megint csak inni ment, s táncra kérni a leányokat. A gazdalányok azonban kikosarazták, mert hát kicsoda egy molnárlegény? Afféle béres. A szegényebb leányok is hátat fordítottak neki, mert részeg volt, s tánc közben nagyon illetlenkedett. Azért hát csak köpött egyet, s elkezdett Jambrozyval csókolózni, sőt a gazdákkal is, akik fizettek neki, mert gabonájuk volt a malomban...

- Igyál, Franek, aztán őrölj gyorsabban, mert hajamba kap az asszony, azt mondja, hogy nincs egy csepp gyúrni való lisztje se.

- Az enyém meg folyton kásáért jajgat...

- Merthogy korpa is kéne a hízónak... - szólt a harmadik.

Franek ivott, ígérgetett, és fennhangon dicsekedett, hogy a malomban minden az ő esze után igazodik, hogy a molnárnak rá kell hallgatnia, mert ha nem... ő ismeri a módját, féreg kél a lisztesládákban... kiszárad a víz... megdöglenek a halak, ha csak ráfúj a tóra... a liszt úgy megcsomósodik, hogy lepényt se lehet sütni belőle...

- De hiszen lekopasztanám én azt a te kosfejedet, ha velem is így tennél! - kiáltott Jagustynka, aki mindig ott volt, ahol a többiek; bár nem ivott, mert ritkán volt pénze, mégis megesett néha, hogy valamelyik komája vagy rokona rendelt neki egy félfertályt - mert mindenki félt az éles nyelvétől. Lám, Franek is, bár részeg volt, megijedt tőle és elhallgatott, mert tudott róla a vénasszony egyet-mást, micsoda gazdálkodás folyik a malomban. Jagustynka pedig, hogy már ittas volt egy kicsit, csípőre tette kezét, s ütemre dobogva rikoltozni kezdett:

- Úgy táncolnak, mint szurokban a legyek! Jewka, mozogj már! Az éjszaka kódorgott valamerre, most meg elalszik a táncban! Tomek! Frissebben! Hát úgy nyom az a fertály zab, amit Jankielnek eladtál, mi?... Ne félj, apád meg sem tudja. Marysia! Barátkozz csak a regrutákkal, csak barátkozz, aztán akár mindjárt meghíhatsz keresztanyának...

Így kötekedett Jagustynka rendre a táncosokkal. Kíméletlen volt, és haragudott mindenkire, mert a gyerekei megkárosították, s öregkorára napszámba kellett járnia. De mivel senki nem hederített rá, kikiabálta magát, és bement a benyílóba, ahol a kovács ült Antekkel és néhány fiatal gazdával.

Egy lámpa lógott a fekete mennyezetről, és halvány, sárgás fénnyel világította meg a szőke, kuszált fejeket. Az asztal körül ültek, erősen rátámaszkodtak a könyökükre, s valamennyien a kovácsra függesztették szemüket, aki vörös arcával az asztal fölé hajolva, szétterjesztette karjait, öklével az asztalt ütötte, és halkan beszélt:

- Igazat mondok, így áll az újságban, a saját szememmel láttam... Nem úgy élnek az emberek másfelé, mint minálunk. Mi van itt? Uralkodik rajtad a földesúr, uralkodik rajtad a pap, uralkodik rajtad a hivatalnok - te meg csak dolgozz, dögölj éhen, és hajlongj mindenki előtt, hogy fejbe ne vágjanak...

- Föld meg kevés van, nemsokára már egy barázda se jut egy embernek!

- Az uraságnak meg egymagának többje van, mint két falunak együtt.

- Azt beszélték tegnap a bíróságon, hogy új földet osztanak.

- Mifélét?

- Hogy mifélét? Hát az uraságét!

- Ugyan! Ti adtátok az uraknak a földet, hogy elvehetitek? Már a máséval rendelkeznek! - kiáltott Jagustynka, és nevetve hajolt feléjük.

- ...aztán maguk kormányozzák magukat - folytatta a kovács, nem hederítve az asszonyi beszédre -, s mind iskolákban tanulnak, kastélyokban laknak és urak...

- Hol van az úgy? - kérdezte az öregasszony Anteket, aki szélről ült.

- A meleg országokban! - válaszolt.

- Hát ha ott olyan jó élet van, miért nem ment el oda a kovács, mi?... Hazudik a szurtos képű, hazudik, mint a kutya, ámít titeket, ti meg elhiszitek, ostobák! - kiáltott szenvedélyesen.

- Míg szép szóval mondom: menjen innét, Jagustynka, oda, ahonnét jött...

- Nem megyek én! A kocsma mindenkié, én is éppen olyan úr vagyok itt a három garasomért, mint te! Micsoda nagy tanító, kiszolgálja a zsidókat, a hivatalnokokkal tart, az uraság előtt már ötvenlépésnyire lekapja a sapkáját, ezek meg hisznek neki!... Csahos!... Tudom én... - de már nem fejezhette be, mert a kovács megragadta a derekánál fogva, kinyitotta lábával az ajtót, és kilökte a nagyszobába, úgy, hogy elterült teljes hosszában.

Még csak nem is szitkozódott, hanem felkászálódva csak ennyit szólt vidáman:

- Erős a beste lelke, erős, mint a ló, elfogadnám emberemnek...

A nép nevetésben tört ki, ő pedig rögtön odábbállt, halkan szitkozódva magában...

Lassan-lassan kiürült a kocsma. A zene elhallgatott, az emberek elszéledtek; hazamentek vagy meg-megálltak a kocsma előtt, csoportokba verődve, mert meleg, világos este volt, ragyogott a hold. Csak a regruták maradtak még, s rogyásig ittak és kiáltoztak; Jambrozy meg tökrészegen kitántorgott az út közepére, s dalolva dülöngélt egyik oldalról a másikra.

A benyílóból is kijöttek az emberek, a kováccsal az élen.

Azután, mikor Jankiel kezdte oltogatni a lámpákat, a regruták is kimozdultak. Szorosan összeölelkezve mentek az út egész szélességében, és úgy daloltak torkukszakadtából, hogy a kutyák is felvonítottak, s itt-ott kinéztek az emberek az ablakon...

Csak Kuba aludt még egyre a hamuban, olyan mélyen, hogy Jankielnek fel kellett ébresztenie. A legény azonban nem akart fölkelni, rúgott, öklét rázta a levegőben, és azt morogta:

- Eredj, zsidó... Addig alszom, amíg nekem tetszik... gazda vagyok, azt teszek, amit akarok, te meg sárga képű koszos vagy!

Egy egész vödör vízre volt szükség, hogy fölébredjen és kijózanodjék egy kissé. Rémült csodálkozással hallotta, hogy egy egész rubelt elivott, s most adós vele...

- Hogyhogy?... két félfertály arakkal... egy egész hering... mahorka... és még két félfertály... az már egy egész rubel?... Hogy is van?... Két... - minden összezavarodott előtte.

Jankiel azonban végül meggyőzte. Megegyeztek a puskára nézve is. A zsidó hoz majd a vásárból. Áldomásul az egyezségre egy kis pohár spirituszos szeszt töltött neki...

A zab dolgában azonban Kuba hajthatatlan maradt.

Az apja sem volt tolvaj, a fia sem az.

- Menjen már aludni, ideje... nekem még imádkoznom kell...

- Tyű, micsoda fortélyos egy kufár! Lopásra biztat, és imádkozni megy... - mormolta a legény hazaindulva, s ismét kutatni kezdett az emlékezetében, és számolgatott, mert sehogy se fért a fejébe, hogy egy egész rubelt ivott el... de minthogy még nem józanodott ki, s a levegő is szédítette, kissé tántorgott, s nekiment hol a kerítésnek, hol az épületfának, mely itt-ott a házak előtt hevert, s káromkodott magában...

- Hogy a nyavalya törjön ki benneteket, disznók!... Bitangok... így elállják az utat! Biztosan berúgtak a csirkefogók... hiába inti őket a főtisztelendő... a főtisztelendő... - itt sokáig elgondolkozott és töprengett, míg végül derengeni kezdett benne valami, és olyan búbánat fogta el, hogy megállott, körülnézett s lehajolt, hogy valami kemény tárgyat keressen a kezébe... de aztán megint megfeledkezett róla, s üstökön ragadta saját magát, másik öklével pedig pofozni kezdte a tulajdon képét, és úgy kiáltozott:

- Részeg disznó vagy, te kórságos! Elhurcollak a főtisztelendő úrhoz, hadd hordjon le az egész nép előtt, hogy részeg kutya vagy... hogy kétszer két félfertályt... hogy egy egész rubelt elittál... hogy olyan vagy, mint a barom vagy még annál is rosszabb!... Hogy...

S hirtelen olyan fájdalom fogta el saját maga miatt, hogy leült az útra, és sírva fakadt.

Óriási, fényes hold úszott az ég sötétjén, itt-ott pedig, mint ezüst szögek, ragyogtak a csillagok. A szürke köd úgy gomolygott a falu fölött, mintha vékony fonalból szőtt függöny volna, és eltakarta a vizeket. Az őszi éj kifürkészhetetlen csöndje áthatotta a világot, csak néha tört fel a kocsmából hazatérők dala vagy a kutyák ugatása.

A kocsma előtt pedig az úton Jambrozy tántorgott, és vontatottan, szakadatlanul, szinte a kijózanodásig dalolta:

Egyre mélyebbre mentek az őszbe.

Halvány nappalok cammogtak a puszta, sötét mezőkön át, s haltak el az erdőkben - egyre halkabbak és haloványabbak, mint a szent ostyák a kialvó gyertyafényben.

És minden hajnalban lomhábban ébredt a nappal, hűvösségtől dermedten, zúzmarába és a haldokló föld fájdalmas csendjébe merülve. A nap halványan, nehézkesen virult ki a mélységekből, a varjak és csókák koszorújából, melyek valahonnan a hajnal felől szálltak fel, alacsonyan repültek a föld felett, és tompán, hosszan, fájdalmasan károgtak... utánuk pedig éles, hideg szél futott, felkavarta a dermedt vizeket, lecsípte a zöld utolsó maradványait, letépte az utak fölé hajló nyárfák utolsó leveleit, melyek csendesen peregtek, mint a könnyek: a halott nyár véres könnyei, s nehézkesen hulltak a földre.

És minden hajnalban később ébredtek a falvak, lomhábban ballagott a jószág a legelőre, halkabban csikorogtak a kapuszárnyak, s halkabban csengtek a mezők pusztaságától és aléltságától elnyomott hangok, s halkabban, félénkebben lüktetett maga az élet is. A házak előtt, a mezőkön, gyakran lehetett embereket látni, akik hirtelen megálltak, és sokáig néztek a kékes, homályos messzeségbe... majd széles szarvú, hatalmas fejek emelkedtek fel a sárgult rétről, és lassan rágcsálva, belemerítették tekintetüket a messze távolba... s olykor-olykor tompa, fájdalmas bőgés tévelygett a puszta mezők fölött.

És minden hajnalban sötétebb volt és hidegebb, s alacsonyabban szállt a füst a kopasz gyümölcsösök fölött, s több madár röpült a faluba, hogy a csűrökben és asztagokban keressen menedéket. A varjak pedig a szalmatetőkre ültek, a kopasz fákra telepedtek, vagy a föld fölött keringtek rekedten károgva, mintha a tél gyászdalát zengenék.

A delek napfényesek voltak, de olyan élettelenek és némák, hogy még az erdő zúgása is behallatszott a faluba tompa suttogásként, a folyó csobogása pedig úgy hangzott, mint fájdalmas zokogás; ökörnyál foszlányai szakadtak le, nem tudni, honnan, s csakhamar eltűntek a házak metsző hideg árnyékában.

S a haldoklás szomorúsága nehezedett ezekre a delekre; némaság uralkodott a néptelen utakon, s a zöldjüktől megfosztott gyümölcsöskertekben a fájdalom és a félelem mély melankóliája lappangott.

Gyakran, mind gyakrabban borult az ég barna felhőkbe, hogy már kora délután haza kellett menni a határból, mert sötétség szállott a világra...

Elvégezték a szántást a tavaszi alá; némely gazda már sűrű homályban vonta utolsó barázdáját, s hazatérve még egyszer visszatekintett földjére, s egy sóhajjal búcsúzott tőle tavaszig.

Estefelé pedig gyakran esett a még rövid ideig tartó, de hideg eső, s egyre gyakrabban húzódott el alkonyatig - a hosszú őszi alkonyatig, melyben, mint arany virágok, égtek a házak ablakai, csillogtak az elhagyott utak pocsolyái; a nyirkos, hideg éj beleütődött a falakba, s nyöszörgött a kertekben. Még az a szárnyaszegett gólya is, amelyik itt maradt, s amelyet eddig látni lehetett, amint magányosan gázol a réteken, járni kezdett Boryna asztagához, sőt néha még az udvarra is bemerészkedett. Witek buzgón hordta neki csalogatóul az ételt.

S különféle koldusok is egyre sűrűbben látogatták a falut. Voltak köztük rendes kéregetők, akik mély tarisznyával meg hosszú imádsággal jártak házról házra, a kutyák ugatásától kísérve. Aztán voltak másfélék is, olyanok, akik szent helyekre vándoroltak, és ismerték Ostra Bramát, Czenstochowát és Kalwariát; hosszú estéken szívesen mesélték, hol és mi történik a nagyvilágban, milyen csodák estek és hol, s nemegyszer akadt még olyan is, aki megvallotta halkan, hogy egészen a Szentföldről jött. Olyan csodákat mesélt, olyan országokat látott, olyan nagy tengereken járt, annyi viszontagságon ment keresztül, hogy csak úgy ámultak az ájtatos hallgatók, s némelyikük alig tudta elhinni mindezt... De azért mohón hallgatták, mert mindenki szívesen hallott valami újat, meg aztán hosszúak voltak az esték, s az ember hajnalig még mindkét oldalán kialhatta magát.

Hej, ősz volt, késő ősz!

És sem nótázást, sem vidám kiáltozást, sem madárpityegést, sem kurjongatást nem lehetett a faluban hallani; semmit, csak a háztetőkön jajgató szelet, csak az ablaküvegen csörrenve kopogó esőt meg a csűrökben napról napra erősödő tompa csépdobogást.

Lipce éppolyan halott volt, mint a környező földek, melyek kimerülten, fakón, kopáran pihentek a dermedt csendben; mint a gyászoló, kopasz, megcsavarodott fák, melyek lassan merednek hosszú-hosszú téli álomba...

Ősz volt, a tél szülőanyja.

Csak azzal vigasztalódtak az emberek, hogy még nem indult meg a tartós esőzés, hogy nem áztak föl egészen az utak, s talán kihúzza a derült idő a vásárig, melyre úgy készült egész Lipce, mint valami búcsúra.

Szent Kordula napján volt az utolsó országos vásár karácsony előtt, felkészültek hát rá valamennyien illendőképpen.

Már napokkal előbb tanakodtak a faluban, mit lehetne eladni: jószágot-e, gabonát vagy baromfit? Mivel pedig közeledett a tél, vásárolni is kellett egyet-mást, ruhát is, szerszámokat is, mindenféle házi felszerelést. Ebből aztán nem kevés gond, viszálykodás és perpatvar keletkezett minden háznál, mert hiszen tudni való, hogy senki sem él nagy bőségben, a pénzzel meg egyre nehezebb.

Márpedig éppen ekkor kellett az adót is leróni, a községi járulékot is, meg az egymás közti adósságokat is ki kellett egyenlíteni, az aratás előtti kölcsönöket is illett visszafizetni, némely gazdának ki kellett adnia a cselédség bérét is. Annyi gond halmozódott össze egyszerre, hogy még a féltelkes gazdák közül is nem egy sóhajtozott és számolgatott, de sehogy sem futotta anélkül, hogy vásárra ne hajtsa a lovát vagy a tehenét. A szegényebbekről pedig ne is beszéljünk.

Ezért aztán egyik-másik kivezette a tehenét az istálló elé, csutakolta trágyás oldalát, éjjelre meg lóherét vetett a saroglyába, vagy főtt árpát adott neki krumplival, csak hogy megduzzadjon egy kissé. Némelyik meg egészen megvakult vén gebéit tette alkalmatossá, hogy annyira-amennyire hasonlítsanak a lovakhoz, példának okáért.

Mások csépeltek egész napokon át, hogy befejezzék a vásárig.

Borynáéknál is szaporán készültek; az öreg Kubával búzát csépelt, Józka és Hanka meg, ami idejük maradt, a kocát hizlalták, meg a tömésre szánt libákat. Antek pedig Witekkel az erdőbe járt - mert már bármely nap beállhatott az esős idő - rőzséért meg avarért, valamennyi az istállóba került belőle, a többit pedig a ház oldalához rakták, hogy körültömjék a falakat.

És így tartott ez a gyorsított munka egészen a vásár előtti késő éjszakáig. Csak mikor már a búza zsákokba töltve hevert a szekéren, a csűrben, s minden el volt készítve holnapra, akkor ültek valamennyien vacsorához Boryna szobájában.

A tűzhelyen vidám tűz lobogott, pattogtak a vörösfenyő-hasábok, ők pedig lassan, szótlanul ettek, mert a fáradtság miatt senkinek sem volt kedve beszélni. Csak amikor már befejezték a vacsorát, s az asszonyok eltakarították a tálakat és fazekakat a lócáról, akkor szólalt meg Boryna, közelebb húzódva a tűzhelyhez:

- Hajnal előtt kell indulni.

- Nem is később - felelte Antek, s hozzáfogott a lószerszám kenéséhez. Kuba cséphadarót faragott, Witek pedig krumplit hámozott reggelre, s egyszer-egyszer megbökte a mellette bolhászkodó Lapát.

Csönd lett, csak a tűz pattogott, s olykor-olykor cirpelni kezdett egy tücsök a tűzhely mögött. A másik szobából behallatszott a víz csobogása és a fazekak csörömpölése, amint mosogattak.

- Kuba, itt maradsz-e jövőre is?

Kuba leengedte a vonókést, mellyel faragott, s olyan hosszan nézett a tűzbe, hogy Boryna még egyszer megkérdezte:

- Hallottad, mit mondtam?

- Hallani hallottam, csak azon gondolkoztam, hogy igazán nem ért maguknál semmi igazságtalanság... persze, csakhogy... - zavarodottan szakította félbe.

- Józia, adj csak pálinkát meg valami harapnivalót, minek tanácskozzunk szárazon, mint a zsidók - rendelkezett az öreg, és a tűzhelyhez húzta a lócát; Józia nyomban odaállított egy butéliát, kolbászkoszorút meg kenyeret hozott elő.

- Igyál, Kuba, s beszélj csak bátran.

- Isten fizesse meg, gazduram... Maradni maradnék, csak... csak...

- Megtoldom valamivel a béredet...

- Hát elkelni elkel, mert már a ködmön is leszakad rólam, meg a csizma is, s valamilyen szűrt is vennék... olyan már az ember, mint a koldus, hogy még a templomban is csak a pitvarba mehet... mert hogy mehetnék az oltár elé ilyen ruhában...

- Vasárnap mégse gondoltál erre, hanem odatolakodtál az elsők közé... - szólt szigorúan Boryna.

- Hát... Hiszen... Igaz... - dadogta Kuba nagy röstelkedéssel, és szégyenpír öntötte el arcát.

- Pedig a főtisztelendő úr is arra tanít, hogy tisztelni kell az öregebbeket. Igyál, no, Kuba, az alkura, és hallgasd meg, amit mondok, s magad is belátod, hogy más a béres és más a gazda... Mindenkinek megvan a maga helye, és mindenkinek mást szabott ki az Úr Jézus. Megszabta az Úr Jézus a te helyedet is, hát tartsd meg, ne lépd át, ne törd magad az első hely után, ne akarj mások fölé kerülni, mert az súlyos vétek. A főtisztelendő úr maga is elmondja neked ugyanezt, hogy úgy kell lennie mindennek, ahogy van, hogy rend legyen a világon. Érted, Kuba?

- Hiszen nem vagyok barom, megvan a magamhoz való eszem.

- Akkor hát ügyelj, ne akarj mások fölé kerülni.

- Csak... csak közelebb akartam kerülni az oltárhoz...

- Az Úr Jézus minden zugból hallja az imádságot, ne félj. S minek tolakodnál az elsők közé, mikor mindenki tudja, ki vagy?

- Persze, persze... ha gazda volnék, akkor a baldachint is vinném, meg karon fogva vezetném a főtisztelendőt, a padban ülnék, és könyvből hangosan énekelnék... de hogy csak béres vagyok, ha gazda fia is, hát a pitvarban kell állanom vagy a kapu előtt, mint a kutyának... - szólt szomorúan.

- Már ilyen a világ rendje, s azon te nem változtatsz.

- Én bizony nem, bizony nem.

- Igyál még, Kuba, és mondd, mivel toldjam meg a béredet.

Kuba kiitta a poharát, de mivel a pálinka már kissé megzavarta a fejét, azt hitte, hogy a kocsmában ül a kántor Michaljával vagy más cimborájával, és fesztelenül beszélgetnek, vidáman, mint egyenrangúak. Kissé szétnyitotta kabátját, kinyújtotta lábát, öklével a lócára ütött, és felkiáltott:

- Ha négy rubelt tesz hozzá, ötödiket meg foglalónak, akkor maradok.

- Úgy látom, részeg vagy, vagy megbomlott valami a fejedben! - kiáltott Boryna, de Kuba már a maga feje és régi ábrándjai után ment, s nem is hallotta a gazda szavait... Kiegyenesítette hát görnyedt lelkét, nőtt a rátartisága, és olyan önbizalom szállotta meg, mintha maga is gazda volna.

- Ha négy rubelt tesz hozzá s egy ötödiket foglalónak, akkor nála maradok, ha pedig nem, akkor az ebanyját, elmegyek a vásárba, találok én ott mást, aki felfogad, még parádés kocsisnak is az urasághoz... Ismernek engem, tudják, hogy dolgos legény vagyok, hogy jól értem a mezei munkát meg a ház körül valókat, akárhány gazda is tanulhatna tőlem marhát őrizni... Ha pedig nem, akkor madarat fogok vadászni, s hordom a főtisztelendő úrnak vagy akár Jankielnek... ha pedig nem...

- Tyű!... Hogy ficánkol a sánta!... Kuba! - kiáltott rá az öreg szigorúan.

Kuba elhallgatott, kijózanodott ábrándozásából, de büszkeségét nem veszítette el, mert nem engedett a magáéból, s Boryna kénytelen-kelletlen emelte a bért, először félrubeljével, majd zlotyjával, míg végül abban állapodtak meg, hogy a jövő esztendőben megtoldja a legény bérét három rubellel és két inggel foglaló helyett.

- Hohó, de jómadár vagy! - kiáltott az öreg, amint áldomásra odakoccintotta a poharát a legényéhez. Bár bosszankodott, hogy annyi pénzt kell kidobnia, nem volt mit habozni, mert Kuba megért többet is; dolgos fiú, dolgozik akár kettő helyett is, a gazdáéhoz nem nyúl, a jószággal jobban törődik, mint jómagával, s habár sánta és nem valami erős, de jártas a gazdaságban. Egészen rá lehet hagyatkozni, mindent elvégez, ahogy kell, s még a napszámosokra is ügyel...

Beszélgettek még egyről-másról, s amikor elváltak, Kuba már az ajtóból megszólalt bátortalanul:

- Hát megegyeztünk három rubelben meg két ingben, csak... csak... ne adja el a csikót... a szemem előtt ellette az anyja... ködmönömmel takargattam, hogy meg ne fázzon... nem lenne nyugtom, ha valami zsidó vagy más városi nyavalyás ütné-verné... Ne adja el, kérem, arany az, nem csikó... olyan engedelmes, mint a gyerek... olyan ló az, hogy egyik-másik ember közönséges kutya hozzá képest. Ne adja el.

- Eszem ágában se volt.

- Mert a kocsmában beszélték, és... féltem...

- De sok gondjuk van rá az ebadtáknak! Mindig jobban tudnak mindent!

Örömében Kuba megölelte volna Boryna térdét is, csak nem merte. Felcsapta hát sapkáját a fejére, és elsietett, hiszen holnap vásár, ideje már aludni...

Másnap csakugyan már hajnal előtt, alig a második kakasszó után, valamennyi úton és ösvényen indultak az emberek Tymów felé.

Aki csak élt a környéken, sietett a vásárra.

Reggel felé erősen esett, de napkelte után kissé kitisztult az idő, csak barna fellegek borították be az eget körös-körül, s a mélyebben fekvő földek fölött szürke köd lebegett, mint átázott durva vászon, az utakon pedig pocsolyák csillogtak, s a gödrökben itt-ott sár cuppogott az ember lába alatt.

Lipcéből is megindultak az emberek kora reggel.

A nyárfás úton, a templomtól egészen az erdőig, mintha egy lassan gördülő szekérláncot látna az ember. Csak lépésben lehetett haladni, olyan tolongás volt, oldalt pedig mindkétfelől csak úgy kápráztatta a szemet a piros szoknyák, fehér szűrök sokasága.

A nép úgy ellepte az utat, mintha az egész falu megindult volna.

Gyalog mentek a szegényebb gazdák, mentek az asszonyok, mentek a béresek és szolgálók, és a zsellérek is, s a legszegényebbek, a napszámosok, mert ezen a vásáron szoktak szolgálatba állni vagy szolgálatot változtatni. Volt olyan, aki venni, másik eladni ment, némelyik meg csak azért, hogy élvezze a vásárt.

Ki tehenet vagy borjút vezetett kötélen, ki meg kocát hajtott maga előtt malacokkal, melyek folyton visítottak, és úgy futkároztak, hogy őrizni és hajszolni kellett őket, nehogy szekér alá kerüljenek. Volt, aki lóháton kocogott, mások nyírott juhokat tereltek, itt-ott egy-egy libafalka fehérlett, a szárnyuk le volt kötve; amott pedig tarajos kakasok kukucskáltak ki az asszonyok kendője alól... A szekerek is meg voltak rakva alaposan. Némelyik kasból egy-egy hízó ormánya látszott ki a szalma közül, s olyan röfögést csaptak, hogy a libák ijedten gágogtak, a gazdájukat kísérő kutyák pedig megugatták a szekereket. És így mentek az egész úton; bár széles volt, alig fértek el rajta, és sűrűn megesett, hogy valaki leszorult az útról a fölszántott földre.

Amikor kireggeledett, és úgy kitisztult az ég, hogy már-már a napot is látni lehetett, Boryna is elindult hazulról. Hanka és Józka már jóval előbb, hajnalban elhajtotta a kocát és a hizlalt ártányt, Antek meg tíz zsák búzát és fél köböl baltacint vitt a szekéren. Otthon csak Kuba maradt Witekkel és Jagustynkával, akit elhívtak, hogy főzzön és ügyeljen a tehenekre.

Witek hangosan bőgött az istálló előtt, mert szeretett volna a vásárra menni.

- Mi nem kéne az ostobának! - morgott Boryna, majd keresztet vetett, és megindult gyalog, mert számított rá, hogy útközben majd fölül valakinek a kocsijára. És csakugyan úgy is lett, mert mindjárt a kocsmán túl utolérte a kántor, kinek bricskáját két erős ló húzta.

- Hogyhogy gyalogszerrel, Maciej gazda?

- Jót tesz az egészségnek... Dicsértessék.

- Mindörökké. Üljön közibénk, elférünk! - ajánlotta a kántorné.

- Isten fizesse meg. Odaérnék, de amint mondják, a lélek szívesebben veszi, ha a szekér mozgatja - felelte, és felült az elülső ülésre, háttal a lovaknak.

Barátságosan kezet fogott a kántorékkal, s a lovak megindultak.

- Hát Jas úrfi hogyan került ide, nincs már az iskolában? - kérdezte a kocsis mellett ülő fiút, aki a lovakat hajtotta.

- Csak a vásárra jöttem! - kiáltotta vidáman a kántor fia.

- Vegyen belőle, francia... - kínálta a kántor, felkattintva tubákosszelencéjét.

Szippantottak, és ünnepélyesen tüsszentettek.

- Mi újság maguknál? Eladnak valamit?

- Hát hogyne. Hajnalban elvitték a búzát, az asszonyok meg kocát hajtottak a vásárra.

- Annyi mindent! - kiáltott a kántorné. - Jas, vedd fel a sálat, mert hűvös van - szólt oda a fiának.

- Nem fázom, egy csöppet sem fázom - erősködött a fiú, de a kántorné azért mégiscsak körülcsavarta a nyakát vörös sállal.

- Tán kevés a kiadás? Azt se tudja az ember, honnan vegye mindenre a pénzt...

- Ne panaszkodjék, Maciej, hála istennek, van magának elég...

- Csakhogy a földet nem ehetem meg, pénzem meg nincsen tartalékban...

- Mert kölcsönadja... Nem kevés az, ami kinn van az embereknél!... Tudja azt a falu szája, ki mennyit aprít a tálba!

De Boryna nem szerette, ha ilyet beszélnek a kocsis füle hallatára, azért gyorsan odahajolt, és csöndesen kérdezte:

- Aztán Jas úrfi sokáig jár még iskolába?

- Csak az ünnepekig.

- Hazajön, vagy hivatalba megy?

- Ugyan, kedves, mit csinálna idehaza, azon a tizenöt holdon? Annyi apróság mellett!... Márpedig nehéz idők járnak - sóhajtotta a kántorné.

- Az igaz, hogy keresztelő még van elég, de mi haszon van abból!

- No de temetés van bőven - vetette oda gúnyosan Boryna.

- Ugyan... micsoda temetések! Csupa szegény hal meg, egy évben egyszer-kétszer ha akad gazdatemetés, ahonnan csurran valami.

- S fogadalmi mise is egyre kevesebb van, s úgy alkusznak, mint a zsidók! - tódította a kántorné.

- Ez mind a szegénység miatt van, meg hogy rossz idők járják - magyarázta Boryna.

- Meg azért is, hogy az emberek nem törődnek a saját lelki üdvösségükkel, sem pedig a tisztítótűzben szenvedőkkel. A plébános úr nemegyszer beszélt erről az uramnak.

- Aztán egyre fogynak az uraságok is. Régebben, mikor kévét szedtünk, szentelt ostyát hordtunk, kolendáltunk vagy összeírtuk a gyónókat, előbb a kastélyba siettünk; nem sajnálták a gabonát, a pénzt meg a jó falatokat. Most azonban, uram, irgalmazz! Mindegyik gazda zsugoriskodik, s ha ad is egy kéve rozsot, az bizonyára egérrágta, vagy ha kap is az ember egy fertály zabot, bizonyára több benne a pelyva, mint a szem. A feleségem megmondhatja, milyen tojást adtak ez idén a húsvéti összeírásért: több mint a fele záp volt. Ha nem lenne az embernek az a kevés földje, kéregetni járhatna, mint a koldus - fejezte be a kántor, s Boryna felé nyújtotta a tubákosszelencét.

- Persze, persze... - bólogatott Boryna, de azért nem lehetett elámítani. Tudta jól, hogy van a kántornak pénze, és kamatra adja, meg a zselléreknek is ad kölcsön ledolgozásra, hát csak mosolygott a siránkozáson, és újból Jasról kérdezősködött.

- Hát hivatalba megy?

- Micsoda? Az én Jasom hivatalba? Írnoknak? Nem, nem azért vontam meg a szájamtól a falatot a taníttatására, nem bizony. A szemináriumba megy, pap lesz...

- Pap?

- Rossz dolga lesz talán? Hát melyik papnak van rossz dolga?

- Bizony, bizony... s tisztessége is lesz, mert amint mondják, kinek a pap a nagybátyja, Isten a barátja... - szólt Boryna lassan, és tisztelettel nézett a vállán át a fiúra, aki éppen füttyentett a lovaknak, mert megálltak egy kicsit saját szükségükből.

- Beszélték, hogy a molnárék Stachója papnak készül, most mégis azt mondják, felsőbb iskolába jár, és orvosnak tanul...

- Ugyan, hogy lenne pap ilyen gézengúzból, hiszen az én Magdám már a hatodik hónapban van tőle...

- Azt beszélték, hogy a molnárlegény a ludas.

- Dehogyis! Csak azért mondja a molnárné, hogy a maga fiát mentse. Olyan nagy szoknyavadász az, hogy az isten mentsen meg tőle, épp az ilyen való doktornak!

- Persze hogy jobb papnak lenni, mert a pap az Úr Jézus dicsőségét és az emberek vigasztalását szolgálja - simogatta meg az asszonyt ravaszul Boryna, mert minek is ellenkezzék vele? Nagy komolysággal hallgatta előadását, a kántor pedig időnként megemelte sapkáját, és hangos mindörökkével válaszolt az emberek köszöntésére, akiket maguk mögött hagytak az úton. Ügetve haladtak, és Jasio ügyesen kerülgette a szekereket, embereket és a jószágot, míg be nem értek az erdőbe, ahol már kevesebben jártak a vásárosok, és szélesebb volt az út is.

Mindjárt az erdőszélen utolérték Dominikowát, aki Jagnával és Szymekkel ment szekéren. A szekér után egy tehén ballagott, a hátsó saroglyához kötve, a kocsi hátuljából meg fehér nyakú gúnárok sziszegtek, mint a kígyó.

Dicsérték az Istent, Boryna pedig egészen kihajolt, amikor mellettük elhaladtak, és odakiáltotta: - Elkésnek!

- Odaérünk időben! - kiáltott vissza Jagna nevetve.

Elhagyták őket, de a kántor fia néhányszor visszafordult utána, s végül megkérdezte:

- Ez a Dominikék Jagusiája?

- Ez bizony, ő maga - szólt Boryna, s a távolból a lányra nézett.

- Nem ismertem meg, mert már jó két éve nem láttam.

- Még fiatalka, akkor még alighanem tehenet őrzött. Csak kigömbölyödött, mint az üsző a lóherén - s egészen kihajolt, hogy láthassa még.

- Nagyon szép - vetette oda a fiú.

- Mint a többi lány - szólt a kántorné megvetően.

- Csinos hát. Takaros egy fehérnép, nem is múlik el hét, hogy pálinkát ne küldjön hozzá valaki.

- Válogatós! Azt hiszi az öregasszony, hogy legalábbis valami intéző jön érte úri hintón, azért riogatja tőle a legényeket... - suttogta az asszony csípősen.

- Mert bizony olyan is elvehetné, aki egy egész láncon gazdálkodik... megérdemli...

- Akkor hát küldjön kérőket maga, Maciej, ha annyira dicséri! - nevetett fel az asszony, Boryna pedig nem szólalt meg többé.

"Még hogy egy ilyen városi nyavalyás, ekkora nagy személyiség, aki csak a gazdák tyúkjainak a farkát lesi, nem hull-e ki alóla egy tojás az ő számára, vagy az emberek markát kémleli, még egy ilyen csúfolódnék a született gazdákkal? Coki Jagusiától!" - gondolta, s úgy megharagudott, hogy csak bámult maga elé a Dominikowa szoknyáktól pirosló szekerére, mely egyre messzebb maradt el mögötte, mert Jas olyan hevesen csapkodta a lovakat, hogy nekirugaszkodtak, s csak úgy fröcskölt a sár körülöttük.

Hiába beszélt most már a kántorné erről meg arról, Boryna csak bólogatott, morgott valamit az orra alatt, és úgy megmakacsolta magát, hogy egy szót sem akart többé kiejteni.

És alighogy behajtottak a városka gidres-gödrös kövezetére, leszállt a bricskáról, s megköszönte a szívességet.

- Estefelé megyünk haza, ha kedve van, tartson velünk - indítványozta a kántorné.

- Köszönöm szépen, de itt vannak a magam lovai. Még azt mondanák, hogy be akarok állani orgonafújtatónak, kántorsegédnek... pedig semmiféle kottát nem ismerek, meg a gyertyaoltás sem mesterségem.

A kántorék befordultak egy mellékutcába, Boryna pedig lassan átfurakodott a főutcán a piactérre, mert nagy volt a vásár, s habár még eléggé kora reggel volt, meglehetősen sok nép tolongott már. Valamennyi utcát, teret, sikátort és udvart elárasztották az emberek, szekerek és különféle áruk. Olyan volt az egész, mint egy nagy víz, melybe új emberfolyók ömlöttek mindenfelől, és szorongtak, ringtak, hömpölyögtek a szűk utcácskákban, hogy szinte rengtek a házak, s végül szétáradtak a kolostor előtti nagy téren. Az úton még kicsi volt a sár, de itt a lábak ezreitől taposva és dagasztva már bokáig ért, és szertefröccsent a kerekek alól.

Már jókora lárma volt, s minden perccel növekedett. A tompa moraj úgy zúgott, mint az erdő, és hullámzott, mint a tenger, a házak falait verdeste, s ömlött a tér egyik szélétől a másikig. Csak a tehenek bőgését lehetett néha hallani, a kintornát a körhinta mellől, a koldusok sírós könyörgését vagy a kosárfonók éles, fülsértő sípolását. Vásár volt a javából. Annyi nép sereglett össze, hogy csak üggyel-bajjal lehetett átjutni rajta, a piacon pedig, a kolostor mellett, erővel kellett már Borynának átverekednie, olyan tolongás támadt a sátrak és árusok között.

Annyi volt itt belőlük, hogy sem megszámlálni, sem áttekinteni nem győzné senki.

Először is magas ponyvasátrak sorakoztak a kolostor hosszában kétoldalt, egészen teletömve asszonyi portékával: vászonnal, kendőkkel, amelyek póznákon lógtak, és pirosak voltak, mint a pipacs, hogy szinte kápráztatták a szemet, mások meg egészen sárgák, ismét mások céklavörösek... De ki is tudná felsorolni mindezt! S úgy tolongtak előttük a lányok és asszonyok, hogy egy gombostűt nem lehetett volna leejteni; volt, aki válogatott és alkudozott, mások meg csak álltak ott, hogy nézelődjenek, s legeltessék szemüket a sok szépségen.

Azután megint asztalok következtek, amelyeken csak úgy csillogott a gyöngy, a tükör, a talmi ékszer, szalagok és nyakravaló fodrok, meg zöld, arany és mindenféle virágok és főkötők, és isten tudja, hogy még mi minden.

Másutt meg szentképeket árultak aranyos rámában, beüvegezve - bár a falhoz támasztva álltak, vagy éppen a földön hevertek, mégis olyan fény áradt belőlük, hogy egyik-másik járókelő megbillentette sapkáját, vagy keresztet vetett.

Boryna selyem fejkendőt vett Józkának; még a tavasszal ígérte neki, amiért a teheneket őrizte. Keblébe rejtette, és a kolostor mögötti disznópiac felé kezdett furakodni.

De lassan jutott előre, mert kegyetlen nagy tolongás volt, s volt is mit nézni.

Itt a sapkakészítők támasztották a házakhoz széles létráikat, véges-végig sapkákkal teleaggatva.

Ott meg a csizmadiák alkottak egész hosszú utcát magas faállványaikkal, amelyeken az összekötött fülű csizmák egész tömege függött. Voltak köztük olyan közönséges sárgák, amelyeket hájjal kellett kenni, hogy át ne eresszék a vizet, meg fényezésre valók, és magas sarkú, piros fűzős női cipők.

Utánuk szíjgyártók sorakoztak, szegre akasztott hámokkal és szétrakott lószerszámokkal.

Azután a kötélverők és azok, akik hálókat árultak.

És azok, akik szitákkal járják a világot.

És azok, akik kását hordanak a vásárokra.

Meg a kerékgyártók és a tímárok.

Ott meg szabók és szűcsök akasztották ki áruikat, melyekből orrfacsaró szag áradt; eléggé jól beütött nekik a vásár, mert közeledett a tél.

Azután pedig ponyvaernyős asztalok sorai következtek, s rajtuk tekintélyes halmokban karó vastagságú vörös kolbászkoszorúk, sárga hájhegyek, füstölt oldalasok, oldalszalonnák, sonkák tornyosultak, majd pedig horgokon kibontott egész disznók függtek, melyekből még csöpögött a vér, hogy az odatolakodó kutyákat folyton kergetni kellett.

A hentesek mellett pedig, mint édestestvéreik, a pékek álltak, és a vastagon leterített szalmán, a szekereken, asztalokon, kosarakban, és ahol csak lehetett, valóságos hegyek emelkedtek malomkeréknyi kenyerekből, sárga süteményekből, zsemlyékből, kiflikből, fonottasokból...

De ki tudná megjegyezni és elszámlálni mind a sátrakat, bódékat és asztalokat, meg azt, amit bennük és rajtuk árultak?...

Voltak játékárusok és mézeskalácsosok is, akik tésztából formált különféle állatokat, szíveket, katonákat, és olyan csudákat árultak, hogy akárki fel sem ismerte őket. Olyanok is voltak, akiknél naptárakat, szent könyveket lehetett kapni, izgalmas történeteket rablókról és kegyetlen Magellónákról,^[2] sőt ábécéskönyveket is. Természetesen olyan bódék is akadtak, ahol sípokat, szájharmonikát, hátulján fütyülő cserépkakast és más muzsikáló szerszámokat vehetett az ember. Ezeken aztán a fránya zsidók, csak hogy vásárlásra csábítsanak, játszottak, sípoltak, és olyan zajt csaptak, hogy kibírni is alig lehetett, mert itt kakas fütyült, ott trombita szólt, másutt furulya cifrázott válogatott nótákat, emitt hegedű cincogott, amott meg dob pergett, hogy csak úgy hasogatta a lárma az ember fejét.

A piactér közepén pedig a fák körül bognárok, bádogosok és fazekasok annyi tálat, fazekat és más edényt raktak ki, hogy alig lehetett elmenni köztük. Mögöttük voltak az asztalosok; a festett ládák, ágyak, szekrények, polcok és asztalok olyan színpompát árasztottak, hogy be kellett hunyni a szemet...

És mindenütt: a szekereken, a házak mellett, a lefolyók mentén, ahol csak volt egy kis hely, árusasszonyok telepedtek le: némelyik hagymát árult koszorúkban vagy zsákokban, másik saját szövésű vásznat vagy szoknyát; volt, aki tojást, sajtot, gombát, vászonba göngyölt vajat vagy krumplit, pár libát, kopasztott tyúkot, szépen fésült lent vagy fonalat árult gombolyagban. Mind a maguk portékája mellett ültek, és komolyan tanácskoztak, mint a vásárban szokás, ha pedig vevő akadt, lassan, nyugodtan, izgalom nélkül adták el, gazda módra, nem úgy, mint a zsidók, akik kiabálnak, veszekednek és ficánkolnak, mintha megkergültek volna.

Itt-ott a szekerek és bódék közt bádogkémények füstöltek, ahol forró teát árultak, és más ételt is: sült kolbászt, káposztát, sőt céklalevesük is volt krumplival.

Mindenfelől összeverődtek a koldusok is, egész sereggel: akadtak itt vakok, sánták, némák, sőt kéz- és lábnélküliek is annyian, mint valami búcsúban. Hegedűn ájtatos énekeket húztak, mások énekeltek, tányérjaikat csörgetve - s valamennyien, a szekerek tövében, a falak alján vagy éppen a sárban, félénk hangon koldultak, egy-egy garasért vagy más alamizsnáért könyörögtek.

Boryna mindezt végignézte, sok mindent megcsodált, váltott néhány szót ismerőseivel, s végre eljutott a disznópiacra. Óriási, homokos tér volt ez, a kolostor mögött. Alig néhány ház vette körül; közvetlenül a kolostorkert kőkerítése tövében, amely mögül hatalmas, még sárga levelekkel ékes tölgyek hajoltak ki, gyűltek össze az emberek meg a szekerek sorai, s ott hevertek az eladásra hajtott disznók.

Boryna hamar megtalálta Hankát és Józkát, mert mindjárt szélről álltak. - Áruljátok? - kérdezte.

- Hát. A mészárosok már alkudtak a kocára, de keveset ígérnek...

- Jó ára van a disznónak?

- Dehogyis van, annyit hajtottak fel, hogy nem tudom, ki veszi meg.

- Vannak lipceiek?

- Vannak, amott árulják Klombék a malacukat, meg a Dominikék Szymekje is ott áll az ártányukkal.

- Adjátok el gyorsan, akkor megnézhetitek egy kicsit a vásárt.

- Bizony már unalmas így ülni.

- Mennyit ígérnek a kocáért?

- Harminc rubelt. Azt mondják, hogy nincs kihízva, csak a csontja vastag, nem a szalonnája.

- Hazudnak, ahogy csak tudnak... vagy négyujjnyi a szalonnája... - szólt Boryna, megtapogatva a koca hátát és oldalát. - Az ártánynak sovány az oldala, de a sonkája jó lesz - tette hozzá, és kihajszolta a kant a nedves homokból, ahol félig elmerülve hevert.

- Harmincötért adjátok oda. Csak Anteket nézem meg, aztán mindjárt visszajövök hozzátok. Nem vagytok éhesek?

- Ettünk már kenyeret.

- Veszek nektek kolbászt is, csak adjátok el jól.

- Édesapám, ne feledje el a kendőt, amit még a tavasszal megígért...

Boryna a keblébe nyúlt, de megállt, mintha valami eszébe jutott volna, mert csak legyintett, s elmenőben felelt:

- Veszek, Józia, veszek... - és szinte futásnak eredt, mert a szekerek közt megpillantotta Jagna arcát. De mire odaért, a lány nyomtalanul eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Továbbindult hát megkeresni Anteket, ez azonban nem volt könnyű dolog, mert a disznópiacról a főtérre vezető utcában szekér szekér mellett állott, mégpedig több sorban, hogy csak a közepén lehetett áthatolni, és ott is nagy üggyel-bajjal. Mégis eléggé gyorsan megtalálta; Antek a zsákokon ült, és hessegette ostorával a zsidók tyúkjait, melyek folyton a lóetető kosár körül settenkedtek. Csak félvállról felelgetett a vevőknek:

- Megmondtam, hogy hét, hát hét.

- Hat és felet adok, többet nem lehet, mert beleette magát a búzába a rozsda.

- Rávágok, te koszos, arra a ronda ábrázatodra, akkor mindjárt beleeszi magát a rozsda... tiszta ez a búza, mint az arany.

- Lehet, de nedves... Megveszem köbölre hat rubel és öt zlotyjával.

- Megveszed súlyra hétért, megmondtam!

- Miért haragszik mindjárt a gazda? Akár veszek, akár nem veszek, alkudni mindig alkudhat az ember.

- Alkudj hát, ha nem sajnálod a szádat - és ügyet se vetett többé a zsidókra, akik sorra kioldották a zsákokat, s nézegették a búzát.

- Antek, csak az írnokhoz megyek, s egy pillanat múlva visszajövök.

- Az uraság ellen ad be panaszt?

- Hát ki miatt döglött meg a tarka?

- Ugyan, sokat ér el vele!

- Nem engedek a magaméból.

- Eh... a kerülőt kéne valahol elcsípni az erdőben, egy fához szorítani s jól elrakni valami kemény husánggal, hogy ropogjon a csontja, mindjárt lenne igazság.

- A kerülőt? Neki is kijár, az igaz, de az uraságnak is - szólt Boryna keményen.

- Adjon egy zlotyt.

- Minek az neked?

- Innék egy kis pálinkát, s harapnék hozzá valamit...

- Neked tán nincs? Mindig csak az apád markát lesed...

Antek indulatosan hátat fordított, s fütyörészni kezdett bosszúságában, az öreg pedig, bár nehéz szívvel és szomorúan, előguberálta a zlotyt és odaadta.

"Táplálj mindenkit a véres verítékeddel..." - gondolta, és sietve furakodott a nagy, sarki kocsma felé, ahol már sokan táplálkoztak az asztaloknál. Itt lakott az udvar felőli szobácskában az írnok.

Éppen az ablaknál ült, az asztalnál; egy szál ingben volt és szivarozott, még mosdatlanul, fésületlenül. A sarokban szalmazsákon valami asszonyféle aludt, kabáttal letakarva.

- Foglaljon helyet, gazduram! - ledobta a székről a sáros ruhát, és odatolta Borynának, aki rögtön elmondta akkurátusan az egész ügyet.

- Nyert ügye van, olyan igaz, mint az ámen az imádságban. Még mit nem! A tehén megdöglött, és a fiú beteg az ijedtségtől! Mellettünk van az igazság! - megdörzsölte kezét, és papirost keresett az asztalon.

- De hiszen... a fiúnak nincs semmi baja.

- Nem baj, megbetegedhetett volna. Hiszen megverte...

- Nem őt, hanem a szomszéd fiát.

- Kár, az még jobb lett volna. De így is össze lehet kombinálni valahogy, hogy benne legyen a betegség meg a verés is, és a döglött tehén is. Csak fizessen az uradalom!

- Hiszen nincs is másról szó, csak az igazságról.

- Rögtön megírom a panaszt. Frania, mozdulj már, te naplopó! - kiáltotta, és úgy megrúgta a fekvő fehérnépet, hogy az fölemelte borzas fejét. - Hozz már pálinkát és valami ennivalót...

- Nincs egy fityingem se, és tudod, Gucio, hogy nem hiteleznek... - motyogta az asszony, és felkelt nagy ásítozások és nyújtózkodások közepette; nagydarab asszony volt, akár a kemence, óriási, felfúvódott, fakó arcán a részegség ismertetőjelei, a hangja meg vékony, mint egy gyermeké.

Az írnok dolgozott, hogy sercegett a tolla, szítta szivarját, és Borynára fújta, aki nézte az írást, majd meg letette a tollat, dörzsölte sovány, szeplős kezét, s kiaszott, pattanásos arcát olykor-olykor Franka felé fordította. Elülső fogai csorbák voltak, szája kékes, nagy bajusza fekete.

Megírta a panaszt, egy rubelt kért érte, egy másikat bélyegre, s háromban egyeztek meg a bírósági képviseletért, ha az ügy tárgyalásra kerül.

Boryna szó nélkül állt rá mindenre, mert azt hitte, hogy az uradalom majd busásan megtérít mindent.

- Ha van igazság a földön, megnyerjük a pört! - szólt elmenőben.

- Ha nem nyerünk a községi bíróságon, megyünk a járásihoz; ha az sem segít, följebb visszük a körzetihez, a törvényszékhez, de nem engedünk!

- Hogy is engedném a magamét! - kiáltott Boryna elszántan. - S még hogy az uraságnak, akinek annyi földje meg erdeje van! - tűnődött, kiérve a piactérre, s itt hirtelen, rögtön a sapkaárusoknál, Jagnába botlott.

Sötétkék sapka volt a lány fején, a másikra még alkudott.

- Nézze csak meg, Maciej! Ez a sárga képű azt mondja, hogy jó, de bizonyára füllent...

- Bizony helyes! Jendrzychnek?

- Annak. Szymeknek már vettem.

- Nem lesz kicsi?

- Éppen akkora a feje, mint az enyém...

- Helyre legény lenne belőled...

- Talán nem? - kérdezte hetykén, s kissé félrecsapta fején a sapkát.

- Felfogadnálak nyomban...

- Az ám! Csakhogy drága lennék béresnek - nevette el magát Jagna.

- Már akinek... nékem bizony nem lennél drága...

- S nem dolgoznék ám a határban...

- Dolgoznék én helyetted, Jagus... - súgta csendesebben, és olyan szenvedélyesen nézett rá, hogy a lány zavartan hátrált, s további alkudozás nélkül fizette ki a sapka árát.

- Eladtátok a tehenet? - kérdezte rövid hallgatás után Boryna, mikor már megnyugodott egy kissé, magához tért a gyönyörűségtől, mely úgy a fejébe szállott, mint a pálinka.

- A jerzowi pap számára vették meg. Édesanyám most elment a kántorékkal bérest fogadni.

- Mi meg betérünk legalább egy pohárka édeset inni!

- Hogyhogy?

- Átjárt a hideg, Jagus, megmelegszel egy kissé...

- Már hogy mehetnék én magával pálinkázni?

- Akkor ide hozom, s megisszuk itt, Jagus...

- Köszönöm a jóságát, de meg kell keresnem édesanyámat.

- Segítek, Jagus... - suttogta halkan, és elindult előre. Úgy dolgozott a könyökével, hogy Jagna kényelmesen haladhatott utána a tolongásban. De mikor a ponyvasátrak közé értek, a leány meglassította lépteit, meg-megállt, s égő szemmel nézte a különféle szépségeket.

- De gyönyörűek, édes Jézusom! - suttogta, és megállt a pántlikák mellett. Úgy lebegtek a szélben, mint egy tüzes szivárvány.

- Válaszd ki, Jagus, amelyik tetszik... - szólt Boryna rövid gondolkozás után, legyőzve fösvénységét.

- Hát ez a sárga, virágos, de belekerül egy rubelbe vagy tíz zlotyba is!

- Az nem a te dolgod, vedd csak le!

De Jagus erőt vett magán, s sajnálkozva elkapta kezét a pántlikától. Továbbment, a következő sátorhoz, Boryna meg hátramaradt egy percre.

Itt meg fejkendők voltak, pruszlikra meg blúzra valók.

- Jézusom, de gyönyörűek, Jézusom! - suttogta megigézve, s reszkető kezét majd a zöld atlaszba, majd a vörös bársonyba mélyesztette, s szinte káprázott a szeme, s ugrált a szíve a gyönyörűségtől. S ezek a fejkendők! Bíborvörös selymek, zöld virágos széllel, meg tiszta aranyszínűek, mint a szentségtartó; kékek, mint eső után az ég, meg fehérek... De a legszebbek mégis azok a színjátszók, melyek úgy csillognak, mint a tó vize a lenyugvó nap sugaraiban, s könnyűek, mint a pókháló! Nem, nem bírta ki, felpróbálta, s nézegette magát a tükörben, melyet a zsidó asszony eléje tartott.

Csodaszépen állt neki, mintha a hajnal fényét tette volna fel lenszínű hajára; kék szeme pedig úgy fellángolt örömében, hogy violaszín árnyékot vetett kipirult arcára. Rámosolygott a tükörképére, s az arra menők mind megnézték, olyan szép volt, olyan viruló fiatalság és egészség sugárzott róla.

- Valami álruhás úri kisasszony, vagy mi? - suttogták.

Sokáig nézegette magát, s mély sóhajjal tette le a kendőt, de mégis alkudozni kezdett rá. Nem akarta megvenni, csak hogy tovább legeltesse rajta a szemét.

De hamar elment tőle a kedve, mert a zsidó asszony öt rubelre tartotta a kendőt, mire maga Boryna is lebeszélte.

Megálltak még a gyöngyfüzéres sátrak előtt. Annyi volt itt a gyöngy, mintha valaki az egész sátrat teleszórta volna ezekkel a drága kövecskékkel. Csak úgy csillogtak-villogtak, alig lehetett róluk levenni a szemet: sárga borostyánok, mintha illatos gyantából készültek volna, korallgyöngyök, mintha vércseppek lennének felfűzve, meg fehérek, mogyoró nagyságúak, mások meg ezüstből, aranyból valók...

Felpróbált a lány többet is, válogatott bennük, de a legjobban mégis egy korallfüzér tetszett neki. Négyszeresen körülcsavarta vele fehér nyakát, és Borynához fordult:

- Hogy tetszik?

- Szépen áll neked, Jagus! Nekem nem újság a korall, mert valami nyolc füzér hever a ládában, a megboldogulté volt; akkorák, mint a borsószemek - szólt elgondolkozva, szinte önkéntelenül.

- Mi hasznom van belőle, ha nem az enyém! - hevesen ledobta a gyöngysort, és gyorsan ment tovább, elborulva és szomorúan.

- Jagus, üljünk le egy kicsit.

- De már anyámhoz kellene mennem.

- Ne félj, nem hagy itt.

Leültek egy kiálló kocsirúdra.

- Jókora vásár - szólt kis idő múlva Boryna szétnézve a piacon.

- Nem is kicsi! - Még mindig a sátrak felé tekingetett, és gyakran sóhajtott. De már eloszlott a szomorúsága, mert megszólalt:

- Jó dolguk van az uraságoknak... Láttam a wolai nagyságos asszonyt a kisasszonykákkal, annyi mindent vásároltak, hogy egy lakáj hordta utánuk! S így van ez minden vásáron.

- Aki folyton vásárol, nem sokáig bírja.

- Ők bírják.

- Míg adnak a zsidók hitelbe - vetette oda epésen, hogy Jagus ránézett, s nem tudta, mit mondjon erre. Az öreg pedig rávetette szemét, s megkérdezte halkan:

- Jártak nálad pálinkával a Wojtekék Michaljától, Jagus?

- Jártak, de el is mentek... Kérőket küld a mafla... - elnevette magát.

Boryna hirtelen fölkelt, kivette kebléből a kendőt és még valamit, ami papírba volt csavarva.

- Nesze, Jagus, nekem Antekhez kell mennem.

- Itt van a vásárban? - ragyogott fel a szeme.

- A búza mellett maradt, ott a másik utcában. Tedd el, Jagus, a tied - tette hozzá, látva, hogy Jagna bámulva nézi a kendőt.

- Nekem adja?... Igazán nekem? Istenem, be gyönyörű! - kiáltott fel, kibontva a pántlikát, ugyanazt, amelyik úgy tetszett neki. - Ugyan, bizonyára csak tréfál velem, miért adná nekem?... Hiszen annyi pénzbe kerül... a kendő meg tiszta selyem...

- Tedd el, Jagus, csak tedd el, neked vettem, s ha valamelyik legény koccintani akar veled, ne állj rá, minek is sietnél... no de nekem már mennem kell.

- Igazán mondja, hogy az enyém?

- Csak nem csaplak be!

- Nem merem elhinni. - S hol a kendőt, hol a pántlikát bontotta ki újból.

- Isten áldjon, Jagus.

- Isten fizesse meg, Maciej.

Boryna elment, Jagna pedig még egyszer kibontotta, nézegette az ajándékot, aztán hirtelen összecsavarta, és Boryna után akart futni, hogy visszaadja... mert hogy is fogadhatná el egy idegentől, aki nem rokona, semmiféle atyjafia... az öreg azonban már eltűnt.

Lassan elindult, hogy megkeresse anyját, és közben óvatosan, gyönyörűséggel tapogatta a keblébe rejtett kendőt. Annyira örült, hogy fehér fogai mosolyogva elővillantak, s arca pírban égett.

- Jagusia!... Segítsenek... szegény árva vagyok... jó emberek... igaz keresztények... Üdvözlégy, Mária... a tisztítótűzben szenvedő lelkekért... Jagusia!

Jagna magához tért, s keresni kezdte szemével, ki szólítja és honnan. Meg is látta Agatát, aki a kolostor kerítése tövében ült egy marék szalmán, mivelhogy bokáig ért itt a sár.

Jagna megállt, hogy aprópénzt keressen elő, Agata pedig örvendezve, hogy földijével találkozott, kérdezősködni kezdett, mi hír Lipcében. - Kiszedtétek már a krumplit?

- Ki, mindet.

- Nem tudod, mi újság Klombéknál?

- Kiűzték magát, világgá, koldulni küldték, mégis kíváncsi rájuk?

- Kiűztek? Nem űztek bizony, magamtól mentem el, mert kellett... tán ingyen adják a kuckót meg az ennivalót, mikor őket sem veti fel a vagyon?... És kíváncsi vagyok, hiszen rokonaim...

- Hát maga hogy van?

- Hát járok egyik templomtól a másikig, faluról falura, vásárról vásárra, s imádsággal könyörgök a jó emberektől hol egy kuckót, hol egy kanálka ennivalót, hol egypár garast! Jószívűek az emberek, nem hagyják éhen halni a szegényt. Nem tudod, egészségesek-e Klombéknál valamennyien? - kérdezte bátortalanul.

- Egészségesek. Hát maga nem betegeskedik?

- Ej, dehogyisnem, a mellem folyton fáj, ha pedig meghűlök, vért is köpök... Nem sok van már nekem hátra, nem... Csak legalább tavaszig kihúzzam, hogy hazatérhessek a faluba, ott szeretnék meghalni a földijeim között... csak erre kérem a Jézuskát, egyedül csak erre - széttárta két kezét, melyre rózsafüzérek csavarodtak, síró arcát az ég felé emelte, s olyan forró imádságba fogott, hogy kivörösödött szeméből a könny is kicsordult.

- Imádkozzék boldogult édesapámért - suttogta Jagna, s egy pénzdarabot csúsztatott a kezébe.

- Ezt a tisztítótűzben szenvedőkért mondom. A földijeimért amúgy is folyton imádkozom, és kérem az Istent, az élőkért és megholtakért. Aztán nem küldött valaki pálinkát, Jagus?

- Küldözgetnek.

- Aztán egyik se tetszett neked?

- Egyik se. Isten áldja, nézzen be hozzánk tavasszal - mondotta gyorsan, és sietett az anyjához, akit messziről észrevett a kántorék társaságában.

Boryna ezalatt Antek felé ballagott. Lassan ment, mert nagy volt a tömeg, de azért is, mert folyton Jagus járt az eszében. De mielőtt odaért volna, találkozott a kováccsal.

Köszöntötték egymást, s szótlanul mentek tovább.

- Elintézi már valahára az én dolgomat? - kezdte élesen a kovács.

- Mármint hogy mit? Lipcében is megkérdezhettél volna - szólt Boryna haragosan.

- Hiszen már négy éve, hogy várok.

- Épp ma jutott eszedbe! Hát várj még vagy negyven esztendeig, míg meghalok.

- Már az emberek is azt tanácsolják, pöröljem be... de...

- Hát csak pörölj. Megmondom, hol írják a panaszleveleket, rubelt is adok az írnokra...

- De azt hiszem, jó szóval is meg tudunk egyezni - fordított most a kovács ravaszul a beszéd módján.

- Az igaz, hogy akivel nem háborúskodunk, azzal békében vagyunk.

- Maga tudja ezt a legjobban.

- Nékem nincs szükségem véled se háborúra, se békére.

- Mindig mondom én az asszonynak, hogy apánk az igazság pártján áll.

- Mindig az igazságot pártolja, kinek a szükség úgy hozza. Nékem nem hozza, mert semmit nem vétettem - szólt keményen Boryna, amire a kovács megpuhult, mert látta, hogy erről az oldalról semmit el nem ér. Ezért hát, mintha mi sem történt volna, nyugodt hangon kérte:

- Ihatnék, meghív egy pohárra?

- Meghívlak, hogyne hívnálak, ha a legjobb vő kér, akár egy egész fertályt fizetek - vágott vissza az öreg enyhe gúnnyal, s beléptek a sarki kocsmába. Jambrozy is ott volt már, de nem ivott, hanem a sarokban ült, duzzogva és szomorúan.

- Hasogatja a fájás a csontjaimat, biztosan elromlik az idő - panaszkodott.

Ittak eggyel, kettővel, de szótlanul, mert elég mérget hordtak a belsejükben egymás iránt.

- Úgy isznak, mint a temetésen! - szólalt meg Jambrozy bosszúsan, mivel nem kínálták meg, holott reggel óta szinte egy falat sem volt a szájában.

- Miről beszéljünk? Édesapám ma annyi mindent ad el, hogy azon gondolkodik, kinek adja ki kamatra a pénzét...

- Maciej! Mondom magának, Maciej, hogy az Úr Jézus...

- Maciej, akinek Maciej, de te fogd be a szádat. Nézze meg az ember a nyavalyást! Mióta barátja a disznó a pásztornak? - Boryna megharagudott nagyon.

A kovács pedig, mivel már két fertály erőset eregettek le, összeszedte bátorságát, s megkérdezte csendesen:

- Mondja már meg, apám, ad vagy nem ad?

- Megmondtam. A sírba nem viszem magammal, de előbb egy holdat sem adok ki a kezemből. Nem megyek hozzátok, hogy ti tartsatok el... kedves még nékem ez az egy-két esztendő ezen a világon.

- Akkor hát fizesse ki.

- Nem hallottad, mit mondtam?

- Harmadik asszony után néz, mit törődik a gyerekekkel - mormogta Jambrozy.

- Bizonyára.

- Meg is házasodom, ha nekem úgy tetszik. Tán megtiltod?

- Megtiltani nem tilthatom, de...

- Ha kedvem tartja, akár holnap küldök pálinkát.

- Hát küldjön, nem vagyok én ellene! Adja nékem legalább azt a borjút, ami a tarka után maradt, akkor én magam is segítek. Megvan a magához való esze, hát tudja, mi a jó magának. Mondtam én az asszonynak nem egyszer, nem is kétszer, hogy meg kéne házasodnia, mert az asszony híjának a gazdaság látja kárát...

- Mondottad, Michal?

- Szent gyónás nélkül haljak meg, ha nem. Mondtam hát! Hiszen az egész falunak én adok tanácsot, csak azt ne tudnám, magának mi lenne a jó?

- Hazudsz, ebadta, hogy csak úgy füstöl! De csak gyere el holnap, megkapod a borjút, mert ha kérsz, akkor adok, de ha pörlekedni akarsz velem, egy lyukas garast kapsz, vagy még annál is kevesebbet...

Ittak még, de most már a kovács fizetett, s Jambrozyt is meghívta, aki készséggel közéjük ült, és olyan mulatságos históriákat mesélt, s annyit tréfálkozott, hogy nem fogytak ki a nevetésből.

De nem sokáig mulatoztak, mert mindegyikük sietett övéihez, meg különféle ügyeit intézni. Egyetértésben váltak el, de azért nem hittek egymásnak körömfeketényit sem - úgy ismerték egymást, mint a rossz pénzt, keresztülláttak egymáson, mint az ablaküvegen.

Csak Jambrozy maradt még ott, várt a komákra vagy ismerősökre, hogy rendeljenek neki még vagy félfertályt, mert hát jó a kutyának a légy is, míg valaki csontot nem vet neki; meglehetősen szerette az italt, magának azonban bajos volt rendelnie, ami nem is csoda, hiszen csak egyházfi volt.

A vásár már a végét járta.

Délben kisütött a nap, de csak annyira, mintha valaki tükröt villantana föl a világ fölött, s aztán rögtön elbújt a felhők mögé. Estefelé pedig beborult az ég, otromba, nagy felhők vánszorogtak alacsonyan, szinte a háztetőkre feküdtek, s apró eső szitált. Ezért hamarébb is oszlottak szét a vásárosok; mindenki sietett, hogy még világossal érkezzék haza, mielőtt szakadni kezd az eső.

Az árusok is hamarébb szedték szét bódéikat, s felrakodtak a szekerekre, mert egyre sűrűbben és hidegebben vert az eső.

Gyorsan leszállt az est nedves, nehéz sötétje.

A városka elnéptelenedett és elhallgatott.

Csak a koldusok nyögdécseltek még itt-ott a falak tövében, s a kocsmákból hallatszott ki a korhelyek lármája és veszekedése.

Már este volt, mikor Borynáék kihajtattak a városból. Eladtak mindent, amijük volt, vásároltak mindenfélét, s kedvükre kiélvezték a vásárt. Antek a lovak közé vágott, és úgy hajtott, hogy fröcskölt a sár kétfelé, mert hűvös is volt, meg föl is öntöttek meglehetősen valamennyien a garatra. Az öreg, bár zsugori volt és fogához verte a garast, ma mégis olyan jól tartotta őket étellel, itallal meg szép szóval, hogy szinte csoda.

Öreg éjszaka lett, mire az erdőhöz értek.

Koromsötét volt; egyre sűrűbben esett az eső, olykor kocsizörgés és a részegek rekedt éneke hangzott fel az úton, vagy halk cuppogás: valaki lassan caplatott a sárban.

A nyárfás út közepén, mely tompán zúgott és jajgatott, mintha a hideget panaszolná, Jambrozy haladt. Már tökrészeg volt, egyik oldalról a másikra tántorgott, s néha nekiment egy fának, vagy megbotlott a sárban, de hamarosan fölkelt, s folyvást énekelt teli torokból, amint szokása volt.

Olyan eső volt és olyan sötétség, hogy a lovak farkát sem lehetett kivenni, s a falu fényei csak alig látszottak, mint a farkas szemének a villogása.

Az esőzés javában megindult.

Már a vásár napjától kezdve lassan elmerült a világ az örökös felhő és eső szürke, zavaros ködében, hogy csak az erdő és falvak halvány, mintegy ázott fonalból szőtt körvonalai látszottak.

Vég nélküli, hideg, bőrig ható őszi esőzés következett.

Az eső szürke, jeges ostorai szüntelenül csapkodták és áztatták a földet, olyan mélyen, hogy minden fa, minden fűszál reszketett a mérhetetlen fájdalomtól.

A táj fölött gomolygó nehéz felhők alól, a zöldes eső alól csak olykor-olykor emelkedtek ki a megfeketedett, átázott, szétlapított mezők foltjai, s csak néha csillantak ki a barázdákban habzó víz sávjai. A mezsgyéken álló magányos fák szinte meggörnyedve, nedvességtől duzzadtan feketéllettek, rázták leveleik utolsó rongyait, és kétségbeesetten vergődtek, mint a láncra vert ebek.

Az elhagyott utak undorító, sáros pocsolyákká ömlöttek szét.

A rövid, szomorú, sugártalan napok nehézkesen vánszorogtak az erőtlenül átszüremlő fényben, és utánuk fekete, süket és a szüntelen egyhangú locsogástól kétségbeejtő éjek következtek.

A földre iszonyú csönd szakadt. Elhallgattak a földek, elcsöndesedtek a falvak, megnémultak az erdők.

A falvak megfeketedtek, és mintha még jobban hozzálapultak volna a földhöz, a kerítésekhez, a kopasz, kusza és csöndesen nyögdécselő gyümölcsösökhöz.

Az eső szürke zimankója elfüggönyözte a világot, kiitta a színeket, eloltotta a fényeket, homályba merítette a földet, hogy álombéli káprázatnak látszott minden; s a poshadt földekről, a dermedt erdőkből, a kihalt pusztaságokról szomorúság kelt, s nehéz ködként borongott végig az egész vidéken. Meg-megállt a sivár keresztutaknál, a feszületek alatt, amelyek kétségbeesetten nyújtogatták karjaikat, az üres utakon, ahol reszkettek a hidegtől és zokogtak kínjukban a fák; belenézett üres szemével az elhagyott fészkekbe, ledőlt kunyhókba; ott settengett a kihalt temetőkben az elfeledett sírdombok és korhadó keresztek között, szétterpeszkedett az egész világon: a kopár, kifosztott, beszennyezett földeken, az eldugott falvakon, benézett üres, halott tekintettel a házikókba, az istállókba, a kertekbe, hogy a jószág bőgött félelmében, a fák tompa jajjal hajladoztak, az emberek pedig fájdalmasan sóhajtoztak a szörnyű vágytól: a napfény utáni, vigasztalan epekedésükben.

Az eső szüntelenül permetezett, mintha valaki apró üvegszilánkokkal szórná be a világot, úgyhogy egész Lipce elmerült a ködben és a sűrű felhőkben, csak imitt-amott feketélltek ki a háztetők, az ázott kőkerítések vagy a piszkos füstgomolyagok, amelyek a kémények fölött keringtek, s végighúzódtak a kerteken.

Csönd ülte meg a falut, csak néhol csépeltek a csűrben, bár ritka helyen, mert a nép kint volt a káposztaföldeken.

Sivárság gunnyasztott az átázott, sáros úton, üresek voltak az udvarok és a házak tornácai, csak néha bukkant fel valaki a ködben, és rögtön el is tűnt, csupán fapapucsának cuppogása hallatszott a sárban, vagy valami káposztával megrakott szekér cammogott lassan a tőzegföldek felől, s hajtotta széjjel a lepotyogó káposztalevelek után kapkodó libákat.

A tó vergődött szűk partjai közt, s egyre áradt az alacsonyabb helyeken, ki is öntött az útra Borynáék oldalán, elért a kerítésekig, és felfröcskölt a házak falára.

Az egész falu káposztaszedéssel és -hordással volt elfoglalva. Tele voltak káposztával a szérűk, pitvarok, szobák, és némelyeknél még az eresz alatt is káposztahalmok kéklettek.

A házak előtt, esőre kitéve, óriási hordók áztak.

Siettek nagyon, mert az eső alig állt el néhány pillanatra, és az utak a járhatatlanságig süppedékessé váltak.

Dominikowánál is ma tartották a káposztaszüretet.

Jagna már reggel kiment Szymekkel a káposztaföldre, csak Jendrzych maradt otthon, s foltozta a háztetőt, amelyen itt-ott becsurgott az eső.

Estére hajlott már az idő, s mintha már sötétedni kezdett volna. Az öregasszony ki-kiszaladt a ház elé, nézett a ködbe, a malom felé, s hallgatódzott, nem jönnek-e már?...

De a malom mögött mélyen fekvő káposztaföldeken, a tőzeges talajon még javában folyt a munka.

Feketés, nyirkos ködök lebegtek a rétek fölött. Alóluk csak elvétve csillantak ki a szennyes vízzel telt széles árkok, csak néhol látszottak a halványzöld vagy rozsdás vaslemezekhez hasonló káposztatáblák, s csak itt-ott villantak fel a ködben az asszonyok vörös szoknyái és a levágott káposztafejek halmai.

A ködös messzeségben, a folyó partján, mely zúgva folyt a felhőként kéklő sűrű bozóton át, tőzegrakások és szekerek feketéllettek. Ide hordták a káposztát lepedőkben, mert az átázott talajon nem lehetett a káposztaföldekhez hajtani.

Több helyen már befejezték a munkát és hazakészültek. Ezért egyre hangosabb beszéd tört át a ködön, s áthallatszott egyik barázdáról a másikra.

Jagna éppen befejezte a maga munkáját. Nagyon elfáradt, éhes volt, és bőrig ázott. Még fapapucsa is bokáig merült a vöröses, tőzeges talajban, s gyakran le kellett vetnie, hogy kiöntse a vizet.

- Szymek, mozogj gyorsabban, mert már nem érzem a lábamat! - kiáltotta panaszosan. S mikor látta, hogy a legény nem bírja, bosszúsan kapta a vállára a lepedő káposztát, s vitte a szekérre.

- Akkora legény vagy, mégis olyan gyönge a hátad, mint a gyermekágyas asszonyé - suttogta megvetéssel, és beszórta a káposztát a szalmával bélelt saroglyába.

Szymek szégyenkezve morgott valamit az orra alatt, megvakarta üstökét, és befogta a lovat.

- Iparkodj, Szymek, mert ránk éjjeledik! - siettette a legényt, és hordta egyre a káposztát a szekérre.

Az éjszaka csakugyan közeledett. Egyre sűrűsödött és feketedett a homály, az eső meg egyre erősebben szakadt, hogy csak úgy csobogott az átázott földön és az árkokban, mintha magot szórna valaki.

- Józia! Végeztek-e ma? - kiáltotta át Jagna Boryniankának, aki Hankával és Kubával a szomszéd táblán vágta a káposztát.

- Végzünk bizony! De ideje is hazamenni, hiszen úgy esik, hogy már az ingem is átázott. Indultok már?

- Hát. Mindjárt éjszaka, és olyan sötét van, hogy az utat se lehet látni. Holnap majd behordjuk a többit. Szép a káposztátok! - tette hozzá arrafelé hajolva, s elnézte a ködben fel-felvillanó halmokat.

- A tiétek se csúnya, a vöröskáposztátok pedig a legnagyobb az egész határban...

- Új magból ültettük, a főtisztelendő úr hozta Varsóból.

- Jagna! - szólalt meg ismét Józia a ködben. - Hallottad, hogy Józefék Walekje holnap küld pálinkát a nénémék Marysiájához?

- Ahhoz a csitrihez?! Hány éves az a lány? Emlékszem, tavaly még tehenet legeltetett!

- Már elég idős ahhoz, hogy férjhez menjen, és földje is van annyi, hogy sietnek a legények.

- Majd hozzád is sietni fognak, Józia, meglátod...

- Ha az apja meg nem házasodik harmadszor is! - kiáltott Jagustynka valahonnan a harmadik káposztatábláról.

- Mi nem jut az eszébe, hiszen csak a tavasszal temettük édesanyánkat - szólalt meg Hanka ijedt hangon.

- Mi gondja arra! Olyan az ember, mint a disznó, akármennyire jóllakik is, azért bedugja az orrát az újabb vályúba... Hohó! Még alig halt meg az egyik, még ki se hűlt egészen, s már a másik után néz... kutyafajta... Hát Sikora mit csinált? Az első asszony temetése után három héttel megesküdött a másodikkal.

- Az igaz, de hiszen öt apróság maradt a megboldogult után...

- Úgy bizony! De higgye a bolond, hogy a gyerekei miatt házasodott... Házasodott ám a maga kedvéért, mert unatkozott egyedül a dunna alatt!

- De mi nem engedjük ám meg édesapánknak! - kiáltott Józia erélyesen.

- Kicsi vagy még, azért vagy ilyen buta... az apádé a föld, hát az ő akarata szerint történik minden!

- A gyerekek is jelentenek valamit, megvan a jussuk - szólt bele Hanka.

- A más kocsijáról le kell szállni, ha a tenger közepébe is - mormogta Jagustynka halkan, de elhallgatott, mert Józka megharagudott, és Witek után kezdett kiabálni, aki valahol a folyóparton kódorgott. Jagna pedig nem elegyedett ebbe a beszélgetésbe, csak el-elmosolyodott, mert eszébe jutott a vásár. Hordta tovább a káposztát, s mire tele lett a szekér, Szymek indított az út felé.

- Isten áldja magukat - búcsúzott szomszédaitól.

- Isten vele, mi is megyünk mindjárt... Jagus, eljössz hozzánk káposztát tisztítani?

- Csak szólj, ha kell, Józia, elmegyek hát...

- Vasárnap meg muzsika lesz Klombéknál, tudod-e?

- Tudom, Józia, tudom.

- Ha találkozik Antekkel, szóljon neki, hogy siessen, mert várjuk - kérte Hanka.

- Jó, majd szólok...

Jagna elsietett, hogy utolérje a szekeret. Szymek már vagy százlépésnyire volt, és csak azt lehetett hallani, hogy szidja a lovat. A szekér besüllyedt, s már tengelyig bevágódott a felázott tőzeges talajba, úgyhogy a gödrökben és a rosszabb helyeken mindkettejüknek hozzá kellett látniok, hogy segítsenek a lónak kihúzni a szekeret a süppedékből.

Mindketten hallgattak. Szymek vezette a lovat, és vigyázott, hogy föl ne boruljon a szekér, mert az út tele volt gödörrel, Jagna pedig a másik oldalon ment, vállával támasztgatta a szekeret, s közben azon gondolkodott, hogyan öltözködjék majd arra a kalákára, amely Borynáéknál lesz.

Hirtelen besötétedett, hogy alig lehetett látni a lovat. Az eső mintha elállt volna, de nehéz, nyirkos köd terpeszkedett, lélegzeni is nehéz volt, a magasban pedig tompán zúgott a szél, és verte a fákat a töltésen, melyhez éppen közeledtek.

Nehéz volt fölhajtani a töltésre, mert meredek és síkos volt, meg-megbotlott a ló, és minden pár lépésre megállt pihenni. Jagna és Szymek alig bírta tartani a szekeret, hogy vissza ne gördüljön.

- Nem kellett volna annyit rakni egy lóra! - szólalt meg valaki a töltésről.

- Maga az, Antoni?

- Én.

- Siessen csak, mert Hanka már várja... Jöjjön, segítsen...

- Várjanak, míg lemegyek, mindjárt segítek. Olyan sötét van, hogy nem látni semmit.

Nyomban rászaladtak a töltésre, mert Antek akkorát taszított a szekéren, hogy a ló meglódult, és csak fönn állt meg.

- Isten fizesse meg. Milyen erős ember maga! - s Jagna feléje nyújtotta kezét.

Hirtelen elhallgattak. A szekér megindult, ők pedig egymás mellett ballagtak, nem tudták, mit szóljanak. Különös zavarban volt mind a kettő.

- Nem fordul vissza? - kérdezte a leány csöndesen.

- Csak a malomig kísérlek, Jagus, mert ott a víz áttépte az utat.

- Ugye, milyen sötét van! - kiáltott fel Jagna.

- Félsz, Jagus? - súgta Antek, és közelebb húzódott hozzá.

- Ugyan, mitől félnék...

Megint elhallgattak, s most már egymáshoz simulva mentek tovább...

- Úgy villog a szeme, mint a farkasé... olyan furcsa...

- Eljössz vasárnap Klombékhoz muzsikára?

- El, ha édesanyám enged...

- Gyere el, Jagus, gyere... - kérte csendes, fojtott hangon Antek.

- Szeretné? - kérdezte Jagna lágyan, és a szemébe nézett.

- Hogyne, hiszen csak a te kedvedért szegődtettem hegedűst Wolából, csak a te kedvedért beszéltem rá Klombot, hogy engedje át a házát, a te kedvedért, Jagus... - súgta Antek, és úgy szorította arcát a leány arcához, és olyan sebesen lélegzett, hogy Jagna visszahúzódott egy kicsit, és megremegett a felindulástól.

- Menjen már... várják... még meglát valaki... menjen...

- Hát eljössz?

- El... el... - ismételte a leány a férfi után nézve, aki már el is tűnt a ködben, csak lépteinek cuppogását lehetett hallani.

Heves borzongás futott végig a leányon, s valami úgy csapott át a szívén, fején, mint a láng. Megtántorodott tőle. Nem tudta, mi történt vele: a szeme égett, mintha tüzes parázzsal szórták volna tele, lélegzete elakadt, s nem tudta elcsitítani szenvedélyesen dobogó szívét. Önkéntelenül ölelésre tárta két karját, nyújtózkodott, mert olyan őrült vágy fogta el, hogy csaknem felkiáltott... utolérte a szekeret, s noha nem volt rá szükség, nekifeszült a lőcsnek, s úgy tolta, hogy recsegett, ropogott, ingott a szekér, és káposztafejek potyogtak a sárba. Szeme előtt pedig folyton ott lebegett a férfi arca, szikrázó, vágyó, perzselő szempillantása.

"Sárkány, nem is ember... talán nincs is párja az egész világon..." - gondolta zavarodottan.

A malom kerepelése térítette magához, ahogy elhaladtak mellette, meg a nyitott zsilipből rohanó víz zúgása. Nagyon meg volt duzzadva a folyó, tompa búgással hullott a mélybe, fehér porrá törött, gomolygott és fénylett, szélesen szétáradva medrében.

A molnár házában, mely mindjárt az út mentén állt, már égett a világ, s a függönnyel bevont ablakokon át látni lehetett az asztalon álló lámpát.

- Lámpájuk van, mint a főtisztelendőnek vagy valami uraságnak...

- Hát nem eléggé gazdagok hozzá?... Több földje van a molnárnak, mint Borynának; pénzt ad ki kamatra, és őrlésnél is csal... - folytatta Szymek.

"Úgy élnek, mint a földesurak... jó az ilyeneknek... Járkálnak a szobában... heverésznek a kanapékon. Melegben ülnek... édességeket esznek, s az emberek dolgoznak helyettük..." - gondolta a leány, de irigység nélkül, és rá se hallgatott Szymekre, aki amennyire mogorva volt, annyira belejött a beszédbe, ha egyszer elkezdte. Nem tudta abbahagyni.

Végre hazaértek.

A szobában világos és meleg volt, a tűz vígan pattogott a tűzhelyen: Jendrzych krumplit hámozott, az öregasszony pedig vacsorát készített.

Egy ősz öregember melegedett a tűzhelynél.

- Elvégeztétek, Jagus?

- Majdnem. Vagy három lepedőre való maradt odakinn.

Bement a kamrába átöltözni, s hamarosan ott forgolódott már a szobában, készítette az ételt, s figyelmesen és kíváncsian nézett az öregre, aki némán ült, bámult a tűzbe, pörgette az olvasó szemeit, és mozgatta a száját. Mikor aztán vacsorához ültek, Dominikowa a jövevénynek is tett kanalat, és hellyel kínálta.

- Isten áldja... benézek még egyszer, mert talán hosszabb ideig maradok Lipcében.

Letérdelt a szoba közepén, meghajolt a szentképek előtt, keresztet vetett, aztán kiment.

- Ki ez? - kérdezte Jagna csodálkozva.

- Szent zarándok, Jézus sírjától jön... ismerem őt régen, járt már itt nemegyszer, hozott mindenféle szent dolgokat... Talán három esztendeje.

Nem fejezte be, mert bejött Jambrozy, dicsértessékkel köszönt, és a tűzhely mellé ült.

- Olyan hideg van, és úgy esik az eső, hogy még a falábam is megdermedt.

- Magának sincs más dolga, mint hogy mászkáljon ebben a nagy sárban. Inkább ülne otthon és imádkoznék... - morgott Dominikowa.

- Unatkoztam magamban, hát lányokhoz indultam, s hozzád tértem be legelőbb, Jagus: a legkedvesebbhez.

- Csakhogy a maga kedvesének a neve: Kaszás.

- A fiatalabbakkal mulat, énrólam egészen megfeledkezett!...

- Ugyan?... - kérdezte Dominikowa.

- Úgy bizony. A főtisztelendő úr Barteknél járt a vízen túl a szentséggel...

- Ejha... a vásárban láttam, nem volt semmi baja...

- A veje látta el karóval, de úgy, hogy kifordult a bele.

- Mikor? Miért?

- Miért? Hát a földért! Már fél esztendeje torzsalkodnak. Végre ma délben leszámoltak egymással.

- Hogy nem száll az Isten büntetése az ilyen gyilkosokra! - szólalt meg Jagna.

- Majd rájuk száll, Jagna, ne félj - mondta keményen az anyja, s a szentképekre pillantott.

- De aki meghalt, az többé már föl nem kel - suttogta Jambrozy halkan.

- Tartson velünk, megosztjuk szívesen, amink van.

- Nem ellenkezem. Egy tállal még elbírok, csak nagy legyen - tréfálkozott.

- Magának csak a tréfa meg a mulatság jár a fejében.

- Ennyi az enyém, hát akkor minek keressem a gondot, mi?

Körülülték a lócát, amelyen a tálak állottak, s lassan, szótlanul ettek. Jendrzych ügyelt, hogy rakjon vagy töltsön, ha ürült valamelyik tál, csak Jambrozy mondott olykor-olykor valami mulatságosat, s maga nevetett rajta a legjobban. Mert a fiúk, noha szerettek nevetgélni, féltek anyjuk szigorú tekintetétől.

- Otthon van a főtisztelendő úr? - kérdezte a vacsora vége felé a háziasszony.

- Hová is menne ilyen sárban? A könyveket bújja, mint egy zsidó.

- Okos, nagyon okos ember.

- S olyan jó, hogy nem találni jobbat - tódította Jagna.

- Az hát... persze... nem köpi le a hasát, sem másnak a szakállát, s amit adnak, azt elfogadja...

- Csak ne beszélne mindig bolondságokat.

Felkeltek a vacsorától. Az öregasszony Jagnával a guzsalyhoz ült a tűzhely mellé, a fiúk pedig, mint rendesen, az edények eltakarításához, mosogatáshoz és egyéb házimunkához fogtak. Így volt már mindig Dominikowánál: fiait vaskézzel tartotta, szolgálóknak nevelte, csak Jagusia be ne piszkítsa a kezét.

Jambrozy pipára gyújtott, pöfékelni kezdett, aztán megpiszkálta a parázsló fahasábokat, rőzsét vetett a tűzre, s az asszonyokra pillantgatott, valamit fontolgatott s rendezgetett a fejében.

- Azt beszélik, jártak itt leánykérőben.

- Nem is egyszer.

- Nem is csoda, Jagna olyan, mint a festett kép. A főtisztelendő úr azt mondta, hogy a városban sem találni szebbet.

Jagna elpirult örömében. - Azt mondta? Adjon néki az Isten jó egészséget! Már régóta készülök pénzt vinni fogadalmi misére, már régóta, de holnap elviszem.

- Küldene ide még valaki pálinkát, de kicsit fél... - kezdte Jambrozy halkan.

- Legény? - kérdezte az öregasszony, felgöngyölítve a fonalat a padlón surrogó orsóra.

- Gazda, első gazda, ősrégi gazdacsaládból... de özvegy.

- Nem fogom a mások gyerekeit dajkálni...

- Nincs ott dajkálnivaló, felnőttek mind, Jagus, ne félj.

- Mihez kezdene egy öreggel... még ráér... kivár egy fiatalt, akad majd olyan is.

- Hiszen olyanban nincs hiány, van fiatal elég. Szép szál legények, akár a gyertyaszál, cigarettát szívnak, táncolnak a kocsmában, pálinkát isznak, s úgy szaglásznak a leányok után, melyiknek hány holdja van, meg mennyi készpénze, hogy legyen mit elmulatni... Cudar gazdák, délig alusznak, s délután taligán hordják a trágyát, meg ásóval szántják a földet...

- Olyannak nem adom Jagnát.

- Nemhiába mondják, hogy maga a legokosabb asszony a faluban...

- Csakhogy az öreg mellett nem sok gyönyörűsége van a fiatalnak...

- Hát nincs elég fiatal a gyönyörűségére?

- Vén már, mint az országút, és mégis csak bolondságon jár az esze - szólt Dominikowa szigorúan.

- Ej... csak beszél az ember, hogy a nyelve el ne száradjon.

Sokáig hallgattak.

- Az öreg megbecsüli az asszonyt, s nem kívánja a más pénzét - kezdte ismét Jambrozy.

- Nem, az ilyesmiből csak istentelenség származik.

- Ráíratna valamit Jagnára - szólt komolyan, s kiverte pipáját a hamuba.

- Van Jagnának elég földje - felelt az asszony kis idő múlva, de már bizonytalanul és habozva.

- Többet adna az öreg, mint kapna, többet...

- Hogyisne!

- Nem légből kaptam én, amit tudok, nem is az ujjamból szoptam, meg nem is magamtól jöttem...

Újból hallgattak. Az öregasszony sokáig simogatta az összekuszált guzsalyt, azután megnyálazta ujját, bal kezével kezdte kihúzogatni a lenszálakat, a jobbal pedig megpörgette az orsót, hogy surrogni kezdett, forogva a földön, akár egy búgócsiga.

- Hát akkor küldheti a pálinkát?

- Kicsoda?

- Hát nem tudja? Az ott! - s az ablakon át a tavon keresztül pislákoló fényre mutatott, amely Boryna ablakából jött.

- Felnőtt gyerekei vannak, nem veszik jó néven, s jussuk is van a magukéhoz.

- De ami az övé, azt ráírathatja az asszonyra... miért ne? Aztán jó ember, nem akármilyen gazda, és istenfélő, meg erős is, magam láttam, hogyan vett a vállára egy véka rozsot. Nem lenne nála Jagna híjával semminek az égvilágon... s mivelhogy a maguk Jendrzychje jövőre sor alá kerül, hát Boryna tudja, kihez forduljon, segíthetne... ösmeri a hivatalnokokat.

- Mit gondolsz, Jagus?

- Nekem mindegy, ha kívánja, hozzámegyek... a maga gondja, nem az enyém... - szólt csendesen a leány, miközben a guzsalyhoz támasztotta fejét, üres tekintettel nézett a tűzbe, s hallgatta a rőzse vidám pattogását. Ez vagy amaz, neki mindegy volt; csak akkor rezzent meg, amikor Antek jutott az eszébe.

- Nos? - kérdezte Jambrozy, és fölkelt a lócáról.

- Küldjön... a kézfogó még nem esküvő... - felelte lassan Dominikowa.

Jambrozy elbúcsúzott, s egyenesen Borynához ment.

Jagna még mindig mozdulatlanul ült és hallgatott.

- Jagus... édes leányom... nos?

- Semmi... nekem minden mindegy... Ha akarja, hát hozzámegyek Borynához... ha pedig nem, itt maradok magánál... hát rossz dolgom van nekem itt?

Az öregasszony tovább font, és csendesen beszélt:

- A legjobbat akarom neked, a legjobbat... Az igaz, hogy öreg, de még jó erőben van, és emberséges, nem olyan, mint más paraszt, megbecsül téged... Úriasszony leszel nála, gazdasszony... S ha rád írat valamit, akkor majd úgy intézem, hogy az a föld legyen az, a miénk mellett, a rozs mellett a domb alján... s ha vagy hat holdat íratna... Hallod? Hat holdat! És férjhez kell menned... Kell... miért szóljanak meg, minek vegyen nyelvére a falu?... Leöljük majd a hízót... s talán nem is... talán... - elhallgatott, s már csak magában tűnődött tovább, mert Jagus, mintha nem hallaná szavait, gépiesen tovább font. S mintha nem érdekelné saját sorsa, annyira nem gondolkozott erről a férjhez menésről.

Mert tán rossz dolga volt az anyjánál? Azt tette, amit akart, és senki egy rossz szót sem szólt hozzá. Mit törődött ő a földdel, az átírással, a vagyonnal vagy akár a férjjel is? Semmit. Elég legény futott utána. Csak akarnia kellett volna, s valamennyi összefut egy éjszakára... s gondolatai lassan fonódtak, mint a lenszálak a guzsalyról, s éppúgy, mint a fonál, mindig csak ugyanoda csavarodtak, hogy ha az anyja parancsolja, elmegy akár Borynához is... Még jobban is kedveli másoknál, mert vett neki pántlikát meg kendőt... az ám... De Antek is megvenné ugyanezt... talán mások is... ha annyi pénzük lenne, mint Borynának... Mindegyik jó... és valamennyien együtt... tud is ő választani?... Az anyja dolga, hogy azt tegye, ami a legjobb...

Újból az ablakra függesztette szemét, mert az elfeketedett, elhervadt georginák a széltől ringatva benéztek az ablakon. De csakhamar megfeledkezett róluk, megfeledkezett mindenről, még önmagáról is, olyan szent érzéketlenségbe hullott, mint ez az édes anyaföld a halott őszi éjszakákon. Mert olyan is volt Jagus lelke, mint a föld, ez a szent anyaföld. Valami, senkitől át nem tekinthető mélységben rejtőzött, az ábrándok zűrzavarában. Óriási volt és öntudatlan, hatalmas és akarat nélküli, vágyódástalan, kívánságtalan - halott és halhatatlan. És mint a földet, őt is fölkapta minden vihar, körülölelte, ringatta és vitte, ahova akarta... és amint a földet felébreszti tavasszal a nap melege, megtermékenyíti élettel, megrázza a tűz, a vágy, a szerelem borzongásával, s az terem, mert teremnie kell, él, dalol, uralkodik, alkot és megsemmisít, mert mindezt tennie kell, van, mert lennie kell... mint ez a szent föld, olyan volt Jagus lelke - olyan, mint a föld!...

Sokáig ült így hallgatagon, csak csillagos szeme ragyogott, mint a nyugodt víztükör tavaszi deleken, míg hirtelen felrezzent, mert valaki kinyitotta a pitvar ajtaját.

Józka futott be kifulladva, egyenesen a tűzhelyhez rontott, kiöntötte a vizet fapapucsából, és így szólt:

- Jagus, holnap lesz nálunk a káposztatisztítás, gyere el!

- Elmegyek.

- A szobában leszünk. Jambrozy most éppen ott van édesapámnál, hát lopva kiszaladtam, hogy megmondjam neked. Ott lesz Ulisia és Marysia meg Witka meg az unokatestvéreim, és mások is... legények is jönnek... Pietrek azt ígérte, hogy elhozza a hegedűjét...

- Melyik?

- Hát a Michalék fia, aki a bíró mellett lakik, aki krumpliszedéskor jött haza a katonaságtól, s olyan furcsán beszél, hogy alig lehet megérteni...

Fecsegett, amennyit csak tudott, aztán hazaszaladt.

Újból csönd lett a szobában.

Az eső néha megcsapta az ablakokat, mintha egy-egy marék homokot szórna rá valaki, majd a szél zúgott, hancúrozott a kertben, vagy belefújt a kéménybe, hogy széjjelszóródott a parázs, és füst tört be a szobába... s az orsók folyvást surrogtak a padlón.

Az est lassan, sokáig vánszorgott, míg végül az öregasszony csendes, reszkető hangon énekelni kezdett:

A két fiú és Jagna csatlakozott az énekhez, halkan, de olyan éles hangon, hogy a pitvarban a tyúkok riadt kotkodácsolásba kezdtek az ülőn.

Másnap is esős és borús nap következett.

Percenként kiment valaki valamelyik házból, aggodalmasan, sokáig nézte a ködös világot, nem derül-e valahol, de semmit sem látott a barna felhőkön kívül, melyek oly alacsonyan szálltak, hogy végigbarázdáltak a fák koronáin. Az eső folyton szitált, délután pedig hirtelen zuhogni kezdett, mintha valaki megnyitotta volna az ég csatornáit. Csak úgy kopogott a háztetőkön.

Az emberek odabent savanyodtak, egyik-másik megpróbálta dagasztani a sarat, s átment a szomszédba, hogy elpanaszolja: milyen pogány idő van, kutyát sem lehet kikergetni ilyen esőben, s nem egy gazda kinn hagyta az erdőben az összegereblyézett avart, másik meg a tüzelőfáját se hordta haza, legtöbben pedig elmaradtak a káposztaszedéssel is. S nem lehet ma kimenni érte, mert az éjjel úgy megdagadt a tó, hogy kora reggel meg kellett nyitni a zsilipeket, be kellett ereszteni a vizet a folyóba, s az aztán annyira megáradt, hogy a rétek víz alá merültek, s a káposztaföldek gerincei úgy feketéllettek a szürke, tajtékos örvény hátán, mint megannyi sziget.

Dominikowa sem hordhatta be azt a pár lepedőnyit, ami kint maradt. Jagna már reggel óta nem bírt magával. Járkált egyik sarokból a másikba, majd az ablakon át kibámult a georginabokorra, melyet letört az áradat, s az esős világba, időnként fel-felsóhajtott fájdalmasan.

- Istenem, hová legyek! - suttogta, és türelmetlenül várta az estét, hogy elmehessen Borynáékhoz a káposztatisztításra. Hanem a nap olyan lassan vánszorgott, mint a koldus a sárban, olyan unalmasan és szomorúan, hogy nem lehetett kibírni. Jagna ingerült volt, folyton kiabált a fiúkra, és mindent odább lökött, ami csak a kezébe került. Ráadásul a feje is megfájdult, s a fejfájás csak akkor múlt el, amikor ecettel leöntött, pörkölt zabot tett a halántékára. Mégsem találta a helyét, a munka kihullott a kezéből, s csak elnézte a himbálódzó tavat, mely, mint valami madár, bontogatta nehéz hullámszárnyait, csapkodott velük, zúgva fölemelkedett, hogy a víz kicsapott az útra, de nem tudott elrepülni, mintha belenőtt volna a lába a földbe. A vízen túl pedig ott állt Boryna háza; jól lehetett látni mohos, zöld tetejét, újonnan zsindelyezett tornácát, melynek födele még sárgállott. Odalátszottak a gyümölcsös mögül a gazdasági épületek is. Jagna csak nézett, de nem tudta, mit lát...

Dominikowa reggel óta nem volt otthon: szülő asszonyhoz hívták a falu másik végébe, mert tudott gyógyítani, és ismerte a különféle betegségeket.

Jagnát szinte emelte valami, hogy fusson valamerre a világba, emberek közé. De valahányszor a fejére húzta kendőjét, s kinézett a küszöbön túl a sárra és az esőre, mindentől elment a kedve. Végül sírni szeretett volna a különös, megfoghatatlan vágyódástól... unalmában kinyitotta a ládáját, kiszedegette és az ágyakra rakosgatta ünneplő ruháit, hogy csak úgy piroslott a szoba a csíkos szoknyáktól, a kendőktől és blúzoktól. Ma azonban mindez nem szerzett örömet neki... Közönyös, unott tekintettel nézte kincseit. Végül kihúzta alulról a Borynától kapott kendőt és pántlikát, felpróbálta, s úgy nézegette magát a tükörben.

"Jól áll... estére azt kell felvenni..." - gondolta, és rögtön le is vetette, mert valaki közeledett a bejáróban a ház felé.

Mateusz jött be... Jagna felkiáltott meglepetésében. Mateusz volt az, akivel leginkább hírbe hozták. Hogy a kertben találkozik vele éjszakánként, s néha még máshová is beengedi... Idősebb legény volt, jóval túl a harmincon. Még nőtlen, de nem akart házasodni, mert hajadon húgai voltak, vagy amint Jagustynka pletykálta: mert jobban ízlettek neki a leányok meg a mások asszonyai... Hatalmas legény volt, mint a tölgy; erős, magabízó, s ezért oly dölyfös és hajthatatlan, hogy majdnem mindenki félt tőle. És ügyes volt a fickó mindenben; úgy flótázott, hogy a lelkekig hatott a muzsikája, szekeret is tudott eszkábálni, házat építeni, kemencét tapasztani; s olyan ügyesen csinált mindent, hogy csak úgy égett a keze alatt a munka. Csak a pénz nem maradt meg a zsebében, bár jócskán keresett; elitta rögtön a cimboráival vagy kölcsönadta... Golombnak hívták, bár arca is, heves természete is inkább hasonlított a karvalyéhoz, mint a galambéhoz.

- Dicsértessék!

- Mindörökké... Mateusz!

- Én vagyok, Jagus, én...

Megszorította a leány kezét, s olyan forrón nézett a szemébe, hogy a leány belepirult, és nyugtalanul nézett az ajtóra.

- Vagy fél évig odajártál... - suttogta zavartan.

- Fél évig meg huszonhárom napig... jól számon tartottam... - s nem eresztette el a kezét.

- Világot gyújtok - szólt a leány, mert már alaposan besötétedett, és ki akarta szakítani kezét a legényéből.

- Köszönts hát, Jagus - kérte a legény csendesen, s meg akarta ölelni, de a leány gyorsan kicsúszott a karjai közül, és a tűzhelyhez szökött, hogy világot gyújtson. Félt, nehogy sötétben találja az anyja vagy másvalaki, de nem jutott rá ideje, mert Mateusz derékon kapta, erősen magához szorította, és szenvedélyesen csókolni kezdte...

Vergődött a leány, mint a madár, de nem volt ereje, hogy kiszakítsa magát az éhes sárkány karmaiból, aki szorongatta, hogy ropogott a csontja, és úgy csókolta, hogy egészen elgyengült, szemét köd futotta be. Levegő után kapkodott, s úgy könyörgött:

- Eressz... Mateusz... Édesanyám...

- Még egy kicsit, Jagus, még egyszer, mert egészen elmegy az eszem... - S úgy csókolta, hogy a leány egészen elerőtlenedett, úgy hajlott át a karján, mint a búzaszár. De mindjárt el is eresztette, mert a pitvarból léptek hallatszottak... Azután ő maga gyújtotta meg a mécset a tűzhelyen. Cigarettát sodort, s gyönyörtől szikrázó szemmel nézte Jagust, aki még nem tért magához. A falhoz támaszkodott, és nehezen lélegzett.

Jendrzych jött be. Felélesztette a tüzet a tűzhelyen, odaállította a vízzel teli fazekakat, s aztán folyvást ott sürgölődött a szobában. Ezért hát nem is beszélgettek sokat, csak nézték egymást szikrázó, éhes szemmel, mintha föl akarnák egymást falni...

Hamarosan, alig néhány miatyánknyi idő múlva megjött Dominikowa is. Nagyon mérges lehetett, mert már a pitvarban lehordta Szymeket, mikor pedig észrevette Mateuszt, bosszúsan nézett rá, s ügyet sem vetve köszönésére, bement a kamrába átöltözni.

- Menj el, mert anyám még megszid - kérte csöndesen Jagna a legényt.

- Kijössz hozzám, Jagus? - kérte Mateusz.

- Hazajöttél már? - kérdezte az öregasszony, mintha csak most vette volna észre.

- Haza, anyám... - szólt szelíden, és kezet akart csókolni.

- Még mit nem! Szuka volt az anyád, nem pedig én! - mordult föl Dominikowa, és dühösen tépte ki kezét a legény kezéből. - Minek jöttél ide? Mondtam már, hogy nincs itt rád szükség...

- Jagusiához jöttem, nem magához - felelt a legény dölyfösen, mert már elfogta az indulat.

- Coki neked Jagusiától, hallod? Coki, nehogy aztán az egész falu a nyelvére vegye miattad, mint valami utolsó személyt... Ne is merj a szemem elé kerülni! - üvöltött.

- Úgy károg, mint a varjú, az egész falu meghallja!

- Hadd hallja meg, hadd fusson össze az egész falu, legalább megtudják, hogy ráragadtál Jagnára, mint a bogáncs a kutya farkára, hogy piszkafával sem lehet elkergetni innen!

- Ne lenne csak asszony, majd megtapogatnám egy kissé a bordáját az ilyen beszédért...

- Csak próbáld meg, te zsivány, próbáld meg, te kutya! - s kezébe kapta a piszkavasat.

De ezzel be is fejezte, mert Mateusz köpött egyet, becsapta maga mögött az ajtót, és gyorsan elment, mert hogyisne, asszonnyal verekedjék, s nevetségessé tegye magát az egész falu előtt?

Az öregasszony pedig a legény híján Jagnára támadt, s nosza, kiabálni kezdett, fölemlegetett mindent, ami nyomta a máját. Jagus csendesen ült, szinte megkövült az ijedtségtől, de amikor anyja szavai az elevenére találtak, felriadt, s a dunna alá rejtve fejét, hangos sírásra fakadt. Panaszkodni kezdett ő is, mert nagyon elkeserítette ez a beszéd... Hiszen ő nem tehet az egészről... nem ő hívta Mateuszt... magától jött... tavasszal pedig, amit az anyja felhány... akkor... a kerítésnél lepte meg a legény, mikor éppen átmászott rajta... hogy téphette volna ki magát egy ilyen sárkány karjaiból?... Mikor úgy elbágyasztotta, hogy... s azután is, hogy menekülhetett volna előle?... Mindig úgy van, hogy csak hevesen nézzen rá valaki, vagy szorítsa meg erősen, hát minden reszket benne, elhagyja az ereje, s úgy elalél, hogy semmiről sem tud... mit tehet ő arról...

Csöndesen panaszkodott könnyein át, míg végül megbékélt az öregasszony. Gyöngéden megtörölgette leánya arcát, szemét, simogatta fejét, és csillapította.

- Csönd, Jagus, ne sírj... ne... kivörösödik a szemed, mint a nyúlé, s hogy mégy aztán Borynáékhoz?

- Kell már menni? - kérdezte Jagna kevés idő múlva, kissé nyugodtabban.

- Persze hogy kell, öltözz fel szépen, lesznek ott többen, aztán Boryna is rád néz...

Jagus tüstént felkelt, és öltözködni kezdett.

- Ne forraljak egy kis tejet?

- Egy csöppet sem vagyok éhes, édesanyám.

- Szymek! Itt sütkérezel, te csámpás, s az istállóban a tehenek az üres jászolt rágják! - kiáltotta ki maradék haragját az öregasszony, Szymek pedig elfutott, hogy kikerülje az anyai pofont.

- Úgy látom - mondta Dominikowa halkabban, miközben segített Jagnának öltözködni -, hogy a kovács békességben van Borynával. Találkoztam vele, hatalmas borjút hajtott az öregtől... Kár... megér vagy tizenöt rubelt... de talán jó is, hogy békességben vannak, mert a kovácsnak igen nagy a pofája, és ismeri a törvényt... - hátrált néhány lépést, és gyönyörködve nézte leányát. - De ezt a tolvaj Koziolt, hallom, kieresztették; megint mindent el kell zárni előle, és ügyelni kell mindenre...

- Már megyek!

- Csak menj, és maradj ott éjfélig, és hancúrozz a legényekkel! - tört ki újra haragosan az öregasszony.

Jagna kiment, de még az útról is hallotta, hogy mossa Jendrek fejét az anyja, mert nem hajtotta be a disznókat az ólba, s a tyúkok a fákon éjszakáznak.

Borynánál már sokan voltak.

Lobogott a tűz, és úgy megvilágította a hatalmas szobát, hogy csak úgy csillogott a képek üvegje, s himbálództak a színes ostyából készült díszek, melyek cérnán lógtak a füstös, fekete gerendákról. A szoba közepén nagy vöröskáposzta-halom emelkedett, s körülötte, arccal a tűzhely felé fordulva, szélesen ívelő félkörben leányok ültek, s néhány idősebb asszony. Levagdalták a káposzta rongyolt leveleit, kivagdosták a torzsát, az így megtisztított fejeket pedig az ablaknál kiterített lepedőre dobták.

Jagus megmelegítette kezét a tűznél, az ablak alá állította fapapucsát, leült mindjárt szélről, az öreg Jagustynka mellé, és hozzáfogott a munkához.

A beszélgetés egyre élénkült, mert újabb asszonyok jöttek, meg legények, akik Kubával együtt a káposztát hordták be a csűrből, de gyakrabban cigarettáztak, vigyorogtak a leányokra, és kölcsönösen csúfolkodtak. Józka, noha még csitri leány volt, elöl járt mind a munkában, mind a nevetésben, mert az öreg Boryna nem volt otthon, Hanka pedig, mint máskor is, úgy járt-kelt, mint az árnyék, és hallgatott, mint a csuka.

- Piroslik a szoba, mintha pipaccsal volna tele! - kiáltott fel Antek; begurította a hordókat a pitvarba, most pedig a káposztagyalut állította fel a tűzhely mellé.

- Az ám, kicsípték magukat, mintha lakodalomba mennének! - szólalt meg egy idősebb asszony.

- Jagus meg olyan, mintha tejben fürösztötték volna - kezdte csípősen Jagustynka.

- Mi köze hozzá - suttogta Jagna elpirulva.

- Örüljetek, leányok, megjött Mateusz, kezdődik a muzsika, a tánc, a beszélgetések a kertben... - folytatta az öregasszony.

- Egész nyáron nem volt itthon.

- Persze, mert kastélyt épített Wolában.

- Nagy mester az ördögadta, megnyergeli a kecskét is - szólalt meg az egyik legény.

- A lányok körül meg olyan ügyes, hogy kilenc hónapot sem kell várni...

- Jagustynka mindenkiről tud valami rosszat mondani - kezdte rá az egyik leány.

- Vigyázz, nehogy rólad mondjak valamit...

- Hallották-e, hogy megjött már az öreg zarándok?

- Eljön ma hozzánk! - kiáltott fel Józia.

- Három álló esztendeig járta a világot.

- A világot?... Jézus sírjánál volt!

- Ugyan! Látta is ott valaki! Hazudik a kópé, az ostobák meg elhiszik. Mint a kovács. Az is beszél tengeren túli országokról, pedig csak az újságból olvassa...

- Ne mondjon ilyet, Jagustynka, maga a főtisztelendő úr mondotta édesanyámnak, hogy ott volt.

- Csakugyan, hiszen Dominikowának második otthona a plébánia, mindig tudja, nem fáj-e a papnak a hasa, hiszen ő gyógyítja...

Jagna elhallgatott, de különös vágyat érzett, hogy beleszúrja kését a vénasszonyba, mert az egész szoba nevetésben tört ki, csak Ulisia Grzegorzowa hajolt oda Klembowához, és megkérdezte:

- Hová való?

- Hová? A széles nagyvilágba! Tudja is azt valaki! - Kissé lehajolt, fölvett egy káposztafejet, vagdosta a leveleket, s közben gyorsan beszélt, egyre hangosabban, hogy mindenki meghallja: - Minden harmadik télen eljön Lipcébe, és Borynánál száll meg... Rochnak hívatja magát, pedig bizonyára nem is Roch a neve... Koldus, és mégse koldus, ki tudja... De istenfélő és jó ember... csak a karika hiányzik a feje körül, különben éppen olyan, mint a szentek a képeken. A nyakában olyan olvasó lóg, amelyet Jézus sírjához érintett... Szentképeket osztogat a gyerekeknek, meg néha olyan képeket is, amelyeken királyok vannak, akik régen a mi népünkből kerültek ki... szent könyvei is vannak, meg olyanok is, amelyekben benne van minden, különféle történetek a világról... fölolvasta az én Walekemnek, s én meg az uram is hallgattuk, csakhogy elfelejtettem, mert megérteni is nehéz volt... Aztán olyan ájtatos, hogy fél napig is eltérdel néha a kereszt előtt, vagy másutt is a határban, de a templomba csak misére jár. A főtisztelendő meghívta magához a plébániára, de azt felelte: "A néppel kell lennem, nem a szép szobákban van az én helyem..." Gondolják is valamennyien, hogy nem paraszti rendből való, bár úgy beszél, mint a többiek, de nagyon tanult ember. Hiszen a zsidóval németül beszélt, a kastélyban pedig, Drzazgowa Wolában, a kisasszonnyal, aki betegsége miatt meleg országokban volt, szintén külországi nyelven beszélt... senkitől sem fogad el semmit, legföljebb egy csepp tejet és egy karéjka kenyeret, s még ezért is tanítja a gyermekeket... azt mondják... - de Klembowa hirtelen elhallgatott, mert a leányok olyan nevetésben törtek ki, hogy majd lefordultak a székről.

Kubát nevették, aki lepedőben káposztát hozott, de valaki meglökte úgy, hogy egész hosszában végignyúlt a földön, a káposzta pedig szétgurult a szobában. Nagy üggyel-bajjal feltápászkodott, már négykézláb állt, de újra elvágódott, mert megint lökdösték.

Józia védelmébe vette, és segített neki felkelni. Szitkozódott a legény alaposan...

Lassan másra tért át a beszélgetés.

Valamennyien halkan beszéltek, mégis olyan zaj támadt, mint a kaptárban rajzás előtt. Nevetgéltek, csipkelődtek, s olyan vígság kerekedett, hogy csak úgy szikráztak a szemek, az ajkak meg folyton kacagásra álltak. A munka pedig úgy ment, mint a parancsolat. A torzsa recsegett a kés alatt, a káposztafejek pedig, mint a golyók, úgy zuhogtak egymás után a lepedőre, s halmozódtak mind nagyobb garmadába. Antek gyalult a tűzhely mellett egy nagy cseber fölött; neki volt vetkőzve, csak ing volt rajta meg csíkos nadrág, szoknyának való posztóból. Kivörösödött a munkában, a haja szétborzolódott, s a veríték sűrűn lepte el a homlokát. Erősen dolgozott, de folyton tréfálkozott, nevetett közben; s olyan szép volt, hogy Jagna úgy nézett rá, mint egy szentképre. És nemcsak ő egyedül... Antek pedig meg-megpihent, hogy kifújja magát, s olyan vidáman pillantgatott Jagusra, hogy az lesütötte szemét és elpirult. De ezt senki sem vette észre Jagustynkán kívül: s ő is úgy tett, mintha nem látná, de a fejében azt tervezgette, miképp pletykálja el a faluban.

- Marcycha lebetegedett, azt mondják. Hallottátok? - kezdte ismét Klembowa.

- Nem újság nála, minden évben megteszi.

- Tüzes asszony, a gyerek lehűti egy kicsit - morogta Jagustynka, és még valamit akart mondani, de a többiek lepisszegették. Minek ilyen dolgokról a leányok előtt beszélni?

- Tudnak ők különbeket is, ne féljetek. Most olyan idők járják, hogy még a libapásztor-lánynak sem lehet a gólyáról mesélni, mert a szeme közé kacag az embernek... nem így volt az régen, nem bizony...

- No, maga ugyan már akkor tudott mindent, mikor tehenet őrzött... - szólt komolyan az öreg Wawrzonowa. - Emlékszem, miket mesélt a legelőn...

- Ha emlékszik, tartsa is meg magának! - rikoltott élesen Jagustynka.

- Már férjnél voltam... azt hiszem, Mateusznál... nem, Michalnál, mert hát Wawrzon a harmadik... - mormolta, mert nem találta el az igazit.

- Itt ültök, és nem tudjátok, mi történt! - kiáltott Nastusia Golombianka, Mateusz húga, amint lihegve berontott a szobába.

Minden szem feléje fordult, és kíváncsi kérdésekkel ostromolták mindenfelől.

- Ellopták a molnár lovait!

- Mikor?

- Vagy három miatyánknyi idővel ezelőtt. Jankiel most mondta Mateusznak.

- Jankiel tüstént megtud mindent. Talán még valamivel előbb is...

- Olyan lovak voltak azok, mint a sárkányok!

- Az istállóból vezették ki. A legény a malomba ment abrakért, visszajön, és már se ló, se szerszám. A kutya meg megmérgezve fekszik az ólban!

- Közeledik a tél, kezdődnek már a különféle históriák.

- Az ám, mert nem büntetik a tolvajt... Nagy dolog, ha bedugják az áristomba. Ott etetik, a melegben ül a cimboráival, és kitanítják egymást, hogy mikor kieresztik, még nagyobb tolvaj, mint volt, mert kitanulta.

- Ha az én lovamat kötnék el így, és elcsípném a lókötőt, ott helyben agyonverném, mint a veszett kutyát - fogadkozott az egyik legény.

- Mert az ilyen ember nem is érdemel mást. Csak az ostobák keresnek máshol igazságszolgáltatást. Mindenkinek joga van megbosszulni a maga kárát.

- Nyakon kell csípni az ilyet, és közösen agyonütni, akkor büntetés sincs, mert az egész népet csak nem büntethetik?

- Emlékszem, nálunk is így csinálták... mindjárt csak: már a második férjemnél voltam... nem, azt hiszem, hogy még Mateusznál...

De ezt a találgatást megszakította Boryna belépése.

- Olyan csendesen suttogtok, hogy a tó túlsó partján is hallani! - kiáltotta vígan. Levette sapkáját, és sorban köszöntötte valamennyit. Már felönthetett a garatra, mert vörös volt, mint a rák. A szűrét szétvetette, sokat és hangosan beszélt, ami nem volt szokása. Kedve lett volna Jagus mellé ülni, de habozott, mert így mindenki szeme láttára sehogy sem illett volna, amíg el nem mátkásodtak. Azért hát csak vígan szólongatta, s kedvteléssel nézegette. Olyan szép volt ma, és éppen abban a kendőben, amelyet tőle kapott.

Witek meg Kuba rögvest behozott egy hosszú lócát a tűzhely elé. Józia letörölte tiszta vászonnal, s telerakta vacsorához való tálakkal és kanalakkal.

Boryna pedig öblös, jó kétliteres üveg pálinkát hozott ki a kamrából, és sorba koccintgatott mindegyik vendégével.

A lányok kissé szabódtak, mire valamelyik legény megjegyezte:

- Úgy szeretik a pálinkát, mint a macska a tejet, csak kéretik magukat.

- Istentől elrugaszkodott korhely, mindig Jankielnél ül, s azt hiszi, mindenki olyan, mint ő!

S ittak is; félrefordultak, kezükkel eltakarták arcukat, az alját a földre öntötték, fintorogtak, mondogatták, hogy "erős", és visszaadták az üres pohárkát Borynának.

Csak Jagna makacskodott. Nem ivott semmi kérésre, kínálásra.

- Még a pálinka ízét sem ismerem, s nem is vagyok rá kíváncsi - mondta.

- No, üljetek le, kedveseim, megesszük, ami van! - kínálta őket az öreg.

Sok teketória után, amit megkíván az illendőség, csöndben körülülték a lócát. Lassan ettek, s beszélgettek egy kicsit.

Az ételek gőzölögtek, szinte párafelhővel takarva el a körülülőket. Csak a kanalak csörgése, csámcsogás és néhány szó hallatszott ki belőle.

Válogatott ételeket főztek; némelyek csodálkoztak is - mert húsleves volt krumplival, főtt hús árpakásával és káposzta borsóval. Borynáék tisztességesen megvendégelték a kalákásokat, gazda módra. S ezenfelül a gazda folyton kínálta, unszolta őket az evésre, Józia és Hanka pedig ügyelt, hogy ki ne fogyjon a tálakból...

Witek száraz fahasábokat vetett a tűzre, hogy vígan pattogott, Kuba pedig egész idő alatt, míg ettek, hordta a káposztát, és szórta garmadára, miközben sóváran szívta magába az ételszagot, nyalogatta a száját, és sóhajtozott.

"Megennék egy fél ökröt is egy-két tál kásával... és ezek az ebadták úgy zabálnak, mint a kiéhezett lovak. Végül még egy csontocskát sem hagynak az embernek" - gondolta a legény szomorúan, és összébb húzta nadrágszíját, mert korgott a gyomra az éhségtől.

De hamarosan befejezték, és fölkeltek a lócától, köszönetet mondva a házigazdának.

- Váljék egészségetekre.

Zsibongás támadt; némelyek kimentek, hogy szellőzzenek és kinyújtózkodjanak, mások meg azért, hogy az eget kémleljék: nem derül-e? A legények pedig hancúrozni kezdtek a leányokkal a tornácon.

Kuba meg leült a küszöbre, térdére vette a tálat és evett, hogy a füle is mozgott bele. Nem ügyelt Lapára sem, pedig ez mindenképpen észre akarta vétetni magát. Végül is, miután látta, hogy nem ér el semmit, kiment a tornácra a többi kutyához, melyek gazdáikat kísérték ide, s most a kidobott csontokon marakodtak.

Éppen hozzáfogtak újból a munkához, mikor Roch megállt az ajtóban, és dicsérte Jézust.

- Mindörökké! - felelték karban.

- Későn jöttnek csont az ebédje... Elkésett, de azért még jut magának is!... - kiáltott Boryna, és odatolt egy széket a tűzhelyhez.

- Csak egy kis tejet és kenyeret adjál, Józia, elég az nekem.

- Van még egy kis hús is... - szólalt meg Hanka bátortalanul.

- Nem, isten fizesse meg, nem eszem húst.

Elcsendesedtek egy kicsit, és barátságos kíváncsisággal nézegették a vendéget, de mikor leült s evéshez látott, újból megindult a beszélgetés és a nevetgélés.

Csak Jagna hallgatott. Gyakran pillantott csodálattal a zarándokra. Olyan ember, mint más, és mégis volt Jézus sírjánál, bejárta a fél világot, és annyi csodát látott... "Milyen is lehet a nagyvilágban? Merre kell menni, hogy odaérjen az ember?... Hiszen körös-körül csak falvak, földek, erdők, azon túl pedig megint csak falvak, földek és erdők... Talán száz vagy ezer mérföldet is kell menni" - gondolta, és nagy kedve támadt megkérdezni, de hogy is merné?... Még kinevetné érte...

Rafalék fia, aki most jött haza a katonaságtól, elhozta a hegedűjét. Most felhangolta, és rázendített különféle nótákra.

Csend lett, csak az eső verte az ablakot, és a kutyák ugattak a ház előtt. A legény pedig egyre csak húzta, újabbat és újabbat, ugrált a húrokon ujjaival, rezegtette a vonót, s úgy tetszett: a nóta magától kívánkozik ki... Templomi énekeket is játszott, mintha a zarándoknak húzná, aki le nem vette róla a szemét. Majd újra más, egészen világi nótákat húzott, arról a Jasióról, aki elment a háborúba - gyakran énekelték a lányok ezt a szomorú nótát a határban... És olyan keservesen csalta ki a hangokat a száraz fából, hogy valamennyien megborzongtak belé, Jagusnak pedig, aki olyan érzékeny volt a muzsikára, mint talán egyikük sem, szinte patakzott a könny a szeméből.

- Hagyd abba, mert Jagusia sír... - szólt oda Nastka.

- Nem... csak úgy... mindig megindít a muzsika... nem, semmi... - suttogta Jagna szégyenkezve, és kendőjébe rejtette arcát.

De mindez nem segített, mert bárhogy tartotta volna is vissza, könnyei maguktól folytak, valami furcsa vágyakozástól, amely lelkében ébredt, nem tudni, mi után...

De a fiú nem hagyta abba, csak most már tüzes mazúrokat húzott a fülükbe, és olyan obertásokat, hogy a leányok nem tudtak nyugton ülni. Egymáshoz nyomták örömtől reszkető térdüket, a válluk izgett-mozgott, a legények meg önkéntelenül dobbantgattak, víg dalra gyújtottak. A zaj, lábdobogás és kacagás majd fölvetette a házat. Az ablakok is megzörrentek.

Egyszer csak a kutya hirtelen fölsivított a pitvarban, és olyan keserves vonításba kezdett, hogy mind elhallgattak.

- Mi az?

Roch olyan gyorsan sietett ki a pitvarba, hogy majdnem felborult: megbotlott a káposztagyalun.

- Eh, semmi... valamelyik fiú odacsípte a kutya farkát az ajtóba, azért üvöltött ennyire - nyugtatta meg őket Antek, amint kinézett.

- Biztosan Witek csinálta - jegyezte meg Boryna.

- Dehogyis! Hogy bántaná Witek a kutyát, hiszen összeszedi a faluban a beteg kutyákat is, és gyógyítgatja... - védte hevesen a fiút Józia.

Roch nagyon felháborodva tért vissza. Úgy látszik, kiszabadította a kutyát, mert már csak valahonnan messzebbről lehetett a vinnyogását hallani.

- A kutya is Isten teremtése, érzi a bántalmat, akár az ember... az Úr Jézusnak is volt kutyája, és senkinek sem engedte bántani... - mondta nagy indulattal a zarándok.

- Az Úr Jézusnak is lett volna kutyája, mint más embernek? - kételkedett Jagustynka.

- Ha éppen tudni akarja, hát volt neki, és Bureknek hívta...

- Nahát... csakugyan? - csodálkoztak mindannyian.

Roch hallgatott egy ideig, majd felemelte lassan a fejét. Hosszú, ősz haja egyenesre volt nyírva a homloka fölött: halovány, kisírtnak látszó szemét a tűzbe mélyesztette, s morzsolva ujjai közt az olvasó szemeit, megszólalt halkan:

- Ama napokban, valamikor réges-régen...

Amikor az Úr Jézus még a földön járt, és maga kormányozta a népet, akkor történt az, amit most elmondok nektek...

Búcsúra ment az Úr Jézus Mstowba, de nem volt út sehol, csak kegyetlen, égető homok, mert keményen tűzött a nap, és olyan forróság volt, mint vihar előtt...

És sehol egy kis árnyék vagy fedél.

Az Úr Jézus nagy türelemmel haladt, mert az erdőig még jó darab út állott előtte. De mivel a fáradtságtól már nem érezte szentséges lábacskáit, és rettenetesen szomjazott, hát le-leült egy-egy homokbuckára, bár az még jobban perzselt, és csak bakszakáll nőtt rajta; árnyék pedig csak annyi volt, amennyit az ökörfarkkóró fonnyadt szárai vetettek, hogy még egy madárka sem húzódhatna alája...

De amint leült, még ki se fújhatta magát kedvére: a Gonosz, mint az utálatos vércse, amely felülről csap a fáradt madárkára, úgy csapott förtelmes csülkeivel a homokba. Hempergett, mint a barom, s olyan porfelhőt vert fel, hogy egészen besötétedett tőle, s nem lehetett látni a világot...

Az Úr Jézus, bár fojtogatta mellét a por, és alig bírt már megmozdulni, mégis felkelt és ment tovább. Csak nevetett az ostobán, mert tudta, hogy a Gonosz Lélek azt akarja, hogy eltévedjen, és ne érjen oda a búcsúra, a bűnös nép megváltására...

És ment az Úr Jézus, ment tovább... míg az erdőbe nem ért...

Jól megpihent az árnyékban, felüdítette magát egy ital vízzel, és harapott is hozzá valamit a tarisznyájából. Aztán jókora bunkót vágott magának, keresztet vetett, és bement az erdőbe.

Sűrű, öreg erdő volt, benne átlábalhatatlan mocsarak, tócsák, ingoványok. Bizonyosan maga a Gonosz lakott ott. S olyan sűrűségek körös-körül, hogy akárhány madár sem surranhatott át egykönnyen. Az Úr Jézus mégis bement. Egyszer csak rázni kezdi a Gonosz az erdőt, üvölt, tördeli a fenyőket; s a szél, mint afféle pokolbeli béres, rögtön segített neki: tépte a száraz gallyakat, szaggatta a tölgyeket, az ágakat, és zúgott, tombolt az erdőben, mint az eszeveszett.

Koromsötét lett, s csak zúgott, recsegett... forgószél süvít... valami állatok, pokolfajzatok ugrálnak elő, és vicsorítják agyaraikat... és ugatnak, ijesztgetnek, kísértenek... világít a szemük, és már-már megragadják karmaikkal... de persze hogy nem merték, mert hogyan is... maga az Úr Jézus volt az, szentséges személyében.

De az Isten fia is megunta ezt a buta ijesztgetést, és mert sietett a búcsúra, hát csak keresztet vetett az erdőre, mire az összes Gonoszok rögvest az ingoványokba süllyedtek egész komaságukkal együtt.

Csak egy vad kutya maradt meg. Mert abban az időben a kutyuskák még nem voltak barátságban az emberekkel.

Hát mondom, a kutya ott maradt, és futott az Úr Jézus után, ugatott, szent lábacskái után kapott, belevágott éles fogával a nadrágszárába, majd a szűrét tépte, a tarisznyáját rángatta, és mindenképpen az elevenéig akart jutni... de az Úr Jézus, merthogy irgalmas szívű volt, és semmilyen teremtményt nem bántott - pedig rávághatott volna a botjával, vagy meg is ölhette volna egyetlen gondolatával -, csak ennyit mondott szelíden:

- Nesze egy kis kenyér, te buta, biztosan éhes vagy - és odavetett egy darabot a tarisznyájából.

De a kutya feldühödött, és csak vicsorítja a fogát nekiveszekedve, csak csahol, ugat, kapkod, és egészen tönkreteszi az Úr Jézus nadrágját.

- Kenyeret adtam neked, nem bántottalak, mégis téped a ruhámat, és ugatsz bele a világba. Ostoba vagy, kutyuskám, mert nem ismerted meg a te uradat. Még szolgálni fogsz ezért az embernek, és élni sem tudsz majd nélküle... - mondotta az Úr Jézus keményen; a kutya pedig leült a hátuljára, azután megfordult, behúzta a farkát, felüvöltött, és mint az őrült, nekivágott a világnak.

Az Úr Jézus pedig megérkezett a búcsúra.

A búcsúban annyi volt a nép, mint az erdőben a fa vagy a réten a fű - csak úgy hemzsegtek.

De a templom üres volt, mert a kocsmában szólt a muzsika, a templom előtt meg egész vásár, részegeskedés, kicsapongás, istentelenség, ahogy az manapság is lenni szokott.

Kijön az Úr Jézus a nagymise után a templomból, hát mit lát? A nép, mint a vetés, amikor a szél fújja, hol erre, hol arra hajlik, fut, némelyik ostorral szalad, más karót húz ki a kerítésből, van, aki dorong után néz, vagy követ keres; az asszonyok sivalkodnak, kerítésre, szekerekre kapaszkodnak, a gyerekek bőgnek, s mind azt kiáltják: - Veszett kutya, veszett kutya!

A kutya pedig az emberek között, mint valami hirtelen megnyílt utcán, egyenesen az Úr Jézus felé rohan kilógó nyelvvel.

De nem ijedt ám meg a mi Urunk, nem bizony... megismerte, hogy ez ugyanaz a kutya, amelyikkel az erdőben találkozott. Hát csak széttárja szentséges szűrét, és így szól az állathoz, mely hirtelen megállt:

- Gyere ide, Burek, biztonságosabb lesz neked nálam, mint az erdőben.

Betakarta szűrével, föléje terjesztette a kezét e szavakkal:

- Ne öljétek meg, emberek, mert ő is Isten teremtése; nyomorult, éhes, űzött és gazdátlan.

De a parasztok kiabálni, szitkozódni kezdtek, zúgolódtak, és földhöz csapdosták dorongjaikat: hogy ez vad és veszett állat, hogy már rengeteg libájukat és báránykájukat elragadta, hogy folyton kárt okoz, és nem becsüli meg az embert, hanem rögtön a fogát vicsorítja rá... hogy senki sem mehet ki bot nélkül a határba, mert e miatt a pokol fajzatja miatt nincsen semminemű biztonság... agyon kell ütni mindenáron...

És erőszakkal ki akarták rángatni a kutyát az Úr Jézus szűre alól, és agyon akarták verni.

Míg végül megharagudott az Úr Jézus, és így kiáltott:

- Senki se merjen hozzányúlni! Ti latrok, korhelyek! A kutyától bezzeg féltek, de az Úristent nem félitek, mi?...

Hátrább húzódtak, mert erős szó volt ez. Az Úr Jézus pedig tovább olvasta rájuk, hogy gazemberek, búcsúra jöttek, és mást se tesznek, csak isznak a kocsmában, káromolják az Istent, nem tartanak penitenciát, átkozódnak, és egyik a másik hóhérja, tolvajok, istentelenek, és nem is kerüli el őket Isten büntetése.

Befejezte az Úr Jézus, vette a botját, és tovább akart menni...

De a nép már fölismerte őt, térdre borult előtte, sírva és zokogva esdekelt hozzá...

- Maradj velünk, Urunk! Maradj, Urunk, Jézus Krisztus! Maradj! Hívek leszünk hozzád, mint a kutya... korhelyek vagyunk, istentelenek vagyunk, rossz emberek vagyunk, de maradj!... Büntess, verj, de maradj velünk!... Elhagyott árvák vagyunk, gazdátlan emberek... - és úgy sírtak, úgy könyörögtek, úgy csókolgatták szentséges kezeit és lábait, hogy meglágyult az Úr szíve, s velük maradt néhány miatyánknyi ideig, tanította őket, feloldozta és megáldotta mindnyájukat.

És azután, mikor már elmenőben volt, így szólt:

- Kárt okozott a kutya? Le fogja szolgálni nektek ezentúl, őrizni fogja a libátokat, hajtja a báránykáitokat, s ha egyik-másiktok felönt a garatra, őre lesz szegénységteknek és vagyonkátoknak. Barátotok lesz! Csak becsüljétek meg, és ne bántsátok.

És elindult az Úr Jézus a nagyvilágba.

Amint visszatekint, látja ám, hogy Burek ott ül, ahol megvédte.

- Burek, gyere csak velem, minek maradnál magadra, te buta?

A kutya elindult, és most már mindenüvé követte az Urat. S olyan csendes, olyan éber, olyan hűséges volt, mint a leghívebb szolga.

Együtt jártak ettől fogva mindenfelé.

Mentek erdőkön, vizeken át - bejárták az egész világot.

És mivelhogy éheztek nemegyszer, olyankor a kutyus kiszimatolt valami madárkát, libát vagy báránykát hozott, és így éldegéltek együtt.

Hogyha pediglen a Jézuska elfáradva pihent, Burek elkergette a rossz embereket és a vadállatokat, nem hagyta bántani a mi Urunkat...

Amikor pedig eljött az idő, mikor az ocsmány zsidók meg azok a kegyetlen farizeusok kínszenvedésre vitték az Urat, Burek rájuk vetette magát, harapta, marta őket, s ugyancsak védelmezte gazdáját, ahogy csak kitelt a drága szegénykétől.

De Jézus imigyen szólott hozzá a fa alól, amelyet szent kínjai okából hordozott:

- Jobban fogja őket marni a lelkiismeret... te nem bírsz velük...

Amikor pedig elkínozva keresztre feszítették, Burek leült a kereszt tövébe, és üvöltött...

...másnap, amikor az emberek mind elmentek, és nem volt már ott sem a Boldogságos Szűz, sem a szent apostolok, Burek akkor is ott maradt...

...nyaldosta az Úr Jézus szegekkel átvert, haldokló szent lábait, és üvöltött... üvöltött keservesen...

...mikor pedig elérkezett a harmadik nap, felriadt az Úr Jézus és nézi, hát senki sincs a kereszt mellett... csak az egy Burek nyöszörög fájdalmasan, és simul a lábához...

...akkor a mi Urunk, a legszentségesebb Jézus Krisztus, irgalmas szemmel reátekintett abban az órában, és utolsó leheletével ezt mondotta: - Gyere velem, Burek!

És a kutyuska abban a szempillantásban kilehelte páráját, és ment az Úr után...

Ámen.

- Így volt, ahogy most elmondottam, kedveseim! - szólott szelíden a zarándok; s miután befejezte, keresztet vetett, és átment a másik szobába, ahol Hanka már fekvőhelyet is készített neki, mert el volt fáradva nagyon.

Mély hallgatásba süllyedt a szoba. Valamennyien elgondolkoztak a csodálatos történeten, némelyik leány pedig, mint Jagusia, Józka és Nastka, titokban a szemét is törülgette. Ennyire meghatotta őket az Úr sorsa és Burek története; és az, hogy akadt a világon olyan kutya, amelyik jobb volt az embereknél, és hívebb az Úrhoz mindenkinél, gondolkozóba ejtette valamennyiüket... Csendes megjegyzéseket tettek még, és csodálták az Isten rendelését, de Jagustynka, aki figyelmesen hallgatta eddig a beszédet, hirtelen fölemelte a fejét, és gúnyosan elnevette magát:

- Mese, mese, mess kenyeret, ha nincs pénzed, fogj egeret! Mondok én nektek jobb példabeszédet ennél, arról, hogy honnan vette az ember az ökröt:

- Van olyan jó az én igazságom is, mint a Roché! - és újból nevetett.

Az egész szoba felkacagott, s csak úgy röpködtek a tréfák, mondókák, találós kérdések.

- Jagustynka mindent tud...

- Hogyisne, három férjet temetett el, sokat tanult tőlük!

- Hát! Az egyik tanította reggelenként ostornyéllel, a másik délben szíjjal, a harmadik meg karóval kergette esténként! - kiáltott közbe a Rafalék fia.

- Férjhez mennék negyedszer is, de nem hozzád, mert nagyon buta vagy, és csepeg az orrod, mint a zsidó kölyöké.

- Ahogy a Jézus kutyája nem tudott meglenni az Úr nélkül, úgy nem tud meglenni az asszony sem verés nélkül... azért bánkódik Jagustynka is... - vetette oda az egyik legény.

- Ostoba vagy! Inkább arra ügyelj, hogy ne lásson senki, mikor Jankielhez hordod az apád zabját, az özvegyeket meg hagyd békén, nem a te eszedhez való az - mordult rá élesen, úgyhogy elhallgattak mind, mert féltek, el ne számlálja haragjában mindazt, amit tud. Márpedig sok mindent tudhatott. Kötekedő, önfejű öregasszony volt; mindenről megvolt a maga mondanivalója, és sokszor úgy megeresztette a nyelvét, hogy az embernek a háta is borsódzott, és égnek állt a haja szála. Mert semmit sem kímélt, még a papot és a templomot sem, intette is a főtisztelendő nemegyszer, hogy szálljon magába, de hasztalan. Sőt, azután így jártatta a száját a faluban:

- Pap nélkül is odatalál mindenki az Úristenhez, csak becsületes legyen! Inkább a gazdasszonyát őrizze, mert már a harmadikkal jár, és megint elveszti valahol...

Ilyen volt Jagustynka...

Már hazakészültek, amikor egyszer csak bejött a bíró a törvénybíróval. Házról házra jártak, hogy másnap mindenki, akire a sor kerül, menjen ki közmunkára a malom mögé, mert elmossa az utat az eső.

De a bíró, amint bejött, széttárta a karját, és így kiáltott:

- A vén kópé a leányok elejét hívta össze!

Úgy is volt: csupa született gazdaleány volt ott, s valamennyi módos.

Hiszen Boryna első gazda volt a faluban, hogy is hívhatott volna szolgálóleányokat, zsellérleányokat vagy olyan szegényeket, akik otthon tízen kapaszkodnak a tehén farkába?

A bíró félrehúzódva beszélt valamit az öreggel. De olyan csöndesen, hogy senki sem hallotta. Azután még nevetgélt egy kicsit a leányokkal, és gyorsan elment, mert még a fél falut kellett holnapra kirendelnie. Hamarosan hazakészülődtek valamennyien, mert már késő volt, és majdnem kifogyott már a tisztítani való káposzta.

Boryna valamennyiüknek és mindegyiknek külön is megköszönte a segítséget; az idősebb asszonyoknak kinyitotta az ajtót, és kikísérte őket...

Elmenőben Jagustynka hangosan így nyilatkozott:

- Köszönjük a vendéglátást, de mégse volt egészen jó.

- Ugyan?

- Nincs gazdasszony, Maciej! Márpedig nem lehet rend asszony nélkül...

- Mit csináljak hát, kedvesem?... Mit csináljak?... Ez volt már az Isten rendelése, hogy meghalt...

- Nincs tán elég leány a faluban? Hiszen minden csütörtökön majd kinézik a szemüket, nem küld-e kérőket valamelyikhez... - szólott ravaszul az öregasszony, hogy kicsalja a gazdából a szót. Boryna azonban, bár tudta rá a feleletet, csupán megvakarta a fejét, mosolygott, és önkéntelenül Jagusiát kereste tekintetével, aki éppen kimenőben volt.

Erre várt Antek is. Észrevétlenül felöltözött, és előresurrant.

Jagus egyedül indult haza, mert a többiek az ellenkező irányban laktak, a malom felé.

- Jagus! - suttogta valaki kihajolva a sötétségből, az egyik kerítés mellől.

A leány megállt. Megismerte a hangját, és megremegett.

- Elkísérlek, Jagus! - Antek körülnézett: sötét volt az éj, csillagtalan, szél zúgott a magasban, és borzolgatta, hajlítgatta a fák koronáit.

Erősen átölelte a leány derekát, és így, egymáshoz simulva tűntek el a sötétségben.

Másnap hirtelen elterjedt Lipcében Boryna és Jagna eljegyzésének a híre.

A bíró volt a leánykérő. A bíróné, mivel ura szigorúan meghagyta, hogy szót se szóljon róla, míg haza nem tér, csak estefelé szaladt át a szomszédba, állítólag azért, hogy egy kis sót kérjen kölcsön; de hazaindulva már nem bírta ki, félrehívta komaasszonyát, és súgva mondta:

- Tudja-e, hogy Boryna pálinkát küldött Jagnához? Csak ne szóljon senkinek, mert megtiltotta az uram.

- Lehetetlen! Ugyan, dehogyis pletykázom el! Nem vagyok én afféle pletykás vénasszony... Vén, mint az országút, mégis harmadik feleség után néz! Mit szólnak hozzá a gyerekek? Hát látott ilyet a világ? - szörnyülködött az asszony.

Alig ment el a bíróné, már fölkapta vállkendőjét, és a kerten keresztül lopva átosont Klombékhoz, a szomszédba. Lenfésűt kért kölcsön, mert az övé elkallódott.

- Hallották? Boryna elveszi a Dominikowa Jagnáját! Épp most mentek el a kérők pálinkával.

- Ugyan! Hihetetlen! Hiszen felnőtt gyerekei vannak, s ő maga is öreg már!

- Nem fiatal, az igaz, de azért nem kosarazzák ki... nem, hiszen módos gazda, bőven van mit aprítania a tejbe!

- Meg ez a Jagna is! Ki hallott ilyet! Csintalankodott ezzel is, azzal is, aztán most a falu első asszonya lesz! Hát van igazság a földön?... És annyi lány maradt hoppon... például a néném lánya is...

- Meg a bátyáméi! Meg a Koprzywiankák meg Nastusia és a többiek! Tán nem gazdaleányok, nem csinosak, nem tisztességesek, mi?

- Most fog aztán igazán pöffeszkedni! Amúgy is úgy jár, mint a páva, fenn hordja az orrát.

- Nem eshet ez meg istenkáromlás nélkül! A kovács meg a többi gyerek nem fogja megbocsátani a mostohájuknak, majd meglátja!

- Ugyan mit is tehetnének? A föld az öregé, hát az ő akarata szerint fog történni minden!

- Persze hogy az övé törvény szerint, de igazság szerint a gyerekeké.

- Jaj, kedvesem, igazsága mindig annak van, akinek telik rá...

Kiméltatlankodták, kipanaszolták magukat a világra és annak rendjére, azután elbúcsúztak egymástól, és velük együtt szétfutott a hír az egész faluban.

Mivel pedig már csak kevés munka volt hátra, és az se volt sürgős, és az emberek otthon ültek, mert az utak egészen föláztak, hát minden házban erről az eljegyzésről folyt a szóbeszéd. Kíváncsian leste az egész falu: hogyan végződik ez a dolog? Előre várták, hogy civódás, verekedés, pörösködés lesz belőle. Hiszen ismerték Boryna erőszakos természetét: ha megmakacsolja magát, még a főtisztelendőnek sem enged - és ismerték Antek nyakasságát is.

Még a közmunkáknál is, a malom mögött, a beszakított töltésnél megálltak az emberek munka közben, és megtárgyalták az esetet.

Mondott valamit az egyik is meg a másik is, míg végül az öreg Klomb, aki okos és komoly gazda volt, szigorúan kijelentette:

- Meglátjátok, baj származik ebből az egész falura.

- Antek majd nem enged, hogy is engedne? Egy szájjal több lesi a tálat - szólt valaki.

- Buta vagy, jut Borynánál ötnek is. Hanem az osztozkodásnál lesz a baj.

- Nem esik meg a dolog átírás nélkül!

- Megvan Dominikowának a magához való esze, majd ő elintézi valamennyit...

- Hiszen anyja, hát kutya kötelessége is, hogy a gyereke javára törekedjék - vetette közbe Klomb.

- Folyton a templomban ül, de úgy kuporgatja a garast, mint a zsidó.

- Ne szólj meg mindenkit, mert végül pórul jársz!

Így foglalkozott a falu egész délután a kézfogóval, ami nem is csoda, mert a Borynák törzsökös, régi gazdák voltak, Maciej pedig, bár nem viselt semmi hivatalt, mégis első volt a községben. Hiszen ősi paraszti földje volt, nagyapja, ősapja is ebben a faluban élt, esze is volt, gazdagsága is - akarva, nem akarva hallgattak rá, és tisztelték valamennyien.

A gyerekek közül azonban senki, még a kovács sem tudott semmit az eljegyzésről. Nem mert senki hozzájuk futni az újsággal, hogy az első felindulásban ki ne kapja a hírhozó is a maga részét.

Boryna házában tehát még csönd volt, nagyobb, mint máskor szokott lenni. Az eső elállott, s már reggel óta tisztult az ég, ezért Antek rögtön reggeli után kiment Kubával és az asszonyokkal az erdőbe, rőzsét gyűjteni tüzelőre. A lehullott tűleveleket is össze akarták gereblyézni a fenyőfák alatt.

Az öreg otthon maradt.

Már kora reggeltől feltűnően kedvetlen és haragos volt. Csak leste az alkalmat, kire öntse ki nyugtalanságát, emésztő bosszúságát. Witeket elpáholta, mert nem terített almot a tehenek alá, és a trágyában hevertek. Antekkel összeveszett, Hankát lehordta a fiacskája miatt, aki kitipegett a ház elé, és bepiszkolódott a sárban. Még Józkára is rátámadt, mert sokáig készülődött, és a lovak vártak miatta.

S amikor végül magára maradt Jagustynkával, aki tegnapról ott maradt, hogy ügyeljen a jószágra, akkor már teljességgel nem tudta, mihez kezdjen. Folyton az járt az eszében: mit beszélt Jambrozy, hogyan fogadta Dominikowa, mit mondott Jagna; mégsem bízott magában, és az öreg egyházfinak sem hitt egészen, mert be is csaphatta egy pohár vodkáért. Járkált a szobában, kitekingetett az ablakon át a néptelen útra, sőt, kiállt a tornácra is, és nyugtalanul pillantott Jagusia házára. Úgy várta az estét, mint a megváltást...

Százszor támadt kedve, hogy elfusson a bíróhoz és siettesse: menjenek mielőbb. De otthon maradt, mert visszatartotta Jagustynka tekintete. Ez a tekintet folyton a nyomában járt; ezek a kissé lehunyt, gúnyosan csillogó, nevető szemek...

"Boszorkány az ördögadta, úgy fúr a szemével, mint a fúróval!" - gondolta.

Jagustynka pedig ott sürgölődött a szobában és az udvaron, guzsallyal a hóna alatt, és mindenüvé benézett. Közben font, hogy csak úgy surrogott az orsó a levegőben, fölgombolyította a fonalat, és ment tovább a libákhoz, a disznókhoz meg az istállóba, Lapa pedig álmosan, nehézkesen járkált utána. Nem szólt az öreghez, bár jól tudta, mi nyugtalanítja őt annyira, hogy nem találja a helyét, jár-kel, mint a fájás, tesz-vesz, míg végül karókat kezd leverni a fal mellé, a körültöméshez.

Az asszony néha-néha megállt mellette, míg végül megszólalt:

- Nem megy ma a munka, látom.

- Nem bizony, a kutyafáját.

"Micsoda Szodoma lesz itt, Jézusom! Valóságos Szodoma! - gondolta elmenőben. - Jól teszi az öreg, hogy házasodik, jól bizony. Úgy látnák el a gyerekei, ahogy engemet az enyéim! Olyan tíz holdat írattam rájuk, mint az arany, s a vége?... - köpött haragjában. - Napszámba járok, bérben lakom!"

Boryna pedig már nem bírta ki tovább, földhöz vágta a fejszét, és felkiáltott:

- A fene megette az ilyen munkát.

- Valami rágja a lelkét.

- Rág bizony...

Jagustynka leült a ház tövébe, kihúzott egy hosszú fonalat, rátekerte az orsóra, és halkan, kissé félénken megszólalt:

- Pedig nincs miért búsulnia vagy aggódnia.

- Gondolja?

- Ne féljen, Dominikowa okos asszony, és Jagnának is megvan a magához való esze.

- Igazán? - kiáltott fel örömmel, és leült melléje.

- Hiszen van nekem is szemem.

Sokáig hallgattak, mert egyik sem akarta kezdeni a szót.

- Hívjon meg a lakodalmára, olyan menyegzős éneket dalolok maguknak, hogy éppen kilenc hónapra meglesz a keresztelő! - kezdte a vénasszony csipkelődve, de amikor látta, hogy Boryna homloka elborul, más hangon folytatta:

- Jól teszi, Maciej, nagyon jól teszi. Ha az uram halála után én is mást keresek, nem jutottam volna zsellérsorsra, nem bizony... Ostoba voltam, hittem a gyerekeknek, rájuk írattam a földet, hozzájuk mentem, hogy eltartsanak, s mi lett belőle?...

- Nem íratok én rájuk egy barázdát sem! - mondta keményen Boryna.

- Látszik, hogy van józan esze, hogy így beszél! Sorra jártam a bíróságokat, elköltöttem rá azt a kevés pénzemet is, igazságot mégsem vásárolhattam... és most napszámba kell járnom, hányódhatom öreg napjaimra! Hogy döglenétek meg a szemétdombon, cudar kutyák, az én nyomorúságomért! Elmentem hozzájuk a múlt vasárnap, hogy legalább lássam egy kicsit a házamat meg a kertet, amit magam gondoztam. Hát a menyem rögtön jártatni kezdte a pofáját, hogy kémkedni jöttem! Édes Jézusom! Hogy kémkedni jöttem a saját tanyámra! Azt hittem, tüstént meghalok, úgy összeszorította a szívemet a fájdalom. Elmentem a főtisztelendőhöz, hogy legalább a szószékről intse meg őket, hát azt mondta, hogy a szenvedésekért majd megjutalmaz az Úr Jézus!... Persze, ha valakinek semmije sincs, jó neki a Jézus irgalma is... de én már mégiscsak szívesebben gazdálkodnék a földemen ezen a világon, szívesebben aludnék meleg szobában a dunna alatt, ennék zsíros ételeket, és örülnék az életemnek...

És olyan hevesen kezdte leszólni az egész világot, hogy Boryna felkelt és elment a faluba a bíróhoz, mivelhogy már esteledett.

- Indulnak már?

- Azon nyomban. Mindjárt jön Szymon is.

A törvénybíró csakugyan meg is érkezett, és most már együtt mentek a kocsmába, hogy vagy egy pohárkával felhörpintsenek, és vegyenek arakot, hogy magukkal vigyék leánykérőbe. Jambrozy már ott volt, és nyomban csatlakozott hozzájuk, de nem sokáig ittak, mert Maciej sürgette őket.

- Megvárom magukat itt. Ha elfogadják, hozzák magukkal az asszonyokat, és siessenek ide gyorsan! - kiáltott utánuk.

Azok szaporán lépkedtek az út közepén, csak úgy fröccsent szerte a sár a lábuk alatt. Sűrűsödött a homály, és fakó, szomorú fátyollal takarta be a világot. Belemerült az egész falu, csak imitt-amott csillant ki a sötétből egy-egy világos ablak, s a kutyák ugattak a házak előtt, ahogy vacsora előtt szoktak.

- Komám! - szólalt meg kis idő múlva a bíró.

- He?

- Úgy látom, nagy lakodalmat csap Boryna hamarost.

- Csap, vagy nem csap - felelt mogorván a szófukar Szymon.

- Csap! A bíró mondja magának, elhiheti. Én már tudom. Olyan szép párt csinálunk belőlük, mint annak rendje!

- Csak a kanca fog húzni, mert a csődörnek, úgy látszik, kender a farka.

- Az már nem a mi dolgunk.

- De a gyerekek elátkoznak minket...

- Nagyszerű lesz minden, én, a bíró mondom magának.

Beléptek Dominikowa házába.

A szoba világos volt, tisztára kisöpörve; hiszen vártak rájuk.

A kérők dicsértessékkel köszöntek, sorba köszöntötték a háziakat, mert a fiúk is a szobában voltak, aztán leültek a tűzhelyhez tolt székekre, és beszélgetni kezdtek erről-arról.

- Olyan hűvös van, mintha már fagyni készülne - kezdte a bíró, dörzsölgetve a kezét.

- Nem is csoda, hiszen nem tavaszra jár az idő.

- Behordták már a káposztát?

- Hát... maradt még egy kevés odakünn, de most nem lehet odahajtani - felelt az öregasszony nyugodtan, és Jagnát kísérte szemével, aki az ablaknál motollálta a fonalat. Olyan szép volt ma, hogy a bíró, még eléggé fiatal ember, mohó tekintettel nézegette, de végül elkezdte:

- Mivelhogy esik az eső, sár van és sötétség, hát benéztünk magukhoz útközben, Szymon meg én. Tisztességgel fogadtak, jó szóval vendégeltek, azért hát úgy tetszik, meg is alkuszunk, néném...

- Sok mindenre meg lehet alkudni, csak keresni kell...

- Úgy van, ahogy mondja! De nekünk már nem kell keresgélnünk, mert úgy látjuk, itt vagyunk a legjobb helyen.

- Akkor hát kezdjék meg az alkut! - kiáltott vidáman az öregasszony.

- Példának okáért üszőt szeretnénk venni.

- Hohó, az nagyon drága! Nem akármilyen kötőfékre való.

- Van kötelünk szentelt ezüstből, olyan, hogy a sárkány sem tépi el... No, hogy adja, néném? - kérdezte a bíró, és kihúzta az üveget a zsebéből.

- Hogy? Nem könnyű azt megmondani! Fiatalka még, tavaszra tölti be a tizenkilencediket, jó is, dolgos is, maradhatna még egypár esztendeig az anyjánál...

- Nincs haszon abból, ha meddő marad, nincs szaporulat...

- Némelyiknek az anyjánál sem kerül ez nagy fáradságba - suttogta Szymon.

A bíró elnevette magát, de az öregasszonynak csak a szeme villant meg, és gyorsan így szólt:

- Keressenek mást, az enyém még várhat.

- Persze hogy várhat, de mi nem találunk szebbet, sem akinek jobb anyja lenne!

- Ha úgy gondolja...

- Én, a bíró mondom magának, elhiheti... - Pohárkát vett elő, megtörülte a szűrével, arakot töltött belé, és komolyan folytatta:

- Idehallgasson, Dominikowa! Figyeljen jól arra, amit mondok. Hivatalos személy vagyok, és az én szavam nem olyan, mint a madárka, amelyik füttyent, röppen, és nem látod többé! Szymonról is tudják, kicsoda. Nem valami csavargó, hanem gazda, több gyermekes atya és törvénybíró!... Gondolja csak meg, kik jöttek magához és mivel, gondolja csak meg!

- Hiszen tudom, Pietr, és figyelek a szavára.

- Okos asszony maga, hát tudja, hogy Jagusnak előbb vagy utóbb el kell mennie hazulról, hogy a maga asszonya legyen. Az Úr Jézus már úgy rendelte, hogy a szülők mások számára nevelik a gyermekeiket, nem a maguk számára.

- Bizony így van! Tudod, anyja:

- Ez már a világ sora, és ezen nem lehet változtatni. Talán innánk egyet?

- Tudom is én?... Nem kényszerítem a lányomat. Nos, Jagus, koccintasz?

- Hát... mit tudom én... - csipogta a lány, és az ablak felé fordította piruló arcát.

- Engedelmes leány! Az alázatos borjú két anyától szopik... - tette hozzá Szymon komolyan.

- Egészségére, néném!

- Igyanak Isten nevében, de még nem mondták meg, ki a kérő - mondotta Dominikowa, mert nem illik előre tudni, mielőtt a kérők nyilatkoznak.

- Hogy kicsoda? Hát maga Boryna! - kiáltott a bíró, és felhajtotta a kupicát.

- Öreg is, özvegy is! - kiáltott erre az asszony, csalódást tettetve.

- Öreg? Ne káromolja az Úristent! Öreg, és nemrég apasági pöre volt!

- Az igaz, csakhogy nem volt az övé a gyerek.

- Persze, egy ilyen gazda nem is adja össze magát mindenkivel! Igyék, néném...

- Meginni meginnám, de özvegy... aztán az öregnek rövidebb az útja Ábrahám kebelére, és aztán mi lesz?... A gyerekek kiűzik a mostohát és...

- Mondotta Maciej, hogy átíratna valamennyit... - morogta Szymon.

- Még esküvő előtt!

A kérők elhallgattak; csak egy kis idő múlva töltött újra a bíró, s Jagnához fordult a pohárkával.

- Igyál, Jagus, igyál! Olyan embered lesz, mint a tölgy, úriasszony leszel, és a falu első gazdaasszonya. No, a te egészségedre, Jagus, ne szégyelld magad...

A leány habozott, pirult, a fal felé fordult, de végül is eltakarva arcát kendőjével, ivott egy kicsit, a többit pedig a padlóra öntötte.

Ezután körbe járt a pohár. Az öregasszony kenyeret és sót hozott elő, s végül füstölt száraz kolbászt is csúsztatónak.

Ittak egypárszor valamennyien, hogy csillogni kezdett a szemük, és megoldódott a nyelvük. Csak Jagna menekült el a kamrába, mert nem tudni, miért, olyan sírás fogta el, hogy a falon keresztül is hallani lehetett a zokogását.

Az öregasszony ki akart futni hozzá, de a bíró visszatartotta:

- A borjú is bőg, mikor elválasztják az anyjától... így szokott ez lenni. Nem a nagyvilágba megy a lánya, sem más faluba, lesz még elég öröme belőle... Nem lesz semmi baja, én, a bíró mondom magának, elhiheti...

- Igen, igen... csak mindig azt gondoltam, megérem, hogy gyönyörködhetek az unokáimban...

- Ne búsuljon, még aratás előtt meglesz az első...

- Csak az Úr Jézus tudja azt előre, nem mi, bűnös emberek! Ittunk, és mégis valahogy olyan szomorú a szívem, mintha temetésen lennék...

- Nem is csoda. Egyetlen leánya, hát fáj a szíve utána... No még eggyel, búfelejtőnek! Aztán elmegyünk valamennyien a kocsmába, mert már kifogyott a pálinkánk, és ott már tűkön ül a vőlegény.

- Hát a kocsmában tartjuk a kézfogót?

- Ősi szokás szerint, ahogy atyáink tették. Én, a bíró mondottam magának, elhiheti.

Az asszonyok kissé ünneplősebben öltözködtek fel, és hamarosan indultak is.

- Hát a fiúk itthon maradnak? A húguk eljegyzése nekik is öröm - jegyezte meg a bíró, mert a legények nagyon savanyú képet vágtak, és nyugtalanul néztek az anyjukra.

- Bajos lenne itt hagyni a házat, a gondviselés oltalmára bízni.

- Hívja csak el Agatát Klombéktól, majd ő ügyel rá.

- Agata már elment koldulni. De tán találunk valakit az úton. Gyertek, fiúk, Jendrzych, Szymek! Vegyétek fel a szűrötöket. Mi az, úgy akartok eljönni, mint a kódisok?... És csak rúgjon be valamelyikőtök, majd megemlegeti. A tehenek még nincsenek ellátva, a disznónak meg krumplit kell törni, ne feledjétek el.

- Nem, nem felejtjük el, édesanyám! - suttogták a legények félve, mert bár jókora, megtermett legények voltak, és terebélyesek, mint a körtefák a határban, mégis úgy engedelmeskedtek az anyjuknak, mint valami kölykök. Vasmarokkal fogta őket Dominikowa, és ha szükség volt rá, akár zsámolyra is állt, és úgy kapaszkodott bele a sörényükbe, úgy pofozta fel, de szófogadásra és tiszteletre szorította őket.

Elmentek a kocsmába.

Már koromsötét éjszaka volt, amilyen lenni szokott az őszi esőzések idején. Szél járt a magasban, és verte a fák üstökét, hogy csak úgy ringtak, és szinte ráfeküdtek zúgva a kerítésre. A tó harsogott és úgy hullámzott, hogy a tajtékos víz kifröccsent az út közepére is, és bele-belecsapott az emberek arcába.

A kocsmában sem volt világos, s a szél befújt a kitört ablakon; a pult mögött a zsinórról lógó lámpa úgy ingott, mint egy aranyos virág.

Boryna nekik esett. Üdvözölte, csókolta, ölelte őket forrón, sejtette, hogy Jagus szinte az övé már.

- És monda az Úr Jézus: végy magadnak asszonyt, földi féreg, hogy ne unatkozz egymagadban, te szerencsétlen. Ámen! - dadogta Jambrozy, de mivel már több mint egy órája iddogált, nem szolgált jól a nyelve, sem a lába.

A zsidó tüstént előkészítette a söntésben az enni-innivalót: arakot, édeset meg eszenciát, hozzá heringet, sáfrányos lepényt és valami különös, fonott mákos kalácsot.

- Egyetek, igyatok, jó emberek, édes testvéreim, igaz keresztények! - kínálgatta őket Jambrozy. - Nekem is volt feleségem, csak már nem emlékszem jól, hogy hol... Azt hiszem, Franciaországban... nem, Itáliában volt... mégse... de most árván maradtam... mondom, hogy amikor az őrmester azt kiáltotta: zárkózz!...

- Igyunk, no, emberek! Pietr, kezdjen rá - szakította félbe Boryna, s egy egész zloty ára cukorkát hozott, és Jagusia markába nyomta. - Nesze, Jagus, jó édes! Nesze...

- Ugyan... minek költekezik... - szabódott a leány.

- Ne félj... telik rá, majd meglátod... vedd csak el... neked még a csillagot is lehoznám az égről... nem látsz énnálam semmiben sem szükséget... - s átfogta a derekát, és biztatta, hogy egyék-igyék. Jagna mindezt nyugodtan, hidegen, sőt közönyösen fogadta, mintha nem is az ő eljegyzése volna. Csak egy gondolat járt a fejében: vajon azokat a korallokat, amelyekről a vásárban beszélt az öreg, neki adja-e esküvő előtt?

Sűrűn járt körbe a pohár. Felváltva ittak arakot és édeset, majd valamennyien egyszerre kezdtek beszélni. Még Dominikowa is fölöntött a garatra, és úgy beszélt, magyarázott, hogy a bíró elcsodálkozott: milyen okos asszony!

A fiúk is leitták magukat, mert Jambrozy és a bíró egyre biztatta őket, és sűrűn koccintott velük.

- Igyatok, fiúk, Jagna kézfogója van! Igyatok!...

- Tudjuk, tudjuk - felelték egyszerre, és kezet akartak csókolni Jambrozynak. Dominikowa pedig félrevonta Borynát az ablaktól, s egyenesen belevágott a dolog közepébe:

- A magáé Jagus, Maciej, a magáé.

- Köszönöm, anyám, köszönöm a leányát. - Átölelte az öregasszony nyakát, és összecsókolta.

- Azt ígérte, hogy ráírat valamit, ugye?

- Ráíratni? Minek az írás, hiszen ami az enyém, az az övé is...

- Hát azért, hogy bátrabb legyen a mostohagyerekei előtt, hogy ne akarják kisemmizni!

- Semmi közük ahhoz, ami az enyém! Az enyém minden, hát akkor Jagusé is.

- Isten fizesse meg, de ne feledje el, hogy idősebb nála egy kevéssel, márpedig minden ember halandó, mert hiszen...

- Még bírom magam vagy húsz esztendeig, ne féljen!

- Az egyszeri ember se félt, de meg is ették a farkasok.

- Olyan boldog vagyok, hogy mondja csak meg, mit akar! Akarja, hogy ráírassam azt a három holdat a Lukasz földje mellett?

- A kutyának jó a légy is, mikor éhes, de mi nem vagyunk ám éhesek. Jagusnak az apja után öt hold szántó a része, meg egy hold erdő... írasson rá maga is hatot. Azt a hat holdat az út mellett, ahol krumplija volt az idén.

- A legjobb földem!

- Hát Jaguska talán az alja? Nem a legkülönb lány a faluban?

- Persze hogy az, azért is küldtem hozzá kérőket... csakhogy az isten szerelmére, hat hold az nagy darab föld, egy egész gazdaság! Mit szólnának a gyerekek! - Boryna vakarni kezdte a fejét, mert fájdalom szorította össze a szívét; hogyisne, ennyi földet adni, méghozzá a legjobbat!

- Tudja azt maga is, kedvesem, hiszen olyan okos ember, hogy keresni kell a párját: az írás csak biztonság okáért kellene a lánynak. Hiszen azt a földet, amíg maga él, senki sem hasítja ki, és nem veszi el. Ami meg a Jagusé, ami igazság szerint megilleti őt az apja után, azt már tavasszal kiméretem az inzsellérrel, és már a magáé lesz, bevetheti... Gondolja csak meg, nem lesz kára belőle, és írassa át a hat holdat.

- Jól van, Jagusra íratom...

- Mikor?

- Akár holnap is! Nem, szombaton befizetünk a kihirdetésre, és aztán rögtön elmegyünk a városba. Mit bánom én, csak egyszer élünk.

- Jagus, gyere csak ide, lányom, gyere! - kiáltott az asszony a leányára, akinek éppen a bíró mesélt valamit, és közben egészen odaszorította a pulthoz. Jagus hangosan nevetett.

- Hallod, Jagus, Maciej rád íratta azt a hat holdat az út mellett - szólott az anyja.

- Isten fizesse meg - suttogta a leány, és vőlegénye felé nyújtotta a kezét.

- Igyanak Jagna egészségére ebből az édesből...

Ittak, Maciej átölelte Jagna derekát, és az asztalhoz akarta vezetni, de ő kisiklott a kezéből, és a bátyjaihoz szökött, akik Jambrozyval iddogáltak és beszélgettek.

A kocsma ezalatt egyre hangosabb lett. Egyre több ember jött be, mert némelyek meghallották a kiszűrődő hangokat, és ezért kerültek beljebb, mások meg a potya ivás szagára szállingóztak be. Még a vak koldus is, az, akit a kutya vezetett, előkerült, és leült egy látható helyen, figyelt a beszélgetésre, és néha elmondott fennhangon egy-egy imádságot, míg észre nem vették. Ekkor maga Dominikowa kínálta meg pálinkával és egy kis harapnivalóval, s néhány kétkrajcárost nyomott a markába.

Alaposan benyakaltak; már mindnyájan egyszerre beszéltek, átkarolták, ölelgették egymást, csókolóztak, és mindegyik testi-lelki jó barátja lett a másiknak, ahogy az a sűrű poharazásnál lenni szokott. Csak a zsidó forgolódott csendesen, és egyre újabb fertályokat meg sörösüvegeket hozott. Azután följegyezte krétával az ajtóra, ki mit rendelt.

Boryna szinte kábult volt a nagy örömtől. Ivott, kínált, nógatott, beszélt, mégpedig annyit, amennyit ritkán szokott, és folyton Jagus felé húzódott. Édes szavakat suttogott neki, simogatta a lány képét, mert illetlen volna úgy mindnyájuk előtt átfogni a nyakát és csókolgatni, habár olyan erősen húzta feléje a kívánság, hogy nem bírta ki; ezért átölelte a derekát, és vonta valami sötét zugba.

Dominikowa egyszer csak észrevette, hogy ideje már hazamenni. Hívta fiait, hogy szedelőzködjenek.

De Szymek részeg volt már, s az anyja beszédére csak megigazította övét, rácsapott öklével az asztalra, és felkiáltott:

- Gazda vagyok, a kutyafáját!... Aki akar, menjen... ha inni akarok, inni is fogok... zsidó, pálinkát!

- Csitt, Szymek, hallgass, mert pofon vág! - nyögdécselt könnyes szemmel Jendrzych, aki már szintén elázott, s rángatni kezdte a bátyja szűre ujját.

- Haza, fiúk, haza! - sziszegte Dominikowa fenyegető hangon.

- Gazda vagyok! Ha itt akarok maradni, akkor itt is maradok, és pálinkát iszom... elég már az anyai uralomból... ha pedig nem... elkergetem... a kutyafáját...

De az öregasszony úgy mellbe vágta a fiát, hogy az megtántorodott, és rögtön kijózanodott. Jendrzych pedig a fejébe nyomta a sapkáját, és kivezette az útra. De Szymeket, úgy látszik, megszédítette a levegő, mert alig tett pár lépést, megbotlott, a kerítésbe fogódzott, és dadogva kiabálni kezdett: - Gazda vagyok, a kutyafáját... az enyém a föld... azt teszem, amit akarok... pálinkát iszom... zsidó, arakot!... Ha pedig nem... elkergetem...

- Szymek! Az istenért, Szymek, gyere haza, mindjárt jön édesanyánk - jajgatott Jendrzych, érzékeny könnyeket hullatva.

Rövidesen utolérte őket az öregasszony Jagnával, és magával vitte fiait, akik a kerítés tövében hemperegtek a sárban, és már kis híján hajba kaptak.

A kocsmában pedig kissé csöndesült a zaj az asszonyok távozása után; lassan oszladozott a társaság, csak Boryna maradt a kérőkkel, Jambrozy és a koldus, aki már együtt ivott a többiekkel.

Jambrozy már nem volt magánál; a szoba közepén állt, s hol dalolgatott, hol fennhangon mesélt:

- Fekete volt... olyan fekete, mint a kormos fazék... célba vett... eltalálsz, majd megmondom, hogy hol... beledöftem a szuronyomat a hasába... megforgattam, hogy csak úgy ropogott... az első... Állunk... állunk... egyszer csak jön a parancsnok... Jézus Krisztusom! Maga a parancsnok!... Fiúk... mondja... emberek... mondja... Zárkózz... zárkózz... - kiáltott hirtelen harsány hangon, kiegyenesedett, és feszesen, mint a cövek, lassan hátrált, hogy csak úgy kopogott a falába - koccintson velem, Pietr, koccintson... árva vagyok... - dadogta értelmetlenül a fal mellől, de nem várta be a koccintást, mert hirtelen sarkon fordult, és kiment a kocsmából, csak az útról hallatszott be rekedt kornyikálása...

A kocsmába eközben belépett a molnár. Óriási férfi, városiasan öltözve, az arca vörös, a haja ősz, s apró szeme élénken villog.

- Látom, hogy isznak a gazdák! Hohó, a bíró, a törvénybíró és Boryna! Lakodalom van, vagy mi?

- Nem is más! Igyék velünk, molnár úr, igyék - javasolta Boryna.

Megint ittak sorban.

- No, ha úgy van, mondok én maguknak olyan újságot, hogy mindjárt kijózanodnak tőle!

Rámeresztették zavaros szemüket.

- Nincs egy órája, hogy az uraság eladta az erdőt a Farkas veremnél!

- A gazember mindenét! Eladta a mi erdőnket, eladta? - kiáltotta Boryna, és földhöz vágta az üveget féktelen dühében.

- Eladta? A törvény az uraságra is szól, ahogy mindenkire, a törvény... - dadogta Szymon részegen.

- Nem igaz! Én, a bíró mondom maguknak, hogy nem igaz, elhihetik!

- Eladhatta, de kivágni nem engedjük, mert az a mi jussunk, ahogy Isten van az égben, nem engedjük! - kiáltotta Boryna, és öklével az asztalra csapott...

A molnár elment, ők pedig még késő éjszakáig tanácskoztak, és fenyegették az uraságot.

Néhány nap telt el Jagusia eljegyzése óta.

Az esőzés megszűnt, az utak megszikkadtak, és kissé megkeményedtek, a vizek lefolytak, csak a barázdákban és itt-ott az alacsonyabb fekvésű földeken meg réteken csillogtak zavaros pocsolyák, mint kisírt szemek...

Elérkezett a halottak napja, szürke, napfénytelen, halott nap. Szél sem hajtotta az elszáradt dudvát, és nem ingatta a súlyosan föld felé hajló fákat... Fájdalmas, süket csend nehezedett a világra.

Lipcében már reggel óta szólt a harang, lassan, szüntelenül, és fájdalmas kongása mélabúsan szállott a ködös, puszta határban. A gyász komor hangjával kondult ezen a szomorú napon, ezen a napon, mely halványan kelt, és ködbe borultan egészen a tűnő messzeségig, a föld és ég találkozásának határtalanságáig kéklett, mint a tenger kifürkészhetetlen örvénye.

Kelet felől, ahol a virradat még csak halványan izzott, mint a kihűlő réz, a kékes felhők alól varjak és csókák rajai vonultak...

Magasan, magasan repültek, hogy a szem alig különböztette meg őket, a fül alig fogta föl károgásuk vad, fájdalmas lármáját, mely az őszi éjek jajgatásához volt hasonló...

S a harangok egyre bongtak...

Búgásuk komor himnusza súlyosan ömlött szét a halott, süket levegőben, jajgatva hullott le a földekre, panaszosan zúgott a falvak és erdők fölött, úszott az egész világon, mintha az emberek, a földek és a falvak, minden egyetlen nagy szív volna, mely gyászos panasszal dobog...

A madarak folyton szállottak, hogy ámulat és félelem fogta el az embereket, mert mind alacsonyabban suhantak, és egyre nagyobb csapatokban, úgy tetszett, mintha pernye lepte volna be az eget, s szárnyuk suhogása és károgásuk tompa zúgása szüntelen erősödött, hatalmasodott, süvöltött, mint a közeledő vihar... Köröket írtak le a falu fölött, és mint a szélvész felkapta levélhalom, kóvályogtak a mezők fölött, leszálltak az erdőre, megszállták az út menti kopasz nyárfákat, teleülték a templom körül álló hársakat, a temető fáit, a gyümölcsösöket, a házak szalmatetejét, még a kerítéseket is... majd fölriadva a harangok szakadatlan kongásától, fölemelkedtek, és fekete felhőként vonultak az erdő felé... kiáltozásuk éles, átható zúgása hosszan úszott utánuk.

- Kemény tél lesz! - mondták az emberek.

- Az erdő felé húznak, hamarosan hó lesz.

És mind többen álltak ki a házak elé, mert még sohase láttak egyszerre ennyi madarat. Sokáig néztek utánuk különös szomorúsággal, míg el nem tűntek az erdőben. Néztek, néztek a madársereg után, és mélyen sóhajtoztak. Egyik-másik ember keresztet rajzolt homlokára, védelmül a gonosz ellen, s lassan fölöltözködtek, és elindultak a templomba, mert a harang egyre hívogatta őket. A szomszéd falukból is jöttek már, az utakon és ösvényeken fel-felvillantak a ködben az emberek.

Átható szomorúság feküdt a lelkekre. Valami különösen fájdalmas csend ülte meg a szíveket: a fájdalmas elmélkedés csendje, és az emlékezésé azokról, akik már elmentek oda, a lecsüngő ágú nyírfák, a megdőlt fekete fakeresztek alá...

- Édes Jézusom! Jézusom! - sóhajtottak, és ég felé emelték földszínű arcukat, félelem nélkül mélyesztették szemüket a titokba, és nyugodtan mentek felajánlást tenni és imádkozni a megholtakért.

A falu mintha elmerült volna ebben a nehéz, fájdalmas csendben, csak a koldusok ijedt, könyörgő éneke csapódott időnként a templom felől a fülekhez.

Borynáéknál is nagyobb csend volt, mint lenni szokott, bár belül titkolt és minden pillanatban kitörni kész pokol hallgatott...

Nem is lehetett másként. A gyermekek már tudtak mindenről.

És tegnap, vasárnap, megvolt az öreg és Jagusia első kihirdetése is...

Szombaton pedig a városban jártak, ahol Boryna hat holdat íratott Jagusiára a közjegyző előtt... Későn tért vissza, összekarmolt arccal, mert kissé ittas volt, és már a szekéren akarta volna Jagnát, de csak annyit kapott, amennyit ököllel meg körömmel adnak az asszonyok.

Otthon aztán senkinek sem szólt, pedig Antek egyre a szeme elé igyekezett jutni. Csak lefeküdt, ahogy volt, csizmástul, bundában aludni... reggel aztán Józia morgott is rá, hogy besározta a dunnát.

- Hallgass, Józia, hallgass! Megesik ez néha olyan emberrel is, aki sohasem iszik pálinkát... - mondotta vígan, és mindjárt reggel elment Jagnához, ott ült késő estig, s hiába várták ebéddel, vacsorával.

Ma is későn kelt, már jóval napkelte után. Legjobb szűrét vette fel, meghagyta Witeknek, kenje meg hájjal az ünneplő csizmáját, és vágjon új szalmabélést belé. Kubával megborotváltatta magát, azután fölcsatolta övét, föltette kalapját, és türelmetlenül nézegetett ki az ablakon, át a tornácra, mert Hanka ott tetvezte a kisfiát. Nem akart találkozni vele, azért kivárta, míg a menye egy pillanatra bemegy a szobába, s akkor surrant ki lopva a kapun; nem is látták többé aznap...

Józka egész nap sírdogált, és úgy támolygott a szobában, mint a bezárt madár. Antek pedig mind fájdalmasabb és kegyetlenebb kínokban égett. Sem nem evett, sem nem aludt sem nem volt képes bármivel is foglalkozni; még bódultan, önkívületben élt, s azt sem tudta, mi történik vele. Az arca elsötétedett, csak a szeme tetszett még nagyobbnak, és üvegesen égett, mintha belefagytak volna a könnyek. A fogát összeszorította, hogy ne kiabáljon fennhangon, és ne átkozódjék, s csak föl-alá járt folyton a szobában, az udvaron, kiment a bejáróba vagy az útra, és visszatért, levetette magát a tornácon a padkára, és órákig ült ott maga elé nézve, elmerülve fájdalmába, mely egyre nőtt, erősödött a lelkében.

A ház elnémult, csak sírás, jajgatás és sóhajtások visszhangoztak benne, mintha eltemettek volna valakit. Az istállók és ólak tárva-nyitva állottak, a jószág a kertben kószált, és benézett az ablakon, nem volt, aki visszaterelje, csak az öreg Lapa ugatott körülötte, és terelgette, de hiába, nem bírt vele.

Az istállóban Kuba puskáját tisztította a vackán, Witek meg áhítatos csodálattal nézte, és kitekingetett az ablakon, hogy meg ne lepje őket valaki.

- Akkorát dördült, hogy Uram Jézus! Azt hittem, hogy az uraság vagy a kerülő lő...

- Az ám... mert régóta nem lőttem, erősen megtömtem, és olyat pukkant, mint az ágyú...

- Mindjárt este ment el?

- Igen, mindjárt az uradalmi földre mentem, az erdő aljába, mert ott szeretnek kijárni a suták az őszi vetésre... Sötét volt, sokáig kellett ülnöm... hajnalban aztán előjött egy agancsos... Úgy meglapultam, hogy csak ötlépésnyire volt tőlem... nem lőttem rá, mert akkora volt, mint az ökör... gondoltam: hátha nem bírok vele... Eleresztettem... és egy-két miatyánknyi idő múlva ünők jöttek ki az erdőből... Kiválasztottam a legszebbet... alig támasztottam a vállamhoz, máris nagyot dördült! Alaposan megtöltöttem, egészen megdagadt a vállam, úgy meglökött... de nyomban lerogyott az ünő... csak a lába rángatózott... mert hogyisne... vagy fél marék vágott sörétet kapott az oldalába... bőgött is a nyavalyás... már féltem, hogy meghallja a kerülő, le kellett vágnom...

- Az erdőben maradt? - kérdezte a fiú, feltüzelve az elbeszéléstől.

- Maradt, ahol maradt, semmi közöd hozzá, s ha szólsz csak egy hangot is valakinek, majd meglátod, mit kapsz érte...

- Ha úgy kívánja, nem szólok egy szót sem, de, ugye, Józiának szabad?

- Hogyisne, rögtön megtudná az egész falu! Nesze egy tízes, végy valamit rajta...

- Nem mondom meg amúgy se, csak vigyen egyszer magával, aranyos Kuba bátyám, vigyen el...

- Reggelizni! - kiáltotta Józka a tornácról.

- Csak hallgass, akkor elviszlek!

- Aztán megengedi, hogy legalább egyszer, egyetlenegyszer lőjek, megengedi, ugye? - könyörgött a fiú.

- Ugyan már... azt hiszi a buta, hogy ingyen adják a puskaport...

- Van pénzem, Kuba bátyám, van, még a vásáron adott a gazda két zlotyt, a halotti könyörgésre tartogatom, hát...

- Jó, jó, megtanítlak - suttogta a legény, és megsimogatta a fiú fejét, annyira meghatotta a könyörgése.

Reggeli után néhány perccel már mindketten útban voltak a templom felé. Kuba fürgén bicegett, Witek pedig kissé hátramaradt, mert röstellte, hogy nem volt csizmája, s mezítláb kellett a templomba mennie.

- Szabad mezítláb bemenni a sekrestyébe? - kérdezte halkan.

- Buta vagy! Az Úr Jézus nem a csizmát nézi, hanem az imádságot...

- Igen, de csizmában mégiscsak illendőbb... - suttogta a fiú szomorúan.

- Veszel te még magadnak csizmát, veszel...

- Veszek bizony, Kuba bátyám, veszek. Csak legénysorba jussak, rögtön elmegyek Varsóba, és ott beállok kocsisnak... a városban pedig mindenki csizmában jár, ugye?

- Úgy bizony! Emlékszel még rá?

- Hogyne emlékeznék! Ötéves voltam, mikor Kozlowa elhozott, hát jól emlékszem... hát... hideg volt... gyalog mentünk a vasútra... emlékszem... olyan ragyogó világosság volt, hogy most is káprázik tőle a szemem... emlékszem... egyik ház a másik mellett, és olyan nagyok, mint a templom...

- Ne lódíts - vetette oda Kuba lenézően.

- De jól emlékszem, Kuba bátyám... hiszen föl sem láttam a háztetőkig... meg annyi hintó... az ablakok egészen a földig értek... igen... úgy látszott, hogy az egész fal üvegből van... és állandóan harangoztak...

- Nem csoda, hiszen annyi ott a templom!

- Biztosan, mert honnan lett volna a harangozás?

Elhallgattak, mert beértek már a templomudvarra. Kezdtek átnyomakodni a sűrű tömegen, a templom körül szorongott a nép, mert nem fértek el odabent.

A koldusok egész utcát alkottak a templom bejáratától az útig. Mindegyik a maga módján óbégatott, kiabált, imádkozott hangosan, és kérte az alamizsnát. Némelyik hegedült is, vagy énekelt elnyújtott, siránkozó hangon, mások furulyán vagy harmonikán játszottak, és olyan hangzavar keletkezett, hogy csak úgy zúgott tőle az ember feje...

A sekrestyében is olyan szorosan voltak már az emberek, hogy szinte ropogott a csontjuk. Kivált az asztal körül, ahol a kántor a halottakról való megemlékezésre szánt adományokat átvette, s a másik asztalnál, ahol a fia, Jas segített neki, az, aki a városban tanult.

Kuba előrenyomakodott, s a nevek egész litániáját sorolta fel a kántornak, aki be is írta a neveket, és mindegyik lélekért hat garast szedett, vagy három tojást, ha valakinek nem volt készpénze.

Witek kissé hátramaradt, mert kegyetlenül taposták a mezítelen lábát. De tolakodott ő is, ahogy tudott, noha többen is rámordultak: mért lábatlankodik, és mért állja útját az öregebbeknek. A pénzt a kezében szorongatta, s csak akkor feledte a szájában a nyelvét, amikor az asztalhoz lökték, egyenesen a kántor elé... hogyisne, csupa gazda és gazdaasszony áll ott, szinte az egész falu, a molnárné is, kalappal a fején, mint valami úriasszony, és a kovácsék meg a bíró a feleségével... és mind reá néznek... hallják, hogy mit mond... hangosan ismétlik magukban a lelkek nevét... tíz, húsz nevet is bemondanak... az egész családot... az apákat, nagyapákat, dédapákat... És ő?... Hát tudja ő, hogy ki az anyja, ki az apja?... Tudja?... Kiért fizessen?... Jézusom, édes Jézuskám!... Csak eltátotta a száját, kimeresztette két szemét, s állt mozdulatlanul, mint a tökkelütött... szívét összeszorította a fájdalom, hogy alig lélegzett, csak kapkodott levegő után, és olyan rosszul lett, mintha halála perce közeledne... de nem sokáig állt úgy, mert félrelökték a sarokba, a szenteltvíztartó alá. Hát csak odatámasztotta a fejét a cintálhoz, hogy el ne essék, s a könny úgy pergett a szeméből, mint a gyöngyszemek, a fájdalmas rózsafüzér gyöngyöcskéi... és hiába akarta visszatartani... hiába... és úgy reszketett egész testében, remegett minden csontja, hogy nem bírta összecsukni a száját, sem kiegyenesedni, leült a sarokban a földre, távol az emberek szemétől, s ontotta árva, keserves könnyeit...

"Édesanyám! Édesanyám!" - esdekelt benne valami, és majd széttépte a lelkét. Nem tudta megérteni, sem felfogni, miért van mindenkinek apja és anyja, csak egyedül ő az árva, csak ő egyes-egyedül...

- Jézusom, édes Jézusom!... - zokogta, és vergődött, mint a hálóban fuldokló madár. Csak Kuba talált rá, és megkérdezte:

- Witek, adtál már a megemlékezésre?

- Nem - felelte, és hirtelen talpra ugrott, megtörülte két szemét, és megindult újból, magabiztosan az asztal felé... igen, ő is bemond neveket... minek tudják meg azt, hogy nincsen senkije... minek... magamagának árva... ha talált gyerek, hát talált gyerek... Hetykén körülnézett, és határozott hangon elsorolta a neveket: Józefa, Marianna és Antoni - ami csak úgy hirtelenében az eszébe jutott...

Megfizette, átvette a visszajáró pénzt, aztán bement Kubával a templomba imádkozni és meghallgatni, mikor emlékezik meg a pap az ő halottairól...

A templom közepén ravatal állott, koporsó a tetején, körülötte lobogó gyertyák. A pap a szószékről olvasta a nevek végtelen litániáját, időnként meg-megállt, s akkor hangos imádság következett, amelyet mindnyájan közösen mondtak a felemlített megholt és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért.

Witek Kuba mellé térdelt, aki kivette kezéből az olvasót, és sorra mondta az összes üdvözlégyet és hiszekegyet, ahogy a pap rendelte. Ő is elmondott egy-két imádságot, de végül elnyomta az egész nép imádságának egyhangú mormolása, a meleg és a sírástól való kimerültség. Odatámaszkodott hát Kuba oldalához, és elaludt...

Délután Borynáéktól valamennyien a litániára indultak, melyet évenként egyszer tartottak a temető kápolnájában.

Mentek Antekék a gyerekekkel, mentek a kovácsék, ment Józka Jagustynkával, legvégül pedig Kuba sántikált Witekkel, hogy egészen kivegyék a részüket az ünneplésből.

A nap már kezdte lehunyni szürke, fáradt szemhéját, lassan kialudt, és alámerült a szürkület ijesztő, szomorú örvényébe; szél támadt, és nyögve húzódott végig a földeken, beleütődött a fákba, és nyers, korhadt, őszi leheletet árasztott.

Csend volt, a halottak napjának különös, komor csendje. A tömeg szigorú hallgatásba merülve haladt az utakon, csak a lábak dobogása hangzott tompán, csak az út menti fák ringtak nyugtalanul, s a faágak fájdalmas suttogása reszketett a fejek fölött, csak a koldusok kéregető muzsikája meg éneke zokogott a levegőben, s hanyatlott le visszhang nélkül... A kapu előtt, sőt még a sírok közt is, valamint a falak mellett hordók állottak hosszú sorban, és körülöttük helyezkedett el a koldusok csapata.

A nép pedig egyre hömpölygött az úton, a nyárfák alatt, a temető felé. Az alkonyatban, amely már mintegy szürke hamuval szórta be a világot, csillogott a gyertyák fénye - mert voltak, akik égő gyertyát vittek -, és imbolyogtak az olajmécsesek sárga lángocskái. Mindenki, mielőtt bement a temetőbe, kivett a batyujából egy kis kenyeret vagy darabka sajtot, szalonnát avagy kolbászt, némelyik egy gombolyag fonalat, marék fésült lent vagy egy koszorú gombát, és áhítatosan valamelyik hordóba tette. Egyik hordó a papé volt, másik a kántoré és Jambrozyé, a többi pedig a koldusoké. Aki semmit sem tett a hordóba, az egy-egy garast nyomott valamelyik koldus markába, és halottainak nevét suttogta, akikért imádságot kért...

Az imádság, ének és a felsorolt nevek kórusa fájdalmas ritmussal emelkedett a kapunál a magasba, az emberek pedig továbbmentek, szétszéledtek a sírok közt, s csakhamar úgy csillogtak-villogtak a gyertyák és mécsek a homályban, a fák sűrűjében és az elszáradt fű közt, mint a szentjánosbogárkák.

A földet átfogó csendben az imádság félénken halkított, tompa suttogással remegett. Időnként fájdalmas zokogás tört fel valamelyik sírhalomról. Néha gyászos siralom kanyargott a sírkeresztek között, majd hirtelen rövid, kétségbeesett kiáltás mint éles égdörgés hasította át a levegőt, vagy csendes gyermeki sírás, az árvák panasza szállott a homályos sűrűségben, mint a madárcsipogás...

S időnként nehéz, süket csönd hullott a temetőre, s csak a fák zúgtak komoran, és az emberi sírás, panasz, fájdalom és jajkiáltások visszhangja tört az ég felé, terjedt szét az egész világon...

Az emberek csöndesen jártak a sírdombok között, félénken suttogtak, és aggodalmasan tekingettek a sötét, kifürkészhetetlen messzeségbe...

- Mindenki meghal egyszer! - mondották nehéz sóhajjal, megkövült lemondással, és tovább vánszorogtak, letelepedtek atyáik sírhalma elé, imádkoztak vagy csendben ültek, elmerengve, eltompult érzéketlenségben az élet, a halál, a fájdalom iránt, akár a fák - s akár a fák, úgy ringatózott a lelkük a bennük szunnyadó félelemben...

- Jézusom! Irgalmas Uram, Máriám! - szakadt ki néha zavartól megkínzott lelkükből a fohász, s felemelték arcukat, mely dermedt volt és kimerült, mint az anyaföld, fakó szemüket pedig, a sötétben homályosan csillogó pocsolyákhoz hasonló szemüket a keresztekre függesztették, s térdre ereszkedtek imbolyogva, mint az álmosan himbálódzó fák. Krisztus lábaihoz vetették reszkető szívüket, s odaadó, lemondó, áhítatos sírásra fakadtak.

Kuba és Witek is ott bolyongott a többiekkel, s amikor már egészen besötétedett, Kuba átbicegett az ótemetőbe.

Itt, a besüppedt sírok közt csend volt, üresség és sötétség. Itt pihentek az elfeledettek, akiknek emléke is régen meghalt, mint napjaik, letűnt koruk. Valami különös madarak kiáltoztak itt vészjóslóan, és szomorúan susogott a bokrok sűrűje. Korhadt fakeresztek meredeztek itt-ott; egész családok feküdtek itt sorban, egész falvak, egész nemzedékek. Itt már senki nem imádkozott, nem sírt, nem égetett mécsest fölöttük, csak a szél zúgott az ágak közt, letépte az utolsó leveleket, s beledobta az éjszakába, végső pusztulásra... csak valami hangok, amelyek nem is hangok, valami árnyak, amelyek nem is árnyak, ütődtek a kopasz fákhoz, mint a megvakult madarak, és mintha irgalomért esedeztek volna...

Kuba néhány félretett kenyérdarabot vett ki kebléből, széttördelte, letérdelt, és szétszórta a sírdombokon.

- Költsd el, keresztény lélek, akiről megemlékezem az esti időben; költsd el, bűnhődő ember, költsd el! - suttogta elfogódva.

- Megeszik? - kérdezte halkan, reszkető hangon Witek.

- Hát persze! A pap nem engedi táplálni őket!... Mások a hordóba raknak, de ezeknek a szegényeknek nincs semmi hasznuk belőle... A papnak meg a koldusoknak a disznai híznak az alamizsnán, a vezeklő lelkek pedig éhínséget szenvednek...

- Eljönnek?

- Ne félj... Eljönnek mind, akik a tisztítótűzben szenvednek... mind. Az Úr Jézus lebocsátja őket a földre ezen a napon, hogy meglátogassák övéiket...

- Hogy meglátogassák övéiket! - ismételte reszketve Witek.

- Ne félj, te buta, a gonosz nem jöhet ma a közelbe, elkergetik a holtakról való megemlékezések, az imádságok meg az égő mécses... Meg az Úr Jézus is itt jár a földön e napon, és számba veszi az édes jó gazda, hány lélek maradt még neki, s kiválogatja mindet... Jól emlékszem, mikor édesanyám mondotta, s bizonyítják az öreg emberek is...

- Az Úr Jézus ma a világban jár! - suttogta Witek, és figyelmesen körülnézett.

- Csakhogy te nem láthatod... csak a szentek látják, vagy azok, akik a legtöbbet szenvednek...

- Nézze csak, ott valami világosság van, és emberek mozognak! - kiáltott ijedten Witek a kerítés tövében húzódó sírokra mutatva...

- Ott azok feküsznek, akiket megöltek az erdőben^[3]... persze... az én uraim is ott feküsznek... és az anyám is... persze...

Áttörtek a sűrűségen, és letérdeltek a besüppedt sírdombokra, melyeket úgy szétkuszált az idő, hogy alig maradt nyomuk; keresztek sem jelölték, fák sem árnyékolták e halmokat, semmi, csak puszta homok, néhány elszáradt ökörfarkkóró és csend, feledés, halál...

Jambrozy, Jagustynka és az öreg Klomb térdelt e halott sírokon; két homokba nyomott mécses pislákolt, szél lengedezett, és ringatta az apró lángokat, el-elkapta az imádság szavait, és vitte a sötét éjszakába...

- Persze, édesanyám ott fekszik... emlékszem... - suttogta Kuba csendesen, inkább magának, mint Witeknek, aki melléje guggolt, mert egészen átjárta a hideg.

- Magdalénának hívták... Apámnak volt földje, de az uraságnál szolgált... kocsis volt... csak parádés lovakat hajtott... az idősebbik úrral járt... azután meghalt... a testvérei elvették a földet... én az uraság disznait legeltettem... Persze, az anyámat Magdalénának hívták, az apámat Pieternek, és Socha^[4] volt a csúfneve, mint az enyém is. Azután az uraság a lovak mellé vett, hogy én hajtsam a parádés lovakat, ahogy azelőtt az apám... vadászatokra jártunk, messzire, más uraságokhoz... egészen jól lőttem én is... a fiatalabbik uraság adott puskát... anyám pedig az öreg nagyságos asszonnyal a kastélyban maradt... Jól emlékszem... mikor valamennyien elmentek... magukkal vittek engem is... Egész évig el voltam... megtettem, amit parancsoltak... hát, nem egy muszkát küldtem a másvilágra, nem is kettőt... és a fiatalabbik uraság kapott a hasába... kifordult a bele... Hiszen az én uram... jó ember... a vállamra vettem és kivittem... azután elutazott meleg országokba, nekem pedig adott egy levelet, hogy vigyem el az öregebbik úrnak... elmentem... el voltam csigázva, mint a kutya... a lábamat keresztüllőtték, nem akart begyógyulni, mert mindig csak a szabadban, az ég alatt tanyáztunk... s a hó derékig ért... s kemény fagyok... emlékszem... hogyne... éjjel vánszorogtam haza... keresek... Jézus Mária! Mintha valaki doronggal fejbe vágott volna!... A kastély nincs sehol, sem a pajták... még kerítés sem maradt... mind leégett földig... Az öreg úr pedig, meg az öreg nagyságos asszony és az édesanyám... meg az a Józefka, aki szobalány volt... megölve feküsznek a kertben!... Jézusom, édes Jézusom! Mindenre emlékszem... hogyne... Máriám! - nyögte csendesen, s borsónyi könnyek peregtek arcára, olyan sűrűn, hogy már nem is törülgette... csak sóhajtott fájdalmában és vágyakozásában, mert úgy állott minden a szeme előtt, mintha most is látná. Witek pedig elaludt, mert kimerítette szegénykét a sírás...

Már egészen beéjjeledett. A szél hevesebben tépte a fákat, a nyírfák hosszú varkocsai végigsöpörtek a sírokon, fehér törzsük pedig úgy villódzott a homályban, mintha szemfedő borítaná... az emberek oszladoztak, a mécsesek kialudtak, a koldusok éneke elhallgatott... a sírdombok közt különös suttogással és megható hangokkal teli ünnepélyes csönd vette át birodalmát... A temető mintha árnyakkal, kísértetek tömegével, sötét körvonalak sűrűjével, csendesen nyöszörgő hangok muzsikájával, különös rezgések tengerével, a sötétség mozgásával, a félelem villanásaival, néma zokogással, ijesztő és zavaros titokkal népesedett volna be... Végül egy varjúraj emelkedett fel a kápolna tetejéről, s károgva repült a földekre. A kutyák pedig egész Lipcében hosszú, fájdalmas, kétségbeesett ugatásba kezdtek...

Az ünnepnap ellenére csendes volt a falu, néptelenek az utcák, a kocsma bezárva, csak imitt-amott csillogott ki mécsvilág a parányi, izzadt ablaküvegeken át, s szűrődtek ki a szent énekek hangjai meg a holtakért mondott hangos imádságok szófoszlányai...

Némelyek félve kisurrantak a házak elé, félve hallgatták a fák suttogását, félve néztek ki az ablakon; vajon nem állanak-e ott, nem jelennek-e meg azok, akik vágytól és Isten akaratától hajtva bolyonganak ezen a napon... nem jajgatnak-e bűnbánóan a keresztutakon... nem néznek-e be szomorúan az ablakokon?...

Itt-ott régi szent szokás szerint az asszonyok kitették a vacsora maradékát a ház elé, áhítatosan keresztet vetettek és suttogták:

- Nesze, költsd el, tisztítótűzben szenvedő keresztény lélek...

Csend, szomorúság, elmélkedés és félelem között telt el a halottak napjának estéje...

Antekék szobájában ott ült Roch, a Szentföld zarándoka, és ájtatos, szent történeteket olvasott meg mesélt.

Eléggé sokan hallgatták, mert eljött Jambrozy is Jagustynkával és Klombbal, bejött Kuba is Witekkel, és Józia Nastusiával; csak az öreg Boryna nem volt ott, mert késő éjszakáig Jagusnál ült.

Csend volt a szobában, csak a tücsök cirpelt a tűzhely mögött, és száraz fahasábok pattogtak a tűzön.

Valamennyien a tűzhely körül ültek padokon, csak Antek ült az ablaknál. Roch pedig olykor-olykor megkotorta botjával a parazsat, és csendes hangon szólott:

- Nem félelmetes a halál, mert...

Mert amint a madarak a tél elől a meleg országokba vonulnak, úgy siet a fáradt lelkecske Jézushoz...

Mint a kopaszon álló fákat felöltözteti az Úr tavasszal zöld levelekbe és illatos virágokba, úgy mehetsz te is, emberi lélek, Jézushoz örömért, vigalomért, tavaszért és ama örök öltözetért...

Mint ahogy a fáradt termőföldet körülöleli a nap, úgy karolja magához az Úr valamennyi lelkecskét, nem árt neki azontúl sem a tél, sem a fájdalom, sőt maga a halál sem...

Hej, mert csak sírás van ezen a földön, csak gond és fájdalom!

És a gonoszság terjed, mint a dudva, s a bűn palántái erdőként növekszenek!

Mert minden haszontalan itt e földön és hiábavaló, mint a por vagy a buborék, amelyet a szél fúj a vízen, s egy másik szél a semmiségbe söpör.

- A szószékről is meg külön-külön is mondom nektek, de ti csak marakodtok, mint a kutyák, egymásra támadtok, csak... - a szél a pap további szavait torkába fojtotta; erős köhögési roham fogta el, Antek pedig egy szót sem szólt, csak ment mellette, s a fák közé nézegetett az esthomályban.

A szél mind erősebben fújt, forgott az úton, és úgy csapott a nyárfák közé, úgy csavarta ágaikat, hogy nyögve hajladoztak, és dühösen süvöltöttek.

- Pedig mondtam a semmirekellőnek - kezdett rá a pap megint -, hogy maga vezesse a kancát a tóhoz, mégis előre eresztette, s most itt van, elveszett... Hiszen vak, betéved valahová a kerítések közé, s még kitöri a lábát! - Sopánkodott és keresgélt nagy gonddal, benézett minden fa mögé, s tekintetével kutatott a földeken.

- Hiszen mindig egyedül járt...

- Jól ismeri a tóhoz vezető utat, az igaz... aki épp arra ment, megtöltötte a hordót vízzel, megfordította a szekérrudat, s ő szépen visszatalált a plébániára... De nappal fogták be mindig... ma pedig Magda vagy Walek este eresztette ki... Walek! - kiáltott hangosan, mert valami árnyék villant fel a nyárfák között.

- Waleket láttam mifelénk, de még világossal.

- Elment keresni... jókor! Vagy húszesztendős a kanca, ott voltam, mikor született... megszolgálta a kegyelemkenyeret... és olyan ragaszkodó, mint az ember... istenem, csak baja ne essék!

- Ugyan, mi baja eshetnék! - mordult fel Antek haragosan. Mert hogyisne! Tanácsért jött a főtisztelendőhöz, meg hogy kipanaszolja magát, ez pedig csak lehordta, és ráadásul magával hurcolja, hogy keresse a kancát! Hiszen kár a lóért is, bár öreg is meg vak is, de az elsőség mégiscsak az embert illeti meg!

- Csak térj magadhoz, és ne szitkozódj, hiszen az édesapád! Hallod?

- Tudom én azt jól! - felelte Antek dühösen.

- Halálos bűn és istenkáromlás. És nem harcol ki az magának semmi jót, aki haragjában kezet emel szüleire, és ellenszegül az Isten parancsainak. Van eszed, hát ezt csak tudnod kell...

- Csak igazságot akarok.

- És bosszút forralsz, mi?

Antek nem tudta, mit feleljen erre.

- Gondolj arra is, hogy az alázatos borjú két anyától szopik.

- Mind azt mondják... persze, csakhogy megcsömörlöttem már attól az alázatosságtól, már nem bírom tovább! És ha rabló, ha mások kárát okozza, akkor is szabad neki minden, mert apám, és a gyerekei nem kereshetik a maguk igazát! Istenemre, ha ilyen leköpni való a világ rendje, nincs más hátra, mint menni, amerre a szemem lát...

- Hát menj! Ki tartóztat? - kiáltott rá hevesen a pap.

- Talán el is megyek, mert mit is csináljak itt? - suttogta Antek halkan, szinte sírva.

- Összevissza fecsegsz. Másoknak egy talpalatnyi földjük sincs, mégis élnek, dolgoznak, és még hálát is adnak az Úristennek. Inkább látnál a munkához, mint hogy óbégass, mint holmi fehérnép. Egészséges vagy, erős vagy, s föld is van a talpad alatt...

- Az ám, három egész hold! - vetette oda gúnyosan.

- Feleséged és gyerekeid vannak, erre is gondolnod kell.

- Tudom én azt jól... - morgott Antek a fogain keresztül.

Kiértek a kocsma elé. Világos volt az ablak, és hangok hallatszottak ki az útra.

- Mi az, már megint részegeskednek?

- A regruták, akiket besoroztak az idén, azok isznak búfelejtőnek... Vasárnap már világgá hajtják őket, azért mulatoznak...

- Majdnem tele van a kocsma! - dünnyögte a pap, és megállt egy nyárfa alatt, ahonnan jól lehetett látni a kocsma belsejét. Tömve volt emberekkel.

- Mert mára beszélték meg, hogy összejönnek és tanácskoznak... az erdőről, amit a földesúr eladott a zsidóknak, hogy kivágják...

- Hiszen nem adta el az egészet, maradt még elég!

- Amíg velünk ki nem egyezik, addig egy szál fához sem nyúlhat!

- Hogyhogy?... - kérdezte a pap kissé ijedt hangon.

- Nem engedjük és kész! Apám pörlekedni akar, de Klomb és azok, akik vele tartanak, azt mondják, hogy nem mennek a bíróságra, de nem hagyják kivágni az erdőt. Sőt, ha arra kerülne a sor, hogy az egész falu elmenjen, hát el is mennek fejszével, vasvillával, ami éppen a kezük ügyébe akad, de a magukét nem engedik...

- Jézus Mária! Ez nem eshetnék meg verekedés meg valami nagy szerencsétlenség nélkül!

- Nem hát! Majd ha széthasítanak fejszével néhány urasági koponyát, akkor mindjárt lesz igazság!

- Antek! Megzavarta a harag az eszedet? Ostobaságokat beszélsz, kedvesem!

De Antek már nem hallgatott rá; félrehúzódott, és eltűnt a sötétben, a pap pedig sietett hazafelé, mert szekérzörgést hallott és halk, fájdalmas nyerítést: bizonyára a kancáét...

Antek pedig ment a falun át lefelé, a malom iránt, de a tó túlsó partján, hogy ne kelljen Jagna háza előtt elhaladnia.

Mintha szálka lett volna a szívében, egy rosszindulatú szálka, melyet sem kihúzni nem lehet, sem elmenekülni tőle - úgy gyötörte a leány.

Éles világosság áradt ki az ablakon. Fényes, vidám világosság... Antek megállt, hogy csak egyetlen pillantást vessen arrafelé, hogy legalább káromkodjék egyet haragjában - de valami úgy ellökte azon nyomban, hogy elrohant, mint a szélvész, és vissza se nézett.

- Az apámé már, az apámé!

Sógorához sietett, a kovácshoz. Az se ad jó tanácsot, de legalább emberek között lesz, nem pedig ott, az apja házában... Aztán ez a pap is! Munkára ösztökéli! Persze, neki nincs semmi dolga, gondja-baja, könnyű neki másokat hajtani. Az asszonyt meg a gyerekeket emlegette neki... hiszen gondol ő az asszonyra épp eleget! Eléggé megunta már a folytonos siránkozását, alázatosságát, azt a könyörgő kutyaszemét... ha nem lenne az asszony!... Ha egyedül lenne! Jézusom! - felnyögött, és vad, őrült düh fogta el. Torkon szeretett volna ragadni valakit és fojtogatni, tépni, ütni, agyonverni!...

De kit?... Nem, nem tudta, és olyan hirtelen oszlott el a haragja, ahogy jött, s csak nézett üres tekintettel az éjszakába, és hallgatta a vihar tombolását, amely rázúdult a gyümölcsösökre, s úgy csavarta a kerti fákat, hogy ráhajoltak a kerítésre, s ágaik az arcába csaptak... lassan, nehézkesen cammogott, alig tudott mozogni, annyira ránehezedett lelkére a szomorúság, a gyötrelem, a tehetetlenség lidércnyomása, s hamarosan arról is megfeledkezett, hogy hová megy és miért...

- Az apámé Jagna, az apámé! - mondogatta egyre halkabban, mint az imádságot, hogy el ne felejtse.

A kovácsműhelyben vörös fényt árasztott a tűz. Az inasgyerek erősen fújtatott, hogy csak úgy sercegett az izzó szén, majd véres lángra kapott; a kovács az üllőnél állt, sapkáját a feje búbjára taszítva, karja meztelen, előtte bőrkötény, arca szurtos, csak a szeme csillogott, mint a parázs. Erősen kalapálta az izzó vasat, hogy csak úgy zengett tőle a műhely. Szikraeső fröccsent szét a kalapács alól, és sziszegve aludt ki a sáros földön.

- Mi az? - kérdezte egy idő múlva.

- Hát mi lehetne! - válaszolt Antek csöndesen; egy saroglyához támaszkodott - állt ott egynéhány, vasalásra várva -, s a tűzbe bámult.

A kovács keményen dolgozott. Megtüzesítette a vasat, és kalapálta, taktusra csöngött a kalapáccsal, majd a fiúnak segített húzni a fújtatót, mikor erősebb tűzre volt szükség, s közben lopva Antekre pillantgatott, és kaján mosoly bujkált vörös bajusza alatt.

- Hallom, hogy voltál a tisztelendő úrnál! Mit mondott?

- Mit mondott volna? Semmit! Azt hallottam, amit a templomban.

- Hát mást akartál? - nevette el magát gúnyosan a kovács.

- Hiszen mégiscsak pap, tanult ember... - mentegetőzött Antek.

- Az ám, ha elfogadni kell valamit; de nem akkor, mikor adni kell...

Anteknek már nem volt kedve vitatkozni.

- Bemegyek a házba - szólt egy kis idő múlva.

- Csak menj! A bíró ígérte, hogy eljön, akkor mi is átmegyünk! A mahorka a szekrény tetején van, gyújts rá...

Antek oda se figyelt, csak ment a házba, ahol a kovács lakott, az út túlsó felén.

A húga éppen tüzet gyújtott, a legnagyobbik fiú pedig az ábécét tanulta az asztalnál... Némán köszöntötték egymást.

- Tanul? - kérdezte, mert a fiú hangosan silabizált, és egy meghegyezett pálcikával mutogatta a betűket.

- Már krumpliszedés óta. A kisasszony mutogat neki, a molnáréké, mert az uram nem ér rá.

- Tegnap óta Roch is tanít édesapánk szobájában.

- Én is oda akartam küldeni Jasieket, de az uram nem engedi, merthogy apámékhoz kellene menni, meg aztán a kisasszony többet is tanult, mert Varsóban járt iskolába...

- Bizonyára... - szólt Antek, hogy valamit mondjon.

- Olyan jól megy a gyereknek az ábécé, hogy a kisasszony egyre csodálkozik rajta.

- Hogyne, hiszen a kovács ivadéka... olyan bölcs apa fia...

- Te csak csúfolódsz, pedig az uram egyre csak azt mondja, hogy amíg az öreg él, az átírást mindig visszavonhatja...

- Hiszen próbálj csak kitépni valamit a farkas torkából! Hat hold föld! Úgy dolgozom nála az asszonnyal, mint a béresek, ő meg másra íratja a földet, holmi jöttmentre...

- Ha veszekszel meg szitkozódol, házról házra jársz tanácsért és pörlekedsz, végül még kikerget a házból... - szólt csendesen az asszony, és az ajtó felé nézett.

- Ki mondta? - kiáltott fel Antek, és fölpattant a székről.

- Halkabban... úgy beszélik az emberek, de ne kiabálj! - suttogta a kovácsné ijedten.

- Nem engedek, dobjon ki erőszakkal, a bírósághoz megyek, pörösködöm, de nem engedek! - mondotta szinte ordítva.

- De nem vered szét a falat a fejeddel, ha úgy öklelsz is, mint a kos! - szólt a kovács, aki éppen ekkor lépett be.

- Hát mit csináljak? Mindenkinek tudsz bölcs tanácsot adni, hát adj nekem is...

- Haraggal nem nyersz az öregnél semmit.

Pipára gyújtott, és magyarázni, fejtegetni kezdett neki, szelídíteni próbálta, és úgy csűrte-csavarta a dolgot, hogy Antek végre átlátott a szitán, és felkiáltott: - Te az öreggel tartasz!

- Az igazsággal tartok.

- Jól megfizetett érte?

- Ha megfizetett, nem a te zsebedből.

- De az enyémből, a kutyafáját, az enyémből hát! De jótékony őkelme a más kontójára... Kaptál már eleget, hát nem sürgős neked.

- Annyit kaptam, amennyit te!

- Még hogy annyit... hát a ruhák, meg az edények, meg a tehén, és még mennyit csaltál ki tőle? Jól emlékszem a libákra meg a malacokra, és mit tudom én, még mire! Hát a borjú, amit nemrég kaptál, az talán semmi?

- Te is szerezhettél volna magadnak.

- Nem vagyok én tolvaj, sem cigány!

- Hát én talán tolvaj vagyok, mi?

Egymásnak rohantak, és torkon is ragadták volna egymást, de hirtelen visszatántorodtak, mert Antek észbe kapott, és halkabban szólott:

- Nem rád mondom én... De a magamét nem engedem, ha beledöglöm, akkor se...

- Úgy látom én, nem annyira a föld fáj neked... - vetette oda a kovács gúnyosan.

- Hát mi fájna?

- Futottál Jagna után, most aztán beléd esett a búbánat.

- Honnan tudod? Mit láttál? - kiáltott fel, mintha szíven találták volna.

- Vannak a faluban, akik láttak, és nem is egyszer...

- Hogy nőne hályog a szemükre! - súgta csendesebben, mert éppen belépett a bíró a szobába, és köszöntötte valamennyiüket. Úgy látszik, tudta, hogy min veszekednek, mert nyomban mentegetni, védelmezni kezdte az öreget.

- Jól itatta meg kolbásszal hizlalta magát, nem csoda hát, ha védelmébe veszi...

- Ne járjon a szád, ha a bíró beszél hozzád - csördített rá a bíró fensőbbségesen.

- A maga bírósága annyit ér előttem, mint a lyukas garas.

- Mit mondtál?

- Hallotta! Ha pedig nem, mondok én olyat is, hogy belekábul...

- Hát csak mondj, mondj!

- Hát mondom is, hogy részeges, korhely és áruló júdás! Ki is mondom, hogy a község pénzén mulat, és jó pénzt vágott zsebre az uraságtól, amiért eladta az erdőnket!... És ha akarja, toldok hozzá még valamit, de azt már ezzel a doronggal, ni!... - kiáltott hevesen, és botot ragadott.

- Hivatalos személy vagyok, gondold meg, Antek, hogy meg ne bánd!

- Az én házamban pedig ne ronts az emberekre, mert ez nem kocsma! - kiáltott a kovács, és a bíró elé állt, hogy testével védje. De Antek már nem törődött semmivel, lehordta mindkettőjüket a sárga földig, utolsó kutyáknak, aztán kiment, és becsapta az ajtót maga után...

Nagyon megkönnyebbült. Nyugodtabban tért haza, csak azt az egyet sajnálta, hogy szükségtelenül összeveszett a sógorával.

"Most már valamennyien ellenem lesznek!" - gondolta másnap reggel, reggelinél, és bámulva látta, hogy a kovács lép be az ajtón.

Úgy köszöntötték egymást, mintha semmi sem történt volna köztük.

Antek éppen a csűrbe indult szecskát vágni; a kovács utánament. Leült a kévékre, melyeket a hombárból hoztak elő csépelni, s megszólalt csendesen:

- Fenének kell a veszekedés. Aztán miért? Egy ostoba szóért! Azért eljöttem hozzád, és én nyújtom feléd a kezemet, béküljünk ki...

Antek kezet adott neki, de gyanakodva nézett reá, és morogta:

- Persze hogy csak szó volt, hiszen én sem haragudtam rád. A bíró dühített fel, mert hát mit avatkozik bele a mi dolgunkba? Fogja be a száját...

- Én is ezt mondtam neki, mert utánad akart szaladni...

- Meg akart verni?... Hiszen adtam volna én neki, úgy, mint az unokaöccsének. Az még most is gyógyítgatja a bordáit, aratás óta!... - kiáltott, és kezdte berakni a szalmát a szecskavágóba.

- Ezt én is mondtam neki... - jegyezte meg szerényen a kovács, és ravaszkásan elmosolyodott.

- Még számolok én vele! Megemleget... fontos személyiség az ebadta, azt mondja, merthogy hivatalnok!...

- Tökfilkó és kész. Ne törődj vele! Hanem kigondoltam valamit, ezért jöttem hozzád... Ezt kéne csinálni... Délután eljön ide a feleségem, aztán menjetek be együtt az öreghez, és beszéljétek meg a dolgot alaposan... Mit sem ér a harag meg a búslakodás a háta mögött. Eléje kell állni, és meg kell mondani egyenesen, mit akarunk... Lesz haszna vagy nem lesz, de ki kell teregetni mindent!

- Minek itt kiteregetni, ha ráíratta!

- Haraggal mégsem lehet semmire sem menni! Persze hogy ráíratta, de amíg él, akármikor vissza is vonhatja. Ezt ne felejtsd el, és ezért nem kell vele ellenkezni. Hadd házasodjék, legyen meg az öröme.

Antek elsápadt erre a beszédre, és olyan remegés fogta el, hogy a munkát is abbahagyta.

- Ne szólj hát a házasság ellen, inkább dicsérd, és mondjad, hogy jól teszi, meg aztán hogyha akarta, rá is írhatta... csak a többit ígérje nekünk, neked meg az én feleségemnek, mégpedig tanúk előtt! - tette hozzá ravaszul.

- Kifizetjük őket. Meg aztán nem kapott Grzela még eleget? Hiszen az öreg majd minden hónapban küld neki valamit a katonasághoz. Csak hallgass rám, és tedd, amit mondok, nem fogsz veszíteni rajta. Majd én teszek róla, hogy úgy igazítsam a dolgot, hogy minden a miénk maradjon...

- Hallgass rám... Csak ígérje meg az öreg tanúk előtt, hogy legyen mibe kapaszkodni... Van még bíróság és igazságosság, ne félj! És van még egy horog, mert az anyád után is maradt föld...

- De nem adta ki nektek ezt sem! Annyi év óta ő veti és aratja! Megfizet nektek érette jól, kamatostul... Még egyszer ismétlem: semmiben se ellenkezz az öreggel, inkább dicsérd, kedveskedj neki, menj el a lakodalmába, ne sajnáld a jó szót, és meglátod, hogy megpuhítjuk... Ha meg nem lehet szépszerével, majd elbánik vele a bíróság... Jagnával ismeritek egymást jól... ő is segíthetne neked egyben-másban... csak szólj neki, ő még jobban felénk hajlíthatná az öreget... No, áll az alku?... Mert már mennem kell...

- Alávaló júdás, tolvaj! - hörögte tajtékzó gyűlölettel, mire a kovács fölugrott, és rohanva elmenekült.

"Elment az esze? - gondolta útközben. - Hiszen jó tanácsot adtam neki... ő meg... No, ha ilyen ostoba, akkor csak menjen napszámba, csak kergesse el az öreg, még segítek is neki... de így vagy úgy, a földet nem engedem... Hát ilyen vagy, sógor? Pofon akartál vágni, ki akartál dobni, mert osztozni akartam veled... mert jó szóval mentem hozzád mint atyámfiához! Szóval ilyen vagy! Hohó, te magad szeretnéd az egészet! Ezt ugyan meg nem éred! Kicsaltad belőlem a terveimet, ellátom én ezért a bajodat, te cudar, hogy kitör tőle a nyavalya!" - Egyre dühösebb lett, annyira felbőszítette, hogy Antek átlátott a szitán, és még elárulhatja az öreg előtt. Ettől félt a legjobban.

"Meg kell előzni" - határozott nyomban, s bár félt Antektől, mégis visszatért Borynáékhoz.

- Itthon van a gazda? - kérdezte Witektől, aki a ház előtt dobálta kavicsokkal a tavon úszó libákat.

- Dehogyis van! Hiszen elment a molnárékhoz, hogy meghívja őket a lakodalomba.

"Elébe megyek, mintha véletlenül találkoznánk!" - gondolta, és a malom felé indult, de útközben beszólt a feleségéhez, és meghagyta neki, öltözzék fel szépen, és a gyerekekkel együtt induljon Antekékhez, mihelyt elharangozzák a delet.

- Majd ő megmondja neked, mit csinálj. Magadtól ne csinálj semmit, és ne okoskodj, mert buta vagy, csak amikor szükség lesz rá, hogy bőgj, öleld át apád lábát, és kérjed... és jól jegyezd meg, mit mond az apád, és mit beszél Antek... - Jó ideig tanítgatta a feleségét, és közben nézett az ablakon kifelé: nem jön-e az öreg a hídon.

- Benézek a malomba, megőrölték-e a kölest. - Untatta a várakozás odahaza.

De lassan ment, meg-megállt és gondolkozott: "Nem lehet tudni, mit fog csinálni. Lehordott, de kész megtenni, amit tanácsoltam... akkor jobb is, ha ott lesz az asszony... ha meg nem teszi, összevesznek... az öreg elkergeti a házából... Így vagy úgy, nekem mindenképpen jó..." - Nevetett vígan, megdörzsölte kezét, megigazította sapkáját, és begombolta kabátját, mert szeles idő volt, és hűvösség áradt a tó felől.

- Fagy lesz vagy megint eső - suttogta megállva a hídon, és felnézett az égre... A felhők alacsonyan úsztak, barnák, nehezek, szinte sárosak voltak, mint a mosatlan juhok. A tó tompán morgott, időnként a parthoz csapta vizét. A partokon a fekete, hajlott égerfák és az ágas-bogas füvek között itt-ott mosó asszonyok piroslottak. Bőszen csattogtak a sulykok mindkét oldalon. Az utak néptelenek voltak, csak a libák tocsogtak a megszikkadt sárban és a lehullott falevelekkel és szeméttel teli árkokban. Gyerekek zajongtak a házak előtt, s néhány kakas kukorékolni kezdett a kerítésen, mintha időváltozást jósolna.

- A malomban könnyebben bevárom! - mormolta a kovács, és lefelé indult.

Antek pedig a kovács távozása után olyan bőszülten vagdalta a szecskát, hogy egészen belefeledkezett a munkába, és délig annyit megcsinált, hogy Kuba, aki az erdőből érkezett vissza, fel is kiáltott:

- Jut ebből egész hétre, ejha! - És olyan hangosan csodálkozott, hogy Antek magához tért, otthagyta a szecskavágót, nyújtózkodott egyet, és bement a házba.

"Lesz, ami lesz, de még ma beszélnem kell apámmal! - határozta el. - Az igaz, hogy hazug a sógor és júdás is, de talán mégis jó tanácsot adott... Biztosan megvan evvel a maga számítása..." Így gondolkozott a kovácsról, és közben benézett az apja szobájába, de rögtön visszahúzódott, mert vagy húsz gyerek ült bent, és valamennyien hangosan silabizáltak... Roch tanította őket, és éberen ügyelt, hogy ne rendetlenkedjenek... Rózsafüzérrel a kezében járkált körülöttük, figyelte, hogyan olvasnak, néha kijavította valamelyiket, másiknak meghúzta a fülét, némelyiket megsimogatta, s gyakran le is ült melléjük, és türelmesen magyarázta, mi van a leckében, vagy kikérdezte őket, és a gyerekek versengve, egymás szavába vágva feleltek, mint a felingerelt pulykák... és olyan hangosan, hogy a ház másik felén is lehetett hallani...

Hanka ebédet főzött, és közben apjával beszélgetett, az öreg Bylicával, aki ritkán látogatott el, mert betegeskedett, és már alig tudott mozogni.

Az ablaknál ült, botjára támaszkodva, és szemét végigjáratta a szobán. Hol a gyerekekre nézett, akik csendesen összebújtak a sarokban, hol Hankán pihent meg a tekintete... ősz volt egészen, az ajka folyton remegett, a hangja gyönge volt, mint a madárkáé, és a melle folyton hörgött.

- Reggelizett már? - kérdezte Hanka csendesen.

- Hát... hogy igazat szóljak, Weronka elfelejtett adni... én pedig nem kértem...

- Weronka még a kutyákat is éhezteti, nemegyszer ide jönnek enni! - kiáltott, mert még a múlt tél óta haragudott nénjére, aki anyjuk halála után mindent elvett, ami utána maradt, és neki semmit nem akart adni. Ezért jóformán alig találkoztak.

- Mert nincsenek ám bővében, nincsenek bizony... - védelmezte halkan nagyobbik leányát az öreg. - Stach a kántornál csépel, ott is eszik, és még negyven garast kap naponként... és annyi az éhes száj a házban, hogy a krumpliból sem jut elég... Igaz, van két tehenük és tejük... a vajat és a túrót behordja a városba, kap is érte néhány garast... de gyakran elfelejt enni adni... nem is csoda, annyi gyerek... szoknyát is sző, és eladja... meg fon is, és úgy dolgozik, mint az igavonó barom... pedig nem is kell nekem sok... Csak idejében kapnám... és mindennap... akkor...

- Ha olyan rossz dolga van annál a kutyánál, hát költözzék hozzánk tavaszra...

- Hiszen nem panaszkodom én, nem vádolom érte, csak... csak... - hirtelen megtört a hangja.

- Ügyelne a libákra, nézne a gyerekekre...

- Mindent megcsinálnék, Hanus, mindent - suttogta halkan az öreg.

- A szobában van hely, beállítunk egy ágyat, hogy melege legyen...

- Hiszen meghálnék én az istállóban is, a lovak mellett, csak nálad lehetnék, Hanus, csak ne kellene visszamennem oda! Csak... - egészen elfulladt a hangja a könyörgésben, és beesett, kivörösödött szeméből megeredt a könny. - Elvette a dunnámat, mert azt mondja, a gyerekeket nincs mivel betakarni... persze... fáztak, úgyhogy magam is odavettem őket a dunna alá... de kikopott már a bundám, és nem tartja a meleget... az ágyat is elvette... pedig olyan hideg van, ahol fekszem... egy kis tüzelőt sem ad... aztán felhány minden kanál ételt... koldulni küld... de ha nincs erőm... alig vánszorogtam ide hozzád...

- Az isten szerelmére, miért nem szólt, édesapám, sohase, hogy olyan rossz dolga van...

- Hogy szólhattam volna... hiszen leányom... az ura jó ember, de mindig napszámba jár... Hogy tehettem volna...

- Átkozott boszorkány! Elvette a föld felét, a ház felét, meg mindent, és most így látja el magát! A bíróságra kell menni! Kosztot kell hogy kapjon, meg tüzelőt, és ami ruhára kell magának, mi pedig évi tizenkét rubelt adunk... mert hiszen adósságot is fizettünk... vagy nem?

- Igaz! Tisztességesek vagytok, igaz... de azt a pár zlotyt is, amit tőletek kaptam és a temetésemre tartogattam, kicsalta tőlem... meg aztán oda is kellett adni... mert hogyisne... az én gyermekem... - Elhallgatott, és csendben, görnyedten ült ott; inkább hasonlított egy halom gyaluforgácshoz, mint emberhez.

Ebéd után pedig, amint a kovácsné bejött a gyerekeivel, és köszönteni kezdte a háziakat, az öreg fogta a batyuját, amelyet Hanka titkon készített neki, és kisompolygott.

Boryna nem jött haza ebédre.

A kovácsné tehát elhatározta, hogy várni fog, ha kell, késő éjszakáig is. Hanka az ablakhoz állította a szövőszéket, és kifeszítette a fonalakat a bordán át. Csak olykor-olykor, bátortalanul avatkozott bele egy-egy szóval Antek és a húga beszélgetésébe. Antek előadta panaszait, a húga helyeselte és tódította, de nem sokáig tartott az egész, mert berontott Jagustynka, s mintegy önkéntelenül újságolta:

- A kántoréktól jövök, mosni hívtak... Épp most volt ott Maciej Jagnával, lakodalomba hívták őket. El is mennek! Hiába, suba subához, gazdag a gazdaghoz húz... a papot is meghívták...

- A főtisztelendő urat is meghívták? - kiáltott fel Hanka.

- Miért ne, nem szent ő, hogy ne mulasson! Meghívták, és azt mondta, hogy talán elmegy... miért ne?... Talán nem eléggé szép a menyasszony, vagy nem lesz elég jó enni- és innivaló? A molnárék is elígérkeztek a leányukkal. Hohó, lesz itt olyan lakodalom, amilyen még nem volt, amióta Lipce Lipce! Tudom, mert a molnárék Jewkájával ketten leszünk a szakácsnők. Jambrozy már leölte az ártányt, készítik a kolbászt... - hirtelen elhallgatott, mert senki sem szólt közbe, senki sem érdeklődött. Mogorván ültek mind. Jagustynka meglepődve nézett végig rajtuk aztán felkiáltott:

- Maguk készülnek valamire!

- Készülünk vagy se, magának semmi köze hozzá! - mondta a kovácsné olyan élesen, hogy Jagustynka megsértődött, és átment az első szobába, Józiához, aki éppen az asztalokat és székeket rakta helyre, mert a gyerekek már szétoszlottak, Roch pedig a faluba ment.

- Az biztos, hogy édesapánk semmit nem fog sajnálni magától - suttogta a kovácsné panaszosan.

- Hiszen telik neki - szólt Hanka, és ijedten elhallgatott, mert Antek fenyegető tekintetet vetett rá. Szinte szótlanul ültek hát, és vártak. Ha ejtett is valamelyik egy-egy szót, utána ismét süket, nehéz, nyugtalanító csönd következett.

A ház előtt meg a tornácon Witek hancúrozott a gyerekekkel; olyan lármát csaptak, hogy Lapa ugatni kezdett, és szinte rengett belé a ház.

- Készpénze is lehet jócskán, mert folyton elad valamit, és nem költ semmire...

Antek csak legyintett a húga beszédére, és kiment a levegőre. Rosszul érezte magát odabent, és nőtt benne a nyugtalanság meg a félelem. Maga sem tudta, miért... várt az apjára, és türelmetlenkedett, de lelke mélyén örült, hogy olyan sokáig nem jön. "Nem a föld fáj neked, hanem Jagusia!" - idézte emlékezetébe a kovács tegnapi szavait...

- Hazudik, mint a kutya! - kiáltott dühösen. Nekilátott a fal körültömésének az udvar felől. Witek hordta neki a rakásról az avart, ő meg gyömöszölte a karók közé, és leszorította léccel, de reszketett a keze, és időnként abbahagyta a munkát. A falhoz támaszkodott, és a meztelen, levéltelen fákon keresztül a tó felé nézett, a túlsó partra, a Jagusia házára... Nem, nem a szerelem nőtt benne, csak a harag és a gyűlölet érzésének ezer változata, hogy szinte csodálkozott rajta! "Utolsó szuka, koncot vetettek neki, és utánakapott!" - gondolta. De megrohanták az emlékek is, kibújtak valahonnan, feléje osontak, talán a kopasz földekről, puszta utakról, a megfeketült, görcsbe húzódó gyümölcsösökből, s ráültek a szívére, beleakadtak a gondolataiba, ugráltak a szeme előtt... míg veríték lepte el a homlokát, a szeme szikrázott, és erős, tüzes borzongás futott végig rajta!... Hej, ott a kertben... meg ott az erdőben... és amikor együtt jöttek haza a városból...

Jézusom! Szinte megtántorodott, mert hirtelen közvetlenül maga előtt látta lángoló, szenvedélyesen lihegő arcát, kék szemét, telt, piros száját, olyan közelről, hogy érezte a lélegzetét, mely úgy érte, mint a forró hullám... s hallotta halk, szaggatott, tűzzel és szerelemmel telt hangját... - Jantos!... Jantos!... - s odahajolt hozzá, egészen közel, hogy érezte egész testét, a mellét, vállát, lábát - hogy törülgetni kezdte a szemét, s hessegette magától a csalóka álomképeket, s egész konok haragja lecsepegett a szívéről, mint a jégcsap az ereszről, amikor rásüt a tavaszi nap. És újból felébredt benne a szerelem, felemelte tüskés fejét a fájdalmas vágy, olyan szörnyű vágy, hogy a falba szerette volna verni a fejét és torkaszakadtából ordítani.

- Hogy a kénköves mennykő csapna le! - kiáltott magához térve, és fürkészve nézett Witekre, nem sejt-e valamit... Három hét óta lázban élt, valami csodát várt, és nem tudott semmit tenni, nem tudott ellene mondani vágyainak. Hányszor támadtak őrült gondolatai és elhatározásai, hogy hirtelen futásnak ered, hogy megláthassa, hány éjszaka leselkedett, várakozott esőben, hidegben a házuk előtt, mint a kutya! Nem jött ki, kerülte, az úton már messziről kitért előle!...

Ha nem, hát nem! És egyre jobban elkeseredett szívében, ellene és minden ellen! Az apjáé a lány, tehát a másé, őtőle idegen, mégpedig olyan betolakodó, mint a gazdátlan kutya, mint a tolvaj, aki legfőbb mindenüket, a földet lopja el tőlük. Az ilyet akár agyon is kell verni bunkósbottal! Hányszor támadt kedve apja elé állani és megmondani: nem lehet Jagna a maga felesége, mert ő az enyém! De a rémülettől égnek állott a haja: mit szólna az öreg, mit szólnának az emberek, a falu?...

Tehát Jagus a mostohája lesz, úgyszólván az anyja! Hogy lehetséges ez, hogyan?... hiszen ez bűn, nagy bűn! Szinte félt erre gondolni, mert megdermedt a szíve valami megmagyarázhatatlan iszonyattól, rettenetes isteni büntetéstől való félelmében... S nem szólni erről senkinek, csak hordani magában, mint a parazsat, mint eleven tüzet, amely egészen a csontjáig égeti... nem emberi erőhöz mért feladat ez, nem...

S már egy hét múlva esküvő...

- Jön a gazda! - kiáltott Witek hirtelen, hogy Antek megrezzent ijedtében.

Már sötétedett odakünn.

Alkonyat szállott a falura, mint a még ki nem hűlt és lappangó parázstól vöröses hamu. Az alkonyati pír kialvóban volt, sápadozott a sötét felhőktől, amelyeket a szél nyugat felé hajtott, és óriási hegyekké rakott össze. Hideg lett, a föld megdermedt, a levegő élessé, frissé vált, mintha fagy készülne, és olyan áttetszővé, hogy az itatóra hajtott jószág bőgése és lábdobogása jobban hallatszott, a kútgémek és kapuk csikorgása, a beszélgetések, a gyerekek kiabálása és a kutyaugatás tisztábban hangzott a tavon át. Néhol világos volt már az ablak, s a vízre hosszú, szaggatott, reszkető fénykévék estek... az erdők mögül lassan óriási, vörös telihold emelkedett ki, szinte lángolni látszott, mintha valahol az erdők mélyén tűz ütött volna ki.

Boryna fölvette hétköznapi ruháját, és kiment az udvarba, a gazdaságba; benézett a lovakhoz, a tehenekhez, a csűrbe, még a malacokhoz is, Kubát lehordta valamiért, Witeket hasonlóképpen, amiért a borjak kijöttek a rekeszből, és a tehenek közt mászkáltak. Mikor bement a házba, már valamennyien várakoztak rá... Hallgattak, csak a szemüket szegezték a belépőre, de le is sütötték rögtön, mert Boryna megállt a szoba közepén, végignézett rajtuk, gúnyosan kérdezte:

- Valamennyien itt vagytok? Akár egy ítéletre!

- Nem ítélni, csak kérni jöttünk - szólt a kovácsné bátortalanul.

- Hát az urad mért nem jött el?

- Sürgős dolga van, odahaza maradt...

- Persze... sürgős dolga... persze... - mosolygott, mint aki érti. Ledobta szűrét, s hozzáfogott, hogy levesse csizmáját. Ezek pedig hallgattak, mert nem tudták, hol kezdjék. A kovácsné köhécselt, s csitította a hancúrozó gyerekeket; Hanka a küszöbön ült, szoptatta a fiát, és nyugtalan tekintettel figyelte Anteket, aki az ablaknál állt, és rendezgette a fejében, mit mondjon. Egész testében reszketett az indulattól és a türelmetlenségtől. Csak az egy Józia hámozta nyugodtan a krumplit a tűzhelynél, fát rakott a tűzre, és kíváncsian figyelte a többieket, mert semmit sem értett az egészből.

- Szóljatok, mit akartok! - kiáltott élesen Boryna, mert ingerelte a hallgatás.

- Hát... mondd meg, Antek... a miatt az átírás miatt jöttünk... - dadogta a kovácsné.

- Az írást megcsináltam, és vasárnap lesz az esküvő... ezt megmondom nektek!

- Ezt tudjuk, de nem ezért jöttünk.

- Hát miért?

- Hat egész holdat íratott rá!

- Mert annyit akartam, s ha nekem úgy tetszik, ebben a szempillantásban ráíratom mindet...

- Ha mind a magáé lesz, akkor ráírathatja! - szólt Antek.

- Hát kié, ha nem az enyém, mi?

- A miénk, a gyerekeké.

- Szamár vagy! A föld az enyém, és azt teszem vele, ami nekem tetszik!

- Azt teszi vagy nem...

- Te fogod megtiltani nekem, te?

- Én is, meg mindnyájan, ha pedig nem, majd megtiltja a törvény! - kiáltott Antek, mert már nem tudta türtőztetni magát; egészen megfeledkezett magáról.

- Törvénnyel fenyegetődzöl? Törvénnyel? Fogd be a szádat, míg szépen szólok, hogy meg ne bánd! - ordította Boryna, és ökölbe szorított kézzel rontott a fiára.

- Nem hagyjuk magunkat megkárosítani! - visított Hanka, és talpra ugrott.

- Hát te? Három hold homokot hozott meg egy ócska lepedőt, s még ki meri nyitni a száját!

- Maga annyit sem adott Anteknek, még az anyai jussát sem, aztán béresek helyett dolgozunk magának, mint a barmok.

- Ezért ti takaríttok be három holdról.

- De húszért dolgozunk, vagy még többért!

- Ha károtok esik, keressetek másutt jobbat!

- Nem keresünk, mert itt van a miénk! A miénk, a nagyapáink meg a dédapáink földje! - kiáltott Antek nagy erővel.

Az öreg csak a szemével sújtott rá, de nem felelt semmit. Leült a tűzhelyhez, s akkorát ütött a piszkavassal az izzó fahasábokra, hogy csak úgy szikrázott. Haragudott, újra meg újra lángba borult az arca, s a haja minduntalan a szemébe hullott, mely úgy égett, mint a vadmacskáé... de még fékezte magát, bár alig bírta...

Hosszú csend nehezedett a szobára, csak a gyors lélegzés meg lihegés hallatszott. Hanka csendesen zokogott, és ringatta karján a gyermeket, mert nyöszörögni kezdett.

- Mi nem ellenezzük a házasságát, ha akarja, hát nősüljön meg...

- Sokat is törődöm az ellenkezéstekkel!

- Csak vonja vissza az átírást - tette hozzá könnyezve Hanka.

- Elhallgass, a kutyafádat! Úgy csahol, mint a kutya! - s olyan erővel vágta a piszkavasat a tűzbe, hogy az égő fahasábok szétgurultak a szobában.

- Maga pedig vigyázzon, mert nem a szolgálója az asszony, hogy így lehordja!

- Hát akkor miért járatja a száját!

- Joga van hozzá, a maga jussát keresi! - harsogott Antek egyre erősebben.

- Ha akarja, hát írassa rá, de a többit írassa miránk - szólalt meg csendesen a kovácsné.

- Buta vagy! Nézzék, az enyémen akar osztozkodni! Ne félj, nem szorulok rátok, hogy ti tartsatok el, nem én... megmondtam!

- Mi pedig nem tágítunk. Igazságot akarunk!

- Majd fogom a botot, aztán kaptok igazságot.

- Csak próbáljon hozzánk nyúlni, nem éri meg akkor a lakodalmát...

Most már hangosan veszekedtek, nekirohantak egymásnak, fenyegetődztek, verték öklükkel az asztalt, kiabáltak, és felhányták összes fájdalmukat meg sérelmeiket. Antek annyira megfeledkezett magáról, és úgy feldühödött, hogy kitört belőle a felgyülemlett harag, s minduntalan vállon ragadta az öreget, vagy a gallérját rángatta, s képes lett volna megütni... de az öreg még fékezte magát, nem akart verekedni. Odább lökte Anteket, a sértésekre ritkán felelt, hogy ne rendezzenek látványosságot a szomszédoknak és az egész falunak. Olyan kiabálás, zűrzavar és sírás-rívás volt a szobában, mert mind a két asszony sírt, és felváltva sivítoztak, és a gyerekek is ordítottak, hogy Kuba és Witek bekukucskált az udvarról az ablakon át... de semmit sem értettek az egészből, mert valamennyien egyszerre kiabáltak. Végtére, amikor már berekedt a hangjuk, s csak sziszegték az átkokat, fenyegetéseket, Hanka újból szörnyű sírásra fakadt. A kürtő párkányára támaszkodott, és magánkívül kezdett ordítani könnyein keresztül:

- Hát világgá kell mennünk, koldulni... ó, édes Jézusom, Jézusom, Jézusom!... Húztuk az igát éjjel-nappal, akár a barom... béresek voltunk... és most?... Megbünteti az Úristen a mi kárunkért!... Megbünteti... Hat egész holdat ráíratott... és az édesanyánk után maradt ruhák... meg a gyöngyök... meg minden... kié lesz? Kinek adja?... Annak a disznónak! Hogy a szemétdombon dögölnél meg a mi kárunkért, hogy a férgek ennének meg, te szajha, te ringyó, te!

- Mit mondtál? - üvöltötte az öreg az asszonyhoz ugorva.

- Hogy szajha, ringyó, hisz tudja az egész falu, az egész világ!...

- Ne merj róla így beszélni, mert szétloccsantom a fejedet a falon, ne merészelj... - és rázni kezdte a menyét, de Antek odaugrott, testével védelmezte a feleségét, és ő is kiabálni kezdett:

- Én is azt mondom, hogy szajha, hogy ringyó, én is! Az hált vele, aki akart, én mondom! - kiáltott magánkívül, és sorolta, ami a nyelvére került. De nem fejezte be, mert az öreg, most már végképp kikelve magából, úgy szájon vágta, hogy fejével nekiesett az üveges szekrénynek, s szekrényestül hanyatt vágódott a földön... De tüstént talpra ugrott, s azon véresen az apjára vetette magát.

Úgy mentek egymásnak, mint két veszett kutya; mellen ragadták egymást, ide-oda lökdösődve a szobában, odaütköztek az ágyhoz, a szekrényhez, a falhoz, hogy csak úgy kongott a koponyájuk. Leírhatatlan kiabálás támadt, az asszonyok széjjel akarták választani őket, de a két verekedő a földre bukott, s egymást markolva, a gyűlölet és sérelmek egész erejével hemperegtek, rázták, nyomták és fojtogatták egymást.

Szerencse, hogy a szomszédok hamarosan széjjelválasztották, és elkülönítették őket egymástól.

Anteket átvitték a ház másik felébe. Vízzel locsolták, hiszen szörnyen elgyengült a fájdalomtól és a vérveszteségtől, mert egészen összevagdalta az arcát az üveg.

Az öregnek semmi baja sem történt; csak az ujjasa szakadozott meg egy kissé, s az arca volt összekarmolva, s szinte kék a dühtől... Lehordta és kikergette az embereket, akik összefutottak, becsukta a pitvarba vezető ajtót, és leült a tűzhely mellé...

Lecsillapodni azonban nem tudott, mert folyton az motoszkált a fejében, amit Jagnára mondottak, s ez úgy szúrta a szívét, mint egy éles kés...

"Ezt nem viszed el szárazon, te veszett kutya, nem ám! - esküdözött magában. - Hogyisne! Jagusiára rosszat..." De eszébe jutott rögtön az is, amit akárhányszor hallott a leányról, amit régebben mondogattak, de akkoriban nem vetett ügyet rá. Elfutotta a forróság, furcsán fojtogatta, bántotta valami... - Nem igaz! Irigy pletykafészkek, mindenki tudja! - kiáltott hangosan, de mind több mendemonda jutott az eszébe. "Mert hogyisne, ha a saját fia is mondja, hogyne ugatnának! Cudar dög!" - De mégis égették ezek a visszaemlékezések, mint a tűz...

S amikor Józia eltakarította a csata nyomait, s végre, bár eléggé későn, feltálalta a vacsorát, csak épp hogy megkóstolta a krumplit, és letette a kanalat. Nem ment le a torkán semmi.

- Adtál a lovaknak abrakot? - kérdezte Kubától.

- Hát.

- Hol van Witek?

- Jambrozyért szaladt, hogy bekösse Antek fejét. Úgy megdagadt a képe, mint a tészta - tette hozzá, és gyorsan odábbállt, mert világított a hold, s ő ma vadászni készült az erdőbe... - Majd szétveti őket a kenyér, azért verekszenek az ebadták - mormolta.

Az öreg is elment a faluba, de nem nézett be Jagnához, bár világos volt az ablak. Az ajtóból fordult vissza, és megindult az úton a malom felé.

Hűvös éjszaka volt. A csillagok tündököltek. A fagy megdermesztette a földet, a hold magasan járt, és olyan fényesen világított, hogy az egész tó ezüstösen szikrázott, mint a higany. A fák hosszú, imbolygó árnyékot vetettek a néptelen utakra. Késő volt már. Lassan kialudt az ablakok fénye, de a házak fehér falai mindjobban kivillogtak a kopasz gyümölcsösök mögül. Csönd és éjszaka ölelte át az egész falut, csak a malom kerepelt, és a víz csobogott egyhangúan... Maciej hol az innenső, hol a túlsó parton bolyongott, és nem tudta, mitévő legyen. Nem tudott lecsillapodni, sőt, egyre jobban elkábította a harag és a gyűlölet. Végül betért a kocsmába, üzent a bíróért, és majdnem éjfélig ivott, de nem tudta gondját az italba fojtani... egy elhatározás mégis megszületett benne.

Másnap reggel, mihelyt felkelt, benézett Antekékhez. Antek még feküdt, az arca véres ruhába volt kötözve, de kissé fölemelkedett.

- Kotródjatok innen a házamból ebben a szempillantásban, hogy nyomotok se maradjon! - kiáltotta. - Ha háborúságot akarsz, bíróságot akarsz, hát menj a bíróságra, pörölj be, keresd a magadét. Amit bevetettél magadnak, nyáron learathatod, most pedig tisztulj innen! Ne is lássalak titeket! Hallod? - ordított hangosabban, mert Antek fölült, de nem felelt semmit. Lassan öltözködni kezdett.

- Itt se legyetek délre! - kiáltott az öreg még egyszer.

Antek erre sem szólt semmit, mintha nem is hallaná.

- Józka, hívd ide Kubát, fogja be a kancát, aztán vigye őket oda, ahova akarják!

- Kubának valami baja van, fekszik a vackán és jajgat. Azt mondja, annyira fáj a rossz lába, hogy nem tud felkelni...

- Még hogy a lába fáj! Naplopó, pihenni akar... - s maga fogott hozzá a reggeli munkákhoz.

De Kuba valóban megbetegedett. Nem mondta meg, mi baja van, noha Boryna kérdezte, csak annyit mondott, hogy beteg, és úgy nyögött, jajgatott, hogy a lovak is felnyerítettek, odamentek a vackához, és szaglászták, nyalogatták a képét. Witek pedig vizet hordott neki vödörrel, s a patakban titkon véres rongyokat mosott...

Az öreg nem vette ezt észre, mert csak arra volt gondja, hogy Antekék elköltözzenek.

El is költözködtek.

Most már kiabálás nélkül, veszekedés nélkül, ellenkezés nélkül csomagoltak, hordták ki holmijaikat, kötözgették batyuikat. Hanka szinte ájuldozott fájdalmában. Antek vízzel élesztgette, és sürgette, hogy mielőbb elkerüljön az apja szeme elől, mielőbb...

Klombtól kért lovat kölcsön, nem akarta az apjáét, s áthordta a holmikat Hanka apjához, a falu végére, a kocsmán túl...

A faluból beállított néhány gazda. Roch vezette őket. Békességet akartak szerezni a pörlekedők közt, de hiába, sem a fiú, sem az apa nem akart erről hallani...

- Próbálják meg, hogy ízlik nekik a szabadság meg a maguk kenyere - felelte az öreg.

Antek nem is szólt semmit a rábeszélésre, csak az öklét emelte fel, és olyat káromkodott, olyan fenyegetőt mondott, hogy Roch belesápadt, és hátrált az asszonyok közé, akik egyre többen gyülekeztek a bejáróban és a tornácon. Azért jöttek, hogy segítsenek Hankának, s még inkább azért, hogy hangosan sajnálkozzanak és jártassák a szájukat, megtárgyalják az esetet.

Mikor Józia kibőgött képpel behozta apjának és Rochnak az ebédet, amazok már utolsó holmijaikkal és a gyerekekkel kifordultak a bejáróból az útra... Antek vissza se nézett a házra, csak keresztet vetett, mélyet sóhajtott, a lovak közé csapott, támasztgatta a tetézve megrakott szekeret, és ment sápadtan, mint a halott, csak a két szeme égett konokul, s a foga úgy vacogott, mintha a hideg rázná... de nem szólt egy szót sem; Hanka pedig a szekér után vánszorgott, a nagyobbik fia a szoknyájába kapaszkodott, és egetverően kiabált, a kisebbiket pedig a melléhez szorította. Maga előtt hajtotta a teheneket, libákat és két sovány malacot, és úgy bőgött, úgy szitkozódott, úgy siránkozott, hogy az emberek kijöttek a házakból, s egész processzióval kísérték őket...

Borynánál pedig komor hallgatással ebédeltek.

Az öreg Lapa a tornácon ugatott, a szekér után futott, majd megint visszatért és vonított... Witek egyre hívta, de a kutya nem hallgatott rá; futkározott a kertben, szaglászott az udvaron, beszaladt Antekék szobájába, és körülnyargalászta néhányszor, majd kifutott a pitvarba, ugatott, szűkölt... hízelgett Józiának, és rohanni kezdett, mint az őrült, aztán leült, és bután bámult maga elé. Végül felugrott, behúzta a farkát, és Antekék után vágtatott...

- Lapa is utánuk ment...

- Majd visszatér, ha éhes lesz, visszatér, ne félj, Józia - szólt lágyan az öreg. - Ne bőgj, te csacsi! Hozd rendbe a hátsó szobát, Rochnak lesz ott a lakása. Hívd el Jagustynkát, majd segít neked... és láss a gazdasághoz, mert most már te vagy a gazdasszony, a te válladon van minden... no, ne bőgj... - megfogta a fejét, megsimogatta, melléhez szorította, és úgy cirógatta.

- Ha bemegyek a városba, veszek neked cipőt.

- Vesz édesapám? Igazán vesz?

- Veszek, meg még mást is veszek, csak légy jó leányom, és törődj a gazdasággal!

- Akkor blúzravalót is vegyen, olyat, amilyen Nastusia Golembiankának van.

- Veszek, lányom, veszek...

- És egy pár pántlikát is, de hosszút, hogy legyen a maga lakodalmára.

- Csak mondd meg, mi kell neked, mindened meglesz, amit akarsz.

- Alszol, Jagus?...

- Dehogyis tudok aludni. Már hajnalban fölébredtem, s azóta folyton az jár az eszemben, hogy már ma van a lakodalom... alig tudom elhinni.

- Fáj a szíved, leányom? - kérdezte az anyja halkabban, félénk reménnyel.

- Ugyan miért is fájna! Legföljebb azért, hogy el kell mennem innen, a magam gazdaságába...

Az öregasszony nem felelt, magába fojtotta hirtelen támadt bánatát. Fölkelt, magára rántott valamit, és kiment az istállóba, hogy a fiúkat fölébressze. Kissé elaludtak a tegnapi hajbontási szertartás után; már világos volt, a virradat zúzmarától csillogó ezüstös örvénybe merítette a földet, s keleten kigyulladt a hajnalpír, mintha valaki parázzsal szórta volna be az ég alját.

Dominikowa megmosdott a pitvarban, és csendesen járt-kelt a szobában. Olykor-olykor Jagnára pillantott, akinek párnán nyugvó fejét alig lehetett kivenni a homályban.

"Feküdj, leányom, csak feküdj!... Utoljára alszol anyád házában, utoljára!" - gondolta elérzékenyedve, újra meg újra visszatérő fájdalmas szomorúsággal. Alig akarta elhinni, hogy csakugyan már ma van az a nap, újra emlékezetébe kellett idéznie mindent... Igen, ő maga akarta így, s most mégis... mintha félelem vett volna rajta erőt, és úgy megrázta, hogy görcsös fájdalom fogta el, és le kellett ülnie az ágyra... Boryna jó ember, megbecsüli a feleségét, nem esik bántódása... és Jagus azt csinálja vele, amit akar, mert az öreg semmit nem lát rajta kívül az isten világából...

Nem, nem Boryna miatt félt, nem azért... de a gyerekek! Igen... minek is kellett Antekéket kiűzni? Most fognak aztán igazán áskálódni az öreg ellen, bosszút állni!... Ha meg nem kergeti ki, akkor ott lenne Antek a házban, és nagy istentelenség, vagy még rosszabb is származnék belőle!... Édes Jézusom! S most már nem lehet megmásítani... Kihirdették őket... a hízó is le van ölve, a vendégek is meg vannak híva... már annyi minden történt... az írás a ládában van... "Nem, nem! Lesz, ami lesz, de amíg élek, nem hagyom, hogy bántódása essék!..." - gondolta határozottan, és megint kiment lármázni a fiúkra, miért nem kelnek föl.

Amikor visszajött, rá akart kiabálni Jagnára, de az közben elaludt. Csendes lélegzés hallatszott az ágy felől, s az öregasszonyt újból elfogták a kétségek, és a fájdalom vércsekarmokkal kapaszkodott a szívébe, úgy tépte, és rémült aggodalommal kiáltozott benne. Letérdelt az ablaknál, kivörösödött, égő szemét a hajnalba mélyesztette, és hosszan, forrón imádkozott. Azután megerősödve kelt fel, mindenre készen.

- Jagus! Kelj fel, leányom, ideje már! Mindjárt jön Ewka, megkezdi a főzést, és még annyi a munka!

- Szép idő van? - kérdezte Jagus, fölemelve kábult fejét.

- De még milyen szép, csak úgy csillog minden a fagytól! Mindjárt előbújik a nap...

Jagna gyorsan felöltözködött. Anyja segített neki, és hosszasan gondolkozott valamin, végül megszólalt:

- Még egyszer mondom, amit már annyiszor mondtam... becsüld meg Borynát... jó ember ő... ne állj össze akárkivel, nehogy újból nyelvükre vegyenek az emberek... mert olyanok, mint az ebek, mindenkit megmarnak! Hallod, leányom?

- Hallom, hallom, de úgy beszél, mintha nem lenne magamhoz való eszem...

- A jó tanács senkinek meg nem árt... Vigyázz arra is, hogy szelíden bánj az uraddal, jó szóval, ne zsémbeskedj vele. Az öregje jobban szívére veszi az ilyesmit, mint a fiatal... S ki tudja, rád írathat még egy darab földet, vagy pénzt is dughat a pruszlikodba!

- Törődöm is én azzal - mordult föl a lány türelmetlenül.

- Mert fiatal vagy és buta... Nézz csak körül a faluban, az emberek között! Miért veszekednek, torzsalkodnak, tülekednek? Csak a földért, a vagyonért! Hogyan tudnál föld nélkül, a szent anyaföld nélkül megélni? Nem napszámosnak, nem nyomorúságra teremtett téged az Úr Jézus, nem! Aztán én miért dolgoztam, kuporgattam egész életemen keresztül? Csak neked, Jagus! És most magamra maradok, mint az ujjam!

- Hát a fiúk talán világgá mennek! Itt maradnak...

- Annyi örömöm sem telik bennük, mint a tegnapi napban! - kiáltott föl, és sírva fakadt. - A mostohagyerekekkel pedig élj békességben! - tette hozzá, szemét törülgetve.

- Józka jó kislány. Grzela meg nem egyhamar jön vissza a katonaságtól... és...

- A kovácstól óvakodni kell.

- Hiszen Maciejjel egymás kedvét keresik...

- Megvan ebben a kovácsnak a maga számítása! De én majd vigyázok rá... Antekkel a legrosszabb, mert nem akarnak megbékülni... tegnap a főtisztelendő úr is békíteni akarta őket... de hiába...

- Mert Maciej olyan, mint a mérges kutya! Ki látott ilyet, hogy kikergesse őket a házból! - kiáltott Jagus szenvedélyesen.

- Mi van veled, Jagus, mi bajod? Hiszen Antek rád nyelvelt a leginkább, és vissza akarta venni a földet, szitkozódott, meg olyanokat mondott rólad, hogy el se lehet ismételni...

- Antek, énrólam? Becsapták magát, hogy száradjon le a nyelvük!

- Miért pártolod, mi? - kérdezte az anyja fenyegető hangon.

- Mert mindnyájan csak ellene vannak! Én nem vagyok olyan, mint a koldus kutyája, amelyik mindenkinek utána fut, ha vet neki egy darab kenyeret! Jól látom, hogy igazságtalanság történik vele...

- Talán az írást is odaadnád neki... mi?

De Jagna már nem tudott erre felelni, mert megindultak a könnyei. Beszaladt a kamrába, becsapta maga után az ajtót, és sokáig bőgött...

Dominikowa nem zavarta ebben, de újabb aggodalom lopódzott a szívébe... nem volt azonban idő a tanakodásra, mert megjött Ewka, a fiúk pedig a pitvar előtt nyújtózkodtak; hozzá kellett fogni a munkához és az utolsó előtti előkészületekhez...

A nap felkelt, s az idő gyorsan haladt előre.

Az éjjel meglehetős fagy volt, a tó partja meg a pocsolyák az úton jéggé dermedtek, s a fagyos göröngyökön meg-megcsúsztak a kisebb állatok.

Azonban lassan fölmelegedett. A kerítések alján és az árnyékban még szürkéllett a dér, de az ereszekről csillogó gyöngyökben csöpögtek az olvadó jégcsapok. A mocsarakból lassan fölszállott a pára, akár a füst. A levegő olyan átlátszó lett, hogy a környező mezőket egészen tisztán lehetett látni, az erdők pedig olyan közel jöttek, hogy a fákat is meg lehetett különböztetni egymástól...

Az alacsony, kék égbolton egyetlen felhő sem mutatkozott.

Mégsem ígérkezett szép idő, mert a varjak a házak körül lebzseltek, s a kakasok egyre kukorékoltak.

Vasárnap volt, s bár a harangok még nem hívtak a templomba, a falu már nyüzsgött, mint a méhkas. Vagy a fél falu készült Boryna és Jagna lakodalmára.

A házak közt, a zúzmarás kerteken át leányok szaladgáltak pántlikákkal, szoknyákkal és különféle ruhadarabokkal.

A házakban nem kis zűrzavart okoztak az előkészületek, ruhapróbák meg az öltözködés, s a sűrűn nyitogatott ablakokon és ajtókon át örvendő hangok vagy lakodalmi dalok hallatszottak ki.

Dominikowa házában pedig akkora volt a nyüzsgés és a kavarodás, amekkora ilyen alkalomkor lenni szokott.

A ház frissen volt kimeszelve, bár a mész kissé megereszkedett a nedves időtől, s már messziről virított, mert zöld ágakkal volt feldíszítve, akár pünkösd napján. A fiúk még tegnap teletűzdelték fenyőgallyakkal a háztetőt, a fal hasadékait s mindent, amit csak lehetett. A bejárót pedig az úttól egészen a pitvarig jegenyefenyő-gallyakkal hintették be. Úgy illatozott, mint tavasszal az erdő.

És belülről is pompásan felcicomázták a házat.

A ház másik felében, amely rendszerint lomtárnak szolgált, most hatalmas tűz égett, és a molnárék Ewkája szakácskodott benne, a szomszédasszonyok és Jagustynka segítségével.

Az első szobából pedig minden fölösleges bútort a kamrába vittek, csak a képek maradtak ott. A fiúk a falak hosszában erős lócákat meg hosszú asztalokat állítottak fel. A szoba is ki volt meszelve, ki volt súrolva, a tűzhely kék lepedővel letakarva, a mennyezeten pedig az öregségtől megfeketedett gerendákat Jagusia gazdagon földíszítette papírkivágásokkal. Maciej hozott színes papirost a városból, ő pedig csipkézett karikákat, virágokat meg mindenféle csudát vágott ki belőle: amint kutyák kergetik a juhokat, a pásztor pedig bottal fut utánuk, vagy egész processziót, pappal, zászlókkal és képekkel, s más különféle dolgokat, hogy bajos mindet fejben tartani. S mindez olyan találó és formás volt, mintha élne, csak úgy csodálkoztak a vendégek tegnap a hajbontáson. És nemcsak ilyeneket tudott Jagna, hanem mindent, amire csak gondolt, vagy amit csak egyszer is látott...

Nem volt Lipcében ház az ő kivágásai nélkül...

Kissé rendbe szedte magát a kamrában, és kijött, hogy felragassza a többit is a falakra a képek alá, mert másutt már nem volt hely.

- Jagus! Hagynád már abba, mindjárt jönnek a nyoszolyólányok... az emberek is kezdenek mindjárt gyülekezni, a muzsika már a faluban jár... ő meg játszadozik...

- Ráérek még, ráérek... - felelte röviden, és abba is hagyta a ragasztást, nem volt hozzá türelme... Teleszórta a padlót fenyőtüskével, az asztalokat letakarta vékony vászonnal, rendezgetett a kamrában, beszélgetett a bátyjaival, és kiszaladgált a ház elé, s sokáig nézett a világba. S nem érzett egy csepp örömet sem. Csak arra gondolt, hogy kitáncolja magát, muzsikát hallgat meg éneket, amit nagyon szeretett. Olyan volt, mint ez a derűs, szikrázó, de őszbe dermedt, érzéketlen nap. Ha nem emlékeztetné rá minden, hogy ma van a lakodalma, megfeledkeznék róla. Boryna tegnap a hajbontáskor nyolc füzér korallt adott neki, mindet, ami a megboldogult után maradt... A láda fenekén hevernek, még csak fel se próbálta... Nem törődött velük, nem törődött ma semmivel... csak futni szeretett volna, amerre lát, akár a nagyvilágba... de hova? Tudta is ő! Undorodott mindentől, s folyton az jutott az eszébe, amit az anyja Antekről mondott... hogy ő szólná meg, éppen ő?... Nem tudta, nem akarta elhinni... közel állott a síráshoz. Vagy mégis! Tegnap, amikor mosott a tóban, Antek arra ment, és rá se nézett! S amikor reggel gyónni mentek Borynával, a templom előtt találkoztak vele... nyomban sarkon fordult, mintha veszett kutya elől menekülne... Talán mégis... Hadd ugasson, ha olyan, hadd ugasson!...

Lázadozni kezdett ellene, de hirtelen felmerült benne annak az estének az emléke, mikor együtt jöttek haza Borynától a káposztatisztításból. Kigyulladt benne az emlék, és egészen tűzbe borította, olyan erővel ragadta meg lelkét, olyan világosan éledt fel benne, hogy nem bírt magával... hirtelen anyjához fordult:

- Édesanyám, az esküvő után ne vágja le a hajamat!

- Már megint milyen okosat gondoltál ki! Ki hallott olyat, hogy a lány haját ne vágják le az esküvő után!

- A kastélyokban meg a városokban sem vágják le!

- Persze, mert ott cédák az asszonyok, be akarják csapni az embereket, lánynak akar látszani az asszony is. Még az kéne, hogy új szokásokat hozz a faluba! A kastélybeli kisasszonyok csak csináljanak maskarát magukból, hadd nevettessék ki magukat, hadd járjanak kócosan, mint a zsidó asszonyok, szabad nekik, ha olyan ostobák. De te gazdaleány vagy, gazda volt a nagyapád meg a dédapád is, nem pedig holmi városi söpredék, hát úgy kell tenned, ahogy az Úristen parancsolta, ahogy a gazdák rendjében öröktől fogva szokás volt... Ismerem én azokat a városi találmányokat, ismerem jól... még nem váltak senkinek az egészségére! Elment a városba szolgálni a Pakula leánya is, és mi lett vele?... A bíró mesélte, valami papír jött a községházára, hogy megfojtotta a gyerekét, és most börtönben ül... meg az a Wojtek is, a Boryna rokona a húga révén, az is... jól megtollasodott a városban, úgy, hogy most koldulni jár faluról falura... azelőtt meg gazdasága volt Wolkában, lovai voltak, és kenyere is bőven... zsemlére jött meg az étvágya, most aztán koldustarisznya lóg a nyakában öregkorára...

De Jagna nem hajtott a bölcs példákra, és hallani sem akart a hajlevágásról... Ewka rá akarta beszélni, márpedig ő jártas volt az ilyesmiben, nem egy falut ismert, és évről évre járt Czenstochowába a búcsúsokkal. Magyarázott neki Jagustynka is, már ahogy ő szokott, csipkelődve, mulatságosan, s végül így szólt:

- Csak hagyd meg a varkocsodat, jó lesz Borynának! Majd a kezére csavarja, jól meghúzza, és erősebben ken meg a mogyorófahájjal... majd levágod magad... Ismertem olyat nem is egyet... - nem folytathatta, mert érte jött Witek, hogy Antekéket elkergették, Borynáékhoz költözött, mert Józia nem bírt egyedül a gazdasággal. Most főzni segített Ewkának, s időnként hazaszaladt, mert az öregnek ma minduntalan máson járt az esze, Józia már reggel óta a kovácséknál öltözködött, Kuba pedig még mindig betegen feküdt.

- Jöjjön gyorsan, Kubának sürgős szüksége van magára - sürgette a fiú.

- Rosszabbul lett?

- Hát, úgy nyög és jajgat, hogy kihallani az útra!

- Máris megyek. Csak megnézem, mi a baj, kedveseim, aztán jövök vissza...

- Jagus, neked is sietned kell, mindjárt itt lesznek a nyoszolyólányok - sürgette a menyasszonyt az anyja.

De Jagus nem sietett. Úgy járt-kelt, mint az alvajáró, leült a lócára, majd ismét felugrott, és takarítani kezdett, de minden kihullott a kezéből. Csak állt egy helyben sokáig, s üres tekintettel bámult ki az ablakon. A lelke úgy ringott, mint a víz a tóban, s bele-beleütődött, mint kiálló kőbe, az emlékezésbe...

A házban pedig egyre növekedett a lárma, mert minduntalan jöttek a komaasszonyok, rokonok, gazdaasszonyok, és régi szokás szerint tyúkot, fehér cipót, süteményt, sót, lisztet, szalonnát, sőt papirosba csavart ezüstrubelt is hoztak. Mindezt viszonzásul a lakodalomba való meghívásért, hogy a gazdasszony ne szenvedjen a kelleténél nagyobb kárt.

Ittak is az örömanyával egy-egy pohárka édeset, beszélgettek egy kissé, megcsodálták az előkészületeket, aztán sietve távoztak.

Dominikowa pedig sürgölődött nagyban. Ügyelt a főzésre, takarított, tanácsokat adott, s mindenre volt gondja. Hajtotta a legényeket, mert húzódoztak, s amint módját ejtették, futottak a faluba, a bíróhoz, mivelhogy a muzsikusok már ott voltak, és gyülekeztek a vőfélyek is...

A nagymisére alig néhányan mentek el, haragudott is érte a főtisztelendő, hogy a lakodalom kedvéért megfeledkeznek Isten iránti kötelességükről. Ez igaz is volt, de a nép azt tartotta, hogy nem minden vasárnap van ilyen lakodalom.

S rögtön ebéd után már kezdtek gyülekezni a szomszédos falvakból a meghívott vendégek.

A nap már nyugatra fordult, és halványan szórta őszi világosságát. Úgy csillogott a föld, mintha harmatos lenne, az ablakok lángoltak, a tó villogott és káprázott, az út menti árkokban fénylett a víz, mint az üveg - az egész világ át volt itatva a hunyó ősz fényével és utolsó melegével.

Tompa, néma csend borította az aranyló földet.

A nap fellángolt, és lassan kezdett kialudni.

De Lipcében valóságos vásári lárma keletkezett.

Alig harangoztak be litániára, a muzsika megindult a bírótól, ki az útra.

Legelöl haladt a hegedű a flótával, utánuk a dob pörgött a dobverőkkel, majd a fölpántlikázott nagybőgő kontrázott vígan.

A muzsikusok után haladt a két násznagy és a hat vőfély.

Mind peckes legények, szálasak, mint a fenyő, derékban vékonyak, vállban szélesek, kitartó táncosok, nagyszájú fickók, kemény verekedők; hajthatatlan, konok gazdafiak, csupa törzsökös gazda ivadéka.

Az utca közepén vonultak, zárt csoportban, váll váll mellett; keményen lépkedtek, hogy a föld is döngött alattuk, s olyan vidám lakodalmas kedvük volt, olyan szépen voltak felöltözve, hogy csak úgy virított rajtuk a csíkos nadrág, a piros pruszlik, a kalapról lógó, a szélben röpködő sok pántlika meg a fehér szűrök, mint lebegő szárnyak...

Harsányan daloltak, nagyokat rikkantottak, szilajul dobbantgattak, és úgy zúgott tőlük az út, mintha fiatal erdő kelt volna lábra, s repülne a szelek szárnyán...

A muzsika polkát játszott. Mert muzsikaszóval jártak házról házra, vendéghívóba. Némely házból pálinkát vittek ki nekik, másutt be is hívták őket. Volt olyan ház is, ahol nótával válaszoltak. S mindenünnen szépen kiöltözött emberek jöttek elő, hozzájuk csatlakoztak, és együtt mentek tovább, s már valamennyien énekelték a nyoszolyólányok ablaka alatt:

Erre valamennyien kurjantottak, de akkorát, hogy messze visszhangzott a faluban, s kiáradtak a lakodalmas hangok a földekre is, énekeltek az erdők alján, elszálltak a széles világba.

Az emberek kiálltak a házak elé, a kertekbe, a sövényhez; volt olyan is, aki bár nem volt hivatalos a lakodalomba, hozzájuk csatlakozott, és velük rótta az utcákat, hogy jóllakjék a látni- és hallanivalóval. Lassan-lassan szinte az egész falu összesereglett, és körülfogta a lakodalmas népet. Most már lassabban haladtak a tömegben, s a megszámlálhatatlan gyereksereg lármázva és dalolva szaladt előttük.

Így kísérték el a vendégeket a lakodalmas házig. Muzsikát szolgáltattak a méltó belépéshez, s azután visszafordultak a vőlegényért.

Witek, aki pántlikás lajbijában büszkén járt a vőfélyekkel, most előrefutott.

- Gazduram, jön a muzsika a vőfélyekkel! - kiáltott be az ablakon, aztán Kubához sietett.

Tüzes nótát húztak a tornácon, s Boryna abban a szempillantásban kijött. Kitárta az ajtókat, tisztességgel köszöntötte az érkezőket, tessékelte őket befelé; de a bíró és Szymon karon fogta kétfelől, s egyenesen Jagnához vezette. Mert ideje volt már a templomba menni.

A vőlegény ruganyosan lépkedett, és csodálatosan fiatalnak tetszett. Haja lenyírva, képe megborotválva, lakodalmasan felöltözve, olyan nyalka volt, hogy nehezen találni párját. S mert erősen bízott magában, és termetes volt, széles vállú, már messziről feltűnt deli alakja és arcának komolysága. Vidáman beszélgetett a legényekkel, még nevetett is; legtöbbet a kováccsal szólt, mert az mindenképp igyekezett a szeme előtt forgolódni.

Illendőképpen kísérték be Dominikowához. A nép utat nyitott, ők pedig nagy zajjal, muzsikával és énekszóval egyenest a szobába mentek.

De Jagusia még nem volt ott; az asszonyok most öltöztették a kamrában, amelyet erősen bezártak és gondosan őriztek, mert a legények az ajtóhoz tolakodtak, a deszkák közt nyílásokat feszegettek, és enyelegtek a nyoszolyólányokkal. Csak a fehérnép visítását, nevetését és kiabálását lehetett hallani.

Az anya és fiai fogadták a vendégeket, pálinkával kínálták őket, az idősebbeket leültették a lócára. A háziasszony mindenre ügyelt, mert nagyon sok nép jött össze, alig lehetett már járni a szobában. Még a pitvarban, sőt a bejáróban is álltak. Nem akármilyen vendégek voltak, nem bizony! Csupa született gazda, s azok is csak a jobb módúak, csupa rokon, atyafiak és komák, a Boryna és a Paczes család sógorsága, komasága meg egyéb ismerősök, még a távolabbi falukból is.

Persze hogy nem volt köztük Klomb, sem Winciorek, sem az egyholdas szegények közül csak egy is, meg zsellérek sem, akik napszámba jártak, és mindig az öreg Klomb pártján állottak... Nem való kutyának kolbász, sem malacnak a méz!

Csak vagy két miatyánknyi idő múlva nyílt ki a kamra ajtaja. A kántorné és a molnárné kivezette Jagusát a szobába, a nyoszolyóleányok meg körülfogták. Mind olyan szépek, olyan cicomásak voltak, mint a virágszálak; s Jagna volt közöttük a leghajlékonyabb, legbájosabb, úgy állott a koszorú közepén, mint a legszebb rózsa. Talpig fehérben, bársonyban, ezüstben és aranyban, tollakkal, pántlikákkal ékesítve - olyannak tetszett, mint a szentkép, amelyet a körmenetekben hordoznak. Úgy elbámult mindenki, hogy hirtelen csend lett; csak úgy sugárzott az arcuk a csodálkozástól.

Hej, mióta Mazurföld Mazurföld, nem látott ilyen szép menyasszonyt!

A vőfélyek megmozdultak, rázendítettek torkukszakadtából:

Most előlépett Boryna, kézen fogta a leányt, és letérdeltek az anya elé, az pedig a szentképpel keresztet vetett rájuk, megáldotta, és szenteltvízzel meghintette őket. Jagus sírva borult anyja lábához, azután a többi asszonyt is sorba ölelgette, bocsánatot kért tőlük, s valamennyiüktől elbúcsúzott. Az asszonyok megölelgették, alig akarták elereszteni, majd egymásnak adogatták, míg végre mind sírva fakadtak. Józia zokogott leghangosabban, mert boldogult anyja jutott eszébe.

Kitódultak a ház elé, illő rendbe sorakoztak, és gyalog indultak a templom felé, mert csak vagy száz lépésnyire volt.

Elöl mentek a muzsikusok, és egész erejükből húzták meg fújták.

Azután Jagnát vezették a vőfélyek. Büszkén lépegetett a menyasszony, mosolygott is, még csillogó könnyein keresztül. Föl volt ékesítve, mint a virágzó bokor, s úgy vonta magára mindenkinek a tekintetét, mint a napsugár. A haja a homloka fölé volt tűzve vastag fonatba, rajta aranyfüstből, pávatollból meg rozmaringból készült nagy menyasszonyi koszorú, róla mindenféle színű pántlikák futottak le, s szivárványosan lebegtek utána. Fehér szoknyája derékban sűrűn volt fodrozva, a pruszlik égszínkék bársonyból készült, és ezüsttel volt kivarrva. Az inge puffos ujjú, nyakán pedig sok fodor meg csipke, kék szállal átfonva. A kalárisok és borostyán füzérek egészen a melléig értek.

Mögötte lépdelt Maciej, a nyoszolyólányok kíséretében.

Mint a terebélyes tölgy követi az erdőben a karcsú fenyőt, úgy haladt menyasszonya után, csak a csípője ringott, s oldalt tekingetett, mert úgy rémlett, hogy Anteket látta a tömegben.

A vőlegény mögött ment Dominikowa a násznagyokkal, azután a kovácsék, Józia, a molnárék, a kántorné, és a falu eleje. Leghátul pedig az utca egész szélességében csak úgy tódult az egész falu.

A nap már nyugovóban volt, hatalmas vörös korongja az erdő fölött függött, s véres fénnyel öntötte el az utat, a tavat meg a házakat. A násznép pedig szép lassan haladt az égő alkonyatban, és szinte káprázott a szem a sok pántlikától, a pávatollaktól, virágoktól, vörös csíkos nadrágoktól, narancsszínű szoknyáktól, kendőktől, fehér szűröktől, mintha nyíló nyári virágokkal borított mező indult volna meg, halkan ringana a szélben és énekelne. Mert a nyoszolyólányok újra meg újra rázendítettek vékony hangon:

Dominikowa az egész úton sírdogált, s úgy nézte a lányát, mint egy szentképet; semmit sem hallott abból, amit mondottak neki.

A templomban Jambrozy már gyújtogatta a gyertyákat az oltáron.

A templom pitvarában rendbe hozták ruhájukat, párokba sorakoztak, és megindultak az oltár felé. A pap már kijött a sekrestyéből.

Az esküvő nagyon rövid ideig tartott, mert a pap beteghez sietett. Amikor pedig kijöttek a templomból, a kántor táncnótákra zendített az orgonán: olyan mazúrokat, obertásokat és kujawiakokat játszott, hogy szinte maguktól illeszkedtek táncra a lábak, s némelyek már-már dalra gyújtottak, jó szerencse, hogy idejekorán észbe kaptak.

Visszafelé már felbomlott minden rend. Mentek zajjal az út egész szélességében, kinek hogy tetszett. A vőfélyek, nyoszolyóleányok pedig úgy vonítottak, mintha nyúznák őket.

Dominikowa előresietett, s mikor a házhoz közeledtek, már a küszöbön fogadta a fiatal párt a szentképpel, szentelt kenyérrel és sóval. Azután újra sorba köszöntötte, ölelte valamennyiüket, s úgy hívta befelé a szobába.

A muzsika ott szólt a pitvarban; aki hát átlépte a küszöböt, rögtön derékon kapta a keze ügyébe eső fehérnépet, s ment tánclépésben befelé. Ott pedig, mint a tarka kígyók, forogtak a párok. Hajlongtak, keringtek, büszkén fordultak, méltósággal dobbantottak, délcegen ringtak és lépegettek, úsztak, kígyóztak, egyik pár a másik után, egyik fej a másik mellett, mint a ringó, búzavirággal és pipaccsal tarkított rozstábla... és legelöl, első párként járta Boryna Jagnával!

A párkányra állított mécsesek libegtek-lobogtak, a ház rengett, és úgy tetszett, hogy a falak szétfeszülnek a tolongástól, a táncosokból kitörő erőtől!...

Jó néhány percig tartott ez a belépőtánc.

A muzsika most a menyasszonytáncra zendített. Így volt ez szokásban ősidők óta.

A lakodalmas nép a falakhoz húzódott sűrű tömegben, elfoglalták a zugokat, a legények pedig nagy kört formáltak. Ebben perdült táncra a menyasszony. A vére felpezsdült, kék szeme tündökölt, fehér foga villogott, arca pirosan égett. Fáradhatatlanul táncolt, egyre váltogatva táncosait, mert legalább egy fordulót kellett tennie mindegyikkel.

A muzsikusok húzták, hogy belezsibbadt a kezük, de Jagus, mintha csak most kezdte volna, egyre jobban kipirult, s olyan szédítően pörgött, hogy pántlikái suhogva röpködtek utána, s belecsapódtak a körülállók arcába, szoknyáját pedig kifeszítve lobogtatta a tánc forgószele: szinte betöltötte a szobát.

A legények gyönyörűségükben öklükkel verték az asztalt, és kurjongattak.

Csak utolsónak hívta táncba a vőlegényt. Készült is erre Boryna, mert azonnal odaugrott mellé, mint a hiúz, derékon kapta, megforgatta, mint a vihar, aztán odaszólt a muzsikusoknak:

- Mazúrt, fiúk, de frisset!

Azok belevágtak hangszereikbe teljes erejükből, hogy szinte forrott a szoba.

Boryna pedig szorosabban ölelte magához Jagnát, szűrének a szárnyát a karjára vetette, kalapját megigazította, csizmája sarkával megrúgta a földet, és megindult, mint a szélvész!

Hej, ez volt aztán tánc, úgy istenigazában! Helyben forgott, keringett, dobbantott, hogy csak úgy repült a padlóról a forgács. Kurjongatott, s forgatta a menyasszonyt, röppentette, közben egybegomolyodtak, s pörögtek, mint az orsó, az egész szobán végig; szélvész és erő áradt belőlük.

A muzsika pedig húzta szilajul, belefeledkezve, mazúr módra...

A vendégek az ajtóba meg a kuckóba húzódva némán, bámulva nézték, Boryna pedig csak egyre tombolt, egyre tüzesebben járta. Sokan már nem állhatták tovább, maguk is megmozdultak, verték a taktust kézzel-lábbal; a forróbbvérűek meg derékon kaptak egy-egy leányt, s maguk is táncra perdültek, semmivel se törődve.

Jagusia, bár erős volt, mégis ellankadt hamar, s áthajolt az ura karján. Boryna csak ekkor hagyta abba, s bekísérte mátkáját a kamrába.

- Olyan kemény legény vagy, hogy testvéremmé fogadlak, hívj meg komádnak az első keresztelőre! - kiáltott a molnár, és átkarolta a deli vőlegényt.

Nyomban összeölelkeztek, mert a muzsika is éppen elhallgatott, és megkezdődött a lakoma.

Dominikowa meg a fiai, a kovács és Jagustynka teli üvegekkel és poharakkal sürgölődtek a vendégek közt, s mindenkivel külön koccintottak. Józia meg a komaasszonyok kenyeret és süteményt hordtak körbe szitákon.

Egyre nagyobb lett a zaj, mert mindenki fennhangon adta elő a véleményét, s valamennyien szívesen nyúltak a pohár után, hogy alaposan kivegyék a részüket a lakodalomból.

Boryna a molnárral, a bíró, a kántor meg a módosabb gazdák letelepedtek az ablak melletti lócára. Jókora üveg arak járt köztük kézről kézre, újra meg újra, sört is hoztak nekik, s úgy látszik, gyakran töltöttek, mert már ölelgetni kezdték egymást, és nagyban komáztak. Elég nép maradt a szoba közepén is; csoportokba verődtek, kinek kivel volt kedve, hangosan tereferéltek, s jól elszórakoztak a poharakkal.

A kamrában pedig, a kántoréktól kölcsönzött lámpa fényében, a gazdaasszonyok gyűltek össze, a kántorné és a molnárné vezetésével. Illően elhelyezkedtek a ládákon és a szőttessel letakart lócákon, méhsört szürcsöltek, s finomkodva csipegették ujjuk hegyével az édes süteményt. Csak ritkán szólalt meg valamelyikük; figyelmesen hallgatták, mit mesél a molnárné a gyerekeiről.

Még a pitvarban is nagy volt a tolongás, a hátsó szobába is benyomakodtak, míg Ewka ki nem kergette őket. Sietve készítették a vacsorát, jó ízű illatok terjengtek az egész házban, csiklandozva a vendégek orrát.

A fiatalság kiözönlött a ház elé, a bejáróba meg a padkára; hideg, csendes, csillagharmatos éjszaka volt, ezért vidáman sétálgattak és szórakoztak, hogy csak úgy rengett a ház nevetésük, kiabálásuk, futkározásuk zajától. Némelyek a kertben kergetőztek, az öregebbek pedig kiszóltak az ablakon:

- Virágot kerestek? Vigyázzatok, lányok, nehogy elveszítsétek azt is, amitek van!

Nem hallgatott rájuk senki.

Az első szobában Jagusia sétált Nastka Golembiankával. Egymás derekát átölelve jártak, s minduntalan nevetésben törtek ki; s valamit sugdostak egymásnak. Szymek, Dominikowa nagyobbik fia, nem vette le a szemét Nastkáról, folyton utánuk nézett; időnként pálinkával kínálta a lányt, s vigyorogva szólítgatta.

A kovács ünneplőbe volt öltözve, fekete kabátban és csizmájára eresztett nadrágjában ő sürgölődött a legfürgébben. Mindenütt ott volt, mindenkivel ivott, kínált, biztatott, társalgott és izgett-mozgott. Minden pillanatban másfelől bukkant fel vörös feje és szeplős képe.

A fiatalok belefogtak még néhányszor a táncba, de csak pár körre és nagyobb kedv nélkül, mert már a vacsorát várták.

Az öregebbek pedig tanácskoztak; a bíró, mivel már hörpintett egy kicsit, egyre hangosabban beszélt, verte az öklével az asztalt, s egyre hajtogatta:

- A bíró mondja maguknak, elhihetik. Hivatalos személy vagyok, írás jött hozzám olyan rendelettel, hogy hívjam össze a községi gyűlést, s holdanként néhány garast szavazzunk meg az iskolára...

- Maga, Pietr, megszavazhat egy tízest is holdanként, de mi egy garast se adunk!

- Nem adunk! - dördült föl valaki.

- Csönd, úgy kell lenni, ha hivatalos személy mondja...

- Olyan iskolára nincs szükségünk!^[5] - szólt Boryna.

- Nincs szükségünk! - mondták utána karban a többiek.

- Az ám... Wolában van iskola, három télen jártak oda a gyerekeim, és mi sült ki belőle?... Még az imádságos könyvet sem tudják elolvasni... fabatkát sem ér az ilyen tanítás.

- Imádkozni tanítsa a gyerekeket az anyjuk, az iskola nem arra való. Én, a bíró mondom maguknak.

- Hát akkor mire való? - kiáltott fel a wolai vendég, felpattanva a padról.

- Én, a bíró, megmondom maguknak, csak hallgassanak rám figyelmesen... mindjárt, először is... - de nem fejezte be, mert Szymon mesélni kezdte fennhangon, az egész asztal hallatára, hogy az eladott erdőben már kijelölték a zsidók a fákat, és hamarosan megkezdik a vágást, csak a fagyot meg a szánutat várják.

- Hadd jelöljék, de a vágással majd várnak! - vetette közbe Boryna.

- A biztoshoz megyünk panaszra.

- Azt már nem, a biztos mindig az urasággal tart. Oda kell menni közösen, és szét kell kergetni a favágókat.

- Egy szálat sem engedünk kivágni!

- Fel kell őket jelenteni a bíróságon!

- Koccintson velem, Maciej, nincs mostan helye a tanácskozásnak! Pohár mellett könnyű ijesztgetni akár az Úristent is! - kiáltott a molnár, és töltött. Nem volt ínyére ez a beszéd és a fenyegetődzés, mert megegyezett a zsidókkal, hogy a fát az ő fűrészmalmában dolgozzák fel.

Ittak és föltápászkodtak az asztaloktól, mert már kezdtek vacsorához készülődni, s behordták a szükséges edényeket meg evőeszközöket az asztalra.

De a gazdák nem hagyták az erdő dolgát, mert hogyisne... égető kérdés volt ez! Csoportokba verődtek, és lehalkítva a beszédet, hogy a molnár ne hallja, tanácskoztak, és megbeszélték, hogy összejönnek Borynánál, határozni a dologban... de nem fejezték be, mert Jambrozy jött be, és egyenesen hozzájuk csatlakozott. Megkésett, mert betegnél járt a főtisztelendő úrral a harmadik faluban, Krosnowában. Azért hát most becsülettel hozzálátott az iváshoz. Ki akarta pótolni a mulasztást. De nem jutott rá ideje, mert az asszonyok máris rázendítettek karban:

Erre a vőfélyek nagy zajjal elhelyezték a padokat, s így feleltek vissza:

Erre lassan mindenki megindult az asztalok felé, és elhelyezkedtek a lócákon.

Az első helyen természetesen a fiatal pár ült. Aztán mindkétfelől a legelőkelőbbek, a hivatal, vagyon, kor sorrendjében, egészen a nyoszolyólányokig és a gyerekekig. Alig fértek el, noha három fal hosszában voltak az asztalok felállítva.

Csak a vőfélyek nem ültek le - mert nekik kellett felszolgálniuk -, és a muzsikusok sem.

Elcsitult a beszélgetés zaja; a kántor állva, fennhangon elmondta az imádságot - csak a kovács morogta utána, mert állítólag tudott latinul -, s azután valamennyien ittak egy-egy pohárkával egymás egészségére meg étvágygerjesztőnek.

Most a szakácsnék a vőfélyekkel kezdték behordani a hatalmas tálakat párolgó étellel, s közben ezt énekelték:

A másik ételnél:

A muzsikusok pedig a tűzhely köré húzódtak, és halkan játszottak különféle nótákat, hogy jobban essék az evés.

Illendően, lassan, szinte szótlanul ettek; alig egykét szó esett, csak a csámcsogás és a kanalak csörgése visszhangzott a szobában. Mikor pedig már ettek egy kicsit, s lecsillapították első éhségüket, a kovács megint vándorútra bocsátotta az üveget; most már beszélgetni kezdtek halkan, s az asztalon átszóltak egymáshoz.

Csak Jagusia, a menyasszony nem akart enni. Hiába kínálta, ölelte Boryna, s kérte, mint a gyereket, azt mondta: még a húst sem bírja lenyelni. Nagyon ki volt fáradva és melegedve. Csak egy ital hideg sört ivott, tekintetét körben járatta a szobában, s olykor-olykor odafigyelt Boryna suttogására.

- Meg vagy elégedve, Jagus? Édes gyönyörűségem! Ne félj, Jagus, jó dolgod lesz nálam, hogy még az édesanyádnál sem volt különb... Úriasszony leszel, Jagus... szolgálót fogadok, hogy ne gyötörd el magad a munkában... majd meglátod! - mondogatta halkan, és szerelmetesen nézett mátkája szemébe, nem ügyelve a vendégekre, akik hangosan csipkelődtek.

- Csorog a nyála, mint a kutyának a szalonnára.

- Hiszen jó zsíros falat!

- Úgy izeg-mozog az öreg, váltogatja lábát, mint a kakas.

- Meglesz az élvezete az öregnek, meg ám! - kiáltott a bíró.

- Mint kutyának a kútban - mormolta epésen az öreg Szymon.

Nevetésben törtek ki; a molnár egészen rádűlt az asztalra, és öklével csapkodott gyönyörűségében. A szakácsnék megint énekeltek:

- Jagna, tartsd ide a füledet, mondok valamit! - szólt a bíró, és Boryna háta mögött, mert mellette ült, Jagnához hajolt, és megcsípte az oldalát. - Majd engem hívj keresztapának! - súgta vigyorogva, és mohó szemmel nézte, mert rettenetesen tetszett neki. Jagna fülig pirult, az asszonyok felkacagtak, és tovább csipkelődtek, pajzán tréfákat mondtak, s tanácsokat adtak, hogyan kell az emberrel bánni.

- Minden este melegítsd meg a dunnát a tűzhelynél.

- Főleg zsírosat adj neki enni, attól lesz ereje...

- Simogasd, ölelgesd gyakran.

- Szelíden bánj vele, akkor észre sem veszi, ha az orránál fogva vezeted! - így nyilatkozott egyik a másik után, ahogy az asszonyok már szokták, ha felöntöttek egy kissé a garatra, és szabadjára engedik a nyelvüket.

Csak úgy rengett a szoba a nevetéstől, ők pedig úgy nekieresztették a szájukat, hogy a molnárné figyelmeztette őket, legyenek tekintettel a leányokra és a gyerekekre. A kántor is bizonygatni kezdte, hogy nagy bűn megbotránkoztatni másokat és rossz példát adni.

- Mert - mondotta - az Úr Jézus azt mondotta nekünk, meg a szent apostolok is, ami világosan benne áll a latin könyvekben, hogy jobb az embernek megölni magát, mint megbotránkoztatni másokat, mert aki egy kisdedet megbotránkoztat, az olyan, mintha engem botránkoztatna meg, így áll a Szentírásban; mert a mértéktelenség az evésben, ivásban és cselekedetekben szigorú büntetést von maga után, én mondom nektek, kedves atyámfiai - dadogta zavarosan, mert jó pár pohárkával felhajtott már.

- Nézzék a selymát, még megtiltaná az embernek a mulatságot.

- A paphoz dörgölődzik, hát azt véli magáról, hogy szent!

- Dugja be a fülét! - röpködtek feléje a kellemetlen megjegyzések, mert nem szerették a faluban.

- Ma lakodalom van, azért nem bűn mulatni, nevetni víg dolgokon és örvendezni, ezt én, a bíró mondom maguknak, emberek!

- És példának okáért Jézus is volt lakodalomban, és ivott bort... - toldotta meg komolyan Jambrozy, de halkan, mert már ittas volt, s mivel az asztal végében ült, senki nem hallotta. És beszélni is kezdtek valamennyien, nevetgéltek, koccintgattak, s egyre lassabban ettek, hogy bírják jóllakásig; sokan megeresztették már a nadrágjuk szíját, s nyújtózkodtak, hogy több férjen el a bendőjükben...

A szakácsnék újabb tálakkal jelentek meg közben, és énekelték:

- No, ezek kitettek magukért! - csodálkoztak az emberek.

- Az ám, ezer zlotyba kerül a lakodalom...

- Hiszen meghozza az árát, hat holdat íratott rá!

- A gyerekek kárán mulatnak.

- Jagna meg úgy ül ott, mint a kuka.

- De Maciej szeme úgy csillog, mint a vadmacskáé!

- Mint a tapló, kedvesem, mint a tapló!

- Fog még sírni is.

- Nem afféle ő, hogy sírjon, előbb fogja meg a botnak a végét...

- Én is ezt mondtam a bírónénak, amikor a kézfogót újságolta.

- Hát ő miért nem jött el?

- Hiszen bármely percben lebetegedhet...

- A fejem teszem le rá, hogy nemsokára, ha megkezdődik a kocsmában a muzsika, Jagna futni fog a legények után.

- Ezt várja csak Mateusz!

- Mit nem mond?

- Hát persze! Wawrzonowa hallotta, mit beszélt a kocsmában.

- Miért nem hívták őt is muzsikálni?

- Az öreg akarta, de Dominikowa ellenkezett. Hiszen mindenki tudja, mi volt köztük, hogyan is lehetne?...

- Mindenkinek jár a szája, de ki látta?

- Nem zörög a haraszt...

- És Bartek Koziol megleste őket tavasszal az erdőben...

- Koziol tolvaj és hazug. Pöre volt Paczesiowával a disznó miatt, és bosszúból pletykálkodik...

- Másoknak is van látó szemük, van bizony...

- Rosszul is végződik mindez, majd meglátjátok... hiszen nekem semmi közöm hozzá, de azt gondolom, hogy Antekkel meg a gyerekekkel igazságtalanság történt, és nem fog elmaradni a büntetés.

- Bizonyosan. Az Isten malmai lassan őrölnek...

- Antekről is beszéltek egyet s mást, látták őket együtt itt-ott, hogy beszélgettek... - lehalkították hangjukat az asszonyok, és egyre csípősebben nyelveltek, könyörtelenül szapulták az egész családot, az öregasszonyt sem véve ki, s leginkább a fiúkon sajnálkoztak.

- Hát nem Isten ellen való bűn? Bajuszos legények, Szymek már jól a harminc felé jár, mégsem engedi, hogy házasodjék. Nem ereszti ki a házból, s minden csekélységért patáliát csap.

- Hiszen szégyen is, hogy embernyi legények, és minden asszonyi munkát ők végeznek...

- Hogy Jagusia be ne piszkítsa a kezecskéjét!

- Pedig mindegyiknek van öt hold földje, már házasodhatnának!

- Annyi lány van a faluban...

- A maga Marcychája vár legrégebben, és a földjük is éppen a Paczeséké mellett van!

- Inkább a maga Frankájára ügyeljen, hogy ki ne várjon valamit Adamtól!

- Az öregasszony pokolfajzat, az igaz, de a fiúk is nagy maflák és tökfilkók!

- Öreg legények, s félnek elereszteni az anyjuk szoknyáját!

- Eleresztik, majd meglátja... Szymek már most is folyton Nastka Golembianka után jár.

- Az apjuk is éppen ilyen volt, jól emlékszem, s az öregasszony sem volt különb fiatal korában Jagusnál!...

- Amilyen a gyökér, olyan a szára, amilyen az anyja, olyan a lánya!

A zene elhallgatott, a muzsikusok vacsorázni mentek a hátsó szobába. Vége volt a lakomának.

Hirtelen olyan csönd lett, mint a templomban Úrfelmutatáskor. Utána azonban még magasabbra csapott a lárma, szinte forrott a szoba a zajtól. Mindnyájan egyszerre beszéltek, kiabáltak és magyaráztak az asztalon keresztül, úgyhogy már nem is hallotta egyik a másikat.

Befejezésül forralt, fűszeres, mézes pálinkát hoztak a kiválasztottak számára. A többieknek erős pálinkát és sört bőven.

Alig gondolt már valaki arra, hogy mit iszik, mert már mindegyiküknek gőzölgött a feje. Nagyon meg voltak elégedve, otthon érezték magukat. Úgy ültek, ahogy a legkényelmesebb volt, kigombolták a melegben szűrjeiket, rádőltek az asztalra. Ütötték öklükkel az asztalt, hogy csak úgy ugráltak a tálak, ölelgették egymás derekát, rángatták egymás gallérját, egymás nyakába borultak, jó tanácsokat adtak, és panaszkodtak, mint testvér testvérnek, mint igaz keresztény jó keresztény szomszédjának.

- Rosszul van berendezve ez a világ! Az ám! Mást se lát az ember, mint kárt és nyomorúságot...

- Kuss innen, ebadták... - Az asztalok alatt kutyák marakodtak a csontokon.

- ...s csak abban leli örömét az ember, ha összeül a szomszédokkal egy-egy pohárka mellett, elbeszélgetnek, kipanaszolják magukat, és kölcsönösen megbocsátják egymásnak, amit egymás ellen vétettek. Az igaz, hogy nem emlegetik a lelegeltetett vetést, sem az elszántott barázdát, mert erről tesz majd a törvény, és a tanúk megállapítják, kié a kár és kié az igazság - csak azt hozzák fel, ami a szomszédok közt megesik: ha valami jószág a szomszéd kertben turkál, vagy az asszonyok összevesznek, vagy a gyerekek kapnak hajba, amint az már lenni szokott... De hiszen arra való a lakodalom, hogy elmúljék a harag, erősödjék a testvériség és egyetértés az emberek közt.

- Ha csak erre a menyegzői időre is, erre az egy napra!

- Úgyis eljön a holnap! Hej, nem menekülsz sorsod elől, legfeljebb csak a szentséges föld alá. Eljön, üstökön ragad, rád rakja az igát, nyomorúságba kerget, és te csak húzd, verítékezz és ontsd a véredet, szegény nép, ügyelj a dolgodra, ne ereszd ki a markodból egy pillantásra sem, hogy a kerék alá ne kerülj!

- Testvéreknek teremtette az Úr Jézus az embereket, mégis olyanok egymáshoz, mint a farkasok.

- Nem farkasok ők, csak az ínség uszítja őket egymásra, hogy marakodnak, mint a kutyák a lerágott koncon!

- Nemcsak a nyomorúság, hanem a Gonosz Lélek is sötétséget bocsát az emberekre, hogy ne különböztessék meg a jót a rossztól!

- Igaz, igaz. Úgy fúj a lélekbe, mint a kialvó parázsra, míg lángra kap a kapzsiság, a harag és valamennyi bűn!

- Mert aki süket az Isten parancsolatára, az szívesebben hallgatja a pokol muzsikáját!

- Nem így volt az régen! Volt engedelmesség, tisztelték az öregeket, és egyetértésben éltek!

- És földje is volt mindenkinek, amennyit csak meg tudott művelni, meg legelője, rétje és erdeje.

- Ki hallott akkoriban adóról?

- Vagy ki vett pénzért fát?... Kiment az erdőbe, és hozott, amennyire szüksége volt, még a legjobb fenyőt vagy tölgyfát is!... Ami az uraságé volt, az a paraszté is volt.

- Most pedig sem az uraságé, sem a paraszté, hanem a zsidóé vagy valaki még rosszabbé.

- A zsiványok! Ittam az egészségetekre, most ti igyatok az enyémre! Úgy letelepedtek, mintha az övék lenne. No igyatok, ami neked jó, az nekem is jó, hogy igazságosság legyen mindenben...

- A koszos uraságok! Egészségtekre! Nem bűn a pálinka, csak illő módon és testvérek közt kell fogyasztani, akkor egészségünkre válik, tisztítja a vért, és elűzi a betegséget!

- Ha inni kell, hát igyunk egész fertállyal, ha vigadunk, hát vigadjunk egy egész hétig! Ha dolgod van, ember, dolgozz gyorsan, ne sajnáld a kezed-lábad, feküdj neki becsülettel! Ha pedig alkalom van rá, lakodalom, keresztelő vagy halotti tor - akkor pihend ki magad, ereszd szabadjára a kedved, és mulass, ahogy jólesik! Ha kárt szenvedsz: meghal a feleséged, megdöglik a jószágod, leég a házad - ez Isten akaratja, ne ellenkezz, mert mit is segíthetsz, te szerencsétlen, a sírással-jajgatással? Semmit! Csak elveszted a nyugalmadat, s még az ételt is csalánnak érzed a szádban! Azért hát tűrj és szenvedj, s bízzál az Úr Jézus irgalmában... S ha eljön a legrosszabb, torkon ragad a halál, és a szemedbe néz, ne próbálj kiszabadulni a karmai közül, nem áll hatalmadban, mert minden az Isten kezében van...

- Bizony, bizony, mert senki nem tudja, mikor mondja az Úr Jézus: "Eddig a tiéd, ember, innen meg az enyém."

- Úgy van, úgy! A magasba villan fel az Isten rendelése, akár a villám, és senki, még a pap vagy a legnagyobb bölcs sem látja előre, míg érett magként nem hullik a nép fejére!

- Neked pedig, ember, csak egyet kell tudnod: hogy végezd a magad dolgát, és úgy élj, amint a szent parancsolatok meghagyják, s ne akard előre tudni, hogy mi lesz... Az Úr Jézus számon tartja mindenkinek az érdemét, s megfizeti becsületesen, kinek mi jár...

- Ezen áll fenn a lengyel nemzet, s így is kell lennie mindörökkön-örökké. Ámen!

- S a türelem legyőzi a pokol kapuit is.

Így beszélgettek, sűrűn iddogálva, és mindenki kimondta, amit a szívén hordott, s ami régóta nyomta a lelkét. A legtöbbet és a leghangosabban Jambrozy beszélt, bár nem sokan hallgatták, mert mindenki a maga bölcsességét akarta bizonyítani, és nem sokat ügyelt a többiekre. A szobában egyre jobban gomolygott a vendégsereg, amikor bejött Ewka Jagustynkával. Nagy, parádésan földíszített főzőkanalat hoztak. Mögöttük egy muzsikus jött hegedülve, ők pedig énekelték:

A vendégek jókedvükben, mert jóllaktak, és a jó ennivaló meg a sűrű ital megpuhította őket, még ezüst pénzdarabokat is vetettek a főzőkanálba.

És rögtön kezdtek fölkelni az asztaltól, és lassan szétszéledtek. Ki a levegőre ment, kifújni magát, ki a pitvarban vagy a szobában állt meg, s folytatta tovább a beszélgetést. Mások ölelkeztek a túláradó barátságtól. Többen dülöngéltek, és orrukkal szántották a falat, vagy öklelték egymást, mint a kosok, ami nem is csoda, mert sűrűn öntözgették a vacsorát pálinkával.

Az asztalnál csak a bíró maradt a molnárral. Vitatkoztak, és dühösen támadtak egymásra, mint a kakasok. Jambrozy pálinkával akarta békíteni őket.

- A templom ajtaját őrizd, te kódis, a gazdáktól coki! - mordult rá a bíró.

Jambrozy kedvetlenül állt odább. Kebléhez szorította a butéliát, hangosan kopogott a falábával, és körülnézett, kivel lehetne egy kicsit iddogálni és elbeszélgetni jó barátok módjára.

A fiatalság pedig kiszállingózott a bejáróba; az útra is kiözönlöttek, egymás derekát átölelve, beszélgettek és hancúroztak, hogy csak úgy visszhangzott a futkározásuk és kiabálásuk. Világos volt az éj, a hold olyan fényesen világított a tó fölött, hogy a leggyöngébb fénykarikák is, amelyeket rávetett a holdsugár, tisztán látszottak, mint félkörben csöndesen csúszó kígyók. Jókora fagy volt, a rög töredezett a lépések alatt, a zúzmara fehérbe vonta a háztetőket, s belepte már a földet is.

Késő volt már; a faluban elsőt kukorékoltak a kakasok.

Ezalatt rendbe hozták a szobát, és felkészültek a tánchoz.

S mihelyt megvacsoráztak a muzsikusok, és megpihentek egy kicsit, halkan muzsikálni kezdtek, hogy becsalogassák a táncosokat.

Nem sokáig kellett őket csalogatni. Szinte tódultak a szobába, mert unszolta őket a táncra a hegedűszó, s a lábuk szinte magától hozta be őket. De hiába, a legények még nehezen mozogtak a vacsora után. Egyik-másik fordult egyet-kettőt, aztán siettek a pitvarba cigarettázni vagy a falat támasztani.

Jagnát az asszonyok a kamrába kísérték, Boryna pedig Dominikowával leült a ház elé. Az idősebbek elfoglalták a lócákat, zugokat, és tereferéltek, úgyhogy a szobában csak a lányok maradtak. Nevetgéltek egy ideig, de hamarosan megunták, és társasjátékot rendeztek, hogy mielőbb megmozgassák a legényeket.

Elsőnek a "róka meg a nyúl" került sorra.

Rókának a félkegyelmű Jasieket választották: szőrével kifordított bundát adtak rá. Élhetetlen fajankó volt, az egész falu csúfja; már meglett legény, mégis tátott szájú, gyerekekkel játszott, és futott minden lány után. Tökkelütött, de mivel egyetlen fia volt egy tízholdas gazdának, mindenhova meghívták. Nyulacska pedig Boryna Józia volt.

Nevettek is rajtuk, Jézusom, de hogy nevettek!

Jasiek lépten-nyomon hasra esett, szétvetette kezét-lábát; az igaz, hogy gáncsot is vetettek neki. Józia pedig olyan ügyesen szökdelt, ágaskodott, mozgatta a száját, mint egy valódi nyúl.

Azután "fürjecskét" játszottak.

Nastka vezette a játékot, és úgy forgott, olyan villámgyorsan surrant át a szobán, hogy sehogy se tudták megfogni, míg végül maga szaladt a kezük közé, hogy körbe táncoljon velük.

Játszottak még "malackát" is. Végül pedig az egyik vőfély, azt hiszem, Tomek Wachnik, fölöltözött gólyának; lepedőt húzott a fejére, hosszú botot dugott ki alóla csőrnek, és olyan helyesen kelepelt, mint az igazi gólya. Józia, Witek meg a kisebbek utána futottak, és kiabáltak:

Aztán futottak, rejtőzködtek előle, mert kergette, csőrével vagdalta, szárnyával csapkodta őket.

Csak úgy rengett a szoba a nevetéstől, kiabálástól és futkározástól.

Egy jó óráig tarthatott a játék, mikor az első vőfély jelt adott, hogy csendesedjenek el.

Az asszonyok kivezették a kamrából Jagusiát. Talpig fehér lepedővel volt borítva; a szoba közepére ültették egy dunnával letakart dagasztóteknőre. A nyoszolyólányok nekiszaladtak, mintha el akarnák ragadni, de az asszonyok és a férfiak nem engedték. Ezért hát szomorúan megállottak a lányok Jagusiával szemben, és síró hangon rázendítettek:

Ekkor levették róla a lepedőt.

Már főkötő volt összecsavart, vastag varkocsán, de így még szebbnek tetszett, mert vidáman nevetett, és csillogó szemmel nézett körül.

A muzsika lassan megszólalt, s az egész vendégsereg dalra gyújtott. Öregek és fiatalok, sőt még a gyerekek is nagy örvendezve énekelték a menyegzői éneket. Utána pedig csupa asszony, a gazdaasszonyok vitték táncba az új menyecskét.

Jagustynka, mivelhogy már jól beszeszelt, csípőre tette kezét, és gúnyosan dalolta:

És még ennél is csípősebben évődött.

De senki nem ügyelt rá, mert a muzsikusok már teljes erejükből húzták, és az egész vendégsereg táncra perdült. Olyan dobogás hangzott fel egyszeriben, mintha száz csép csépelne egyszerre. Összegabalyodva nyüzsgött a tömeg a szobában. Egyik pár a másikat követte, fej fej mellett, nekilendültek, lobogtatták szűrjeiket, szélesen ringtak, padlóhoz verdesték a csizmájuk sarkát, fel-felkapták kalapjukat, némelyikük még dalra is gyújtott, majd a leányok kezdtek rá: "Da, dana" - és mind sebesebben forogtak, taktusra hajladoztak, és olyan fürge, rezgő, keringő, tomboló tánc kerekedett, hogy senkit nem lehetett megismerni a tömegben. S mikor a hegedű szapora nótára zendített, száz sarok ütődött ismét a padlóhoz, száz kiáltás szakadt ki a torkokból, és mintha a forgószél csavart volna egyet rajtuk, valamennyien egyszerre pörögtek. A repdeső szűrök, szoknyák, kendők úgy lebegtek a szobában, mint tarka madarak.

Sok miatyánknyi idő telt el, s a tánc még egyre tartott, szünet nélkül, megállás nélkül; a padló döngött, a falak rengtek, a szoba harsogott, s a kedvük egyre nőtt, akár az áradó víz; hömpölygött, hullámzott az egyik faltól a másikig.

Mikor befejezték, újra különféle szertartások következtek, amint az a főkötő-feltételkor szokás.

Legelőször Jagusiának meg kellett váltania a helyét a gazdaasszonyok között.

Azután pedig egyfolytában más lakodalmi szokások következtek sorban, míg végül a legények hosszú kötelet sodortak csépeletlen búzából, és nagy kört vontak vele, amelyet a nyoszolyólányok tartottak és ugyancsak őriztek. Jagusia a kör közepén állt, de ha valaki táncolni akart vele, erőszakkal kellett betörnie a körön. Az volt a derék legény, aki nem bánta, ha alaposan ellátják a baját szalmakötelekkel.

Befejezésül a molnárné és Wachnikowa főkötőre valót gyűjtött. Elsőnek a bíró dobott egy aranypénzt a tányérra. Utána, mint a csengő jégeső, hullottak az ezüstrubelek, s mint ősszel az elsárgult levél, a papirospénzek.

Több mint háromszáz zloty gyűlt össze!

Nagy csomó pénz, de potomság Dominikowának. Nem leste ő a potyát, volt neki mindene elegendő, de az, hogy Jagusia számára olyan kedvvel adakoztak, úgy elérzékenyítette, hogy nem tudta visszafojtani sírását. Rákiáltott a fiúkra, hozzanak pálinkát, és maga kezdte kínálni a vendégeket; hulló könnyein át mosolygott, koccintgatott, és csókolta a komákat és komaasszonyokat.

- Igyanak, szomszédok, igyanak, drága jó emberek, kedves atyámfiai!... Mintha tavasz szállna a szívembe... Jagusia egészségére... no, még eggyel, no még... - utána pedig a kovács iddogált másokkal, s a legények is külön; mert rengeteg volt a nép. Jagus megköszönte a maga részéről az adakozók jóságát, és az öregeknek a térdét is átölelte...

Nagy zaj lett a szobában, mert a pohár is gyakran járt kézről kézre, s forróság és öröm áradt mindenkiből. Kipirultak az arcok, csillogtak a szemek, s a szívek egymáshoz hajoltak, testvérien, szomszéd módra. Hej, csak egyszer élünk, annyi a mienk, amennyit megeszünk, megiszunk, elmulatunk - elfelejtjük az egész világot! Csak a kaszás visz el mindenkit külön-külön, lakodalomba csapatostul kell járni, s a cimborákkal együtt mulatozni! Ezért hát csapatokba verődtek a szobában, iddogáltak, vígan tereferéltek, s mindegyik csak a magáét hajtogatta, fennhangon, hogy már nem is hallotta az egyik a másikat, de sebaj, mert úgyis ugyanazt érezték, és ugyanaz az öröm kötötte össze őket, járta át a szívüket.

S ha bánatod van, halaszd holnapra, ma csak mulass, örülj a barátaidnak, üdítsd fel a lelked! Ahogy ennek a szent földnek pihenőt ad az Úr Jézus a termő nyár után, úgy engedi az embernek is, hogy megpihenjen ősszel, mikor már megmunkálta a földet. S ha már tele vannak, ó, ember, asztagaid és csűrjeid arany gabonával, mely csak a cséplésre vár - hát töltsd a kedved a nyári munkáért, fáradságért, robotért!

Így beszélgettek egyesek, mások meg különféle fájdalmaikat s ügyes-bajos dolgaikat hányták-vetették meg; azok pedig, akik nemcsak a tehenük farkáig meg az asszonyok szoknyájáig láttak, az öreg Szymon köré csoportosultak, s elbeszélgettek a régi időkről és friss sérelmeikről, az adókról és az egész község közös ügyeiről; halkan tárgyalták a bíró ügyleteit is.

Boryna nem szegődött egyik csoporthoz sem, csak járt-kelt egyiktől a másikig, de szemével folyton Jagusiát kísérte. Büszke volt nagyon szép asszonyára, s olykor-olykor egy-egy zlotyt vetett a muzsikusoknak, hogy ne kíméljék a vonót; ugyanis halkan játszottak, pihenősen.

Rá is zendítettek hirtelen egy obertásra; feldördültek a hangszerek, hogy velőkig ható borzongás járta át az embereket, Boryna pedig Jagnához ugrott, átkarolta legényesen, és olyan obertásra perdült vele, hogy szinte nyögött belé a padló, ő pedig rohant, forgott, patkóját a földhöz csapdosta, hirtelen fél térdre esett, és megint fölugrott, rezegve mérte fel széltében a szobát, egyik faltól a másikig, aztán nótára gyújtott a muzsikusok előtt, és azok zeneszóval feleltek rá. Azután tombolt tovább szilajul, belefeledkezve vezette a táncot, mert már más párok is kiváltak a csoportosan álldogálók közül, s szintén táncra perdültek, dobogtak, énekeltek. Olyan forgatag lett a szobában, mintha száz orsó forogna százszínű fonalával, harsogva keringene, oly sebesen, hogy nincs szem, mely megkülönböztetné: hol az ember, és hol az asszony. Mintha egy szétszórt, szélsodorta szivárvány káprázna, váltogatná pazar színeit, úgy forogtak egyre gyorsabban, egyre szilajabbul, belefeledkezve, hogy néha a lámpákat is kioltotta a légáramlat, éjszaka borult a táncolókra, s csak az ablakon hullott be a holdfény sugárzó, fényes sávja; pezsgő ezüsttel szikrázott a sötétben, a pörgő embertömegen át, mely tajtékos, daloló hullámként áradt, villódzott, gomolygott ebben az álomi fényben, majd áthatolhatatlan sötétbe hullott, hogy azután ismét fölmerüljön, és a másik falnál villanjon fel egy pillanatra, ahol a szentképek üvege tüzes sziporkákat szórt a rávetődő holdsugárban; azután megfordult, és újra belezuhant az éjszakába. Csak súlyos lihegésük, a lábak dobogása és kurjantások hallatszottak, összegabalyodtak, és tompán dörögtek a megvakult szobában.

Most már egyfolytában tartott a tánc, szünet és megállás nélkül. A muzsika rázendített a következőre; hirtelen fölpattant a lakodalmas nép, kiegyenesedtek, mint az erdő, s úgy nekilendültek nyomban, akár a szélvihar. A csizmák talpa olyanokat dörrent, mint a mennydörgés, kurjantásuk megrázta az egész házat, és olyan eszeveszetten, tébolyultan vetették magukat a táncba, mint egy viharba, élethalálharcba.

És táncoltak...

...Azokat a szökdelő, bohókás, zengő dallammal, ugrós énekkel megtűzdelt, nevetgéléstől, pajkosságtól duzzadó krakowiakokat, melyek tele vannak lakodalmi muzsikával, dús, erőteljes, hetyke ifjúsággal, tréfálkozó vidámsággal, kergetődzéssel és a szerelemvágyó ifjú vér pezsgésével, forróságával - hej!

...Azokat a mazurokat, melyek hosszúak, mint a mezsgye, ágas-bogasak, mint az útszéli körtefa, zengők és szétáradók, mint ez a végtelen síkság, súlyosak és magasba szökellők, vágyók és vakmerők, lassúak és félelmetesek, méltóságteljesek, kötekedők és hajthatatlanok, mint ezek a parasztok, akik itt sűrű csoportokban, mint a szálas erdő, kurjongatva mennek a táncba, olyan erővel, mintha százan mennének ezer ellen, hogy az egész világot elragadják, eldöngessék, letiporják, pozdorjává zúzzák, és széthordják a csizmájuk talpán, ők maguk is elpusztuljanak, s még ott is, a halál után is táncoljanak, s nagyokat dobbantva, élesen, mazur módra rikoltsanak: "Oj da, dana!"

...Azokat a rövid és szaggatott, szédítően szilaj, tomboló, hetyke és érzelmes, pattogó és mélabús, bánatos dallammal dobbanó, tüzes vér hevével lüktető, jósággal és szerelemmel teli obertásokat, melyek hirtelen jönnek, mint a jégeső, s tele vannak szívből jövő hangokkal, égszínű pillantásokkal, tavaszias sóhajokkal, illatos zsongásokkal és virágba borult gyümölcsösökkel; mint a tavaszi dalt harsogó mezők, mikor könnyben ázik a mosoly, s örömöt énekel a szív, s a vágyódó lélek a széles mezőkre, távoli erdőkbe kívánkozik, világgá indul, álmodozva és nótaszóval: "Oj da, dana!"

Ilyen leírhatatlan táncok követték egymást.

Mert így vigad a paraszti nép alkalmas időben.

Így mulattak Jagusia és Boryna lakodalmán!

Az órák egymás után múltak s tűntek el észrevétlenül a zajban, kiáltozásban, harsogó örömben, táncos kábulatban. Észre se vették, hogy keleten már ritkul a sötétség, lassan feldereng a hajnali fény, és felhígítja az éjszakát. A csillagok elhalványultak, a hold eltűnt, szél ébredt az erdőben, s végigfutott a föld felett, mintha el akarná fújni azt is, ami a sötétből megmaradt. A görcsös, kócos fák benéztek az ablakon, és egyre mélyebbre hajtották zúzmarás, álmos fejüket - a lakodalmas házban pedig még mindig zengett az ének és a tánc.

Mintha a mezők, a kalászos termőföldek és a virágzó gyümölcsösök jöttek volna össze ünnepelni, és forgószéltől elkapva együtt vetették volna magukat a hosszú, szédítő tüzes körtáncba.

Kitárták az ajtót, ablakokat, s a házból kiáradt a zaj meg a fény; rezgett, ingott a ház, remegett, nyögött, és egyre hangosabban tombolt. Végül már úgy tetszett, mintha a fák és az emberek, a föld és a csillagok, a kerítés és maga az öreg ház is, minden egymást vállon ragadva gomolyogna, kavarogna, és részegen, vakon, semmivel sem törődve, tébolyultan hullámzana egyik faltól a másikig; a szobából kizúdulna a pitvarba, a pitvarból az útra, az útról a hatalmas földekre, erdőkre, pörögne, keringene, kiáradna az egész világra táncos forgatagban, és szakadatlan, káprázatos láncban veszne a kelő nap bíborfényébe.

A zene ritmusára, a muzsikára, a nótaszóra...

...A nagybőgő bömbölte a taktust, és rezegve dongott, mint a dongó, a flóta kontrázott és vidáman füttyentgetett, fickándozott, bohóckodott, zajongott a dobverővel, s rezgett, mint a zsidó szakálla a szélben. De mégis a hegedű vezetett, elöl járt, mint a legjobb táncosnő; előbb fölényesen és erősen szólt, mintha ki akarná próbálni a hangját, aztán szélesen húzta, panaszosan, szívhez szóló szomorúsággal, mintha egy árva sírna a keresztúton. Majd hirtelen megfordult a nóta, rövid, tüzes, szapora taktusra váltott, mintha száz pár táncos csapkodná a csizmája talpát, és száz ember kiabálna teli tüdőből, hogy szinte a lélegzetük is elállt, s hideg futott végig a hátukon - azután pedig nyomban keringeni, énekelni, forgolódni, aprózni, szökellni kezdtek, és úgy nevettek, úgy vigadoztak, hogy átmelegedett a szívük, úgy szállt a kedv a fejükbe, mint a pálinka... azután megint elnyújtott, panaszos dallamot játszott, melyet úgy lepett el a könny, mint a harmat; azt a szívből fakadó, nagy erőtől és szerelemtől ittas dallamot, a mi szeretett, legkedvesebb muzsikánkat - a szédítő, tüzes, mazúr táncot!

Az ég egyre jobban világosodott, lassan elsápadt a mécsesek fénye, és szennyes, zavaros szürkület öntötte el a szobát. Még mindig mulattak javában, s akinek kevés volt az ital, a kocsmába küldött pálinkáért, társakat keresett, és ivott a végkimerülésig.

Aki elment, elment; aki elfáradt, megpihent; aki pedig leitta magát, az a ház előtt vagy a pitvarban horkolt. Mások, akiket még jobban levert a lábukról az ital, a kerítés tövében hevertek, vagy ahol tudtak, a többi pedig táncolt a leroskadásig...

A józanabbak végül csoportokba verődtek az ajtónál, a padlón verték a taktust, és rázendítettek:

De senki nem hallgatott rájuk.

Már hajnalodott, mikor Witek hazatért: elfáradt a mulatságban, s Jagustynka is kergette.

A falu még aludt a földre ránehezedő sűrű, de egyre ritkuló homály mélyén. A tó holtan feküdt a parti fák sötét árnyékától elfödözve, s úgy elmerült a sötétségben, hogy csak a középen csillogott, mint a hályoggal bevont szem.

Erősen fagyott; hideg szél fújdogált, s az éles levegő csípte az orrot, megnehezítette a légzést. A föld szinte kongott a lépések alatt; befagyott pocsolyák csillogtak az úton, mint a tejüveg törött darabjai, s a világot lassan megfehérítette a virradat; kiemelkedett a sötétségből, de zúzmarával takarva, és süketen a fagyott csöndtől. Csak a kutyák ugattak álmosan imitt-amott, a malom zúgott a távolban, és a lakodalmi lárma utolsó hangjai hallatszottak pár kőhajításnyira.

Boryna szobájában még égett a mécses, olyan apró, akár a szentjánosbogár. Witek benézett az ablakon: az öreg Roch ott ült az asztalnál, és szent énekeket énekelt a könyvéből.

A fiú csöndesen surrant tovább az istállóba. Tapogatva kereste a tolózárt, de hirtelen felkiáltott és félreugrott. Egy kutya vetette rá magát, lelkes vinnyogással.

- Lapa, Lapa! Visszajöttél, kutyuskám, hazajöttél, szegénykém! - köszöntötte vidáman, mikor ráismert a kutyára. Majd leült a küszöbre örömében. - Éhes vagy, te szerencsétlen?

Kebléből egy darab kolbászt vett elő, amit a lakodalomból hozott. A kutya szájába dugta, de Lapa nem kapott az étel után. Csak ugatott, újra meg újra a fiú nyakába ugrott, és nyüszített boldogságában.

- Éheztettek, szegénykém, világgá kergettek! - suttogta Witek, és kinyitotta az istálló ajtaját; azután rögtön, ahogy volt, végigdőlt a vackán. - Majd én megoltalmazlak, és lesz rád gondom... - mormolta, és beásta magát a szalmába. A kutya melléje feküdt, vakkantott egyet-kettőt, és nyaldosta az arcát.

Mindketten csakhamar elaludtak.

A szomszédos lóistállóból kikiáltott Kuba, gyönge, beteges hangon. Sokáig szólítgatta a fiút, de Witek aludt, mint a bunda. Lapa azonban megismerte a béres hangját, és bősz ugatásba kezdett; s addig rángatta a fiú köpenyét, míg fel nem ébredt.

- Mi az? - morogta álmosan.

- Vizet! Olyan forróságom van... vizet!

Noha bágyadt volt, és nyomta az álom, mégis vitt neki egy egész vödörrel, és megitatta.

- Olyan beteg vagyok, hogy alig szuszogok... mi morog itt?

- Hát Lapa! Visszajött Antekéktől!

- Lapa! - suttogta Kuba, és a sötétben kitapogatta a kutya fejét. Lapa ugrált, ugatott, és föl akart kapaszkodni a legény vackára.

- Witek, vess szénát a lovak elé, mert az üres jászolt rágják, s én mozdulni sem tudok. Táncolnak még? - kérdezte egy idő múlva, mikor a fiú legurított egy szénaköteget a padlásról, és a jászolba vetette.

- Talán délre fejezik be. Sokan úgy lerészegedtek, hogy az úton feküsznek.

- Mulatoznak a gazdák, mulatoznak - mélyet sóhajtott. - A molnárék is ott voltak?

- Voltak, de hamarébb elmentek.

- Sok a nép?

- Meg se lehet számlálni... alig fértek el a házban.

- Volt lakoma bőven?

- Mint valami kastélyban. Tele tálakkal hordták körbe a húst. És mennyi pálinkát, sört meg méhsört nyakaltak be! Csak kolbász volt három tetézett teknővel.

- Mikor kísérik át a menyasszonyt?

- Ma délután.

- Még mindig mulatoznak, örvendeznek... Jézusom, azt hittem, hogy valami csontocska nekem is jut, hogy legalább egyszer jóllakom becsületesen, s most itt van: feküdj, döglődj és hallgasd, hogy mulatnak mások.

Witek elment aludni.

- Legalább a szememet hizlalhatnám... legalább...

Kimerülten elhallgatott. Rágta a bánat, csendes, bátortalan panaszok motoszkáltak szívében, mint fáradt madárkák, és fájdalmasan csipogtak.

"Váljék egészségükre, legalább ők éljenek..." - gondolta, és megsimogatta a kutya fejét.

A láz mindjobban erőt vett rajta, ezért imádságot kezdett suttogni, mintha ezzel akarná elűzni, s egészen átadta magát az Úr Jézus irgalmának, tegyen vele, amit akar. De elfelejtette a szavakat, újra meg újra elnyomta az álom, s a könnyekkel és könyörgésekkel tűzdelt suttogás lánca elszakadt, szétszóródott, mint a piros kaláris; össze akarta őket szedni, olyan tisztán látta, hogy gördülnek végig a bundáján. De lassan megfeledkezett mindenről, és elaludt.

Időnként felébredt, körülhordozta üres tekintetét, de mivel semmit nem látott, újra álomba merült, halotti sötétségbe szállott.

Majd ismét felnyögött, és úgy kiabált álmában, hogy a lovak horkolva rázták láncukat. Erre felrezzent egy kicsit, és fölemelte a fejét.

- Jézusom, ha legalább a nappalt megérném! - nyögte aggodalmasan, s kinézett a kicsi ablakon át a világba, nem virrad-e már. Kereste a napot a szürke, kihűlt és sápadó csillagokkal teleszórt égen...

De a nappal még messze volt.

Az istállóban lassan szétáradt a hajnal zavaros fénye, már kezdtek kirajzolódni a lovak körvonalai, s a jászlak az ablakocskák alatt úgy derengtek a fényben, mintha bordák lennének...

Már nem aludt el többé, mert új fájdalmak fogták el. Mint a göcsös-ágas botok, úgy feszítették, fúrták a lábát, úgy égették, mintha valaki eleven tüzet szórt volna a sebeire, hogy hirtelen felült, és teljes erejéből kiabálni kezdett. Witek felébredt és odafutott.

- Meghalok már, meghalok mindjárt! Úgy fáj, úgy nő bennem a betegség, úgy fojtogat... Szaladj csak, Witek, Jambrozyért... ó, Jézusom... vagy hívd el Jagustynkát... talán segítenek valamit, mert már nem bírom... itt van már az utolsó órám... az utolsó... - rettenetes sírásban tört ki, beásta arcát a szalmába, és félelmében fájdalmasan zokogott.

Witek pedig, bár nagyon álmos volt, elszaladt a lakodalomba.

Még javában táncoltak, de Jambrozy, rendes szokása szerint, már részeg volt. Az úton dülöngélt, a ház előtt, tántorgott a tótól a kerítésig, és dalolt.

Hiába kérte Witek, hiába rángatta a szürke ujját, az öreg se nem hallott, se nem látott, nem tudta, mi történik vele, csak támolygott, és fújta belefeledkezve, szünet nélkül ugyanazt a nótát.

Elfutott Jagustynkához, mert ő is értett a betegségekhez. De az öregasszony a kamrában ült a komaasszonyokkal, forralt mézes pálinkát ivott velük, sört kortyolgattak, és közben valamennyien egyszerre beszéltek, és visítva énekeltek, úgyhogy szóba se lehetett vele állni. Egyszer-kétszer kérte: jöjjön Kubához, de végül kilökte az ajtón, s még útravalót is adott neki az öklével. Sírva, dolgavégezetlen ment vissza Witek az istállóba.

Mivel pedig Kuba egy kissé mégis elszenderedett, beásta magát ő is a szalmába, betakarózott a rongyaival, és újból elaludt.

Már jóval reggeliidő után ébredt fel a tehenek bőgésére: éhesek voltak, és nem fejte meg őket senki - meg Jagustynka kiabálására, aki éppúgy elaludt, mint a többiek, és kiabálással akarta behozni az elmaradást a reggeli munkában.

Csak mikor már elvégzett egyet s mást, akkor nézett be Kubához.

- Segítsen, adjon tanácsot - kérte Kuba csendesen.

- Végy el egy fiatal leányt feleségül, attól mindjárt meggyógyulsz! - kezdte tréfálkozva, de amint ránézett dagadt, szederjes arcára, hirtelen elkomolyodott. - Inkább papra van neked szükséged, mint doktorra! Mit segíthetnék én rajtad? Rád olvashatok, megfüstölhetlek, de hát mit segít az?... Úgy látom, halálos beteg vagy, halálos...

- Meghalok?

- Isten kezében vagyunk, de úgy nézem, hogy nem szabadulhatsz ki a kaszás karmai közül.

- Meghalok, azt mondja?...

- A főtisztelendőért kellene küldeni, ugye?

- A főtisztelendő úrért? - kiáltott Kuba elképedve. - A főtisztelendő urat idehívni, az istállóba, énhozzám?... Mi jut az eszébe?

- Hát cukorból van talán, és elolvad a trágyalében? A pap arra való, hogy elmenjen, ha beteghez hívják.

- Jézusom! Hát hogyan merném én idehívni, ebbe a ganéjba?...

- Ostoba vagy, mint a birka! - vont vállat Jagustynka, és elment.

- Ő az ostoba, nem tudja, mit beszél... - morogta Kuba nagy felháborodással. Aztán visszahanyatlott a szalmára, és még sokáig gondolkozott ezen. - "Mi nem jut a vénasszony eszébe... hiszen a drága jó főtisztelendő úr szép szobákban sétál... könyveket olvas... az Úristennel beszélget... énhozzám hívnák ide?... Ez a fehérnép csak arra való, hogy a szája járjon... ostoba..."

És magára maradt. Mintha megfeledkeztek volna róla.

Witek időnként benézett, hogy abrakot adjon a lovaknak, és megitassa őket. Ilyenkor neki is adott vizet, de aztán hamar eltűnt, sietett a lagziba, mert megint összegyűlt a nép Dominikowánál: menyasszony-kísérőbe gyülekeztek. Időnként berontott Józka is nagy lármával, a beteg markába nyomott egy-egy darab süteményt, beszélt, fecsegett, megtöltötte az istállót lármával, hogy ijedtükben a tyúkok is kotkodácsolni kezdtek a kerítésen, s azután elfutott.

Persze, volt is miért, mert amott már megint folyt a mulatság: kihallatszott a muzsika, a vidám nóta és kurjongatás.

Kuba pedig csendesen feküdt. Most ritkábban fogták el a fájdalmak, ezért hallgatódzott, és találgatta, hogyan mulatnak. Beszélgetett közben Lapával is; a hű állat egy pillanatra sem hagyta el, s együtt fogyasztották el Józia süteményét. Időnként csettintgetett a lovaknak, beszélt hozzájuk; ezek örvendezve nyihogtak, és feléje fordították fejüket, a csikó még a kötőfékét is elszakította, s odament a legény vackához, mókázott vele, és hozzáérintette az arcához nedves, meleg orrát.

- Megsoványodtál, szegénykém, megsoványodtál! - Szeretettel simogatta, és csókolta táguló orrlyukát. - Ne félj, hamarosan meggyógyulok, és akkor meghizlallak, tiszta zabbal etetlek...

Ezután elhallgatott, és révetegen bámult a megfeketedett göcsökre, melyekből erekben szivárgott a gyanta a falra. Olyanok voltak, mint megalvadt, véres könnyek...

Verőfényes és halovány nappal nézett be halk szemmel a réseken át, a nyitott ajtón pedig széles pászmában áradt be a világosság, szikrázva, káprázva, mint aranyos pókháló a tarlón, melyben legyek rezegnek álmos, ájult zümmögéssel.

Órák órák után teltek, s lassan vánszorogtak, mint a vak és sánta koldusok, akik hallgatagon és nagy kínnal haladnak a kietlen homokon, vagy az a kő, amely feneketlen vízbe esik; elmerül, eltűnik, nem is követheti az emberi szem.

Csak időnként szálltak be csiripelő verebek lármás bandákban az istállóba, és merészen vetették magukat a jászolra...

- Milyen fortélyos betyárok! - suttogta Kuba. - Ezeknek a kis madaraknak annyi értelmet ad az Úr Jézus, hogy tudják, hol találnak élelmet. Csend, Lapa; hadd eddegéljenek szegénykék, segítsenek magukon, nemsokára úgyis rájuk jön a tél - csitította a kutyát, mert el akarta kergetni a tolvajokat.

A malacok is visítani kezdtek az udvaron, az istálló sarkához dörgölődztek, hogy csak úgy rengett az épület, azután pedig bedugdosták az ajtón hosszú, sáros orrukat és röfögtek.

- Kergesd ki, Lapa! Telhetetlen kódisok, mindig kevés nekik, amit kapnak!?

Azután a tyúkok káráltak a küszöb előtt, s a nagy, vörös kakas óvatosan benézett, hátrált, csattogtatta szárnyait és kiabált, míg végre beugrott merészen a teli abrakos kosárba. Utána jöttek a többiek is, de még rá se értek jóllakni, már vonult a gágogó libahad, sziszegve villogott az ajtóban a sok piros libacsőr, és hajladozott a sok fehér, kinyújtott libanyak.

- Hajtsd ki, kutyuskám, hajtsd ki! Úgy marakodnak a cudarok, mint az asszonyok!

Csakhamar lárma, sipítás, szárnycsattogás hallatszott, szálltak a tollak, mint egy szétfejtett dunnából, mert Lapa nem sajnálta magától a gyönyörűséget. Kilógó nyelvvel, lihegve tért vissza, és örvendezve vinnyogott.

- Csitt, no!

A ház felől Jagustynka haragos hangja, sürgés-forgás, az egyik szobából a másikba cipelt bútorok recsegése hallatszott.

- Menyasszony-kísérőre készülnek!

Az útról ritkán hallatszott be egy-egy kocsi zörgése. Most nyikorogva cammogott valami szekér a ház előtt; Kuba találgatta:

- A Klombék szekere, egy lóval. Bizonyára az erdőbe megy avarért. Persze, az elülső tengely kikopott, ezért dörzsöli a homokot és csikorog.

Lépések, beszélgetések hangzottak fel újra meg újra az úton, alig hallhatóan, de Kuba rögtön ráismert: kinek a lépése, kinek a hangja.

- Az öreg Pietras megy a kocsmába - mormolta. - Walentowa kiabál... biztosan idegen libák mentek a kertjébe... pokol fajzatja, nem asszony! Kozlowa, azt hiszem... persze hogy ő... szalad és kiabál... ő az hát!... Rafalék Pietrekje... úgy beszél, mintha galuska volna a szájában... a pap kancája megy vízért... igen... most megállt... megakadt a kereke... egyszer még kitöri a lábát...

Így találgatott, lassan fölismert mindent, és gondolataival, lelki szemeivel kint járt a faluban, aggodalmaskodott, iparkodott, és élte az egész falu életét. Alig vette észre, hogyan múlik el lassan a nap. A falak elsötétültek, az ajtó halványabb lett, s az istállóra homály ereszkedett le.

Már estére járt az idő, mikor beállított Jambrozy. Még nem józanodott ki egészen; tántorgott, és olyan gyorsan beszélt, hogy alig lehetett megérteni.

- Kificamítottad a lábadat?

- Nézze meg, aztán segítsen.

Némán csavarta le a lábhoz ragadt véres, összeszáradt rongyokat. Kuba torkaszakadtából ordított.

- Egy kisasszony sem sivalkodik így a szüléskor! - morgott megvetően.

- Mert fáj!... Ne tépje úgy! Jézusom! - kérte szinte üvöltve.

- No, téged jól elláttak! A kutya harapta ki a lábikrádat, vagy mi? - kiáltott elhűlve Jambrozy, mert a szegény Kuba lábikrája valóban szét volt marcangolva, el volt gennyesedve, s a lába is megdagadt, mint a dézsa.

- Nem... csak ne szóljon senkinek... a kerülő lőtt meg...

- Az ám... annyi a sörét a bőröd alatt, mint a mák... messziről puffantott rád? Hohó, úgy látom, odavan a lábad... ropog a csontod... Miért nem hívattál tüstént?

- Féltem... hogy meg ne tudják... nyulacskára mentem lesbe... lelőttem... már kinn is voltam a mezőn... s az meg belém puffantott...

- Mondta is egyszer a kerülő a kocsmában, hogy valaki a tilosba jár, dézsmálja a vadat...

- Ugyan... mintha a nyúl valakinek a tulajdona lenne... a dög... kelepcét vetett... már kint voltam a mezőn, mégis rám lőtt mind a két csőből... hogy az ördög... pokol fajzatja... csak ne szóljon senkinek... törvénybe hurcolnának a csendőrök... és elvennék mindjárt a puskámat... pedig nem az enyém... Azt hittem, elmúlik magától... segítsen, mert úgy hasogat, úgy fáj...

- Hát ilyen jómadár vagy te! Afféle lassú víz, aztán osztozik az urasággal a nyulakon... ejha!... De most a lábaddal fizetsz ezért az osztozásért...

Újra megnézte az összeroncsolt lábat, s erősen csóválta a fejét.

- Késő, nagyon késő!

- Segítsen, segítsen! - nyögte Kuba ijedten.

Jambrozy nem felelt, csak felgyűrte ujját, éles bicsakot vett elő, megmarkolta a lábát, s kaparni kezdte a serétet, és nyomkodta ki a gennyet.

Kuba először elordította magát, mint az állat, amikor vágják, de Jambrozy betömte a száját, s erre elhallgatott, elájult a fájdalomtól. Az egyházfi rendbe hozta a lábát, megkente valami kenőccsel, tiszta ruhába csavarta, s csak azután térítette magához Kubát.

- Kórházba kell menned... - morogta csendesen.

- Kórházba?... - Még nem volt magánál.

- Ha levágnák a lábadat, talán meggyógyulnál.

- A lábamat?...

- Persze, nem való az már semmire, el van romolva, feketedik az egész.

- Levágnák? - kérdezte, mert még nem tudta felfogni.

- Térdben. Ne félj, az enyémet a golyó egészen fent zúzta össze, és mégis élek.

- Akkor csak le kell vágni a fájós részt, és egészséges lennék?...

- Mint a makk... de tüstént kórházba kell menned...

- Nem, félek, nem... a kórházba...

- Buta vagy!

- Ott elevenen összemetélnek... ott... Vágja le maga... megfizetem, amennyit csak akar, vágja le... nem akarok ispotályba menni, inkább itt döglöm meg...

- Akkor meg is döglesz... mert csak a doktor vághatja le. Mindjárt megyek a bíróhoz, hogy rendeljen holnapra szekeret, aztán vitessen a városba.

- Hiába megy, én nem megyek a kórházba... - szólt a beteg keményen.

- Sokat is kérdezik tőled, te ostoba!

- Levágják, aztán mindjárt meggyógyulok... - ismételgette Kuba, miután Jambrozy kiment az istállóból.

A kötözés után megszűnt a fájdalom a lábában, csak megmerevedett egészen lágyékig, és úgy érezte, mintha hangyák mászkálnának az egész oldalán. De nem ügyelt rá, mert mély gondolatokba merült.

- Meggyógyulnék! Úgy kell lenni, hiszen Jambrozynak az egész lába hiányzik... falábon jár... Azt mondja, mint a makk... De Boryna elkergetne... hogyisne, béres láb nélkül... sem ekéhez, sem semmi más munkához nem való. Mihez fognék? Vagy marhát kéne őriznem, vagy koldulni... világgá menni... a templom kapujában... mint az ócska fapapucs a szemétdombon... a kerítés tövében döglöm meg... irgalmas Jézus! Jézusom!

Hirtelen világosan megértett mindent, s még föl is emelkedett kábult félelmében.

- Jézus! Jézus! - ismételgette lázasan, öntudatlanul, egész testében remegve.

Keserves, mély sírás tört ki belőle, az örvénybe hulló tehetetlen kiáltása.

Sokáig üvöltött és vergődött kínjában. De a könnyeken és kétségbeesésen keresztül valami elhatározásra jutott, kigondolt valamit. Erre aztán lassan elcsendesedett, lecsillapodott, és úgy magába mélyedt, hogy semmit sem hallott. Csak mintha álmodna, rémlett a fülébe valami muzsika, énekszó, közeli lárma.

Ekkor vonult át a lakodalmas nép Borynához.

Jagusiát kísérték haza az urához.

Már valamivel előbb áthajtottak egy szép tehenet, áthozták a ládáját, a dunnákat meg a többi holmit, amit hozományba kapott.

Most pedig, rögtön naplemente után, mikor sötétedni kezdett, és köd borult a világra, mert időváltozás készült - megindult a menet Dominikowától.

A muzsikusok mentek elöl, vidáman húzták; utánuk Jagusia, még most is menyegzői ruhában, az anyja vezette a fiaival meg a komaasszonyokkal. Mögöttük tolongott nagy rendetlenségben a lakodalmas nép.

Lassan mentek a tó hosszában. A víz fénye lassan kialudt, és szinte megfeketedett, a sötétségben leszálló, egyre sűrűsödő ködtől fojtogatva. A süket és vak homály csendjében halkan, tompán visszhangzott a muzsikaszó és a lábdobogás, mintha a víz alól jönne.

A fiatalság néha rágyújtott egy-egy nótára, belésipított egy-egy komaasszony, vagy valamelyik legény bődült föl: "Da, dana." De hamarosan elhallgattak, mert még nem jött meg a kedvük, s a nedves hűvösség elevenükig hatolt.

Amikor azonban befordultak a bejáróba, mely Boryna házához vezetett, a nyoszolyólányok rázendítettek:

A tornácon a küszöb előtt már ott várakozott Boryna, a legények és Józka.

Dominikowa egy kis batyuban kenyeret, csipetnyi sót, faszenet, szentelt gyertyából való viaszt meg Nagyboldogasszony napján szentelt kalászcsomót vitt előre. Amikor pedig Jagus az anyja után átlépte a küszöböt, ruhájukból kitépett cérnát meg kócot dobtak utána a komaasszonyok, hogy ne férjen a Gonosz az új asszonyhoz, és szerencséje legyen mindenben.

Egyúttal újból köszöntötték egymást, összecsókolóztak, és boldogságot, egészséget s minden jót kívántak a fiatal párnak. Azután bementek a szobába, s ellepték az összes padokat és szögleteket.

A muzsikusok ezalatt fölhangolták hangszereiket, és halkan kornyikáltak, hogy ne zavarják a vendégfogadást.

Boryna teli bádogkancsóval járt körbe egyik vendégtől a másikig, kínálta, unszolta, ölelgette őket, és külön koccintott mindegyikkel. A kovács segített neki, Magda és Józka pedig tányérokon túróval és mézzel töltött lepényt hordott körül; Józka sütötte erre az alkalomra, hogy kedveskedjék az apjának.

De a mulatság lassan indult. Ugyan senki sem töltötte a gallérja mögé a pálinkát, és nem húzódozott a pohártól, sőt jóízűen kóstolgatták, mégsem jött meg a lakodalmas kedvük. Nem forrott fel a hangulat, csak fortyogott, mint gyenge tűzön a víz; komoran ültek, nehézkesen, kedvetlenül mozogtak, keveset és halkan beszélgettek, s az idősebbek közül egyik-másik titokban ásított is, nyújtózkodott, és gondolatban arra vágyakozott, hogy mielőbb lefeküdjék.

Az asszonyok pedig, bár az ő fajtájuk a zajosabb és mulatósabb, csak szétterpeszkedtek a padokon, behúzódtak a szoba sarkaiba, és egymás közt társalogtak.

Jagusia a férje kamrájában hamar átöltözött rendes ünneplőbe, és kijött, hogy kínálja és fogadja a vendégeit, de anyja nem engedte semmihez se nyúlni.

- Csak mulass, leányom! Majd dolgozol, bajlódol még eleget! - súgta, és újra meg újra keblére ölelte, zokogva simogatta leányát; csodálkoztak is rajta, hiszen nem a nagyvilágba ment férjhez, nem is a szomszéd faluba, s nem is nyomorúságra.

Nevették, mennyire elérzékenyedett az öregasszony, s csipkelődtek is, mert éppen most, mikor Jagus elfoglalta helyét az ura házában, ennyi föld és mindenféle vagyon úrnője lett, most nyílt csak ki a szemük; nem egy lányos anya torkát elszorította az irigység, s a lányok is kellemetlenül érezték magukat.

Bementek az asszonyok a hátsó szobába, ahol Antekék laktak azelőtt, s most Ewka Jagustynkával készítette a vacsorát, hogy csak úgy zúgott a tűzhely. Witek alig győzte hordani és rakni a fát az óriási fazekak alá.

S végigjárták az egész házat, minden zugba bedugták kíváncsi orrukat, irigy szemmel néztek mindent.

De hát nem irigylésre méltó az ilyen sors?...

Már maga a ház a legjobb a faluban. Nagy, világos, magas, olyanok a szobák, mint valami kastélyban, fehérre meszelve, padlósak, tiszták! És mennyi bútor, edény, mindenféle szerszám! Csak szentkép van legalább húsz, és valamennyi üvegezett! Hát még az istállók, az ólak, a csűr meg a fészer! És mennyi jószág! Csak tehén van öt, nem számítva a bikát, amely szintén jókora hasznot hajt! Három ló, s hol van még a föld, a libák, a disznók?...

Szomorúan sóhajtoztak, s olykor-olykor csendesen megszólalt valamelyik:

- Istenem, hogy az Úr Jézus olyanoknak adja a javait, akik nem is érdemlik!

- Tudtak magukon segíteni, de még hogy!

- Hát, mindig annak jut, aki érte fut.

- Miért nem futott a maga Ulisiája?

- Mert istenfélő és tisztességes.

- A többiek is éppen azért.

- Másnak nem bocsátják meg, ha csak egyetlenegyszer is rajtakapják éjjel valami legénnyel, máris kibeszélik.

- Az ilyennek bezzeg van szerencséje...

- Mert nincs benne semmi szemérem.

- Jöjjenek már - hívta őket Jendrzych. - Szól a muzsika, s nincs a szobában egyetlenegy fehérnép sem, nincs kit táncba hívni!

- De nagy kedved van! Megengedi az anyád?

- Csak a nadrágodat el ne veszítsd, hogy meg ne mutasd a képes feledet, ha olyan hevesen indulsz neki.

- És vigyázz, hogy ne rugdosd a körülállókat!

- Walentowával táncolj, két csámpásból lesz egy pár.

Jendrzych káromkodott egyet, felkapta szélről az első leányt, és vitte a táncba. Oda se figyelt, mit locsognak utána.

A szobában már folyt a tánc, bár lassan és szinte kénytelen-kelletlen. Csak az egy Nastka mulatott igazán Szymek Paczesszel. Már előbb megbeszélték, s mihelyt rázendített a muzsika, átkarolták egymást, és hosszan, tüzesen táncoltak. A szünetekben egymás derekát átkarolva járkáltak a szobában, hogy egészen elöntötte őket a vágyakozás, meg vidáman beszélgettek, hangosan nevettek, és összesimulva mentek tovább. Dominikowa nyugtalanul nézett a fiára.

Csak mikor megjött a bíró - elkésett, mert a regrutákat kellett bekísérnie a járáshoz -, akkor élénkültek fel az emberek. Mert alig lépett be, alig ivott meg egy-két pohárkával, tüstént megeredt a szó a száján, és csipkedni kezdte a "fiatal" párt.

- A vőlegény fehér, mint a fal, a menyasszony meg vörös, mint a posztó.

- Majd holnap meglátjuk...

- Nagy kópé maga, Maciej, csak nem vesztegette el a napot!

- Hiszen nem gúnár, hogy mindenki szeme láttára...

- Bizony nem tenném érte tűzbe a kezemet! Dobj egy kavicsot a bokorba, mindig kirepül belőle valami madár, én, a bíró mondom maguknak!

Nevetésben törtek ki, mert Jagna elmenekült a hátsó szobába.

Az asszonyok is szabadjára eresztették a nyelvüket.

Növekedett a zaj, és fölcsapott a jókedv; megvolt ebben a bíró érdeme, de a pálinka is megtette a magáét. Boryna nem sajnálta, sűrűn indította útnak az üveget; a tánc is egyre gyakrabban és frissebben folyt, már dalolni és dobbantgatni is kezdtek, s egyre nagyobb körben keringtek a szobában.

Erre már Jambrozy is megjelent, nyomban leült, majdnem a küszöbnél, és sóvár szemmel nézte az üveget.

- Magának mindig arra fordul a feje, amerre a pohár cseng! - szólt a bíró.

- Nagyon kellemetes a csengése, meg aztán aki a szomjazónak italt ad, az irgalmasságot cselekszik! - felelte Jambrozy komolyan.

- Nesze víz, te pálinkás iszák!

- Ami ízlik a baromnak, az árt az embernek! Azt mondják: "Van, akit a víz üdvözít, de a pálinka mindenkit talpra állít."

- Akkor hát igyál pálinkát, ha így érted a módját!

- Koccintsunk, bíró uram! Azt is mondják: "Keresztelést vízzel, esküvőt pálinkával, halált sírással."

- Jól mondják, igyál még eggyel...

- Nem szököm meg a harmadik elől sem! Mindig megiszom eggyel az első feleségemért, kettővel a másodikért.

- Aztán miért?

- Hogy idejekorán meghalt, és harmadikat kereshetek.

- Asszonyról álmodik, de már délután nem lát a homályban...

- Még sötétben is kitapogatnám bottal, hol érzékeny az asszony!

Az egész szoba kacagott.

- Adjuk össze Jagustynkával! - kiáltották az asszonyok.

- Az is szereti a pálinkát, és éppen olyan szájas - tódították mások.

- Azt mondják: "Dolgos ember, nyelves asszony megszerzi magának akár a fél világot."

A bíró leült melléje, a többiek odébb, ki hol talált helyet a padon; akinek nem jutott, állva maradt, s csoportokba verődve majd a fél szobát elfoglalták. Nem is ügyeltek a táncosokra.

Egymást váltották a tréfák, csipkelődések, vidám történetek, elbeszélések, hogy szinte rengett a szoba a nevetéstől. Jambrozy bölcselkedett, költött, nagyokat lódított, de olyan ügyesen és mulatságosan, hogy csak úgy düledeztek a kacagástól; az asszonyok közül pedig Wachnikowa vitte a szót, s a bíró kontrázott neki, már amennyire hivatali méltósága engedte.

A muzsika ezalatt szilajul húzta a talpalávalót, a fiatalság egyre zajosabban mulatott, kiabált, dobbantgatott. Olyan jól szórakoztak, hogy megfeledkeztek az egész világról; de valamelyikük hirtelen megpillantotta Jankielt a pitvarban. Tüstént behúzták a szobába. A zsidó lekapta a sapkáját, hajlongott, barátságosan köszönt mindenkinek, észre se véve, hogy úgy röpdös felé a sok csúfnév, mint a kőzápor.

- Sárga képű! Kereszteletlen!

- Csönd legyen! Meg kell kínálni valamivel, pálinkát neki! - kiáltott a bíró.

- Épp erre jártam, hát meg akartam nézni, hogy mulatnak a gazdák. Köszönöm, bíró uram, iszom, mért ne innék a fiatal pár egészségére?

Boryna kihozta az üveget, és megkínálta. Jankiel megtörölte kabátja szárnyával a pohárkát, befödte fejét, és kiitta, utána egy másikat is.

- Maradj csak, Jankiel, nem tréfli! Hej, muzsikusok, zsidó nótát játsszatok! Hadd táncoljon Jankiel! - kiáltottak nevetve.

- Táncolhatok is, az nem bűn!

De mire a muzsikusok megértették, Jankiel csendben kiosont a pitvarba, és eltűnt az udvaron: Kubához surrant, hogy visszakérje a puskát.

Távozását észre se vették, mert Jambrozy mesélt egyfolytában, Wachnikowa pedig kontrázott neki, s így telt az idő egészen vacsoráig. Elcsendesedett a muzsika, elrendezték az asztalokat, és csörögtek a tálakkal, de ők még mindig nevetgéltek.

Hiába tessékelte őket Boryna, még csak nem is hallotta senki. Azután Jagus is mondogatta, hogy jöjjenek, de a bíró odahúzta a menyecskét, leültette maga mellé, és megfogta a kezét.

Csak Félkótya Jasiek hangját hallotta meg mindenki, mert nagyot rikkantott:

- Jöjjenek, emberek, kihűl az étel!

- Hallgass, te ostoba, majd akad neked is kinyalni való tál!

- Jambrozy úgy hazudik, hogy csak úgy füstölög, s azt gondolja, hogy elhiszik...

- Hallod-e, Jasiek, amit a képedre kapsz, az a tied, de belém ne köss, mert pórul jársz.

- Hát próbáljuk meg! - kiáltotta bambán a hájfejű legény, aki nem értette, miről van szó.

- Néha az ökörnek is sikerül, még jobban is!

- Jambrozy a pap után hordja ki a piszkot, aztán azt hiszi, hogy okos lesz tőle!

- Ereszd be a borjút a templomba, csak a farkát hozza ki! Ostoba nőszemély! - morogta bosszúsan Jambrozy, mert Jasiek anyja védelmezni próbálta a fiát.

Meg is indult Jambrozy az asztal felé; a többiek utána, szaporán foglalták el helyüket, mert a szakácsnék hozták a párolgó tálakat, és kellemes ételszag áradt szerteszét.

Leültek illendő sorban, s amint ezen a napon illett, Dominikowa a fiaival a középre; a vőfélyek meg a nyoszolyólányok is egymás mellé ültek. Boryna és Jagusia nem ült le; most nekik kellett felszolgálniuk és mindenre ügyelniök.

Olyan csend lett, hogy behallatszott az ablakon át a gyerekek kiabálása és verekedése. Lapa egyre szaladgált ugatva a ház körül s be akart jutni a pitvarba, a lakodalmas nép pedig csendesen, komolyan birkózott az étellel, buzgón böködte a tetézett tálakat, csak a kanalak csörögtek az edények szélén, és az üveg csengett, ahogy kézről kézre járt.

Jagusia közben folyton kínálgatott, és majdnem mindenkinek odarakott külön egy-egy darab húst vagy valami más jó falatot, s kedvesen unszolta őket, hogy ne restelljenek enni. Olyan ügyesen, olyan jól eltalálta, kinek mit mondjon, s olyan bájosan kedveskedett mindenkinek, hogy a legények szinte sóvár szemmel kísérték. Az anyja pedig hízott örömében. Le is tette a kanalat, hogy gyönyörködjék a lányában.

Boryna is látta ezt; amikor aztán a konyhába ment, utána iramodott, s a pitvarban összevissza ölelte-csókolta.

- Drága kis gazdasszonyom! Olyan vagy, és úgy teszed a dolgodat, mint egy kastélybeli dáma!

- Hiszen most már én vagyok a gazdasszony! Menjen csak be a szobába; Gulbas meg az öreg Szymon valamiért felfújták magukat, és alig esznek. Koccintson velük!...

Persze hogy szót fogadott, és megtette, amit a felesége akart! Jagus pedig különösen jókedvű volt és vidám: gazdasszonynak érezte magát, mégpedig nem akármilyennek, hanem majdnem úriasszonynak. Szinte magától vált a ház úrnőjévé, növekedett komolysága, nyugalma és önbizalma. Fesztelenül jártkelt a szobákban, gyorsan meglátott mindent, és olyan okosan irányította a vendégséget, mintha már tudja isten, mióta volna a maga gazdája.

- Hogy milyen az erkölcse, azt az öreg hamar kitapasztalja majd. Az ő dolga. De úgy látom, ügyes gazdasszony lesz belőle - súgta Ewka Jagustynkának.

- Csak a bolond nem volna, ha teli a kamra! - vágott vissza csípősen Jagustynka. - Minden jó lesz, amíg meg nem unja az öreget, s el nem kezd futni a legények után...

- Azt nem teszi, csakhogy itt van most Mateusz, biztosan nem fogja békében hagyni.

- Majd békében hagyja! Kénytelen lesz, rászorítja egy másik...

- Boryna?

- Dehogy Boryna! Valaki, aki mindkettőjüknél hatalmasabb... majd meglátja, ha eljön az ideje... - mosolygott az asszony ravaszul. - Witek, kergesd csak el a kutyát, úgy ugat, hogy a fülem is cseng bele, és ugrasd szét a gyerekeket, mert még kitörik az ablakot, és szétszedik a fal tömését.

Witek kiugrott az ostorral. A kutya elhallgatott, s felhangzott a lármásan szétfutó gyerekcsapat dobogása és sivalkodása. Egészen az útig kergette őket Witek, és bujkálva tért vissza, mert sár- és kőeső hullott utána.

- Witek! Várj csak! - kiáltott Roch, aki a ház udvar felőli sarkánál, az árnyékban állott. - Hívd ki Jambrozyt, mondd, hogy sürgős. Várok rá a tornácon.

Csak egy miatyánknyi idő múlva jött ki Jambrozy; nagyon dühös volt, hogy megzavarták az evésben, épp a legjobb falatnál: malacpecsenyét evett borsóval.

- Ég a templom, vagy mi?

- Ne kiabáljon! Jöjjön Kubához, mert azt hiszem, haldoklik.

- Dögöljön meg, s ne zaklassa az embert a lakomában! Voltam nála estefelé, és megmondtam a nyavalyásnak, menjen kórházba. Ha levágnák a lábát, meggyógyulna!

- Ezt mondta?! Most már értem. Azt hiszem, maga vágta le magának a lábát...

- Jézus Mária! Hogy mondta? Maga vágta le magának?...

- Jöjjön már gyorsabban, meglátja. Aludni indultam a tehénistállóba, de alig értem ki az udvarra, Lapa rám ugrott, nyöszörgött, ugatott, húzta a kabátom ujját, nem tudtam megérteni, mit akar... azután előrefutott, leült a lóistálló küszöbére, és ott nyüszített. Odamegyek, hát látom, ott fekszik Kuba, keresztben a küszöbön, fejével az istállóban! Először azt hittem, ki akart menni a levegőre, és elájult. A vackára vittem, és lámpást gyújtottam, hogy vizet keressek, hát látom: vérben úszik, sápadt, mint a fal, s a lábából dől a vér. Gyorsabban jöjjön, mert mindjárt vége...

Beléptek az istállóba. Jambrozy tüstént nekifogott az élesztésnek. Kuba erőtlenül feküdt, alig lélegzett, s hörgött összeszorított fogain keresztül. Bicskával kellett szétfeszíteni a fogait, hogy egy kis vizet önthessenek a szájába.

A lába térdben el volt vágva, alig tartotta egy kis bőrdarab, és szörnyen vérzett.

A küszöbön vérfoltok vöröslöttek, s ott hevert a véres fejsze is, a köszörű pedig, mely különben az eresz alatt állott, a küszöb mellett volt.

- Persze, maga vágta le. Félt a kórháztól, azt hitte a bolond, hogy segít magán. Hanem kemény legény, azt meg kell adni! Jézusom, hogy valaki maga vágja le a saját lábát! Az ember el se hinné! Nagyon sok vére folyt el...

Kuba egyszer csak kinyitotta a szemét, és körülnézett. Látszott, hogy magánál van.

- Leesett? Kétszer csaptam rá, de elájultam... - suttogta.

- Fáj?

- Egy csöppet sem. Csak az erőm hagyott el egészen, de jobban vagyok!

Nyugodtan feküdt, s meg se szisszent, amikor Jambrozy összerakta a lábát, megmosta és bekötözte nedves ruhával.

Roch térden állva világított a lámpással, és olyan forrón imádkozott, hogy patakzott az arcára a könny. Kuba pedig boldogan mosolygott, gyengéden és meghatottan, mint a gyermek, akit kitettek a mezőre, s mielőtt megtudná, hogy anyátlan, örül a körülötte zizegő fűnek, nézi a napot, nyújtogatja kezecskéit a röpködő madarak felé, és beszélget mindennel a maga módján, úgy örvendezik. Így érezte magát most Kuba; jól volt, nem fájt semmije, nyugodt, könnyű és vidám volt a lelke, hogy semmibe se vette a betegséget, csak csendesen dicsekedett... hogy megfente a fejszét... a lábát a küszöbre fektette... nekicsapott a térdkalácsának... megfájdult, de a láb nem engedett az első ütésre... rácsapott újból teljes erejéből... és most semmi se fáj, látszik, hogy segített... lenne csak több ereje, nem rothadna tovább a vackán, menne a lagziba... táncra perdülne... és ennék valamit, mert éhes...

- Feküdj csak nyugodtan, ne mozogj, kapsz enni, majd szólok Józiának.

Roch megsimogatta az arcát, és kiment Jambrozyval az udvarra.

- Reggelre kiszenved, elalszik, mint a madárka, mert egészen elvérzett.

- Papot kell hívni, amíg magánál van!

- De hiszen a pap Wolába ment vacsorára az urasághoz.

- Megyek érte, nem lehet halogatni!

- Wola egy mérföldnyire van innen, s éjjel az erdőn keresztül nem talál oda. Hanem vannak itt lovak, melyek gazdáikra várnak, hogy vacsora után hazavigyék őket. Kapjon föl egyre, és hajtson el.

Kivezették a lovat az útra, és Roch fölült.

- Ne feledkezzék meg Kubáról, ügyelni kell rá! - szólt, és elindult.

De bizony Jambrozy rögtön megfeledkezett, csak éppen Józiának szólt, hogy vigyen enni a betegnek. Ő maga visszatért az asztalhoz, és olyan mohón esett a pálinkának, hogy csakhamar megfeledkezett az egész világról.

Józka pedig, mert rendes kislány volt, amit csak tudott, összeszedett egy tálcára, töltött pálinkát is egy félfertállyal, és örömmel vitte az istállóba.

- Kuba, egyék maga is egy kicsit, legyen magának is része a lagziban!

- Isten fizesse meg! Úgy érzem a szagáról, jó fűszeres a kolbász.

- Szándékosan sütöttem ilyen pirosra, hogy megkóstolja. - A markába nyomta a tálat, mert sötét volt az istállóban.

- Igyék előbb egy kis pálinkát!

Kuba fenékig ürítette.

- Ülj le már egy kicsit, olyan unalmas egyedül...

Harapdált, rágni kezdte az ételt, de semmit nem tudott lenyelni.

- Mulatnak, mi?

- Annyi a nép, olyan nagy a lakodalom, hogy még életemben nem láttam nagyobbat!

- Hiszen Borynáé, nem csoda! - suttogta büszkén.

- Hát, édesapám olyan jókedvű, és folyton csak Jagusia után jár.

- Hogyne járna, hiszen csinos is, meg olyan szép az orcája, mint valami kastélybeli kisasszonynak!

- És tudja, Dominikowa Szymekje a Nastka Golembiankának csapja a szelet.

- Csakhogy az öregasszony majd nem engedi meg, Nastkáéknál tíz száj van a három holdhoz.

- Kergeti is szét őket, ahol éri. Nagyon vigyáz.

- A bíró itt van?

- Mulattatja a többieket, neki jár legjobban a szája, meg Jambrozynak.

- Hogy is ne mulatna, ilyen lakodalomban, ilyen gazdánál! Nem tudod, mi újság Antekéknél? - kérdezte aztán csendesen.

- Hogyne tudnám... Alkonyatkor elszaladtam hozzájuk, vittem a gyerekeknek húst, süteményt és kenyeret... De Antek kikergetett a házból, és utánam dobta, amit vittem... Nagyon megmakacsolta magát, és annyira mérges... és olyan nyomorúság van náluk, meg folytonos sírás... Hanka folyton veszekszik a húgával, azt beszélik, már hajba is kaptak...

Kuba nem felelt, csak kifújta hangosan az orrát, és gyorsabban lélegzett.

- Józia - szólt kis idő múlva -, a kanca már este óta nyögdécsel, le-lefekszik, bizonyosan megellik... vigyázni kellene rá. Valami innivalót készíteni. Hogy nyög! Szegény drágaságom, s én nem segíthetek rajta... olyan gyenge vagyok... nincs semmi erőm...

Elfáradt és elhallgatott, talán el is aludt.

Józka sietve távozott.

- No, no... - nyugtatta a lovat, mikor magához tért.

A kanca hosszan nyerített és hánykolódott a láncán, hogy csak úgy csörgött.

- Legalább egyszer telieszem magamat! Te is megkapod, kutyuskám, a magadét, megkapod, ne panaszkodj...

Nekiesett a kolbásznak, de nem tudott enni. Nem volt egy csöpp étvágya sem, szinte megdagadt a szájában a falat.

- Jézusom, ennyi kolbász, ennyi hús... és nem bírok enni... egyáltalán nem bírok.

Hiába próbálta, nyalogatta, szagolta, nem tudta megenni. Erőtlenül lehanyatlott a keze, ezért hát a szalma alá rejtette a kolbászt, de nem eresztette el.

- Istenem, soha életemben nem volt ennyi ennivalóm, és nem tudok...

Fájdalom szorította össze lelkét, s könnyek folytak végig arcán. Zokogott keservesen, szinte rázkódott, mint a kárvallott gyermek.

"Majd később megeszem, most pihenek egy kicsit, aztán lakomázom" - gondolta.

De később sem tudott enni. Álomba merült, s a kolbászt nem eresztette ki a markából. Mégsem vette észre, hogy Lapa csöndesen harapdálja...

Majd hirtelen magához tért, mert vacsora után olyan erővel harsant fel a muzsika a házban, hogy még az istálló falai is remegtek, s a tyúkok ijedten kotkodácsoltak az ólban.

Kiáltások robbantak a világba, úgy csaptak ki a házból, mint piros tüzek a sötét éjszakába, úgy dördültek végig az istállón, mint az istennyila.

Már szilajul folyt a dáridó, egy percre sem szűnt meg a vidám nevetés, szinte döngött a föld a futkározástól, és a lányok visítozása hasított át a levegőn.

Kuba hallgatta egy ideig, de hamarosan megfeledkezett mindenről, karjaiba vette az álom, s vitte valami nyüzsgő sötétségbe, zúgó vizek alá... vihartépte erdők sűrűjébe.

Mikor pedig nagyobb lángra kapott a mulatság, s a lárma és a csizmák dobogása szinte szétvetette a házat, fölrezzent, lelkét kiemelte a sötétségből, öntudatra eszmélt, visszatért a rettentő messzeségből, és figyelt.

Néha enni is próbált, vagy a lónak csettintgetett halkan, szeretettel.

De már lassan kiszállt belőle a lélek, s indult a másvilágba, mint a Jézus madárkája. Még tévelyegve keringett, nem tudott elszakadni, újra meg újra hozzásimult a szent földhöz, hogy kipihenje fáradalmait, az emberi zajba merítse árva sírását. Visszatért szerettei közé, elvegyült az élők közé, testvéreket keresett panaszosan, és az emberi szívektől kért segítséget, míg végül felfrissítette Jézus ereje és irgalma, és fölemelkedett a tavasz viruló mezőire, az Isten végtelen, beláthatatlan világosságával és végeszakadhatatlan vigasságával telt, örökké lakodalmas égi mezőkre.

És feljebb repült, tovább, tovább, egészen oda...

...Egészen oda, ahová már nem hallatszik az emberi sírás, sem a lélek fájdalmas repesése...

...Oda, ahol liliomok illata árad a levegőben, ahol virágos mezők susognak mézédesen, ahol csillagos folyók csobognak pazar színű medreikben, ahol örökös a nappal.

...Oda, ahol csak csendes ima úszik, illatos füstök gomolyognak szüntelenül, akár a köd, csengettyűk csengenek, halkan szól az orgona, megszakítatlanul ajánlják fel a szent áldozatot, a nép már bűn nélkül való, az angyalok és szentek serege együtt zengi az Úr dicséretét - abba a halhatatlan, isteni szentegyházba! Ahol az emberi lélek csak imádkozik, sóhajtozik, sír örömében, és vigadozik az Úrral, mindörökkön-örökké.

Oda igyekezett Kuba fáradt, pihenésre vágyó lelke.

A házban pedig egyre folyt a tánc, vigadoztak teljes szívből, még nagyobb kedvvel, mint tegnap, mert a lakoma is bővebb volt, s a házigazda és a gazdasszony is erősebben kínálgatott. Járták is a táncot egészen a leroskadásig.

Úgy forrt a hangulat, mint erős tűzön a víz, s ha ellankadtak egy kicsit, a zene újult erővel harsant fel, s erre akár a vetés, ha belécsap a szél, úgy hajladoztak, lendültek, illegették lábukat, és kurjongatva mentek megint táncba, nótaszóval, zajosan, zsibongva és tüzesen.

A lelkük a forróságtól szinte elolvadt, a vérük forrt, értelmük elszállott, szívük belefeledkezett a tombolásba, minden idegük taktusra rezgett, minden mozdulat tánc volt, minden kiáltás ének, és minden szem örvendezve, lakodalmasan lángolt.

S ez így ment egész éjszaka, egészen hajnalig!

A nap nehézkesen, halkan jött fel, a hajnal pírja komoran, szomorúan szóródott a világra, s az égen áthatolhatatlan felhőrétegek úsztak. Napkelte előtt azonban hirtelen elsötétült az ég, és hullani kezdett a hó. Előbb lassan, kóvályogva szállingóztak a hópihék, mint a fenyők tűlevelei szeles időben, később pedig egész erővel megindult a havazás.

Hullott a hó szitálva, egyenesen, egyenletesen, egyhangúan, nesztelenül, és lassan befödte a háztetőket, fákat, kerítéseket és az egész földet, mintha fehérített, szürkés vászonnal vagy fosztatlan tollal hintették volna be a világot.

Vége volt már a lakodalomnak is. Tervezték ugyan, estére összegyűlnek a kocsmában, utó-mulatságra, de most már mindenki hazafelé igyekezett.

Csak a vőfélyek meg a nyoszolyólányok sereglettek össze a tornác előtt, s muzsikaszó mellett rágyújtottak az utolsó nótára:

Kuba pedig ekkor rakta le lelkét az Úr Jézus szentséges lábacskái elé.

1. Az 1863. évi lengyel nemzeti felkelésről van szó. ^[VISSZA]

2. Középkori széphistória hősnője. A XVI. században terjedt el ez a széphistória Lengyelországban; később a ponyvára került. ^[VISSZA]

3. Az 1863. évi felkelés elesettjei; a következőkben Kuba a felkelés eseményeire emlékszik vissza. ^[VISSZA]

5. Orosz nyelvű cári iskoláról van szó. ^[VISSZA]