1

Közeledett a tél...

Még csak birkózott az ősszel. Üvöltve hánykolódott a kékes távolban, mint az éhes vadállat, és nem lehetett tudni, mikor ront elő és veti rá magát kegyetlen agyaraival a világra...

Még csak néha-néha hullott a hó - fakó, gyorsan eltűnő őszi hó...

Még csak merev, betegesen kékes, unalmas, nyögdécselő, rothadó napok jöttek, jajjal áthatott, jeges világot szitáló holt napok; a madarak kiáltozva menekültek az erdőkbe, a patakok félénkebben csobogtak, és lustán baktattak, mintha megdermedtek volna ijedtükben. A föld reszketett, és minden élőlény észak felé emelte éber, riadt tekintetét: a felhők kifürkészhetetlen örvénye felé...

Még ősziesek voltak az éjszakák; vakok, süketek, zavarosak, tele ködfoszlányokkal és halott csillagok fényével; az aggodalom elfojtott jajával telt, rezgő csend fülledt éjszakái, telve fájdalmas sóhajtásokkal, titkos vergődéssel, hirtelen csenddel, kutyaugatással, a dermedt fák vonaglásával, a menedéket kereső madarak ijesztő kiáltozásaival. A sötétségbe vesző pusztákon, keresztutakon titokzatos szárnycsattogások hallatszottak, a dermedt házikók falai alatt félelmes árnyékok leselkedtek, csúszkáltak, nyivákoltak. Borzongató jelenségek támadtak: sejtelmes hívások, rémes csámcsogások, hajmeresztő nyögések...

Még kiemelkedett néha-néha napnyugta táján az ólomszínű ég komor mezőiből a nap, hatalmasan, vörösen, s azután nehézkesen aláhanyatlott, mint valami olvasztott vassal telt hordó, amelyből véres, izzó láva ömlött ki, és szurkos, fekete, forró parázzsal sávozott füstpászmák törtek elő, úgyhogy tűzben-lángban állt az egész világ.

És csak késő éjszaka aludt ki és hűlt le az égen ez a véres parázs, s az emberek azt mondogatták:

- Gyarapszik a tél, cudar szelek szárnyán nyargal errefelé.

És gyarapodott a tél, növekedett mindennap, minden órában, minden szempillantásban.

Végül megérkezett.

Leghamarabb előhírnökei jelentek meg.

Mindjárt Szent Borbálának, a jó halál patrónájának napja után, egy csendes, álmos reggelen toppantak be az első, rövid, csattogó szelek. Szűkölve futották körül a földet, mint a nyomot szimatoló ebek, harapdálták a szántóföldet, morogtak a bokrokban, feltépték a havat, összeráncigálták a gyümölcsösöket, végigsöpörték farkukkal az utakat, meghemperegtek a vizeken, lopva letéptek itt is, ott is valamit a rozzant háztetőkből vagy kerítésekből, aztán forogni kezdtek, és nyüszítve futottak el az erdőbe. Utánuk pedig, mindjárt délután, kezdte hosszú, sziszegő, szinte tüskés nyelvét kidugni az orkán.

Egész éjjel süvített, s úgy üvöltött a földeken, mint az éhes farkascsorda. Kegyetlenül garázdálkodott valóban, mert reggelre kelve a föld már kibarnállott a letaposott, fölmart hó alól, s csak imitt-amott, a gödrökben és barázdákban fehérlettek némi tépett fehér sávok. Kiemelték a dűlők kopasz fejüket, az utak dermedten nyújtózkodtak, a fagy pedig mind élesebben rágta be magát a földbe, mely úgy csengett, mint a vas. De mihelyt a nap fölkapaszkodott az égre, ugatva elmenekült, elrejtőzött az erdőben, és feszült, dühös ugrásra készen leselkedett.

Az ég pedig mindinkább beborult. Minden szakadékból felhő mászott ki, fölemelte iszonyatos fejét, nyújtogatta összelapított derekát, borzolta kékes sörényét, csillogtatta zöldes fogát; s falkástul indultak meg, hallgatag, komor, fenyegető tömegben tódultak az égre. Észak felől óriási fekete hegyek közeledtek; szakadozottak, foszlányosak, feltornyosulók, ágas-bogasak, mint összetört erdők halmazai. Mély szakadékokat szántva, zöldes jéggel beszórva, vad erővel és tompa zúgással nyomultak előre. Nyugatról, a fekete, mozdulatlan erdők mögül lassan kékes, duzzadt rétegek bontakoztak ki. Helyenként mintha tűz csillant volna át rajtuk, s haladtak egyik a másik után véghetetlen sorban, folyton növekedve, mint hatalmas madarak lánca. Kelet felől pedig lapos, rozsdás színű, véres, gennyes, undorító felhők cammogtak elő, mint valami rothadó, vértől csöpögő dögök. Dél felől is vonultak, csakhogy ezek szellősek, vöröses színűek, a mocsarakhoz és tőzeges ingoványokhoz hasonlatosak, kékes foltokkal és sávokkal, mintha nyüzsgő férgekkel volnának tele. És még felülről is, mintha a kialvó napból estek volna alá, piszkos kócként hullottak, majd rózsaszínűen, mint a hűlő salak; s mind egymásra tolultak, óriási hegyekként tornyosultak, és elöntötték az eget fekete, habzó, szörnyűséges sárral és hamuval...

A világ hirtelen elfeketedett, süket csönd lett, kialudtak a fények, a vizek kékes szemei megüvegesedtek, mintha minden megdermedt volna, visszafojtott lélegzettel megállna és csodálkoznék. Félelem szállongott a földön, a fagy átjárta a csontokat, rémület ragadta meg a torkokat, a lelkek porba omlottak, s kegyetlen borzalom lebegett minden teremtmény fölött. Látni lehetett, mint rohan a nyúl felborzolt szőrrel a falun keresztül, a varjak éles kiáltozással behatoltak a csűrökbe, sőt a pitvarokba is, a kutyák eszeveszettül vonítottak a házak előtt, az emberek osonva siettek házaikba, s a tó körül ott futkározott a vak kanca, beleütődött a kerítésekbe, a fákba, és vad nyihogással kereste az istállót.

Zavaros, fojtó sötétség ömlött el: a felhők mind alacsonyabbra szálltak, s tódultak az erdőkből hullámzó sűrűségként, hömpölyögtek a földeken, mint a felkavart, fékevesztett, rettenetes áradat; rátámadtak a falura, és piszkos, jeges köddel öntöttek el mindent. Középen hirtelen kitisztult az ég, s felcsillant kéken, mint a kút tükre; éles süvöltés hasította át a sötétséget, a ködök hirtelen összegomolyodtak, s a nyílásból kiszakadt a vihar első lökése, utána pedig jött a második, tizedik, századik!

Már csapatostul üvöltöttek, ömlöttek ebből a torokból, mint a folyamok, fékevesztett, vad zajjal tépték le magukat láncaikról, s belevágtak a felhőkbe, rávetették magukat a sötétségre, felforgatták fenekestül, keresztülmarták és söpörték, mint a rothadt szalmát.

Zűrzavar, zúgás, kavargás, süvöltés támadt.

A felhők az orkán éles patáitól megtiporva loppal az erdőkbe menekültek, az ég kissé kiderült, a nap ismét megcsillogtatta ólmos szemét, és minden teremtmény megkönnyebbülten lélegzett föl.

A vihar azonban folyton tombolt, majdnem egész héten át, megállás nélkül. A nappalt az ember valahogy csak kibírta, mert hisz csak azok mentek ki a szabad ég alá, akiket a szükség hajtott, a többiek odahaza ültek, és várták az ítéletidő végét. De az éjszakák egészen tűrhetetlenek voltak. Pedig fényes, csillagos, a magasban csendes éjszakák következtek, csak a földön ült a vihar ördöglakodalmat, mintha száz ember akasztotta volna föl magát egyszerre, hogy elaludni sem lehetett. De hogy is lehetett volna, amikor olyan üvöltések, csattogások, zörgések hallatszottak, mintha üres szekerek ezrei robognának vágtatva a fagyos göröngyökön. Hát még azok a dobogások, amelyektől reszketett a föld! Azok az isten tudja, honnan származó rikoltások, dörgések, vonítások!

A házak recsegtek, mert a vihar olykor-olykor nekik feszítette vállait, beleütődött a sarkokba, feszegette az ereszeket, nekiment az alapgerendáknak, döngette fejével az ajtókat, hogy akárhány engedett is. Benyomta az ablaktáblákat, hogy éjjel fel kellett kelni és vánkossal betömni a rést, mert azon át visítva tolakodott befelé az orkán, mint egy alkalmatlankodó disznó. S úgy pörkölt a hidegével, hogy az emberek a dunyhák alatt is dermedeztek.

Mennyit szenvedett a nép ezeken a napokon és éjjeleken, az kimondhatatlan!

És mennyi kárt okozott a vihar, azt számba sem lehet venni. Ledöntötte a kerítéseket, letépte a háztetők zsúpját, fölborította a bíró fészerét, mely szinte új volt még, Bartek Koziol csűrének egész fedelét leszedte, s elvitte a mezőre, jó ötven lépésnyire. Winciorekéknek ledöntötte a kéményét, a malomban egy darab lécfedelet tépett le, s még mennyi apróbb kárt tett! Mennyi fát döntött ki a gyümölcsösökben és erdőkben! Az országút mentén valami húsz nyárfát tépett ki, s azok keresztbe dőltek ott, mint kegyetlenül megölt és kifosztott hullák.

E viharos napokban Lipce olyan volt, mintha kihalt volna. Olyan erővel dühöngött az orkán az utakon, hogy aki csak kibújt a házból, rögtön nyakon ragadta, s vágta árkokba, fákhoz, a kerítésekhez, sőt Félkótya Jasieket a hídról befújta a tóba. Alig tudott a legényke szárazra vergődni. A szél folyton bömbölt, szórta a homokot, hordta az ágakat, a forgácsot, a zsúpot a házak fedeléről, néha még egy-egy kisebb koronát is; úgy repült mindez a fergetegben, mint a megriasztott madarak; beleütődtek a házak falaiba, vagy világgá szálltak.

A legöregebb emberek sem emlékeztek ilyen izgága, tolakodó szelekre.

Szorongtak a füstös szobákban, és beszélgettek unalmukban, mert nehéz volt kidugni orrukat a házból; csak a nyugtalanabb asszonyok lopózkodtak olykor-olykor a kerítések mentén, mintha fonni mennének a komaasszonyokhoz, voltaképp pedig azért mentek, hogy megeresszék a nyelvüket, és kipanaszolják magukat. A férfiak ezalatt buzgón csépeltek. A csűrök csukott ajtain át reggeltől késő estig hangzott a cséphadaró ritmikus dübörgése. A fagy megcsípte a gabonát, ezért a mag könnyebben pergett, s csak már jó estefelé, amikor a szél kissé elcsendesedett, surrant némelyik legény egy-egy fertály gabonával a kocsmába.

S a szelek egyre csak fújtak, s egyre keményebb fagyot hoztak; a vízerek, patakok megüvegesedtek tőle, a mocsarak megdermedtek, sőt a tavat is átlátszó, szinte kék jégréteg vonta be, csak a hídnál, ahol mélyebb volt, hullámzott és dacolt még a víz, de a partok már bilincsbe verve szunnyadtak. Léket kellett vágni az itatáshoz.

Csak Szent Luca napja előtt változott meg az időjárás.

A fagy megenyhült, kissé melegebb lett. A szelek, mintha sóhajtoznának, csak néha-néha fújtak a világra, de már lágyabban, és nem oly szemtelenül. Az ég pedig kisimult, mint a megboronált föld, amelyet nagy, szürke, durva lepedővel terítenek be, s oly alacsonyra ereszkedett, mintha az útmenti nyárfákra támaszkodnék. De komor, mogorva, fakó, süket volt az idő.

Amint azonban elharangozták a delet, kissé elsötétedett, és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Sűrűn hullott, és csakhamar beszórta a fákat és a kiemelkedőbb helyeket.

Hamarébb köszöntött be az éj, de a havazás nem szűnt meg, mind sűrűbben hullott, kissé szárazabb és porhanyósabb lett, s esett egész éjjel.

Hajnalban már jó három arasznyi volt, teljesen eltakarta subájával a földet, bevonta az egész világot kékes fehérségével, és folyton, szünet nélkül esett.

Olyan csönd szállott a földre, hogy fuvallat se rebbent, egyetlen hang sem tört át a hulló pelyheken. Elhallgatott, megsüketült, elnémult minden, mintha csodát várna, s görnyedten, ünnepélyesen hallgatná ezt az alig hallható neszt, ezt a csendes szállongást, ezt a halotti, rezgő és szakadatlanul hulló fehérséget.

Fehéres sötétség lett; növekedett, áradt egyre. Fehér, felvillanó, szeplőtelen világosság hullott, mint a legfehérebb, legpuhább, legszebb gyapjú. Megszámlálhatatlan sűrűségben ömlött, mint a megfagyott holdfény. Mintha az összes csillag ragyogása zúzmarává fagyott volna, s az égi repülésben porrá morzsolódva, elöntené a földi világot. Gyorsan betakarózott az erdő, eltűntek a földek, hogy nyomuk se látszott, elvesztek az utak, és az egész falu felolvadt, beleszívódott ebbe a fehérségbe, ebbe a vakító hófelhőbe. Végül már semmit nem lehetett látni, csak a porhó patakjait, melyek olyan csendesen, olyan egyenletesen, olyan édesen hullottak alá, mint a meggy virágai holdas éjszakán.

Három lépésre sem lehetett látni: sem házat, sem fát, sem kerítést vagy emberi alakot: csak a beszéd hangjai röpültek ebben a fehérségben, mint elgyengült lepkék, s nem lehetett tudni: honnan jöttek és hová szállanak - egyre gyengébben, egyre halkabban vergődtek...

Két nap és két éjjel szakadt a hó, hogy végül egészen belepte a házakat. Úgy látszott, mintha hatalmas hóbuckák volnának, melyekből piszkos füstgomolyagok törnek ki. Az utak összefolytak a mezőkkel, a kertek a kerítések magasságáig tele voltak hóval. A tó egészen eltűnt a hótömegek alatt; határtalan, hűvös, áthatolhatatlan, puha, csodás fehér hótakaró borította a földet, s a hó csak egyre hullt, bár mind szárazabban és ritkábban. Éjjelenként átvilágított a felhőkön a csillagok rezgése, nappal pedig itt-ott felkéklett az ég a repülő fehér kócon át, s áttetsző lett a levegő, élesen, dörögve törtek át a hangok a sűrűségen. A falu mintha álomból ébredt volna. Mozgás támadt, némelyik gazda kiment a szánjával, de csakhamar visszafordult, mert járhatatlanok voltak az utak. Néhol ösvényeket ástak a hóban a házak között. A havat minden háznál elhányták az ajtó elől, kitárták az istállók ajtaját, s mindenkit elfogott az öröm, a gyerekek pedig tomboltak gyönyörűségükben. A kutyák ugattak, nyaldosták a havat, és együtt futkároztak a gyerekekkel. Benépesedtek az utak, kiabálástól visszhangzottak a bejárók, kiáltoztak és hógolyóztak, s hemperegtek a puha hóban.

Óriási hóembereket állítottak, szánkáztak, futkározásuk és örvendező zajuk betöltötte az egész falut. Roch is abbahagyta a tanítást ezen a napon, mert nem tudta a gyerekeket bent tartani az ábécéskönyv mellett.

Tán harmadnap naplementekor elállt a hó. Olykor-olykor még szitált egy kicsit, de csak úgy, mintha valaki egy liszteszsákot porolt volna ki a világ fölött: észre se lehetett venni. Azonban elborult az ég, a varjak a házak körül ácsorogtak, és leszálltak az utakra. Csillagtalan, ólmos éj következett, s olyan csendes, dermedt és halott, mintha elfogyott volna minden ereje.

- Ha csak a legkisebb szél támad is, hófúvás lesz - suttogta másnap reggel az öreg Bylica, amint kinézett az ablakon.

- Hadd legyen, nekem mindegy! - mordult fel Antek, fölemelkedve párnájáról.

Hanka tüzet gyújtott, és kinézett a pitvarba. Korán volt még, szóltak a kakasok a faluban, s vastag szürkület ült a tájon, mintha valaki meszet kevert volna össze korommal, s kiszitálta volna a világra; sem a fákat, sem a házakat nem lehetett megkülönböztetni egymástól, s a távolban sem látszott semmi, csak keleten pislogott a hajnal fénye, mint hamvadó parázs, a földön pedig mély csend pihent, és nyers hűvösség áradt.

A szobában is átható, nedves hideg volt, s olyan csípős, hogy Hanka felhúzta fapapucsát meztelen lábára. A tűz alig pislákolt, mert a nyers borókaág csak pattogott és füstölt. Hanka valami deszkadarabból vágott forgácsot, szalmát tett alája, mire a gallyak is lángra lobbantak, s megvilágították egy kissé a szobát.

- Annyi hó esett, hogy futja egész télire - szólalt meg ismét az öreg, karikát lehelve az ablakot borító zöldes, vastag jégre, hogy kinézhessen.

A nagyobbik fiúcska, aki már negyedik évében járt, szipogni kezdett az ágyban. Az első szobából, Stachóéktól, civakodás, szemrehányás, gyermeksivítás és ajtócsapkodás hallatszott.

- Weronka a maga imádságával kezdi a napot! - szólt Antek gúnyosan, amint a tűz mellett megmelegített kapcát lábára csavarta.

- Megszokta a pörölést, hát pöröl, ha nincs is rá szükség, de nem haragból... - dadogta csendesen az öreg.

- Persze, a gyerekeket sem haragból veri? Stacho sem hall tőle soha egy jó szót, mindig csak dérrel-dúrral, mintha egy kutyával beszélne. Ezt is jóságból teszi? - szólt Hanka, letérdelve a bölcsőhöz, hogy odanyújtsa mellét a kicsinek, aki szintén sírdogált és rugdalódzott.

- Mennyi ideje is? Három hete lakunk itt maguknál, s egy nap sem múlt el verekedés, kiabálás, pörlekedés nélkül! Ördög ez, nem asszony! Stacho pedig mafla, engedi, hogy a fején táncoljanak, dolgozik, mint a barom, és rosszabb dolga van a kutyáénál.

Az öreg ijedten nézett Hankára, még mondani is akart valamit a másik lánya védelmére, mikor kinyílt az ajtó, és Stacho dugta be rajta a fejét. Cséphadaró volt a vállán.

- Antek, nem akarsz csépelni jönni? A kántor mondta, hozzak valakit az árpához. Száraz, könnyen és jól pereg... Kínálkozott Filip, de ha volna kedved... hát inkább keress te...

- Isten fizesse meg, de hívd csak Filipet, én nem megyek a kántorhoz napszámba.

- Ahogy jónak látod. Isten áldjon!

Hanka majdnem fölugrott Antek szavára, de csak lehajolt és a bölcsőbe mélyesztette fejét, hogy ne mutassa könnyeit és szomorúságát.

"Hogyisne, olyan hideg, akkora fagy van, és olyan nyomorúság, hogy csak sós krumplit esznek, egy garasuk sincs, és ő nem akar dolgozni! Egész napokon át ül idehaza, cigarettázik és gondolkodik! Majd meg szaladgál a világban, mint a futóbolond, alighanem a szelet kergeti! Istenem, istenem! - nyögte fájdalmasan. - Már Jankiel sem akar hitelezni, el kell adni a tehenet, fejébe vette, hát el is adja, mégse fog dologhoz... Persze, igaz, hogy rosszul esik neki napszámba menni, nem fűlik hozzá a foga, de mit lehetne tenni? Ha ő lenne a férfi, istenem, bezzeg nem kímélné a körmét, könyökig koptatná a karját, csak a tehenet ne kelljen eladni, csak kihúzzák a telet, kibírják tavaszig... De mit tehetek én, szegény fejem?..." - Úgy elfacsarodott a szíve, hogy nem bírt magával.

Rendes napi munkájához fogott. Lopva az urára pillantgatott, aki a tűzhelynél ült. A bundája szárnyába takarta nagyobbik fiacskáját, tenyerében melegítette lábacskáit, komoran nézett a tűzbe, és nagyokat sóhajtott. Az öreg az ablaknál ült, és krumplit hámozott.

Kellemetlen, nyugtalanító, titkolt fájdalommal terhes, a nyomorúság fojtogató érzésétől duzzadó hallgatás nehezedett rájuk. Nem néztek egymás szemébe, nem szóltak, a szavak belemerültek a gyötrelembe, a mosolyok kialudtak, a szemekben elfojtott szemrehányás csillogott, a sápadt, kiaszott arcokon keserűség tükröződött, búsongás sötétlett, s egyúttal kemény, büszke hajthatatlanság is. Három hete múlt már, hogy Boryna kiűzte őket a házából, annyi hosszú nappal és éjjel telt el, s még egyikük sem felejtett semmit. Még nem enyhült az igazságtalanság miatt érzett fájdalmuk, nem tértek magukhoz ádáz haragjukból; olyan erősen érezték, mintha ebben a szempillantásban történt volna minden.

A tűz vígan pattogott, szétáradt a meleg a szobában, az ablaküvegen olvadozott a jég, s a repedéseken becsapódott hó sávjai is eltűntek az alapgerenda alatt, a döngölt padló pedig megizzadt, belepte a harmat.

- Eljönnek azok a zsidók? - kérdezte végül Hanka.

- Azt mondták, hogy eljönnek.

S újra egy szó se több. De hát melyikük is szóljon előbb, és miről? Hanka?... Hiszen fél kinyitni a száját, hátha akaratlanul is kitör belőle a szívében fölgyülemlett keserűség. Mindent magába fojtott, türtőztette magát, ahogy tudta. Vagy Antek? Ugyan mit mondjon? Hogy rossz neki? Azt úgyis tudja mindenki. Sohasem hajlott a barátkozásra, beszélgetni még a saját feleségével sem volt kedve! Hogyan is beszélhetne, amikor lelkét marja a gyűlölet, amikor minden visszaemlékezésre görcsös fájdalom markolja meg a szívét, s olyan harag szorítja ökölbe kezét, hogy képes lenne akár az egész falura is rávetni magát!...

Már nem hordozott magában édes emlékeket, mintha soha nem szerette volna Jagnát, mintha nem fogta volna át azzal a két kezével, mellyel képes lenne most széttépni. De haragot nem táplált iránta.

"Némely asszony olyan, mint a kóbor kutya: mindenki után elmegy, aki nagyobb falatot vet neki, vagy bottal ijesztgeti." Így gondolkozott róla, de csak ritkán, mert az apja iránt érzett véres, eleven és fájdalmas gyűlölet kiszorította gondolataiból. Az öreg a bűnös, az apja károsította meg, ő volt az a tüske, amely egyenest a szívébe szúrt. És a seb mindjobban fájt. Miatta van minden, minden!

És gyűjtötte, halmozta magában panaszait, mindazt a rosszat, mindazt a sérelmet, amit elszenvedett, ismételgette, mint a miatyánkot. Fájdalmas és gyötrelmes rózsafüzér volt ez, de húzogatta a szívén át, hogy jobban emlékezetébe vésse.

A maga nyomorúságával nem törődött. Egészséges ember, hát csak fedél legyen a feje fölött, többre nincs szüksége. A gyerekekről gondoskodjék az asszony. De maga az igazságtalanság égette, mint a tűz, és növekedett benne szüntelenül, perzselte, mint a csalán. Mert hogyisne, még csak három hete, és már az egész falu elfordult tőle, mintha nem is ismerné, mintha holmi világcsavargója lenne. Elkerülték, mint a pestisest, senki sem szólt hozzá, nem nézett be hozzájuk, nem sajnálta meg, nem méltatta egy jó szóra. Úgy néztek rá mint egy haramiára.

Ha nem, hát nem. Ő nem kérezkedik hozzájuk, de nem is bújik a kuckóba, nem tér ki az útból senki előtt sem. Ha háború, hadd legyen háború. De miért van mindez? Hogy összeverekedett az apjával? Hát most történik ez a faluban először? Józef Wachnik talán nem verekszik minden másod-harmadnap? És Stach Ploszka nem verte meg talán az apját, hogy belesántult? És senki egy rossz szóval se illette őket. Csak őt közösítik ki, mert akire haragszik az Úristen, arra a szentek is görbe szemmel néznek. Az öregnek a műve ez, az öregé, de megfizet neki mindenért, meg!...

Csak bosszút lihegett, arra gondolt folyton, s egész idő alatt lázban, szinte önkívületben élt. Nem fogott dologhoz, nem gondolt a nyomorúságával, nem nézte a holnapot, csak nehéz kínjain rágódott, tépelődött magában. Nemegyszer felkelt éjjel, kifutott a faluba, csavargott szerte az utakon, elbújt a sötétségben, kegyetlen bosszúról ábrándozott, és esküdözött, hogy nem engedi a jussát.

Csendben költötték el a reggelit, s ő még mindig komoran ült ott, s kérődzött a súlyos emlékeken, mint a tüskés, keserű bogáncson.

A nap már megvilágosodott, a tűz kialvóban volt, a kissé fölengedett ablaküvegen keresztül behatolt a hó fehéres, hideg világossága. A jeges, szomorú fény szétterjedt, s lemeztelenítette a szobát a maga egész nyomorúságában.

Istenem, Boryna háza valóságos palota volt ehhez a kunyhóhoz képest! Kunyhó? Még az öreg istállója is alkalmasabb volt emberek számára. Rothadt ól ez, nem ház; egy rakás korhadt gerenda, trágya és rothadó szemét. A földön nincs egyetlenegy deszka sem, a döngölt föld tele gödörrel, fagyos sárral meg betaposott szeméttel, ha a tűzhely egy kissé több meleget ad, akkor kellemetlenebb büdösség terjed tőle, mint a trágyadombról. S ebből a koszból emelkednek a meggörbült, korhadt, rothadó falak. A nedvesség csurog róluk. A sarkokban pedig a fagy rázza szürke szakállát. A falak teli vannak agyaggal, szalmával s helyenként trágyával betömött lyukakkal. Az alacsony mennyezet úgy lóg, mint az ócska, kopott rosta, hogy több rajta a pókhálós szalma, mint a deszka. Csak a bútorok és edények takarják valamennyire a nyomorúságot, s az a néhány szentkép a falon. A rúdon lógó ruhák meg a láda takarta el a rőzséből font választófalat, amely mögött a tehenek voltak.

Hanka lassan, de ügyesen végezte el gazdasszonyi teendőit. Az igaz, hogy nem volt sok: egy tehén, egy üsző, egy malac, néhány liba és tyúk - ebből állt az egész parádé, az egész nagy gazdagság. Felöltöztette a fiúkat, azok csakhamar kimentek játszani a Weronka gyermekeivel a pitvarba, ahonnan mindig lárma és kiáltozás hallatszott. Ő maga is felöltözött kissé, merthogy várta a kereskedőket, és a faluba is be kellett mennie.

Éppen meg akarta beszélni az urával ezt a dolgot, a tehén eladását. De nem merte elkezdeni, mert Antek még mindig ott ült a kialudt tűzhely előtt, s olyan mogorván nézett maga elé, hogy megijedt.

"Mi baja?" Lehúzta fapapucsát, hogy ne ingerelje a kopogással, de mind gyakrabban nézett rá aggódó gyengédséggel, és nyugtalansággal.

"Nehezebb neki, mert nem olyan, mint a többiek" - gondolta, és nagy kedve lett volna megszólítani, kérdezősködni, sajnálkozni rajta. Már meg is állt mellette, már ott volt meghatott szívében a jó szó, de nem merte kimondani. Hogy is szóljon, amikor ügyet se vet rá, mintha teljességgel semmit se látna maga körül! Fájdalmasan felsóhajtott; nem volt könnyű a lelke, nem édes mézet, hanem keserű ürmöt érzett a szívében. Jézusom, milyen más sora van a többi asszonynak, még a zsellérasszonyoknak is! Itt minden az ő vállán nyugszik, az ő feje fő, magának kell törődnie, fáradnia mindennel, s még szólnia sincs kihez, ki se panaszolhatja magát senki előtt! Bár szidná le, vagy akár meg is verné, legalább tudná, hogy érző ember van a házban, nem pedig fatuskó. Semmit sem szól, csak fölmordul néha, mint a mérges kutya, vagy úgy néz rá, mintha jeges vízzel öntené le; se szólni nem lehet hozzá, se kitárni előtte a szívét, ahogy azt a házasságban vagy a barátságban tenni szokták. Igen, ha mondhatnál valamit, ha panaszkodhatnál! De mit törődik ő az asszonnyal, a feleségével? Legföljebb csak annyit, hogy ügyeljen a házra, ennivalót főzzön, és gondozza a gyerekeket. Különben?... Talán magához öleli, kényezteti néha, talán gyöngéd hozzá, elbeszélget vele valamikor is? Dehogyis, esze ágában sincs! Csak folyvást gondolkozik, a fellegekben jár, úgy viselkedik, mint egy idegen, s nem is tudja, mi történik körülötte. Te pedig, asszony, végy mindent a válladra, tűrj, szenvedj magad, s még jó szót sem kapsz érte!...

Már nem tudta visszafojtani kiáradó fájdalmát és könnyeit. Kiszaladt a tehenekhez a rekesz mögé, a jászolra támaszkodott, és csendesen zokogott. Amikor pedig a tarka szaglászni kezdte és nyalogatni fejét, vállát: hangos panaszban tört ki...

- Te is elmégy, tehénkém, te is... mindjárt jönnek... megalkusznak... a szarvadra teszik a kötőféket... elvezetnek... világgá hajtanak, tápláló jószágunk... a nagyvilágba!... - suttogta, s megölelte a tehén nyakát, fájó lelkével hozzásimult az érző teremtményhez. Nem tartotta vissza panaszait és sírását, mert hirtelen lázadás ébredt benne. Nem, így nem mehet tovább! Ha eladják a tehenet, nem lesz mit enni, ő meg csak ül, munkát nem keres, csépelni se megy, bár hívják, pedig ha csak egy zlotyt és húsz garast keresne naponta, lenne legalább sóra, zsírra, ha már az a pár csepp tej se lesz.

Visszament a szobába.

- Antek! - szólt élesen, bátran, készen arra, hogy mindent kimondjon, ami a szívét nyomja.

Az ember ráemelte csendes, kivörösödött szemét, és olyan szomorúan, olyan fájdalmasan nézett rá, hogy megdermedt a lelke, haragja elmúlt, s szíve könyörülettel dobbant meg...

- Mondtad, hogy jöjjenek a tehénért? - kérdezte csendesen és nagyon lágyan.

- Talán jönnek is már, az úton ugatnak a kutyák...

- Nem, a Sikora udvarán ugatnak - szólt Hanka, amint kinézett.

- Azt ígérték, délelőtt ideérnek, már itt az ideje.

- Mindenképpen el kell adni?

- El hát, a pénzre szükség van, a takarmány se elég kettőnek... el kell adni, Hanus, nincs mit tenni... kár érte... hát persze... de hát pénz nélkül felkopik az állunk... - szólt csendesen és olyan jóságosan, hogy Hankának olvadozott a lelke, és a szívébe visszatért az öröm és a remény. Úgy nézett az ura szemébe, mint a hű, engedelmes kutya, s ebben a pillanatban már nem sajnálta a tehenet és semmit a világon. Csak figyelmesen, gyötrődés nélkül nézte a szeretett arcot, hallgatta a hangját, amely úgy járta át a szívét, mint a tűz, fölmelegítette jóságával és gyöngédségével.

- Hát persze hogy el kell adni... Az üsző megmarad, a nagyböjt közepe táján megborjadzik, akkor még tejünk is lesz - ismételte, csak azért, hogy az ura is szóljon még.

- S ha kevés lenne a takarmány, veszünk.

- Legföljebb zabszalmát, mert a rozs kitart tavaszig. Apám, hányja csak el a havat a veremről, meg kell nézni, nem fagyott-e meg a krumpli.

- Maradjon, nehéz munka az magának, elhányom én.

Felkelt, levetette a ködmönt, fogta a lapátot, és kiment a ház elé.

A hó szinte az ereszig ért, mert a ház a falu végén állt, jó százlépésnyire az úttól, s nem védte sem kerítés, sem gyümölcsös. Néhány görbe vadcseresznyefa nőtt az ablak előtt, de annyira belepte őket a hó, hogy csak ágaikat nyújtották ki belőle, mint köszvénytől elgörbített ujjakat. Az ablakok elől az öreg még reggel elhányta a havat, a krumplisvermet pedig annyira befújta a hó, hogy látni se lehetett, hol van.

Antek erősen nekifogott a munkának. A hó valóban embermagasságnyi volt, s habár friss, a felső réteg nyomta az alsót, s az megkeményedett, úgyhogy darabokra vágva kellett eltakarítani. Meg is izzadt, míg elhányta, de szívesen csinálta, és derűsebb volt a kedve; olykor-olykor megdobta hógolyóval a küszöb előtt játszó gyerekeket. Csak időnként, mikor előbbi gyötrelmei jutottak eszébe, hanyatlott le a karja; kezében megállt a munka, háttal a falnak dőlt, s nézett a világba. Felsóhajtott, és ismét tévelygett a lelke, mint az elveszett birka sötét éjjel. A nap felhős, szürke volt, a megfehérült ég alacsonyan lógott, a hó vastag, puha bundaként terült el a földön, kékes, süket, halott síkság nyúlt a láthatárig. A ködös, meredt zúzmarával áthatott levegő úgy borította be az egész világot, mint valami függöny. Mivel pedig Bylica házikója egy kis emelkedésen volt, előtte terült el az egész falu; havas dombok vagy vakondtúrások rendje sorakozott egymás mellé, s vette körül koszorúként a betemetett tó partjait. Minden más eltűnt a hó alatt. Csak itt-ott feketéllett egy-egy csűr, gomolygott a vöröses tőzegfüst, szürkéllettek a hósapkás fák. S csak a hangok szállottak szaporábban ebben a fehérségben a falu egyik végétől a másikig, s a csépek egyhangú dobogása döngött tompán, mintha a föld alól jönne. Az utak üresen, behavazva feküdtek, a havas földeken egy teremtett lélek sem mutatkozott, nem látszott semmi, csak az óriási, fehér és halott, hóba dermedt pusztaság. A messzeség ködbe olvadt, hogy nem lehetett kivenni az ég és a föld határát, s csak az erdő kéklett ki valamennyire a fehérségből, mint egy sötét felhő.

De Antek nem sokáig révedezett a havas pusztaságon. Újból a falu felé fordította tekintetét: az apja házát kereste. Nem volt azonban sok ideje gondolkodni, mert Hanka beugrott a verembe, és onnan kiabálta:

- Nem fagyott meg! Wachnikéknál úgy befújt a szél, hogy a krumpli felét a disznókkal kellett megetetni, de a miénknek semmi baja.

- Jó. Gyere csak ki, úgy látom, jönnek a zsidók. Ki kell vezetni a tehenet!

- Persze hogy a zsidók, nem is mások, azok az átkozottak! - kiáltotta Hanka dühösen.

A kocsma felől az ösvényen, melyet úgy befújt a hó, hogy alig jelezte Stach papucsának a nyoma, két zsidó igyekezett errefelé. A fél falu kutyái kísérték őket nagy gyönyörűséggel és ugatással, s olyan bőszen kapkodtak a lábikrájukhoz, hogy Anteknek elébük kellett futni, megvédeni őket.

- Hogy vannak? Késtünk, mert olyan nagy a hó, hogy se gyalog, se szánon nem lehet átjutni, tudja? Az erdőben már ássák az utat, kirendelték közmunkára a népet.

Antek nem szólt semmit erre a beszédre, csak a szobába vezette őket, hogy kissé megmelegedjenek.

Hanka pedig megtörölte a tehén ganajas oldalát, kifejte a tejet, amely reggel óta összegyűlt benne, és a szobán át kivezette az állatot az udvarra. A tehén ellenkezett, kedvetlenül ment, s amikor átlépte a küszöböt, nyújtogatta nyakát, szaglászott, nyalta a havat; aztán hirtelen hosszasan, csendesen és szomorúan felbőgött, és úgy húzta a kötelet, hogy az öreg alig bírta megtartani.

Hanka már nem bírta elviselni, kegyetlen, gyötrő fájdalom fogta el, hogy hangos sírásra fakadt, s anyjuk példáját követték a gyerekek is; szoknyájába kapaszkodva siránkozni, jajgatni kezdtek. Anteknek sem volt éppen jókedve, de összeszorította a fogát, a falhoz támaszkodott, és nézte a varjakat, melyek leszálltak a krumplis veremről lehányt hóra. A kupecek pedig egymás közt beszélgettek, s tapogatták, nézegették a tehenet minden oldalról.

Bizony olyan érzés fogta el Antek szívét, mintha temetésen lennének. Elfordult a jószágtól, mely hiába rángatta a kötelet, hiába fordította gazdái felé dülledt, ijedt szemét, hiába bőgött tompán, hosszan.

- Jézusom!... Azért hizlaltalak, tehénkém, azért igyekeztem, azért volt rád annyi gondom... hogy vágóhídra... pusztulásba vigyenek... - siránkozott Hanka, a falnak támasztva fejét. A gyerekek kontráztak a sírásban.

De hasztalan volt minden sírás és jajgatás. Hasztalan, mert a kényszerűséget, ember, le nem győzöd, nem gyűröd le a sorsod, sem azt, aminek be kell következnie...

- Mit kíván érte? - kérdezte végül az idősebb, őszülő zsidó.

- Háromszáz zlotyt.

- Háromszáz zlotyt ezért a nyavalyásért? Beteg maga, Antoni, vagy mi?

- Ne nyavalyásozz itt nekem, nehogy szájon vágjalak! Látod, fiatal tehén, alig múlt négyesztendős, szép, kövér - lármázott Hanka.

- Csitt... alkuban nem szabad megharagudni egy szóért... ideadják harminc rubelért?

- Amit mondtam, megmondtam!

- Én is megmondtam, amit mondok: harmincegy... no, legyen harmincegy és fél... no, harminckettő, csapjon a markomba... no, harminckettő és fél... áll az alku?

- Megmondtam.

- Utolsó szavam, harminchárom! Ha nem, hát nem! - szólt nyugodtan a fiatalabb kereskedő, és körülnézett, botját keresve, az idősebbik pedig begombolta kaftánját.

- Ekkora tehénért!... Hát nem félitek az Istent, emberek... akkora tehén, mint egy ház, maga a bőre megér tíz rubelt... csalók... Krisztus-gyilkosok... - dadogta az öreg, simogatva a tehenet, de senki sem ügyelt rá.

A zsidók heves alkudozásba fogtak. Antek is keményen állt a magáé mellett, engedett valamit, de keveset, mert a tehén valóban sokat ért, s ha tavasz felé adná el és gazdának, szó nélkül megkapná érte az ötven rubelt. De ahol a kényszerűség hajt, ott a nyomorúság húzza a hámfát. Jól tudták ezt a zsidók, s bár egyre hangosabban lármáztak, és egyre hevesebben csapkodtak Antek tenyerébe, kevéssel toldották meg, legföljebb fél rubeljével...

Már úgy volt, hogy dühösen elmennek, Hanka már húzta vissza a tehenet a rekeszbe, sőt Antek is megharagudott, s már lemondott volna az eladásról; de a kupecek visszatértek, megint kiabálni, veszekedni és esküdözni kezdtek, hogy többet nem adhatnak, ismét belecsaptak Antek markába, újból vizsgálták, tapogatták a tehenet, míg végül is megegyeztek negyven rubelben és két zloty kötőfékpénzben Bylica számára.

Rögtön kifizették; az öreg utánuk vezette a tehenet a szánig, amely a kocsma előtt várakozott. Hanka pedig a két gyerekkel egészen az útig kísérte a tehénkét, minduntalan simogatta a pofáját, ráborult, és nem tudott elszakadni az állatkától, sem elcsitítani fájdalmát és bánatát...

Még az úton is megállt, hogy utána nézzen, és egész lelkéből szidta a sárga képű kereszteletleneket.

Ekkora tehenet elveszteni! Nem is csoda, hogy az asszony ki akarta tölteni a mérgét.

- Mintha temetőbe vittek volna valakit, olyan üres a ház - kesergett a szobában, és be-benézett az üres rekeszbe, majd az ablakon át a trágyával és csülöknyomokkal jelölt, kitaposott ösvényre bámult. Újra meg újra kitört belőle a sírás és a panasz.

- Hagynád már abba! Csak bőg, bőg, mint a borjú! - kiáltott rá Antek, az asztalon kiterített pénz előtt ülve.

- Akinek nem fáj, az nem kiabál. Ha nem fájt volna neked a nyomorúság, nem pocsékoltad volna el a tehenet, nem adtad volna el a zsidóknak, hogy lemészárolják!

- Talán bizony megszakadjak, s a belemből szedjek ki neked pénzt?

- Úgy maradtunk, mint az utolsó zsellérek, mint a kódisok, nincs egy csöpp tej se, egy csöpp öröm se! Ennyire jutottam a férjem mellett! Istenem, istenem! Mások igyekeznek, húzzák az igát, mint az ökör, és még vásárolnak is valamit, ez meg eladja az utolsó tehenünket, amit a szüleimtől kaptam... Már csak a végső pusztulás van hátra, a végső pusztulás! - zokogott magánkívül.

- Bőgj csak, bőgj, talán lehúzza a vért a koponyádból, ha olyan buta vagy, és nincs eszed! Nesze a pénz, fizesd meg, amivel tartozol, vedd meg, ami kell, s a többit tedd el! - eléje tolt egy csomó pénzt, öt bankót pedig a bugyellárisába dugott.

- Minek neked annyi pénz?

- Minek? Csak nem mehetek koldusbottal!

- Hova indulsz?

- Világgá, munkát keresek, nem fogok itt rohadni!

- Világgá! A kutya mindenütt mezítláb jár, s a szegénynek mindenütt bugyrába fúj a szél! Én meg magamra maradjak? - akaratlanul fölemelte hangját, és fenyegetően közeledett az urához. De az oda se figyelt, felvette ködmönét, felcsatolta övét, és sapkáját kereste.

- A parasztoknál nem dolgozom, ha megdöglöm, akkor se! - szólt.

- A kántornak szüksége van emberre a csépléshez!

- Mit, még hogy egy olyan pantallós mihasznához, olyan borjúhoz, aki csak bőg a kóruson, és a gazdák markát lesi, abból él, amit kikoldul vagy kicsal? Olyanhoz nem megyek napszámba...

- Kinek a foga nem fűlik a munkához, mindig talál valami okot rá!

- Ne gyötörj! - csattant fel Antek haragosan.

- Hát szólok én valamikor? Soha nem rágom a füledet, mindig azt teszed, amit akarsz!

- Végigjárom az uradalmakat - szólt Antek ismét nyugodtan -, kitudakolok valami szolgálatot, talán karácsonykor beállok, akár ökörhajcsárnak is, csak itt ne büdösödjek, s ne lássam folyton az igazságtalanságot, mert nem bírom ki. Torkig vagyok vele, torkig az emberek szánakozásával meg a tekintetükkel... mintha egy rühes kutyára néznének... Világgá megyek, amerre a szemem lát, csak minél messzebbre, minél hamarébb! - mondotta már kiabálva, indulatosan.

Hanka kővé meredt rémületében, és mozdulatlanul állott. Ilyennek még nem látta az urát.

- Isten veled, néhány nap múlva hazatérek.

- Antek! - kiáltott az asszony kétségbeesve.

- Mi az? - tért vissza a pitvarból.

- Hát még egy jó szót se szólsz... még azt is sajnálod...

- Mit, hogy még babusgassalak? Szerelmeskedjem veled?... Épp arra van gondom! - becsapta az ajtót, és elment.

Fütyörészett a fogán keresztül, botjára támaszkodott, és gyorsan lépkedett, hogy csak úgy ropogott a lába alatt a hó. Visszanézett a házra: Hanka ott állt a falnál, és rázkódott a sírástól, a másik ablakon pedig Weronka nézett ki.

- Csak bőg a nyavalyás, folyton csak bőg! Csak ehhez van esze!... Világgá! Világgá! - suttogta és körülnézett. Szeme végigfutott a havas fehérségen. Valami vágy ragadta, tépte, vitte előre. Örömmel gondolt más falvakra, más emberekre, más életre. Váratlanul jutott az eszébe, magától jött rá, és olyan hirtelen ragadta el, mint ahogy a kiáradt víz fogja körül, sodorja magával a gyenge bokrot, hogy sem ellenállni, sem visszatérni nem tud. A sors dobta őt ki a világba.

Egy órával ezelőtt még rá se gondolt, nem is sejtette, hogy elmegy. Magától jött a gondolat, a világból, bizonyosan a szél fújta feléje ezt a vágyat, lobbantotta lángra szívében a menekülés visszatarthatatlan kívánságát. Lesz kereset vagy sem, mindegy, csak elmehessen innen... Hej, elrepülne, mint a madár, elszállna a világba, az erdőkbe, a beláthatatlan távoli földekre... Persze, minek gebedjen itt, mire várjon? Ezek a visszaemlékezések már felőrölték, már kiszáradt a lelke, mint a forgács, s mi haszna belőle?... A pap megmondta becsületesen, megmagyarázta neki, hogy a törvénynél semmit se nyer az apjától, csak ráfizet jócskán. A bosszúval meg vár alkalmasabb időre. Mert olyan ember még nem akadt, akinek ő megbocsássa a sérelmét... Most pedig csak rajta, előre, akárhova, csak minél messzebb Lipcétől...

"Merre induljak?..."

Megállt a nyárfás útra vezető fordulónál, s kissé habozva nézett szét az ájulásba veszett határban. Átjárta a hideg, a foga vacogott, és reszketett egész belsejében.

"A falun megyek át, azután a malmon túl az úton..." - határozott gyorsan, és befordult a faluba. Nem tett még ötven lépést sem, amikor félre kellett állnia a nyárfák alá. Az út közepén, egyenesen feléje, egy szán vágtatott a porzó hóban, hangos csilingeléssel.

A szánon Boryna ült Jagusiával. Maga hajtott, a lovak vágtattak, úgy röpítették a könnyű szánt, mint a pelyhet. S az öreg még biztatta ostorával, siettette a lovakat, és nevetve mesélt valamit. Jagus is hangosan beszélt, de Anteket észrevéve, hirtelen elhallgatott. Összevillant a szemük egy pillantásra, egyetlen rebbenésre, aztán elváltak, mert a szán elrohant, elmerült a porzó hóban. De Antek nem mozdult a helyéről. Mintha gyökeret vert volna a lába. Csak nézett utánuk... Néha-néha előbukkantak a hóból, megvillant pirosan Jagusia szoknyája, majd egy fordulónál erősebben szólott a csengő, és azután eltűntek, tovaszálltak a fehérségben... a zúzmarás ágak alatt, amelyek az út fölött összefonódva mintegy boltozatot, hóba vájt csatornát alkottak, az utat két oldalról szegélyező nyárfák oszlopsora közt, melyek meghajoltak, mintha nehéz, fárasztó hegymászásban görnyedeznének... De Antek még mindig a Jagus szemébe nézett; ott lebegett előtte, szikrázott a hóban, mint a lenvirág, mindenütt kivirágzott az úton, és nézett ijedten és fájdalmasan, csodálkozva, de egyúttal örvendezve, lelke mélyéig hatón és eleven tűzben ragyogón.

Elernyedt tőle Antek lelke, ködbe borult, mintha zúzmara lepte volna be, és egészen átjárná, csak az az egy kék szempár világított benne. Lecsüggesztette fejét, és lassan baktatott tovább, néha visszanézett, de már semmit sem lehetett látni a nyárfák alatt. Csak a csengő jajdult fel néha a távolban, és a felvert hó porzott.

Mindenről megfeledkezett, mintha hirtelen elvesztette volna a lelkét. Elhagyta az emlékezet, tanácstalanul nézett körül, nem tudta, mihez kezdjen... hova menjen... mi történt - mintha ébren álomba merült volna, és nem tudna felébredni.

Szinte öntudatlanul tért be a kocsmába, kikerülve néhány teli szánt; de nem ismerte meg az utasokat, bár figyelmesen nézte.

- Hová mennek ennyien? - kérdezte a küszöbön álló Jankieltől.

- A bírósághoz. Tudja, az uraság elleni pör, a tehenek miatt, meg a pásztorok megverése miatt. Tanúkkal mennek, Boryna pedig előrehajtatott.

- Megnyerik?

- Miért veszítenék el? A wolai földesurat pörlik, a rudkai földesúr a bíró, hát miért veszítené el az uraság? Az emberek szánkáznak egyet, kikoptatják az utat, mulatnak, meg kereskedni is akarnak a városban. Mindnyájan nyernek valamit, mindnyájan.

Antek nem figyelt a gúnyos okoskodásra. Pálinkát rendelt, a söntéshez támaszkodott, és úgy állt, maga elé bámulva, majdnem öntudatlanul, vagy egy óráig se nyúlt a pohárhoz.

- Valami baja van?

- Eh, mi bajom lenne... eresszen be a benyílóba.

- Nem lehet, ott kereskedők ülnek, komoly kereskedők, ők vették meg a második erdőt az uraságtól, amely a Farkasveremnél van, nyugalomra van szükségük, talán alusznak is.

- A szakálluknál fogva húzom ki a koszosokat, és kipenderítem a hóra! - kiáltotta Antek, és dühösen ugrott a benyílóhoz, de az ajtóból visszafordult. Fogta az üveget, s az asztalhoz ült, behúzódott a legsötétebb sarokba.

A kocsma üres és csendes volt, csak a zsidók kiabáltak a maguk nyelvén, mire Jankiel odafutott hozzájuk. Néha bejött valaki egy-egy pohárkára, kiitta, és elhordta magát.

A nap már nyugat felé hajlott, s bizonyára erősödött a fagy, mert a szántalpak csikorogtak a havon, s a kocsmában is hideg volt. Antek ott ült, lassan iddogált, mintha tanakodnék magában, s egyáltalán nem tudta, mi történik benne és körülötte.

Itta egyik fertályt a másik után, s az a szem folyton előtte kéklett, olyan közel, de olyan közel, hogy szinte érintette a szemhéjával. Megitta a harmadikat, s még mindig ott csillogott, csak most már keringett is, imbolygott, hol itt, hol ott, mint a gyertyaláng. Ijedtében végigfutott rajta a hideg, talpon termett, az asztalhoz vágta az üveget, hogy ezer darabra törött, és az ajtó felé indult.

- Fizessen! - kiáltott Jankiel, útját állva. - Fizessen, én magának nem hitelezek...

- Félre az útból, kutya zsidó, mert agyonverlek! - ordította olyan erővel, hogy a kocsmáros elsápadt, és gyorsan félreállt.

Antek pedig az ajtónak rontott és kirohant.

Úgy déltájban kissé kiderült, de csak annyira, mintha valaki fáklyát húzott volna végig az égen; azután ismét kialudt, beborult, mintha havazni készülne.

Antekék szobája is szokatlanul homályos, hűvös és szomorú volt. A gyermekek az ágyon játszottak, és halkan csipogtak, mint a megriadt csirkék. Hankát pedig úgy zaklatta a nyugtalanság, hogy nem bírt magával. Járkált föl-alá, a szoba egyik sarkától a másikig, kinézett az ablakon, majd kiállt a ház elé, és égő szemmel nézte a havat. De egy élő lelket se lehetett látni az utakon, sem a földeken. Néhány szán indult a kocsmától, és eltűnt a nyárfák közt, mintha a hó örvényébe merültek volna, hogy nyomuk és visszhangjuk se maradt. Semmi, csak a halotti csend és a beláthatatlan pusztaság!

- Legalább valami koldus térne be, hogy legyen kivel beszélgetni! - sóhajtott.

- Pi-pi-pi!... - hívogatta a tyúkokat künn a hóban, mert szétszaladtak, és a cseresznyefákra telepedtek. Bevitte őket az ülőre, és visszatérőben pörölni kezdett Weronkával. De hogy is ne, mikor az kitette a pitvarba a moslékos csöbröt a disznónak, s a büdös állatok kiöntötték a földre, hogy pocsolya támadt az ajtó előtt.

- ...vigyázz a disznókra, ha gazdasszonynak tartod magad, parancsolj a kölykeidnek... nem fogok miattad sárban tocsogni! - kiáltott az ajtónál.

- ...eladta a tehenét, és még ki meri nyitni a száját, már a sár is zavarja, olyan nagysága, pedig ő maga is ólban lakik...

- ...semmi közöd hozzá, hogy hol lakom, és semmi közöd a tehenemhez!

- ...neked se az én malacaimhoz, hallottad?

Hanka válaszul becsapta az ajtót, mert mit is felelhetett volna ennek a pokolfajzatnak. Szólj egy szót, ő harmincon innen sem áll meg, s még verekedni is képes. Becsukta az ajtót, beakasztotta a horgot, elővette a pénzét, és számlálgatni kezdte nagy bajjal. Alaposan kifáradt ennyi pénzzel, s folyton eltévesztette; még haragudott Weronkára, és nyugtalankodott Antek miatt, majd meg úgy hallotta, mintha a tehénke nyögdécselne... azután pedig megrohanták az emlékek az ipa házából.

- ...persze hogy úgy lakunk, mint egy ólban, persze! - suttogta, és körülnézett a szobában. - Ott padló is van, ablakok, amint illik, meszelt falak, meleg, tiszta szoba, és van minden bőven... Vajon mit csinálnak ott?... Józka az edényeket mosogatja ebéd után, Jagna pedig fon, és a be nem fagyott, tiszta ablakon át nézi a világot... semmije se hiányzik!... Valamennyi korallt megkapta, ami megboldogult anyánké volt, és még mennyi szoknyát, ruhát, kendőt!... Nem fárad bele a munkába, nem fő a feje a gondtól, jóllakik zsíros falatokkal... Hiszen Stacho mondta, hogy Jagustynka dolgozik helyette, ő pedig világos nappalig a dunna alatt heverészik, és teát iszik... a krumpli megárt az egészségének... az öreg meg csak babusgatja, és úgy sürgölődik körülötte, mint egy csecsemő körül...

Hirtelen harag fogta el, hogy felugrott a láda mellől, és megfenyegette öklével.

- Tolvaj dög, tolvaj, ringyó, céda! - kiáltotta hangosan, hogy a tűzhely padkáján szundikáló öreg riadtan ugrott föl.

- Apám, takarja le zsúppal a krumplit, és hányjon havat a veremre, mert fagyra áll az idő - szólt nyugodtabban, és ismét nekifogott a számolásnak.

Az öregnek lassan ment a munka, sok volt a hó, ereje meg kevés. S az a két zloty kötőfékpénz sem hagyott neki békét. Az asztalon csillogott, szinte új pénzdarabok, emlékezett rá jól.

"Talán ideadják... - gondolta - mert ki másé lenne?... Majd leszakadt a keze a kötéltől, úgy húzta a tehén... de mégis kibírta... s tán nem dicsérte a kereskedőknek?... Hiszen hallották... talán ideadják... A nagyobbiknak, Pietrusnak venne a legközelebbi búcsún szájharmonikát... a kicsinek is kellene... Weronka gyerekeinek is... haszontalan zsiványok, de kell... magának meg tubákot... csak erőset, hogy a bele is bizseregjen tőle, mert a Staché gyenge... még csak nem is prüsszent tőle az ember..." - Számlálgatta, és olyan komótosan dolgozott, hogy amikor Hanka vagy egy óra múlva kinézett, alig volt a szalma befedve hóval.

- Enni bezzeg tud emberszámba, de dolgozni a gyerek helyett se...

- Hiszen sietek, Hanus, csak kissé kifulladtam, egy kis levegőt szippantottam... meglesz villámgyorsan... villámgyorsan... - dadogta ijedten.

- Már esteledik az erdő alján, erősödik a fagy, s az egész verem szét van hányva, mintha a disznók túrták volna föl. Menjen be, ügyeljen a gyerekekre.

Maga esett neki a hónak, s olyan derekasan dolgozott, hogy vagy két miatyánknyi idő múlva be volt temetve a verem szépen, és le volt ütögetve rajta a hó.

De már szürkült, mire befejezte. A szobában csontig ható hideg lett, a nedves, döngölt föld keményre fagyott, és úgy kopogott rajta a fapapucs, mint a szérűn a cséphadaró. Erősödött a fagy, s ismét bevonta az ablakokat jégvirágokkal. A gyerekek halkan pusmogtak, mintha éhesek lennének, de nem csendesítette le őket az anyjuk, mert nem ért rá. Szecskát kellett vágni az üsző számára, meg kellett etetni a malacot, mert visítva tolakodott az ajtóhoz, meg kellett itatni a libákat... azután még egyszer elmondta magában, kinek mivel tartozik, s mindent elvégezve indulni készült.

- Apám, gyújtson tüzet, és ügyeljen a gyerekekre, hamarosan visszajövök. Ha Antek hazajönne, ott van a káposzta a lábosban, a tűzhelyen...

- Jól van, Hanus, gyújtok, vigyázok, és a káposzta a lábosban van, nem felejtem el, Hanus...

- Azt a kötőfékpénzt elvettem, hiszen nincs rá szüksége, ennivalója van, ruhája van, mi kellene magának több?...

- Persze... mindenem megvan, Hanus, mindenem... - suttogta csendeskén, és gyorsan a gyerekek felé fordult, mert könny öntötte el a szemét.

Hankát körüllebegte a fagy odakünn, hogy erősebben fejére húzta a kendőt. A hó ropogott a lába alatt, a földre kékes, száraz és csodálatosan átlátszó homály szállott; az ég derült volt, mintha üvegből lenne, feltárult a távolban, s itt-ott a magasságban egy-két csillag is remegett.

Hanka időnként megtapogatta keblét, megvan-e a pénze, s azon gondolkozott, hogy kérdezősködni fog, s talán talál, talán kikönyörög valami munkát Antek számára, s nem engedi világgá menni. Csak most jutott eszébe, miket beszélt, s egészen elsötétült körülötte a világ erre a gondolatra. Nem, amíg él, nem költözik más faluba, nem megy idegenek közé, elepedne, kiszáradna a vágytól!

Tekintetével felölelte az utat, a behavazott házakat, a hó alól alig látszó gyümölcsösöket és a szürkülő, végtelen határt. A csendes, fagyos alkonyat mind gyorsabban szállott alá, a csillagok szaporodtak, mintha valaki teli marokkal szórná, s a sötétedő földön, a havas fehérségen át kicsillant a házak világossága. A levegőben füst érzett, az úton emberek lépdeltek, s hangok szállottak alacsonyan a hó fölött.

"Itt nőttem fel, hát nem fogok kóborolni a világban, mint a szél... nem!" - suttogta határozottan. Meglassította lépteit, mert helyenként térdig süppedt a ropogó hóba, hogy fapapucsát úgy kellett kihúzni belőle.

"Ide teremtett az Úr Jézus, itt is maradok holtig. Csak tavaszig kihúzzuk, akkor már könnyebb lesz, könnyebb. S ha Antek nem akar dolgozni, akkor se megyek koldulni. Fonni fogok meg szőni, akárminek nekilátok, csak valamiben megkapaszkodjak... nem adom meg magam a nyomornak... igaz is, hiszen Weronka annyit keres a szövéssel, hogy még tartalékban is van pénzük..." - fontolgatta, s befordult a kocsmába. Dicsérte Jézust, Jankiel felelt rá, hogy "Mindörökké" - s tovább bólogatott rendes szokása szerint a könyve fölött, rá se nézve. Csak mikor elébe tette a pénzt, akkor mosolyodott el barátságosan, följebb csavarta a kanócot a függőlámpában, segített neki számolni, sőt pálinkával is megkínálta. Antek adósságáról meg róla magáról nem szólt egy szót sem; agyafúrt kópé volt őkelme, minek tudjon az asszony az ember dolgairól, nem fér a fejébe, nem úgy érti, ahogy kell, csak a száját jártatná. Csak mikor Hanka már menni készült, akkor kérdezte meg:

- Hát az ura mit csinál?

- Antek?... Elment munkát keresni!

- Hát talán nincs a faluban elég munka? A malom mellett fűrészmalom dolgozik, s nekem is szükségem volna egy ügyes emberre, aki fát fuvarozna.

- Hát még mit nem, az én uram nem fog a kocsmában dolgozni! - kiáltott az asszony.

- Akkor csak aludjék, pihenjen, ha olyan nagy úr! Maga libát tart, tudom, hizlalja meg egy kissé, akkor megveszem az ünnepekre.

- Már hogy adnám el a libákat? Csak annyit hagytam meg, amennyi magnak kell.

- Tavasszal vesz majd kicsit. Nekem hízottra van szükségem! Ha akarja, hitelbe vehet mindent, és libával fizet, majd elszámoljuk...

- Nem, a libákat nem adom el.

- Majd eladja, ha megették a tehén árát. Mégpedig olcsón fogja eladni.

- Azt ugyan meg nem éred, te koszos! - suttogta Hanka kifelé menet.

A fagy éles volt, csak úgy facsarta az ember orrát, az égen már szikráztak a csillagok, s az erdő felől jeges, csípős szél fújt. Hanka mégis lassan ment az út közepén, és kíváncsian nézegette a házakat. Wachnikéknál, az utolsó házban a templom előtt, világosság volt; Ploszkáék udvarából hangzavar és disznósivítás hallatszott ki; a plébánián valamennyi ablakból áradt a fény, s a tornác előtt lovak csapkodták türelmetlenül patáikat. Klombéknál pedig, akik éppen a pap mellett laktak, szintén világosság égett, és valaki járkált az istálló körül, mert hallani lehetett a hó ropogását a fapapucs alatt. Távolabb, a templomon túl, ahonnan úgy ágazott ki a falu, mint a tavat ölelő két kar, alig látszott valami az éjszakában, csak itt-ott szemergett egy kis fény a homályos fehérségből, vagy egy-egy kutya ugatott.

Hanka egy pillantást vetett Boryna háza felé, felsóhajtott, s a templom előtt befordult abba a hosszú bejáróba, mely Klombék gyümölcsöse és a pap kertje között a kántorékhoz vitt. A szűk ösvényt egészen befújta a hó, alig látszott benne lábnyom, s elfödték a hótól görnyedező bokrok is, terhük percenként hullott alá nagy darabokban a meglökött ágakról.

A ház egészen bent feküdt a pap udvarában, csak kijárata volt külön. Sírás és kiabálás hallatszott onnan, s a pitvar előtt láda feketéllett. A havon szétszórt ruha, dunna meg mindenféle limlom... Magda, a kántorék szolgálója, ott állt a falnál, rázta a sírás, s egetverően kiáltozott:

- Elkergettek! Kidobtak! Ki a fagyba, a világba, mint a kutyát! Hová legyek, én szegény árva, hová?

- Ne ordíts itt, te disznó! - csattant föl a kántorné hangja a nyitott pitvarból. - Fogom a botot, akkor majd elhallgatsz! Hordd el magad innen ebben a szempillantásban, menj Franekhez, te céda!

- Hogy van, Borynowa? Látja, kedvesem, már ősz óta tudta mindenki... pedig beszéltem, kértem, könyörögtem, óvtam, de lehet is megóvni egy ilyen cédát! Mikor mindenki aludni megy, ő elcsavarog, addig sétált, míg fattyút szerzett magának! Hányszor mondtam: gondold meg, Magda, ő bizony el nem vesz... hát szemembe tagadott mindent! Aztán észrevettem, hogy a lány vastagszik, dagad, mint a kovász az élesztőtől. Mondottam neki szép szóval: menj, bújj el valahol más faluban, míg ideje, míg meg nem tudják az emberek... Hallgatott is rám!.. Ma aztán rájött a fájás az istállóban a fejésnél... egész sajtár tejet kiöntött... ijedten szaladt be az én Franiám, nagy kiabálással, hogy Magdának valami baja lett! Jézus Mária, ilyen szégyen az én házamban! Mit szólna hozzá a plébános úr! Takarodj a házam elől, mert kidobatlak az útra! - kiáltott még egyszer, és kiugrott a ház elé.

Magda elment a faltól, és sírva, panaszosan szedegette ruháit, s kezdte batyuba kötni.

- Jöjjön be a lakásba, mert hideg van. Nyomod se maradjon! - kiáltott még egyszer a leányra.

Bekísérte Hankát a hosszú pitvaron keresztül.

Az óriási, alacsony szobát megvilágította a tűzhelyen lobogó tűz fénye. A kántor ingre vetkőzve, felgyűrt ruhaujjakkal, vörösen, mint a rák, ott ült a tűznél, és ostyát sütött... percenként merített a kanállal a tálból, a híg tésztából, ráöntötte a vasformára, összeszorította, hogy csak úgy sziszegett, és a tűz fölé két élével fölállított téglára fektette. Aztán megfordította a formát, kivette az ostyát, és egy alacsony asztalkára dobta, melynél egy kisfiú ült, és ollóval körülnyírta egyenletesen. Hanka valamennyiüket köszöntötte, s a kántornénak kezet csókolt.

- Üljön le, melegedjék meg! Mi újság maguknál?...

Hirtelen bizony nem is tudott szólni, nem is mert; körülnézett a szobában, és lopva a másik szobába is bepillantott, ahol éppen az ajtóval szemben, a fal mellé állított hosszú asztalon deszkával lenyomott ostyarakások fehérlettek. Két leány csomagokba rakta, s a csomagokat papírszalaggal kötötte át. Valahol távolabb, a szoba mélyéről, ahova már nem látott, egyhangú zongorajáték hangzott. Úgy fonódott a zene, mint a pókháló: egyszer magasabban, magasztosabban szólt, mint az ének, azután ismét elhalkult, hogy csak csendes pengést lehetett hallani, majd hirtelen ismét felpattant, és élesen sivított, hogy Hanka hátán végigfutott a hideg. A kántor pedig kiabált:

- Te tökfejű, a fiszt megetted, mint a töpörtyűt! Ismételd onnan: "Laudamus pueri..."

- Már karácsonyra? - kérdezte végül Hanka, mert nem illett úgy ülni, mint a kuka.

- Igen, mert nagy a plébánia, sok a filiális, és mindenhova szét kell hordani az ostyát még az ünnepek előtt, azért korán kell kezdenem a sütést.

- Búzalisztből van?

- Kóstolja meg!

Átnyújtott neki egy ostyát; még forró volt.

- Hogy is merészelném megenni!

Megfogta a kendője csücskével, és tisztelettel, szinte félelemmel nézegette, a világosság felé tartva.

- Istenem, milyen különféle históriák vannak rája nyomva!

- Jobbra, az első körben van a Szűzanya, Szent János és az Úr Jézus. A másikban... látja?... A jászol meg a jószág... a gyermek Jézus a szénán, Szent József és a Szűzanya. Itt pedig a három király térdel... - magyarázta a kántorné.

- Csakugyan, milyen szépen látszik, csakugyan!

Kendőjébe csavarta az ostyát, és a keblébe rejtette, mert valami paraszt jött be, és mondott valamit. A kántor kikiáltott erre:

- Michal! Keresztelni jöttek, vedd a kulcsot, és menj a templomba, mert Jambrozy a plébánián segít, a plébános úr már tudja...

A zene elhallgatott, s egy magas, sápadt fiú ment át a szobán.

- A bátyám árvája, kántorságot tanul az uramnál. Szívességből tanítja, mert mit is tehetnénk? Segíteni kell a rokonokon, ha áldozatba is kerül...

Hanka lassan belemelegedett a beszédbe; szabad folyást engedett panaszainak és gondjainak. Három hét óta először beszélhette ki magát kedvére.

Figyelmesen hallgatták, s azután ők is mondtak egyet-mást. Bár óvakodtak, nehogy valami rossz szót ejtsenek Borynáról, mégis olyan emberségesen sajnálkoztak Hanka sorsán, hogy el is sírta magát. A kántorné pedig, mint okos asszony, azonnal megértette, mit akar, és magától javasolta:

- Talán van fölösleges ideje, akkor megfonhatná a gyapjúmat. Pakulinának akartam adni, de vigye el maga! Csak rokkán fonja, mert a guzsalyon nem lesz olyan egyenletes.

- Isten fizesse meg, bizony szükségem van munkára, csak nem mertem kérni...

- No, ne köszönje, az ember kell hogy segítsen az embertársán. A gyapjú már kártolva van, lesz vagy száz font.

- Megfonom, értek hozzá jól, hiszen apánknál valamennyiünknek én fontam, szőttem és festettem, sose vásároltak ruháravalót.

- Nézze meg, száraz és puha.

- Biztosan urasági birkáról való, gyönyörű gyapjú...

- És ha szüksége lenne lisztre, kására, borsóra, csak szóljon, adok én, majd elszámoljuk a munkáért.

Bevezette a kamrába, amely tele volt gabonával telt zsákokkal és hordókkal; a falon oldalszalonnák függtek, a gerendákról egész kötegekben lógott a fonal, vastag végekben hevert rakáson a vászon - s mennyi szárított gomba, sajt, különféle befőttek, a polcokon meg egész sor malomkerék nagyságú kenyér és más minden jó, hogy el sem lehet számlálni!

- Szép egyenletesen megfonom, rokkán. Isten fizesse meg a szívességét, de azt hiszem, nem bírom el a gyapjút magam.

- Elküldöm a legénnyel.

- Az jó lesz, mert még a faluba is be kell mennem.

Még egyszer megköszönte, de valahogy halkabban és hűvösebben. Belemart a szívébe az irigység.

"Ad nekik a nép mindent, elkészítik, összehordják, hát tele van a kamrájuk. S még a kamattal is nyúzza az embereket! Kinek van sok báránykája, tele van a kamrácskája! Csak dolgoznának maguk! Bezzeg..." - gondolta, kilépve a bejáróba. Magdának már nyoma sem volt, csak éppen egy ócska fapapucs feketéllett a hóban. Hanka meggyorsította lépteit, mert már késő volt, kissé ottfelejtkezett a kántoréknál.

"Hol, kinél kérdezősködjem munka után Antek számára?"

Amikor gazdaasszony volt, mindenki barátkozott vele, minduntalan benézett valaki hozzájuk, szüksége volt valamire, s mutatta a jóindulatát... most pedig itt áll az út közepén, és tanakodik, hova, kihez menjen... Nem, nem fog senkihez sem odatolakodni, bár szívesen elbeszélgetne az asszonyokkal, úgy, mint régen.

Megállt Klombék előtt, azután Szymon háza előtt, de nem ment be, nem mert bemenni. Eszébe jutott az is, hogy Antek meghagyta: ne ereszkedjék szóba az emberekkel. "Nem segítenek, nem könnyítenek rajtad, csak sajnálkoznak, mint a döglött kutyán" - mondta.

- Igaz, szent igaz! - suttogta Hanka, s a kántorék jutottak eszébe.

Hej, ha ő férfi lenne, rögtön munkához látna, és levetne minden gondot. Nem panaszkodnék, s nem mutatná nyomorúságát az embereknek.

Olyan farkaséhséget érzett a munkára, úgy feszítette az erő, hogy kinyújtózkodott, és élénkebben, frissebben lépkedett. Bár húzta valami, vonzotta, hogy apósa háza mellett menjen el, hogy legalább a bejáróba vessen egy pillantást, legalább a szemét gyönyörködtesse, mégis befordult a templom előtt a másik ösvényre, mely a befagyott tavon keresztül a malomhoz vezetett. Sietve ment, nem nézett sem jobbra, sem balra, csak arra ügyelt, hogy a síkos jégen el ne csússzék, mielőbb kiérjen a túlsó oldalra, s ne lássa a házat, ne vérezze fel lelkét az emlékezés. De nem bírta ki: mégiscsak megállott hirtelen a Borynáék házával szemben, s nem tudta levenni a szemét az ablakokban pislogó világosságról.

"Hiszen ez a miénk, a miénk... hogy is mehetnénk világgá... A kovács rögtön a markába kaparintaná... nem, nem mozdulok innen... őrizni fogom, mint a kutya, akár akarja Antek, akár nem... Apánk nem él örökké, s talán változhatik is valami... nem engedem a gyerekeket kóbor sorsra jutni, s magam se megyek el... hiszen ez az övék... a mienk..." - ábrándozott, s nézte a behavazott gyümölcsöst, melyen át kilátszottak az épületek körvonalai, az ezüstösen fehér háztetők, feketéllettek a falak, s a mélyből, a csűr mögül kiemelkedett a kazal sötét gerince. Mintha belenőtt volna a lába a jégbe, nem tudott megmozdulni, s nem tudta szemét, háborgó szívét elszakítani attól a háztól.

Csendes, fagyos, sötétkék volt az éj, s szinte ezüst homokkal szórta tele a sok csillag. Átölelte a behavazott földet; a fák mozdulatlanul, görnyedten álltak a hó terhe alatt, álomba merülve, öntudatlanul a nagy csöndességben, mely ráborult a világra. Mintha kísértetek fehér árnyai volnának, mint a megkövült pára, úgy meredeztek. A hó alig észrevehetően szikrázott, minden hang elhalt, csak mintha a reszkető csillagok nesze, a megfagyott föld dobogása, a dermedt fák álmos lélegzése remegett volna a fagyos levegőben. S Hanka még mindig ott állt, nem vette észre a rohanó időt, sem a csípős, éles hideget. A házra tapasztotta szemét, beitta, szívére ölelte, magába zárta mohó ábrándjainak teljes erejével.

Csak a hó ropogása riasztotta fel. Valaki letért az útról a tó irányába, s egyenesen feléje jött. Pár pillanat múlva szemtől szembe találkozott Nastka Golembiankával.

- Hanka! - kiáltott fel csodálkozva.

- Úgy bámulsz, mintha meghaltam volna, és a sírból kelnék föl kísérteni!

- Ugyan, mi jut eszébe! Régóta nem láttam, azért lepődtem meg. Merre megy?

- A malomba.

- Az én utam is arra vezet, Mateusznak viszek vacsorát.

- A malomban dolgozik most? Molnárlegény lesz belőle?

- Dehogyis, van eszében molnárlegénynek állni! A fűrészmalomban dolgozik, a malom mellett, és olyan sürgős a munka, hogy még este is ott vannak.

Egymás mellett mentek. Hanka alig szólt, csak Nastka fecsegett folyton, de ügyelt rá, nehogy Borynáról szóljon valamit. Hanka nem is kérdezősködött, nem illett, bár szívesen hallott volna róluk.

- Jól fizet a molnár?

- Mateusz öt zlotyt és tizenöt garast kap naponként.

- Olyan sokat! Öt zloty és...

- Hiszen az ő feje szerint történik minden, hát nem is csoda.

Hanka hallgatott, de amikor a kovácsműhely mellett haladtak el, ahonnan vörös világosság áradt a törött ablakon át, és véresre festette a havat, csendesen megjegyezte:

- Ennek a júdásnak mindig van munkája.

- Segédet fogadott, maga pedig folyton kocsizik erre-arra. Azt mondják, a zsidókkal szövetkezett az erdőben, és együtt csalják a népet.

- Irtják már az erdőt?

- Hát a pusztában lakik maga, vagy mi, hogy nem tudja?

- Nem a pusztában, de nem futkározok újságok után a faluban.

- Hát akkor hadd mondjam el én, hogy vágják, de azt, amit úgy vásárolt az uraság.

- Hiszen a mienkhez csak nem mernek hozzányúlni...

- Csak nem tudjuk, ki tiltja meg, mert a bíró az urasággal tart, a törvénybíró is, és a gazdagabbak mind.

- Az igaz, hogy a gazdagokat le nem bírja senki, nem lehet ellenük tenni... Nézz be egyszer hozzánk, Nastus.

- Isten vele, elszaladok egyik nap a guzsallyal.

A molnár háza előtt váltak el. Nastka a malomba ment, kissé lefelé, Hanka pedig az udvaron át a konyhába. Alig tudott bejutni, mert odafutottak a kutyák, és ugatva a falhoz szorították, míg végül Jewka védelmébe vette és bekísérte. De mielőtt belejöttek volna a beszédbe, megjelent a molnárné, és minden teketória nélkül megkérdezte:

- Az uramat keresi? A malomban van.

Hanka nem várt, hanem elindult, de útközben találkozott a molnárral. Az bevezette a szobába, s ő rögtön megfizette, amivel a lisztért és kásáért tartozott.

- Eszik a tehenet! - szólt a molnár, fiókjába söpörve a pénzt.

- Mit tegyünk, füvet nem ehetünk - mondotta bosszúsan.

- Naplopó az ura, annyit mondhatok.

- Naplopó, naplopó! Mit dolgozzék, hol dolgozzék, kinél?

- Nincs a faluban elég csépelnivaló?

- Soha nem volt béres, se napszámos, nem csoda, hogy nem kap utána.

- Majd megszokja, meg bizony! Sajnálom, bár úgy néz, mint a farkas, és olyan önfejű, hogy a saját apját sem tiszteli. Mégis kár érte...

- Hiszen beszélték... hogy a molnár úrnál van munka... nagyon kérem... talán fölvenné Anteket munkába... nagyon kérem... - sírva fakadt, megölelte a lábát, csókolta a kezét, és könyörgött.

- Hát csak jöjjön. Én nem fogom kérlelni, de van munka, az igaz, hogy nehéz: a fát kell megmunkálni a fűrész alá...

- Hisz ért ő ahhoz is, ügyes mindenben... kevés ilyen ember van a faluban...

- Tudom, azért mondom, hogy csak jöjjön. De ami azt illeti, rosszul vigyáz az urára, nagyon rosszul.

Hanka ijedten állt meg, mert semmit sem értett az egészből.

- Felesége van meg gyerekei, mégis mások után fut.

Hanka elsápadt, és reszketni kezdett egész testében.

- Igaz, amit mondok, éjjelenként csavarog a faluban, látták az emberek nem is egyszer...

Megkönnyebbülten lélegzett föl. Tudta ő ezt, s értette jól, hogy a sérelmük emléke hajszolja éjszakánként, és nem engedi aludni... s az emberek mindjárt kiszínezik a maguk elképzelése szerint.

- Már rég munkához láthatott volna, akkor rögtön kigőzölögne a fejéből a szerelem...

- Hiszen gazdaivadék...

- Uraskodik az ebadta, válogat a munkában, mint a disznó a tele vályúban. Ha olyan válogatós, hát élt volna békességben az apjával, s ne futna Jagus után... hiszen ez bűn is, meg nagy szégyen...

- Ugyan mi jut a molnár úr eszébe? - kiáltott Hanka gyorsan.

- Úgy mondom, ahogy van, az egész falu tudja, kérdezze csak meg! - szólt hangosan, hirtelen a molnár, mert heves ember volt, és mindig szívesen mondta meg szépítés nélkül az igazságot.

- Jöhet? - kérdezte az asszony csendesen.

- Jöjjön, akár holnap. Mi baja, miért bőg?

- Nem, semmi, csak a hidegtől...

Lassan, nehézkesen ment hazafelé, mintha valami a földhöz nyomná; alig bírta emelni a lábát. Elsötétült előtte a világ, s a hó úgy megszürkült, hogy valahogy az ösvényre se tudott rátalálni.

Egyre törölgette pilláira fagyó könnyeit, hiába, nem találta meg, nem látott semmit, s tévelyegve ment ebben a hirtelen, fájdalmas, Jézusom, milyen fájdalmas sötétségben.

- Jagus után fut, Jagus után...

Elszorult a lélegzete, vergődött a szíve, mint a tört szárnyú madár, a feje szédült, annyira szédült, hogy egy fához támaszkodott a tóparton, és olyan erősen nekivetette a hátát, hogy belefájdult.

- Talán nem is igaz, talán csak hazudott...

Rémülten ragadta meg ezt a szalmaszálat, és erősen megkapaszkodott benne.

- Jézusom, nem elég a nyomorúság, nem elég a hányódás, még ez is rászakad szegény fejemre, még ez is... - nyögte fájdalmasan, s hogy elfojtsa gyötrelmét, futásnak eredt, futott, míg ki nem fulladt, el nem veszítette eszméletét, mintha farkasok kergetnék, s lihegve, alig élve esett be a szobába.

Antek még nem volt otthon.

A gyermekek a tűzhely előtt ültek nagyapjuk bundáján; az öreg szélmalmot faragott nekik, és játszadozott velük.

- Elhozták a gyapjút, Hanus, három zsákban hozták...

Kibontotta a zsákokat. Az egyikben rögtön fölül nagy cipó kenyeret, jókora darab szalonnát s vagy két liter kását talált.

- Az Úr Jézus fizesse meg a jóságodat! - suttogta meghatottan, és rögtön bőséges vacsorát készített, azután pedig lefektette a gyerekeket.

Csakhamar csönd lett az egész házban, mert Weronkáék már aludtak, az öreg is rövidesen lefeküdt a padkára és elaludt, Hanka pedig előkészítette a rokkát, leült a tűzhely elé és font.

Sokáig ült, késő éjszakáig, az első kakaskukorékolásig, s mint a rokkán a fonal, úgy forgott előtte folyton a molnár mondása: Jagna után fut, Jagna után.

A rokka kereke csöndesen, egyhangúan, fáradhatatlanul surrogott. Az éj holdas, fagyos ábrázattal nézett be, s mintha megcsörrentené az ablakokat, és sóhajtva lapulna a falakhoz. Hűvösség kúszott elő a sarkokból, megragadta a lábát, és szürke penészként terjedt el a szoba földjén. A tűzhely mögött tücsök cirpelt, csak olyankor hagyta abba, mikor valamelyik gyermek álmában felkiáltott, vagy hánykolódott az ágyban. Azután ismét mély, fagyos csönd lett. Egyre jobban mart a fagy, s mintha vasmarokkal szorította volna össze a házat: néha-néha megroppantak a deszkák az oromzaton, megdördültek a hajlott, öreg falak, mintha puskából lőttek volna; egy-egy gerenda végigrepedt a hidegtől halk pattanással, s úgy látszik, az alapgerendákat egészen átjárta a fagy, mert hirtelen megvonaglottak fájdalmas remegéssel, s az egész ház összehúzódott, földhöz lapult, és reszketett a hidegtől.

"Hogy nekem nem jutott ez az eszembe! Persze, olyan szép, olyan telt húsú, mézes szavú, és én?... Mint a madárijesztő, bőr meg csont, olyan vagyok én! Hát tudom én magamhoz kötni, hát van hozzá bátorságom? De ha minden erőmet megfeszíteném is érte, minden hiábavaló, ha nem hajlik felém a szíve. Mi vagyok én?... Micsoda?"

A tehetetlenség érzése fogta el, nagy, csendes és fájdalmas tehetetlenségé. Annyira fájdalmas volt, hogy még sírni sem tudott, nem volt hozzá ereje, csak reszketett magában, mint a hidegtől megdermedt fácska, mely nem tud elszökni a kín elől, sem segítséget kérni, sem védekezni - mint a növendék fácska, úgy didergett a Hanka lelke. A rokka kerekére támasztotta fejét, kezét leejtette, és nézett maga elé, a maga szerencsétlen sorsára, keserű erőtlenségére, és sokáig, sokáig maradt így. Csak olykor-olykor gördült ki kékes szemhéja alól egy-egy égető könnycsepp, ráesett a gyapjúra, s odafagyott, mint a fájdalom véres rózsafüzére.

De másnap mégis nyugodtabban kelt fel. Mert hogy is lett volna ideje a bánkódásra, mint holmi úriasszonynak! Talán úgy van, ahogy a molnár mondja, de az is lehet, hogy nincs úgy. Hát elhagyja magát, sírjon, jajgasson, amikor minden csak az ő vállait nyomja: a gyerekek, a gazdaság meg az egész szegénységük? Kinek van minderre gondja, ha nem neki? Buzgón imádkozott a Fájdalmas Szűzanyához, hogy az Úr Jézus változtasson a sorsán. Fogadalmat is tett, hogy tavasszal elzarándokol Czenstochowába, három misét mondat, s majd egyszer, ha jobb sorsra jut, egész kerék viaszt visz a templomba, gyertyára a főoltár elé.

Nagyon megkönnyebbült, mintha gyónáshoz és szentáldozáshoz járult volna. Azután jól nekilátott a fonásnak; mégis nagyon hosszúra nyúlt a nap, bár verőfényes, tiszta idő volt, s nyugtalanította az aggodalom Antek miatt.

Antek csak este jött haza, éppen vacsorára. Olyan fáradt, aszott és csendes volt, s olyan kedvesen köszönt, s a gyerekeknek zsemlyét is hozott, hogy Hanka szinte elfeledkezett gyanújáról. Amikor pedig még szecskát is vágott, meg segített a gazdaság körül, annyira elérzékenyedett az asszony, hogy ki se lehet mondani.

Csak arról nem szólt, hogy hol járt, mit csinált, s Hanka nem is merte kérdezni.

Vacsora után bejött Stach. Gyakran benézett hozzájuk, bár Weronka tiltotta. Utána egy kis idő múlva pedig váratlanul benyitott az öreg Klomb is.

Nagyon elcsodálkoztak, mert azóta, hogy az apjuk kikergette őket, az öreg az első, aki rájuk nyitotta az ajtót. Azt gondolták hát, hogy valamilyen ügy hozta ide.

- Mivelhogy egyikük se mutatja magát, hát úgy gondoltam, meglátogatom magukat - szólt egyszerűen.

Őszinte, mély háládatossággal köszönték a kedvességét.

Sorba ültek a lócára, a tűzhelyhez közel, s lassan, komolyan beszélgettek. Az öreg Bylica pedig időnként rőzsét dobott a tűzre.

- Jókora fagy van, ugye?

- Még csépelni sem lehet ködmön meg kesztyű nélkül - szólt Stacho.

- Nagyobb baj, hogy farkasok is mutatkoznak.

Bámulva néztek Klombra.

- Igazat mondok, ma éjjel gödröt ástak a bíróék ólja alá. Biztosan megijesztette őket valami, hogy nem vitték el a malacot, de jókora gödröt kapartak, egészen az alapgerendáig, magam is elmentem délben megnézni, legalább öten lehettek!

- Ez is mutatja, hogy kemény tél előtt állunk...

- Hiszen csak most kezdődött a fagy, és már előjöttek a farkasok...

- Wola közelében, a malmon túl vivő úton sűrű nyomokat láttam, mintha egész falka ment volna keresztben az úton. De azt hittem, az uraság vadászkutyái. Mégis farkasok lehettek... - szólt Antek élénken.

- Volt az erdőirtásnál? - kérdezte Klomb.

- Nem, csak hallottam, hogy vágják azt a megvásárolt erdőt a Farkas veremnél.

- Nekem is mondta a kerülő, hogy az uraság egyetlen lipceit sem fogad fel munkába. Azt mondják, haragszik, hogy a jussukat emlegetik.

- Hát ki vágja ki az erdejét, ha nem a lipceiek? - vetette közbe Hanka.

- Jaj, kedvesem, mennyi nép ül mindenütt odahaza, s várja a munkát, mint a megváltást. Vagy nincs elég ember Wolában? Hát a koszos rudkaiak meg a szurtos dembicaiak? Csak egyet füttyentsen az uraság, s egyszeriben összeszalad százával a legügyesebbje. Míg a vásárolt erdőt vágatja az uraság, hadd vágják, hadd keressenek vele, nem olyan sok az, s a mieinknek igen messze is van.

- És ha a mi erdőnket kezdik? - kérdezte Stacho.

- Nem engedjük! - vetette oda Klomb röviden és határozottan. - Megbirkózunk, hadd lássa a földesúr, ki az erősebb, ő-e vagy az egész nép, hadd lássa...

Nem beszéltek erről többet. Túlságosan fájdalmas ügy volt, a szívükön feküdt, és égette mindnyájukat. Csak Bylica mondta még dadogva, bátortalanul:

- Ismerem én azt a wolai földesúri fajzatot, ismerem, rászed benneteket.

- Csak próbáljon, nem vagyunk gyerekek, nem jár túl az eszünkön - fejezte be Klomb.

Beszéltek még arról is, hogy a kántorék elkergették Magdát. Klomb erről is megmondta a véleményét.

- Persze hogy nem emberséges dolog, de bajos kórházat csinálni a házukból, mert hisz a leány se ingük, se gallérjuk.

Beszélgettek még erről-arról. Jó sokáig ott ült Klomb, elmenőben aztán a maga módján, egyszerűen és röviden mondta: nézzenek el hozzá, s ha valamire szükségük van, csak szóljanak, akár zöldségre, akár takarmányra az üsző számára, vagy pár zlotyra is - szívesen adnak, jó szomszéd módra...

Antekék egyedül maradtak.

Hanka hosszú habozás, sok bátortalan sóhajtás után végül megkérdezte:

- Találtál valami munkát?

- Nem. Jártam egynéhány uradalomban, kérdezősködtem, de nem találtam... - felelte csendesen, lesütött szemmel, mert bár igaz, hogy több helyen megfordult, de nem tülekedett a munkáért, csak csavargott egész idő alatt.

Lefeküdtek. A gyerekek már aludtak; lábtól fektették őket az ágyba, hogy melegebben legyenek. Sötétség borult a szobára, csak a hold világa szűrődött be a befagyott, szikrázó ablaküvegeken, s fénysávot vetett a szoba padlójára. De nem aludtak el; Hanka forgolódott egyik oldaláról a másikra, és töprengett: most szóljon-e a fűrészmalomról vagy csak holnap reggel?

- Kerestem, de ha találnék is, akkor se megyek el a faluból, nem fogok kóborolni a világban, mint a gazdátlan kutya - suttogta Antek hosszú hallgatás után.

- Ugyanazt gondoltam én is! - kapta el a szót örömmel Hanka. - Minek másutt keresni kenyeret, akad itt a faluban is. A molnár azt mondta, hogy már holnaptól kezdve ad neked munkát a fűrészmalomban. Két zloty tizenöt garast fizet.

- Kérni voltál nála? - kiáltott föl Antek.

- Nem. A tartozásunkat fizettem meg, s ő maga hozta szóba, hogy küldeni akart érted. Én nem is említettem - mentegetődzött ijedten.

Antek nem felelt, Hanka is hallgatott. Mozdulatlanul, szótlanul feküdtek egymás mellett. Messzire szállott tőlük az álom, mély titokban ábrándoztak valamiről, időnként sóhajtoztak, s beleolvadt a lelkük ebbe a süket, halotti csendbe. A faluban kutyák ugattak, messze, messze kakasok verdestek szárnyaikkal, s éjfélre kukorékoltak. Mintha a szél halk zúgása szállna a ház fölött.

- Alszol? - kérdezte Hanka, és közelebb húzódott az urához.

- Egy csöppet se vagyok álmos.

Hanyatt feküdt, a feje fölött összefont kézzel. Olyan közel hozzá, és olyan messze tőle a szívével, gondolataival! Mozdulatlanul feküdt, szinte visszafojtott lélegzettel, öntudatlanul, mert a sötétben ismét eléje csillant a Jagus szeme, s kéklett a hold világában...

Hanka még közelebb csúszott, s az ura karjához szorította forró arcát, hozzásimult egész szívével. Nem, már nem volt benne semmi gyanakvás, semmi panasz, semmi keserűség. Kicsorduló szeretettel, gyöngédséggel, bizalommal és odaadással húzódott hozzá.

- Jantos, elmégy holnap munkába? - kérdezte reszketve, hogy szóljon valamit, hogy hallja az ura hangját, és beszélgessen a lelkével.

- Talán elmegyek, persze, el kell menni, el... - válaszolt, de nem gondolt oda.

- Menj, Jantos, menj - kérte lágyan, és a nyakára fonta karját, forró ajkával kereste a férfi alig lélegző ajkait.

De Antek még csak meg se rezzent. Nem felelt, nem érezte Hanka ölelését, nem tudott róla; tágra nyílt szemmel amannak a szemébe nézett, a Jagus kék szemébe.

Reggeli után, már jó későn vezette Anteket munkahelyére a molnár. A bejáratnál hagyta a nagy rakásokra hányt fatörzsek között, ő maga pedig Mateuszhoz sietett, aki éppen a fűrész alá igazította a fát. Megindította a fűrészt, néhány szót váltott, aztán így kiáltott:

- Dolgozzanak csak, és mindenben fogadjanak szót Mateusznak, ő parancsol itt énhelyettem - és azonnal elment, mert kellemetlen, átható hűvösség húzódott a folyó felől.

- Úgy látszik, nincs nagy fejszéje - szólt Mateusz, mikor lejött, és barátságosan üdvözölte Anteket.

- Baltával jöttem, mert nem tudtam...

- Az annyit ér, mintha a fogával akarna nekifogni. A fa megfagyott, és úgy törik, mint az üveg. Baltával nem boldogulna vele, nem fogja, csak annyira, mint az ember foga. Mára kölcsönzök fejszét, csak meg kell élesíteni, és inkább a lapjára, látja... Bartek, álljon párba Borynával, és munkálják meg ezt a tölgyet, mert a fűrész nemsokára üresen jár.

A hóban heverő óriási fatörzs mögül sovány, magas, görnyedt hátú paraszt egyenesedett ki. Foga közt pipa, fején szürke báránysüveg. Sárga ködmöne, fapapucsa meg piros csíkos nadrágja volt. Csillogó fejszéjére támaszkodott, sercentett, és vidáman mondta:

- Csak velem házasodjék össze. Ne féljen, olyan pár leszünk, mint a pinty! Békében fogunk élni, lárma és verekedés nélkül.

- Hatalmas erdő, olyan fák, mint a gyertyák!

- De teli vannak göccsel, hogy a fene esne beléjük, az isten mentsen meg tőle... mintha tűzkővel lenne töltve, ritka nap, hogy ki nem csorbul a fejsze. Csak ne élesítse a fejszéjét egészen simára, s az éle irányában húzza a kövön, egyfelé, akkor erősebb lesz. A vassal is úgy van, mint az emberrel, ha eltaláljuk a kedvét, úgy vezetjük, mint a kutyát a zsinóron, ahova tetszik. A köszörű a malomban van, a kásaőrlő garat mellett...

Vagy egy miatyánknyi idő múlva Antek beállt a munkába Bartekkel szemben. Levagdosta a gallyakat, s hosszában hántolta a fát, hogy éles legyen a széle, ahogy Bartek megjelölte. De nem szólalt meg, mert bántotta, hogy holmi Mateusz parancsol neki, egy Borynának. Korgó gyomorral nehéz úrnak lenni, azért hát csak a markába köpött, és bosszúsan markolta a fejszét.

- Hiszen megy magának szépen! - jegyezte meg Bartek.

Persze hogy értette a módját; nem volt újság számára a fa megmunkálása, észért sem kellett a szomszédba mennie, csakhogy bizony nehéz a munka annak, aki nem szokott hozzá. Hamar kifogyott a lélegzete, meg is izzadt. Lecsapta hát a ködmönt.

Pedig erős fagy volt, nem enyhült egy csöppet se; s mivel folyton állni kellett meg kotorni a hóban, megdermedt a keze, a fejsze nyeléhez tapadt, s az idő olyan lassan telt, hogy alig bírta kivárni a delet.

De ebédre csak száraz kenyeret evett, és vizet ivott rá - egyenest a folyóból merítette. Nem is ment be a malomba melegedni a többiekkel, mert félt, hogy ismerősökkel találkozik, akik őrletni jöttek, és várják, hogy rájuk kerüljön a sor. Még megszólnák, vagy talán örülnének is, hogy meg kellett alázkodnia a nyomorúságban. Ezt ugyan meg nem érik!... Kint maradt a fagyon, leült az eresz alá, rágta a kenyeret, és szemét a fűrészmalmon jártatta, amely közvetlenül a folyó partján állt, s csak a sarka érintkezett a malom oromfalával. A víz négy kerékről zuhogott lefelé vastag, zöld áradattal, és mozgatta a fűrészeket.

Még ki se fújta magát becsületesen, meg se pihent, ahogy illik, már kijött Mateusz a molnártól az ebédről, és messziről kiáltotta:

- Kijönni! Kijönni!

Így hát akarva, nem akarva, bosszankodva a rövid ebédszünet miatt, mégiscsak föl kellett kelni és beállni a munkába a többiekkel együtt.

S élénken mozogtak mindnyájan, mert szinte vágott a fagy, és hajtotta őket.

A malom folyton zakatolt, s a kerekek alól, melyeket úgy bevont a jég, mint hosszú, zöld fürtökbe csavarodott kóc, a víz süvöltve ömlött egyenesen a fűrészre. Az meg szakadatlanul recsegett egyhangúan, mintha valaki üveget rágna, és sárga fűrészport köpködött. Mateusz fáradhatatlanul forgolódott, beállította a rönköket, elállította, és azután ismét megindította a vizet, vaskapoccsal a talphoz erősítette a fatörzset, méregetett, és folyton kurjongatott, sürgette az embereket. Tele volt vele az egész telep; ugrált, mint a tengelice a kenderben. Piros-zöld csíkos ujjasa és szürke báránysüvege hol a bejáratnál villant fel, a letaposott, forgáccsal teliszórt havon, ahol a fát megmunkálták, hol pedig a malomban. Szólongatta az embereket, parancsolgatott, sürgetett, nevetett, csipkelődött, és fütyörészve, szilajul dolgozott. De leggyakrabban a hídon tűnt fel, a fűrészek mellett, mert a fűrészmalomnak nem voltak oldalfalai. Keresztül lehetett látni rajta, ahogy magasan emelkedett négy erős oszlopon a folyó fölött, s úgy verdeste az oszlopokat a víz, hogy a nádfedél, mely csak rájuk támaszkodott, néha úgy rezgett, mint a szalmacsutak a szélben, a kocsma ajtaja fölött.

- Érti a fickó a dolgát! - suttogta Antek elismeréssel, de nem minden rosszindulat nélkül.

- Talán kevés a bére! - mordult vissza Bartek.

Csapkodtak a karjukkal, mert a fagy mind erősebb lett, és némán dolgoztak tovább.

Eléggé sok nép volt a telepen, de beszélgetésre nem jutott idő. Ketten a fűrész mellett őrködtek, legurították a fölhasogatott rönköket a földre, és újakat húztak be. Két másik pedig felhasogatta az egészen fel nem vágott végeket, a vastag deszkákat rakásokba halmozták, a vékonyabbját, nedvesebbjét pedig fészerbe rejtették a fagy elől. Ismét ketten a tölgyek és fenyők kérgét hántolták. Bartek gyakran rájuk kiáltott csúfolkodva:

- Hé, kórságos nyúzok, mikor szabadultok fel sintéreknek?

Bosszankodtak is érte, hiszen nem kutyát nyúztak, de nem volt idő civakodni a csúfolódás miatt, mert Mateusz úgy hajszolta őket, hogy csak néha-néha lopva futott be valamelyikük a malomba, megmelegíteni gémberedett kezét, s azután futva sietett vissza. Maga a munka is hajtotta.

Már jól besötétedett, mikor Antek hazavánszorgott. Annyira átfagyott, fáradt és erőtlen volt, és úgy fájt minden csontja, hogy mindjárt vacsora után a dunna alá bújt, és aludt, mint a bunda.

Hankának nem volt szíve kérdezősködni, de kedvében járt, ahogy tudott. Csitította a gyerekeket, az öregre is rászólt, hogy ne lármázzék a bakancsával, ő maga pedig mezítláb járt a szobában, hogy föl ne ébressze az urát. Hajnalban, amikor munkába készült, egy bögre tejet is főzött neki a krumplihoz, hogy jóllakjék, és jobban fölmelegedjék a belseje.

- A kutyafáját, úgy fáj minden csontom, hogy mozogni se tudok! - panaszkodott Antek.

- Csak eleinte van így, mert nem vagy hozzászokva... - magyarázta az öreg.

- Tudom, hogy elmúlik. Elhozod az ebédet, Hanus?

- Elviszem, hogyan is futnál ilyen messzire, hogyne vinném...

Rögtön indult, mert virradatkor kellett munkába állni.

És így kezdődtek nehéz, verejtékes munkájának napjai.

Akár fagy volt, hogy szinte csontig vágott, akár a szél fújt és hordta a havat, hogy nem lehetett nyitva tartani a szemet, vagy olvadt, és napokon át a puha hóban kellett állni, s utálatos, nedves hideg mászott a csontokba, avagy pedig sűrű hó esett, úgyhogy a saját fejszéjét is alig látta: hajnalban ki kellett ugrani az ágyból, futni és dolgozni egész hosszú napokon keresztül, hogy a csontja is ropogott, és minden ere külön feszült a fáradtságtól; s emellett még sietni is kellett, mert a négy fűrész úgy falta a fát, hogy alig győzték táplálni. Meg Mateusz is folyton hajszolta őket.

De nem ez szegte kedvét, nem a nehéz munka, nem a viharos, pocsék idő, az eső meg a kegyetlen havak... Ezekhez lassan hozzászokott, mert hiszen ha az ember nekidurálja magát, a poklot is megszokja, ahogy az okos emberek mondják. Amit nem tudott elviselni, az Mateusz hetvenkedése meg folytonos piszkálódása volt.

Mások már régen föl se vették, de ő valahányszor meghallotta, felforrott benne a méreg. Néha úgy visszamordult rá, hogy amannak a szeme is szikrázott, s azután szándékosan beléakaszkodott, hibát talált mindenben. Nem szólt bátran a szemébe, de azért mindig úgy eltalálta a gyöngéjét, hogy Anteknek a háta is borsódzott, a keze meg ökölbe szorult. De még türtőztette magát, ahogy tudta. Fékezte haragját, de jól bevéste emlékezetébe a szúrásokat, s érezte jól, hogy Mateusz csak az alkalmat várja, hogy elkergethesse a munkából...

Antek nemigen lelkesedett a munkáért, csak arra ügyelt, hogy ne engedje magát legyűrni, ne kerekedjék föléje akárki, kivált egy ilyen senkiházi, mint ez a Mateusz.

Elég az hozzá, hogy egyre bőszültebben álltak egymással szemben, mert a haragjuk mélyén, mint fájó szálka, Jagusia rejtőzött. Mindketten már régóta, még tavasz óta vagy farsangtól fogva jártak utána, versengtek érte, s mindegyik a másik fölé akart kerekedni titokban, bár jól tudtak egymásról. Csakhogy Mateusz szinte mindenki szeme láttára tette, és hangosan beszélt szerelméről, Anteknek pedig titkolóznia kellett, azért a tompa, égető féltékenység is jobban marcangolta szívét.

Soha nem barátkoztak, mindig görbén néztek egymásra, és fenyegetődztek az emberek előtt, mert mindkettőjük a falu legerősebb emberének tartotta magát. De most napról napra növekedett bennük az elszánt harag, és egy hét múlva már nem is köszöntek egymásnak. Ha találkoztak, csak villogtatták a szemüket, mint a feldühödött farkasok.

Mateusz alapjában nem volt sem rossz, sem összeférhetetlen. Sőt ellenkezőleg: szíves, bőkezű, segíteni kész, csak túlságosan bízott magában, pöffeszkedett és lenézett mindenkit. S még az a hibája is volt, hogy olyan legénynek tartotta magát, akinek egyetlen leány sem állhat ellen. Szeretett ezzel kérkedni, mesélni a sikereiről, csak hogy mindenben ő legyen az első. Így most is jól jött neki a dolog, és szívesen mesélte mindenfelé, hogy Antek az ő keze alatt dolgozik, mindenben szót fogad, s olyan alázatosan néz, mint a kezes bárány, csak hogy ki ne tegye a szűrét.

Furcsállották ezt azok, akik ismerték Anteket, de úgy gondolták, megtört és megalázkodott, hogy el ne veszítse a munkát. Mások azonban úgy vélték, hogy lesz még ebből nagy haddelhadd, mert Antek nem fog megbocsátani neki, s ha nem ma, hát holnap elhúzza Mateusz nótáját. Még fogadni is mertek, hogy puhára veri Mateuszt.

Antek természetesen semmit sem tudott erről a locsogásról, mert senkihez nem járt, szó nélkül kerülte ki az ismerősöket, a munkából egyenesen hazament, és fordítva, de érezte, hogy úgy kell lennie, mert jóformán átlátott Mateuszon.

- Úgy ellátom a bajodat, te cudar, olyan töpörtyűvé aprítlak, hogy a kutyák sem esznek meg! Majd letörik a szarvad, nem fogod fönn hordani az orrodat, lejjebb ereszted a hangod - szaladt ki egyszer a száján munka közben. Ezt Bartek is meghallotta, és megjegyezte:

- Ne törődjék vele, azért fizetik, hogy lármázzon! - Az öreg nem értette a dolgot.

- Utálom a kutyát is, ha ok nélkül ugat.

- Sose búsuljon, még megárt az egészségének. Úgy látom, a munkában is heveskedik...

- Mert fázom - szólt Antek, hogy valamit mondjon.

- Csak lassan, sorjában, rendben kell csinálni mindent. Az Úr Jézus is megteremthette volna egy nap alatt a világot, de mégis egy hétre osztotta be, hogy közben pihenjen... a munka nem madár, nem röpül el, kár lenne megszakadni a molnár vagy akárki más kedvéért... Mateusz pedig arra való, amire a kutya, amelyik a házat őrzi. Csak nem haragszik az ugatásáért?

- Mondtam már, mit gondolok róla. Hát maga hol járt a nyáron, hogy nem láttam a faluban? - kérdezte, hogy másra terelje a beszédet.

- Dolgoztam egy kicsit, és kicsit nézegettem az isten világát, hizlaltam a szememet, erősítettem a lelkemet... - mondotta lassan, lehántolva a fa másik oldalát. Néha kiegyenesedett, nyújtózkodott, hogy szinte ropogott a csontja, a pipát pedig nem vette ki a szájából. Szívesen mesélt.

- Mateusszal dolgoztam az új kastély építésénél. De mert nagyon hajszolt, meg tavasz is volt, illatozott a napocska, hát otthagytam. Éppen Kalwariára mentek az emberek, hát elmentem velük, hogy részesedjek a búcsúban, meg egy kis világot lássak.

- Messze van az a Kalwaria?

- Két hétig mentünk, még Krakkón túl is, de nem értem oda. Egy faluban, ahol délben megpihentünk, egy gazda éppen házat épített. Annyit értett hozzá, amennyit a tyúk az ábécéhez. Méregbe gurultam, lehordtam a nyavalyást, hogy annyi fát elpocsékolt, és ott maradtam nála, mert kért is rá. Két hónap alatt olyan házat csináltam neki, hogy kastélynak is beillett, s ezért össze is akart adni az özvegy húgával, aki öt holdon gazdálkodott mellette.

- Biztosan öreg volt.

- Hát nem volt éppen fiatal, de azért formás volt, csak éppen egy kicsit kopasz, sánta meg kancsal, de a képe sima, mint az egérrágta cipó. Derék, jó asszony, bőven adott kosztot: rántottát kolbásszal, meg szalonnát pálinkával, s egyéb jó falatokat. Meg aztán úgy húzott hozzám, hogy mindennap szívesen a dunyha alá eresztett... Végül is egy éjszaka kereket oldottam...

- Nem lett volna jobb megházasodni? Mégiscsak öt hold...

- Meg egy tetves bunda a megboldogult után. Minek nekem az asszony! Már rég megutáltam az asszonyi nemzetet, régen! Mást se tesz, csak kiabál, lármázik, ugrál, mint a szarka a kerítésen; ha egy szót mondok, húszat pörget rá, mint a borsót a száraz borsószárból... nekem eszem van, neki meg csak nyelve. Ha úgy szólsz hozzá, mint egy emberhez, sem nem érti, sem meg nem fontolja, csak kerepel összevissza. Azt mondják, hogy az Úr Jézus csak fél lelket adott az asszonynak, s ez bizonyára igaz is... a másik felét pedig az ördög adta hozzá...

- Azt mondják, vannak okos asszonyok is... - szólt Antek mélabúsan.

- Akkor tán fehér holló is van, csakhogy senki se látta!

- Nem volt soha felesége?

- De volt, volt! - hirtelen elhallgatott, kiegyenesedett, és a távolba nézett szürke szemével, öreg volt már, aszott, mint az aszalt szilva, izmos, dagadó erekkel. Egyenes lett volna, de görnyedten járt, s most már a pipa is rezgett a foga között, szemhéja pedig gyorsan, nagyon gyorsan pislogott.

- Lejár, új fát! - kiáltott az ember a fűrész mellől.

- Gyorsabban, Bartek, ne álldogáljon, mert a fűrész is megáll - lármázott Mateusz.

- Mit kiabál az ostoba, hamarébb nem lehet, mint ahogy meglesz. Fölszállt a varjú a templom tornyára, károg, és azt hiszi, hogy ő a pap a szószéken - morgott bosszúsan, de úgy látszik, valami történhetett a belsejében, mert gyakrabban pihent, sóhajtozott, és leste, mikor lesz dél.

Szerencsére hamarosan dél lett. Feltűntek már a láthatáron az asszonyok az ebédes szilkékkel, s Hanka is kibukkant a malom sarka mögül. A fűrész megállt, s valamennyien ebédelni mentek a malomba. Antek pedig, mivel jó ismeretségben volt a molnárlegénnyel, hiszen nem egy flaskát ürítettek ki együtt, az ő szobájába vonult be. Nem menekült már az emberek elől, nem oldalgott tőlük, csak éppen úgy nézett rájuk, hogy azok maguktól elkerülték.

Olyan forróság volt, hogy alig lehetett lélegzeni. Néhány bundás paraszt ült a kályha körül, és vígan beszélgettek. Távolabbi falvakból való emberek őrölnivalót hoztak, és várták, míg elkészül. Tőzeget dobtak a kályhára, mely amúgy is pirosan izzott, cigarettáztak, hogy füstbe merült az egész szoba, és tárgyalták a világ dolgait.

Antek egy halom zsákra ült, az ablakhoz. Térde közé fogta a szilkét, s mohón ette a borsos káposztát, azután pedig a tejbe főtt krumplis tésztát. Hanka melléje guggolt, és elérzékenyedve nézte. Antek kiszikkadt a munkától, megbarnult, a fagyon való folytonos állástól helyenként kirepedezett az arcbőre, de ennek ellenére olyan szépnek látta őt Hanka, mint senki mást a világon. Nem is csoda: magas, karcsú, szálas férfi, a dereka vékony, a válla széles és hajlékony. Arca hosszúkás, kissé sovány, orra, mint a vércse csőre, csak nem annyira hajlott. A szeme nagy, szürkészöld; szemöldöke pedig olyan, mintha valaki korommal húzott volna egyenes vonalat a homlokán át, majdnem halántékáig: mikor haragjában összevonta, nézni is rettenetes volt. Homloka magas, de félig eltakarta egyenletesre nyírt, sötét, majdnem fekete haja. Bajuszát borotválta, mint a többiek, hogy nyoma se látszott, csak fehér foga csillogott ki két piros ajka közül, mint a gyöngysor... olyan szép volt az egész ember, hogy Hanka sohasem bírt betelni nézésével.

- Nem hozhatta volna el apád az ebédet? Ilyen nagy utat teszel meg mindennap!

- Ki kellett hánynia a ganéjt az üsző alól, és szívesebben hoztam magam!

Mindig úgy intézte, hogy maga vigye az ebédet, és legalább lássa egy kicsit az urát.

- Mi újság? - kérdezte Antek, mikor már megette.

- Mi lenne! Egy zsák gyapjút már megfontam, el is vittem öt nagy matringot a kántornénak. Nagyon meg volt elégedve... Pietrusnak nagy forrósága van, nem akar enni, és csak nyűgösködik...

- Biztosan telizabálta magát.

- Igen, biztosan... Jankiel megint kérte a libákat...

- Eladod?

- Van eszemben, hogy tavasszal megint vegyek!

- Tégy úgy, ahogy jónak látod, a te dolgod.

- Wachnikék megint összeverekedtek, a papot kellett hívni, hogy szétválassza őket... Paczeséknál meg, azt mondják, megfulladt a borjú a répán.

- Mi közöm hozzá? - mordult föl Antek türelmetlenül.

- A kántor volt a párbérért - mondta az asszony pár perc múlva bátortalanul.

- Mit adtál neki?

- Két marék fésült lent meg négy tojást... Azt mondta, ha szükségünk lesz rá, ad egy szekér zabszalmát, és vár a pénzre nyárig, vagy le is dolgozhatjuk. Nem kértem, miért vegyek tőle... hiszen... jár még takarmány az apádtól, csak két szekérrel hoztunk tőle... annyi hold után...

- Nem fogom figyelmeztetni, és neked is megtiltom. Inkább kérj a kántortól, és ledolgozzuk, ha pedig nem, inkább eladjuk az utolsó jószágot, de amíg élek, nem kérek az apámtól semmit, érted?

- Értem, a kántortól kell venni...

- Talán keresek is annyit, hogy futja. Csak ne bőgj mások szeme láttára!

- Hiszen nem sírok, nem... de végy a molnártól fél mérő árpát kásának, olcsóbb lesz, mint kész kását venni.

- Jól van, ma megmondom, és valamelyik este itt maradok, aztán meghántjuk.

Hanka kiment, Antek pedig még benn maradt. Cigarettázott, és nem elegyedett a parasztok beszédébe, akik éppen a wolai földesúr bátyjáról beszéltek.

- Jacek volt a neve, jól ismertem! - kiáltott fel Bartek, aki épp most lépett a szobába.

- Akkor biztosan tudja, hogy hazajött távoli országokból.

- Nem, sőt azt hittem, már rég meghalt.

- Él, mert vagy két hete hogy hazajött.

- Hazajött, de azt mondják, hogy nem egészen épeszű. Nem akar a kastélyban lakni, elköltözött az erdőbe, a kerülőhöz. Mindent maga készít magának, ennivalót is, ruhát is, hogy mindenki csodálkozik rajta. Esténként pedig hegedül, s gyakran látják az utak mentén, a szétszórt sírdombokon,^[6] ott is hegedül...

- Azt hallottam, hogy a falvakat is járja, és mindenfelé valami Kubáról kérdezősködik...

- Kubáról! Hiszen van abból annyi...

- A másik nevét nem mondja, csak valami Kubát keres, aki, azt mondja, megmentette a csatában az életét!

- Volt nálunk egy Kuba, aki járt az urakkal az erdőben, de meghalt! - vetette közbe Antek, és felkelt, mert Mateusz már lármázott odakünn.

- Kijönni! Mi az, estig akartok ebédelni?

Anteket elfutotta a méreg, kiszaladt és odakiáltott:

- Minek ordítasz, mindnyájan halljuk.

- Teleette magát hússal, hát lármával akar ejtőzni - mondta Bartek.

- Eh... kiabál, hogy érdemeket szerezzen a molnár szemében - tódította valamelyikük.

- Hevernek az étel mellett, tanácskoznak, adják a mihasznák a nagygazdát, s közben rongyos a nadrágjuk - morgolódott tovább Mateusz.

- Magára érti, Antoni, magára!

- Fogd be a pofádat, és dugd a fogad mögé a nyelvedet, mert le találok csapni belőle egy darabot. A gazdákat pedig ne merd ócsárolni! - csattant föl Antek mindenre készen.

De Mateusz elhallgatott, csak gyilkos tekintetet vetett rá, s azután egész nap nem szólt egy szót senkihez, de éberen ügyelt Antek munkájára. Figyelte minden lépését, de hiába, nem tudott belekötni, mert Antek olyan becsületesen dolgozott, hogy maga a molnár is, aki napjában többször megnézte a munkát, észrevette, és az első heti kifizetésnél három egész zlotyra emelte a bérét.

Mateusz dühöngött, szidta a molnárt, de az nyugodtan mondta:

- Jó vagy nekem te is, de ő is jó, és mindegyik, aki tisztességesen dolgozik.

- Csak azért emelte a molnár úr a Boryna bérét, hogy engem bosszantson.

- Ér annyit, mint Bartek, talán többet is, hát fölemeltem a bérét. Igazságos ember vagyok, hadd tudja meg mindenki.

- Eh, odavágom az egészet a fenébe, álljon maga a munkába! - fenyegetődzött.

- Vágd csak, keress zsemlyét, ha a kenyér nem ízlik, menj csak! Elvezeti a fűrészmalmot Boryna, méghozzá napi négy zlotyért! - mondta a molnár nevetve. Az járt a fejében, hogy olcsóbb munkást szerez.

Mateusz is észrevette, hogy a molnár nem enged, és nem is ijed meg. Nem makacskodott hát tovább. Antek iránt érzett haragját elrejtette mélyen a keblébe, ott égette, mint a tűz, de mintha szelídebb és megértőbb lett volna az emberekkel szemben. Rögtön észrevették, s Bartek köpött egyet, és így szólt oda a többihez:

- Ostoba, mint a kutya, amelyik nem tudta megrágni a csizmát. Szájon rúgták vele, most meg nyalogatja. Azt hitte, nagy kegyben van, pedig őt is éppúgy elkergetik, ha jobb akad... a gazdagoknál így szokott az lenni...

Anteknek pedig minden mindegy volt. Sem a béremelésnek nem örült, sem annak, hogy Mateusznak letört a szarva, meg hogy csúfolták a faluban, amiről a fűrésztelepen is beszéltek. Mindez csak annyira érdekelte Anteket, mint a tegnapi nap, vagy még annyira se. Nem a fizetésért dolgozott, annak csak Hanka örült. Dolgozott, mert úgy tetszett neki, s ha heverészni akarna hanyatt, hát heverészne, ha nem tudom, mi történne is. Mivel megszerette a munkát, egészen belefeledkezett, és csinálta, mint a ló a taposómalomban, ha nem hajtják is, csak jár körben, amíg meg nem állítják.

És így telt nap nap után, hét hét után, egészen karácsonyig, nehéz és szüntelen munkában. Lassan elcsitult a lelke, és mintha jéggé merevült volna, egyáltalán nem hasonlított a régihez. Csodálkoztak is rajta az emberek, és különbözőképpen vélekedtek. Ámde ez csak látszat volt, amit az embereknek mutatott, belül egészen másképpen volt. Mint a sebes folyású, mély víz, amelyet a fagy jégbe bilincsel, a hó meg betakar, de azért szakadatlanul csobog, zúg, dobog, s az ember nem is sejti, mikor hasad meg a jégburok, és tör ki az áradat... Ilyen volt Antek belseje is. Dolgozott, húzta az igát, a pénzt odaadta feleségének az utolsó garasig, esténként otthon üldögélt, olyan szelíd volt, mint még soha, csöndesen, nyugodtan játszadozott a gyerekekkel, segített a gazdaságban, senkihez egy rossz szót sem szólt, nem panaszkodott, mintha megfeledkezett volna valamennyi sérelméről... de mindezzel nem vezette félre Hanka szívét. Persze hogy örült ennek a változásnak, hálát is adott érte az Istennek; sürgölődött Antek körül, ahogy csak tudott, folyton a tekintetét leste, hogy kitalálja, mire van szüksége, a leghívebb és legfigyelmesebb szolgálója volt; de gyakran kapta el szomorú pillantását, s aggodalommal hallotta csendes sóhajait. Sokszor hanyatlott le a karja, és elszorult szívvel nézett körül, szerette volna tudni, honnan szakad rá a szerencsétlenség, mert jól érezte, hogy Antekben valami rettenetes dolog készülődik, valami, amit erőszakkal visszatart, de rátapadt a lelkére, mint a pióca, és szívja, egyre szívja...

Antek pedig egy szót se szólt, hogy jól érzi-e magát vagy rosszul. A munkából egyenesen hazament, hajnalban talpra ugrott, amikor rorátéra harangoztak, s mindennap elment a kivilágított templom előtt, mindennap megállt a kapuval szemben, hogy hallgassa egy kicsit az orgona búgását, a muzsikáló hangokat, ezt a csendes, szívig ható zengést, mely mintha a fagyból csendülne fel, mintha a virradat szürkeségéből támadna, a rézvörös pirkadatból csengene ki, a jégfüggönyből és a dermedt földből kelne életre, mint a tél hosszú, nehéz álmának vágyakozó, törékeny ábrándja. És mindennap meggyorsította lépteit, hogy ne vegyék észre hallgatódzását, és futott a tó túlsó partjára, a hosszabb úton, hogy ne kelljen az apja háza előtt elhaladnia, és senkivel se találkozzék.

Senkivel!

Ezért ült vasárnaponként is otthon, pedig Hanka kérlelte, menjen vele a templomba. Nem és nem. Félt találkozni Jagnával. Érezte, hogy nem bírná ki, nem tudná magát türtőztetni.

Amellett hallotta Bartektől - akivel meglehetősen összebarátkozott -, s maga is észrevette, hogy a falu folyton foglalkozik vele, hogy figyelik, és minden lépésére vigyáznak, mint a tolvajéra. Mintha összebeszéltek volna ellene, hiszen gyakorta vette észre, hogy itt is, ott is kíváncsi szemek tapadnak rá a házak sarka mögül, sokszor érezte, hogy leselkednek utána, hogy mohó pillantások kísérik, amelyek le szeretnének nyúlni a lelke mélyéig, hogy kifürkésszék minden gondolatát, a veséjéig lássanak. Fájtak neki ezek a pillantások, mintha fúróval hatolnának a lelkébe, fájtak kegyetlenül.

- Nem rágjátok magatokat keresztül rajtam, ti kutyák - mormogta gyűlölettel, s mindjobban megátalkodott haragjában mindenki iránt, s még inkább kerülte az embereket.

- Nincs szükségem senkire. Úgy elfoglal a magammal való barátság, hogy alig bírok vele - mondta Klombnak, aki szemrehányást tett neki, hogy sohase néz be hozzá.

És igazat is mondott, hogy alig bírt magával. Erős kordába fogta indulatát, lelkére mintegy vaskantárt vetett, és erősen tartotta. Nem eresztette a kötőfékről, de az erőlködéstől mind gyakrabban szédült a lelke, mind sűrűbben támadt kedve, hogy odacsapjon mindent, és a sorsra bízza magát. Jó lesz vagy rossz, mindegy volt neki. Undorodott az élettől, és szomorúság, mély szomorúság emésztette, mint a karvaly, vágta be karmát a szívébe, és szaggatta, tépte irgalmatlanul.

Nehéz volt neki ebben az igában; unalmas, szűk, fojtó, mint a megkötözött lónak az udvaron, mint a kutyának a láncon, mint a... ki se lehet mondani!

Úgy érezte magát, mint a gyümölcsfa, mely teremni vágyik, de letörte az orkán, s pusztulásra van ítélve, lassan szárad a viruló, termő kert közepén.

Mert körülötte emberek éltek, ott volt a falu, zajgott az élet, mint rendesen, mély buzogással, csobogott, mint a folyóvíz, folyvást egyenlő, bő, friss áradattal. Lipce élte rendes, mindennapi életét; keresztelőt tartottak Wachnikéknál, majd kézfogót Klombéknál, s bár muzsika nélkül, mégis mulattak, amennyire adventben illik. Majd ismét meghalt valaki, például az a Bartek, akit krumpliszedéskor úgy megvert a veje, hogy azóta is betegeskedett, nyögdécselt, míg végül is megtért Ábrahám kebelébe; vagy Jagustynka idézte újból bíróság elé a gyerekeit az eltartás miatt. És más, egyéb ügyek is folytak, majdnem minden házban volt valami újság, hogy volt miről beszélni, nevetni vagy szomorkodni. A hosszú téli estéken egy-egy háznál összegyűltek az asszonyok a guzsallyal, s fonás közben mennyit nevettek, Jézusom, mennyit mulattak, meséltek, kiabáltak, hogy az útra is kihallatszott vidám lármájuk! S mennyi veszekedés meg barátkozás, összebeszélés, kedveskedés volt mindenütt, állingálás a házak előtt, tréfálkozás, verekedés meg sürgés-forgás, mint a hangyabolyban vagy a méhkasban, hogy csak úgy zúgtak a házak...

És mindegyik a maga módján élt, ahogy jónak látta, ahogy jobban tetszett, s a többiekkel együtt, ahogy az Úristen parancsolta.

Volt, aki nyomorgott, dolgozott, iparkodott, más meg mulatott és szívesen koccintgatott barátaival. Némelyik hencegett, s mások fölé akart kerekedni, másik meg lányok után futkosott; volt, akit letepert a betegség, és már csak a papot várta, más meg a meleg kuckóban heverészett; egyik örült, másik búsult, a harmadik se az egyiket, se a másikat nem tette, de mindnyájan zajosan éltek, teljes erővel, egész lelkükkel.

Csak Antek volt egyedül, szinte kívül a falun és az embereken, úgy érezte magát, mint az idegen, félénk és éhes madár, amely ott kóborol a világos ablakok alatt, sóhajtozik a teli asztalok felé, szívesen repülne egész lelkével az emberekhez, de mégsem teszi; csak kóvályog, nézelődik, hallgatódzik, kínlódást eszik, vágyakozást iszik, de nem repül be.

Legföljebb, ha az Úr Jézus valamit változtatna... éspedig jóra.

De félt az ilyen változásra még gondolni is.

Néhány nappal karácsony előtt egy reggel találkozott a kováccsal. Ki akarta kerülni, de amaz útját állta, feléje nyújtotta kezét, és lágyan, szinte szemrehányóan mondta:

- Vártam, hogy eljössz, mint édestestvéredhez... adnék tanácsot, segítenék is, bár nálam sem áll rakáson a pénz...

- Eljöhettél és segíthettél volna!

- Hogyisne... hogy tolakodhattam volna oda, hogy kikergess, mint Józkát...

- Persze, akinek nem fáj, mindig lassan jár.

- Nem fáj! Egyforma kár ért bennünket, hát egyformán is fáj.

- Ne hazudj a szemembe, azt hiszed, ostobával van dolgod?

- Isten bizony, színigazat mondok.

- Nagy róka az ördögadta! Fut, szaglászik, tekereg, és a nyomát elsöpri a farkával, hogy a szimatját se lehessen fölkapni, és ne lehessen bosszút állni a kárért.

- Látom, haragszol, mert ott voltam a lakodalomban. Igaz, ott voltam, nem tagadom. De hát el kellett mennem, mert maga a pap beszélt rá, kényszerített, hogy botrány ne legyen belőle, ha a gyerekek összekülönböznek az apjukkal.

- Mit, hogy a pap miatt mentél? Próbáld ezt mással elhitetni, de ne énvelem. Nyúzod te az öreget ezért a barátságért, ahogy csak lehet, sohasem mégy el üres kézzel...

- Bolond lennék, ha nem fogadnám el, amit ad. De ellened nem török, nem én... kérdezd meg az egész falut, kérdezd meg Jagustynkát, ő folyton az öregnél ül. Sőt már szóltam is az öregnek, hogy béküljön ki veled... meg is lesz... rendjén... úgy eligazítom, hogy na...

- Békítsd a kutyákat, de ne engem, hallod! Nem jártam én nálad kérőben a háborúért, hát a békével se házasíts, nézze meg az ember, milyen jó barátom! Szereznél békét, hogy lehúzhasd a hátamról az utolsó bundámat is... Még egyszer mondom, hagyj nekem békét, ne állj az utamba, mert ha egyszer megharagszom, leszedek egy kicsit abból a mókusszínű bozontodból, és megtapogatom az oldaladat. Nem védelmeznek meg a csendőrök se, ha velük tartasz is. Ezt jól jegyezd meg magadnak!...

Hátat fordított és elment. Vissza se nézett sógorára, aki tátott szájjal maradt az út közepén.

- Hazug kutya! Az öreggel tart, és nekem ajánlgatja a barátságát, de mindkettőnket koldustarisznyával eresztene világgá, ha tehetné.

Sokáig nem csillapodott le ez után a találkozás után, mert ráadásul mintha minden ellene esküdött volna aznap, már reggel óta. Alig látott munkához, kicsorbult a fejszéje egy görcsön. Azután meg, mindjárt délelőtt, egy fatörzs a lábára fordult, valóságos csoda, hogy el nem törte, de így is le kellett vetnie a csizmát, és jéggel borogatnia a lábát, mert megdagadt, és nagyon fájt... Ráadásul Mateusz is mérges volt ma, mint a kutya; mindenkivel veszekedett, minden rossz volt neki, minden kevés, kiabált, hajszolt, vele pedig mintha szándékosan kereste volna az összetűzést, kis híja, hogy valami rosszabb dologra nem került sor.

Olyan különösen jött össze minden, mert még azt a kását se csinálta meg Franek, amit mára ígért, s amiért Hanka már napok óta rágta a fülét. Azzal mentegetődzött, hogy nem ért rá...

Odahaza se ment minden rendjén. Hanka kisírt szemmel, aggodalmasan járt-kelt, mert Pietrusnak magas láza volt, szinte égett, mint a tűz. Kénytelen volt Jagustynkát elhívni, hogy vizsgálja és füstölje meg, mert bizonyára megütötte magát.

A vénasszony éppen vacsoraidőben jött. Leült a tűzhely elé, lopva körülnézett a szobában, és nagy kedve lett volna beszélni, de mivel mindketten alig felelgettek, hát csak megnézte a fiút, és orvosolta a maga módján...

- Elmegyek a malomba, ügyelek, mert másképp nem csinálják meg! - szólt Antek, és fogta a sapkáját.

- Nem mehetne édesapám?

- Elmegyek magam, így biztosabb, hogy meglesz a kása! - És sietve elment. Dühös volt, háborgott a lelke, hánykolódott, mint a magányos fa a viharban, s amellett a házban minden bosszantotta, idegesítette, s a legjobban Jagustynka tapogató, tolvaj szeme.

Az est csendes, enyhe volt, mert már reggel óta engedett a fagy. Csak néhány csillag ragyogott, rezgett itt-ott a távolban, mint valami fátyolon át. Az erdő felől szél lengedezett, távoli, tompa zúgást hozott magával, mintha időváltozás készülne. A kutyák sűrűn ugattak a faluban, és itt-ott felporzott a fákról hulló hó... Füstgomolyagok húzódtak az úton, s a nedves levegő bőrig hatolt.

Mivelhogy közeledtek az ünnepek, sok nép volt a malomban. Akiknek a gabonáját őrölték, a tornác előtt várakoztak, a többiek benn ültek a molnárlegény szobácskájában. Köztük volt Mateusz is. Úgy látszik, valami érdekeset mesélt, mert minduntalan felkacagtak.

Antek majdnem a küszöbről fordult vissza, s a malom felé ment, hogy megkeresse Franeket.

- A töltésen beszélget Magdával, tudja, azzal, akit a kántorék elkergettek. A molnár azzal fenyegeti, hogy kiadja az útját, ha még egyszer a malomban látja a leányt, mert egész éjszakákon át itt üldögél, hova is legyen a szerencsétlen! - világosította föl egy paraszt.

- Ha tavasszal futsz utána, télen szöknél, de hiába! - tódította egy másik nevetve.

Antek leült a henger mellé, amelyen a legfinomabb lisztet őrölték. A kis szoba nyitott ajtajával szemben ült, hogy látta Mateusznak a hátát és a többiek fejét, amint figyelmesen feléje hajoltak. Még azt is hallhatta volna, mit beszélnek, mert nem voltak messze, de a malom nagyon zakatolt, meg aztán maga sem akarta hallani.

Végigdőlt a zsákokon, s talán szunyókált is a fáradtságtól.

A malom szakadatlanul kerepelt, rezgett, rázkódott és dolgozott az összes garatokon. A kerekek olyan erősen dübörögtek, mintha száz asszony sulykolna szünet nélkül. A víz csobogva ömlött át rajtuk, hófehér szilánkokra, tajtékos habbá porlott szét, s bőgve hömpölygött a folyóba.

Antek vagy egy óráig is várt Franekre, de végül fölkelt, hogy megkeresse odakünn, s egyúttal felfrissüljön egy kicsit, mert nehéz volt a feje az álmosságtól. A kijárat közvetlenül a kis szoba mellett volt. Már fogta a kilincset, de hirtelen megállott, mert meghallotta Mateusz beszédét:

- ...s az öreg maga forralja a tejet, főzi a teát, és az ágyba hordja neki... azt mondják, a tehenek körül is maga jár, és Jagustynkával minden munkát elvégez, csak hogy ő be ne piszkítsa a kezecskéjét... azt mondják, porcelán edényt is vett a városban, hogy meg ne hűljön, ha kijár a csűr mögé...

Nagy hahotára fakadtak, úgy röpködtek a tréfák, mint a jégeső. Antek - maga sem tudta, miért - visszament előbbi helyére, ledőlt a zsákokra, és üres tekintettel bámult a szobácska ajtaján kiáramló, hosszú, vörös fénycsíkba. Semmit se hallott, a zúgás elfojtotta a beszédet, a malom szüntelenül zakatolt, a liszt szürke porfelhője elhomályosította a nagy helyiséget, a mennyezetről függő mécseseket; itt-ott kivillantak a fehér porból, sárgán, mint a leskelődő macskaszemek, és olykor-olykor megrezzentek a zsinóron. De nem bírt nyugton ülni; újból fölkelt, és csöndesen, lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, s ott hallgatódzott.

- ...mindent kimagyarázott - beszélte Mateusz -, hogy gyorsan mászott át a kerítésen, és attól... Dominikowa is bizonyította, hogy az ilyesmi gyakorta megesik a leányokkal, vele magával is megtörtént lánykorában... Most már mindegyik átléphet a palánkon... s a vén kos elhitte. Olyan bölcs, és elhitte...

Úgy nevettek, hogy majd hanyatt dűltek. A hahota a malomhelyiségben is visszhangzott.

Antek közelebb húzódott, szinte a küszöbön állt már. Halottsápadt volt, összeszorította öklét, összehúzódott, ugrásra készen.

- Az, amit Antekről beszéltek - kezdte újból Mateusz, amikor elcsendesült a kacagás -, hogy jóba volt Jagusiával, az nem igaz, én tudom a legjobban. Magam is hallottam, hogy szűkölt a kamrája ajtajánál, mint a kutya, seprűvel kellett elkergetnie. Hozzáragadt, mint a bogáncs a kutya farkához, de Jagusia elkergette...

- Látta? A faluban másképpen beszélik... - kérdezte valamelyik.

- Hogyne láttam volna... Jó néhányszor voltam a kamrájában, s mindig panaszkodott rá!

- Hazudsz, kutya! - kiáltott Antek, és átlépte a küszöböt.

Mateusz villámgyorsan pattant fel, de mielőtt észbe kaphatott volna, Antek hozzáugrott, mint a veszett farkas. Egyik kezével megragadta a legény gallérját, és úgy megszorította, hogy elállt a hangja, a lélegzete, a másikkal megfogta övét, fölrántotta helyéről, mint egy bokrot, a lábával kinyitotta a kivezető ajtót, s vitte gyorsan a fűrész mögé, ahol el volt kerítve a folyó. Teljes erejéből belehajította, hogy négy léc eltörött, mint a szalmaszál, és Mateusz úgy zuhant a vízbe, mint egy nehéz tuskó.

Nagy mozgás, kiabálás támadt. Hiszen a folyó ezen a helyen sebes sodrú és mély volt. Az emberek odasiettek, hogy kimentsék a legényt, s hamarosan ki is húzták, de magánkívül volt, alig tudták föléleszteni. Előkerült a molnár is, gyorsan elhívták Jambrozyt, és a faluból is sokan összefutottak. Végül átvitték a molnár házába, mert minduntalan elájult, és vért hányt. Még papért is küldtek, mert olyan rosszul volt, hogy azt hitték, nem éri meg a reggelt.

Antek pedig, amikor Mateuszt kivitték, nyugodtan leült az ő helyére, a kályha mellé, melegítette a kezét, beszélgetett Franekkel, aki előkerült, s amikor az emberek visszatértek és megnyugodtak egy kissé, megszólalt hangosan, hogy mindnyájan hallják, és jól emlékezetükbe véssék:

- Aki belém köt és ellenem acsarkodik, mind így jár vagy még rosszabbul!

Senki sem szólalt meg. Mély bámulattal és tisztelettel néztek rá. Mert hogyisne! Egy akkora embert, mint Mateusz, csak úgy fölkapni, mint a szalmakévét, fölnyalábolni és bedobni a vízbe! Még senki sem hallott ilyen vasgyúróról!... Mert ha úgy rendesen összeverekedtek volna, s birkózásban gyűrte volna le egyik a másikat, összetörte volna a csontját, vagy agyon is verte volna - az egészen köznapi dolog. De nem, csak úgy fogta, mint a kölyökkutyát szokás, a fülénél fogva, s a vízbe hajította! Hogy eltört egypár bordája a léctől, az semmi, kigyógyul, de ilyen szégyen, ilyen gyalázat, Mateusz talán el se viseli!... Így megcsúfolni egy embert egész életére...

- Ej, ej, no de ilyet, ilyen még nem volt - suttogták egymás közt.

De Antek nem ügyelt rájuk; meghántotta a kását, és éjféltájban hazament. A molnárnál még világosság volt abban a szobában, ahova Mateuszt bevitték.

- Többet nem dicsekszel, te pimasz, hogy Jagna kamrájában voltál! - sziszegte gyűlölettel, és köpött egyet.

Otthon semmit se szólt, noha Hanka még nem aludt, a rokkánál ült. De reggel nem ment munkába, mert biztos volt benne, hogy kiadják az útját. Reggeli után azonban maga a molnár jött érte.

- Jöjjön dolgozni! Ami baja van Mateusszal, az a maga dolga, semmi közöm hozzá, de a fűrész nem állhat, míg ő meggyógyul. Vezesse a munkát, fizetek négy zlotyt és az ebédet.

- Nem megyek. Ha fizet az úr annyit, amennyit Mateusznak fizetett, akkor beállok és megcsinálom, nem rosszabbul.

A molnár dühöngött, alkudott, de rá kellett állnia, mert mást nem tehetett. Magával is vitte Anteket rögtön.

Hanka pedig nem értett az egészből semmit, mert még semmiről sem tudott.

Karácsony vigíliáján már hajnaltól kezdve lázas mozgás, sürgés-forgás volt egész Lipcében.

Éjszaka vagy talán csak hajnal előtt ismét erős fagy állt be, s mivel néhány enyhe, nedves, ködös nap után következett, zúzmarával vonta be a fákat, mintha üvegforgács vagy fehér pihe lepte volna be őket. A nap egészen kibontakozott, és ragyogott a vékony, átlátszó, ködbe szőtt kék égen, csak haloványan, hideg fénnyel, mint a szentségtartóban rejtőzködő ostya. Nem melegített egy csöppet sem, sőt egyre hidegebb lett, úgy csípett a fagy, hogy szinte elállott az emberek lélegzete, s úgy járkáltak leheletük párájában, mint egy ködfelhőben; de az egész világ ragyogott, olyan káprázó, csillogó fény borította, olyan sziporkázó világosság, mintha valaki gyémántharmattal vonta volna be a havat, hogy szinte belefájdult a szem, ha ránézett.

A környező hótakarta szántóföldek fehéren, szikrázva terültek el, de süketen és holtan. Csak olykor-olykor szállt valami madár a tündöklő fehérségben, s fekete árnyéka fel-felvillant a barázdákon. A havas bokrok alatt fogolycsapat sírt, és félénken, óvatosan, lopva húzódott az emberi tanyák, a teli asztagok felé. Amott egy-egy nyúl tűnt fel, ugrált a hóban, ágaskodott, kaparta a megkeményedett hóréteget, gabonát keresett, de a kutyaugatástól megriadva visszairamodott a dermedt, zúzmarás, hótakarta erdőbe. Üres és süket lett a határtalan havas pusztaság, csak valahol a kékes távolban pislákoltak a falvak, szürkéllettek a gyümölcsösök, s sötétlettek a bokrok, csillogtak a befagyott patakok.

Fagyos fényektől sugárzó, átható hűvösség áradt az egész világra, és átjárta a megjegesedett csendet.

Egy kiáltás sem hasította szét a mezők dermedt csendjét, egy eleven hang sem rezdült, még a szél süvítése sem neszezett a száraz, szikrázó havon. Csak nagy néha szólalt meg a hófúvásba vesző utakon egy-egy szán csengőjének panaszos hangja vagy a szántalp csikorgása, de olyan gyengén és messziről, hogy emberi fül alig fogta fel, nem tudta megállapítani, honnan jön és hová megy, s máris elhangzott, beleveszett a csendbe.

De Lipce utcáin, a tó mindkét partján hangos és nyüzsgő élet folyt. Az ünnep örömteli hangulata rezgett a levegőben, áthatotta az embereket, sőt még az állatokban is megszólalt. A fagyos, áttetsző levegőben kiáltások csendültek meg, akár a muzsika, hangos, vidám nevetés szállott a falu egyik végétől a másikig, s a szívekből öröm áradt. A kutyák hemperegtek a hóban, akár a bolondok, ugattak örömükben, és kergették a házak körül lábatlankodó varjakat; az istállókban nyerítettek a lovak, kihallatszott a tehenek nyújtott, vágyódó bőgése, s mintha még a hó is vidámabban csikorgott volna a lábak alatt, a szántalpak süvítettek a kemény, simára csiszolt utakon, a füst kék oszlopokban, nyílegyenesen szállt a magasba, a házak ablakai pedig úgy kápráztak a napfényben, hogy szinte sértették a szemet. S minden tele volt lármával, gyerekekkel, mozgással, a lékeknél tolakodó libák gágogásával, hívogató kiabálással; nyüzsögtek az emberek az utakon, a házak előtt, a bejárókban, s a hólepte gyümölcsösökön át minduntalan fel-felpiroslott egy-egy asszony szoknyája, aki éppen átszaladt a szomszédba, s futás közben meglökte a fákat és bokrokat, hogy csomókban hullott róluk a hó ezüstös pora.

A malom se zakatolt ma, megállt az ünnepekre, csak a zsilipre eresztett víz csörgött üvegesen, s valahol messze, a mocsarakban, a ködösen szálló párák közt kiáltoztak a vadkacsák, s egész rajban keringtek az erdő felett.

Minden házban, Szymonéknál, a bíróéknál, Klombéknál, s ki tudná valamennyit elszámlálni, szellőztették, tisztogatták, súrolták a szobákat. Beszórták a padlót, a pitvart, sőt még a havat is a küszöb előtt friss tűlevéllel. Itt-ott még be is meszelték a kormos tűzhelyeket, mindenütt javában sütötték a kenyeret, az ünnepi fonott kalácsot, heringet készítettek, mákot törtek mázatlan agyagtálban a tésztához.

Mert hiszen karácsony közeledett, az Isteni Gyermek ünnepe, a nagy csoda napja, mikor Jézus megkönyörült a világon - a munkában kifáradt test áldott nyugodalma. Ezért feléledt az emberekben a lélek a téli dermedésből, lerázta a szürkeséget, fölemelkedett, és örömmel, érzelemmel telve sietett az Úr születése elé.

Borynáéknál is éppolyan sürgés-forgás, lárma és készülődés volt.

Az öreg még jókor reggel a városba ment vásárolni Pietrekkel, akit Kuba helyére fogadott a lovak mellé.

A házban nagy volt az elevenség. Józka dúdolva vagdalta ki színes papírból a mindenféle csudát, hogy felragassza majd a gerendára meg a képek keretére - olyan lesz tőle, mintha eleven színekre lenne festve, hogy csak úgy káprázik, mint a szivárvány. Jagna pedig vállig feltűrt ruhaujjal tésztát dagasztott a dagasztóteknőben, és anyja segítségével hosszú fonott kalácsokat sütött, hogy szinte olyanok voltak, mint a kerti ágyások, amelyekbe petrezselymet vetnek. Majd valamivel fehérebb finomlisztből kenyeret dagasztott, és sietve forgolódott, mert már megkelt a tészta, és ki kellett szakítani. Olykor-olykor Józka munkája után nézett, máskor a túrós és mézes lepény után, amely már a dunna alatt melegedett és várt a kemencére. Azután megint a hátsó szobába sietett, a kenyérsütő kemencéhez, ahol nagy tűz lobogott.

Witekre volt bízva, hogy ügyeljen a tűzre és rakja, de csak addig látták, amíg megreggelizett, mert elkeveredett valahová. Hiába kereste Józka, majd Dominikowa az udvaron, hiába kiáltoztak, még csak nem is felelt a betyár. Az asztag mögött, a mezőn ült a bokrok alatt, és hurkot vetett a foglyokra. A hurkokat, hogy észre ne vegyék, csalogatóul sűrűn behintette pelyvával. Lapa volt vele és a gólya, amelyet az ősszel vett magához, mikor beteg volt, meggyógyította, védelmezte, etette, megtanította különféle mókákra, és úgy összebarátkozott vele, hogy csak füttyentenie kellett, és a madár ment utána, mint Lapa. Nagy békességben élt a kutyával, mert együtt vadásztak patkányra az istállóban.

Roch pedig, akit Boryna az egész ünnepre magához fogadott, már reggel óta a templomban volt, és ott Jambrozyval együtt díszítette az oltárokat és a falakat fenyőgallyal, amit a pap kocsisa hozott az erdőből.

Már délfelé járt az idő, mikor Jagna elkészült a kenyér kiszaggatásával. Deszkára helyezte a kenyeret, megpaskolta és bekente tojásfehérjével, hogy ne repedjenek meg nagyon a tűzben. Ekkor Witek bedugta fejét az ajtón, és így kiáltott:

- Hozzák az ostyát!^[7]

Mert a kántor nagyobbik fia, Jasio, az, aki iskolába járt, már reggel óta hordta szét az ostyát öccsével együtt.

Jagna akkor vette őket észre, mikor már a tornác előtt voltak, úgyhogy nem volt ideje, hogy egy kis rendet csináljon, máris beléptek dicsértessékkel az ajtón.

Nagy zavarban volt Jagna, mert rendetlenség volt a szobában, ezért hát kendője alá rejtette mezítlen karját, és invitálta őket, üljenek le, pihenjenek egy kicsit. Ugyanis nagy kosarakat hordoztak, s a kisebbik fiú jókora tarisznyákat is cipelt, nem éppen üresen.

- Még a fél falut be kell járnunk, s kevés az időnk! - húzódozott Jasio.

- Melegedjék meg egy kicsit, Jasio úr, olyan hideg van!

- Talán innának egy kis forró tejet, mindjárt fölforralom - javasolta Dominikowa. Szabadkoztak, de leültek a ládára az ablak alá, s Jasio úgy elmerült a Jagna nézésébe, hogy az asszony egészen belepirult, és kezdte gyorsan letűrni karjára a blúza ujját. Erre Jasio is elvörösödött, mint a rák, s kezdte keresni az ostyát a kosárban. Jobb és vastagabb csomagocskát vett ki, amely aranyszínű papírszalaggal volt keresztülkötve, és színes ostyával tarkítva. Jagus megfogta a csomagot a kendője csücskével, és tányérra tette a feszület elé. Azután jó négy liternyi lenmagot hozott elő és hat tojást.

- Már régóta itthon van, Jas úr?

- Csak vasárnap érkeztem, három nappal ezelőtt.

- Bizonyára unja magát az iskolában? - kérdezte Jagna anyja.

- Nem nagyon, de már nem tart soká, csak tavaszig.

- A kedves édesanyja még a lakodalmamon mondotta, hogy Jasio úr papnak készül...

- Igen, húsvéttól kezdve, igen - szólt csendesebben, és lesütötte a szemét.

- Istenem, micsoda öröm lesz, micsoda gyönyörűség a szülőknek, hogy pap lesz a fiukból, s talán, adja isten, a mi plébániánkon!

- Maguknál mi újság? - kérdezte Jasio, hogy megszakítsa a kellemetlen kérdezősködést.

- Ugyan mi lehetne? Hála istennek, semmi rossz. Szép lassacskán, csendesen éldegélünk, dolgozunk, ahogy a paraszti sorban lenni szokott.

- El akartam jönni a lakodalmára, Jagus, de nem eresztettek.

- Pedig olyan mulatság volt, hogy három napig folyt a tánc! - kiáltott közbe Józka.

- Hallottam, akkor halt meg Kuba.

- Meghalt, meg szegény, elvérzett, és még meg se gyónhatott. Beszélik a faluban, hogy vezekel, hogy látták, amint éjszaka valaki kóborol az utakon, a keresztutaknál, jajgat, a feszületek lábához áll, és várja az Isten irgalmát!... Kuba lelke az bizonyosan, nem lehet más.

- Mit nem mond!

- Bizony, igazat mondok. Én magam nem láttam, azért nem esküszöm meg rá, de lehetséges, lehetnek olyan dolgok a világon, melyeket az emberi értelem, még a legkiválóbb értelem sem fog fel, nem lát át. Isten rendelése az, nem emberé, mert mi, nyomorultak, megtesszük, amit megtehetünk, de a többi Isten kezében van.

- Kár érte, maga a pap is sírt, amikor a haláláról beszélt.

- Mert tisztességes legény volt, hogy nincsen párja, csendes, istenfélő, dolgos, a máséhoz nem nyúlt, és a szegénnyel kész volt az utolsó szűrét is megosztani.

- Olyan változások vannak Lipcében, hogy valahányszor hazajövök, alig ismerek rá. Ma Antekéknél voltam, beteg a gyerek, szinte sír náluk a nyomorúság, ő maga pedig úgy megváltozott, úgy lesoványodott, hogy alig ismertem rá.

Egy szót sem feleltek erre; Jagna gyorsan elfordította arcát, s kezdte rakni a kenyeret a lapátra, az öregasszonynak pedig megrebbent a szeme, és ebből észrevette Jasio, hogy valami kellemetlent mondott. Helyre akarta hozni, gondolkozott, miről beszéljen, amikor Józka pirulva hozzálépett, és kérlelni kezdte, adjon néhány színes ostyát.

- Mennyezetdísznek kell. Volt tavalyról, de a lakodalomban tönkrement mind.

Adott neki, hogyne adott volna, tíz-egynéhány darabot, s vagy öt színben.

- Ilyen sokat! Jézusom, ebből kitelik mind, napok is, holdak is meg csillagok is! - kiáltotta a leány örömmel, összesúgott Jagnával, és szégyenkezve, kendője mögé rejtve arcát, kihozott neki valami hat tojást.

Boryna épp ekkor tért meg a városból. Bejött, s utána Lapa is betolakodott a gólyával, mert a gazdával együtt Witek is megjelent.

- Csukja be gyorsan az ajtót, mert meghűl a tészta - lármázott az öregasszony.

- Ha az asszonyok dologhoz fognak, akkor a férfiak keressenek szállást másutt, akár a kocsmában is, nehogy ránk fogják, hogy miattunk lett szalonnás a kenyér! - nevetett Boryna, mialatt dermedt kezét melegítette. - Mintha üvegből volna az út, pompásan siklik a szán, de olyan erős a fagy, hogy alig lehet ülve kibírni. Jagus, legalább kenyeret adj Pietreknek, mert csontig átfagyott ebben a katonaköpönyegben. Mennyi időre jött haza, Jasio?

- Vízkeresztig maradok itthon.

- Jó segítség az apjának mert az orgona mellett is, meg az irodában is helytáll! Nem szívesen hagyja el a dunnát ilyen hidegben.

- Nem azért, hanem megborjadzott a tehenünk, azért maradt otthon. Vigyáz rá.

- Jókor borjadzott, lesz tej egész télen.

- Hé, Witek, megitattad a csikót?

- Magam vittem neki - szólt Jagna -, de egy ujjnyit sem akart inni. Csak ugrál, és annyira kéredzkedik a kancához, hogy a nagyobb rekeszbe hajtottam.

A fiúk elmentek, de Jasio még a bejáróból is visszafordult, hogy Jagnára nézzen. Mintha még szebb lett volna, mint volt az ősszel, a lakodalom előtt.

Nem csoda hát, ha az öreg Borynát is egészen megbabonázta, hogy kívüle semmit sem látott a világon. Jól mondták a faluban, hogy egészen megbolondult az öreg ettől a szerelemtől. Mert noha másokhoz most is kemény volt és hajthatatlan, mint régen, Jagusia azt tehette vele, amit akart. Mindenben a feleségére hallgatott, az ő szemével nézett, tőle kért tanácsot meg Dominikowától. Egészen hatalmukba kerítették. De jól érezte magát, mert minden rendben folyt a gazdaságban, a kényelme is megvolt, s volt kivel beszélgetnie, panaszkodni és tanácsot kérni, úgyhogy már nem is gondolt másra, nem törődött semmivel a feleségén kívül, akire úgy nézett, mint a szentképre!

Most is, amint a tűzhelynél melegedett, folyton kísérte szerelmes pillantásával, akár a lagzi előtt. Édes szavakat sugdosott neki folyton, és csak arra gondolt, mivel kedveskedhetnék neki.

De Jagna csak annyit törődött az ura szerelmével, mint a tegnapi nappal. Borús volt és kedvetlen, idegesítette az öreg szerelmeskedése. Haragos volt, minden ingerelte, úgy járt-kelt a szobában, mint a szélvihar; a munkát anyjára meg Józkára tolta, sőt az öreget is csípős szóval kergette dologra, ő maga meg kiment azzal az ürüggyel, hogy a hátsó szobába megy a kemencéhez, vagy a csikóhoz az istállóba. Igazában pedig azért ment ki, hogy magára maradjon és Antekről gondolkozzék.

Jasio juttatta eszébe, s most úgy állott előtte, elevenen...

Majdnem három hónapja nem látta, még jóval az esküvő előtt találkoztak utoljára. Csak akkor az egyszer a nyárfák alatt... bizony, folyik az idő, mint a víz; az esküvő, a költözködés, a gazdaság, különféle gondok - mikor is gondolhatott volna rá! Nem látta, s így nem is jutott eszébe, az emberek se mertek az ő jelenlétében beszélni róla... És most, nem tudni, miért, hirtelen megjelent szeme előtt, és olyan szomorúan nézett rá, olyan szemrehányóan, hogy megremegett a lelke a fájdalomtól...

"Semmit se vétettem neked, hát miért állsz elém, mint a vezeklő lélek, miért kísértesz?" - gondolta panaszosan, védekezve az emlékek elől... olyan furcsa volt, hogy miért emlékezett rá annyira, mikor sem Mateuszra, se Stacho Ploszkára, se másokra nem emlékezik... Senki másra, csak őrá egyedül! Biztosan megétette valamivel, hogy most egyre vergődik, kínlódik, küszködik magában. Mert olyan vágy feszíti, hogy szinte szédül, s valami űzi a lelkét, hogy menne, futna, amerre a szeme lát, erdőkbe, mezőkre.

"Mit csinál vajon a szerencsétlen, mire gondol? És nincs rá mód, hogy vele beszélhessen, nincs rá mód és... nem is szabad! Igaz is, nem szabad, édes Jézusom, hiszen ez halálos bűn lenne, halálos! - így mondta a gyónáskor a pap, igen... pedig csak egyszer szeretne vele beszélni, csak egyetlenegyszer, akár tanúk előtt is, akár... és nem lehet, se ma, se holnap, se soha! Ő már Borynáé, mindörökkön-örökké, ámen..."

- Jagusia, gyere csak, át kell rakni a kenyeret! - kiáltott bentről az anyja.

Besietett a házba, sürgölődött, ahogy tudott, de Antek csak nem ment ki a fejéből. Mindig újra visszatért, ott lebegett előtte, és mindenütt eszébe jutott az ő kék szeme és fekete szemöldöke, az ő piros édes, mohó ajka.

Hiába fogott nagy hévvel a munkához, hogy szinte égett a keze alatt, takarította a szobát, estefelé a teheneket is ellátta, amit eddig szinte sohasem tett. Mindez nem használt, mert szüntelenül látta, és úgy nőtt benne az utána való vágyakozás, hogy majd széttépte a lelkét, s annyira fölzaklatta, hogy leült a ládára Józka mellé, aki fürgén készítette a mennyezetdíszeket, és sírva fakadt.

Csillapította az anyja, csillapítgatta az ura is ijedten, úgy forgolódtak körülötte, mint egy nyűgös gyerek körül, simogatták, szemébe néztek, semmi se használt. Kisírta magát kedvére, s aztán hirtelen megváltozott benne valami; szinte jókedvűen pattant fel a ládáról, nevetve beszélgetett, s kész lett volna dalra is gyújtani, ha nem lett volna advent.

Csodálkozva nézett rá Boryna is, az anyja is, azután egymásra néztek hosszan, jelentősen. Majd kimentek a pitvarba, sugdolóztak egy kicsit, és vidáman, örvendezve, kacagva jöttek be újra, ölelgetni, csókolgatni kezdték, és olyan kedvesek lettek hirtelen, hogy az anyja még rá is kiáltott:

- Ne emeld azt a teknőt, majd Maciej kiviszi!

- Vittem én már nehezebbet is!

Nem értette a dolgot.

De az öreg nem engedte, kivitte maga, s aztán egy alkalmas pillanatban a kamrában falhoz szorította a feleségét, kegyetlenül összevissza csókolta, és boldogan súgott neki valamit, hogy Józka meg ne hallja.

- Úgy látszik, maguknak megzavarodott a fejük, nem igaz, amit mondanak!

- Értünk hozzá mindketten, én mondom neked, hogy úgy van. Mindjárt, mi is van most? Karácsony... csak július végére esnék, éppen aratásra... Alkalmatlan idő, forróság, munka, de mit tehetünk róla, így is hálát kell adni az Úristennek... - És ismét meg akarta csókolni, de Jagus mérgesen kiszakította magát a karjaiból, és az anyjához futott szemrehányást tenni. Az öregasszony azonban ugyanazt mondta.

- Nem igaz, csak úgy hiszik! - tiltakozott Jagus hevesen.

- Úgy látom, nem örülsz neki.

- Minek örülnék, nincs elég bajunk úgyis? Most meg újabb gond!

- Ne panaszkodj, megver az Isten!

- Hadd verjen!

- Aztán miért félsz úgy tőle, miért nem akarod?

- Mert nem akarom és kész!

- Hiszen ha lenne gyerek, akkor az öreg halála után, amitől mentsen Isten, az átírás mellé még a gyerek részét is megkapnád, akkorát, mint a többié, és talán az egész föld nálad maradna...

- Magának csak ez az egy jár a fejében: a föld, a föld, a föld, engem meg csak annyit érdekel, mint a semmi...

- Mert fiatal vagy még és ostoba, csak beszélsz összevissza. Föld nélkül olyan az ember, mint láb nélkül, hányódik ide-oda, de sehová se ér el. Legalább Maciej előtt ne szólj ellene, mert elbúsulja magát...

- Nem is fojtom magamba, mit nekem Maciej!

- Hát akkor csak járjon a szád, akár az egész világ előtt, ha nincs egy csöpp eszed sem, s nekem hagyj békét, hadd szedjem ki a kenyeret, mert szénné ég. Inkább fogj dologhoz, rakd át a heringet a vízből a tejbe, az jobban kiszívja a sót. Józka törjön mákot! Még rengeteg dolog van, s mindjárt itt az este.

Valóban, már küszöbön állt az este, a nap lebukott az erdő mögé, vörös esti pír ömlött szét az égen, a hó izzott, mintha parázzsal lett volna beszórva; a falu azonban elcsendesedett. Hordták még a vizet a tóról, vágták a fát, futkároztak a tó jegén át, majd egy szán végigsiklott az úton, olyan sebesen, hogy a lovak patája alig érte a havat, itt-ott megcsikordult egy kapu, hangok hallatszottak innen-onnan, de lassan, ahogy kialudt az alkony fénye, és hamvas szürkeség szóródott a világra, elhalt a mozgás, elcsöndesedtek az udvarok, kiürültek az utcák. A távoli földek sötétségbe vesztek, hamar beállt a téli este, és birtokába vette a földet. A fagy erősödött, és úgy vágott, hogy a hó is hangosabban csikorgott a fatalpak alatt, s az ablakokra csodálatos virgácsok és jégvirágok rajzolódtak...

A falu elmerült a szürke, havas sötétségben, mintha elolvadt volna. Nem látszottak a házak, sem a sövények meg a kertek; csak a fényecskék villogtak élesen és sűrűbben, mint máskor, mert mindenütt a karácsonyesti vacsorához készültek.

Minden házban, gazdagoknál és zselléreknél egyaránt, sőt a legnyomorultabb szegényeknél is öltözködtek, és áhítatosan várakoztak. A szoba keleti sarkában mindenütt gabonakévét állítottak fel, a lócákat és az asztalokat fehérített vászonnal terítették le, alája szénát hintettek, és lesték az ablakon át az első csillagot.

De nem tűnt fel rögtön este, ahogy fagyos időben szokott, mert mikor kialudt az alkony utolsó lángja, szinte kék füst vonta be az eget, és egészen beleolvadt a szürkeségbe.

Józka meg Witek jól átfázott, mert a tornác előtt álltak lesben, míg az első csillagot megpillantották.

- Feljött! Feljött! - kiáltott fel hirtelen Witek.

Kinézett erre Boryna, kinéztek a többiek is, legvégül Roch is.

És csakugyan. Keleten mintha szétszakadt volna a szürke takaró, a sötétkék mélységekből megszületett a csillag, s szinte szemlátomást növekedett, szállott, szórta a fényt, és mindjobban ragyogott, s egyre közelebb jött. Roch letérdelt a havon, utána a többiek.

- Íme a három királyok csillaga, a betlehemi csillag, melynek fényében született a mi Urunk, dicsértessék az ő szent neve!

Áhítatosan utána mondták, beitták szemükkel ezt a távoli fényt, a csoda tanújelét, látható tanúságát annak, hogy az Úr megkönyörült a világon.

A szívek forró hálával, élő hittel és bizalommal dobbantak meg, s magukba szívták ezt a szent világosságot, mely kiirtja a gonoszt, akár a szentség.

A csillag pedig óriásira nőtt, úgy közeledett már, mint valami tüzes gömb; kékes sávok törtek ki belőle, mint egy szent kerék küllői, szikráztak a havon, fénylő szilánkjaikkal széthasították a sötétséget. Utána pedig, mint hűséges szolgálók, más csillagok hajoltak ki az égből, sokan, megszámlálhatatlan és áttekinthetetlen sűrűségben, szinte csillogó harmattal lepték el az eget, mely mint valami ezüstszögekkel kivert lepedő bontakozott ki a világ fölött.

- Itt az idő vacsorázni, mert az Ige testté lőn! - szólt Roch.

Bementek a házba, és azonnal körülülték a magas, hosszú lócát.

Boryna ült le elsőnek, azután Dominikowa a fiaival, mert ő is hozzájárult a vacsorához, hogy együtt költsék el; Roch a középre ült, azután leült Pietrek, majd Witek Józka mellé. Jagusia csak rövid időre ült le, mert törődnie kellett az étellel és a felszolgálással.

Ünnepélyes csend lett a szobában.

Boryna keresztet vetett, és kiosztotta az ostyát valamennyiük között. Áhítattal ették, mint az Úr kenyerét.

- Krisztus ebben az órában született, ezért táplálkozzék minden teremtmény a szent kenyérrel! - szólt Roch.

S bár éhesek voltak, mert csak száraz kenyeret ettek egész nap, lassan, méltóképpen fogyasztották az ételt.

Legelőször savanyított céklaleves volt gombával, hozzá egészben főtt krumpli. Azután hering következett, lisztbe mártva és kendermagolajban kirántva. Azután mákos tészta búzalisztből, utána káposzta gombával, szintén olajjal elkészítve, s végezetül Jagus igazi csemegét tálalt fel: pohánkalisztből való, mézzel gyúrt és mákolajban kisütött pogácsát. Mindehhez csak kenyeret harapdáltak, mert süteményt és kalácsot, ami tejjel és vajjal készült, ezen a napon nem illett enni.

Sokáig ettek, s csak ritkán ejtett valaki egy-egy szót. Csupán a kanalak csörgése és a csámcsogás hallatszott. Olykor-olykor azonban Boryna felugrott, hogy segítsen Jagusnak. Az öregasszony meg is dorgálta:

- Maradjon csak, nem történik semmi baja... messze még az idő... aztán ez az első ünnep, amikor a maga gazdasszonya, hadd gyakorolja magát!

Lapa halkan nyöszörgött, meg-megbökte fejével a vacsorázókat, lapult, hízelgett, hogy mielőbb kapjon valamit, a gólya pedig, melynek a pitvarban volt a helye, gyakran kopogtatta csőrével a falat, vagy kelepelt, hogy a tyúkok is megszólaltak az ülőn.

Még be se fejezték a vacsorát, amikor valaki megzörgette az ablakot.

- Nem kell beereszteni, se hátranézni, a Gonosz Lélek az, még befurakodik, s itt marad egész éven keresztül! - kiáltott fel Dominikowa.

Letették a kanalat, és riadtan figyeltek. A kopogás megismétlődött.

- A Kuba lelke! - suttogta Józka.

- Ne butáskodj, valami szegény lesz. Ezen a napon senkinek sem szabad éheznie vagy szállás nélkül maradnia - szólalt meg Roch, és fölkelt, hogy kinyissa az ajtót.

Jagustynka volt. Alázatosan állott meg a küszöbön, és sűrűn hulló könnyein keresztül csöndesen kérte:

- Adjanak valami zugot meg legalább azt a falatot, amit a kutyának vetnének! Könyörüljenek meg az árván... Vártam, hogy meghívnak a gyerekeim... vártam... a szobámban olyan hideg van... hiába dideregtem... hiába... Édes Jézusom... most mint a koldus... mint... a tulajdon gyerekeim... magamra hagytak, egy falat kenyér nélkül... rosszabbul, mint a kutyát... és náluk hangos a ház, tele van emberekkel... jártam a ház körül... benéztem az ablakon... hiába...

- Üljön le közénk! - szólt Boryna. - Mindjárt este el kellett volna hogy jöjjön, nem kellett volna a gyerekei kegyére várni... csak a szeget ütik jókedvvel a koporsóba, az utolsó szegeket, hogy megbizonyosodjanak benne; már nem jön többé vissza.

És nagy jóindulattal szorított neki helyet maga mellett.

De Jagustynka egy falatot sem tudott lenyelni, bár Jagusia semmit sem sajnált tőle, és igaz szívvel unszolta az evésre. Hiába, nem tudott enni, csak ült szótlanul, görnyedten, magába zárkózva. De olykor-olykor megrándult a válla, ebből látszott, milyen fájdalom marcangolja.

Csönd lett a szobában, meleg, szíves, áhítatos és ünnepélyes csönd, mintha ott köztük szunnyadozna a szentséges kisded Jézus.

A tűzhelyen hatalmas tűz égett, egyre rakták rá a fahasábokat; vígan pattogott, megvilágította az egész szobát, hogy csak úgy csillogott a képek üvegje, és piroslott a befagyott ablak. Ők pedig a lóca körül ültek, a tűzhely előtt, és halkan, komolyan beszélgettek.

Aztán Jagus kávét főzött, bőven megcukrozták, és lassan iddogálták...

Majd Roch kivett kebléből egy rózsafüzérrel átkötött könyvet, és halkan, meghatott hangon olvasni kezdte:

"...nagy újságot hirdetünk: egy szűz fiat szült nekünk, Judea földjén, Betlehem városában született az Úr, nagy nyomorúságban. Rongyos istálló szénáján, barmocskák között az Isten kisded képében közénk költözött. A barmocskák mint testvérek leheltek reá ezen az örvendetes, csendes éjszakán. És az a csillag, mely ma is ragyog, akkor gyulladt ki a jászol fölött, és a kisdedhez utat mutatott. A három királyok, bár feketék voltak és pogányok, szívükben tiszták voltak, mint a hó, s távoli földről, beláthatatlan tengereken, vad hegyeken által eljöttek ajándékaikkal, hogy tanúságot tegyenek az igazságról."

Sokáig olvasta ezt a történetet, közben hangja erősödött, imádságossá vált, szinte énekbe ment át, mintha a szent litániát mondaná. Valamennyien áhítatos csendben ültek, hallgatásba merült szívük csendjében, csodától elkápráztatott lelkük remegésében, mélyen átérezve, milyen kegyelemben részesítette az Úr a népet!

"Hej, édes Jézusom! Rongyos istállóban kellett születned, ott a távoli országban, idegenek között, csúf zsidók, kegyetlen eretnekek között! És olyan szegénységben, olyan fagyban! Ó, szerencsétlen, szentséges édes kisdedecske!" - gondolták, és szívük részvevően vert, lelkük szárnyra kapott, és szállt a világba, mint a madár, egészen addig a szent helyig, a földig, ahol megszületett, az istállóig, a jászolhoz, amely fölött angyalok énekeltek. Szívükkel a kisded szent lábacskáihoz borultak, s az égő hit és bizalom egész erejével adták át magukat neki, leghívebb szolgálóul, mindörökkön-örökké, ámen!

Roch pedig folyton olvasott, mígnem Józka, aki lágyszívű, érzékeny leányka volt, meghatottan felzokogott az Úr keserű sorsán, Jagus pedig, tenyerére támasztva arcát, szintén sírt, hogy ujjain át potyogtak a könnyei. Fejét Jendzrych háta mögé rejtette, aki tátott szájjal hallgatta a felolvasást, és annyira elcsodálkozott rajta, hogy olykor-olykor megrántotta Szymek szűrét, és felkiáltott:

- Tyűha!... Hallod, Szymek! - De anyjuk feddő tekintetére rögtön elhallgatott.

- Még bölcsője se volt szegénykének!

- Csoda, hogy meg nem fagyott!

- Hogy is akarhatott az Úr Jézus ennyit szenvedni! - mondogatták tűnődve, mikor befejezte, Roch pedig így felelt:

- Mert csak áldozatával és szenvedésével válthatta meg a népet. Ha nem tette volna, akkor a Gonosz egészen uralma alá hajtotta volna a világot, s egyre-másra szedné a lelkeket.

- Most is épp eléggé uralkodik - suttogta Jagustynka.

- A bűn uralkodik, a harag kormányoz, s ezek a Gonosz Lélek komái!

- Eh... hogy ki kormányoz, mi uralkodik, ki tudja azt, de az biztos, hogy az emberen a gonosz sorsnak van hatalma meg a szenvedésnek.

- Ne mondjon ilyet! A gyerekeire haragszik, és ez vakítja el. Vigyázzon, hogy ne vétkezzék!...

Szigorúan megdorgálta Jagustynkát; s ő már nem is ellenkezett. Mind hallgattak és gondolkoztak, Szymek pedig felkelt helyéről, és lopva ki akart surranni.

- Hova sietsz annyira? - sziszegte az anyja, aki mindenre ügyelt.

- Bemegyek a faluba, majd szétvet a forróság... - dadogta a legény ijedten.

- Naskához szaladsz enyelegni, mi?

- Hát megtiltja, nem ereszt? - szólt Szymek élesen, de már ledobta kucsmáját a ládára.

- Menjetek haza mind a ketten! A ház az Isten gondviselésére maradt, nézzétek meg a teheneket, és várjatok, értetek jövök, aztán együtt megyünk a templomba - parancsolta, de a fiúk inkább ott maradtak, semhogy az üres házban üldögéljenek. Nem is hajtotta az anyjuk őket tovább, hanem rögtön fölkelt, és ostyát vett a kezébe.

- Witek, gyújtsd meg a lámpát, kimegyünk a tehenekhez. Az Úr születésének éjszakáján minden barmocska megérti az emberi beszédet, és meg is tud szólalni, merthogy az Úr köztük született. Ha bűn nélkül való ember szólítja meg, emberi hangon válaszolnak. Ma egyenlők az állatok az emberekkel, és együtt éreznek velük, azért az ostyában is osztozni kell velük.

Mindnyájan az istállóba indultak, Witek elöl ment a lámpással.

A tehenek sorban feküdtek egymás mellett. Lassan, fennhangon kérődztek, de a világosságra és az emberi hangokra nyögni kezdtek, nehézkesen fölkeltek, s az ajtó felé fordították hatalmas, nehéz fejüket.

- Te vagy a gazdasszony, Jagus, a te jussod, hogy széjjelosszad köztük. Jobban fognak gyarapodni tőle, és nem lesznek betegek. De holnap reggel nem szabad megfejni őket, csak este, mert elapadna a tejük.

Jagna öt részre törte az ostyát, és egyenként a tehenek fölé hajolva, megjelölte szarva közt mindegyiket a szent kereszt jelével. Azután egy-egy darabkát tett a szájukba, széles, reszelős nyelvükre.

- A lovaknak nem ad? - kérdezte Józka.

- Nem voltak ott abban az időben az Úr születésénél, hát nem lehet.

Visszatértek a szobába, és Roch így szólott:

- Minden teremtmény, minden fűszál, még a leghitványabb is, a legkisebb kavics, még az alig látható csillag is, mind érez ma, minden tudja, hogy megszületett az Úr.

- Édes Jézusom! Minden? Akkor a föld is, meg a kövek is? - kiáltott fel Jagna.

- Úgy van, ahogy mondtam. Mindennek megvan a maga lelke. Ami csak van a világon, érez, és várja a maga óráját, amikor Jézus megkönyörül rajta, és azt mondja: "Kelj föl, lélek, éledj, szerezz érdemet a mennyországra!" Mert a legkisebb féreg is, az ingó fűszál és minden, minden érdemet szerez a maga módján, s a maga módján eljut az Úr dicsőségébe. S ezen az éjszakán, egyetlen éjszakán az egész esztendőben, minden fölkel, fölébred, figyel, és várja azt a szót. Némelyeknek elérkezik, másokra azonban még nem kerül sor. Ezek újra lefeküsznek a sötétségben, s türelmesen várják a hajnalt, ki mint kő, víz, föld, fa, ki meg mint más, kinek hogy jelölte ki az Úr!...

Elhallgattak, fontolgatva, amit mondott, mert bölcsen szólott, egyenesen a szívhez. Azonban Boryna és Dominikowa nem tartotta ezt tiszta igazságnak, mert hiába forgatták a fejükben, se így, se úgy nem tudták fölfogni. Az biztos, hogy az Isten hatalma kifürkészhetetlen és csodatevő, de hogy a köveknek és mindennek meglegyen a maga lelke... ezt nem tudták megérteni. Nem is gondolkoztak rajta tovább, mert megjelentek a kovácsék a gyerekeikkel.

- Elüldögélünk egy kissé édesapánknál, s azután együtt megyünk az éjféli misére - magyarázta a kovács.

- Üljetek le, üljetek... kellemesebb lesz együtt.

Valamennyien együtt vagyunk, csak Grzela hiányzik.

Józka szigorúan nézett apjára, mert Antekék jutottak eszébe, de félt szólni róla.

Újból körülülték a lócát. Csak Pietrek maradt az udvaron. Fát vágott, hogy az ünnepek alatt ne legyen hiány tüzelőben, Witek pedig nyalábbal hordta be, és összerakta a pitvarban.

- No de majdhogy elfeledtem! - fordult a kovács Dominikowához. - Utánam szaladt a bíró, és kért, hogy mondjam meg ángyomnak, tüstént menjen a feleségéhez, mert már kiabál, ordít szegény, bizonyára megszül az éjjel.

- Szerettem volna a templomba menni a többiekkel, de ha már jajgat, azt mondja, hát megnézem. Voltam ott reggel, azt hittem, kibírja még néhány napig.

Halkan beszélt valamit a kovácsnéval, azután a beteghez sietett. Értett a betegségekhez, s akárhányat jobban kigyógyított, mint az orvos.

Roch pedig különféle történeteket mesélt, melyek illettek a mai ünnephez. Többek között ezt:

- Régen történt már, annyi esztendeje, amennyi az Úr születésétől eltelt, hogy egy paraszt, módos gazda, ment hazafelé a vásárból, ahol két hatalmas borjút adott el. A tallérjait jól elrejtette a csizmaszárában, jókora furkósbot volt a kezében, s ő maga is markos volt, talán a legerősebb a faluban; mégis sietett, hogy még éjszaka előtt hazaérjen, mert akkoriban haramiák rejtőzködtek az erdőkben, s elállták a tisztességes emberek útját.

Nyári időnek kellett lenni, mert zöld volt az erdő, illatozott, s eleven hangoktól zsongott. A szél erősen fújt, a fák ringatóztak, s a magasban kegyetlenül zúgott valami. A paraszt sietett, ahogy csak tudott, s félve nézegetett mindenfelé, de semmit sem vett észre... csak a szálfák állottak egymás mellett, tölgy tölgy mellett, fenyő fenyő mellett. És sehol egy teremtett lélek, csak madárkák röpködtek a fák közt. Mind nagyobb rémület fogta el, mert a kereszt mellett olyan sűrűségen kellett átmennie, hogy a szemével sem hatolhatott át rajta. Éppen itt lestek leggyakrabban a haramiák, azért hát keresztet vetett, hangosan mondta a miatyánkot, és futásnak eredt...

Már szerencsésen kijutott a magas erdőből, már csak a törpefenyőn meg a borókán kellett átjutnia, már látta is a ringó, zöld mezőt, már hallotta a folyó csobogását, a pacsirta énekét, már embereket is megpillantott az eke mellett, meg gólyákat, melyek a mocsár felé húztak a magasban, már megütötte orrát a meggyvirág illata a virágzó gyümölcsösök felől... mikor hirtelen az utolsó bokrokból kiugrottak a haramiák! Tizenketten voltak, és mindnek kés volt a kezében! Védekezett, de rövidesen legyűrték. Mivel pedig nem akarta magától odaadni a pénzt, és kiabált, hát földre teperték, fölemelték a kést, és már-már leszúrták... ekkor hirtelen megmerevedtek, és úgy maradtak, fölemelt késsel, meggörnyedve, kegyetlen képpel, mozdulatlanul - s minden megállt abban a szempillantásban... A madarak elhallgattak, s a levegőben lebegtek... a folyók vize megállott... a nap mintha megdermedt volna... a szél elalélt... a fák úgy maradtak, ahogy éppen meghajtotta fejüket a szélvihar... a gabona is... a gólyák pedig mintha belenőttek volna az égbe kiterjesztett szárnyaikkal... még a szántóvető is úgy maradt fölemelt ostorával - az egész világ megijedt, s kővé dermedt abban a szempillantásban...

Nem tudni, milyen sokáig tartott ez; míg végtére angyali ének csendült meg a föld fölött:

Nyomban megmozdult minden, de a haramiák eleresztették a parasztot, mert intő jelet láttak a csodában, s valamennyien együtt indultak az angyali hangok után amaz istállóba, imádni az újszülöttet. S velük együtt minden élőlény a földön és a levegőben...

Nagyon csodálkoztak azon, amit Roch elbeszélt, de azután Boryna meg a kovács is mesélt különféle történeteket.

Végül azonban Jagustynka, aki egész idő alatt csendben ült, kesernyésen megszólalt:

- Mesélnek, mesélnek, de az egésznek csak annyi a haszna, hogy hamarább telik az idő... igaz is az, hogy régen az égből lejártak mindenféle oltalmazók, akik nem hagyták elpusztulni a szegényt és az elnyomottat! Miért nem látni most ilyeneket? Talán kevesebb a gond, a nyomorúság meg a szenvedés?... Az embert olyan védtelenül bocsátották a világra, mint a kismadarat. Hol a vércse kapja el, hol valami ragadozó állat, hol meg az éhség, végül pedig a kaszás fojtja meg - s ezek itt irgalomról beszélnek, és ígéretekkel táplálják meg ámítják az ostobákat, hogy eljön a megváltás! Eljön ám az Antikrisztus, az méri ki az igazságot, az majd megkönyörül, mint a vércse a csibén.

Roch felugrott, és nagy hangon felkiáltott:

- Ne káromold az Istent, asszony, ne vétkezz, ne hallgass az ördög incselkedéseire, mert a kárhozatra mégy és az örök tűzbe! - Lehanyatlott a lócára, könnyei elfojtották a hangját, s egész testében reszketett a szent borzalomtól meg a fájdalomtól, amit a veszni indult lélek miatt érzett. Mikor pedig már kissé magához tért, hivő lelkének egész erejével hirdette az igazságot, úgy térített a jó útra.

És sokáig, sokáig beszélt, hogy a pap se beszélhetne jobban a szószékről.

Ezalatt pedig Witek, akire nagy hatással volt az a kijelentés, hogy ezen az éjen a tehenek emberi nyelven beszélnek, csendben kihívta Józkát, és mindketten elmentek az istállóba.

Kézen fogva, félelemtől reszketve, minduntalan keresztet vetve lopóztak be az istállóba, a tehenek közé.

Letérdeltek a legnagyobbik mellé, mely szinte anyja volt valamennyinek; a lélegzetük is elállt, a lelkük is remegett, szemükbe könny szökött, és szívüket szent félelem töltötte el, mint a templomban Úrfelmutatáskor. De hit és bizalom élt bennük; Witek odahajolt egészen a tehén füléhez, és reszketve suttogta:

- Siwula, Siwula!

Az állat egy szót se felelt, csak nyögdécselt, kérődzött, mozgatta a száját, csámcsogott.

- Valami baja történhetett, hogy nem felel. Talán büntetésből.

Letérdeltek a másikhoz, s Witek ezt is megszólította, de már majdnem sírva:

- Laciata! Laciata!

Egészen a szájához illesztették a fülüket, visszafojtott lélegzettel figyeltek, de egy szót sem hallottak...

- Biztosan bűnösök vagyunk, azért nem halljuk. Csak a bűnteleneknek válaszolnak, mi pedig bűnösök vagyunk...

- Igaz, Józia, csakugyan bűnösök vagyunk, bűnösök... Jézusom... igaz... persze... elvettem a gazda istrángját... és azt az ócska szíjat... és azt a... - nem tudott tovább beszélni, úgy elfogta a sírás, a bánat és a bűntudat, hogy szinte rázta a zokogás, és Józka csatlakozott hozzá teljes szívből. Úgy sírtak együtt mind a ketten, s nem tudtak lecsillapodni, míg el nem mondták egymásnak összes bűneiket és hibáikat...

A szobában azonban senki sem vette észre, hogy nincsenek ott. Most szent énekeket énekeltek, mert éjfél előtt még nem jött el az ideje a kolendáknak.

A hátsó szobában Pietrek mosakodott, tisztálkodott, és egészen átöltözködött; Jagna kivitte neki a kamrából az új ruháját.

Felkiáltottak meglepetésükben, amikor belépett a szobába. Nem volt rajta a katonaköpeny, sem az ócska mundér, hanem rendesen, paraszti öltözetben állt előttük.

- Kinevettek, muszkának csúfoltak, hát átöltözködtem! - nyögte ki.

- A beszédedet változtasd meg, ne a ruhádat! - vetette oda Jagustynka.

- Visszatér az magától, mert látszik, hogy a lelkét még nem vesztette el teljesen, öt évig volt oda, nem hallotta a saját nyelvét, hát nem is csoda!...

Hirtelen elhallgattak, mert a templomba hívó kis harang éles hangja hatolt a szobába.

- Harangoznak éjféli misére, készüljünk!

Vagy egy miatyánknyi idő múlva valamennyien elindultak, kivéve Jagustynkát, aki otthon maradt őrizni a házat, főképpen pedig azért, hogy szabad folyást engedjen szíve elfojtott keserűségének.

Az éj fagyos volt, kékesen, csillagosan sziporkázott.

A harangocska folyton szólt, s mint a madár, csicseregve hívott a templomba.

A nép már elindult a házakból, itt-ott fénykéve tört ki a nyíló ajtón át, és megvillant egy pillanatra, mint a villám. Kialudtak az ablakok, időnként egy-egy hang szólalt meg a sötétségben, köhögés hallatszott, ropogott a hó az emberek lába alatt, majd az Isten dicséretét lehetett hallani, ahogy köszöntötték egymást. Mind sűrűbben szállingóztak, majd tömegesen özönlöttek a kékesszürke éjszakában; csak lábdobogás hallatszott a száraz levegőben.

Aki csak élt, sietett a templomba. Otthon csak az egészen öregek, betegek vagy nyomorékok maradtak.

A templom ablakai már messziről ragyogtak, s a széttárt főajtón is fény áradt kifelé. Rajta keresztül pedig hömpölygött a nép, mint a vízár, s lassan betöltötte a templom belsejét, amely olyan volt a sok fenyőfától, mintha sűrű erdő nőtt volna benne. Hozzátámaszkodtak a fák a fehér falakhoz, körülnőtték az oltárokat, kiemelkedtek a padokból, s üstökükkel szinte érintették a boltozatot, inogtak, hajladoztak az élő hullám nyomására, s a lélegzetek párájának ködébe takaróztak, amely mögül alig csillantak elő az oltári gyertyák.

A nép pedig folyton jött, özönlött vég nélkül...

Csapatosan jöttek Alsó Rudkáról. Szorosan egymás mellett haladtak, keményen és nehézkesen lépkedtek, mert hatalmas szál emberek voltak a rudkaiak, terebélyesek, sötétkék szűrbe öltözötten, olyan fehér szőkék, mintha lenből volna a hajuk. Az asszonyaik egytől egyig csinosak, kettős vállkendőben, piros kendővel a főkötőjükön.

Ritkásan, szállingózva, kettesével-hármasával jöttek Modlicából. Csupa nyavalyás, foltozott, szürke szűrökben, a kezükben bot, mert gyalog jöttek. A kocsmákban csúfolódva szokták róluk mondani, hogy csak csíkot esznek, mert alacsonyan fekvő, mocsaras földeken gazdálkodtak, és tőzegszag áradt belőlük.

Wolából is jött a nép, egész családok haladtak együtt, mint a borókabokrok, amelyek mindig csoportosan nőnek. Nem nagy növésűek, csupa közepes termet, és tömzsiek, mint a zsák, hamarkodók, nagyszájúak, makacs pörösködők, híres verekedők és erdei kártevők. Szürke szűrjüket fekete zsinór díszíti, és vörös övet viselnek.

Bevonultak a rzepkai nemesek is, akikről azt tartja a közmondás, hogy "rongyosak meg éhesek", hogy öten kapaszkodnak egy tehén farkába, és hármuknak van egy sapkája. Zárt csoportban jöttek, hallgatagon, komoran és fölényesen nézegettek körül; s majdnem úri módon öltözött, szép fehér képű, csacsogó asszonyaikat közrefogva vezették, és nagy tiszteletben tartották.

Mindjárt utánuk a przylenkiek tolongtak. Olyanok voltak, mint a fenyőerdő, karcsúak, magasak, erősek. Úgy kiöltözködtek, hogy káprázott tőlük az ember szeme; a szűrjük fehér, mellényük vörös, ingük pántlikája zöld, és a nadrágjuk sárga csíkos. A templom közepén tolakodtak előre, senkire sem ügyelve, egészen az oltárig.

Utánuk pedig, már szinte a végén, mint valami gazdag uraságok léptek be a dembicai parasztok. Nem sokan voltak, mindegyik külön ment, parádésan, felfuvalkodva, magasan hordva az orrát. A főoltár előtt foglaltak helyet a padokban. Asszonyaiknak imakönyvük volt, álluk alatt megkötött fehér főkötőjük és vékony posztóból való kabátkájuk... s azután jöttek még a távolabbi falvakból, udvarházakból, tanyákról, az erdőkben szétszórt kunyhókból, fűrészmalmokból, ki emlékezhetnék rájuk, s sorolhatná el valamennyit!...

S ebben a tömegben, mely úgy ringott és zúgott, mint az erdő, sűrűn fehérlett a lipcei emberek szűrje, piroslott az asszonyok kendője.

A templom tömve volt, még a pitvar is. Akik utoljára jöttek, azok már az ajtó előtt, a kinti fagyban imádkoztak.

A pap kijött az első misére. Az orgona megzendült, a nép megingott, meghajolt, majd térdre borult az Úr felsége előtt.

Már csend volt, senki nem énekelt, mindenki imádkozott, a papra meg az oltár fölött magasan lobogó gyertyára bámulva. Az orgona halkan zúgott, és olyan érzelmesen, hogy beleborzongott az emberek háta. A pap időnként hátrafordult, széttárta kezét, hangosan szent latin szavakat mondott, a hívek pedig mind a karjukat nyújtogatták, mélyen sóhajtoztak, meghajoltak, áhítatos alázattal verték a mellüket, és buzgón imádkoztak.

Amikor pedig a mise véget ért, a pap a szószékre ment, és hosszan beszélt. Oktatta a népet az ünnep jelentőségéről, óvta őket a gonosztól, dörgött, rázta öklét, ostorozott tüzes szóval. Sokan felsóhajtottak, mások a mellüket verték, ismét mások töredelmes szívvel bánták bűneiket, némelyek elgondolkoztak, a lágyabb szívűek pedig, különösen az asszonyok, sírva fakadtak, mert a pap olyan hévvel és olyan okosan beszélt, hogy mindenkinek a szívéhez, értelméhez talált - már azoknak, akik hallgatták, mert sok hivőt elnyomott az álom a forróságban. Csak a második mise előtt, mikor a nép már kissé megalázkodott a bűnbánatban, harsant föl újból az orgona, és a pap rázendített:

A nép újból megmozdult, felállt térdepléséből, fölkapta az éneket, és teli tüdőből, hatalmas erővel felbődült:

Megremegtek a fák, megreszkettek a gyertyák a szívbéli hangok viharától.

És annyira összeolvadtak lélekben, hitben és hangban, mintha egyetlenegy torok énekelné a szívekből fakadó s a kisded szent lábacskáihoz törő éneket.

Amikor a második misének is vége lett, a kántor olyan talp alá való pásztordalokat kezdett játszani, hogy alig lehetett nyugton maradni. Az emberek forgolódtak, egyik lábukról a másikra álltak, a kórus felé nézegettek, és vígan harsogták a karácsonyi énekeket.

Csak az egy Antek nem énekelt a többivel. Feleségével és Stachékkal jött, de azokat előrebocsátotta, ő maga pedig a padok közt maradt. Nem akarta már elfoglalni régi helyét a gazdák közt, az oltár előtt; körülnézett, hova üljön le, amikor észrevette apját az egész háza népével. A középen igyekeztek előre, legelöl Jagna ment.

Egy fenyő alá húzódott, és le nem vette róla a szemét. Messziről is látni lehetett, termete kiemelkedett a többi közül; rögtön szélről ült le a padba, közép felől. Antek önkéntelenül, nem tudva, mit cselekszik, tolakodott a sokaságon át, melléje került, s amikor a mise alatt valamennyien letérdeltek, térdre borult ő is, és úgy hajolt meg, hogy fejével a Jagna térdét érintette.

Az asszony nem vette rögtön észre, mert a viaszgyertya, amelynek világa mellett könyvből imádkozott, csak halvány fényt terjesztett, és a fenyők ágai olyan árnyékot vetettek, hogy semmit sem látott maga körül. Csak Úrfelmutatáskor, amikor ő is letérdelt, és mellét verve lehajtotta fejét, nézett öntudatlanul oldalt. Elállt a szívverése, szinte megdermedt örömében, nem mert mozdulni, nem mert még egyszer odanézni, mert azt hitte, hogy álom, amit lát, képzelődés, semmi egyéb... Behunyta szemét, és sokáig, sokáig térdelt meghajoltan, föld felé görnyedve, szinte magánkívül a felindulástól... végül hirtelen felült, és egyenesen Antek arcába nézett.

Igen, ő az, Antek. Nagyon kiaszott, lesoványodott, megfeketedett, ezt még ebben a sötétségben is könnyen észrevette. De óriási, vakmerő, büszke szeme olyan édesen nézett, úgy tele volt fájdalommal, hogy aggodalom és részvét szorította össze Jagna szívét, könny szökött a szemébe.

Mereven ült, mint a többi asszony, a könyvébe nézett, de egyetlen betűt sem látott, még a lapokat sem. Semmit, mert az Antek szomorú, fájdalmas, tüzesen ragyogó szeme állt előtte, úgy fénylett, mint a csillag, elfedte előle az egész világot, hogy ő maga szinte elveszett, elenyészett - ő pedig ott térdelt mellette, hallotta rövid, forró lélegzetét, és érezte azt a belőle áradó édes, rettenetes erőt, amely egyenesen a szívéhez talált. Lenyűgözte, magához fűzte erős kötelékkel, rémülettel és édességgel töltötte el, olyan borzadállyal, amelytől megzavarodott az esze. Olyan hatalmas, szerelmes kiáltással, hogy reszketett tőle minden tagja, a szíve pedig úgy vergődött, mint a madár, amelynek szárnyait pajkosságból a falhoz szegezik!...

Vége lett a második misének. A pap újból prédikált, a nép közösen énekelt, imádkozott, sóhajtozott, zokogott. Ők pedig szinte kívül voltak az egész világon, semmit sem hallottak, semmit sem láttak, semmit sem éreztek önmagukon kívül.

Félelem, öröm, szerelem, emlékezés, ígéret, könyörgés és vágy égett bennük fölváltva, szívtől szívig hatolt, összekötötte őket, úgyhogy ugyanazt érezték, egyformán vert a szívük, egyazon tűzben égett a szemük.

Antek még közelebb húzódott, vállát Jagna csípőjéhez támasztotta. Az asszony szinte elvesztette öntudatát, és arcát elöntötte a vér, mikor pedig újból letérdelt, a férfi egészen közelről a fülébe súgta parázsként izzó ajkával:

- Jagus! Jagus!

Jagna megrázkódott, és kis híja, hogy el nem ájult a felindulástól, olyan gyönyörűséggel, édességgel, örömmel töltötte el ez a hang.

- Gyere ki valamelyik nap a kazal mögé... minden este várlak... ne félj... sürgős beszédem van veled... gyere ki... - súgta Antek szenvedélyesen, és olyan, de olyan közelről, hogy Jagna arca égett a leheletétől...

Nem válaszolt, nem volt ereje, a hang benn szorult a torkában, szíve remegett, és úgy vert, hogy a körülállóknak is hallaniok kellett. De kissé fölemelkedett, mintha máris menni akarna oda... ahova hívta... ahova szerelmesen parancsolta... a kazal mögé...

Akkor zendült föl az első karácsonyi ének. A templom megrendült az ének erejétől, Jagna is magához tért egy kissé, és leült, nézegette az embereket és a templomot...

De Antek már nem volt ott. Észrevétlenül odébb húzódott, és lassan hátrált, egészen ki az udvarra.

Sokáig állt a hidegben, a torony alján. Szívta a friss levegőt, és lassan magához tért... de olyan öröm feszítette szívét, úgy kiabált benne valami, olyan hatalmas vihar dúlt benne, hogy nem hallotta az éneket, mely kiáradt a templomajtón át a világba, sem a torony felől jövő csendes nyöszörgést... Semmiről, de semmiről nem tudott; fölkapott egy marék havat, mohón lenyelte, aztán kiugrott az útra, s mint a förgeteg, elrohant a mezőre.

Borynáék csak pirkadatkor tértek haza a templomból, s pár pillanat múlva már az egész ház hortyogott, hogy szinte visszhangzott a szoba. Csak egyedül Jagusia nem tudott elaludni, bár igen fáradt volt. Hiába fúrta be fejét a párnák közé, hiába hunyta le a szemét, húzta még a dunnát is a fejére - nem használt. Kerülte az álom, mintha lidérc nehezedett volna rá, és olyan súllyal nyomta a mellét, hogy sem lélegzeni, sem kiáltani, sem kiugrani az ágyból nem tudott. Mozdulatlanul feküdt, dermedten, félig álomban, félig ébren, amikor az ész semmit sem ért meg, csak a lélek bontakozik ki az emlékekből, mint a fonalak a guzsalyból, és befonja az egész világot, különféle csodákat lát, lebeg a földek felett, napba öltözik, olyan, mint a tiszta, hullámzó vízen rengő tükörkép... így volt Jagnával is. Bár nem aludt el, mégis minden kihullott az emlékezetéből, s úgy röpült a lelke a csodálatos magasságokban, mint a madár; visszaszállott az elmúlt napokra, letűnt időkbe, melyek csak az emlékezetben élnek... a templomban érezte magát... Antek térdelt mellette... folyton beszélt, és égette a szemével, égette a szavával, édes kínnal, s ugyanakkor félelemmel töltötte el... majd ének hangzott, zúgott az orgona, mégpedig olyan élesen, hogy minden hangot külön érzett magában... majd a pap fenyegető, vörös arcát látta, és a nép fölé kinyújtott kezét... a gyertyák lángját... azután régebbi emlékek jöttek elő... a találkozások... csókjai... ölelései... mígnem forróság és olyan gyönyör fogta el, hogy megfeszült, és erősen szorította fejét a vánkoshoz... Majd ismét határozottan, tisztán hallotta: "Gyere ki! Gyere ki!" - hogy majdnem fölkelt, s mintha már ment volna... lopva a fák alatt, a sötétben... félelem remegett benne, valamilyen kiáltás szállt utána, a sötétségből rémület lengett feléje.

És így körbe, folyton-folyvást, hol az egyik, hol a másik, majd a tizedik ábránd tűnt föl előtte, hogy sem magához térni, sem kiszabadulni alóla nem tudott. Nem lehetett más, csak a lidérc nyomhatta, vagy a Gonosz kísértette, csábította a bűnre.

Már jó késő volt, mikor fölkelt, de úgy érezte magát, mintha keresztről vették volna le, fájt minden csontja, sápadt volt, felzaklatott és nagyon szomorú.

A fagy kissé engedett, azonban sötétebb volt odakünn, és időnként szállingózott a hó. Majd ismét erős szél támadt, tépte a fákat, hogy szinte hófelhő vette őket körül. Végigsüvített az utakon is, de azért a falu ünnepi örömtől zajgott. Az utak tele voltak emberekkel, olykor egy-egy szán suhant tova, a bejárókban csoportosan álldogáltak, beszélgettek, látogatták a szomszédokat, a gyerekek pedig hancúroztak a tó jegén, mint a csikók a legelőn. Az egész faluban hallatszott a lármájuk.

De Jagusia nem érzett a szívében semmi vidámságot vagy édességet. A hideg rázta, bár a tűz vígan pattogott a tűzhelyen. Kedvetlen volt, pedig a házban egyre folyt a terefere. Józka szüntelenül dalolt, nótáitól visszhangzott az egész udvar. Idegennek érezte magát övéi közt, annyira idegennek, hogy riadtan nézett rájuk, mintha haramiák közt lenne.

És gyakran belemerült Antek forró suttogásának hallgatásába, nem tudott ellenállni neki, még mindig ugyanolyan erővel csengett a szívében...

"Az Isten haragja és az örök kárhozat vár az olyanokra!" - harsogott fülében a pap szava, és maga előtt látta a plébános piros arcát, kinyújtott fenyegető két kezét.

Nagyon megijedt, szinte megdermedt a mély bűntudattól. "Nem, nem megyek ki! Halálos bűn lenne, halálos!" - ismételgette, hogy erősítse magát, és elűzze a Gonoszt. De lelke kiáltozott kínjában, fájdalmában, mert Antekhez kívánkozott, utána vágyott az élet egész erejével, minden hatalmával, mint a hóval betemetett fa tör tavasszal a nap felé, ahogy a föld feszül a meleg első leheletére...

De a bűntől való félelem még győzött: leküzdötte magát, és igyekezett őt elfelejteni, elfelejteni örökre... nem ment ki a házból, félt kinézni a bejáróba, mert talán valahol meglapulva már vár reá Antek, és megszólítja... s vajon ellen tudna-e akkor állni, vissza tudja-e tartani magát, nem rohanna-e a hangja után?...

Hevesen belevetette magát a munkába, de hát nem sok tennivaló volt. Józka már mindent elintézett, és emellett az öreg szüntelenül utána járt, és nem hagyta, hogy bármihez is nyúljon.

- Pihenj, ne erőlködj, nehogy idő előtt valami baj érjen.

Így hát nem is dolgozott, csak céltalanul ődöngött a szobákban, ki-kinézegetett az ablakon, álldogált a tornácon, és egyre jobban elfogta az unalom és az ingerültség. Bosszantotta Boryna őrködő szeme, bosszantotta az egész ház vígsága és zaja, sőt még a szobában járkáló gólya is. Olykor-olykor szándékosan meglökte a szoknyájával, s mikor már nem bírta ki tovább, egy alkalmas pillanatban elsietett az anyjához. A tó jegén ment keresztül, s aggodalmasan nézett körül, nem leskelődik-e valahol, valamelyik fa mögött Antek...

Anyját nem találta otthon; csak reggel kukkantott be a házba, azután visszatért a bírónéhoz. Jendrzych füstöt eregetett a kürtőbe, s minduntalan kifutott a ház elé, figyelte az utat, mert Szymek a kamrában öltözködött.

Jagna kedve hirtelen megváltozott. Elmúlt minden búja-baja, mihelyt régi otthonában, szobájában érezte magát. Egészen felvidult, és szinte önkéntelenül rendezgetni kezdett. Benézett a tehenekhez, megszűrte a tejet, amely reggel óta a sajtárokban állt, magot hintett a tyúkoknak, kisöpörte a szobát, eltakarította, amit kellett, és vígan beszélgetett a fiúkkal. Mert Szymek is kijött a kamrából új szűrében, és fésülködni kezdett a tükör előtt.

- Hova készülsz?

- A faluba, Ploszkáéknál gyülekeznek a legények.

- Anyánk elenged?

- Nem fogom én mindig az engedelmét kérni. Nekem is megvan a magam esze, akarata, azt teszem, amit jónak látok...

- Biztosan megteszi, biztosan! - erősködött Jendrzych, aggodalmasan figyelve az utat.

- Hát tudd meg, hogy megteszem, csak azért is megteszem! Elmegyek Ploszkáékhoz, elmegyek a kocsmába, inni fogok a legényekkel! - kiáltotta Szymek önérzetesen.

- Engedd szabadjára a bolondot, világgá megy, mint a borjú, pedig csak az anyja tőgye kéne neki - szólt Jagna csöndesen. Nem ellenkezett bátyjával, bár szidta a legény az anyját, és kegyetlenül fenyegetőzött. Nem is igen hallotta, mert már ideje volt hazaindulni, pedig úgy sajnált innen elmenni, hogy majdnem sírva fakadt. Lassan, nehézkesen indult útnak.

Otthon még hangosabb és vidámabb volt a ház, mint azelőtt. Nastka Golembianka jött át, és úgy nevetgéltek Józkával, hogy az útra is kihallatszott.

- Tudja-e, hogy kivirágzott a vesszőm! - kiáltotta Józka a belépő Jagnának.

- Miféle vessző?

- András napján metszettem, homokba ültettem, a kemencén tartottam, és kivirágzott! Tegnap néztem, még egy virág se volt rajta, s az éjjel egészen kivirágzott, nézze csak!

Óvatosan előhozott egy homokkal teli bögrét, amelybe virágba borult cseresznyegally volt beleszúrva.

- Cseresznye, rózsaszínű, jó szagú virágok! - suttogta komolyan Witek.

- Csakugyan cseresznye.

Körülállták, és csodálkozó örömmel nézték a virágba borult, illatos ágacskát. Ekkor jött be Jagustynka. Ma már megint olyan magabízó, lármás és csipkelődő volt, mint azelőtt; csak azt leste, kit tud megmarni a szavával, de jó alaposan.

- Kivirágzott a vessző, az igaz, de nem neked, Józia, neked még szíj való a hátadra, vagy valami még keményebb! - mondta mindjárt, mihelyt belépett.

- De bizony nekem virult ki, magam vágtam András éjszakáján, magam...

- Kicsi vagy még ahhoz, biztosan Nastkának ígér esküvőt! - magyarázta Jagus.

- Együtt ültettük a bögrébe, de én egyedül nyestem, hát nekem virított ki! - kiabálta Józka, s már sírásra görbült a szája, hogy a többiek nem hiszik el.

- Ráérsz te még a legények után nézni meg kiállni a sövényhez, előbb a nagyobbak vannak soron - szólt Jagustynka, és Nastkára mosolygott. - Hallgass már, Józia. Tudjátok, hogy Magda, aki a kántoréknál szolgált, az éjjel lebabázott a templomudvarban?

- Mi a csoda?

- Bár csoda lenne, de való igaz! Jambrozy harangozni ment, és rálépett...

- Jézusom! Nem fagyott meg szegény?

- Dehogynem, a gyerek halálra fagyott, és Magda is alig szuszog. A plébániára vitték, és még most is élesztik... de jobb lenne, ha nem élesztenék föl... milyen élet vár reá, csak szenvedés meg robot.

- Mateusz mondta, hogy amikor a kántorék elkergették, folyton a malomba járt, és ott üldögélt, de azután Franek megverte és kikergette. Azt mondta, a molnár parancsolta.

- Hát mit tehetett volna, talán berámázza és a falra akassza? Férfi ő is, mint a többi; míg kívánta, járt utána - hogy megkapta, ott is hagyta! Az igaz, hogy ő is hibás, de a legvétkesebbek mégis a kántorék. Amíg egészséges volt, járomba fogták, annyit dolgozott, mint két ökör, maga csinált mindent, pedig jókora gazdaságuk van. Csak tehén van öt, és mennyi gyerek, disznó, baromfi meg föld! Amikor pedig lebetegedett, kikergették. Nem emberek, hanem kutyák!

- Hát minek adta össze magát Franekkel? - kérdezte Nastka.

- Megtennéd te is ugyanazt még Félkótya Jasiekkel is, ha azt hinnéd, hogy elvesz!

Nastka erre nagyon mérges lett, és feleselni kezdett, de belépett Boryna, és mindketten elhallgattak.

- Hallottátok, mi történt Magdával? De már éled, kitapogatták a lelkét. Jambrozy azt mondja, ha egy miatyánknyi idővel később találják meg, elpatkol. Roch hóval dörzsöli meg itatja. Azt mondják, sokáig kell kúrálni utána...

- És hova lesz a szerencsétlen? Kihez megy?

- Alighanem Kozioléknak kell magukhoz venni, hiszen az ő rokonuk.

- Kozioléknak? Hiszen maguk is csak abból élnek, amit kicsalnak vagy ellopnak másoktól. Miből fogják kúrálni? Annyi gazda van a faluban, annyi gazdag ember, és senki sem segít rajta!

- Hát talán a gazdáknak feneketlen kútjuk van, az égből potyog nekik minden jó, csak hogy osztogathassanak mindenfelé? Mindenkinek megvan a maga gondja, mi köze a máséhoz! Még csak az kéne, hogy minden koldust fölszedjek az útról, hazahozzak, etessek, itassak, kúráljak, és talán még az orvosokat is fizessem! Ilyen öreg létére nincs helyén a maga esze!

- Kényszeríteni nem is lehet senkit, hogy segítsen a másikon, de az ember mégse barom, hogy a kerítés tövében dögöljék meg.

- Ilyen már a világ sora, és ilyen is marad. Vagy tán maga megváltoztatja?

- Emlékszem, hogy régen, még a háború előtt, amikor jobbágyok voltunk, volt a faluban kórház, a szegényeknek abban a házában, ahol most a kántor lakik. Emlékszem, hogy holdanként fizettek.

Boryna türelmetlen lett, és nem akart többet beszélni erről.

- Annyit használ a fecsegés, amennyit a halottnak a füstölés! - fejezte be borúsan.

- Persze hogy nem használ! Mert akinek nincs könyörületes szíve az emberi szenvedés iránt, azt a sírás sem indítja meg. Akinek jó dolga van, az azt hiszi, hogy minden úgy történik a világon, ahogy kell, ahogy az Úristen parancsolta.

Erre már Boryna meg se szólalt, ezért Jagustynka most Nastkához fordult:

- Hogy van a Mateusz oldala? Jobban?

- Mateuszé? Mi baja van?

- Nem tudják? - kiáltott fel Nastka. - Hát még az ünnepek előtt, kedden, ha jól emlékszem, megverte a maga Antekja. Torkon ragadta, kivitte a malomból, és úgy odavágta a kerítéshez, hogy négy léc eltörött, ő meg beleesett a vízbe, és majdhogy belé nem fulladt. Most beteg, vért köp, mozdulni sem tud. Jambrozy azt mondja, hogy felfordult a belseje, és négy bordája eltört! És úgy jajgat meg nyög folyton!

Nastka sírva fakadt.

Jagna fölugrott az első szavakra, mintha valaki szíven szúrta volna. Rögtön gondolta, hogy bizonyára őmiatta történt a dolog. De azután visszaült a ládára, a szeméhez szorította a cseresznyevirágot, azzal hűsítette égő pilláit...

Mindnyájan nagyon csodálkoztak, mert semmit sem tudtak erről. Az egész faluban beszéltek róla attól a naptól fogva, de Borynáékhoz nem jutott el a híre.

- Megtalálta a zsák a foltját, ráakadt az egyik zsivány a másikra, nem tesznek egymásban nagy kárt - mormolta az öreg, de haragos lehetett, mert összeráncolta a homlokát, és bosszúsan dobálta a fát a tűzre.

- Miért verekedtek? - kérdezte később Jagna.

- Miattad! - mordult föl az öregasszony mérgesen.

- Ugyan, mondja meg az igazat!

- Megmondtam! Mateusz dicsekedett a malomban az emberek előtt, hogy gyakran járt a kamrádban. Antek meghallotta, és jól megverte. Mint a kutyák a szukáért, úgy marakodnak érted.

- Ne tréfáljon, nincs ahhoz való kedvem!

- Kérdezd meg a faluban, ha nekem nem hiszel, mindenki ugyanezt mondja. Hiszen nem állítom én, hogy Mateusz igazat mondott, csak ezt mondta az embereknek...

- Hazudik a gyalázatos, hazudik!

- Senki meg nem véd a pletykásoktól, sokszor még a sírba sem lehet szökni előlük.

- Jól tette, hogy elverte, nagyon jól tette, még magam is segítettem volna! - sziszegte Jagna gyűlölettel.

- Nézzék, vércsekarma nő a csibének!

- Hát bizony a hazugságért meg tudnám ölni nyomban. Hazug kutya!

- Én is ezt mondom mindenkinek, de nem hiszik el, és a nyelvükre vesznek.

- Ha Antek a szájukra vág, elhallgatnak!

- Talán az egész világgal háborúskodjék éretted, mi? - kérdezte Jagustynka gúnyos fintorral.

- Maga meg, mint a júdás, mindenkit megszól, és örül a mások szerencsétlenségének.

Jagus kegyetlen haragra lobbant. Talán először életében indult föl ennyire. Úgy haragudott Mateuszra, hogy képes lett volna odarohanni és körmeivel széttépni. El se viselte volna ezt a nagy haragot, ha eszébe nem jut Antek és az ő jósága. Gyengédség öntötte el, kimondhatatlan hálát érzett iránta, hogy megvédte, nem engedte bántani. De ennek ellenére úgy viharzott föl-alá a házban, úgy kiabált Józkára és Witekre minden csekélységért, hogy Borynát is nyugtalanság fogta el. Melléje ült, simogatta, kérdezgette:

- Mi bajod, Jagus, mi bajod?

- Mi lenne? Semmi. Menjen innen, mit szerelmeskedik mások előtt.

Durván eltaszította.

"Még mit nem, simogat, még ölelget is ez a vénség, az élhetetlen!" - gondolta haragosan. Most először vette észre az ura öregségét, először ébresztett benne utálatot. Visszataszítónak, szinte gyűlöletesnek érezte. Titkos, kárörvendő megvetéssel nézegette most, mert csakugyan, az utóbbi időben Boryna meglehetősen megöregedett, húzta a lábát, meggörnyedt, és a keze is reszketett.

"Vén medve!"

Megrázkódott az utálattól, és annál hevesebben gondolt Antekre, már nem védekezett az emlékek ellen, nem menekült a csábító, édes suttogások elől!

S a nap szörnyen hosszúra nyúlt, alig bírta ki. Minduntalan kiszaladt a tornácra, majd a gyümölcsösbe, és a fákon át nézett ki a határba... vagy a rőzsekerítéshez támaszkodott, amely a falu mögött, a kertek és a gazdasági épületek mentében vivő úttól választotta el a gyümölcsösüket. Vágyó szemmel tekintett ki a világba, a fehér hómezőkre, a sötétlő erdőkre, de nem látott semmit, annyira elkábította az öröm, hogy Antek nem engedte bántani.

"Elbánna ő valamennyivel! Olyan erős, igazi vasgyúró!" - gondolta gyengéden. Ha most felbukkanna, ebben a szempillantásban, nem állana neki ellen, nem bizony!...

Nem messze állt a kazal, közvetlenül az út mögött, kissé már a mezőben. Verebek csiripeltek benne, és csapatosan bújtak a szénába vájt nagy nyílásba. A legény lusta volt a tetejére mászni és felülről szedni a szénát, habár Boryna úgy parancsolta. A kazal oldalából húzta, lassan, csomókban, míg egész gödröt vájt, hogy többen is elfértek benne.

- Gyere ki a kazal mögé, gyere! - ismételgette öntudatlanul Antek kérését.

Beszaladt a házba, mert litániára harangoztak, és kedve kerekedett, hogy egyedül menjen a templomba, abban a halvány reményben, hogy ott találkozik Antekkel.

Antek ugyan nem volt a templomban, viszont mindjárt a bejáratnál Hankával találkozott. Köszöntötte, és visszahúzta kezét a szenteltvíztartótól, hogy Hanka előbb mártsa be az ujját. Hanka azonban nem felelt a köszöntésre, és nem nyúlt a szenteltvíz után, csak tovább ment, és úgy rávágott a szemével, mint az ostorral.

Könny szökött a szemébe erre a nyílt haragra és megaláztatásra. De leült a padba, és nem tudta levenni szemét Hanka kiaszott, halvány arcáról.

"Antek asszonya, és ilyen madárijesztő, ilyen nyavalyás!" - gondolta. Azonban hamarosan megfeledkezett róla, mert a kóruson elkezdtek énekelni, és az orgona olyan szépen szólt, olyan halkan és ünnepélyesen, hogy egészen elmerült a muzsikában. Még soha nem érezte magát ilyen jól a templomban, sohasem. Még csak nem is imádkozott, csukva feküdt előtte az imádságoskönyv, a rózsafüzér megkezdetlenül tekeredett az ujjaira. Csak sóhajtozott, körülhordozta szemét az ablakokból szűrődő fényben a képeken, a gyertyák és aranyozások csillogásán, az alig látható színeken, és lelke egy másik világba szállt, a képek csodálatos világába, a halkuló hangok és imádságos énekek mennyországába, az elragadtatás szent nyugalmába, és úgy megfeledkezett mindenről, hogy azt se tudta, hol van. Úgy látta, mintha a szentek kilépnének rámáikból, s legédesebb mosolyukkal közelednének hozzá, föléje nyújtják áldó kezüket, és azután tovább mennek, végig az egész nép fölött, amely meghajolt, mint a búzatábla a szél érintésére. Kék és vörös ruhák lebegnek fölöttük, irgalmas tekintetek, kimondhatatlan muzsikák, hálaadó énekek - hogy ki se lehet mondani!

Felriadt, mert véget ért a litánia, és elhallgatott az orgona; fölébresztette a csend ebből az ábrándozásból. Sajnálattal kelt föl, és kiment a többiekkel együtt, de a templom előtt újból találkozott Hankával. Az asszony megállott vele szemben, mintha mondani akarna valamit, de csak végignézte gyűlölettel, és elment.

"Mereszti a szemét, és azt hiszi, megijeszt vele a buta" - gondolta magában Jagna hazafelé menet.

Már leszállt az est: csendes, álmatag ünnepeste. Sötét volt odakünn, halványan csillogtak a csillagok a zavaros égen, csak itt-ott tört ki egy-egy sugár. A hó szitált, lassan, nesztelenül szállingózott, villogott az ablak előtt, és végeszakadatlan, kócos szövedéke kavargott a levegőben.

A szobában is csendes, kissé álmos hangulat uralkodott. Mindjárt az alkonyat után eljött Szymek, látszólag látogatóba, tulajdonképpen azért, hogy Nastkával találkozzék. Egymás mellett ültek, és csendesen beszélgettek. Boryna még nem volt odahaza. Jagustynka a tűzhely előtt ült, és krumplit tisztított. A hátsó szobában Pietrek hegedült halkan, de olyan fájdalmasan, hogy Lapa időnként fölvonított, és hosszasan üvöltött. Witek is ott ült Józkával, míg végül Jagna, akit elérzékenyített a zene, bekiáltott az ajtón:

- Hagyd abba, Pietrek, megríkatja az embert ez a muzsika.

- Én meg aludni tudnék a legjobban a nóta mellett - nevetett Jagustynka.

El is hallgatott a hegedű, csak később hangzott fel alig hallhatóan az istálló mögül, mert Pietrek oda húzódott, és ott muzsikált késő éjszakáig. A vacsora is elkészült, mire az öreg hazaért.

- A bíróné lebetegedett, nagy zűrzavar van ott, Dominikowa csak úgy kergeti el az embereket, annyian futottak össze. Neked is be kell nézned hozzá holnap, Jagus!

- Máris megyek, máris! - kiáltott fel buzgón, és lángba borult az arca.

- Mehetsz máris, elkísérlek.

- Ej... talán mégis holnap... azt mondja, annyi ott a nép, inkább elmegyek nappal, hull a hó, sötét van - magyarázta hirtelen elkedvetlenedve. Boryna ebbe is beleegyezett, nem unszolta, mert éppen beállított a kovácsné is a gyerekeivel.

- Hát az urad hol van?

- Elromlott a cséplőgép Wolában, hát oda hívták, mert az uradalmi kovács nem tudja megjavítani...

- Nagyon sűrűn jár mostanában a kastélyba! - vetette oda Jagustynka jelentősen.

- Árt az magának?

- Dehogyis, csak éppen látom, hát azért mondom, és várom, mi sül ki belőle...

De ezzel be is fejeződött az erről való beszéd, mert egyiküknek sem volt kedve folytatni. Csöndesen, lustán beszélgettek, szinte valamennyien álmosak voltak a tegnapi virrasztás miatt. Még a vacsorát is kedvetlenül ették. Egyik-másikuk csodálkozva pillantott Jagusiára, aki lázasan sürgölődött a szobában, kínálta őket, noha már letették a kanalat, minden ok nélkül kacagásban tört ki, majd a lányok közé ült, és összevissza hadart; s be se fejezve szavait, sietett a hátsó szobába, de már a pitvarból visszafordult. Kínzó láz emésztette, félelemmel és nyugtalansággal töltötte el. Lassan, nehézkesen, álmosan vánszorgott az est, őbenne pedig nőtt és hatalmasodott a legyőzhetetlen vágy, hogy kiszaladjon a ház mögé... a kazalhoz... De nem tudta rászánni magát, félt, hogy észreveszik... félt a bűntől... minden erejével tartóztatta magát, és reszketett a kíntól, úgy sírt a lelke, mint a megláncolt kutya, a szíve majd kiugrott... nem, nem teheti... pedig ő talán ott van már... vár... leskelődik... talán a ház körül ólálkodik... talán valahol a kertben lapul meg, és az ablakon át néz rá... éppen most... és kéri... és megdermed a szíve fájdalmában, hogy nem jött ki... Mégiscsak odafut, nem bírja tovább... csak egy percre, csak egy szóra, hogy megmondja neki: "Menj, nem jöhetek ki, mert bűn"... Már körülnézett, hogy fölkapja kendőjét, már indult az ajtó felé... már indult... de mintha valami nyakon ragadná és lefogná... félt... és Jagustynka szeme is folyton nyomon követte, mint a szimatoló kutya, és Nastka is olyan furcsán nézett rá... az öreg is... Tudnak valamit?... Sejtik?... "Nem, nem megyek ki ma, nem megyek..."

Végül legyőzte magát, de olyan fáradt volt, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. Csak akkor riadt fel, amikor Lapa ugatni kezdett a ház előtt. A szoba már majdnem üres volt, csak Jagustynka szundikált a tűzhely mellett, az öreg pedig kinézett az ablakon, mert a kutya mind mérgesebben csaholt.

"Biztosan Antek, nem tudta kivárni, és..." - ugrott fel Jagna.

De az öreg Klomb állt meg az ajtóban, és utána egymás után bejöttek a többiek. Leporolták bundájukat, a küszöbön leverték csizmájukról a havat, s egyenként beléptek: - Winciorek, a sánta Grzela, Michal Caban, Franek Bylica, Hanka apjának az öccse, a görbe szájú Walenty és Józef Wachnik...

Csodálkozott Boryna ezen a felvonuláson, de természetesen egy szóval sem árulta el meglepetését. Válaszolt a köszönésre, kezet is nyújtott, hellyel kínálta őket, s odanyújtotta nekik a tubákosszelencét.

Leültek sorban, örömmel vettek a tubákból, az egyik tüsszentett, a másik az orrát vagy a szemét törölgette, mert erős volt. Volt, aki nézelődött a szobában, némelyik ejtett néhány szót, mire valamelyik társa megfontoltan válaszolt. Egyik a hóról beszélt, másik a gondjait számolgatta; olyan is akadt, aki csak sóhajtással és fejbólintással helyeselt, és valamennyien együtt bölcsen, lassan vezették a társalgást arrafelé, amiért jöttek...

Boryna forgolódott a lócán, a szemükbe nézett, igyekezett kicsalni belőlük a szót, hol erről, hol arról kerülgette őket.

De nem engedték siettetni magukat. Sorban ültek, valamennyien ősz fejűek, aszottak, borotvált szájúak, egykorúak, még frissek, bár a kortól és a munkától már meghajoltak, elmohosodtak, mint a kövek a határban, nyersek, kemények, hozzáférhetetlenek, furfangosak. Ezért óvakodtak idő előtt kikottyantani valamit, és csak kerülgették az ügyet, mint a fortélyos juhászkutyák a birkákat, amikor a kapuba akarják terelni.

Végül is Klomb köhintett, köpött egyet, és ünnepélyesen megszólalt:

- Minek húzni, halasztani a dolgot, azért jöttünk, hogy megkérdezzük, velünk tart-e.

- Maga nélkül nem határozhatunk...

- Mert maga az első gazda a faluban.

- Az észt sem mérte szűken magának az Úr Jézus.

- És ha nincs is hivatala, mégis maga vezeti a falut...

- Mindenki magához igazodik.

- Mert mindannyiunk sérelméről is van szó - mondotta ki mindegyik a magáét, és olyan hízelgően, hogy Boryna elpirult, széttárta karját, és így mondta:

- Kedveseim, hiszen nem tudom, mi jóban járnak?

- Hát az erdő dolgában. Vízkereszt után vágni akarják!

- Hiszen a fűrészmalomban máris vágnak valami fát.

- A rudkait vágják, a zsidók fáját, nem tudja?

- Nem tudtam, nem érek én rá az emberek közé járni és kérdezősködni.

- Hiszen maga szidta elsőül az uraságot...

- Mert azt hittem, hogy a mi erdőnket adta el.

- Hát kiét adta el, kiét? - kiáltotta Caban.

- Hát azt, amit vásárolt.

- Eladta azt is, de a Farkasveremnél is eladta, és vágatni akarja...

- A mi engedelmünk nélkül nem vágathatja.

- Hiszen már a fát is kijelölték, az erdőt fölmérték, és vízkereszt után megkezdik a vágást.

- Ha így van, akkor panasszal kell menni a biztoshoz - szólt Boryna rövid gondolkodás után.

- Sok ember meghal vetéstől aratásig - morogta Caban.

- És a halálos betegen a doktor sem segít - tette hozzá a görbe szájú Walenty.

- A panasz annyit ér, hogy mire a hivatal kijön és megtiltja, már egy fatönk sem marad az erdőnkből, ahogy Dembicában volt, emlékszik rá?

- Úgy vagyunk az uradalommal, mint a farkassal. Kóstoljon meg csak egy birkát, elviszi az egész nyájat.

- Nem kell hagynunk, hogy megszokja!

- Okosan mondja, Maciej. Holnap a templom után összegyűlnek nálam a gazdák, hogy határozzunk valamit, azért jöttünk, hogy meghívjuk a tanácskozásra.

- Mind elmennek?

- Mind, mindjárt a mise után...

- Holnap... Mit csináljak, holnap okvetlen Wolába kell mennem. Igazán így van, rokonaim osztoznak ott a gazdaságon, civódnak, pörösködnek, hát megígértem, hogy ítélek benne, nehogy az árvák rövidséget szenvedjenek. El kell mennem, de amit elhatároznak, úgy veszem, mintha magam is ott lettem volna.

Nem valami jókedvvel mentek el, mert bár mindent helyeselt Boryna, mindenben egyetértett, amit mondtak, mégis érezték, hogy nem tart velük őszintén.

"Tanácskozzatok csak, de nélkülem! - gondolta Boryna. - Sem a bíró, sem a molnár, sem az elsőbbek nem tartanak veletek. Hadd tudja meg az uraság, hogy nem támadok ellene, így inkább megfizeti a tehenet... megegyezik velem külön... Ostobák!... Engedni kell, hogy kivágják az utolsó szálig... csak azután kell lármát csapni, pört kezdeni, lefoglaltatni az erdőt, megszorítani, akkor többet ad, mint az egyezségben. Csak tanácskozzatok, én várok, nekem nem sürgős!"

Az egész ház lefeküdt már, s Maciej még ott ült, krétával írt a padra, számolt, és sokáig töprengett, egészen késő éjszakáig.

Másnap mindjárt reggeli után meghagyta Pietreknek, készítse elő a szánt.

- Amint tegnap mondottam, Wolába megyek. Vigyázz a házra, Jagus, és ha valaki kérdezősködne, mondjad, hogy el kellett mennem. A bírónéhoz nézz be mindenképpen!

- Későn jön haza? - kérdezte Jagna titkolt örömmel.

- Estefelé, talán még később is.

Ünneplőbe öltözködött, Jagna pedig hordta ki a kamrából a ruháját, a nyakán megkötötte az inge szalagját, segített mindenben, és lázas türelmetlenséggel siettette Pietreket, fogja be mielőbb a lovakat. Egész testében reszketett, nem tudott megállni egy helyben. Tombolt benne az öröm, hogy az ura egész napra elmegy, későn jön haza, talán csak éjjel, ő maga marad otthon, és alkonyatkor... alkonyatkor kimegy a kazal mögé... Kimegy! Hej, lendült már a lelke a repülésre, a szeme nevetett, karja kitárult, keble feszült, forró hullámként lepte el a tűz, s édes kín égette... De hirtelen váratlanul különös félelem fogta el, s összeszorította szívét. Elhallgatott, lecsillapodott, s zavarodottan nézett Borynára, aki éppen fölcsatolta övét, föltette kucsmáját, és valami parancsot adott Witeknek.

- Vigyen el magával - suttogta.

- Ugyan! Hát akkor ki marad itthon? - kérdezte az öreg meglepetten.

- Vigyen magával! Ma karácsony másodnapja van, nincs sok dolog, vigyen el, nem tudom, hova legyek egyedül... vigyen el! - és olyan esengően kérte, hogy bár igen csodálkozott, mégsem mondott ellent, beleegyezett.

Néhány perc múlva már készen volt, s nyomban indultak; úgy vágtattak tova a lovak, hogy csak úgy porzott a hó a szán nyomában.

- Azt hittem, benn rekedtél valahol a hóban - jegyezte meg Boryna csípősen.

- Ugyan, lehet is sietni ilyen hófúvásban! Vaktában jöttem, mert úgy vágja a havat a szél, hogy az ember nem tudja nyitva tartani a szemét. Olyan hóhegyek vannak az utakon, és olyan sötétség, hogy két lépésnyire se látni.

- Anyád otthon van?

- Hát hova is menne ilyen kutya időben. Reggel Kozioléknál volt, Magda rosszul van, de már nyergeli a Szent Mihály lovát, nem tudott rajta segíteni - válaszolta Jagna, leporolva magáról a havat.

- Mi újság a faluban? - kérdezte mosolyogva.

- Menjen, kérdezze meg! Én nem futok újságok után.

- Nem tudod, megjött-e az uraság?

- A kutya se bírja ki ilyen hóviharban, és éppen a földesúrnak lenne kedve...

- Akit muszáj kerget, a hófúvás sem tartja vissza...

- Hát persze, ha muszáj... - mosolygott kétkedőn Jagna.

- Ő maga ígérkezett, senki sem kérte rá - szólt Boryna nyersen. Félretette a vonókést, fölkelt a faragószékről, és az ablakhoz ment, hogy kinézzen. De olyan hófúvás volt odakünn, úgy kavargott a porhó, hogy sem a kerítést, sem a fákat nem lehetett látni.

- Úgy látom, már nem esik a hó - szólt szelídebben.

- Nem hát, csak a szél kavarja, söpri, hányja, és úgy porzik, úgy vágja, hogy az utat se lehet látni - felelt Jagna. Megmelegítette a kezét, és kezdte a fonalat fölgombolyítani az orsókról. Az öreg is visszatért munkájához, de mind türelmetlenebbül tekintett az ablakra, és fülelt.

- Hol van Józka? - kérdezte kis idő múlva.

- Biztosan Nastkánál, folyton ott ül.

- Koncsorgó leány, egy percig sem tud nyugton lenni.

- Mert unatkozik, azt mondja.

- Már hogy még mulatságot fog keresni!

- Azért mondja, hogy kihúzza magát a munkából.

- Mért nem parancsolsz neki?

- Szóltam neki egyszer-kétszer, de úgy elkezdett szájaskodni, mintha a kutyával beszélne. Ha maga nem hordja le, ugyan nem hederít az én parancsomra.

De az öreg eleresztette ezeket a panaszokat a füle mellett, mert mind türelmetlenebbül hallgatódzott. Hasztalan, nem hallatszott kintről semmiféle emberi hang, csak a vihar üvöltött, tombolt, nekifeszült a falnak, hogy reszketett és nyögött az egész ház.

- Elmegy? - kérdezte Jagna csendesen.

Nem felelt, mert meghallotta a pitvarajtó nyílását. Rögtön ezután lihegve berontott Witek, és már a küszöbről kiáltotta:

- Megjött a földesúr!

- Mikor? Csukd be gyorsan az ajtót!

- Még hallani a csörgőket.

- Egymaga jött?

- Hiszen olyan hófúvás van, épp hogy a lovakat láttam.

- Fuss azon nyomban, és tudd meg, hol állt meg!

- Elmegy hozzá?

- Megvárom, amíg hívnak. Nem tolakszom közéjük, de hiszen nélkülem nem határoznak...

Mindketten elhallgattak. Jagna motollált, számlálta a szálakat, és pászmákba kötötte. Az öreg pedig, mivel türelmetlenségében kihullott a munka a kezéből, odacsapott mindent, és öltözködni kezdett. De mielőtt elkészült volna, visszajött Witek.

- A földesúr a molnárnál ül az út felőli szobában, a lovak pedig az udvaron állnak.

- Mitől vagy ilyen havas?

- Odavágott a szél egy hóbuckához...

- Az ám! Biztosan verekedtél a fiúkkal a hóban...

- A szél vágott oda...

- Csak koptasd a ruhát, koptasd, úgy megkenlek mogyorófahájjal, hogy megemlegeted.

- De hisz igazat mondok... úgy fúj, úgy vágja a havat, hogy alig lehet lábon állni...

- Eredj a tűzhelytől, majd kimelegszel az éjjel! Mondd meg Pietreknek, hogy fogjon a csépléshez. Segíts neki, ne lófrálj a faluban, mint a kutya, lógó nyelvvel.

- Megyek, csak előbb fát hozok, mert a gazdasszony parancsolta... - mormolta bánatosan. Rossz volt a kedve, mert nem beszélhette el, mit látott a faluban. Forgolódott a szobában, füttyentett Lapának, de a kutya összegömbölyödött, és rá se hederített. Így hát elindult egyedül, Boryna pedig útra készen, felöltözve járkált a szoba egyik sarkától a másikig, megpiszkálta a tüzet, benézett a csűrbe, kinézett az ablakon, azután kiment a ház elé, és egyre türelmetlenebbül várt, de nem jött érte senki.

- Talán megfeledkeztek... - jegyezte meg Jagus.

- Hogy feledkezhetnének meg rólam...

- Mert maga hisz a kovácsnak, pedig ő a leghazugabb valamennyi közt...

- Buta vagy, ne szólj bele abba, amihez nem értesz...

Jagna sértődötten elhallgatott. Hiába engesztelte azután az ura szelíd szóval. Végül ő maga is megdühödött, föltette kucsmáját, és elment, becsapva maga után az ajtót.

Jagus elővette a guzsalyt, az ablakhoz ült és font. Csak olykor-olykor nézett ki a kint dúló förgetegre.

A szél fülsiketítően zúgott, akkora hófelhők gomolyogtak, mint a ház, vagy mint óriási fák; foszlányokra szakadva vonultak végig az utakon, és olykor-olykor beleütődtek a házba, úgyhogy minden remegni kezdett a szobában, megcsörrentek a tálak a szekrényben, és meginogtak a mennyezetről lógó ostyadíszek. Az ablakok és az ajtó felől olyan átható hideg áradt, hogy Lapa egyre melegebb és melegebb fekvőhelyet keresett magának, Jagna pedig vállára vette kendőjét.

Közben Witek besurrant csendesen, és bátortalanul megszólalt:

- Gazdasszony!

- Mi az?

- Tudja-e, hogy az uraság parádés lovakkal jött? Olyanok, mint a táltosok. Hollófeketék, piros háló van rajtuk, a fejükön tollas csótár, az oldalukon csörgő, és csak úgy csillognak az aranytól, mint a szentképek a templomban. És úgy vágtattak, hogy a szélvész sem ér a nyomukba.

- Nem csoda, hiszen uradalmiak, nem parasztlovak!

- Jézusom, még sose láttam ilyen sárkányokat!

- Milyenek is lennének? Hiszen nem dolgoznak, és tiszta zabon tartják őket!

- Biztosan, de ha a mi csikónkat is így meghizlalnók, levágnók a farkát és befonnók, azután pedig összefognók a bíró szürkéjével, ugyanúgy száguldanának, ugye?

A kutya hirtelen fölugrott, fölborzolta a szőrét, és ugatni kezdett.

- Nézz csak ki, valaki van a tornácon.

De mielőtt Witek kinézett volna, egy behavazott ember állt meg a küszöbön. Dicsértessékkel köszönt, kucsmáját a csizmájához verte, hogy lerázza róla a havat, és körülnézett a szobában.

- Megengedik, hogy megmelegedjem egy kicsit, és kifújjam magamat? - kérdezte kérő hangon.

- Tessék leülni. Witek, tégy a tűzre! - rendelkezett Jagna zavartan.

Az ismeretlen leült a tűzhelyhez, kissé megmelegedett, és pipára gyújtott.

- Boryna háza ez, Boryna Maciejé? - kérdezte egy darabka papirosról olvasva.

- Borynáé hát - hagyta helyben ijedten Jagna, mert azt hitte, hogy valami hivatalbéli ember.

- Édesapja idehaza van?

- Az uram a faluba ment.

- Megvárom, engedje meg, hogy elüljek a tűznél, nagyon átjárt a hideg.

- Üljön csak, az ugyan meg nem árt sem a tűznek, sem a padnak.

Az ismeretlen levette bundáját, de úgy látszik, nagyon fázott, mert egész testében megrázkódott, megdörzsölte kezét, és mind közelebb húzódott a tűzhöz.

- Kemény tél van ez idén - mondta halkan.

- Bizony, nem is enyhe. Forraljak egy kis tejet, hogy fölmelegítse?

- Köszönöm, nem kérek, de ha egy kis teája lenne!

- Volt, még az ősszel, mikor az uramnak fájt a hasa, akkor hoztam a városból, de elfogyott, és nem tudom, kinél akad a faluban...

- Azt mondják, a főtisztelendő úr mindig teát iszik - vetette közbe Witek.

- Elszaladsz hozzá, kérsz tőle?

- Nem szükséges, tea van nálam, csak egy kis vizet forraljon...

- Mindjárt fölteszem.

Jagna odaállított egy bögre vizet a tűzre, és újból a guzsalyhoz ült. De nem font, csak a látszat kedvéért forgatta meg néha az orsót, és figyelmesen, nyugtalanul, kíváncsian nézte az idegent. Miféle lehet, mit akar? Talán valami hivatalos ember, összeír valamit, mert folyton a könyvecskéjébe néz... Az öltözete is majdnem új, szürke, zöld szegéllyel, amilyet az uradalmi vadászok viselnek! De a bundája meg a kucsmája paraszti. Valami furcsa ember, afféle világjáró. Vagy talán másféle? Gondolkozás közben kérdő pillantásokat váltott Witekkel, aki látszatra a tüzet rakta, de inkább az ismeretlent nézte, és nagyon csodálkozott, hogy az csettint Lapának.

- Megharapja, hamis kutya - szólalt meg önkéntelenül.

- Ne félj, engem nem harapnak meg a kutyák - mondta az idegen különös mosollyal, és megsimogatta a térdéhez simuló kutya fejét.

Nemsokára bejött Józka, utána pedig Wawrzonowa nézett be, majd egy másik szomszéd, mert már híre ment a szomszédságban, hogy valami idegen ember van Borynáéknál.

Az meg csak melegedett, és ügyet sem vetett az emberekre, suttogásukra és megjegyzéseikre. Amikor pedig felforrott a víz, valamilyen papírból teát vett elő, beleszórta, magától levett a polcról egy fehér bögrét, beleöntötte a forró vizet, s egy darab cukrot rágcsálva iddogált. Közben sétált a szobában, nézegette a képeket, bútorokat, majd megállt a szoba közepén, és olyan élesen nézett a körülötte levők szemébe, hogy az emberek szinte rosszul érezték magukat tőle.

- Ki csinálta ezt? - és a mennyezetről függő ostyadíszekre mutatott.

- Én! - csipogta Józka elpirulva.

Megint sokáig járt föl-alá, és Lapa mindenütt a nyomában.

- Ki festette ezt? - kiáltott fel csodálkozva, ahogy megállt a képek keretére meg a falra ragasztott papírkivágások előtt.

- Nem festve van az, hanem papírból kivágva!

- Lehetetlen! - ámult az idegen.

- Magam vágtam ki, csak tudom!

- És maga is gondolta ki?

- Magam hát! Hiszen a faluban minden gyerek tud ilyet csinálni.

Újból elhallgatott, még egy bögre teát töltött magának, leült a tűzhely elé, és jó ideig egy szót sem szólt.

Az emberek lassan szétoszlottak, mert esteledett, és a hófúvás is enyhült. Csak néha fújt még erősebben a szél, forgott, kavargott, és rázta a házakat, de mind ritkábban és gyöngébben verdesett a szárnyaival, mint a hosszú repüléstől kimerült madár.

Végül Jagna is félretette a guzsalyt, és az esti munkához fogott.

- Szolgált maguknál Jakub Socha? - kérdezte az idegen.

- Mármint Kuba? Persze hogy szolgált, de még az ősszel meghalt szegény.

- Mesélte a pap. Istenem, már egy éve kerestem a környéken, a falvakban, és csak holtan találtam meg...

- A mi Kubánkat kereste? - kiáltott fel Witek izgatottan.

- Akkor az úr alighanem a wolai uraság bátyja.

- Honnan tudja?

- Beszélték az emberek, hogy a földesúr bátyja hazajött a távoli országokból, és valami Kubát keres a falvakban, de senki sem tudta, melyiket.

- Sochát. Csak ma tudtam meg, hogy maguknál szolgált, és hogy meghalt.

- Meglőtték, elfolyt a vére, és meghalt, meghalt! - kiáltott Witek könnyezve.

- Sokáig volt maguknál?

- Mindig, amióta csak emlékszem, mindig Borynáéknál szolgált.

- Tisztességes legény volt, ugye? - kérdezte a vendég bátortalanul.

- De még mennyire! Az egész falu megmondhatja, mindenki sírt a temetésén, még maga a főtisztelendő úr is, és egészen ingyen temette el.

- Engem meg imádkozni tanított és puskából lőni, és úgy gondomat viselte, mintha tulajdon apám lett volna. És néha egy-egy tízest is adott és... - sírva fakadt Witek, ahogy eszébe jutott.

- És ájtatos, istenfélő, csendes, dolgos legény volt, hogy a főtisztelendő úr is akárhányszor megdicsérte...

- A maguk temetőjében van eltemetve?

- Hol lenne másutt?

- Én tudom, hol van, majd megmutatom. Jambrozy keresztet állított neki, és Roch mindent ráírt a deszkára, és ha be is fútta a hó, én megtalálom és odavezetem! - kiáltott Witek.

- Akkor menjünk mindjárt, hogy odaérjünk, mielőtt éjszaka lesz.

A vendég fölvette bundáját, és egy ideig állt még a szoba közepén, maga elé bámulva, öreg volt már, kissé görnyedt, ősz hajú, sovány, mint a keszeg; az arca ráncos, földszínű, a jobb orcáján egy lyuk, puskagolyó régi nyoma, a szeme fölött pedig vörös, hosszú forradás. Az orra hosszú, szakálla bozontos, ritkás, a szeme pedig sötét, mélyen ülő és izzó. A pipát egy pillanatra sem vette ki a fogai közül, és minduntalan rágyújtott. Végül megmozdult, és valami pénzt akart adni Jagusnak, de az a háta mögé rejtette a kezét, és elpirult...

- Fogadja el, ingyen semmit sem adnak a világon...

- A világban talán olyan a módi. De én nem vagyok zsidó, sem kupec, hogy a vízért és tűzért is fizetést várjak! - suttogta Jagna sértődötten.

- Isten fizessen meg a vendégszeretetéért! Mondja meg az urának, hogy itt volt Jacek Wolából. Biztosan emlékszik rám. Benézek még magukhoz, most sietek, mert mindjárt éjszaka. Isten áldja.

- Isten vele!

Jagna kezet akart csókolni az úrnak, de az kitépte a kezét, és gyorsan elindult.

Alig észrevehető szürkület szállott a földre. A vihar elállt, csak az út mentén húzódó hóbuckákról porzott a hó, szárazon, mintha szitavászonból ráznák ki a lisztet. De csak alant porzott ez is, mert a magasban már elcsitult. A házak és a gyümölcsösök már kibújtak a világosságba, láthatókká váltak a szürkület kékes, ájult ködében.

A falu pedig mintha fölébredt volna dermedtségéből. Az utcák benépesültek, a bejárókban beszélgetés zaja harsant fel, itt-ott már hányták a havat a házak elől, a tavon lékeket vágtak, vizet hordtak, kitárták a csűrök ajtaját, hogy jobban kihallatszott a csépek dobogása az útra. Néhol már egy-egy szán is utat tört magának nagy nehezen, sőt a varjak is feltünedeztek az udvarokon, ami csalhatatlan jele annak, hogy időváltozás készül.

Jacek úr kíváncsian nézett körül. Olykor-olykor kérdezősködött a szembejövők, majd a házak után, és olyan gyorsan ment, hogy Witek alig győzte követni. Csak Lapa futott elöl, és vígan ugatott.

A templom előtt akkora hóhegyek tornyosultak, hogy egészen betemették a kerítést, és majdnem a fák ágaihoz értek. A plébánia felé kellett kerülni, amely előtt nagy csapat fiú kergetődzött, és lármázva hógolyózott. Lapa megugatta őket, s erre valamelyikük megfogta és bedobta egy nagy, még porzó hóbuckába. Witek segítségére sietett, de neki is kijutott a hógolyókból, alig tudott kiszabadulni. Egynéhányat visszaadott, és gyorsan tovább szaladt, mert Jacek úr nem várt.

Alig tudtak bejutni a temetőbe, s ott is embermagasságnyi volt a hó. A kereszteknek csak a karjai feketéllettek ki a hóbuckák alól. A temető eléggé magas helyen feküdt, ezért időnként még fújdogált a szél, s a porzó hó néha ködbe vont mindent, csak a mezítelen fák hajladoztak benne, törzsük fel-felvillant a homályban. A körül elterülő mezőket fehér lepel vonta be, egészen eltűntek, és szinte kéklettek a szürkületben. Semmit sem lehetett megkülönböztetni, sem fát, sem bokrot, sem erdőt. Csak a temető mögött futó ösvényen látszott tíz-egynéhány ember; nehéz batyukat cipeltek, földig görnyedve, s a hófelhő kissé eltakarta őket. Néha egyáltalán nem lehetett őket látni, de amikor elállt a szél, mind közelebb piroslott az asszonyok szoknyája, és meg lehetett ismerni mindegyiküket.

- Miféle emberek ezek, vásárról jönnek talán?

- Dehogyis. Zsellérek, az erdőben jártak fáért.

- És a hátukon hozzák?

- Hát, nincs lovuk, a hátukon kell cipelniök.

- Sokan vannak ilyenek a faluban?

- Sokan bizony. Csak a gazdáknak van földjük, a többiek zsellérkednek, napszámba járnak, elszegődnek béresnek.

- És gyakran járnak fáért?

- Hetenként egyszer. Az uraság mindenkinek megengedi, hogy elmenjen az erdőre horgos bottal, és amennyi száraz ágat letör vele, és a lepedőben magával tud vinni, az az övé. Csak a gazdáknak van jussuk szekérrel meg fejszével menni az erdőbe... Mi folyton jártunk Kubával, és nemegyszer jöttünk vissza a szekéren úgy, mintha csak rőzsét hoznánk... mert Kuba olyan ügyesen tudott kivágni egy-egy gyertyánt, és úgy elrejtette a gallyak alá, hogy maga a kerülő se vette észre! - kiáltott fel büszkén.

- Sokáig volt beteg Kuba? Mesélj el mindent.

Witek nem is kérette magát. Mindent elmondott, amit csak tudott. Jacek úr meg-megszakította, kérdezősködött, néha meg is állt felindulásában, kitárta karját, felkiáltott, de a fiú nem értette, mit mond, és miért csodálkozik annyira. Az igaz, hogy nem is figyelt nagyon, kissé félt, mert már sötétedett, és az egész temető olyan volt, mintha szemfedő borítaná, és különféle hangokon beszélt. Azért előresietett, és ijedten kereste szemével Kuba keresztjét. Végül megtalálta: közvetlenül a kerítés mellett volt, a háborúban elesettek szétmállott sírdombjai mellett. Ahol halottak napján imádkozott.

- Itt van ni, rá van írva a keresztre: Jakub Socha! - silabizálta ki, ujjával mutogatva a nagy, fehér betűkre. - Roch írta rá, a keresztet pedig Jambrozy csinálta!

Jacek úr két zlotyt nyomott a markába, és meghagyta, hogy siessen haza.

A fiú nyakába kapta lábát, és csak egyszer fordult hátra, hogy Lapára füttyentsen, és megnézze, mit csinál az úr.

- Jézusom! Az uraság bátyja, és Kuba sírjánál térdel! - suttogta csodálkozva, de mert sötétedett, és a görnyedt fák ijesztően remegtek, olyan rémület fogta el, hogy rohanvást futott toronyirányban a faluba. Csak a templomnál állt meg, hogy kiszuszogja magát, és megnézze a pénzt, melyet erősen szorított a markában. A kutya is éppen utolérte, most már együtt és lassan bandukoltak hazafelé.

A tónál találkozott Antekkel, aki éppen munkából tért haza. A kutya odaugrott hozzá, hízelgett, ugatott és vinnyogott örömében, hogy Antek meg is simogatta.

- Derék, jó kutya! Honnan jössz, Witek?

Witek mindent elmondott, csak éppen a pénzről nem szólt.

- Benézhetnél egyszer a gyerekekhez.

- Eljövök, hogyne, csináltam is Pietrusnak egy kis kocsit meg egy csodamasinát...

- Hozd el, nesze egy tízes, hogy el ne felejtsd!

- Szaladok máris, csak megnézem, nem jött-e haza a gazda...

- Nincs otthon? - kérdezte Antek látszólag közönyösen, de szinte beléremegett.

- A molnárnál tanácskoznak valamin az urasággal meg a többiekkel.

- Hát az asszony otthon van? - kérdezte Antek csendesebben.

- Otthon, dolgozik. Csak megnézem, és rögtön ott leszek...

- Gyere csak, gyere! - szólt. Kérdezősködni akart még, tudakozódni, de nem mert. Emberek jártak körülötte, noha már alkonyodott, meg aztán a fiú is buta, még kifecsegné, elhíresztelné. Gyorsan továbbindult, hazafelé, de a templomnál figyelmesen körülnézett, nem látja-e valaki, és befordult az ösvényre, mely a csűrök mögött vezetett.

Witek pedig hazaszaladt.

Boryna még nem volt otthon. Sötét volt a szobában, csak a tűzhelyen izzott a parázs. Jagna az esti dologgal volt elfoglalva, de bosszankodott, mert Józka megint eltűnt valamerre, pedig annyi volt a munka, hogy azt se tudta, melyikhez fogjon előbb. Oda se figyelt, mit beszél Witek, csak mikor Anteket említette, akkor állt meg hirtelen:

- Ne mondd meg senkinek, hogy kaptál tőle egy tízest.

- Nem szólok egy mukkot se, ha úgy parancsolja.

- Nesze egy másik, de jól jegyezd meg magadnak. Hazament?

Meg se várta a feleletet, hirtelen felugrott, és szinte ijedten kifutott a tornácra. Hívni kezdte Pietreket, és félénk, vizsgálódó tekintettel kutatta végig a gyümölcsöst és a bejárót. Még a fészer mögé, a kazalhoz is kinézett. De nem volt ott senki... Hamar lecsillapodott, de olyan rosszkedvű lett, hogy kiabálni kezdett Józkával, és hajszolta, hogy gyorsabban készítsen a teheneknek moslékot. Szemére hányta, hogy folyton csavarog, és semmit se dolgozik. De a kislány sem hallgatta szó nélkül; büszke volt, önfejű és nagyszájú, hát visszafeleselt neki.

- Csak jártasd a szád, jártasd! Majd jön az apád, és elcsendesít szíjjal! - fenyegette Jagna, meggyújtva a lámpát, és újból fonni kezdett. Józka duzzogására sem felelt már semmit, mert úgy rémlett neki, hogy valaki jár az elülső ablak körül...

- Witek, nézz csak ki! Biztosan kiszökött a malac az ólból, és a kertben mászkál.

De Witek erősítgette, hogy behajtotta valamennyit, és becsukta az ól ajtaját, Józka közben átment a hátsó szobába, és Pietrekkel együtt kivitte a moslékot a teheneknek, azután pedig bejött a sajtárokért.

- Megfejek magam, pihenj, ha már úgy belefáradtál a munkába!

- Hát csak fejjen, majd megint a tehén tőgyében hagyja a tej felét! - vágott oda Józka.

- Fogd be a szádat! - csattant föl haragosan Jagna. Fölhúzta fapapucsát, feltűrte szoknyáját, fogta a sajtárokat, és az istállóba indult.

Közben leszállott az est. A szél elállt, a hófúvás elcsendesedett, de az ég feketén, csillagtalanul, felhőktől duzzadón, alacsonyan függött. A hó komor szürkeséget árasztott, valami szomorú, fáradt csönd nehezült a világra, egyetlen hang sem jött a falu felől, csak a kovácsműhely irányából hallatszott a kalapácsok távoli, tompa zuhogása.

Az istállóban sötétség és fülledt levegő volt. A tehenek lefetyelték a moslékot, és nyelvükkel hangosan súrolták a csöbör fenekét. Olykor-olykor nagyokat nyögtek. Jagna a sötétben is megtalálta a fejőszéket. Odaült a legközelebb álló tehén alá, kitapogatta tőgyét, megtörülte kendőjével, és fejét a tehénnek támasztva, fejni kezdett.

Olyan csöndesség vette körül, hogy tisztán hallotta a legkisebb zizzenést is. A tej ütemre csurgott a sajtárba, az istállóból lódobogás hallatszott, és a ház felől Józka fojtott, panaszos fecsegése.

- Jár a szája, ahelyett, hogy krumplit hámozna! - mordult föl Jagna, de hirtelen elhallgatott, és felfigyelt. Az udvaron megcsikordult a hó, mintha valaki jönne jobb felől, a fészer felől, lassú léptekkel... Most megállt... egy pillanatig csend lett... megint jön... egyre közelebb ropog a hó... Elkapta fejét, és az ajtó sötét nyílása felé nézett... Egy határozatlan alak villant fel az ajtóban...

- Pietrek! - kiáltott.

- Csitt, Jagus, csitt!

- Antek!

Egészen megdermedt, és úgy elhagyta minden ereje, hogy egy szót sem tudott kinyögni, nem tudott megmozdulni, nem tudott gondolkozni, csak öntudatlanul fejt tovább. A tej kifröcskölt a szoknyájára és a földre. Forróság fogta el, mintha égő tűz folyna ereiben. Szeme villámlott, és valami édesség feszítette keblét, majd szétvetette. A torkát meg úgy szorította valami, s a mellében olyan nyomást érzett, hogy csoda, hogy holtan nem rogyott össze...

- Karácsony óta lesek rád, mindennap, minden este őriztem a kazlat, mint a kutya, de nem jöttél! - súgta Antek.

Ez az elfojtott, szenvedélyes, szerelemtől izzó, gyönyörűséges hang forrósággal, tűzzel, édességgel töltötte el, hatalmas erővel... Ott állott vele szemben, érezte, hogy a tehénre támaszkodik, lehajol, és olyan közelről nézi, hogy forró lehelete égeti a fejét.

- Ne félj, Jagus! Senki se látott, ne félj. De már nem bírtam ki tovább, nem tudok mit tenni. Éjjel-nappal, minden órában, minden percben folyton előttem állsz, mindig a szemem előtt lebeg a képed, Jagus... nem szólsz erre semmit?

- Mit mondjak, mit? - suttogta síró hangon az asszony.

Mindketten elhallgattak. Elakadt a hangjuk, a meghatottság fojtogatta őket, és ez a közelség, az óhajtott együttlét, ez az éjszaka elvette erejüket, édes teherként nehezedett rájuk, s ugyanakkor különös félelembe ejtette mindkettőjüket. Vágyódtak egymás után, és most egy szót sem tudtak szólni, kívánták egymást, és a kezüket sem tudták kinyújtani. Hallgattak.

A tehén hangosan szürcsölve ivott, és úgy csapkodott a farkával, hogy néha Antek arcába vágott. Antek végül odahajolt az asszonyhoz, és újra suttogni kezdett:

- Se nem alszom, se nem eszem, és dolgozni se tudok miattad, Jagus, miattad...

- Nekem se könnyű...

- Gondoltál néha rám, Jagus, gondoltál?...

- Hogy is tudtam volna nem gondolni, amikor szüntelen az eszemben vagy, szüntelen, hogy sehogy se bírok magammal. Igaz, hogy miattam verted meg Mateuszt?

- Igaz. Hazudozott rólad, hát befogtam a száját, és így teszek mindenkivel, aki...

A ház ajtaja becsapódott, és valaki sietett az udvaron át egyenesen az istálló felé. Antek alig tudott a jászlakhoz ugrani, hogy ott meglapuljon.

Witek jött.

- Józka azt mondta, hogy vigyem be a csöbröket, mert a disznóknak kell ennivalót készíteni.

- Vidd be mind a kettőt! - nyögte ki nagy nehezen Jagna.

- De a Lysula még nem itta ki. Majd később kijövök érte.

A fiú elszaladt, újból hallani lehetett az ajtó csattanását. Antek előbújt rejtekhelyéről.

- Visszajön, hogy a fene egye meg... kimegyek a kazalhoz, ott várlak... kijössz, Jagus?

- Félek...

- Gyere ki, akár egy óra múlva, vagy két óra múlva, várlak, gyere! - könyörgött.

Mögéje lopódzott, mert Jagus még mindig a tehén mellett ült, átölelte, megszorítva keblét, hátrahajtotta fejét, és olyan erősen tapasztotta ajkát az asszony szájára, hogy Jagusnak elállt a lélegzete, keze lehanyatlott; a sajtárt is feldöntötte, elvesztette az eszméletét, de egész teste megfeszült, és olyan szenvedélyesen szorította ajkát a férfiéhoz, hogy összetapadtak életre-halálra, egymásba hullottak, és sokáig maradtak így, összeolvadva ebben a lázas, vad, őrült csókban.

Antek végül mégis elszakadt tőle, és lopva kiosont az istállóból.

Jagna is felpattant, hogy odaugorjék hozzá, de már csak az árnyéka villant meg a küszöbön, és eltűnt az éjszakában. Nem volt már ott Antek, csak csendes, tüzes suttogása csengett még a fülébe, de olyan erősen, olyan parancsolóan, hogy csodálkozva nézett körül az istállóban... Nem, nem volt ott senki; csak a tehenek kérődzték a takarmányt, és csapkodtak a farkukkal. Kinézett az udvarra. Az éj áthatolhatatlan sötétje borult a világra, mindent elnyomott a csönd, csak a kalapácsok zuhogása hallatszott a távolból... Pedig itt volt, itt... mellette állott, ölelte, csókolta... még ég tőle az ajka, a tűz még lüktet ereiben, a szíve pedig úgy repes az örömtől, hogy ki se lehet mondani! Jézusom, édes Jézusom! Valami úgy emelte, vitte, hogy ebben a pillanatban indulna akárhová, menne oda, utána!... - Jantos! - kiáltott fel öntudatlanul, és csak a saját hangja térítette magához egy kicsit. Minden erejéből igyekezett elvégezni a fejést, de olyan szórakozott volt, hogy néha a tehén első lába között kereste a tőgyét, és annyira elérzékenyedett a boldogságtól, hogy csak befelé menet, az udvaron érezte a hidegben, hogy nedves az arca a sírástól. Bevitte a tejet, de elfelejtette megszűrni, a hátsó szobába szaladt, mert meghallotta Nastka hangját, de nem szólt hozzá semmit, és visszafordult. Csinosította magát a tükör előtt, néhány hasábot tett a tűzre, majd gondolkodott, milyen sürgős dolga van... de hiába, semmi sem jutott eszébe, semmi... mert csak az járt a fejében, hogy Antek várja a kazal mögött, várja... Még néhányszor megfordult tévetegen a szobában, vállára kapta kendőjét, és kiment.

Csendesen haladt el az ablak alatt, és az oromfal mentén kiosont a keskeny átjáróba, mely a gyümölcsöstől választotta el a fészert. Úgy befödték a hó alatt görnyedező ágak, mintha tetőt borítanának föléje; meghajolva kellett átmennie alatta.

Antek az átjárónál lesett, ahol rés nyílt a sövényen. Odaugrott hozzá, mint a farkas, majdnem az ölébe kapta, és az út mögött álló kazalhoz húzta.

De ezen a napon nem mindenben kedvezett nekik a szerencse. Alig olvadtak össze a csókokban, felhangzott Boryna éles, erős hangja:

- Jagus! Jagus!...

Mintha villám csapott volna közéjük, úgy futottak széjjel. Antek félreugrott, és lopva szaladt el a kertek alján, Jagna pedig az udvarba sietett; észre se vette, hogy az ágak lehúzzák a kendőt a fejéről, és egészen behavazzák. Arcát bedörzsölte hóval, a csűrben összeszedett egy nyaláb fát, és lassan, nyugodtan tért vissza a szobába.

Az öreg sandán, különös tekintettel fogadta.

- Megnéztem a Siwulát, mert folyton nyög és lefekszik...

- Kerestelek az istállóban, de nem láttalak...

- Akkor biztosan a csűrben voltam, fát szedtem.

- És hol havazódtál így be?

- Hogy hol? Olyan hócafatok lógnak az ereszről, ha megböki az ember, mindjárt a fejére hull a hó - magyarázta nyugodtan, de arcát elfordította a tűztől, hogy az öreg ne lássa pirosságát.

De Borynát nem tudta félrevezetni. Nem nézett ugyan egyenesen a szemébe, de jól látta, hogy tüzel az arca, s a szeme úgy ég, mintha lázas volna. Valamilyen határozatlan, bizonytalan gyanú lopódzott a szívébe, maró féltékenység üvöltött föl benne, és meglapult ugrásra készen, mint a kutya. Sokáig törte a fejét, gondolkodott, míg végül az jutott az eszébe, hogy biztosan Mateusz találkozott vele, és valahol a kerítéshez szorította.

Nastka épp ekkor lépett be. Rögtön ki akarta tudakolni a dolgot.

- Hallom, Mateusz már meggyógyult, fönn jár?

- Dehogyis gyógyult!

- Valaki azt mondta, hogy látták délután a faluban... - tapogatódzott ravaszul, és figyelmesen nézte Jagnát.

- A pletykások összevissza fecsegnek mindent, ami a nyelvük hegyére kerül. Mateusz alig mozog, még az ágyból se kel föl, csak éppen hogy már nem köp vért. Jambrozy palackokat rakott ma rá, most meg pálinkát rendelt szalonnával, és úgy kúrálják magukat mind a ketten, hogy az útra is kihallatszik az énekük.

Boryna nem kérdezett többet, de a gyanúja nem oszlott el.

Jagusia pedig, mivel terhére esett a hallgatás, és az öreg kémlelő szeme is nyugtalanította, terjengősen kezdte elmondani Jacek úr látogatását.

Boryna nagyon csodálkozott ezen, és tanakodni kezdett, mit jelenthet ez. Alaposan törte a fejét, minden szót külön megforgatott, és végül arra az eredményre jutott, hogy biztosan az uraság küldte hozzá Jacek urat, tudakolja ki, mit szól a nép az erdőirtáshoz.

- De hiszen az erdőről egy szót se kérdezett.

- Persze hogy nem! Az ilyen úgy vezet az orrodnál fogva, hogy észre se veszed, mikor kotyogsz ki mindent. Hohó, ismerem én ezt az úri fajtát!

- De mondom, hogy csak Kubáról kérdezősködött meg a papírkivágásokról!

- Mert kertel, a mezsgyéken kerülget, hogy kikémlelje az utat! Emögött van valami, afféle úri huncutság, mert hogyisne, mit törődnék a földesúr bátyja Kubával! Csak az ostoba hiszi el az ilyen mesét. Azt mondják, hogy ez a Jacek hóbortos egy kicsit, folyton a falvakban kóborol, hegedül az út menti feszületeknél, és badarságokat beszél. Azt mondta, eljön még egyszer?

- Azt mondta, és maga után érdeklődött.

- Hm, alig fér a fejembe.

- És aztán találkozott az urasággal? - kérdezte az asszony lágyan, csak hogy ne adjon időt az öregnek gondolkozni.

Boryna fölugrott, mintha a darázs csípte volna meg.

- Nem, Szymonnál ültem egész idő alatt - és elhallgatott.

Jagna nem mert tovább kérdezősködni, mert az öreg úgy dúlt-fúlt a házban, mint a veszett kutya, mindenért lármázott, mindent ócsárolt, mindenkit szidott. Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki eltűnt a szeme elől, hogy meg ne érezze a keze súlyát.

Ilyen kínos csendben ültek le a vacsorához is. Ekkor jött be Roch, szokása szerint leült a tűzhöz, enni nem akart, de mikor befejezték, csöndesen megszólalt:

- Nem magamtól jövök. A faluban azt beszélik, hogy az uraság megharagudott Lipcére, és egyetlen embert sem fogad föl a vágáshoz. Azért jöttem, hogy megkérdezzem: igaz-e?

- Az Atyának és Fiúnak... Hát honnan tudjam én ezt? Most hallom először...

- Hiszen tanácskoztak ma a bírónál, onnan jött ez a hír.

- Tanácskozott a bíró, a molnár meg a kovács, de nem én!

- Hogyhogy? Hiszen azt mondták, hogy maga az uraság volt itt magánál, és együtt mentek el.

- Nem tárgyaltam velük, akár hiszi, akár nem, így van...

Nem vallotta be, mennyire fáj neki ez a mellőzés, hogy nélküle tanácskoztak.

Megint feldühödött, hogy eszébe juttatták a dolgot. De hallgatott, csak magában rágódott a sértésen, mely csípte, mint a csalán. Türtőztette magát, ahogy tudta, nehogy Roch észrevegye, mi van vele.

De hogyisne! Várt, leskelődött, mint egy ügyefogyott, és azok nélküle tanácskoztak! Ezt nem bocsátja meg nekik, ezt még megemlegetik! Semmibe akarják venni? Hát majd megmutatja nekik, kicsoda ő a faluban! Ennek pedig nem más az oka, mint az a molnár, az a csavargó béreslegény, aki a mások kárán gazdagodott meg, és most a többiek fölé emelkedik, a csaló! Tud ő róla olyan dolgokat, hogy börtön is lehet belőle, ha nem vigyáz... Meg az a bíró is! Őrizze a marhát, de ne akarjon első lenni az öregebbek fölött, a korhely disznó! Megválasztották bírónak, de holnap ugyanúgy le is tehetik, és akár Jambrozyt is megválaszthatják, éppen annyi hasznuk lenne belőle. Meg a kovács, a veje, az a kórságos! Jöjjön csak ide, kerüljön csak a szeme elé! Vagy az a földesúr! Úgy kerülgeti a népet, mint a farkas, futkos, szaglászik, hol csíphetne el valamit magának. Úr az ördögadta, de a parasztok földjén uraskodik, a parasztok erdejét adja el, a parasztok kegyelméből él, mégis a nép ellen esküszik össze! Nem gondol arra a nyavalyás, hogy a cséphadaró az úri bőrt is éppúgy fogja, mint a többit! - Azonban egy szót sem árult el gondolataiból. Hiszen nem asszony, hogy mások előtt panaszkodjék, és barátságot kolduljon! Marta őt a dolog kegyetlenül, fájt is nagyon, de kinek mi köze hozzá! Hirtelen észbe kapott, hogy nem illik vendég előtt ilyen hallgatagon ülni, ezért fölkelt a lócáról, és így szólt:

- Nem hallottam, de ha a földesúr megmakacsolja magát, és nem szerződtet senkit, nem is kényszerítheti rá senki.

- Ez igaz, de ha érdemes ember előadná, hogy mennyi nép nyomorog emiatt, talán engedne.

- Én nem fogok neki könyörögni! - kiáltott Boryna élesen.

- De vagy húsz zsellér van a faluban, és úgy lesi a munkát, mint a megváltást! Maga is tudja, kik. Kemény a tél, nagy a hó meg a fagy, soknak megfagyott a krumplija is, kereset meg nincs sehol. Olyan nyomorúság lesz itt tavaszra, hogy elgondolni is szörnyű! Már most is olyan ínség van, hogy akárhányan csak egyszer esznek napjában meleg ételt, és éhes hassal feküsznek le. Mind arra számítottak, hogy ha az uraság vágatni kezd a Farkasveremnél, mindenkinek jut munka! Most meg, azt mondják, megesküdött, hogy egyetlenegy lipceit sem fogad fel. Megharagudott, merthogy panaszt tettek ellene a kerületi biztosnál.

- Én magam írtam alá a panaszt, és keményen kitartok amellett, hogy egyetlen szálat sem vághat ki, míg velünk meg nem egyezik, és nem adja ki a részünket.

- Ha így van, akkor talán nem is fogják vágni az erdőt.

- A miénket nem.

- És akkor mi lesz ezekkel a szegényekkel? - jajdult fel Roch.

- Nem tudok segíteni rajtuk, csak nem adhatom oda a magamét azért, hogy ők munkához jussanak! Még hogy én védelmezzek másokat, könyörögjek másokért, de ha rajtam esik bántalom, a kutya sem segít...

- Úgy látom, hogy nem tart az urasággal.

- Magammal tartok, meg az igazsággal, értse meg! Más gondom is van, azért nem is fakadok ríva, hogyha valamelyik Wojteknek vagy Barteknek nincs mit a szájába tenni. A pap dolga az, nem az enyém! Egy ember, még ha akarna, sem segíthetne mindenkin.

- De bizony segíthetne, nagyon is - szólt Roch szomorúan.

- Próbáljon vizet hordani rostával, és meglátja, mennyit tud. Úgy van a nyomorúsággal is; már ez az Isten rendelése, és úgy látszik, így is marad, hogy az egyiknek van, a másik meg csak a szelet fogja be a határban.

Roch csak a fejét ingatta, és elment. Nagyon megszomorodott, mert nem hitte, hogy ilyen érzéketlen legyen Boryna az emberi nyomorúság iránt. Az öreg kikísérte a bejáróba, és ahogy naponként szokta, most is kiment az udvarba, hogy benézzen a tehenekhez meg a lovakhoz, mert már késő volt.

Jagna éppen ágyazott; a dunnát rázta ki, és közben halkan imádkozott, amikor Maciej belépett, és valami behavazott ruhát dobott a lábához.

- Elhányod a kendődet! Az átbújónál találtam meg! - szólt halkan, de keményen, és olyan átható tekintettel nézett rá, hogy majd kővé dermedt ijedtében. Csak néhány pillanat múlva kezdett dadogva mentegetődzni:

- Ez... az a Lapa... amihez csak hozzáfér... kihurcolja a házból... tegnap is a papucsomat vitte ki a kutyaólba! Gyalázatos dög, annyi bajt csinál...

- Lapa?... Ejnye... nézze meg az ember... - mormolta gúnyosan Boryna, mert egy szót sem hitt az egészből.

Vízkereszt napja az idén hétfőre esett. Még be se végezte a pap a litániát, még hallani lehetett a templomból az orgonaszót meg az éneket, de a nép máris húzódott lassan a kocsma felé. Advent és karácsony után most volt először muzsika, és Klombék Malgoskájának az eljegyzését is ekkorra várták. A vőlegényjelölt Wicek Socha volt, rokona a megboldogult Kubának, de tagadta a vele való rokonságot, mert hitvány legény volt, és nagyon nagyra tartotta magát a földjével.

Azt is beszélték, hogy Stacho Ploszka, aki már a krumpliszedés óta teszi a szépet a törvénybíró Ulisiájának, szintén ma koccint ebben az ügyben, és rendbe hozza a dolgot az öreggel. Szymon ugyanis görbe szemmel nézett rá, és megtagadta tőle a leány kezét, mert nagy verekedő volt, féktelen pörlekedő, és a szüleivel is folyton civakodott. Ulisiával négy egész holdat akart kapni, vagy kétezer zloty készpénzt és még hozzá két tehenet.

A bíró is ma tartotta a keresztelőt, az igaz, hogy odahaza, de az ismerősök arra számítottak, hogy ha jókedve támad, nem ül meg otthon, hanem az egész vendégsereggel együtt eljön a kocsmába, és másoknak is fizet.

E csalogatókon kívül voltak azonban még más, fontosabb ügyek is, melyek éppúgy érdekeltek mindenkit.

Úgy történt a dolog, hogy a nagymisén megtudták a szomszéd falubéliektől, hogy a földesúr már mind fölfogadta, ahány favágóra csak szüksége volt, és foglalót is adott. Rudkáról tízen mennek, Modlicáról tizenöten, Dembicáról vagy nyolcan, a rzepkai nemességből kis híján húszan, Lipcéből pedig egy sem. Biztosan igaz volt, mert maga a kerülő is megerősítette a hírt - ő is ott volt a misén.

Nem kis gondot jelentett ez a falu szegényeinek, nem könnyű terhet.

Hiszen voltak Lipcében gazdagok, módos gazdák, voltak kevésbé jómódúak is, akiknek szintén nem volt gondjuk a keresetre, sőt akadtak olyanok is, akiknél szinte jajgatott az ínség, de nem vallották be, hogy el ne veszítsék a gazdagok barátságát, és mindig egy sorban állhassanak velük. De olyan zsellérekben sem volt hiány, akiknek csak házuk volt, vagy még az se; a gazdáknál csépeltek, a fűrészmalomban keresték fejszéjükkel a kenyerüket, vagy ahol éppen akadt valami munka; összekuporgattak, amennyit tudtak, és úgy-ahogy megéltek Isten segítségével; de ezeken felül még mindig maradt öt család, amelynek egyáltalán nem jutott télen munka a faluban, és éppen ezek várták úgy az irtást, mint a megváltást.

És most mihez kezdjenek?

Kemény a tél, s alig van valamelyiküknek egy kis tartalék pénze. Soknak fogyóban volt már a krumplija is. Sok házban ütött tanyát a nyomorúság, és az éhség már az ajtó előtt vicsorgatta a fogát. Messze van még tavaszig, segítség nem jön sehonnan, így hát nem is csoda, ha nehéz gond nyomta a lelküket. Gyülekeztek a házakban, tanakodtak. Végül csapatosan elmentek Klombhoz, hogy vezesse őket a főtisztelendő úrhoz, hátha ad valami tanácsot. De Klomb leánya eljegyzésének ürügyével lerázta őket, és hasonlóképpen kibújtak mások is, mert csak magával törődött mindegyik, és megvolt a maga számítása. Nagyon feldühödött erre Bartek, az, aki a fűrészmalomban dolgozott. Bár neki volt munkája, azért mindig a szegény néppel tartott; elhívta hát a vízen túl lakó Filipet, Stachot, Bylica vejét, Bartek Koziolt, a ferde szájú Waleket, és öten elmentek a főtisztelendőhöz, hogy megkérjék, fogja pártjukat a földesúrnál.

Sokáig voltak oda, s csak a litánia után jelent meg Jambrozy Kobuséknál; jelentette, hogy a papnál tanácskoznak, azután pedig egyenesen a kocsmába mennek.

Ezalatt beesteledett. Az alkony pírja kialudt az égen, csak itt-ott parázslott még nyugaton, mint a kialvó zsarátnok a hamuban, s a világ lassan kékes éji lepelbe takarózott. A hold még nem kelt fel, csak a száraz, megfagyott hó csillogott kihűlt, jeges fénnyel, amelyben minden tárgy olyannak látszott, mintha szemfödélbe volna takarva, mintha meghalt volna. A csillagok azonban kezdtek kibújni a sötét égre, és úgy nőttek, fénylettek, rezegtek a messzeségben, úgy tündököltek, hogy a hó is visszatükrözte ragyogásukat. A fagy egyre erősödött, úgy vágott, hogy szinte csengett tőle az ember füle, s a legkisebb hang is messzire elhallatszott.

A házakban tüzet gyújtottak, és sietősen végezték az esti munkát. Még hordták a vizet a tóról, időnként még megreccsentek az istállóajtók, vagy megszólalt valami állat, egy-egy szán siklott végig az úton, és az emberek sietve jártak-keltek az udvarokon, mert úgy csípte a fagy az arcukat, mint a tüzes vas, és elfojtotta lélegzetüket. De már egészen elcsendesedett a falu.

Csak a kocsma felől csendült fel mindig élesebben a muzsikaszó. Mert hogyisne, majdnem minden házból igyekezett oda valaki: némelyek tudakozódni, mások pedig, akik sem az eljegyzésre nem voltak hivatalosak, sem az ügyekhez nem volt közük, azért, mert csábította őket a pálinkaszag. A lányok nagyon is kívánták a hancúrozást, s a zene már messziről bizgette a lábukat, s az asszonyok is unatkoztak egyedül odahaza. Így hát egymás után lopakodtak a kocsmába, mielőtt még teljesen besötétedett volna. Azt mondták: azért, hogy az embereket hazakergessék, de azután ott maradtak ők is. A szülők után természetesen a nagyobb gyerekek is elmentek; különösen a fiúk füttyentgettek egymásnak a bejárókból, és csoportosan vonultak a kocsmába, elfoglalták a pitvart és az eresz alját, bár perzselt a fagy, mint a tűz.

A kocsmában már jókora tömeg gomolygott.

A tűzhelyen hatalmas tűz lobogott, a lángoló fahasábok véres fényt öntöttek a fél szobára. A szolgáló a zsidó parancsára folyvást rakta. Aki csak bejött, leverte csizmájáról a havat, megmelegítette meggémberedett kezét, és a tömegbe indult, hogy megkeresse övéit. Mert bár a tűz fényén kívül a pult fölött lógó lámpa is világosságot árasztott, a sarkokban mégis sötét volt, és bajosan lehetett rögtön megkülönböztetni az embereket. Az út felől eső sarokban, a káposztáshordókon, a muzsikusok ültek. Olykor-olykor megpendítették hangszereiket, csak úgy önkéntelenül, mert még nem kezdődött meg a tánc. Csak éppen valamelyik türelmetlenebb pár tett néhány fordulót.

A szobában pedig a falak mentén meg az asztalok mellett csoportosultak az emberek. Kevesen iddogáltak, inkább beszélgettek, és nézték az érkezőket.

Csak a pult körül volt nagyobb kavarodás, mert ott álltak egy csoportban a Klomb vendégei meg a Socha család tagjai. De még ők is ritkán koccintgattak; beszélgettek, és szépeket mondtak egymásnak, ahogy eljegyzésen illik.

S valamennyien gyakran pillantgattak észrevétlen az ablak felé, ahol tíz-egynéhány rzepkai ember ült az asztaloknál. Még napközben jöttek, és itt maradtak. Senki nem kellemetlenkedett nekik, de nem is igyekeztek hozzájuk. Csak Jambrozy komázott össze velük rögtön; nagy kortyokban nyelte a pálinkájukat, és hazudott összevissza, ami csak a nyelvére jött. Mellettük a fűrésztelepi Bartek állt a társaival, és hangosan mesélte, mit mondott a főtisztelendő úr. Hevesen szidta a földesurat, ebben pedig Wojtek Kobus volt a legbuzgóbb segítőtársa; sovány, kis termetű paraszt, de olyan hevesen ugrándozott, verte öklével az asztalt és izgett-mozgott, mint az a madár, amelynek a nevét viselte.^[8] Mindezt pedig szándékosan csinálta, mert tudta, hogy a rzepkaiak holnap az erdőbe mennek fát vágni; ezek azonban úgy tettek, mintha semmit sem hallanának. Nyugodtan ültek, és csak egymással törődtek.

A gazdák közül sem hallgatta senki a szitkozódást, s azt sem vették túlságosan a szívükre, hogy a főtisztelendő úr nem akart az érdekükben közbenjárni a földesúrnál. Sőt ellenkezőleg, elfordultak tőlük, elkerülték őket, minél hangosabban kiabáltak; a tömegben ugyanis, mely szinte szétvetette a kocsmát, mindenki tetszése szerint barátkozott és csoportosult, ahol éppen kedve tartotta, ügyet sem vetve a szomszédaira. Csak az egy Jagustynka járt csoporttól csoporthoz; uszította őket, tréfálkozott, pletykákat hordott, közben azonban éberen figyelt, hol csendül meg a flaska, hol jár körben a pohár.

És így lassan, észrevétlenül melegedett bele a nép a mulatságba. Mind nagyobb zaj töltötte be a szobát, és mind gyakrabban csöngött a pohár. A tolongás úgy növekedett, hogy már szinte be se csukódott az ajtó; folyvást jött a nép, míg végül a muzsikusok, akiket Klomb vendégelt meg, rázendítettek egy tüzes mazúrra. Első párként Socha indult táncba Malgoskával, utánuk pedig akinek csak kedve volt hozzá.

De nem sokan mentek, mert még vártak az első lipcei legényekre: Stacho Ploszkára, Wachnikra, a bíró öccsére, és másokra, akik a szoba sarkaiban beszélgettek a lányokkal, vidáman tereferéltek, és félhalkan gúnyolták a rzepkai nemeseket, akiktől Jambrozy még mindig nem tágított.

Épp ekkor jelent meg Mateusz. Még bottal járt, mert alig hogy föltápászkodott az ágyból, de vágyódott az emberek után. Rögtön mézzel főtt pálinkát rendelt, leült a tűzhely mellé, és iddogált. Víg szavakat eregetett ismerősei felé, de hirtelen elhallgatott, mert Antek állott meg az ajtóban. Ez meg, mikor meglátta, büszkén hátraszegte fejét, feléje villantott a szemével, és úgy akart elmenni mellette, mintha nem venné észre.

De Mateusz felkelt, és utána kiáltott:

- Boryna! Gyere ide hozzám.

- Ha dolgod van velem, gyere magad - szólt Antek élesen, mert azt hitte, Mateusz belé akar kötni.

- Mennék, de látod, bot nélkül még meg se tudok mozdulni - felelte szelíden.

Antek nem hitt a fülének. Fenyegetően összeráncolta a szemöldökét, és elindult feléje, de Mateusz megragadta kezét, és odavonta maga mellé a padra.

- Ülj ide mellém. Az egész világ előtt megszégyenítettél, úgy megvertél, te zsivány, hogy már papot is hívtak, de azért nem haragszom rád, és javaslom, béküljünk ki. Koccints velem! Még senki sem vert meg életemben, és azt hittem, hogy nincs is olyan ember a világon. Igazi vasgyúró vagy, hogy ilyen embert, mint én, csak úgy belehajítottál a vízbe, mint egy kéve gabonát, bizony...

- Mert folyton piszkáltál a munkámban, meg aztán ocsmányul ugattál; úgy megharagudtam, hogy azt se tudtam, mit csinálok.

- Igazad van, igazad, magam is beismerem, mégpedig nem félelemből, hanem jó szívvel... De jól elláttad a bajomat, vért hánytam, és néhány bordám eltörött. Az egészségedre iszom, Antek, hagyd a haragot, én már elfelejtettem, bár még most is fáj a hátam... talán még a wolai Wawrzeknél is erősebb vagy?

- Hiszen úgy megvertem a búcsún aratáskor, hogy még most is nyögi...

- Wawrzont? Hallottam, de nem akartam elhinni... Zsidó, hozz arakot eszenciával, de nyomban, mert letöröm a derekadat! - kiáltotta.

- De amit ott fecsegtél az emberek előtt, az nem igaz, ugye? - kérdezte csendesen Antek.

- Nem igaz, csak haragból mondtam, csak úgy... nem, dehogyis... - tagadta, s a világosság felé tartva nézegette a flaskát, hogy Antek ki ne olvassa a szeméből az igazságot.

Ittak eggyel, kettővel, azután pedig Antek rendelt, és újra ittak. Úgy ültek egymás mellett, olyan testvéries barátságban, hogy mindenki elcsodálkozott rajtuk. Mateusz pedig, mert már jól felöntött a garatra, rárikkantott a muzsikusokra, hogy játsszanak frissebben. Lábával verte a taktust, hangosan nevetett a többiek felé, végül elhallgatott, és elkezdett Anteknek a fülébe sugdosni.

- Hiszen igaz, hogy le akartam teperni erőszakkal, de úgy végigboronálta a képemet a körmével, mintha valaki tüskebokorba dobott volna. Te voltál neki a kedvesebb, tudom én azt jól, ne tagadd, csak te, azért nem akart rám nézni... Nehéz az ökröt igába fogni, ha nem akar magától menni! Bizony úgy gyötört a féltékenység, hogy ki se lehet mondani! Hej, csoda egy leány volt, szebbet nem lehet találni. És hozzáment az öreghez a te károdra, ezt már nem is tudom megérteni...

- Az én káromra meg a kárhozatomra! - nyögött föl Antek csöndesen, és csaknem felugrott, akkora lángot vetett benne az emlékezés. De csak káromkodott egyet, és valamit morgott magában.

- Csitt, meghallják az emberek, és széthordják.

- Mondtam valamit?

- Hát én nem hallottam, de mások meghallhatták.

- Mert már alig bírom elviselni, úgy feszíti valami a mellemet, hogy magától szalad ki belőlem a szó...

- Azt tanácsolom neked, ne hagyd magad, amíg nem késő - tanácsolta ravaszul a legény, hogy kicsaljon belőle valamit.

- Mit tehetek, hiszen a szerelem rosszabb a betegségnél, úgy folyik a csontokon végig, mint a tűz, felforr a szívben, és olyan vágyakozással tölti meg az ember lelkét, hogy se enni, se aludni, se dolgozni nem tud. Csak verné a falhoz a fejét, és még az életét is odadobná.

- Azt hiszed, nem tudom? Hej, Jézusom, hiszen magam is futottam Jagna után! De a szerelem ellen csak egy orvosság van: meg kell házasodni, akkor minden elmúlik. Volna még egy másik is; ha nem lehet elvenni, hát meg kell kapni az asszonyt úgy, akkor elmegy tőle a gusztusod, és vége a szerelemnek. Elhiheted nekem, nemegyszer próbáltam - bizonyította dicsekedve.

- És ha azután sem múlik el? - kérdezte Antek szomorúan.

- Hát annak, aki a sövény mögött nyögdécsel, a ház sarka mögé lapul, és megreszket a térde a szoknya suhogására, annak nem múlik el egyhamar. De borjú az ilyen, nem pedig férfi, az ilyenért egy hajítófát sem adnék - szólt a legény megvetően.

- Igazad van, de azt hiszem, olyan emberek is vannak, vannak... - tűnődött Antek.

- Koccints hát, egészen kiszáradt a torkom. Kutya dolog ez a fehérnéppel, némelyik olyan hitvány, hogy ha ráfújsz is, felfordul, és gyakran még a legerősebb embert is úgy vezeti, mint a borjút a kötélen. Elveszi az erejét, az eszét, végül kineveti az egész világ. Pokoli fajzat az asszonyféle. No, igyál az egészségemre!

- Egészségedre, öcsém!

- Isten fizesse meg. Mondom néked, köpj erre az ördögfajzatra, hiszen megvan a magadhoz való eszed...

Újból kiittak eggyel, azután egy másikkal, és beszélgettek. Antek már kissé felöntött a garatra, és mivel sohasem volt kinek kipanaszkodnia magát, most veszett kedve támadt, hogy kiöntse a lelkét. Alig tudta türtőztetni magát, és néha mégis el-elejtett egy olyan szót, amelyből Mateusz mindent megértett, csak nem mutatta.

Közben javában folyt már a mulatság a kocsmában. A zene szólt teljes erővel, tánc táncot követett, mindenfelé ittak, itt-ott már vitatkoztak is, és olyan hangosan beszéltek, hogy fülsiketítő lett a lárma. A táncosok dobogása pedig úgy hangzott, mint a cséphadaróé. Klomb kompániája a fülkébe húzódott; eléggé nagy zaj hangzott ki onnan is. Csak Socha és Malgoska táncolt belefeledkezve, azután pedig egymás derekát átölelve siettek ki a friss levegőre. A fűrésztelepi Bartek még mindig egy helyben állott a társaságával. Már a második üveget ürítették, s Wojtek Kobus már egyenesen odakiáltott a rzepkaiaknak:

- Nemesek, az áldóját! Rongyosok meg éhesek! - merthogy nemeseknek tartották magukat.

- Uraságok, fél falu fej egy tehenet! - toldotta meg epésen a másik.

- Koszosak, megvannak ló nélkül, mert a tetű viszi őket.

- Zsidók cselédjei!

- Urasági söpredék! Szegődjenek el a kutyák mellé, ha olyan jó a szimatjuk.

- Megszimatolták az uraságnál a maguk hasznát, és most odahúznak.

- Elveszik az emberek elől a munkát!

- Úgy kifésüljük a koszos fejeteket, hogy fej nélkül szaladtok haza!

- Tányérnyalók, csavargó népség! Nincs a zsidóknál fűteni való kemence, hát ide jöttek! - Csak úgy röpködtek a csípős szavak, és némelyikük már az öklével is fenyegetőzött, úgy közeledett hozzájuk. Mind többen háborogtak ellenük, egyre indulatosabb kör vette őket körül, mert már a pálinka is dolgozott bennük. De a rzepkaiak nem szólaltak meg, szorosan egymás mellett ültek, csak botjukat szorongatták a térdük közt, sört iddogáltak, és a magukkal hozott kolbászt eszegették hozzá. Kevélyen, rettenthetetlenül néztek a parasztokra.

Talán verekedésre is került volna sor, de odajött Klomb, csillapította őket, magyarázott, békéltetett. Utána mások is az öregebbek közül, meg Jambrozy is beleszólt; végül Kobus abbahagyta a szitkozódást, a többieket is elvonták a pulthoz, és kínálgatták. Ismét megszólalt a muzsika, s Jambrozy ismét mesélni kezdte a maga képtelen történeteit a háborúkról. Napóleonról, a Parancsnokról,^[9] azután meg olyan vidám dolgokat mondott, hogy sokan majd eldűltek nevettükben. Ő pedig, mivelhogy már eléggé kapatos volt, diadalmasan nézett körül, elterpeszkedett az asztalnál, és tovább mesélt:

- Végezetül még elmondok egy történetet, röviden, mert táncolni szeretnék, és már görbén néznek rám a lányok, hogy nem megyek hozzájuk. Tudják, ma van Klembianka eljegyzése Wicek Sochával. Ha akartam volna, én tartanám ma az eljegyzésemet Malgoskával, én bizony! Mert hát az úgy volt, hogy csütörtökön csak úgy özönlöttek a kérők az öreg Klombhoz. Egyszerre jöttek Socha meg Pryczek kérői. Az egyik társaság arakkal koccintott, a másik meg édessel; Klomb az egyikét is megitta, a másikét se öntötte ki. Mert jó volt az egyik, de a másik se rosszabb!

A kérőkről már csak úgy csurgott az izzadság, annyit beszéltek, és úgy dicsérték a maguk legényét.

Ennek pompás hold földjei vannak, amelyeket csak a pacsirták trágyáznak, a másiknak meg olyan a földje, hogy csak a kutyák tartják rajta a lakodalmukat.

Az egyiknek van olyan háza, amelybe a disznók az alapgerenda alatt másznak be, és a másiké se rosszabb.

Mind a kettő olyan módos, hogy messzi vidéken nincs párja!

Sochának van egy egész bundagallérja, mert magát a bundát széthordták a kutyák. Pryczeknek meg van egy madzagja az ünneplő nadrághoz, meg egy gombja, amelyik úgy ragyog, mint az arany.

Az egyik legény karcsú, mint a boglya, a másiknak meg felfújta a hasát a krumpli!

Pompás legények!

Sochának folyik a nyál a szájából, Pryczeknek meg csipás a szeme!

Mindenben egyenlők, azután olyan dolgosak meg vitézek, hogy akár egy fél fertály burgonyát is megesznek egyszerre, és mindjárt másik fertályra áhítoznak! Mindkettőből jó vő lesz; a tehenet egyik is, másik is megőrzi a réten, kisöpri a szobát, és kihányja a trágyát az istállóból. A leányzóban egyik sem tesz kárt, mert a gólyával nem tartanak barátságot.

Szóval helyre legények, beszédesek, okosak, ügyesek, mindig megtalálják a szájukat a kanállal, sose viszik másfelé.

Hát mit csináljon az öreg, amikor egyformán tetszik mind a kettő. Forgolódik, piszkálja az orrát, kérdezi Malgoskát: melyiket akarod?

- Mind a kettő csámpás, édesapám, ha megengedi, akkor inkább Jambrozyt választom!

Az öreg csóválta a fejét, sokáig töprenkedett, mert hiszen tudni való, hogy ő a legokosabb az egész házban, a fiúk sürgetik, a kérők folyton a magukét mondogatják, végül iszik az öreg az egyik üvegből arakot, a másikból édeset, aztán így szól:

- Hozzátok a mérleget!

Behozták, fölállították, ő meg azt mondja:

- Mérjétek meg magatokat, fiúk! Amelyik nehezebb, az lesz a vőm.

Zavarba jöttek a kérők, pálinkáért küldtek, s töprengenek: melyik lesz? Mert mind a kettő olyan sovány volt, mint az aszott poloska.

Pryczek kérői kaptak előbb észbe. Megtöltötték Pryczek mellényét meg a zsebeit kaviccsal. De Socha kérői sem estek a fejük lágyára. Hirtelen, mivel más nem akadt a kezük ügyébe, egy gúnárt dugtak a szűre alá, és úgy állították a mérlegre... mérik, számlálják, hát egyszer csak megszólal valami: "Sz... sz... sz..." - mire Socha s a gúnár, zsupsz, a földre ugrik! Valamennyien elnevették magukat, Klomb pedig azt mondja: "Agyafúrt fickó, bár nem üti meg a mértéket, te leszel az én vőm!"

Az egész történetben a mérésen kívül nem volt egy szemernyi igazság sem, de Jambrozy olyan mulatságosan mesélte el, hogy a könnyük is kicsordult nevettükben. Úgy hahotáztak, hogy visszhangzott az egész kocsma.

Klomb vendégei is hamarosan előbújtak a fülkéből, és csapatostul perdültek táncra. Növekedett a zaj, a lábdobogás, a kiabálás, úgyhogy már semmi hangot nem lehetett külön kivenni.

Már szédült az emberek feje, bágyasztotta őket a forróság, de a vidámság nőtt, a fiatalok tomboltak teljes erejükből, az idősebbek pedig körülülték az asztalokat, vagy ott gyülekeztek össze, ahol éppen lehetett, ahol éppen megállt valaki, mert a táncosok lökdösődtek, és mind nagyobb kört kerítettek. Mindenki fennhangon beszélt, ivott, örvendezett, barátkozott, bizonygatta a maga igazát, élvezte a mulatságot.

A zene pedig szilajul harsogott, s dühödten folyt a tánc, pedig olyan szorosan voltak, hogy egyik fej a másik mellett, egyik váll a másik mellett tolongott. Mégis ugráltak, ringtak, kurjantottak, verték a sarkukat a földhöz, hogy szinte recsegett a padló, és megreszketett a pult.

Pompás mulatság volt, mert mindnyájan hozzájárultak egész erejükkel, egész lelkükkel.

Hiszen tél volt, a nép levette kidolgozott kezét az anyaföldről, kiegyenesítette meghajtott nyakát, fölemelte gondterhelt lelkét, kihúzta magát, megnövekedett, egyenlővé vált egyik a másikkal a szabadságban, pihenésben, a fesztelen gondolkodásban. Mindegyik ember külön és világosan látszott most, mint az erdőben a fa. Nyáron nem tudod megkülönböztetni egyiket a másiktól, mert mindegyik egyforma zölden áll a sűrűségben, hozzátapadva a termőföldhöz, de essék csak le a hó, takarja el a földet, mindjárt minden fát meglátsz külön, és egy szempillantás alatt meg tudod különböztetni, tölgy-e, gyertyán-e vagy rezgő nyárfa. Ugyanígy volt a néppel.

Csak Antek és Mateusz nem mozdult el a helyéről. Barátságosan üldögéltek egymás mellett, és csendesen beszélgettek mindenféléről. Egyre-másra odajött valaki hozzájuk, és beleszólt; odajött Stacho Ploszka, odajött Balcerek, odajött a bíró öccse és mások, a falu első legényei, akik vőfélyek voltak a Jagus lakodalmán. Kezdetben bátortalanul álltak meg, mert nem lehetett tudni, nem vág-e Antek valami kemény szót a fejükhöz. De nem, mindegyiknek kezet nyújtott, barátságosan nézett rájuk, ezért azután csakhamar közrefogták, figyelmesen hallgatták, biztosították barátságuk felől, és úgy kedveskedtek neki, helyeseltek minden szavára, mint azelőtt, amikor még vezetőjük volt. Antek mosolygott, de kesernyésen, mert eszébe jutott, hogy ezek még tegnap is messziről kikerülték az úton.

- Sehol se látni téged, sohase jössz a kocsmába! - szólt Ploszka.

- Reggeltől éjszakáig dolgozom, mikor lenne időm kocsmába járni?

- Igaz, igaz! - hagyták helyben halkan, és azután lassan áttértek különféle ügyekre; a falu dolgaira, azután a szülőkre, beszéltek a leányokról meg a télről... de a beszélgetés valahogy vontatottan ment, Antek keveset szólt, és folyton az ajtóra pillantgatott, mert remélte, hogy Jagna is eljön. Csak akkor kezdett odafigyelni, mikor Balcerek mesélni kezdett a tanácskozásról, melyet Klombéknál tartottak az erdő ügyében.

- És mit határoztak? - kérdezte.

- Hogy mit? Sopánkodtak, panaszkodtak, siránkoztak, és semmit nem határoztak, csak hogy nem szabad megengedni a vágást.

- Hát mi okosat is süthetnének ki ezek a szalmafejűek! - kiáltott Ploszka. - Összegyűlnek, pálinkát nyakalnak, szuszognak, kipanaszkodják magukat, és annyi a haszna, mint a tavalyi hónak. Az uraság meg nyugodtan kivághatja akár az egész erdőt is.

- Nem szabad megengedni! - vetette oda röviden Mateusz.

- Ki tartja vissza, ki tiltja meg neki? - kiabálták összevissza.

- Hát kicsoda, ha nem ti?

- Ugyan, lehet is ezek miatt tenni valamit! Egyszer nyitottam ki a számat, hát az apám letorkolt, hogy ne üssem bele az orromat olyan dologba, amihez semmi közöm sincs, ez a gazdák dolga. Hiszen jussunk van hozzá, de minden az ő markukban van, és egy percre sem eresztik ki, mi meg csak annyit jelentünk, mint a béresek! - háborgott Ploszka.

- Rosszul van ez így, nagyon rosszul.

- Másképp kellene lenni!

- Hát, át kellene engedni a fiataloknak a földet meg a rendelkezést.

- Őket meg tartsák el a gyerekeik!

- Én leszolgáltam a katonaságot, az évek múlnak, mégsem adják ki a részemet! - kiáltott Ploszka.

- Ideje, hogy mindenki megkapja a maga részét.

- Valamennyiünkkel igazságtalanság történik.

- Leginkább Antekkel!

- Rendet kell csinálni a faluban! - szólt keményen Szymek, Jagusia bátyja, aki nemrég jött, és hallgatva állt eddig a többiek mögött. Bámulva néztek rá, ő pedig előrelépett, és tüzesen adta elő a sérelmeit. Szembenézett mindenkivel, és pirult közben, mert nem szokta meg, hogy mások előtt beszéljen, és kissé félt még az anyjától.

- Nastka tanította ki! - súgta az egyik legény. Valamennyien elnevették magukat, Szymek pedig elhallgatott és hátrahúzódott. Ekkor a bíró öccse, Grzela Rakoski kezdett szólani, bár nem volt valami beszédes, és kissé dadogott is:

- Nagy baj, az igaz, hogy az öregek kezében van a föld, és nem adják a gyerekeiknek, mert igazságtalan dolog. De az a legnagyobb baj, hogy ostobául intézik a falu ügyeit. Hiszen régen vége lenne ennek a históriának az erdővel, ha megegyeztek volna az urasággal.

- De hogyan? Két holdjával kínálta, holott négy jár egy fél telek után.

- Jár vagy nem jár, azt nem tudni, majd a hivatal ítéli meg.

- De a hivatalbeliek az urasággal tartanak!

- Dehogy tartanak, hiszen maga a biztos mondta, hogy ne álljunk rá a két holdra, mert az uraságnak többet kell adnia! - magyarázta Balcerek.

- Halkabban, jön a kovács az őrmesterrel! - suttogta Mateusz.

Az ajtó felé néztek; valóban, a kovács jött karonfogva a csendőrrel. Már mind a ketten jól be voltak szeszelve, ezért hát erősen tolakodtak a sűrű tömegen keresztül, egyenesen a pulthoz tartottak, de nem sokáig álltak ott, mert a zsidó a fülkébe vezette őket.

- A bírónál, a keresztelőn mulattak ilyen jól.

- Ma tartják? - kérdezte Antek.

- Hát. Az öregek is ott vannak. A törvénybíró volt a koma meg Balcerkowa, mert azt mondják, az öreg Boryna megharagudott, és nem vállalta - magyarázta Ploszka.

- Hát ez meg miféle? - kiáltott fel Balcerek.

- Ez Jacek úr, a wolai földesúr bátyja! - magyarázta Grzela. Fölálltak, hogy jobban megnézzék, Jacek úr pedig lassan fúrta magát keresztül a tömegen, keresett valakit a szemével, míg meg nem találta a fűrészmalmi Barteket. Vele együtt odament a fal mellett ülő rzepkaiakhoz.

- Vajon mit akar?

- Valamit, vagy semmit. Csak úgy jár-kel a falvakban, beszélget a parasztokkal, akárhányszor segít is rajtuk. Hegedül, a lányokat meg dalolni tanítja. Azt mondják, hóbortos.

- Fejezd már be, Grzela, mondani akartál valamit!

- Az erdőről akartam beszélni. Én azt javaslom, hogy ne hagyjuk ezt a dolgot egészen az öregekre, mert ők elrontják.

- Erre csak egy mód van. Ha elkezdik vágni az erdőt, menjen ki az egész falu, kergesse el a favágókat, és ne engedje a vágást addig, amíg az uraság meg nem egyezik a faluval! - szólt Antek határozottan.

- Ugyanezt határozták Klombnál is.

- Elhatározták, de nem teszik meg, mert ki megy utánuk?

- A gazdák elmennek.

- Nem mind.

- Ha Boryna vezeti őket, elmennek mind.

- Csak nem tudni, lesz-e rá Maciejnek kedve.

- Akkor majd vezeti Antek! - kiáltott fel hevesen Balcerek.

Valamennyien lelkesen helyeseltek, csak az egy Grzela ellenkezett, ő tudniillik világlátott ember volt, és olvasta a Zorzá-t^[10] is, azért hát elkezdte tudományosan fejtegetni, mintha könyvből olvasná, hogy nem szabad erőszakot alkalmazni, mert akkor csak törvény elé kerül az ember, és nem ér el vele mást, csak dutyit. Azért ügyvédet kell hívni a városból, és az majd mindent elintéz igazságosan.

Nem volt kedvük sokáig hallgatni ezt a beszédet, némelyikük még csúfolta is. Nagyon fölbosszankodott erre, és rájuk rivallt:

- Panaszkodtok az apáitokra, hogy ostobák, és nektek magatoknak sincs egy csöpp eszetek sem, csak szajkózzátok, amit másoktól hallotok, akár a gyerekek!

- Boryna jön Jagusiával meg a lányokkal - jegyezte meg valaki.

Antek felelni akart Grzelának, de hirtelen elhallgatott, és Jagnát kísérte szemével.

Későn jöttek, már vacsora után, mert az öreg sokáig nem hallgatott Józka rimánkodására meg Nastka rábeszélésére. Várta, hogy Jagusia kérje, de ő rögtön ebéd után határozottan kijelentette, hogy elmegy a muzsikába, az öreg pedig ugyanolyan határozottan felelte rá, hogy ki se teszi a lábát a házból, ha nem ment el a bíróhoz, nem megy el sehova se.

Jagna nem is kérte tovább, de úgy megmakacsolta magát, hogy nem szólt egy szót sem, csak sírdogált, csapkodta az ajtót, ki-kiállt a ház elé a hidegbe, és úgy dúlt-fúlt föl-alá a házban, mint a haragos szél, szinte fagyos levegőt árasztott, mikor pedig vacsorához ültek, nem ment enni, hanem kiszedegette szoknyáit a ládából, próbálgatta és öltözködött.

Mit tehetett hát az öreg egyebet, káromkodott, szitkozódott, fogadkozott, hogy nem megy el, végül azonban még neki kellett bocsánatot kérnie Jagusiától, és kénytelen-kelletlen elkísérte a kocsmába.

Büszkén lépett be, méltóságteljesen; alig köszönt valakinek, mert alig volt ott vele egyenrangú, a falu legeleje a bírónál volt a keresztelőn. A fiát pedig nem vette észre, bár figyelmesen körülnézett a tömegben.

Antek meg nem vette le többé a szemét Jagusiáról. Az asszony éppen a pultnál állott, körülrajzották a legények, táncba hívták, de kikosarazta őket vidám szóval, közben pedig titkon körülnézett az emberek között. Olyan szép volt ma, hogy mindenki csodálkozva nézte, bár eléggé berúgott már a nép. Legszebb volt valamennyi között, pedig ott volt Nastka is, a ruhája színe meg a növése a mályváéhoz hasonló, ott volt Weronka Ploszkowa is, piros, mint a georgina és nagyon magabízó, meg Sochowa, aki alig serdült eladó sorba, karcsú, hajlékony, és olyan édes a pofácskája, mint a cukor. És voltak mások is, csinosak, szép termetűek, akik magukra vonták a legények tekintetét, mint például Marysia Balcerkowa, csodálatosan szép alakú, fehér képű, az egészségtől szinte kicsattanó leány, a falu első táncosa - de egy se ért föl Jagnával, egyetlenegy se.

Valamennyit fölülmúlta szépségével, ruhájával, tartásával és ragyogó kék szemével; ahogyan a rózsa fölülmúlja a sarkantyút, a mályvát, a georginát, a pipacsot, hogy valamennyi hitványabbnak látszik mellette, úgy emelkedett szépségével valamennyiük fölé, uralkodott fölöttük. Ki is öltözködött ma, akár egy lakodalomba; zöld-fehér csíkos, tűzsárga szoknya volt rajta, a pruszlikja meg kék bársony, aranyfonallal kivarrva és mélyen kivágva. Vékony nyakánál és a csuklójánál fehér fodorral gazdagon díszített ingére több sor korallt, borostyánt és gyöngyöt fűzött. A haját kékes, rózsaszín mintás selyemkendő borította, melynek csücskeit a hátára eresztette.

Ezért az öltözetért nyelvükre is vették az asszonyok. Rosszmájú megjegyzéseket tettek, ő azonban egy csöppet sem törődött velük. Csakhamar meglátta Anteket, és elpirult örömében, mint napnyugtakor a víz. Elfordult az öregtől, akinek a zsidó magyarázott valamit, és rögtön bekísérte a fülkébe. Ott is maradt.

Antek meg éppen erre várt. A fal mentén nyomban odatolakodott, és nyugodtan köszöntötte őket, bár Józka szándékosan hátat fordított neki.

- A muzsikára vagy Malgoska eljegyzésére jöttetek?

- A muzsikára... - felelte Jagna csendesen, mert egészen elszorult a torka a felindulástól.

Szótlanul álltak egy ideig egymás mellett, csak a lélegzetük volt sebesebb, s lopva egymás szemébe pillantottak. A táncosok falhoz szorították őket, Nastkát táncba vitte Szymek, Józka is elkeveredett valamerre, úgyhogy magukra maradtak.

- Mindennap várlak, mindennap... - suttogta Antek.

- Hogy mehetnék ki?... Őriznek... - felelte Jagna reszketve. Valahogy magától egymásra talált a kezük, egymáshoz simult a csípőjük, mindketten elsápadtak, a lélegzetük elállt, a szemük szikrázott, és a fülükben olyan muzsika szólt, hogy azt ki se lehet mondani.

- Állj kissé odébb, eressz el! - kérte csendesen Jagna, mert sűrűn álltak körülöttük az emberek.

Antek nem felelt, csak elkapta a derekát, széjjellökdöste a tömeget, bevitte a középre, és rákiáltott a muzsikusokra:

- Obertást, fiúk, de tüzeset!

Bele is vágtak teljes erővel, hogy feljajdult a bőgő, hiszen ismerték őt jól, és tudták, hogy ha kedve támad, az egész kocsmának is fizet.

Utána cimborái is táncra perdültek: táncolt Ploszka, táncolt Balcerek, táncolt Grzela, és táncoltak mások is. Mateusz pedig, mivel a bordája még nem engedte, csak helyben dobbantgatott, és kurjantva biztatta a táncosokat.

Antek pedig eszeveszetten tombolt. Előretört, megelőzött mindenkit, és első párként repült Jagnával, olyan szilajul, hogy semmire sem gondolt, és semmire sem ügyelt, mert Jagus édesen hozzásimult, és olykor-olykor alig lihegve kérte:

- Még egy kicsit, Jantos, még!

Sokáig táncoltak, csak annyit pihentek, hogy egy kissé kifújják magukat és sört igyanak. Azután újra kezdték, mit se törődve azzal, hogy az emberek figyelik őket, sugdolóznak, fintorgatják a képüket, és hangosan megszólják őket.

De Anteknek ma már minden mindegy volt, hiszen maga mellett érezte Jagnát, magához szorította, hogy csak úgy feszült a karjaiban, és lehunyta azt az édes kék szemét, amitől Antek még jobban megbomlott. Olyan öröm, olyan elragadtatás muzsikált benne, mintha kitavaszodott volna a szívében. Megfeledkezett az emberekről, az egész világról, a vére forrt, és olyan büszke, hajthatatlan erő támadt benne, hogy majd szétfeszítette a mellét. Jagus is egészen elmerült a gyönyörűségben és az öntudatlanságban. Antek úgy röpítette, mint a sárkány, s ő nem állt ellen, mert hogy is állhatott volna! Antek forgatta, emelte, szorongatta, úgyhogy néha minden elhomályosodott körülötte, az egész világot elfelejtette, s olyan lakodalmas öröm és ifjúság muzsikált benne, hogy már semmit se látott, csak az ő fekete szemöldökét, örvénylő szemét, azt a piros, vonzó ajkát!

S a hegedű tüzesen szólt, cifrázva. Olyan nótát húzott, mely égetett, mint a nyári vihar, lángolt tőle a vér, s vidámsággal és erővel telt meg a szív. A bőgő rezegve adta a taktust, hogy szinte maguktól emelkedtek a lábak, ütődött a földhöz a csizma sarka. A flóta pedig fütyörészett és csábított, mint tavasszal a rigó, s olyan gyönyörűséggel töltötte el őket, úgy feltárta a szívüket, hogy szinte végigfutott a hideg a hátukon, megzavarodott a fejük, kifogyott a lélegzetük. Egyszerre támadt kedvük sírni és nevetni, kiabálni, ölelni, csókolni és repülni valahová messze, a világ végére, a teljes önfeledtségbe. Ezért is táncoltak olyan hévvel, hogy rengett az egész kocsma, és reszkettek a káposztáshordók a muzsikusok alatt.

Vagy ötven pár kavargott a faltól falig ringó, dalos, gyönyörtől mámoros körben. Olyan erő áradt belőlük, hogy az üvegek feldőltek az asztalon, a lámpák kialudtak, éjszaka s rezgő sötétség vette őket körül, mert csak a zsarátnok izzott a tűzhelyen, a forgás szelétől lángra lobbanva szórta a szikrát, és véres nyelveit nyújtogatta. Fényében alig lehetett kivenni a gomolygó embertömeget, mert olyan sűrűn forgott, hogy nem lehetett megkülönböztetni: melyik a férfi, melyik az asszony. A szűrök magasan lebegtek, mint fehér szárnyak, a szoknyák, pántlikák, kendők, izzó arcok, tüzes szemek, vad lábdobogás, nóták és kurjantások összekeveredtek, minden egy gomolyagban forgott körben, s olyan nagy zaj csapott ki belőle, hogy kiszállt a nyitott ajtón át a pitvarba, s onnan a havas, sötét téli éjszakába.

Antek folyton legelöl forgott, mint a vihar. Ő csapdosta leghangosabban a földhöz a sarkát, olyan gyorsan guggolt le, hogy már azt hitték: felbukik. Dehogyis, máris felpattant, újból táncolt, kurjantott, néha odakiáltott valami nótát a muzsikusoknak, majd szétcsapott, taposott, rohant a tömegben, mint a förgeteg. Sokakat fogott el rémület, és csak kevesen tudtak vele lépést tartani.

Egy jó óráig forgott így. Mások fáradtan kidőltek, még a muzsikusoknak is elzsibbadt a kezük, de ő szórta nekik a pénzt, biztatta, hogy játsszanak, és táncolt, hogy végül szinte csak ketten maradtak Jagnával a körben.

Persze hogy az asszonyok már hangosan botránkoztak a duhaj tánc miatt, csóválták a fejüket, jártatták a szájukat, és sajnálkoztak az öreg Borynán. Józka, aki dühös volt Antekre, és még jobban a mostohájára, végül befutott az öreghez.

- Édesapám, Antek úgy táncol a mostohámmal, hogy megszólják az emberek - súgta apjának.

- Hadd táncoljanak, arra való a kocsma! - felelte Boryna, és újból koccintott a kováccsal meg a csendőrrel. Folytatta a beszélgetést.

Józka tehát hiába járt, de kezdte figyelmesen nézegetni őket, mert a tánc után a pultnál álldogáltak egy egész csapat leánnyal és legénnyel együtt. Vígan voltak, mert Jambrozy, aki már egészen elázott, olyan tréfákat mondott, hogy a leányok a kendőjük mögé rejtették arcukat, a legények pedig hangosan nevettek, sőt tódították is. Antek valamennyiüknek fizetett sört, ő ivott elsőnek, noszogatta őket, ölelgette a legényeket, a lányoknak meg teli marokkal tömte a keblébe a cukorkát, hogy közben Jagusnak is adhasson, s bár fáradt volt, ő nevetett a leghangosabban, ő beszélgetett a legvidámabban.

Jól mulatott az egész kocsma, mindenkinek megjött a kedve, átforrósodott a hangulat. Mindig táncolt néhány pár, a többiek pedig csoportba verődtek, ahol csak lehetett, beszélgettek, iddogáltak, barátkoztak, és vigadtak tiszta szívből. A rzepkai nemesség is elmozdult az asztaltól, mert a pálinka mellett már összekomáztak a lipceiekkel. Némelyek már táncra is perdültek, s a lányok nem ellenkeztek, mert finomabb volt a modoruk, és illedelmesen kérték őket.

Antek társasága pedig külön mulatott. Mind fiatalok voltak, a falu eleje. Ő azonban, noha mindenkivel beszélgetett, szinte nem is tudott az isten világáról. Mintha ma egészen megfeledkezett volna mindenről, semmire sem ügyelt, semmit sem titkolt, mert nem is lett volna rá képes; így hát azt se vette észre, hogy az emberek körös-körül figyelmesen nézik és fülelnek. Mit törődött ő ezzel! Folyton sugdosott Jagna fülébe, a falhoz szorította, ölelgette, a kezét szorongatta, s alig tudta türtőztetni magát, hogy meg ne csókolja. A szeme öntudatlanul röpködött, s a szívében olyan vihar gyülemlett fel, hogy mindenre el volt szánva, akár mindjárt őelőtte, mert Jagna lángoló két szeméből csodálat és szerelem sugárzott feléje. Egyre hangosabb lett, mindenki fölé kerekedett, és tombolt, mint a vihar, mielőtt kitör. Közben erősen ivott, és Jagusiát is kényszerítette az ivásra, hogy szédült tőle, és már nem tudta, mi történik vele. Csak néha, mikor elhallgatott a muzsika, és kissé csendesebb lett a kocsmában, tért magához az asszony egy kicsit, és félelem fogta el, ámulva nézett körül, mintha segítséget keresne, még szökni is szeretett volna előle. De Antek ott állt mellette, és úgy nézett, olyan forróság áradt belőle, olyan szerelem gyülemlett fel Jagus szívében, hogy egy pillanat múlva újra megfeledkezett mindenről.

Jó sokáig tartott ez így. Antek már pálinkát rendelt az egész társaságnak. A zsidó szívesen adta, és minden fertályt kétszeresen jegyzett fel az ajtóra.

Mivel pedig már valamennyiüknek bódult volt a feje, csoportosan perdültek újra táncra, hogy kissé kijózanodjanak. Persze ismét Antek és Jagusia táncolt elöl.

Erre már kijött a fülkéből Boryna. A megbotránkozott asszonyok hívták ki. Egy darabig nézte őket, s hamarosan megértett mindent. Rettenetes haragra lobbant. Összeszorította fogát, begombolta szűrét, fejébe nyomta sapkáját, és feléjük indult. Mindenki félreállt az útjából, mert sápadt volt, mint a fal, s vadul villogott a szeme.

- Haza! - kiáltott bőszülten, mikor feléje röpültek. Meg akarta ragadni Jagus karját, de Antek abban a pillanatban perdült egyet, és tovaragadta. Jagna hasztalanul akarta kiszakítani magát.

Ekkor Boryna odaugrott, szétlökte a kört, kitépte feleségét Antek karjaiból, nem eresztette el, s rá sem nézve a fiára, kivezette a kocsmából.

A zene hirtelen elhallgatott, csönd lett. Úgy álltak mind, mintha gyökeret vert volna a lábuk. Senki nem szólt egy árva szót sem, mert sejtették, hogy valami rettenetes dolog történik. Antek ugyanis utánuk eredt, szétlökdöste a tömeget, mint a kévéket, és kifutott a kocsmából. Ahogy arcába csapott a fagy, a ház előtt heverő szálfákra tántorodott, és lebukott a hóba. De gyorsan fölugrott, és a tónál, az útkanyarodónál utolérte őket.

- Eredj a dolgodra, és ne köss bele másokba! - rivallt rá az öreg, és elfordult tőle.

Jagna sikoltozva menekült be a házba, Józka pedig valami karót nyomott az apja markába, és ordított:

- Üsse a zsiványt, üsse, édesapám!

- Eressze el Jagnát, eressze el! - dadogta Antek magánkívül, és ütésre készen, felemelt ököllel közeledett apjához.

- Mondom neked, takarodj, mert ahogyan Isten van az égben, úgy agyonütlek, mint a kutyát! Hallod? - kiáltott megint az öreg, mindenre készen. Antek önkéntelenül hátrált, a keze lehanyatlott, és olyan félelem fogta el, hogy reszketni kezdett egész testében. Az öreg pedig lassú léptekkel ment hazafelé.

Nem ugrott már utána Antek, feldúltan, eszeveszetten állt ott, és üres tekintettel nézett körös-körül. Már nem volt ott senki, csak a hold világított fényesen, a hó szikrázott, és komor fehérség terült el mindenütt. Nem tudta megérteni, mi történt, csak a kocsmában tért egy kissé magához. Barátai vezették vissza, akik segítségére siettek, mert híre futott, hogy verekszik az apjával.

A mulatságnak is vége lett. Az emberek hazaszéledtek, mert késő is volt; a kocsma gyorsan kiürült, csak az utakon hallatszott még egy ideig a mulatságból hazatérők nótázása és kurjongatása. Csak a rzepkaiak maradtak ott, mert Lipcén töltötték az éjszakát, és Jacek úr hegedült; olyan szomorú nótákat játszott, hogy karjukra támaszkodva üldögéltek az asztalnál, és sóhajtoztak. No és Antek is ott maradt, egyedül ült egy sarokban; nem tudtak szót érteni vele, mert nem válaszolt, így hát otthagyták valamennyien. Olyan dermedten, öntudatlanul ült ott, hogy hiába figyelmeztette a zsidó: zárja már a kocsmát, nem hallotta és nem értette meg. Csak Hanka hangjára rezzent fel. Az emberek hírül vitték neki, hogy Antek megint összeverekedett az apjával.

- Mit akarsz? - kérdezte Antek.

- Gyere haza, késő van már - kérte Hanka, visszafojtva könnyeit.

- Eredj magad, én ugyan nem megyek veled! Mondom, eredj innen! - kiáltott fenyegetően, azután pedig hirtelen, nem tudni, miért, hozzáhajolt, és egészen az arcába mondta: - Ha bilincsbe vernének engem, és tömlöcbe dugnának, akkor is szabadabb lennék, mint melletted, hallod? Szabadabb!

Hanka fájdalmasan fölsírt, és elment.

Antek is nyomban fölkelt, kiment, és a malom felé indult.

Világos éj volt, holdfénytől sugárzó; a fák hosszú, szinte kék, ezüsttel átfont árnyékot vetettek. A fagy olyan erős volt, hogy hallani lehetett olykor-olykor a kerítések léceinek pattanását, s mintha halk, szívig ható nyöszörgés szállott volna a szikrázó havon. Dermesztő, halotti csönd ölelte át az egész világot, a falu már aludt, egyetlen ablak sem világított, egyetlen kutya sem ugatott, s a malom sem kerepelt. Semmit sem lehetett hallani, csak a kocsma felől hangzott Jambrozy rekedt éneklése; rendes szokása szerint az út közepén dalolt, de halkan, szinte álmában.

Antek nehézkesen, lassan vánszorgott a tó körül. Néha megállt, öntudatlanul körülnézett, aggodalmasan hallgatózott, mert még most is zúgtak a fejében apja rettenetes szavai, még most is látta az öreg bősz pillantását, mely úgy szúrt belé, mint a kés. Önkéntelenül hátrált, rémület szorongatta a torkát, szinte elállt a szívverése, a haja égnek állt, s hirtelen elfelejtette haragját, elfelejtette szerelmét, elfelejtett mindent, csak a halálos félelem maradt meg emlékezetében, a reszkető rémület és a kétségbeejtő, keserves tehetetlenség...

Maga se tudta, mikor indult el hazafelé. A templom felől fájdalmas sírás és hangos jajszó ütötte meg a fülét. A templomudvarba vezető kapu előtt, a párkány árnyékában, a feszület alatt feküdt valaki a havon, kiterjesztett karokkal. Nem lehetett kivenni, ki lehet. Lehajolt, mert azt hitte, hogy valami idegen vándor vagy részeg ember - de Hanka feküdt ott, irgalmat koldulva.

- Gyere haza, Hanus, nagyon hideg van, gyere! - kérte, mert csodálatosan meglágyult a szíve. S mivel az asszony nem szólalt meg, erőszakkal fölemelte és hazavitte.

Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, mert Hanka keservesen zokogott.

Az ünnep után Boryna háza olyan lett, mint a sír. Nem volt sem sírás, sem kiabálás vagy szitkozódás, csak nehéz, vészjóslón meglapuló, visszafojtott haraggal és fájdalommal teli csönd.

Az egész ház megnémult, elkomorult, állandó aggodalomban élt, és ismeretlen, szörnyű eseményekre várt. Mintha bármely pillanatban fejükre szakadna a födél.

Az öreg sem hazatérése után, se másnap nem illette Jagust egy rossz szóval sem, még Dominikowa előtt sem panaszkodott, mintha mi sem történt volna.

De belebetegedett a magába fojtott haragba, s nem tudott fölkelni az ágyból. Folyton rosszul volt, szúrt az oldala, és forróság kínozta.

- Biztosan a mája dagadt meg, vagy megapadt a lépe! - állapította meg Dominikowa, miközben forró olajjal kenegette az oldalát. Az öreg nem felelt, csak fájdalmasan nyögött, és konokul nézte a mennyezetet.

- Nem Jagus a hibás, nem bizony - kezdte az öregasszony csöndesen, hogy ne hallják a szobában, mert már nagyon nyugtalanította, hogy az öreg egy szót se szólt a tegnapi dologról.

- Hát ki? - mordult fel Boryna.

- Miben lenne hibás? Maga otthagyta egyedül, bevonult a fülkébe inni, a muzsika szólt, mindenki táncolt, mulatott, hát hogy is gondolja, hogy ő ott álljon a sarokban, mint egy faszent? Hiszen fiatal, egészséges, és szüksége van a mulatságra. Az meg kényszerítette, hát táncolt vele. Hogy utasíthatta volna vissza? Mindenki fölkérheti a kocsmában táncra, akit csak akar. S hogy az a haramia éppen Jagusiát választotta, és nem eresztette el, azt csak apja bosszantására tette, csak azért!

- Csak kenegessen és igyekezzék rajta, hogy mielőbb meggyógyuljak, de ne akarjon értelemre tanítani, tudom én jól, hogy volt, nincs szükségem a magyarázgatására.

- Hát ha olyan okos, akkor azt is tudhatná, hogy a fiatal, egészséges asszonynak szüksége van a mulatságra! Nincsen fából, és nem is vénasszony, ha férjhez ment, hát férfira van szüksége, nem pedig öregapóra, hogy olvasót imádkozzon vele..

- Akkor mért adta hozzám? - kérdezte gúnyosan.

- Hogy miért? Hát ki szűkölt érte, mint a kutya? Nem én jártam a maga nyakára, hogy vegye el, nem én kínálgattam, sem pedig ő maga! Férjhez mehetett volna akárki máshoz, a falu első legényeihez, annyian voltak...

- Voltak, csakhogy nem házasulók!

- Hogy ficamodnék ki a csúnya nyelve!

- Megcsípte az igazság, mint a csalán, hogy ekkorát ugrott?

- Nem igaz, alávaló hazugság! Nem igaz!

Boryna magára húzta a dunnát, a fal felé fordult, és egyetlen szóval sem felelt többé Dominikowa heves bizonykodásaira. Csak mikor az öregasszony sírva fakadt, akkor szólalt meg csípősen:

- Ha az asszony nem győzi a nyelvével, azt hiszi, hogy sírással eléri, amit akar.

Jól tudta, hogy mit mondott, jól! Csak most, mikor nem tudott fölkelni az ágyból, jutott az eszébe, mit beszéltek régen Jagnáról. Fontolgatta, rendezgette, összerakosgatta, tanakodott, és olyan vad harag fogta el, olyan féltékenység mardosta, hogy alig bírta ki az ágyban. Hánykolódott, szitkozódott magában, azután kifelé fordult, és haragos vércseszemével kísérte Jagnát... Az asszony pedig sápadtan, haloványan járkált föl-alá, mint az álomjáró. A kárvallott gyermek fájdalmas tekintetével nézett az urára, és úgy sóhajtozott, hogy az öregnek belesajgott a szíve, de féltékenysége egyre nagyobbra nőtt.

Majdnem az egész hét így telt el. Alig lehetett már kibírni, hiszen Jagnának nagyon érzékeny volt a szíve, mint a virág, mely rögtön elhervad, ha megfújja a fagy, megrázza a fájdalom. Napról napra rosszabbul nézett ki, aludni sem tudott, az étel nem ízlett, nem tudott egy helyben ülni, sem dolgozni, mert minden kihullott a kezéből, és állandó félelemben élt: mert hogyisne, az öreg még mindig feküdt, nyögött, egy jó szót sem szólt, és úgy nézett rá, mint a haramia. Folyvást magán érezte a szemét, folyvást, hogy már alig bírta ki. Terhére volt az élet, mert kimondhatatlan vágy kínozta, hiszen nem tudott Antekről semmit. Egész héten át nem mutatkozott, bár alkonyatkor halálos félelemben többször kinézett a kazalhoz. Kérdezősködni pedig nem mert senkitől. Már úgy megcsömörlött az otthonától, hogy naponta többször átszaladt az anyjához, de Dominikowa ritkán volt otthon, a betegekhez járt, vagy a templomban ült. Ha pedig otthon találta, akkor is szigorú képpel fogadta, és keserű szemrehányásokat tett neki. A fiúk is borús homlokkal, bosszúsan, dühösen járkáltak föl-alá, mert az öregasszony tilolóval verte el Szymeket, mivelhogy vízkeresztkor négy egész zlotyt elivott. Benézett azután a szomszédokhoz is, hogy valahogy eltöltse a napot, de ott sem érezte jól magát. Nem mutattak ugyan ajtót neki, de a fogukon át szűrték a szót, szigorú tekintettel mérték végig, és valamennyien sajnálkoztak az öreg betegségén, siránkozva panaszolták, milyen pocsék időket élünk.

Józka is bosszantotta lépten-nyomon, ahogy csak tudta, sőt Witek is félt a gazda jelenlétében fecsegni. Nem volt hát kivel szót váltania. Az volt az egész öröme és szórakozása, ha Pietrek esténként, munka után csendesen hegedült az istállóban, mert a szobában az öreg nem engedte.

S még egyre kemény, fagyos és szeles volt a tél; mindig otthon kellett ülni.

Csak szombaton kelt fel az öreg, bár még nem gyógyult meg egészen. Felöltözött melegen, mert erős fagy volt, és elment a faluba.

Több házba benézett, mintha melegedni akarna, másutt meg különböző ügyekkel hozakodott elő. Még olyanokkal is szívesen szóba állt, akik mellett szó nélkül ment el azelőtt. S mindenütt ő hozta szóba a vízkereszti mulatságot, s nevetésre fordította a dolgot. Sőt, jókedvűen mesélte, hogy leitta magát, és abba betegedett bele.

Csodálkoztak rajta, bólogattak, helyeseltek, de senkit nem tudott becsapni. Hiszen jól ismerték az öreg rátartiságát, tudták, hogy ha megköti magát, eleven tűzzel sütögethetnék, akkor sem szólna egy szót sem; tudták azt is, hogy előbbrevalónak, legkülönbnek tartja magát a faluban, s nagyon törődik azzal, hogy ne pletykáljanak róla.

Megértették hát, hogy elejét akarja venni a pletykáknak, el akarja oltani a faluban elterjedt szóbeszédet.

Az öreg Szymon, a törvénybíró, meg is mondta neki szembe, őszintén, ahogy szokása volt:

- Mese, mese, mess kenyeret, ha nincs pénzed, fogj egeret! Olyan az emberek fecsegése, mint a tűz, nem oltja el a kezével, magától kell hogy kiégjen. Én csak azt mondom magának, amit az esküvő előtt mondottam: ha öreg ember fiatal asszonyt vesz, nem kergeti el a Gonoszt szenteltvízzel sem!

Nagyon felbosszankodott erre Boryna, és egyenesen hazament. Jagus pedig azt hitte, hogy ha már felkelt, minden elmúlik, visszatér a régi kerékvágásba. Megkönnyebbülten lélegzett föl, beszélni kezdett hozzá, a szemébe nézett, kedveskedett, édesen csicsergett a szobában, mint azelőtt... De tüstént magához térítette az öreg, mégpedig olyan éles szóval, hogy szinte kővé meredt. S azután sem változott meg, nem dédelgette, nem cirógatta, nem találta ki a gondolatát, nem törekedett örömet okozni neki, hanem keményen lehordta a rendetlenségért, és hajszolta, mint egy cselédet.

Ettől a naptól fogva ismét kezébe ragadta a gyeplőt. Mindenre ügyelt, és semmit sem engedett ki a markából. Amint felgyógyult, egész napokon át csépelt Pietrekkel, a csűrben dolgozott a gabonával, egy lépésre sem mozdult ki az udvarból, még esténként is otthon volt, a lószerszámot javítgatta, vagy a faragószéken különféle gazdasági szerszámokat készített, és éberen őrizte Jagusiát. Egy lépést sem tehetett az asszony anélkül, hogy utána ne nézzen. Sőt, elzárta az ünneplő ruháit, és magánál hordta a láda kulcsát.

Jagus nagyon sokat szenvedett. Mert nemcsak hogy mindenért kiabált az öreg, és egy jó szót sem szólt, de szándékosan úgy csinált mindent, mintha nem ő lenne a gazdasszony. Csak Józkának parancsolta, mit kell elvégezni. Józkával tárgyalt különféle dolgokról, melyeket a leány meg sem értett, Józkára bízta, hogy ügyeljen mindenre.

Jagna pedig mintha ott se lett volna. Egész napokon át font, és úgy járt-kelt, mint aki nincs magánál. Olykor-olykor átfutott az anyjához, hogy kipanaszolja magát. De az öregasszony se tudott segíteni rajta. Boryna keményen megmondta:

- Úriasszony volt, azt csinált, amit akart, semmiben sem volt fogyatkozása. Ha nem tudta megbecsülni a jó sorát, hadd próbáljon mást! De azt megmondom, megmondhatja neki, hogy amíg a tagjaimat bírom, megvédem a magam jussát, és nem hagyom, hogy kinevessenek, mint valami bábut. Ezt jól jegyezze meg magának.

- Az isten szerelmére, hiszen semmi rosszat sem tett!

- Hiszen csak próbálta volna! Nem így beszélnék, nem így cselekednék vele akkor! De épp elég az is, hogy Antekkel beszélgetett.

- Hiszen a kocsmában, tánc közben beszélgettek, mindenki szeme láttára!

- Az ám, csak a kocsmában! Hát!... - kiokoskodta ugyanis, hogy amikor megtalálta a Jagna kendőjét, akkor is Antekhez kellett kimennie.

Nem hagyta hát meggyőzni magát. Semmit nem hitt el, és keményen kitartott a magáé mellett. Végül kijelentette:

- Jószívű, békességes ember vagyok, tudja mindenki, de ha valaki ostorral üt rám, akkor én lőccsel ütök vissza.

- Üsse azt, aki vétett magának, de ne legyen igazságtalan, mert minden igazságtalanság elveszi büntetését.

- Aki a maga becsületét védi, nem cselekszik igazságtalanságot!

- Csak idejében venné észre, meddig tart a magáé!

- Úgy látom, fenyegetni akar!

- Csak megmondtam a magamét, mert maga túlságosan bízik magában. Azt se felejtse el, hogy aki mást gyaláz, az maga sem különb!

- Elegem van a maga tanításából meg a bölcsességéből, nekem is megvan a magamhoz való eszem! - kiáltott Boryna haragosan.

Ezzel vége is volt a beszélgetésnek, mert Dominikowa, látva veje hajthatatlan konokságát, már nem hozta többé szóba az ügyet. Bízott benne, hogy magától elmúlik az egész, és valahogy rendbe jön a dolog. Az öreg azonban egy csöppet sem enyhült, megmakacsodott, és a haragban szinte kedvét lelte. Bár éjszaka nemegyszer hallotta Jagus sírását, s öntudatlanul felugrott, hogy hozzásiessen, csak lemondott szándékáról, és úgy tett, mintha azért kelt volna fel, hogy kinézzen az ablakon, vagy hogy megnézze, be van-e zárva az ajtó.

Jó néhány héten keresztül tartott ez az állapot változatlanul. Jagna olyan rosszul érezte magát, olyan szomorú és kedvetlen volt, hogy alig bírta elviselni. Nem mert az emberek szemébe nézni, szégyellte magát a falu előtt, mert mindenki jól tudta, mi történt Borynáéknál!

A házra felhő borult, olyan csöndesen, félénken jártak benne, mint az árnyak.

Az ismerősök közül is kevesen néztek be. Mindenkinél elég civakodás volt odahaza is. A bíró sem mutatkozott: neheztelt, mivel Boryna nem fogadta el a keresztapaságot. Csak Dominikowa fiai néztek be olykor-olykor, meg Nastka Golembianka futott el a guzsallyal, de inkább Józkához, és hogy Szymekkel találkozzék, úgyhogy Jagnának nem sok öröme volt belőle. Roch is benézett néha, de a mogorva, haragos arcok láttán nem sok ideig maradt.

Csak a kovács jött el minden este. Sokáig ott ült, és ahogy csak kitelt tőle, még uszította az öreget Jagna ellen, s megint belopódzott az öreg kegyeibe. Meg Jagustynka is gyakran rájuk nyitotta az ajtót, mert szívesen vett részt a mások veszekedésében. Dominikowa is eljött mindennap, és mindig azt ismételgette, hogy Jagnának alázatossággal kell megbékítenie az öreget.

De hiába, ha egyszer Jagna nem tudott megalázkodni, semmi áron sem tudott. Épp ellenkezőleg, lázadozni kezdett, és mind gyakrabban fogta el a harag. Segített ebben Jagustynka is, mert egyszer csendesen megszólalt:

- Nagyon sajnállak, Jagus, mintha az édesleányom lennél! Ez a vén kutya igazságtalanul bánik veled, te meg tűröd, mint a bárány. Bezzeg más asszony nem így cselekszik, nem ám!...

- Hát hogyan? - kérdezte Jagna némi kíváncsisággal, mert végképp undorodott már ettől az állapottól.

- A rosszat jósággal le nem győzöd, csak még nagyobb rosszal. Szolgálónak tart, s te nem is veszed észre. Hallom, hogy a ruhádat is bezárta a ládába, minden lépésedet őrzi, egy jó szót se szól hozzád. Te meg csak sóhajtozol, eszed a mérgedet, és az Isten segítségét várod. Segíts magadon, Isten is megsegít! Ha velem volna így, bizony tudnám, hogy mit csináljak! Józkát jól elverném, ne parancsolgasson a házban, hiszen te vagy a gazdasszony, és az embernek se engednék semmiben. Ha háborút akar, hát legyen, de olyan, hogy torkig legyen vele! Ha engeded, hogy uralkodjék rajtad, hamarosan botot fog, és nem tudni, mivel végzi. És a legelső dolog - itt halkabbra fogta a hangját, és a fülébe súgott -, hogy válaszd el, mint a borjút a tehéntől, ne ereszd magadhoz egy csöppet sem. Úgy tartsd, mint a kutyát a küszöb előtt. Majd meglátod, mindjárt megpuhul és megszelídül.

Jagna fölugrott a guzsaly mellől, hogy eltakarja piruló arcát.

- Mit szégyenkezel, te buta! Nincs ebben semmi rossz. Minden asszony így tesz, és így is fog tenni, nem én találtam ki ezt a módot. Hiszen mindenki tudja, hogy a férfit jobban lehet csalogatni a szoknyával, mint a kutyát a szalonnával, mert a kutya előbb kap észhez. Az öreget pedig még könnyebb, mint a fiatalt, mert torkosabb, és bajosabb is neki mások portáján próbálkozni. Tégy így, én mondom, s még megköszönöd nekem! Amit pedig pletykálnak rólad és Antekről, azt ne vedd a szívedre. Ha olyan tiszta is lennél, mint a friss hó, akkor is látnának rajtad kormot. Már olyan a világ sora, hogy aki hagyja magát, annak azt se bocsátják meg, ha az ujjával legyint egyet; aki pedig nem törődik vele, hogy mit beszélnek róla, erős és büszke marad, az azt teheti, amire csak kedve van. Egy szót se szól rá senki, még hízelegnek neki, és lapulnak előtte, mint a kutyusok. Az erőseké az egész világ, a hajthatatlanoké és az elszántaké. Rajtam is eleget fenték a nyelvüket, épp eleget, meg a te anyádon is, hiszen mindenki tudta, hogy Florekkel...

- Ne bántsa az anyámat!

- Hadd maradjon szent előtted! Igaz is, mindenkinek szüksége van valami szentségre.

Még sokáig beszélt, oktatgatta Jagnát, és lassan, habár nem kérte, mesélni kezdett Antekről, ami csak az eszébe jutott. Mohón hallgatta Jagusia, nem árulta el magát egy szóval se, de a tanácsait jól emlékezetébe véste, és egész nap töprengett rajtuk. Este pedig, mikor ott volt Roch, a kovács és Nastka, odaszólt az öregnek:

- Adja csak ide a láda kulcsát, ki kell szellőztetnem a ruháimat.

Kissé szégyenkezve adta oda Boryna, mert Nastka elkacagta magát; mégis kinyújtotta a kulcsért a kezét, mikor Jagna befejezte a rakodást.

- Csak az én holmijaim vannak ott, meg tudom őrizni magam is - szólt Jagna határozottan.

S ettől az estétől kezdve pokollá vált a ház. Az öreg nem változott meg, de Jagna sem engedett. Egy szóra öt tucattal felelt, mégpedig olyan hangosan, hogy az utcára is kihallatszott a kiabálása. Nem sokat használt, de most már azért tett mindent, hogy az urát bosszantsa.

Józkába minduntalan belekötött, s nemegyszer olyan fájdalmasan lehordta, hogy a lány sírva szaladt panasszal az apjához. De hasztalan, mert Jagna még nagyobb lármát csapott, ha nem ment minden az ő kedve szerint. Esténként pedig szándékosan otthagyta az öreget, és átment a hátsó szobába, unszolta Pietreket, hogy hegedüljön, és késő éjszakáig dalolt a hegedűszó mellett. Majd meg vasárnaponként szépen kiöltözött, s nem is várt az urára, hanem egyedül elment a templomba, s útközben megállt a legényekkel beszélgetni.

Az öreg elbámult ezen a változáson, majd megveszett mérgében. Nem akarta megadni magát, iparkodott elejét venni, hogy híre ne menjen a faluban, de nem bírt Jagna szeszélyességével, és a szent békesség kedvéért egyre gyakrabban engedett.

- Báránykának látszott, kedvesem, szelíd birkának, most meg olyan, mint a vadmacska! - kiáltott egyszer Jagustynkának.

- Nem fér a bőrébe a jó dolgától! - válaszolt felháborodva a vénasszony, mert mindig annak helyeselt, akivel beszélt. - De azt mondom magának, hogy addig kell puhítani, amíg lehet, mert később doronggal sem győzi.

- Nem szokás ez a Borynáknál - szólt az öreg méltóságteljesen.

- Úgy látom, a Borynáknál is rákerül a sor - sziszegte rosszmájúan Jagustynka.

Néhány nap múlva, mindjárt gyertyaszentelő után, jelentette Jambrozy, hogy másnap jön a pap kolendálni.

Már reggeltől kezdve lázasan takarítottak. Az öreg, hogy elkerülje a veszekedést, mert Jagna nagyon randalírozott Józkával, magától látott neki, hogy elhányja a havat a bejáróból. A szobákat kiszellőztették, a falakról lesöpörték a pókhálót, Józka behintette sárga homokkal a tornácot és a pitvart, és azután sietve öltözködtek ünneplőbe, mert a pap már a harmadik szomszédban, Balcerekéknél volt.

Csakhamar meg is állt a pap szánja a tornác előtt, ő maga pedig bement a szobába, a bundájára vette föl a karinget, s előtte a kántor két fia vonult ministránsöltözetben. Latin imádságokat mondott, meghintette a szobát szenteltvízzel, és kiment az udvarba, hogy megáldja az épületeket és az egész gazdaságot. Boryna tányérban vitte előtte a szenteltvizet, ő pedig hangosan imádkozott, és sorban meghintett mindent. A kántorfiúk kétfelől haladtak, karácsonyi énekeket énekeltek, és sűrűn rázták a csengőt. A többiek mögöttük vonultak, mintha processziót jártak volna.

Amikor befejezte a pap a dolgát, visszatért a szobába, és leült pihenni. Míg Boryna a legénnyel fél mérő zabot és egy fertály borsót szórt a szán saroglyájába, a pap kikérdezte Józkától és Witektől az imádságot.

Olyan pompásan tudták, hogy elcsodálkozott, és megkérdezte, ki tanította őket.

- Imádkozni Kuba tanított, a katekizmusra meg az ábécére pedig Roch! - felelte bátran Witek, hogy a pap meg is simogatta a fejét. De Józkának annyira inába szállt a bátorsága, hogy csak elpirult, sírva fakadt, és egy szót se tudott kinyögni. A plébános úr két-két szentképecskét adott mindegyiküknek, és intette őket, fogadjanak szót az öregebbeknek, imádkozzanak mindennap, és óvakodjanak a bűntől, mert a gonosz lépten-nyomon leselkedik az emberre, és a pokolra csábít. Azután fölemelve hangját, Jagnára tekintett, és fenyegetőn fejezte be:

- Mondom nektek, hogy az isteni igazság előtt semmi sem marad titokban. Gondoljatok az ítélet és a büntetés napjára, vezekeljetek és javuljatok meg, amíg nem késő!

A gyerekek sírva fakadtak, mert úgy érezték, mintha a templomban lennének prédikáció alatt. Jagusia szíve is félelemmel dobbant meg, s vér szökkent az arcába, mert megértette, hogy ez neki szól. Mikor pedig Maciej bejött, tüstént kiment, nem mert a pap szemébe nézni.

- Szeretnék beszélni magával, Maciej - szólt halkan a pap, mikor magukra maradtak. Maga mellé ültette, köhintett egyet, megkínálta tubákkal, zsebkendőjével megtörülte orrát; olyan szaga volt a zsebkendőjének, mint a tömjénnek, ahogy később Witek mesélte; megropogtatta ujjait, és csendesen kezdte:

- Hallottam, mi történt a kocsmában, mesélték az emberek.

- Hiszen mindenki szeme láttára történt! - szólt szomorúan az öreg.

- Ne járjon a kocsmába, és ne vigye oda a fehérnépet. Annyiszor tiltom, kibeszélem a tüdőmet, kérek, könyörgök, de hasztalan. Most megkapta a magáét, de adjon hálát az Istennek, hogy nagyobb bűn nem történt. Én mondom, nem történt!

- Nem történt! - Felderült Boryna arca, mert hitt a papnak.

- Arról is hallottam, hogy keményen bünteti az asszonyt. Helytelenül teszi, mert aki igazságtalanságot cselekszik, az vétkezik, én mondom magának, hogy vétkezik!

- Ugyan, dehogy, csak éppen meg akartam egy kissé dorgálni.

- Antek a hibás, nem ő! - szakította félbe hevesen a pap. - Szándékosan, a maga bosszantására kényszerítette táncra, úgy látszik, bele akart kötni magába, én mondom magának, bele akart kötni! - erősítgette ünnepélyesen, mert Dominikowa kitanította, s ő teljes mértékben megbízott a szavában. - De mit is akartam még mondani... aha... a csikója szabadon mászkál az istállóban, be kell zárni a rekeszbe, mert megrúgja a herélt, és kész a szerencsétlenség. A múlt évben így tették tönkre az én kancacsikómat. Melyik méntől való?

- A molnárétól.

- Mindjárt megismertem a színéről meg a csillagról a homlokán. Szép jószág!... De Antekkel is feltétlenül békességet kell teremtenie, mert nagyon elromlott az az ember e miatt a harag miatt.

- Nem tartottam vele haragot, hát békességért sem megyek hozzá - felelte Boryna hajthatatlanul.

- Mint pap tanácsolom magának. Azt teszi, amit a lelkiismerete diktál, de annyit mondhatok, hogy a maga hibájából megy tönkre az az ember. Ma is hallottam, hogy folyton a kocsmában ül, lázítja a legényeket az öregebbek ellen, sőt azt mondják, az uraság ellen is tervez valamit.

- Nem hallottam erről semmit.

- Ha egy rühes birka kerül a nyájba, az egész nyájat megfertőzi. Az uradalom ellen való összeesküvésből nagy szerencsétlenség származhatik az egész falura.

De Boryna nem akart erről az ügyről beszélni, ezért hát a pap még elbeszélgetett egyről-másról, végül pedig így szólt:

- Csak egyetértésben, békességben, kedveseim - tubákot szippantott, és feltette kucsmáját. - Az egyetértésen nyugszik az egész világ, békességgel, szépszerével az uraság is kiegyezne magukkal. Mondotta, említette nekem a földesúr, jó ember ő, és szívesen intézné el jó szomszéd módjára...

- Farkas-szomszédság, az ilyenre a legjobb a dorong vagy a vas.

A pap meghökkent, arcába nézett, de látva szürke, hideg, kérlelhetetlen szemét és összeszorított ajkát, gyorsan elfordult, és idegesen dörzsölgetni kezdte kezeit, mert nem szerette a vitákat.

- Már mennem kell. Még egyszer azt mondom, nem kell túlságos szigorúsággal maga ellen ingerelni az asszonyt. Fiatal, bolondos, mint minden asszony, azért okosan és igazságosan kell vele bánni. Jobb ezt nem látni, azt nem hallani, amazt meg észre nem venni, hogy így elejét vegyék a perpatvarnak, mert abból származnak a legrosszabb dolgok. Az Úristen mindig megáldja a békeszeretőket, én mondom magának, megáldja! Hát ez meg mi a fene! - kiáltott fölpattanva, mert a gólya, mely egész idő alatt mozdulatlanul állt a szekrény mellett, teljes erejéből belevágta csőrét a pap fényes csizmájába.

- Hát a gólya! Az ősszel szedte föl Witek; itt maradt szegény madárka, kigyógyította, mert el volt törve a szárnya, és most itt van a házban, és egeret fog, mint a macska.

- No hallja, még nem láttam szelídített gólyát, igazán nagyszerű!

Lehajolt hozzá, meg akarta simogatni, de a gólya nem hagyta magát, elfordította a nyakát, és oldalvást leskelődve ismét a papi csizmára célzott.

- Tudja, annyira tetszik nekem, hogy szívesen megvenném magától. Eladja?

- Minek adnám el? Mindjárt elviszi a fiú a plébániára.

- Elküldöm érte Waleket.

- Nem enged senkit magához, egyedül csak Witeknek fogad szót.

Behívták a fiúcskát, a pap adott neki egy zlotyt, és meghagyta, hogy este vigye el a madarat, mikor ő hazaér a kolendálásból. De Witek keserves sírásra fakadt, és rögtön, ahogy a pap elment, kivitte az istállóba a gólyát. Ott bőgött majdnem egészen estig, hogy Borynának szíjjal kellett elcsendesítenie és figyelmeztetni, hogy vigye el a madarat. A fiú kénytelen volt szót fogadni, de sajgott a szíve a fájdalomtól, még a szíjat sem érezte túlságosan. Úgy járt-kelt, mint aki megbutult, sírástól dagadt szemmel, s amikor csak tehette, odarohant a gólyához, ölelte, csókolta, és újra zokogott keservesen.

Alkonyatkor pedig, mikor a pap már hazatért a faluból, betakarta a gólyát a szűrébe, hogy óvja a hidegtől, s mivel nehéz volt, Józkával együtt sírva vitték el a plébániára. Lapa velük ment, és ő is szomorúan ugatott.

Boryna pedig, minél tovább fontolgatta a pap szavait és őszinte bizonygatásait, annál inkább felderült, megnyugodott, és lassan, észrevétlenül megváltoztatta Jagusiával való bánásmódját.

Minden visszatért a régi kerékvágásba, de már nem tért vissza a házba a régi, vidám zaj, a belső nyugalom és a csendes, mély bizalom.

Úgy volt, mint az eltörött fazékkal szokott lenni. Ha megdrótozzák, egésznek látszik ugyan, de valahol csöpög, átereszti a vizet. Hogy hol, azt a világosság felé tartva sem lehet észrevenni.

Így volt a házban is. A békességen át észrevehetetlen réseken szivárgott a rejtett bizalmatlanság, elfakult, de még eleven bántalmak, még ki nem irtott gyanakvások.

Az öreg ugyanis legőszintébb jó szándéka ellenére sem vesztette el bizalmatlanságát, és szinte akaratlanul folytonosan ügyelt az asszony minden mozdulatára. Jagna pedig soha egy pillanatra sem felejtette el, milyen rossz volt hozzá az öreg, milyen durván szólt, forrt benne a bosszúvágy, és nem tudott elszökni átható, őrködő tekintete elől.

Talán éppen azért, mert őrizte és nem hitt neki, még jobban meggyűlölte, és mind nagyobb erővel vonzódott Antekhez.

Olyan ügyesen tudta rendezni a dolgot, hogy minden másod-harmadnap találkoztak a kazalnál. Segített nekik Witek is, mert a gólya miatt egészen elfordult a gazdájától, és Jagnához húzott. Az asszony most jobb uzsonnát, zsírosabb falatokat adott neki, s gyakran csöppent Antektől is néhány garas. De legfőképpen Jagustynka segített nekik. Úgy be tudott férkőzni Jagna kegyeibe, és olyan bizalmat ébresztett Antekben, hogy már nem is tudtak találkozni az ő segítsége nélkül. Ő hordta az üzeneteket egyiktől a másikhoz, ő foglalta el az öreget, és óvta a szerelmeseket a meglepetésektől. S mindezt az egész világ iránti gyűlöletből tette. Bosszút állt az embereken saját sérelmeiért, hányatott sorsáért; nem szenvedhette ugyanis Jagnát, sem Anteket, de még kevésbé az öreget s a falu többi gazdáját. Gyűlölte őket, hogy mindenük megvan, neki pedig az a zug sem maradt meg, ahova a fejét lehajthatná, sem egy kanál ennivalója. De éppúgy gyűlölte a szegényeket is, és még jobban gúnyolta őket.

Maga az ördög komaasszonya, vagy még rosszabb, amint mondogatták.

"Hajba kapnak és marakodnak, mint a veszett kutyák" - gondolta gyakran, s nagy öröme telt a maga munkájában. Minthogy pedig tél volt, és nem volt sok tennivaló, házról házra járt a guzsallyal, hallgatódzott, uszította ezeket is meg amazokat is, és mindenkit egyformán kinevetett. Nem merték előtte bezárni az ajtót, mert féltek a nyelvétől, de különösen a szemétől, mert azt beszélték, hogy ért a szemveréshez... bepillantott Antekékhez is, de leggyakrabban akkor találkozott vele, mikor hazafelé ment a munkából. Ilyenkor suttogta el neki Jagna üzenetét.

Vagy két héttel azután, hogy a pap Borynáéknál járt, megleste a tó mellett.

- Tudod-e, hogy az öreg csúnyán rád támadt a pap előtt?

- Mit ugatott már megint? - kérdezte Antek hanyagul.

- Hogy uszítod az embereket az uraság ellen, hogy csendőrkézre kellene téged adni, és még mást is...

- Próbálja csak meg, mielőtt elvinnének, olyan vörös kakast eresztek a házára, hogy kő kövön nem marad belőle! - kiáltott fel szenvedélyesen.

A vénasszony tüstént az öreghez sietett ezzel a hírrel. Boryna sokáig gondolkozott, és csendesen mondta:

- Kitelik tőle, amilyen zsivány, kitelik tőle.

Többet nem szólt, nem akart bizalmasan beszélni a banyával, de mikor Roch eljött este, megvallotta neki aggodalmát.

- Ne higgyen el mindent, amit Jagustynka mond, rossz asszony az!

- Lehet, hogy nem igaz, de voltak már ilyen esetek. Hiszen az öreg Pryczek felgyújtotta a sógora tanyáját, mert becsapta az osztozkodásnál. Börtönben ült miatta, de fölgyújtotta. Megteheti ezt Antek is. Mondhatott valami effélét, mégsem találhatta ki az asszony az egészet.

De Roch nagyon szívére vette a dolgot, mert jó ember volt, s megpróbálta rábeszélni az öreget:

- Béküljön ki vele, engedjen át neki néhány holdat, hiszen neki is élnie kell. Megállapodik, s nem lesz oka veszekedni meg fenyegetődzni...

- Nem én, még ha bele is pusztulok, ha koldustarisznyát kellene is a vállamra vennem, amíg élek, nem adok egy barázdát sem! Azt még megbocsátanám, hogy kezet emelt rám, hogy úgy bánt velem, mint egy kutyával, bár eléggé nehéz - de más szándéka is van...

- Fecsegtek magának összevissza, és maga a szívére veszi!

- Hiszen lehet, hogy nem igaz, hát persze... de hogy ilyesmi is megeshetne... szinte elhagy az eszem, és hideg fut át a csontjaimon... ha elgondolom, hogy ez is megtörténhetnék...

Ökölbe szorította kezét, és kővé meredt az iszonyattól már az ilyen lehetőség gondolatára is. Semmit nem tudott, nem gondolt rá sokat, sőt, szíve mélyén biztos volt Jagusia ártatlanságában, de érezte, hogy a fia gyűlöletében valami más rejlik, több a haragnál, több annál, amit a föld miatt érez. Az a bősz szenvedély, ami a szemében lángolt, más forrásból ered, érezte jól, s ebben a pillanatban ő maga is ugyanolyan hideg, bosszúvágyó és kérlelhetetlen gyűlöletet érzett a belsejében. Rochhoz fordult, és halkan így szólt:

- Lipce szűk kettőnknek!

- Mi jut már megint az eszébe? - kiáltott Roch ijedten.

- Isten óvja attól, hogy a kezem közé kerüljön egyszer...

Roch nyugtatgatta, csillapította, kérlelte, de hasztalan.

- Még felgyújtja a tanyámat, meglátja!

És ettől a pillanattól kezdve szinte sose volt nyugta. Minden szürkületkor észrevétlenül vigyázott, leskelődött a ház sarkainál, körüljárta valamennyi épületet, benézett az eresz alá, éjszaka is gyakran fölébredt, órák hosszat hallgatózott, a legkisebb zajra fölugrott ágyáról, s a kutyával bejárt minden zugot. Egyszer a kazal mellett kitaposott, félig behavazott lábnyomokat vett észre, később az átbújónál is, és még jobban megszilárdult benne az a gondolat, hogy Antek jár éjjelente a ház körül, és keresi az alkalmat, hogy fölgyújtsa a házat. Más még nem jutott az eszébe.

A molnártól vett egy mérges kutyát, és ólat készített neki a fészer mellett; folyton ingerelte, és keveset adott neki enni. Úgy megvadította, hogy a kutya éjjelenként föl-alá rohangált, ugatott, mint a veszett, és mindenkire rávetette magát. Voltak, akiket úgy megmart, hogy panaszt is tettek Borynára.

Csakhogy ezektől az óvintézkedésektől, őrködésektől az öreg lesoványodott, az öve már a csípőjére esett; megbarnult, meggörnyedt, a lábát szinte vonszolta maga után. Kiszikkadt, mint a forgács, a titkos gondoktól és gondolatoktól, csak a szeme égett, mintha beteg volna.

Senkit nem eresztett közelebb magához, nem volt kinek panaszkodnia, megvallani gondjait, ezért még jobban égette a tűz, szinte emésztette.

Nem is értette senki, mi rágja a belsejét.

Hogy nagyobb gondja volt a gazdaságra, hogy mérges kutyát szerzett, meg hogy éjjelenként vigyáz, annak abban találták okát, hogy a farkasok ijesztő módon elszaporodtak ezen a télen. Majdnem minden éjszaka falkástul közeledtek a falu felé, gyakran hallatszott az üvöltésük, gyakran ástak gödröt az istállók alatt, s néhol el is vittek valamit. Emellett, mint tavasz felé lenni szokott, egyre gyakrabban beszéltek tolvajokról; Dembicán két kancát loptak el egy paraszttól, Rudkán egy hízót, másutt ismét egy tehenet kötöttek el, s bottal üthették a tolvajok nyomát. Lipcében is sokan vakarták aggodalmasan a fejüket; jól megvizsgálták a lakatokat, és őrizték az istállókat, mert itt voltak a legjobb lovak az egész környéken.

Így haladt az idő lassan és egyenletesen, mint az óramutató. Sem megelőzni, sem visszatartani nem lehetett.

A tél még mindig kemény volt, bár olyan változatos, mint ritkán; voltak olyan fagyok, amilyenekre a legöregebb emberek sem emlékeztek, majd óriási havazások, s azokra meg hetekig tartó olvadás következett. Vízzel teltek meg az árkok, s itt-ott kibarnállott a föld a hó alól. Azután meg olyan hófúvások, förgetegek keletkeztek, hogy három lépésre sem lehetett látni, utánuk meg nyugodt, csöndes idő, sütött a nap, az utcán nyüzsgött a gyereksereg, az ajtókat kinyitották, örült mindenki, s az öregek a házak előtt sütkéreztek.

Lipcében ezalatt ment minden a maga öröktől fogva tartó rendje szerint. Akinek halál volt rendelve: az meghalt, akinek öröm: vigadott, akinek nyomorúság: panaszkodott, akinek betegség: meggyónt és várta a végét, és valahogy Isten segítségével előbbre jutottak napról napra, hétről hétre, csak ki tudják várni a tavaszt vagy azt, ami kinek-kinek rendeltetett.

Közben vasárnaponként szólt a muzsika a kocsmában, mulattak, ittak, időnként veszekedtek, hajba kaptak, azután a pap megdorgálta őket a szószékről; no és egyéb ügyek is folytak. Megtartották Klembianka lakodalmát, három napig mulattak, s olyan zajosan, hogy azt beszélték a faluban, Klomb ötven rubelt vett kölcsön a kántortól a lagzira. A törvénybíró is megrendezte szépen a lánya eljegyzését Ploszkával. Másutt meg keresztelőt tartottak, de ritka helyen, mert ennek még nem volt itt az ideje. A legtöbb asszony csak tavaszra várta a gólyát.

Az öreg Pryczek is ekkoriban halt meg. Alig egy hétig volt beteg, s csak a hatvannegyedik évében járt a szerencsétlen. Az egész falu elment a temetésére, mert a gyerekei pompás tort csaptak...

Ahova pedig fonóba jártak esténként, ott annyi leány és legény gyűlt össze, olyan mulatság, nevetés, vígság kerekedett, hogy öröm volt nézni. Mateusz egészen felgyógyult már, ő vezette a fiatalságot, ő űzte a legjobban a tréfát.

No és az a sok beszéd, megszólás, civakodás, szomszédpörpatvar, újság, pletyka - szinte rengett tőlük a falu. Néha beköszöntött egy-egy világjárt koldus, mesélt mindenfélét a világ dolgairól, és hetekig maradt a faluban.

Néha meg levél jött valamelyik katona fiútól. Mennyit olvasták, tanakodtak rajta, meséltek róla, sóhajtoztak a lányok, és sírtak az anyák! Hosszú hetekre futotta belőle.

S más újságok... Magda a kocsmába ment szolgálni, Boryna kutyája megharapta Walekék fiát, úgyhogy pörrel fenyegetődztek, azután Jendrzejék tehene megfulladt a krumplitól, hogy Jambrozynak le kellett vágnia... Grzela százötven rubelt vett kölcsön a molnártól, és zálogba adta a rétjét, a kovács egy pár lovat vett - amin nagyon csodálkoztak, és sokat tanakodtak -, a főtisztelendő úr egy egész hétig beteg volt, és a tymowi pap helyettesítette. Aztán tolvajokról beszéltek, az asszonyok különféle kísértetekről meséltek, a farkasokról is sok szó esett, mert állítólag megfojtották az uradalom birkáit; meg a gazdaságról, a világról, az emberekről, más mindenféléről, ki tudná azt mind számba venni és elbeszélni! Mindig akadt valami újság, hogy futotta néhány napra meg a hosszú estékre. Mert mindenkinek volt ideje bőven a téli időben.

Ugyanígy töltötték az időt Borynáéknál is, csak azzal a különbséggel, hogy az öreg szüntelenül otthon ült, semmilyen mulatságba nem ment el, és az asszonyokat sem eresztette. Jagusia már megunta az életét, s Józka is naphosszat morgott mérgében, mert ő is igen unta az otthon ülést. Annyi örömük volt, hogy az öreg nem tiltotta a fonóba járást, de csak olyan házakba mehettek, ahol csupa korosabb asszony gyülekezett.

Így hát az estéket is leginkább otthon töltötték.

Egy este, már február vége felé, összejöttek egynéhányan a hátsó szobában. Dominikowa vásznat szőtt mécsvilág mellett, a többiek pedig a tűzhely köré húzódtak, mert nagyon hideg volt. Jagusia és Nastka font, pörögtek az orsók, a vacsora főtt, Józka a szobában forgolódott, az öreg pedig pöfékelt, és eregette a kürtőbe a füstöt. Nagyon mélyen elgondolkozhatott, mert alig szólalt meg. Valamennyien unták a csendet, mert csak a tűz pattogott, a tücsök cirpelt a sarokban, a szövőszék zakatolt, de nem szólalt meg senki. Végül Nastka indította meg a beszélgetést:

- Elmegy holnap Klombékhoz a fonóba?

- Marysia meghívott.

- Roch azt ígérte, hogy holnap királyokról fog történeteket olvasni egy könyvből.

- Elmennék, de még nem tudom... - szólt Jagna, és kérdőn nézett az öregre.

- Akkor én is elmegyek, édesapám... - kérte Józka.

Boryna nem felelt, mert a kutya ugatni kezdett a tornácon. Csakhamar besurrant Jasiek, akit Félkótyának csúfoltak a faluban.

- Csukd be az ajtót, te mafla, ez nem istálló! - csattant fel Dominikowa.

- Ne félj, nem eszünk meg, mit keresel? - kérdezte Jagna.

- Mert... a gólya... itt lapul valahol, és még megcsíp... - dadogta, és ijedt szemmel nézett körül.

- A gólyát odaadta a gazda a főtisztelendő úrnak, nem fog az már bántani - sóhajtott Witek.

- Nem is tudom, minek tartották, csak bántotta az embereket!

- Ülj le és ne fecsegj! - parancsolta Nastka, és helyet mutatott neki maga mellett.

- Ugyan, kit bántott volna? Legföljebb az ostobákat vagy a kóbor kutyákat! Úgy járt-kelt a házban meg az udvaron, mint egy földesúr, egeret fogott, mindenki elől kitért, és mégis odaadták - suttogta szemrehányóan a gyerek.

- Hallgass, majd szelídítesz tavaszra másikat, ha úgy vágyódsz a gólyák után!

- Nem szelídítek én, mert még ez is az enyém lesz, legyen csak meleg idő; már kitaláltam a módját, nem fogja kibírni a plébánián, és visszajön.

Jasiek nagyon szerette volna megtudni ezt a módot, de Witek rámordult:

- Törődj a magad dolgával, te ostoba! Azt hiszi, tud valami okosat mondani. Akinek van esze, megtalálja a módját, nem kér mástól tanácsot!

Nastka rászólt Witekre, és védelmébe vette Jasieket, mert számon tartotta a legényt! Az igaz, hogy buta, nevetett rajta az egész falu, ügyefogyott, de egyetlen fiú, tíz hold várományosa; úgy számított a lány, hogy Szymeknek csak öt holdja van, és azt se lehet tudni, megengedi-e Dominikowa, hogy megházasodjék; ezért magához szoktatta Jasieket is, folyton utána járkált: tartalékban tartotta minden eshetőségre.

Most is melléje ült a legény, a szemébe nézett, és éppen azon gondolkozott, hogy mi szépet mondjon neki, amikor belépett a bíró, mert már kibékült az öreggel. Mindjárt a küszöbről harsogta:

- Idézést hoztam magának, holnap délben meg kell jelennie a törvény előtt.

- A tehén miatt?

- Az áll itt, hogy a tehén miatt, az uradalommal folytatott pörben.

- Reggel kell indulni, mert jó darab út a járási székhelyig. Witek, menj ki rögtön Pietrekhez, és készítsétek elő, ami kell. Te is eljössz tanúnak. Hát Barteket értesítettétek?

- Bent voltam ma az irodában, és mindnyájuknak hoztam idézést. Egész sereg megy... ha hibás az uradalom, hát csak fizessen.

- Hát hogyne lenne hibás! Akkora tehén!

- Jöjjön át a másik szobába, beszédem van magával! - súgta Borynának a bíró.

Átmentek. Olyan sokáig voltak ott, hogy Józka ott tálalta nekik a vacsorát.

A bíró, isten tudja, hányadszor már, rá akarta beszélni Borynát, csatlakozzék hozzájuk, ne húzzon ujjat az uradalommal, halogassa az ügyet, várjon, ne tartson Klombbal és a többiekkel, meg ehhez hasonlókkal. Az öreg mindeddig még habozott, kalkulált magában, nem szólt ellene, de sem ide, sem oda nem hajolt, mert nagyon megneheztelt azért, hogy a földesúr nem hívta meg akkor a tanácskozásra a molnárhoz.

A bíró pedig, mikor látta, hogy nem jut dűlőre, végül más csalétket vetett:

- Hallotta, hogy én, a molnár meg a kovács elvállaltuk az uraságtól a fuvarozást? Csak mi hárman szállítjuk be az egész fát a fűrészmalomba, azután pedig a deszkákat a városba.

- Hogyne tudnám, hiszen eleget szidták magukat a többiek, hogy nem engednek másokat a keresethez.

- Törődöm is azzal, amit papolnak, nem érek én arra rá! Csak azt szeretném magának elmondani, miben állapodtunk meg hárman. Figyeljen ide.

Az öreg rávillantotta a szemét, és azon gondolkozott, milyen turpisság fog kisülni ebből.

- Abban állapodtunk meg, hogy bevesszük magát is az üzletbe. Hadd fuvarozzon maga is annyit, amennyit mi. Szekere, lova van, méghozzá jó, a legény csak lopja a napot, a kereset pedig biztos, köbméterenként fizetnek. Mire megkezdődik a mezei munka, úgy megkeres száz rubelt, mint a pinty!

- Mikor kezdik a fuvarozást? - kérdezte Boryna hosszas gondolkodás után.

- Meg lehet kezdeni akár holnap is. Már a közelebbi részeken vágják, az út se rossz, míg szánnal lehet, sokat elszállíthatunk. Az én legényem csütörtökön kezdi.

- A kutyafáját, csak tudnám, hogyan üt ki a tehénpör!

- Csak álljon mellénk, jól üt ki, ezt már én, a bíró mondom magának!...

Az öreg sokáig töprengett, figyelmesen nézte a bírót, krétával irkált a lócára, vakarta a fejét, végül így szólt:

- Jól van, beállok magukhoz, és hordom a fát.

- Akkor nézzen be holnap a tárgyalás után a molnárhoz, még megbeszéljük a dolgot. Most már sietnem kell, mert a kovács vasalja a szánomat.

Igen jókedvűen ment el, mert azt hitte, hogy megvásárolta az öreget a fuvarozással, és a maga pártjára vonta.

Persze, a molnár kiegyezhet az urasággal, hiszen a földjei nem úrbéri földek, és semmi köze sincs az erdőhöz. A bíró is volt egyházi birtokon gazdálkodik, a kovács is. De ő, Boryna, nem. Úgy számított, hogy a fuvarozás külön ügy, s külön ügy az erdőé is; míg nyélbe ütik a földesúrral a megegyezést, vagy háborúságra kerül a sor, addig sok idő eltelik... mi kára lesz belőle, ha helyesel amazoknak, együgyűnek tetteti magát, velük tart? Hiszen ha rákerül a sor, a magáét úgysem engedi, és addig jó lesz megkeresni azt a néhány tízest. A lovat úgyis etetni kell, s fizetni kell a bérest is - mosolygott magában, kezét dörzsölte, és elégedetten mormogott:

- Ostobák, mint a birkák, azt hiszik: túljárnak az eszemen, az ostobák!

Nagyon vidáman tért vissza az asszonyokhoz. Jagus nem volt a szobában.

- Hol van Jagusia?

- A disznóknak vitt enni! - magyarázta Nastka.

Vígan beszélgetett az öreg, tréfálkozott Jasiekkel, majd Dominikowával, és egyre nyugtalanabbul várta a feleségét. Valahogy sokáig maradt oda. Nyugtalanságát nem árulta el, s kiment az udvarra. A legények a csűrben, a szérűn készítették a szánt a holnapi útra, mert a szántalpra szekérkast kellett tenni, és oda kellett erősíteni. Körülnézett, néhány szót váltott velük, benézett a lovakhoz, benézett a disznókhoz, azután a tehénistállóba - Jagnát sehol sem találta. Megállt az árnyékban az eresz alatt, és várakozott. Az éj sötét volt, hideg szél támadt zúgva, s nagy súlyos felhők vágtattak falkástul az égen. Időnként hó szállingózott.

Egy vagy két miatyánknyi idő múlva egy árnyék libbent el az átjárónál. Az öreg gyorsan előugrott, hozzálépett, és dühösen sziszegte:

- Hol voltál, mi?

De Jagna, bár nagyon megijedt az első percben, gúnyosan válaszolt:

- Nézzen utána, könnyen kiszimatolhatja - és bement a házba.

Bent egy szót se szólt erről az öreg, mikor pedig aludni készültek, megkérdezte jóságosan, szelíden, anélkül, hogy Jagnára emelné a szemét:

- El akarsz holnap menni Klombékhoz?

- Ha megengedi, elmennék Józkával.

- Ha el akarsz menni, nem tartóztatlak... de én a bíróságra megyek, a ház az Isten oltalmára marad, jobb lenne, ha itthon maradnál...

- Nem jön haza estig?

- Azt hiszem, csak késő éjszaka... havazni fog, messze van, nem sietek... de ha van rá kedved, menj, nem tartalak vissza...

Már kora reggeltől fogva hóvihar volt készülőben. Felhős, szeles, zimankós napra virradtak. Apró, száraz hó esett, olyan éles szemű, mint a durván hántolt kása. A szél egyre erősebben tombolt, süvített, és olyan szeszélyesen forgott, mint a részeg, tántorgott mindenfelé, üvöltött, fütyült, és szórta a havat teljes erejéből.

Hanka azonban az öreg Bylicával és néhány zsellérasszonnyal együtt, nem ügyelve az időjárásra, mindjárt délben elindult az erdőbe rőzséért.

Az idő nagyon kellemetlen volt: a szél föl-alá száguldott a határban, rázta a fákat, zúgott a faluban, minduntalan fölkapta a havat, süvöltve forgatta, és ismét lerázta a földre, mintha szúrós, fehér lenpozdorját szórnának kendőből a világba. Minden elmerült a zűrzavaros levegőben és a süvítő orkánban.

Rögtön a falu végén, libasorban elindultak a hólepte mezsgyéken a távoli erdő felé, melynek üstöke alig látszott a hófúvásban. A szél erősödött, mindenfelől csapdosott, táncolt, forgott, és úgy beléjük kapaszkodott, hogy alig tudtak megállani a lábukon. Egyre inkább földre görnyedtek, de a szél elébük került, száraz, homokkal kevert havat vágott az arcukba, úgy marta őket, hogy be kellett hunyni a szemüket.

Hallgatva ballagtak, mert a szél beléjük fojtotta, megszakította hangjukat. Olykor-olykor sóhajtoztak, s hóval dörzsölték a kezüket, mert a fagy csontjukig hatolt silány öltözetükön át. A kőrakások és a fák előtt a hó magas torlaszként állotta útjukat, folyton kerülgetni kellett, s ezzel is jócskán meghosszabbodott az útjuk.

Hanka elöl ment, és gyakran nézett hátra az apjára, aki meggörnyedve, fejére csavart kendővel, Antek ócska bundájában, melyet szalmakötéllel kötött át, a sor végén cammogott. Alig haladt a szél ellenében, a lélegzete minduntalan elfúlt, meg kellett állnia, hogy kifújja magát, és megtörölje a hidegtől könnyező szemét. Azután újra utánuk eredt, és csendesen dadogta:

- Megyek, Hanus, megyek... Ne félj, nem maradok el.

Pedig bizony szívesebben maradt volna otthon a kemence kuckójában, szívesebben, de mit tegyen, ha ő is megy, szegényke! Hogy is merne otthon maradni! És olyan hideg van a szobában, hogy nem lehet kibírni, a gyerekek sírnak a hidegtől. Már főzni se volt mivel, csak száraz kenyeret ettek... "De ez a hideg szél úgy átjárja az ember csontját, mintha jeges tűket verne belé..." - gondolta utánuk baktatva.

Bizony, ha a szükség torkon ragad, nem csúszol ki a kezéből, ember, nem bizony!

Hanusia csak összeszorította a fogát, és ment fáért a zsellérasszonyokkal együtt. Igen, már idáig jutott, hogy Filipkával, Krakalinával, az öreg Kobusowával és Magda Kozlowával kell egy sorban mennie, a legkoldusabbakkal!

Nagyokat sóhajtott, összeszorította a fogát, de ment, mégpedig nem is először, nem...

- Na és aztán! - suttogta keményen, összeszedve erejét és türelmét.

Ha kell, hát jár a fáért, cipeli a hátán, egy sorban áll olyan kódisokkal, mint Filipka, de nem fog sírni, sem panaszkodni, sem segítségért könyörögni.

De hova is mehetne? Legföljebb sajnálkozó szót kaphatna, olyat, amelytől csoda, hogy nem szökik ki a vér a szívéből... az Úr Jézus most próbára teszi, keresztet bocsát rá, de talán egyszer meg is jutalmazza... Nem baj, kiáll mindent, nem pusztul el a gyerekeivel együtt, nem ejti le a kezét, nem hagyja magát az emberek irgalmára meg nevetségére.

Annyit szenvedett az utóbbi időben, hogy minden csontja reszketett, és külön fájt. Hej, nagyon szenvedett!

Nem az fájt neki, hogy nyomorúságba, hányatott sorsra jutott, hogy gyakori vendég volt nála az éhség, alig jutott elég a gyerekeknek, az sem, hogy Antek gyakran ivott a barátaival a kocsmában, a családjával pedig nem törődött, hogy mint a csavargó kutya, lopva surrant haza, és a legkisebb szóért is bot után nyúlt. Az ilyesmi másutt is gyakran megesik, ezt még meg lehetne bocsátani. Rájött a rossz órája, el is múlhat, csak ki kell várni türelemmel. De a hűtlenséget, az árulást nem tudta elfelejteni, nem tudta elviselni, sem megbocsátani.

Nem, ezt nem tudta megérteni sehogy sem. Hogy lehet ez, felesége van és gyerekei, és mindenről megfeledkezik amazért. Ez úgy szorította össze a szívét, mint a tüzes abroncs, úgy marta, égette, hogy soha egy pillanatra sem tudta kitörölni emlékezetéből.

- Jagna után fut, őt szereti, miatta van mindez!

Az volt az érzése, hogy a Gonosz lépked mellette, és folyvást a fülébe sugdossa ezeket a szörnyű gondolatokat. Nem tud megszökni előlük, nem tudja elfelejteni, nem! A lelki gyötrelem, a megaláztatás fájdalma, a szégyen, a féltékenység, a bosszúvágy és a szerencsétlenség valamennyi viperája belefúrta tüskés fejét a szívébe, és úgy tépik, marcangolják, hogy ordítani szeretne fájdalmában és falhoz verni a fejét.

"Uram, irgalmazz, Jézusom, segíts!" - jajdult föl lelkében, s az ég felé emelte szemét, melyben soha ki nem száradó könnyek égtek.

Meggyorsította lépteit, mert az erdőszéli fennsíkon úgy fújt a szél, hogy alig lehetett a hideget kibírni. Az asszonyok kissé hátramaradtak, lassabban mentek, alig látszó foltokban vöröslöttek a hófúvásban. De már nem volt messze az erdő; mikor a szél megenyhült, és a szálló hófelhők elültek egy pillanatra, hirtelen előtűnt a fehérségből az egymáshoz sorakozó törzsek hatalmas, sötét fala, mögötte pedig csendes, jeges mélység sötétlett.

- Jöjjenek gyorsabban, majd az erdőben kipihenik magukat - hívta Hanka türelmetlenül a többieket.

De az asszonyoknak nem volt sürgős. Gyakran leguggoltak a hóba pihenni, mint egy csapat fogolymadár, arcukat elfordították, hogy ne fújjon szemből a szél, és csendesen beszélgettek. Hanka kiáltására Filipka kedvetlenül mordult fel:

- Hanka úgy szalad, mint a kutya a varjú után; azt hiszi, előbb fogja meg.

- Ide jutott a szerencsétlen - suttogta Krakalina részvevően.

- Eleget sütkérezett Boryna házában, teliette magát zsíros falatokkal, megkóstolta a jó sort, hát most a nyomorúságot is kipróbálhatja. Az ember egész életében éhezik, húzza az igát, mint az ökör, és még csak meg se sajnálja senki.

- Azelőtt nem is köszönt nekünk...

- Bizony, kedvesem, a kenyér megnöveszti a szarvakat, az éhség meg a lábakat, azt mondják.

- Egyszer kértem tőle kölcsön tilolót, akkor azt mondta, arra való az övé, hogy maga használja.

- Az igaz, hogy szűkmarkú volt másokkal szemben, nagyra tartotta magát, mint minden Boryna, mégiscsak kár érte.

- Az igazat megvallva, nagy gazember az az Antek!

- Hát gazember, az igaz. De azt is tudja mindenki, hogy ha a szuka nem akarja, a kutya nem fut utána. Minden ember szalad a szoknya után, ha az csalogatja.

- Ha velem esne meg ilyesmi, az utca közepén markolnék a Jagna hajába, úgy lehordanám, megmondanám a magamét, és megtépném a kontyát, hogy megemlegetné holta napjáig!

- Erre is sor kerül még, ha rosszabb vége nem lesz a dolognak!

- Már ilyen a Paczes-fajta, Dominikowa sem volt különb, nem ám!

- Gyerünk, alacsonyan száll a szél, talán el is áll éjszakára.

Hamarosan beértek az erdőbe. Szétszéledtek, de közel egymáshoz, hogy kurjanthassanak, ha hazaindulnak.

Sötétség vette őket körül, szinte elnyelte, alig látszott a nyomuk imitt-amott.

Óriási, magas, öreg erdő volt; egyik fenyő a másik mellett állott megszámlálhatatlan tömegben, áthatolhatatlan sűrűségben. Olyan karcsúak, egyenesek és hatalmasak voltak, mintha nagy, megrozsdásodott rézoszlopok sorakoznának végtelen rendben a szürkészöld boltozat homályában. Alulról komor, jeges fény csillogott a hótól, fönt pedig a gallyak csipkéin keresztül, mint valami lyukas tetőn át, kikandikált a fehéres és zavaros ég.

Odafönt tombolt, dühöngött az orkán; időnként mégis olyan csönd támadt, mintha templomban volnának, amikor az orgona elhallgat, kicsendül az ének, és csak a sóhajtások, a lábak dobogása, az imádságok halkuló morajlása és a dallam visszhangja zsong a levegőben. Az erdő mozdulatlanul, némán állt, mintha a távolból hangzó dühödt üvöltésnek és a tépett mezők vad ordításának hallgatásába merült volna; magasan, messzire szállt ez a zaj, s az erdőben csak síró csipogásként reszketett.

De csakhamar ismét teljes erejével csapott bele a vihar az erdőbe. Belevágta agyarait a fák törzsébe, beette magát a vadon mélyébe, bőgött a homályban, tépte, ráncigálta az óriásokat, de hasztalan, nem bírt velük, erőtlenül hanyatlott vissza, és elhalt az alacsony, sűrű bozótban. S az erdő ismét mozdulatlanul állt, egyetlen ág se rezdült, egyetlen törzs sem ingott meg, még mélyebb és riasztóbb volt a csend, csak egy madár szárnycsattogása hallatszott néha a sötétben.

Időnként azonban ismét olyan hirtelen, váratlanul és oly erővel tört ki az orkán, mint ahogy az éhes karvaly csap le; szárnyait verdeste, tépte, hajlítgatta a fák üstökét, és olyan vad ordítással csapott széjjel, hogy megrázkódott az erdő, mintha most ébredt volna föl álmából, halotti dermedtségéből. Az egész rengeteg ringott egyik szélétől a másikig, a fák hajladoztak, koronáik összecsaptak, szörnyű, fojtott morgás hallatszott; majd hirtelen kiegyenesedett, fölemelkedett, szinte megindult, aztán ismét meghajolt, és rettenetes zajjal lecsapott, vágott, ütött, mint a haragtól és bosszútól elvakult óriás. Üvöltés tört föl, félelem töltötte el az erdőt, a bokrokban meglapuló teremtmények ijedten remegtek, a madarak rémülettől tébolyultan röpködtek a gallyakról zuhogó hóban, az összetört ágak, letört koronák közt.

Azután ismét hosszú, halott csönd következett: tisztán lehetett valami nehéz, távoli csattogást hallani.

- Vágják az erdőt a Farkasveremnél, sűrűn dőlnek a fák - suttogta az öreg; a föld felé hajolt, úgy hallgatta a tompa csapásokat.

- Ne vesztegesse az időt, nem maradhatunk itt éjszakáig!

Egy fiatal, magas erdőbe jutottak, egymásba fonódott ágak sűrűjébe; alig tudtak előbbre jutni. Síri csend vette körül őket, egyetlen hang se hatolt be, még a világosság is csak nagy bajjal szűrődött át a fák koronájáról lecsüngő hótakaró boltozatán. Hamvas, földszínű szürkeség töltötte el a vadon mélyét, hó alig volt a földön, csak ami már régen lehullott az ágakról. A száraz gallyak helyenként térdig értek, itt-ott moha zöldellt, meg elsárgult áfonyabokrok, vagy aszott gomba, mely meglapult a tél elől.

Hanka horgos bottal tördelte a vastagabb ágakat, egyformára vagdosta őket, és rakta a kiterített lepedőre. Olyan hévvel dolgozott, hogy a kendőt is ledobta magáról melegében, s vagy egy óra múlva már akkora batyuja volt, hogy alig bírta a hátára venni. Az öreg is jó csomót szedett össze, összekötözte, és maga után húzta, közben pedig tönköt keresett, amelyről könnyebben emelhetné a vállára.

Kiáltottak az asszonyoknak, de megint vihar tombolt az erdőben, elnyelte hangjukat.

- Hanus, gázoljunk át a nyárfás útra, jobb, mint a földeken át.

- Menjünk hát, jöjjön utánam, és ne maradjon el messzire.

Rögtön balra fordultak, egy vén tölgyesen keresztül, de nehéz volt az út, a hó térdig ért, néhol hullámosan emelkedett és süppedt. A fák ritkásan álltak, lombtalanul, csak itt-ott reszketett fehér hószakáll a terebélyes, vastag ágakon, s egy-egy fiatal, rozsdaszín fürtös tölgy hajolt süvítve a föld felé. A szél dühöngött teljes erejéből, és úgy szórta a havat, hogy alig lehetett menni. Az öreg csakhamar el is fáradt, s Hankának is fogytán volt az ereje; gyakran fának támasztotta a batyut, és ijedt tekintettel keresett valami jobb utat.

- Erre nem jutunk át, a tölgyesen túl pedig mocsár van, térjünk vissza a mezők felé.

Vissza is tértek a sűrű, nagy fenyvesbe, ahol valamivel gyengébb volt a szél, és a hó sem állott olyan magasan. Hamarosan kiértek a földekre, de ott olyan hóvihar tombolt, hogy egy kőhajításnyira sem lehetett látni, csak a fehér, gomolygó sötétséget. A szél pedig egyre az erdő felé törekedett, de visszacsapódott róla, akár egy falról, hanyatt esett a mezőn, és újból frissen talpra ugrott, egész hóhegyeket kapott föl, és ezzel a fehér felhővel úgy paskolta a fákat, hogy az erdő felnyögött belé. Kavargott, forgott, és olyan erővel vert, hogy alig értek ki a barázdák közé, az öreget a földhöz vágta. Hankának támogatnia kellett, pedig ő maga is alig bírt megállani a lábán.

Visszatértek az erdőbe, s leguggolva a fák tövében, tanakodtak, merre induljanak.

- Ezen az ösvényen balra, akkor biztosan kiérünk a nyárfás útra, a feszülethez.

- De egyáltalán nem emlékszem erre az ösvényre.

Az öreg sokáig magyarázott, mert Hanka félt a bizonytalan útra térni.

- És tudja, hogy merre kell indulni?

- Azt hiszem, balra.

Lassan megindultak az erdő szélén, a fák alatt, hogy védekezzenek a szél ellen.

- Jöjjön gyorsabban, mindjárt éjszaka.

- Csak egy kis levegőt szippantok, és máris futok, Hanus, máris...

De nem volt ám olyan könnyű. Az ösvényt egészen befújta a hó, és ráadásul a földek felől folyton süvöltött a szél, és szórta, csapdosta a havat. Hiába bújtak a fák mögé, hiába lapultak a borókabokrokhoz, mint a nyulak, a szél keresztülfújt rajtuk mindenütt. Az erdő mélyén pedig már félelmetes volt a járás: a fák vadul zúgtak, ringott az egész erdő, és szinte a földet söpörték gallyaikkal; arcukba csapdostak az ágak, s olykor-olykor egy-egy szálfa nagy roppanással ledőlt, hogy azt gondolták, ízzé-porrá törve leomlik az egész erdő.

Siettek hát, amennyire bírták erővel és szusszal, hogy mielőbb kijussanak a nyárfás útra, és hazaérjenek az éj beállta előtt. Ez pedig bármelyik pillanatban bekövetkezhetett; már szürkült a földeken, és a gomolygó havon át sötét sávok látszottak, mint halovány füstcsíkok.

Végre kiértek az útra. Fáradtan, kimerülten dőltek le a feszület alá.

A kereszt az erdő szélén állt, közvetlenül az út mellett. Négy óriási, fehér törzsű nyárfa védte varkocsszerűen lelógó ágaival. Fekete keresztfára volt szegezve a bádog Krisztus; olyan színűre festve, hogy szinte élőnek látszott. Bizonyára a szél tépte le, mert csak egyik kezén függött. Odaütődött a fához, és rozsdás hangon csikorgott, mintha irgalmat és segítséget kérne. A szél tépte nyírfák betakarták koronájukkal, reszkettek, hajladoztak, a hófelhők pedig fehér porral szórták be, úgyhogy egészen ködbe burkolódzott, melyből itt-ott kivillant a Jézus kékes teste, halovány, véres arca, kihajolt a fehérségből, hogy megborzongott az ember szíve.

Az öreg rémülettel nézett rá, keresztet vetett, de nem mert megszólalni, mert Hanka arca szigorú, elszánt, kiismerhetetlen volt, akár az éjszaka, mely meglapulva közeledett a szeleken, viharokon, havon át - az egész világon át.

Úgy látszott, hogy semmit se lát, semmire sem ügyel; sötét gondolatokba merülve ült a feszület lábánál, s folyton csak egyre gondolt: Antek hűtlenségére. Sóhajok felhője gomolygott benne, olyan véresen, mint Jézus teste a kereszten, telve jéggé meredt, égő könnyekkel, élő, fájdalomtól elfúlt hangokkal.

- Hogy nem szégyelli magát, nem fél az Istentől! Hiszen ez olyan, mintha tulajdon anyjával állna össze! Jézusom, ó, Jézusom!

Iszonyat futott végig rajta, mint a förgeteg. Rémület reszkettette meg, azután olyan vad és bosszúvágyó haragra lobbant, mint az erdő, mely éppen meghajolt, és dühödten vetette rá magát a viharra.

- Gyerünk gyorsabban, gyerünk! - szólt, és a hátára emelte a batyut. A nagy súly alatt meghajolva kivánszorgott az útra. Nem is nézett hátra az öregre, mert lebírhatatlan, elkeseredett harag űzte, hajtotta.

- Megfizetek neked mindenért, megfizetek! - sziszegte vadul, mint ott a feje fölött a viharral küszködő, kopaszon sivító nyárfák.

"Elég volt ebből, hiszen még a kő is megrepedne, ha ilyen féreg fúrná! Ha Antek úgy akarja, hát csak rohanjon a vesztébe, üljön naphosszat a kocsmában, de én nem bocsátom meg a sérelmemet, megfizetek annak a nőszemélynek mindenért! Ha börtönben rohadok miatta, hadd rohadjak, de nem lenne igazság a világon, ha egy ilyen fehérnép nyugodtan járkálhatna a szentséges anyaföldön..." - gondolta ádázul, de lassan lecsillapult a haragja, elhalványodott, mint a virág a fagyban, mert fogyni kezdett az ereje, nyomta a teher, a gallyak göcsei benyomódtak a hátába, s még a kendőn és a blúzán keresztül is a húsáig hatoltak. A karja rettenetesen fájt, a lepedő keményre csavart csomója pedig bevágódott a torkába, és fojtogatta. Egyre lassabban és nehézkesebben haladt.

Buckás volt az út, hótorlaszokkal tele, s szabadon járt rajta a szél. A kétoldalt sorakozó nyárfákat alig lehetett látni a hófúvásban. Ingó, végtelen sorban állottak, kétségbeesetten zúgtak, és úgy vergődtek, mint a hurokba akadt madarak, melyek kiabálva csapkodnak szárnyukkal. A szél mintha vesztett volna erejéből, a magasban kissé elcsendesedett, de annál bőszültebben tombolt a földeken, az út mindkét oldalán, a síkságon, a megszürkült, zavaros távolban, folyton hordta a havat, ezer és ezer tölcsért formálva ördögi táncot lejtett, forgott, fölpattant, megnövekedett, úgy pörgött, mint egy hatalmas, fehér orsó; ezer hatalmas hóbucka, boglya, töltés húzódott végig a mezőn, mozgott, gomolygott, szemlátomást növekedett, fölemelkedett a magasba, szinte az égig, eltakarta a világot, és süvöltve, üvöltve omlott össze. Az egész messze táj olyannak látszott, mint egy fehér folyadékkal telt, forró, habzó, zúzmarával és jeges párával borított katlan. S mindenfelől rémes hangok közeledtek az éjszakával. Fölemelkedtek a földről, sziszegtek a magasban, mindenütt dörögtek, suhogtak, mint az ostor, csapkodtak körös-körül, majd fölismerhetetlen zene reszketett a föld fölött, zúgtak az erdők, mint az orgona Úrfelmutatáskor, azután pedig ismét hosszú, fájdalmas kiáltások hasították a levegőt, mint eltévedt madarak rikácsolása; nyöszörgő zokogások, vérfagyasztó kacajok, a fehéres, zavaros, porzó hóban karjukat ég felé emelő kísérteties nyárfák éles sivítása.

Egy lépésnyire sem lehetett látni; Hanka szinte tapogatózva ment egyik nyárfától a másikig, gyakran megpihent, és iszonyattal hallgatta ezeket a hangokat.

Az egyik nyárfa alatt egy meglapuló nyulacska feketéllett, és Hanka láttára kiugrott a szélbe, mely rögtön karmai közé ragadta. Csak fájdalmas makogása hallatszott ki a hófúvásból. Hanka szánalommal nézett utána, mert már nem tudott megmozdulni; egyre mélyebbre görnyedt, s alig bírta kihúzni lábát a hóból. Nyomta a teher, és időnként úgy érezte, hogy egymaga cipeli a telet, a havat, a vihart, az egész mindenséget. Úgy érezte, mintha öröktől fogva így menne, halálosan kimerülve, a fáradtságtól szinte öntudatlanul, megvérezett, bánatmarta lélekkel, és mindig, egészen a világ végéig, így fog vánszorogni, örökké. Rettenetesen hosszúnak látta az utat, szinte végtelennek, s a teher úgy nyomta, hogy mind gyakrabban kellett batyuját egy-egy fához támasztania, s egyre hosszabb ideig ült félig eszméletlenül. Élesztgette magát, ahogy tudta, hóval hűsítette tüzes arcát, törülgette szemét, de mintha mindig újra mélyére hullott volna az elemek tomboló örvényének. Már sírt fájdalmában, a könnye magától csordult ki az emberi fájdalom titkolt mélységéből, megtépett szívének legmélyéről, a menthetetlenül elpusztulók gyötrelméből fakadt. Időnként, de ritkán, mert mindenről megfeledkezett, imádkozott, panaszosan, szakadozott szavakkal rebegve magában az imádságot, mint a megfagyó madár, mely csak néha-néha rebbenti meg szárnyát, s mert már nincs semmi ereje, leül, összehúzódik, csipog, és egyre mélyebb álomba merül.

Hirtelen megrezzent, s ijedten szökött föl helyéről. Úgy rémlett neki, mintha sírást és gyermeki kiáltást hallana, mintha az ő Pietruskája hívná...

Ismét sietett, amennyire csak tudott; meg-megbotlott a hótorlaszokban, beleakadt a buckákba, de ment előre, mert hajtotta, ostorozta a gyermekei miatt érzett aggodalma. Már nem érzett sem fáradtságot, sem hideget.

Valami csengést hozott a szél a fülébe, hámfák csikorgását és emberi hangokat. De olyan szaggatottan, hogy egy szót sem tudott megérteni, bár megállt és figyelt. Valaki hajtott utána szánon, és egyre közeledett, míg végül két ló feje bukkant ki a hóból.

- Az ipamé! - suttogta, amint meglátta a csikó hóka fejét, és nyomban tovább indult.

Nem tévedett. Boryna jött vissza Witekkel és Jambrozyval a bíróságról. Lassan hajtottak, mert alig tudtak keresztülhatolni a hótorlaszokon, s a rosszabb helyeken kantár száron kellett átvezetni a lovakat. Úgy látszik, jól fölöntöttek a garatra, mert nagy hangon, nevetgélve beszélgettek, Jambrozy pedig szokása szerint énekelt, ügyet sem vetve a hóviharra.

Hanka félreállt az útból, és még jobban arcába húzta kendőjét. Az öreg azonban ennek ellenére első szempillantásra megismerte, és rácsapott a lovakra, hogy gyorsabban jusson át a hótorlaszon. A lovak megindultak, de csakhamar újabb halomba ütköztek. Az öreg ekkor körülnézett, megállította a szánt, s amint Hanka kibontakozott a hófelhőből és utolérte őket, megszólította:

- Dobd a saroglyába a fát, és ülj fel, hazaviszlek.

Úgy megszokta apósa parancsát, hogy habozás nélkül engedelmeskedett.

- Bylicát Bartek vette föl, egy fa alatt ült és sírdogált. Utánunk jönnek.

Hanka nem felelt semmit, csak komoran bámult a körülötte sötétlő éjbe és a dúló viharba, összegörnyedve ült az első ülésen, és reszketett a fáradtságtól. Még nem tudta összeszedni gondolatait, az öreg pedig sokáig figyelmesen nézte. Olyan rossz bőrben volt, hogy szánalom volt nézni sovány, kiaszott, elkékült, összefagyott arcát. A szeme dagadt volt a sírástól, száját fájdalmasan összeszorította, és egész testében remegett a hidegtől és kimerültségtől, hiába húzta összébb kopott kendőjét.

- Vigyáznod kellene magadra, ilyen állapotban könnyen lehet betegséget szerezni...

- De hát ki végezné el énhelyettem? - suttogta csendesen.

- Ilyen időben kimenni az erdőbe!

- Elfogyott a fánk, nem volt mivel főzni...

- A gyerekek jó egészségben vannak?

- Pietrus beteg volt néhány hétig, de már annyira meggyógyult, hogy kétszer annyit is megenne - felelte bátran. Fölengedett dermedtségéből, hátratolta arcából a kendőt, egyenesen az öreg szemébe nézett, a régi félelem és ijedt alázatosság nélkül. Az öreg pedig folyton beszélt, kérdezősködött, és nagyon csodálkozott, hogy mennyire megváltozott az asszony. Nem ismerte föl benne a régi Hankát. Különös, hűvös nyugalom áradt belőle, valami megkövült, hajthatatlan erő látszott összeszorított ajkán. Nem félt tőle, mint régen; úgy beszélt vele különféle dolgokról, mint magával egyenlő rangú idegennel. Nem panaszkodott, nem kesergett egyetlen szóval sem... Egyenes, találó válaszokat adott, hangja különösen nyers volt, mintha érdes görönggyé szikkasztotta volna a titkolt szenvedés. Csak kisírt kék szemében égett a mélyen érző lélek tüzes parazsa.

- Látom, megváltoztál.

- A nyomorúság könnyebben átformálja az embert, mint a kovács a vasat.

Elcsodálkozott az öreg ezen a válaszon, nem is tudta, mit feleljen rá. Ezért Jambrozyhoz fordult, és az uraság elleni pörről beszélt, melyet a bíró ígéretei ellenére elveszített, s még a perköltséget is meg kellett fizetnie.

- De nem hagyom a bőrükben, megveszem rajtuk, amit veszítettem... - szólt nyugodtan.

- Bajos lesz. Mindenhova elér az uraság keze, mindenütt tud magán segíteni.

- Arra is van mód, mindenre van, csak türelme legyen az embernek, hogy kivárja az alkalmas időt.

- Igaza van, Maciej, de olyan hideg van, hogy na! Be kellene nézni a kocsmába egy kis lélekmelegítőre.

- Benézünk hát! Ha már lúd, legyen kövér. Csak annyit mondok magának, hogy a kovács addig kell hogy verje a vasat, amíg meleg, de ha az ember meg akar valamit nyerni, hidegen kell kalapálni, formálni a sorsát, türelemben kell edzeni.

Beértek a faluba. Sűrű sötétség volt már; a vihar elmúlt, csak a hó kavargott még az úton, úgyhogy alig lehetett a házakat látni. De lassan az is csendesedett.

A Bylica házához vezető ösvénynél az öreg megállította a lovait, s amikor Hanka leszállt, a hátára segítette a batyut. Végül csendesen, hogy csak ő maga hallja, odaszólt: - Nézz be hozzám valamelyik nap, akár holnap. Úgy látom, ebül álltok, az a csirkefogó mindent eliszik, te meg biztosan éhezel a gyerekekkel.

- Hogyan is mernék odamenni, hiszen elkergetett.

- Buta vagy. Az más dolog, nem tartozik rád. Mondom, gyere el, nektek is akad valami.

Hanka kezet csókolt az öregnek, és szótlanul indult be. Úgy fojtogatta a meghatottság, hogy egy szó sem jött ki a torkán.

- Eljössz? - szólt utána különös lágysággal és melegséggel Boryna.

- El. Isten fizesse meg, ha parancsolja, elmegyek...

Boryna elindította a lovakat, és bekanyarodott a kocsma felé. Hanka pedig, nem várva meg apját, aki éppen akkor szállt le Bartek szánjáról, sietve ment be a házba.

A szobában sötét volt és hideg, mintha még rosszabb lett volna, mint odakint. A gyerekek összekuporodva aludtak az ágyban, a dunna alatt. Hanka gyorsan nekilátott a főzésnek meg a többi esti munkának, de közben folyton a Borynával való különös találkozáson gondolkozott.

- Nem megyek, dögölj meg, majd adna nekem Antek! - kiáltott haragosan, de ugyanakkor más, szelídebb gondolatok is ébredtek benne, s ezekkel együtt vad lázadás az ura ellen.

Mert hogyisne, ki más lenne az oka, hogy ennyit szenvedett, ki miatt állja ki a legtöbbet?

Az öreg ráíratta ugyan a földet arra a disznóra, és kikergette őket, az igaz, de Antek emelt rá kezet először, és mindig ugatott rá, azzal haragította meg... Megvolt rá a jussa, mindenki ezt tette volna, a föld az övé meg a gyerekeié, de amíg él, az ő dolga, odaadja-e vagy sem. És milyen szelíden mondta: "Gyere el!", és kérdezősködött a gyerekekről és mindenről! Hát persze, félennyi nyomorúság és gyalázat se volna, ha Antek össze nem áll azzal a cédával. Nem az öreg a hibás ebben, nem!

Így meg úgy forgatta a dolgot a fejében, töprengett, s az öreg iránt érzett haragja mindjobban elpárolgott.

Bebotorkált Bylica is. Olyan fáradt volt és annyira átfagyott, hogy egy jó óráig melegedett a tűzhelynél. Csak aztán kezdte mesélni, hogy már végképp kimerült, és bizonyára holtra is fagyott volna a fa alatt, ha nem jön Boryna.

- Meglátott, és föl akart venni a szánra, de amikor megmondtam, hogy te előrementél, engem Bartekre hagyott, és maga meghajtotta a lovakat, hogy téged utolérjen...

- Úgy volt? Nem szólt nekem erről egy szót sem.

- Csak az a látszatja, hogy kemény szívű, nem mutatja a jóságát.

Vacsora után, mikor a gyerekek jóllakottan visszabújtak a dunna alá, és újból elaludtak, Hanka a tűzhöz ült. Fonta a kántorné gyapjának az utolját, az öreg pedig még mindig melegedett, bátortalanul nézegetett rá, köhécselt, gyűjtögette a bátorságot, végül pedig félénken megszólalt:

- Csinálj vele valami békességet, ne törődj Antekkel, csak magaddal meg a gyerekeiddel.

- Könnyű azt mondani.

- Hiszen ő fordult hozzád jó szóval, elfelejtette a haragját. Ott az ő házában valóságos pokol van... ha nem ma, hát holnap elkergeti Jagnát, és magára marad... Józka nem bír akkora gazdasággal, ő maga pedig, bár még nem öreg, mégse győzi az egész munkát, nem tud mindent szemmel tartani... jó lenne, ha akkor kegyben állnál az öregnél... iparkodnod kellene... Hogy épp kéznél légy, amikor kell... nem lehet tudni, mi lesz... talán visszahívna... nem bírod el ezt a nyomorúságot, nem...

E szavakra Hanka leejtette az orsót, a guzsalyra támasztotta fejét, és mélyen elgondolkozott a sorsán. Lassan fontolgatta apja tanácsait.

Az öreg pedig elkészítette a fekvőhelyét, és csöndesen kérdezte:

- Beszélt veled az úton?

Hanka elmondta, hogyan volt.

- Akkor csak menj, leányom, siess akár holnap is, menj hozzá, ha hív, szaladj... csak magaddal törődj meg a gyerekekkel... járj kedvében az öregnek... mosolyogj rá... hízelegj neki... az alázatos borjú két anyától szopik... haraggal még senki se győzte le a világot... Antek még visszatér hozzád... fölkantározta a Gonosz, az hajtja... de majd észre tér és visszajön... az Úr Jézus elhozza még azt az órát, amikor kihúz a bajból... azért ne hallgass senkire, csak siess...

Hosszan beszélt az öreg, hogy rábeszélje, meggyőzze a lányát, mivel azonban nem kapott feleletet, búsan elhallgatott, elhelyezkedett fekvőhelyén, és csendesen elaludt. Hanka pedig tovább font, és gondolkozott apja tanácsain.

Olykor-olykor kinézett az ablakon, nem jön-e még Antek, de semmi híre se volt.

Újból leült a munkához, de nem ment ma a fonás sehogy sem. Hol a szál szakadt el, hol az orsó esett ki az ujjai közül, mert egyre komolyabban fontolgatta Bylica szavait.

- Talán úgy is lesz... talán eljön az idő, amikor visszahívja...

És lassan-lassan, még nehezen, még habozva, de megfogamzott, érlelődött benne a lebírhatatlan vágy, hogy megbéküljön apósával, és visszatérjen hozzá.

- Hárman nyomorgunk, és nemsokára négyen leszünk! Hogy győzöm akkor?

Anteket már nem vette számba, nem számolt vele ebben a pillanatban, csak magát meg a gyerekeit látta. Úgy érezte, hogy képes helytállni valamennyiükért. Mert hát kire is bízza magát? Ki segíthet itt? Egyedül a jó Isten vagy Boryna!

Ábrándozni kezdett: csak még egyszer kezébe ragadja a gazdaságot, földet érezzen a lába alatt, akkor úgy belekapaszkodik, úgy belevágja a tíz körmét, úgy megfogódzik benne az egész lelkével, hogy semmi sem tépheti el onnan, nem bírja le semmi... Növekedett benne a remény, s ugyanakkor az erő is, majd szétfeszítette belsejét, konokul és vakmerőn, ereiben mind erősebben lüktetett a vér, a szeme csillogott... már ott érezte magát Borynánál, ő rendelkezett mindennel, ő volt a gazdasszony...

Sokáig, talán egészen éjfélig álmodozott így, és elhatározta, hogy mindjárt reggel összeszedi a gyerekeket, és elmegy az öreghez, amint parancsolta, akárhogy tiltsa is Antek. Még ha megverné, akkor se hallgat rá, hanem elmegy, nem szalasztja el a jó alkalmat. Legyőzhetetlen erőt érzett magában, kész harcba szállni akár az egész világgal, már nem habozott, és nem félt semmitől.

Még egyszer kinézett az ajtón. A szél egészen elállt, elcsitult a vihar, az éjszaka sötét volt, alig szürkéllett a hó, s az égen óriási felhők gomolyogtak, hullámzottak, mint a víz; a távoli erdő felől meg az áttekinthetetlen sötétségből valami tompa zúgás hallatszott.

Eloltotta a világosságot, és imádságot suttogva vetkőzni kezdett...

Hirtelen valami fojtott lárma remegett meg a csendben; messziről jött, növekedett, egyre hangosabb lett, és vele együtt véres fény öntötte el az ablakot.

Ijedten futott ki a ház elé.

Tűz volt, valahol a falu közepén füst, szikra és tűzoszlop tört a magasba.

Megkondult a vészharang, egyre hangosabban kiabáltak a faluban.

- Tűz van! Keljetek fel, tűz van! - kiáltott be Stachékhoz. Sietve felöltözött, és kifutott az ösvényre, de alig pár lépésnyire találkozott Antekkel, aki a falu felől rohant.

- Kinek a háza ég?

- Nem tudom, gyere be.

- Talán az édesapádé, mert onnan látszik! - dadogta Hanka halálos aggodalomban.

- Gyere be, a kutyafádat! - ordította Antek, és erőszakkal behurcolta feleségét a szobába.

Hajadonfőtt volt, bundája véres, összeszakadozott, a képe kormos, a szemében pedig eszeveszett, vad tűz lobogott.

Ugyanazon a napon, este, már jó későn, az esti munkák elvégzése után gyülekezni kezdtek az emberek Klombéknál. Fonóba jöttek.

Klembowa főleg idősebb asszonyokat hívott össze, a rokonait meg a komaasszonyait. Egymás után jöttek, éppen jókor, se nem siettek túlságosan, se nem késlekedtek, mert szívesen jártak egymáshoz, hogy elbeszélgessenek, és valami újságot halljanak.

Elsőnek rendes szokás szerint Wachnikowa érkezett. Kendőjében hozta a gyapjút, s hóna alatt a tartalék orsókat. Azután Golembowa jött, Mateusz anyja; olyan savanyú képet vágott, mintha ecetet ivott volna, az orcája be volt kötve, és folyton jajveszékelt, panaszkodott mindenre. Utána, mint valami kotkodácsoló, pöffeszkedő kotlós, Walentowa toppant be; azután pedig Sikorzyna, sovány, akár egy seprűnyél, de lármás fehérnép, állandó szomszédpörpatvarok középpontja. Majd Ploszkowa gurult be, gömbölyű, mint a hordó, vörös képű, telt húsú, mindig puccos, igen magabízó és hatalmaskodó, nagyszájú személy. Általában nemigen szerették. Közvetlenül utána surrant be csöndesen, lapulva, mint a kandúr, Balcerkowa, kicsi, aszott, hervadt, mogorva asszonyka, de nagy pörlekedő, aki hajba kapott a fél faluval is, és nem volt hónap, hogy ne állott volna a bíróság elé. Azután büszkén, bár hívatlanul, beállított Kobusowa, Wojtek felesége, a legveszélyesebb pletykahordó és nagy irigykedő, akinek a barátságától mindenki óvakodott, akár a tűztől. Eljött a ferde szájú Grzela felesége is, lihegve, kimerülten - részeges, csúfolkodó, fortélyos banya, aki sok kárt okozott másoknak. Eljött az öreg Sochowa is, Klomb vejének az anyja. Csöndes, nagyon ájtatos fehérszemély, ő meg Dominikowa ült a legtöbbet a templomban. Jöttek még többen mások is, de csupa olyan, akikről alig lehet valamit mondani, annyira hasonlók egymáshoz; mint a ludak a falkában, nem lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól, hacsak nem az öltözetéről. Tehát jócskán összesereglett az asszonyi nem, mindegyik azt hozta, amije volt: egyik fonni való gyapjút vagy lent, a másik kócot, némelyek varrást vagy egy-két marék fosztani való tollat hoztak, nehogy az legyen a látszatja, hogy dolog nélkül, fecsegni gyűltek össze.

Nagy körben telepedtek le a szoba közepén, a mennyezetről függő lámpa alatt, olyanok voltak, mint a terebélyes, érett bokrok a széles ágyáson, melyeket megcsípett a késő őszi zúzmara, mert már idősebbek voltak, s szinte egykorúak valamennyien.

Klembowa mindenkinek egyformán örült. Halkan köszöntötte mindegyiket külön-külön, mert gyönge volt a melle, és csak nehezen, lihegve beszélt. Klomb pedig, mint társaságkedvelő, okos, emberséges, mindenkivel békében élő ember, kedves szavakkal fogadta a vendégeket, és maga tolta oda nekik a padokat és székeket...

Valamivel később megjött Jagusia is Józkával és Nastkával, s velük együtt még néhány leány. Utánuk egyenként beszállingóztak a legények.

Jó sok nép jött össze, mert hosszúak voltak az esték, s nem volt semmi dolog. Mivel pedig kemény volt a tél, kellemetlenek a napok, hát nem volt kedvük az embereknek a tyúkokkal aludni térni, hisz úgyis kialhatták, kiheverészhették magukat reggelig alaposan, hogy még az oldaluk is belefájdult.

Elhelyezkedtek, ahogy tudtak; ki a padokon, ki a ládákon, másoknak pedig, főként a legényeknek, tuskókat hoztak be az udvarról a Klomb fiúk. Még így is elég hely maradt a szobában, mivel a ház nagy volt, bár alacsony. A régi módi szerint építette még a Klomb szépapja, lehetett százötven esztendős vagy még több; már besüllyedt a földbe, kissé meggörnyedt, mint egy aggastyán, s a kerítést érintette az eresze, alá is kellett támasztani, hogy le ne dőljön egészen.

Lassan növekedett a lárma, mert még csak halkan, egymás közt beszélgettek, csak az orsók surrogtak és dobogtak a padlón. Itt-ott a rokka kereke is berregett, de rokka kevés volt, mert még nem bíztak ezekben az újmódi találmányokban. Jobb szerettek a régi módon fonni, guzsalyról, orsóval.

Négyen voltak a Klomb fiúk; szálas, sudár legények, akár a fenyő, s már pelyhedzett az álluk. Most szalmakötelet sodortak az ajtónál, a többi legény pedig föl-alá lebzselt: cigarettát szívtak, vigyorogtak, nevetgéltek a leányokkal, hogy néha végigfutott a szobán a kacagás. Az idősebb asszonyok is szívesen beleszóltak, hogy nagyobb legyen a nevetés meg a mulatság.

Végül a várva várt Roch is megérkezett, közvetlenül utána pedig Mateusz is.

- Fúj még a szél? - kérdezte az egyik asszony.

- Egészen elállt, úgy látszik, megváltozik holnapra az idő.

- Zúg az erdő, biztosan olvadás lesz - tette hozzá Klomb.

Roch leült valamivel odébb, a tálhoz, melyet eléje tettek, mert most Klombéknál tanította a gyerekeket, náluk lakott és evett. Mateusz pedig köszönt némelyeknek, de Jagnára rá se nézett, mintha nem venné észre, bár középen ült, és ráesett az első pillantása. Jagna könnyedén elmosolyodott erre, és észrevétlenül figyelte az ajtót.

- Olyan szörnyű szélvihar volt, hogy óvjon tőle az isten! Az asszonyok félholtan vánszorogtak haza az erdőből, azt mondják, Hanka és Bylica még haza se jött - szólalt meg Sochowa.

- Bizony a szegényeket mindig veri a förgeteg - mormolta Kobusowa.

- Mire jutott szegény Hanka is! - kezdte Ploszkowa, de észrevette, hogy Jagnának fellángolt az arca, hát hirtelen elharapta a szót, és másra fordította.

- Jagustynka nem volt itt? - kérdezte Roch.

- Nem tartja sokra a mi társaságunkat, mert köztünk nem divat a pletyka, sem az emberszólás.

- Pletykás egy banya, ma olyan zavart csinált Szymekéknél, hogy a törvénybíróné összeveszett a bírónéval, és ha nem lépnek közbe, verekedésre is sor került volna.

- Mert engedik, hogy mindenütt ő vigye a szót.

- Úgy hallgatnak rá, mintha tisztességes személy lenne.

- Senki sem akad, aki megfizetne neki azért a sok civódásért meg veszekedésért.

- Hiszen mindenki tudja, milyen, mégis hitelt adnak a csaholásának...

- Az ám, mert nem lehet tudni, mikor mond igazat, és mikor hazudik!

- Azért van ez, mert minden asszony szívesen hallja a másikról a rosszat - fejezte be Ploszkowa.

- Csak merjen belém kötni, bizony nem bocsátanám meg neki! - kiáltott fel Katona Tereska.

- Ugyan, mintha nem fecsegne rólad mindennap eleget... - szólt gúnyosan Balcerkowa.

- Ha hallotta, hát mondja meg, mit! - kiáltott az asszony elpirulva, mert mindenki tudta, hogy jó ismeretségben volt Mateusszal.

- Meg is mondom, szemtől szembe is, csak jöjjön haza az urad a katonaságtól!

- Mi köze magának énhozzám? Még csak az kéne, hogy itt összevissza fecsegjenek!

- Ne kiabálj, hiszen senki se bánt - dördült rá szigorúan Ploszkowa, de Tereska sokáig nem tudott megnyugodni, és halkan háborgott magában.

- Jártak már itt medvetáncoltatók? - kérdezte Roch, hogy másra terelje a beszédet.

- Mindjárt itt lesznek, már a kántoréknál vannak.

- Kik járnak?

- Hát azok a kötnivaló Gulbas gyerekek meg a Filipka fiai!

- Jönnek már, jönnek! - kiabáltak a lányok, mert nyújtott bőgés hangzott fel a ház előtt, utána pedig különféle állati hangok hallatszottak a pitvarból: kakas kukorékolt, birkák bégettek, ló nyerített, és sípszóval vezette valaki az egész macskazenét. Végül kinyílt az ajtó, s először egy kifordított subás, kucsmás fiú lépett be; arca úgy be volt kormozva, mintha cigány lenne, s hosszú szalmakötélen húzta maga után azt a bizonyos medvét. Egész teste borsószárral volt födve, a fején kifordított bunda, papírfülei mozogtak, és hosszú, vörös nyelve vagy félrőfnyire lógott ki a szájából. A két kezéhez botok voltak hozzákötve, borsószárba csavarva és fapapucsba dugva; négykézláb járt. Mögötte közvetlenül a másik medvetáncoltató lépett be: a kezében szalmakötél meg faszögekkel kivert bot. A kiálló szögekre szalonnadarabok, kenyérszeletek voltak szúrva, s hasas zacskók lógtak róluk. Csak utánuk jött be a kántorék legénye, Michal, a sípjával, s egy egész sereg legényke. Bot volt a kezükben, verték vele a padlót, és torkukszakadtából kiabáltak.

A medvetáncoltató dicsérte Istent, azután kukorékolt, mint a kakas, bégetett, mint a birka, nyerített, mint egy tüzes mén, és fennhangon kihirdette:

- Medvetáncoltatók vagyunk, messzi országból, széles tengeren, hatalmas erdőn át jöttünk, onnan, ahol az emberek a fejük tetején járnak, ahol kerítést kolbászból csinálnak, ahol tűzzel hűsölnek, s a napsugárban főznek, a disznók a vízben úszkálnak, és pálinkaeső hull az égből. Kegyetlen medvét vezetünk, világot jár a menetünk! Azt hallottuk, hogy ebben a faluban gazdag parasztok, szíves gazdasszonyok meg szép leányok vannak, hát eljöttünk távoli országból, a széles Duna mellékéről, hogy nézzenek meg, fogadjanak tisztességgel, és valami útravalót adjanak. Ámen.

- Mutassátok meg, mit tudtok, akkor talán akad valami a kamrában - szólt Klomb.

- Máris mutatjuk! Hej, szólalj meg, sípos! Táncolj, mackó, táncolj! - kiáltott a medvetáncoltató, és rávágott botjával a medvére. Erre aztán a síp cifrázott nótára gyújtott, a fiúk a padlóhoz ütögették botjaikat, és kurjongattak, a medvetáncoltató különféle hangokat adott ki, a medve pedig ugrálni kezdett négykézláb, mozgatta a fülét, ingatta a nyelvét, rúgkapált, kergette a lányokat. A táncoltató úgy tett, mintha vissza akarná tartani, de közben szétütött a szalmakötéllel a lányok közt, ahogy csak tudott, és kiabálta:

- Nem találtál férjet mára, nesze neked borsó szára!

Nagy kiabálás, lárma, kergetődzés, szaladgálás, visítozás támadt a szobában, és olyan vígság keletkezett, hogy csak úgy dülöngéltek a nevetéstől. A medve pedig folyton bolondozott, tréfálkozott, földre vetette magát, bőgött, mulatságosan ugrándozott, majd derékon kapta a lányokat a facipős mancsaival, és táncba húzta, a Michal sípjának a ritmusára. Az állítólagos medvetáncoltatók pedig úgy pajkoskodtak közben a fiúkkal együtt, hogy csoda, hogy össze nem dőlt a ház a nagy zajtól, kergetődzéstől és kacagástól!

Klembowa bőven ellátta a fiúkat, azután végre elhordták magukat, de még sokáig hallani lehetett kintről a kiabálásukat meg a kutyák ugatását.

- Ki volt a medve? - kérdezte Sochowa, mikor lecsillapodtak egy kissé.

- Hát a Félkótya Jasiek, nem ismerte meg?

- Hiszen nem láttam a fejét a bundában.

- A huncutságra bezzeg van esze a csámpásnak - jegyezte meg Kobusowa.

- Úgy mondja, mintha Jasiek egészen ostoba volna - védte a fiút Nastka. Mateusz is segített neki, mesélt róla mindenfélét, hogy éppen csak bátortalan, de egyáltalán nem buta, és úgy védte a Jasiek ügyét, hogy senki nem ellenkezett, csak éppen sokat sejtő, rejtett mosoly futott végig az arcokon. Újból leültek előbbi helyükre, és vidáman beszélgettek tovább. A lányok pedig körülfogták Rochot a tűzhely mellett, és kedveskedve unszolták, meséljen valami históriát, olyat, mint amit az ősszel Borynáéknál mondott. Kivált Józka vitte a szót, mert ő volt a legbátrabb.

- Emlékszel még rá, Józia, mit meséltem akkor?

- Hogyne emlékeznék! Az Úr Jézus Burekjéről mesélt.

- Ma királyokról fogok mesélni, ha annyira kíváncsiak vagytok.

Széket toltak a lámpa alá, s kissé odébb húzódtak, hogy leüljön középen. Olyan volt, mint az öreg, ősz tölgy a tisztáson, lehajló, sűrű bokrok félkörében. S lassan, félhalkan mesélni kezdett.

Csend ülte meg a szobát, csak az orsók surrogtak, időnként pattogott a tűz, vagy egy-egy sóhajtás hallatszott. S Roch csodálatos történeteket mesélt, királyokról, kegyetlen háborúkról, hegyekről, amelyeknek a mélyében elvarázsolt hadsereg alszik, és csak a trombitaszót várja, hogy fölébredjen, rárohanjon az ellenségre, megverje és megtisztítsa a földet minden gonosztól... Hatalmas várakról, melyekben aranyszobák vannak, ahol elátkozott, fehér ruhás királylányok jajgatnak holdas éjszakákon, és várják a szabadítót... ahol az üres szobákban minden éjszaka szól a muzsika, folyik a mulatság, összegyűlnek az emberek, de amint megszólal a kakas, minden eltűnik, elsüllyed, visszatér a sírba. Mesélt országokról, ahol akkora emberek vannak, mint a fák, olyan vasgyúrók, akik hegyekkel dobálóznak; ahol pokoli sárkányok megszámlálhatatlan kincseket őriznek, ahol tűzmadarak fészkelnek, szörnyű óriások laknak, akik kínpadra vonják az odatévedt vándort, ahol maguktól ütő botok táncolnak, ahol Lelumok-Polelumok,^[11] tündérek, szörnyek, rémek kísértenek; igézetek, csodák és más különös, szinte hihetetlen dolgok uralkodnak. Az orsók kiestek az asszonyok kezéből, s a lelkek tovaszállottak az elvarázsolt világokba, a szemek lángoltak, a könnyek kicsordultak a kimondhatatlan gyönyörűségtől, és csoda, hogy a szívek ki nem ugrottak a nagy ámulattól és vágyakozástól.

Végül egy királyról mesélt, akit az urak csúfságból parasztkirálynak neveztek, mert emberséges, igazságos úr volt, aki az egész nemzet javára törekedett. Mesélt ennek a királynak küzdelmes háborúiról, hányattatásáról, arról, hogy paraszti álruhában járta a falvakat, komázott a parasztokkal, megtudakolta a rosszat, és orvosolta az igazságtalanságot, megszüntette a haragot, gonoszságot és azután, hogy egészen egyforma legyen a parasztokkal, egy Krakkó vidékéről való parasztgazda lányát vette feleségül. Zofia volt a neve, gyerekei is voltak, beköltöztek a krakkói várba, és hosszú időn át kormányzott onnan, mint a nép igaz atyja és legelső gazdája.

Egyre figyelmesebben hallgattak. Még lélegzetüket is visszafojtották, hogy egyetlen szót se szalasszanak el, ne szakítsák félbe a csodák e rózsafüzérét. Jagus pedig egyáltalán nem tudott szólni, keze lehanyatlott, fejét lehajtotta, és arcát a guzsalyhoz támasztva, könnyes, kék szemét Rochra függesztette. Olyannak tűnt fel előtte, mint egy szent, aki kilépett a szentképek keretéből, mert hasonlított is hozzájuk ősz hajával, hosszú, fehér szakállával és valahova messze, a túlvilágba tekintő halovány szemével. Hallgatta is egész lelkével, mélyen érző szívének egész erejével, és olyan forrón magába szívta minden szavát, hogy alig tudott lélegzeni a meghatottságtól. Minden olyan elevenen állott előtte, lelke oda szállt, ahová az elbeszélések vitték, de a legjobban a királyról meg a parasztlányról szóló történet ragadta meg a szívét. Édes Jézusom, milyen szép ez!

- És csakugyan maga a király élt a parasztok közt? - kérdezte Klomb, hosszú hallgatás után.

- Bizony, maga a király!

- Istenem, meghalnék nyomban, ha a király szólna hozzám! - suttogta Nastka.

- Egyetlen szavára elmennék utána a világ végére! A világ végére! - kiáltott fel szenvedélyesen Jagna. Olyan erős, önfeledt meghatottság fogta el, hogy ha abban a pillanatban megjelenik a király, és kimondja azt az egy szót, elment volna vele, úgy, ahogy volt, az éjszakába, a fagyba, a világ végére.

Nyomban százféle kérdéssel ostromolták Rochot: hol vannak azok a várak, katonák, kincsek, azok a hatalmak, azok a gyönyörűségek, azok a királyok, hol vannak?

Roch szomorkásan felelt a kérdéseikre, de olyan bölcsen mondott különféle igazságokat és tanításokat, hogy csak sóhajtoztak, elmélkedtek, s buzgón fontolgatták, hogyan van a világ elrendezve...

- Csak a mai nap az emberé, a holnap már az Isten kezében van - szólt Klomb.

Roch pihent egy kicsit, mert elfáradt a beszédben, mivel pedig mindnyájuk lelkét fogva tartották még a hallott csodák, egymás közt kezdtek beszélgetni; előbb suttogva, azután pedig már hangosan, hogy mindenki hallja, ki-ki elmondotta, amit tudott.

Előbb az egyik szólt, aztán a másik, erre a harmadiknak is eszébe jutott valami, meg a negyediknek is. Mindegyik valami újat hozott elő, hogy úgy fonódtak a történetek, mint a guzsalyról a fonal, mint a holdsugár, mely szivárványos színekbe öltözteti az erdőkben rejlő vaksötét, halott vizeket. Meséltek a vízbe fúlt asszonyról, aki éjjelente kikel a sírjából, hogy megszoptassa éhes gyermekét, majd a szellemekről, akiknek a szívét a koporsókban át kellett döfni rezgő nyárfából készült nyárssal, hogy ne szívják ki az emberek vérét. Beszéltek gonosz tündérekről, akik megfojtják a mezsgyéken az embereket, beszélő fákról, farkassá változott emberekről, az éjféli órák kísérteteiről, rémekről, akasztott emberekről, boszorkányokról és vezeklő lelkekről. S még annyi csodálatos, ijesztő dologról, hogy égnek állt tőle a hajuk szála, elszorult a szívük a félelemtől, hideg borzongás futott végig a hátukon. Majd hirtelen elhallgattak, körülnéztek aggodalmasan, hallgatóztak, mert úgy rémlett, mintha valaki járkálna a padláson, valami lopódzna az ablakok alatt, valami véres szem kandikálna be az ablakon, és a sötét sarkokban, zugokban fölismerhetetlen árnyak gomolyognának... Nem egy asszony keresztet vetett, s vacogó foggal imádságot mormolt magában... de csakhamar ez is elmúlt, mint az árnyék, ha egy felhőcske eltakarja a napot, és azután azt se lehet tudni, volt-e igazában... és újból meséltek, és fonták, gombolyították tovább a végtelen meséket, melyeket maga Roch is figyelmesen hallgatott, és újabb történetet mondott a lóról...

- Egy szegény, ötholdas gazdának volt egy lova. De olyan csökönyös és boldogtalan ló volt ez, hogy alig akadt párja. Hiába kereste kedvét a gazda, hiába tartotta zabon, nem tudta jóra szoktatni; a ló nem akart dolgozni, eltépte a szerszámját, és úgy rugdalózott, hogy a közelébe se lehetett menni... Egyszer aztán nagyon megharagudott a paraszt, mert látta, hogy jó szóval nem megy semmire. Befogta az eke elé, és szándékosan kemény ugarföldet kezdett vele szántani, hogy jól elfárassza és alázatra szoktassa. De a ló nem akarta húzni az ekét. Erre jól megverte az ösztöke nyelével, úgy kényszerítette dologra. A ló dolgozott, de úgy érezte, igazságtalanság történt vele, és jól megjegyezte magának. Kivárta az alkalmas pillanatot, mikor a gazda egyszer lehajolt, hogy levegye a kötelet a lábáról, s úgy fejbe rúgta a hátulsó patájával, hogy az ember ott helyben meghalt. Ő maga pedig világgá futott, szabad életre.

Nyáron még csak jól ment dolga, heverészett az árnyékban, és legelt a mások vetésében, de amint beállott a tél, leesett a hó, és jött a fagy, elfogyott a legelnivaló, és átjárta csontig a hideg. Továbbrohant hát élelmet keresni. Napokon, éjjeleken át futott, mert folyvást tartott a tél, a hó meg a fagy, és farkasok vágtattak a nyomában, olyan közel hozzá, hogy egyik-másik már meg is tapogatta az oldalát a körmével...

Fut, fut a ló, szalad, amíg ki nem ér a télből, egy rétre, ahol meleg volt, térdig ért a fű, források csobogtak, és szikráztak a nap fényében, hűs árnyak imbolyogtak a partokon, és enyhe szellő lengedezett. Nyomban nekiesett a fűnek, hogy mohón falja, hiszen rettenetesen megéhezett. De ahogy belekap fogával a fűbe, hát csak éles követ harap, a fű eltűnt. Vizet akart inni, de nem volt, csak büdös sár maradt a víz helyén. Le akart feküdni az árnyékba, de eloszlott az árnyék, és úgy égetett a nap, mint a tűz. Egész nap próbálkozott, de hiába. Vissza akart már térni az erdőbe, de nem volt az erdő sehol. Fájdalmasan felnyerített, s távolról más lovak feleltek neki. Elvánszorgott a hang irányában, s végül a réten túl megpillantott egy szép kastélyt. Mintha ezüstből lett volna a fala, az ablakai drágakövekből, a födele meg égi csillagokkal kiverve. Valamiféle emberek jártak ottan. Odavánszorgott hozzájuk, mert már szívesebben vette volna a nehéz munkát is, mint hogy éhen vesszen... Egész nap állott a tűző napon, mert senki sem sietett hozzá zabolával, csak este közeledik valaki feléje, úgy látszik, maga a gazda. Jézus volt az, a legszentebb gazda, az ég ura, és monda:

- Nincs itt rád semmi szükség, te naplopó gyilkos! Majd ha áldani fognak azok, akik most átkoznak, akkor megengedem, hogy beeresszenek az istállóba.

- Csak védekeztem, mert ütött-vert.

- Ha vert, azt én kérem számon tőle, de az igazságosság is az én kezemben van.

- Olyan éhes vagyok, olyan szomjas vagyok, úgy fáj mindenem - nyögött a ló.

- Megmondtam a magamét. Takarodj innen, mert rád uszítom a farkasokat!...

Így hát vissza is tért a ló a tél országába. Vánszorgott, bolyongott hidegben, éhen és nagy félelemmel, mert a farkasok, mint a Jézus kutyái, egyre hajszolták, rémítették az üvöltésükkel. Míg aztán egy tavaszi éjszakán megállott a gazdája kapuja előtt, és felnyerített, hogy fogadják vissza. Erre az özvegy kijött a házból a gyerekeivel együtt, megismerte, bár nagyon meg volt nyomorodva, s nosza rajta, nekiestek, verték azzal, ami csak a kezük ügyébe esett, kergették, átkozták, mert ő volt az oka nyomorúságuknak, mert a gazda halála után nagyon elszegényedtek, és nagy ínségben élt az egész család.

Visszatért hát az erdőbe, mert már igazán nem tudta, mihez fogjon. Körülfogták a vadállatok, de ő már nem is védekezett, mindegy volt már neki, ha meg is hal. De azok a körükbe fogadták, és a vezetőjük azt mondta: - Nem eszünk meg, mert nagyon sovány vagy, csak csont és bőr, kár lenne a karmainkért. Megkönyörülünk rajtad, és segítünk neked...

Maguk közé vették, és reggel elvezették a gazdája földjére. Befogták az ekébe, ami ott állott a földön, azzal szántott az özvegy a tehenével meg a gyermekeivel.

- Majd ha szántanak veled, meghizlalnak egy kicsit, akkor ősszel eljövünk érted és kifogunk - mondották.

Később kijött az özvegy, és rögtön megismerte a lovat. Először fölkiáltott, hogy ez csoda, hogy visszajött, és már az ekébe van fogva, de hamarosan eszébe jutottak fájdalmas emlékei, és megint szidni, ütni-verni kezdte, ahol csak érte. Azután dolgoztatta, dolgoztatta, és kiverte rajta a maga kárát. Az egész nyár így telt el, nehéz, türelmes munkában, mert bár feltörte a lónak a bőrét az iga, még csak föl se nyerített, mert tudta, hogy igazságosan szenved. Csak néhány év múlva, mikor az özvegy már újabb férjet és további holdakat szerzett, az ő földjének a szomszédságában, akkor engesztelődött meg a ló iránt, és így szólott:

- Nagy kárt okoztál nekünk, de munkád nyomán az Úr Jézus áldása fakadt, jó termés volt, jóravaló férjet adott az Isten, földet is vehettem, ezért hát szívből megbocsátok neked.

És még azon az éjszakán, amikor a keresztelőt tartották a házban, eljöttek az Úr Jézus farkasai, kivezették a lovat az istállóból, és elvezették a mennyei karámba!...

Mérhetetlenül csodálkoztak az Isten különös rendelésein. Hosszan fontolgatták, hogyan büntet az Úr Jézus minden rosszat, mint jutalmazza meg a jót, és semmiről, még példának okáért egy ilyen lóról sem feledkezik meg.

- Még a falban rágcsáló féreg se bújhat el az ő szeme elől...

- Sőt még a legtitkosabb gondolat vagy rút szándék sem - tette hozzá Roch.

Megrezzent erre Jagna, mert éppen ekkor Antek is belépett. De kevesen vették őt észre, bár csend volt, mert Walentowa éppen olyan csoda dolgokat mesélt az elátkozott királylányról, hogy az orsók megszűntek pörögni, a kezek lehanyatlottak, mindenki visszafojtotta lélegzetét, és úgy ültek, mintha elvarázsolták volna őket, egész lelkükkel hallgatva a mesét.

S így telt el ez a hideg februári este.

A lelkek szárnyra keltek, égig emelkedtek, és úgy lángoltak, mint a szurkos fahasábok; csak a sóhajtások, ábrándok és kívánságok nesze remegett a levegőben, mint a színes lepkék. Eleven, rezgő, szivárványos szövedékbe fonódtak, úgyhogy egészen eltűnt a szemük elől ez az egész szomorú, szürke, szegényes világ.

Sötét mezőkön bolyongtak, csak itt-ott villantak meg kóbor tüzek véres fénnyel; ezüstös, ismeretlen éneket, titkos hangokat csobogó patakok felé mentek, elvarázsolt erdőkbe tévedtek, ahol lovagok, óriások, várak vannak, szörnyű kísértetek, tűzokádó sárkányok laknak; megálltak a keresztutakon, ahol szellemek röpködnek szörnyű hahotával, akasztott emberek nyögnek a kárhozat hangján, boszorkányok szállanak denevérszárnyakon; sírok közt bolyongtak, vezeklő öngyilkosok árnyai nyomában, csodás hangokat hallottak az üres, romba dőlt várakban és templomokban, nézték az ijesztő rémek véghetetlen sorát. Csatákban vettek részt, vizek mélyére ereszkedtek, ahol fecskék alusznak, füzérbe fonódva, s minden tavasszal az Istenanya ébreszti föl őket, és ereszti ki a világba.

És szálltak mennyeken, poklokon keresztül, minden rémségen, az Isten haragjának minden sötétségén, szent kegyelmének fényességén, a csodák, varázslatok, elragadtatás leírhatatlan országain keresztül... olyan világokon, ahova csak az emberi lélek téved, mint a villámtól megvakított madár, olyan helyeken át, ahová az ember csak a csodák órájában vagy álmában tekinthet be, ahol elkápráztatva néz, csodálkozik, és maga sem tudja magáról, hogy az élők sorában van-e még.

Hej, mintha a tenger emelt volna áthághatatlan torlaszt elébük, csodákból, igézetekből, ragyogásból, hogy eltűnt szemük elől az egész föld, a szoba, a zimankós éjszaka, ez az egész kínnal, nyomorúsággal, igazságtalansággal, szenvedéssel, sírással, várakozással teli világ, és más, új világra nyílott volna fel a szemük, mely olyan csodás, hogy azt emberi száj el sem mondhatja!

Mesevilág vette őket körül, mesebeli élet szivárványai ölelték át őket, a mesebeli álmok valósággá váltak előttük. Meg-meghaltak az elragadtatástól, s ugyanakkor föl is támadtak, ott, abban a fényes, nagy, hatalmas, lüktető, szent életben, melyet úgy tarkítanak a csodák, mint a bükköny meg a pipacs az érett gabonát. Ott, ahol minden fa beszél, minden patak dalol, minden madár meg van igézve, minden kőnek lelke van, minden erdő varázzsal van teli, a föld minden göröngyében ismeretlen hatalom rejtőzik, ahol minden nagy, emberfölötti, s láthatatlanul a csodák szent életét éli.

Oda törekedtek vágyaik szárnyán, lélekben szinte elvarázsoltan ott voltak már abban a bűvös világban, ahol minden: álom és valóság, csodák és vágyak elszakíthatatlan láncba fonódnak, egy megálmodott lét varázsmenetébe, ahova örökké kívánkozik, földi tengődésük egész nyomorúságán keresztül az ő meggyötört, fáradt, rokkant lelkük.

Micsoda nyomorúságos, szürke ez az élet, mit ér ez a hétköznap, mely olyan, mint a beteg tekintete, ködként fátyolozzák a bánatok, nem más, csak homály, szomorú, nehéz éjszaka, melyen keresztül talán csak a halál órájában láthatjuk meg saját szemünkkel azokat a csodákat.

Mint a járomba görnyedt barom, úgy élsz a föld felé görnyedve, ember, törekszel, iparkodsz, hogy átéld ezt a napot, és még csak nem is sejted, mi történik körülötted, micsoda tömjénillatok szállanak a világban, milyen szent oltárok hangjai szólnak, milyen rejtett csodák vannak mindenütt!...

Mint a vak kő a mély víz fenekén, úgy élsz, ember...

Sötétben szántod, ember, az élet szántóföldjét, és sírást vetsz belé, fájdalmat, fáradalmat...

Sárban hempergeted csillagos lelkedet, ember, a sárban.

Tovább meséltek mindenféle történetet, egyiket a másik után, s Roch buzgón segített benne, maga is csodálkozott, maga is sóhajtozott, maga is sírt, mikor a többiek sírtak...

S időnként hosszú, mély hallgatás következett, hogy hallani lehetett a meghatott szívek dobogását, a szemek nedvesen csillogtak, mint a harmat, a csodálat és vágyakozás sóhajai remegtek a levegőben, a lelkek pedig leborultak az Úr lábához a csodák e templomában, és hatalmas, hálaadó himnuszt zengedeztek. Valamennyi szív muzsikált csendben, varázzsal telve, remegett részegen az ábrándok szent kenyerétől - ahogy a föld remeg, mikor a tavaszi napfényben fürdik, ahogy a víz remeg derült, csendes alkonyatkor, hogy csak rebbenések, szivárványos színek rezegnek a felszínén; ahogy a zsenge gabona remeg az első májusi estén, csak ringatózik édesen, susogva rebeg hálaimát az Úrnak.

Jagusia pedig már szinte a mennyországban érezte magát. Olyan mélyen élt át, és olyan igaznak hitt mindent, amit hallott, hogy megnövekedett benne, úgy állt a szeme előtt, olyan elevenen, hogy ki tudta volna papírból vágni mindet. Adtak is neki valami összefirkált papírokat, a gyerekektől, akiket Roch tanított, és ő, amint hallgatta az elbeszélést, sorra kivágta a kísérteteket, királyokat, sárkányokat és egyéb csodákat, és úgy eltalálta, hogy mindenki fölismerte őket első pillantásra.

Annyit vágott ki, hogy be lehetett volna vele ragasztani az egész gerendát, azután még ki is színezte piros és kék ceruzával. Antek csúsztatta a ceruzákat a kezébe, de ő úgy belemerült a történetek hallgatásába és a munkába, hogy megfeledkezett az egész világról, még Antekre sem figyelt, nem látta, hogy türelmetlenkedik, és titokban jeleket ad... és senki más sem vette észre abban a nagy figyelemben és csendben, mely a szobát betöltötte.

Hirtelen ugatni kezdtek a kutyák, bőszülten üvöltöttek a bejáróban, úgyhogy az egyik Klomb fiú ki is szaladt, és amikor visszajött, azt mondta, hogy valami férfi futott el az ablak alól.

Ügyet sem vetettek rá, azt sem vették észre, hogy később, amikor a kutyák elhallgattak, egy arc suhant el az ablak alatt, de olyan gyorsan eltűnt, hogy csak az egyik leány kiáltott fel ijedten, s rémülten törülte meg a szemét.

- Valaki jár az ablak alatt! - kiáltotta.

- Hallani, hogy ropog a hó a lába alatt!

- Mintha a falat kapargatná!

Valamennyien elkomorulva figyelték, s nem mertek megmozdulni hirtelen ijedelmükben.

- Aki a falra festi az ördögöt, az meg is látja! - súgta valamelyik rémülettel.

- A Gonoszról beszéltünk, talán elő is jött, és most lesi, kit vigyen el!

- Jézus Mária!

- Nézzetek csak ki, fiúk, nincs ott senki, biztosan a kutyák hancúroznak a havon.

- De hiszen jól láttam az ablakon keresztül. Olyan nagy volt a feje, mint egy csöbör, a szeme meg vörös volt.

- Csak képzelődsz! - kiáltott Roch, és mikor senki sem mert kinézni, ő ment ki, hogy mindenkit megnyugtasson.

- Mesélek nektek egy történetet a Szűzanyáról, attól majd mindjárt eloszlanak a rémlátások - szólt, visszaülve előbbi helyére. Kissé megnyugodtak, de néha-néha mégis az ablakra tekingetett egyik-másikuk, és reszketett titkolt félelmében.

Régen történt a dolog, réges-régen, sok száz esztendővel ezelőtt. Csak a régi könyvekben olvashatunk róla... Élt Krakkó mellett egy faluban egy paraszt. Kazimierz volt a neve, és Karvalynak hívták. Régóta lakott a faluban, törzsökös lengyel családból származott; gazdag volt, több telket is művelt, saját erdeje volt, olyan háza, akár egy kastély, és malma a patak partján. Az Úr Jézus megáldotta, mindenben szerencse kísérte, mindig tele voltak az asztagai, ládájában garmadával hevert a pénz, egészséges gyerekei voltak, és tisztességes felesége. Ő maga is jó ember volt, okos, megértő, alázatos szívű és igazságos minden teremtmény iránt.

Úgy vezette a községet, mintha atyja lett volna; gondoskodott a szegényekről, védte az igazságot, nem nyomorgatta adóval a népet, mindenben vigyázott a becsületre, és mindig elsőnek sietett felebarátai segítségére.

Csöndben, nyugodtan, boldogan is élt, akár az Úristen kemencéjének kuckójában.

Történt azonban, hogy a király háborúra szólította a népet a pogányok ellen.

Nagyon elbúsult Karvaly, mert sajnálta otthagyni a házát és kegyetlen háborúba indulni.

De a király legénye ott állt az ajtóban, és sürgette.

Nagy háború volt készülőben. Az ocsmány török betört a lengyel földre, égette a falvakat, kirabolta a templomokat, gyilkolta a papokat, irtotta a népet, vagy rabszíjon hajtotta az ő pogány országába.

Készülni kellett hát, megvédeni a földet.

Örök üdvösség vár arra, aki önként áldozza életét, övéiért és a szent hitért.

Összehívta Karvaly a falu népét, kiválasztotta az erősebb legényeket, lovakat, szekereket, és mindjárt másnap reggel megindultak, a szentmise után.

Az egész falu sírva-jajgatva kísérte ki őket egészen a czenstochowai Szent Szűz szobráig, mely ott állt a keresztúton.

Harcolt Karvaly egy esztendeig, harcolt kettőig, és végül nyoma veszett, híre se jött.

Mások régen hazajöttek, de Karvaly most sem került elő. Már mindenki azt hitte, hogy megölték, vagy rabságba hurcolta a török. A koldusok és vándorok meséltek is efféléket...

Míg aztán a harmadik év vége felé, kora tavasszal egyszer csak hazatért, de egyedül, cselédség, szekerek és lovak nélkül, gyalogszerrel, elcsigázva, bottal, mint valami koldus...

Buzgón imádkozott a Szűzanya szobra előtt, megköszönte, hogy viszontláthatja a saját földjét, és sietve indult a faluba...

Senki nem köszöntötte, senki nem ismerte meg, még a kutyák is megkergették.

A házához ér, törülgeti szemét, keresztet vet, de nem ismer rá...

Jézus Mária! Sehol sincs a pajta, sem az istállók, sem a gyümölcsös, még csak kerítés sincs, a jószágnak semmi nyoma... s a háznak csak a kiégett falai állanak... a gyerekei sincsenek sehol... minden üres... rettenetes... csak a beteg felesége vánszorog elébe a vackáról, és keserves sírásra fakad.

Mintha villám sújtott volna le rá.

Amíg ő harcolt és irtotta az Úr ellenségeit, döghalál látogatott el a házába, és megölte az összes gyerekét... a villám felgyújtotta a házát... a farkasok kiirtották a nyáját... a rossz emberek széthordták mindenét... a szomszédok elvették a földjét... az aszály kiégette a gabonáját... a jégeső elverte, amije még volt... semmije sem maradt, csak a föld meg az ég.

Leült a küszöbre, szinte élettelenül. Mikor pedig este Úrangyalára harangoztak, hirtelen fölpattant, és rettenetes hangon káromkodni, átkozódni kezdett.

Hiába kérlelte a felesége, hiába borult könyörögve a lábához, csak átkozódott, hogy hiába ontotta vérét az Úr ügyéért, hiába védte a templomokat, hiába kapott sebeket, hiába szenvedett éhséget, hiába volt tisztességes és istenfélő: az Úristen mégis elhagyta, pusztulásra ítélte.

Rettenetesen káromolta az Isten szent nevét, és azt kiabálta, hogy úgy látszik, az ördög kezére kell adni az egész világot, mert az ördög az egyetlen, aki a nyomorúságban nem hagyja el az embert.

Erre a hívásra azután hirtelen meg is jelent előtte a Gonosz.

Karvaly haragjában nem kapott észbe, hanem így szólt hozzá:

- Segíts, ördög, ha tudsz, mert nagy igazságtalanság esett rajtam.

Az ostoba nem értette meg, hogy az Úr Jézus próbára akarta tenni.

- Segítek, ha nekem adod a lelkedet - rikácsolta az ördög.

- Neked adom, akár mindjárt.

Megírták a cirográfot,^[12] a paraszt a gyűrűsujja vérével írta alá.

S ettől a naptól kezdve mindenben szerencsés volt. Ő maga alig dolgozott, csak felügyelt és parancsolt; Michalek, mert így hívatta magát az ördög, dolgozott helyette, és a többi ördög, szolgának vagy németnek öltözve, segített neki. Rövid idő alatt még nagyobb, szebb és gazdagabb lett a gazdasága, mint annak előtte volt...

Csak gyerekei nem születtek újból, mert hogyan is születhetnének az Isten áldása nélkül!

Nagyon rágódott ezen Karvaly, és éjjelenként gyakorta gondolkozott arról, milyen lesz majd, ha az örök pokolban fog égni, és olyankor nem telt öröme a gazdaságban és semmiben sem... Maga Michalek kellett hogy megnyugtassa, hogy valamennyi gazdag, mind az urak, a királyok, a tudósok, még a legnagyobb püspökök is eladták magukat életükben az ördögnek, és egyik se gondolkozik, nem törődik avval, mi lesz majd a halála után, csak vigadoznak és kiélveznek mindent fenékig.

Megnyugodott erre Karvaly, és még jobban dühöngött az Isten ellen. Kivágatta a feszületet is az erdő szélén, kidobta házából a szentképeket, sőt még a czenstochowai Szűz szobrát is le akarta dönteni, merthogy útjában állt a szántásnál. Alig tudta a felesége sírva, könyörögve eltéríteni ettől a szándékától.

És így folyt egyik év a másik után, mint a sebes folyású víz. A gazdasága mérhetetlenül növekedett, és vele együtt híre-neve is. Maga a király is meglátogatta, udvarába hívta, és a kamarásai közé ültette.

Fel is fuvalkodott erre Karvaly, mindenki másnál előbbvalónak tartotta magát, kutya mód bánt a szegényekkel, és kivetkőzött minden tisztességből, semmibe vette már az egész világot.

Az ostoba nem gondolt arra, hogy majd mindezért fizetnie kell...

Végül elérkezett a számadás órája. Az Úr Jézusnak kifogyott a türelme, nem tudott tovább szemet hunyni a megátalkodott bűnös felett...

Eljött az ítélet és a büntetés napja.

Legelőbb súlyos betegség döntötte ágyba, és nem hagyta el egy szempillantásra sem.

Azután dögvész vitte el a lábasjószágát.

Azután villám gyújtotta föl, s porig égette valamennyi gazdasági épületét.

Azután jég verte el a termést.

Azután szétszaladt a cselédsége.

Azután meg olyan szárazság jött, hogy mindene hamuvá égett, a fák elszáradtak, a vizek kiszáradtak, a föld megrepedezett.

Azután egészen elhagyták az emberek, és ráült a küszöbére a nyomorúság.

Ő meg súlyos betegségben sínylődött, cafatokban mállott le a húsa, s korhadoztak a csontjai.

Hiába könyörgött segítségért, kérlelte Michaleket és az ő ördögi cimboráit: még a Gonosz sem segíthet, ha valakire lesújt a haragos Isten súlyos keze.

De nem is törődtek már vele az ördögök. Az övéké volt, azért hát, hogy mielőbb meghaljon, fújták rettentő sebeit, hadd tüzeljenek még jobban.

Csak az Úr irgalma szabadíthatta meg.

Egyszer azután, késő ősszel, jött egy viharos éjszaka, mikor a szélvihar letépte a ház tetejét, kiszaggatta az ajtókat és ablakokat, s ugyanakkor egy egész sereg ördög futott össze, nosza, táncra perdültek a ház körül, betolakodtak a házba vasvillával, mert Karvaly már haldoklott...

A felesége védte, ahogy tudta. Eltakarta szentképpel, szentelt krétával jelölte meg a küszöböt és az ablakokat, de egészen kimerült a nagy gondban, hogy meg ne haljon az ura szentségek nélkül, anélkül, hogy kibékülne az Istennel. Azért, bár tiltotta a beteg, mert még utolsó órájában is meg volt átalkodva, és bár a Gonosz is akadályozta, mégis kileste az asszony az alkalmas pillanatot, és elszaladt a plébániára.

De a pap éppen útra készült, és nem akart elmenni az istentelenhez.

- Akit az Úristen elhagyott, azt elviszik az ördögök, nincs ott rám semmi szükség... - és elment a kastélyba kártyázni.

Fölsírt erre nagy keservesen az asszony, letérdelt a czenstochowai Szűz szobra elé, és fájdalmas zokogással, szíve vérével könyörgött irgalomért.

Megkönyörült rajta a Szent Szüzecske, és így szólt:

- Ne sírj, jó asszony, meghallgattatott a te kérésed...

És leszállt az oltárról, úgy, ahogy volt, aranykoronásan, csillagokkal behintett kék palástjában, rózsafüzérrel az övében... jóságtól ragyogóan... ő, a legszentebb, a hajnali csillaghoz hasonló... Az asszony pedig arcra borult előtte.

A Szent Szűz fölemelte szent kezecskéjével, letörülte keserves könnyeit, szívéhez szorította, és gyengéden így szólt:

- Vezess a házadba, hűséges szolgám, talán tudok rajtad segíteni.

Megnézte a beteget, és nagyon elszomorodott az ő irgalmas szíve.

- Pap nélkül nem megy a dolog, mert én csak asszony vagyok, és nincs olyan hatalmam, amilyet Jézus a papoknak adott. Az igaz, hogy csirkefogó, nem törődik a néppel, rossz pásztora nyájának, meglakol érte kegyetlenül, de mégis csak neki van hatalma feloldozni... Én magam elmegyek azért a kártyásért a kastélyba... Nesze a rózsafüzér, védd vele a bűnöst, amíg visszatérek.

De hogyan jusson oda?... Az éj sötét, szél fúj, eső esik, sár van, az út hosszú, és ráadásul ördögök leskelődnek mindenütt.

De nem ijedt meg az Ég Úrnője, nem bizony! Leplet terített magára az eső ellen, és nekivágott a sötétségnek...

Fáradtan, bőrig ázva ért a kastélyba. Bekopogott, és alázatosan kérte a papot, jöjjön sürgősen egy beteghez. De a pap, mikor meglátta, hogy valami szegény asszony van odakünn, és olyan kutya idő van, azt üzente, hogy majd reggel elmegy, most nem ér rá, és tovább kártyázott, ivott és mulatott az urakkal.

Az Isten Anyja fájdalmasan felsóhajtott a pap rosszasága láttán, de rögtön úgy intézte, hogy aranyos fogat állt a ház elé, lakájok kísérték, ő maga pedig járási főnöknének öltözött, és úgy ment be a kastélyba.

Persze hogy a pap tüstént felszedelőzködött, és indult vele nyomban.

Még jókor érkeztek, bár a halál már a küszöbön ült, az ördögök pedig erőszakkal törtek a parasztra, hogy elragadják elevenen, mielőtt a pap megérkezik az Úr Jézus testével. Az asszony védte az urát rózsafüzérrel, szentképet tartott az ajtóba, majd imádkozott, szüntelenül mondogatta az Úr nevét.

Karvaly meggyónt, megbánta bűneit, bocsánatot kért az Istentől, megkapta a föloldozást, és abban a pillanatban átadta lelkét az Úrnak. Maga a Legszentebb fogta le a szemét, azután megáldotta az asszonyt, és így szólt az elképedt paphoz:

- Gyere utánam!...

Az még nem értette a dolgot, de ment utána. Körülnéz a ház előtt, hát nincs ott sem hintó, sem lakájok, csak eső, sár, sötét és a nyomában leskelődő halál... Nagyon megijedt, és nosza, sietett a Szüzecske után a kápolna felé.

Nézi, hát az már palástban, koronában, angyalok karától körülvéve lép az oltárra, a régi helyére.

Megismerte akkor a Mennyek Királynéját, rémület fogta el, térdre borult, sírásra fakadt és irgalomért esedezve nyújtotta ki karját.

A Szent Szűz pedig haragosan nézett reá, és így szólt:

- Sok száz éven át fogsz térdepelni, siratva bűneidet, amíg levezekled...

Nyomban kővé vált a pap, és úgy is maradt ottan, csak éjszakánként sír, kezét kinyújtva várja az irgalmat, és úgy térdel már évszázadok óta.

Ámen!...

Mai napig is látni azt a kőszobrot Dombrowában, Przedborze mellett: a templom előtt áll, hogy örökké figyelmeztesse, emlékeztesse a bűnösöket: bűnének büntetését senki el nem kerülheti.

Hosszú, mély csend borult a szobára. Mindenki a hallottakon gondolkozott, minden szív tele volt szentséges csönddel, csodálattal, jósággal és félelemmel.

Mert mit is lehetne mondani olyankor, mikor úgy megolvad az ember lelke, mint a vas a tűzben, érzelemtől és fényességtől duzzad, hogy a legkisebb érintésre csillageső hullik belőle, szivárványként hidal a földtől az égig.

S csendben maradtak, míg az utolsó parázs is ki nem hamvadt bennük.

Mateusz flótát vett elő, és halkan játszani kezdett: olyan érzelmes, remegő nótát fújt rajta, mintha harmatot szórnának a pókhálóra, Sochowa pedig énekelni kezdte: "Oltalmad alá menekülünk"; a többiek halkan csatlakoztak hozzá.

Azután lassan beszélgetni kezdtek erről-arról, ahogyan szokás.

A fiatalság egyre többet nevetgélt, mert Katona Tereska vidám találós kérdéseket adott fel a legényeknek. Valaki újságolta, hogy Boryna már hazajött a bíróságról, és most a kocsmában iszik a társaival. Jagusia erre csöndesen összeszedelőzködött és kiment, még csak nem is hívta Józkát magával. Utána Antek is kisurrant lopva, még a pitvar küszöbén utolérte, erősen megfogta a kezét, s egy másik ajtón át kivezette az udvarra, onnan pedig a gyümölcsösön át a csűrök mögé.

Alig vették észre távozásukat, mert Tereska nagy hangon kérdezte:

- Testetlen, lelketlen dolog, dunna alatt mégis mozog - mi az?

- Kenyér, kenyér, mindenki tudja! - kiáltoztak köréje gyűlve.

- Hát ez: A sok vendég ide jár, hársfa hídon szaladgál?

- Szita meg borsó!

- Ezeket minden gyerek ismeri.

- Hát mondjon okosabbat!

- Ingben születik a világra, azután mégis meztelen járja.

Sokáig találgatták, végül csak Mateusz találta el, hogy túró, s ő maga ilyen találós kérdést adott fel:

- Vígan muzsikál a hársfa, ló farka int a bárányra.

Csak nagy nehezen találták ki, hogy a hegedű akar lenni.

Tereska pedig még nehezebbet mondott:

- Keze nincsen, lába sincs, feje sincsen, hasa sincs, de amerre csak fordul, úgy fúj, hogy majd fölfordul!

Ez a szél volt, de vitatkoztak ezen, nevetgéltek, és egyre mulatságosabb találós kérdéseket adtak föl egymásnak. A szoba rengett a zajtól és a vidámságtól.

S még sokáig mulattak így együtt, késő éjszakáig.

Berontottak a gyümölcsösbe, lopva surrantak a lecsüngő gallyak alatt, olyan gyorsan és félénken, mint a megriasztott szarvasgidák; kiszaladtak a csűrök mögé, a homályba burkolt hóba, a csillagtalan éjszakába, a fagyott határ kifürkészhetetlen csöndjébe.

Belevesztek az éjszakába; eltűnt előlük a falu, hirtelen elhallgatott minden emberi zaj, az élet legcsekélyebb nesze sem ért el hozzájuk, úgyhogy csakhamar megfeledkeztek mindenről, és átfogva egymás derekát, erősen egymáshoz simulva csípőjükkel, kissé meghajolva, örvendezve és szorongva, hallgatagon és muzsikás szívvel futottak teljes erejükből ki a világba, mely szürkés kékségbe és hallgatásba merült.

- Jagus!

- Mi az?

- Te vagy az?

- Hát persze hogy én!...

Csak ennyit szóltak. Időnként megálltak, hogy lélegzethez jussanak.

Hangjukat elfojtotta szívük aggodalmas verése és a titkolt öröm hatalmas kiáltása. Minduntalan egymásra néztek, szemük egymásba villant, mint a néma nyári villámlás, az ajkuk pedig olyan erővel, olyan éhes, emésztő tűzzel csapott egymásra, hogy megtántorodtak a mámortól. Kifogyott a lélegzetük, csoda, hogy szét nem hasadt a szívük; a föld kicsúszott a lábuk alól, repültek, mintha tüzes szakadékba zuhannának. Körülnéztek tűztől elvakult szemmel, majd újból tovarohantak, nem tudva, merre és meddig, csak minél messzebbre, akár a legmélyebb éjszakába, oda, az árnyak gomolygó sokaságának közepébe...

Még száz lépés... még kétszáz... tovább... mélyebbre... míg minden eltűnt a szemük elől, az egész világ, a világ létezésének tudata is, amíg egészen belevesztek az önfeledtségbe, mint egy álomba, amelyről már nem tud az értelem, csak a lélek. Abba az álomba, melyet ébren álmodtak ott, a Klombék szobájában, alig néhány perccel ezelőtt; még úsztak a halk, titokzatos elbeszélések fényözönében, el voltak telve azokkal a csodákkal és jelenésekkel; azok a megálmodott, mesebeli hatalmak a bűvöletek, szent félelmek, mélységes ámulatok, kielégítetlen vágyak és elragadtatások csodavirágait hintették lelkükre.

A csodák és ábrándok varázslatos szivárványa fonta még körül őket, szinte ott lebegtek az imént felidézett csodalények menetében, meseországokon mentek át, emberfölötti jeleneteken, tüneményeken és csodákon keresztül, az ámulat és bűvölet legmélyebb örvényein át. Jelenéseket ringattak az ágak, csodalények bolyongtak az égen, bújtak elő mindenünnen, ahova csak néztek, hullámzottak át a szívükön, hogy időnként visszafojtották lélegzetüket, megdermedtek a rémülettől, és riadtan, elnémulva simultak egymáshoz; belepillantottak az ábrándok gomolygó, feneketlen mélységébe, s kinyílt lelkükben az ámulat virága, a hit és imádságos elragadtatás virága, s a csodálat és feledés legmélyére hullottak.

Azután pedig, mikor visszanyerték öntudatukat, ámuló szemük sokáig tévelygett az éjszakában, azt se tudták: az élők világában vannak-e még, nem bennük történtek-e azok a csodák, nem álom, ámító káprázat-e mindez?!...

- Nem félsz, Jagus?

- Hiszen elmennék én veled a világ végére, akár a halálba is! - suttogta nagy erővel az asszony, és szenvedélyesen simult a férfihoz...

- Vártál rám? - kérdezte kis idő múlva.

- Hogyne vártam volna! Valahányszor bejött valaki a pitvarba, majd fölugrottam a helyemről... hiszen csak azért mentem el Klombékhoz... csak azért... már azt hittem, nem bírom ki a várakozást...

- De mikor beléptem, úgy tettél, mintha nem látnál...

- Buta vagy... tán rád nézzek, hogy észrevegyenek valamit? De úgy elállt a lélegzetem, hogy csoda, hogy le nem fordultam a székről... vizet is ittam, hogy magamhoz térjek...

- Kedvesem, egyetlenem!...

- A hátam mögött ültél, éreztem, de féltem rád nézni, féltem szólni hozzád... úgy vert a szívem, úgy dobogott, hogy biztosan meghallották az emberek... Jézusom, majdhogy föl nem kiáltottam gyönyörűségemben!...

- Gondoltam, ott talállak Klombéknál, és együtt megyünk el...

- Haza akartam szaladni, de nem hagytál...

- Nem akartál velem jönni, Jagus?

- Dehogyisnem!... Sokszor gondoltam arra, hogy bár így lenne... Sokszor...

- Gondoltál? Gondoltál rá? - suttogta szenvedélyesen Antek.

- Hogyne, Jantos. Mindig, mindig... Ott a sövénynél nem jó...

- Nem bizony... itt senki se riaszt szét bennünket... Egyedül vagyunk...

- Egyedül!... És olyan sötét van... és... - suttogta nyakába borulva, s megölelte a szerelem és a szenvedély minden erejével...

Már nem fújt a szél a határban, csak néha támadt lágy fuvallat, mintha cirógató suttogással hűsítené égő arcukat. Nem volt hold az égen, sem káprázó csillagok, alacsonyan lógott a mennybolt, piszkos, tépett felhők gyapja göndörödött rajta, mintha szürke ökrök csordája szállta volna meg az üres, kopasz földeket. Csak úgy látszott a messzeség, mintha szürke, terjengő füstön át néznék; mintha sűrű ködből, rezgő sötétségből, felkavart, zavaros porból volna szőve az egész világ.

Mély, nyugtalanító, bár alig érezhető nesz rezgett a levegőben. Mintha az éjbe merült erdőből vagy a széthulló, vad felhőkből áradna. A feketeségből időnként fehér fellegek falkái röppentek ki, és olyan gyorsasággal iramodtak tova, mint a vércsétől űzött tavaszi madársereg.

Az éj sötét volt és fájdalomtól viharos, néma és mégis különös mozgással, félelemmel, megfoghatatlan rezgésekkel tele; aggodalmas neszekkel, leskelődő tüneményekkel és megmagyarázhatatlan, rémítő jelenségekkel, amelyek hirtelen támadnak, és ugyanúgy tűnnek el. A sötétség torlaszai alól néha váratlanul kicsillant a hó kísérteties haloványsága, majd jeges, nyirkos, páralepte fények csúsztak kígyózva az árnyak közt, azután ismét, mintha behunyta volna az éj a szemét, fekete, áthatolhatatlan áradatként zuhant le a sötétség, s elveszett benne az egész világ. A szem nem tudott semmit megragadni, tehetetlenül hullott a rémület mélyére, s a lélek megdermedt a rázúduló síri, halotti némaság terhe alatt. Időnként megszakadt az árnyak függönye, mintha villám hasította volna szét, és a felhők ijesztő hasadékain át látni lehetett a magasban a csendes, csillagos ég tengerkék mezejét.

Azután meg a földek vagy a házak felől, az égből vagy az elmerülő messzeségből, nem is tudni, honnan, kúszó, szétömlő tünemények rezegtek elő: mintha hangok lennének, mintha fények, elveszett visszhangok vagy rég elhalt, a világban kóborló csengések és dolgok kísértetei húznának tova gyászmenetben a légben, s nem tudni, hova tűnnek, mint a csillagok kihunyt ragyogása.

De ők semmit se láttak: vihar támadt bennük, s percről percre növekedett, szívtől szívig áradt az égető, kimondhatatlan vágyak, a villámló tekintetek, fájó remegések, hirtelen nyugtalanságok, perzselő csókok, kusza, rendetlen, vad villámként vakító szavak, halálos elnémulások, elérzékenyülések patakja, és olyan bűvöletbe ejtette őket, hogy majd megfojtották egymást az ölelésben, fájdalmas szorításban, szinte egymásba vájták karmaikat, mintha ki akarnák tépni egymás belsejét, fürödni akarnának a kín gyönyörében, s elhomályosult szemük már semmit se látott, még egymást, saját magukat sem.

S a szerelem orkánjától elragadva, mindenre vakon, tébolyultan, mindenről megfeledkezve, összeolvadva, mint két égő fáklya, mentek az áthatolhatatlan éjszakába, a pusztaságba, a néma magányba, hogy átadják magukat egymásnak életre-halálra, a lét örök hangjával átitatott lelkük mélyéig...

Már szólni se tudtak, csak öntudatlan kiáltások szakadtak föl valahonnan bensejükből, csak elfojtott, szakadozott suttogásuk tört szikrázva az égig, tomboló, mámorittas, tébolyult szavak. Pillantásuk szinte velőkig hatolt, őrületbe dermedt, mint egymásba omló viharok pillantása, míg végül olyan szörnyű remegéssel fogta el őket a vágy, hogy vad jajjal ölelkeztek össze, és magukon kívül a földre zuhantak...

S az egész világ forgott velük, s velük együtt omlott egy tüzes szakadékba...

- Mindjárt elhagy az eszem!...

- Ne kiabálj... csitt, Jagus, csitt...

- De ha muszáj... megveszek!

- Csoda, hogy szét nem hasad a szívem!

- Elégek... az isten szerelmére, eressz... hadd vegyek lélegzetet...

- Ó, Jézusom... meghalok... Jézusom!...

- Egyetlenem...

- Jantos! Jantos!...

...Mint ahogy a föld rejtett nedvei felébrednek minden tavasszal, megduzzasztják halhatatlan vággyal a rügyeket, áttörnek a világ minden akadályán, a föld széleiről indulnak, az égen keringenek, és egymásra találnak, egymásba hullanak, s szent titokban fogannak, hogy azután mint tavasz, mint virág, mint emberi lélek vagy zöld fák susogása támadjanak létre a bámuló szemek előtt...

Úgy törtek egymás felé ők is, hosszú vágyakozásban, kínteli napokon, hosszú, szürke, üres napokon keresztül, míg végül egymásra találtak, és a szenvedély legyőzhetetlen kiáltásával hullottak egymás karjaiba. Olyan erővel ölelkeztek össze, mint két fenyő, amikor a vihar kidönti, és összezúzva egymásba dobja őket, s kétségbeesett ölelésben, teljes erejükkel, halálos küzdelemben ringanak, vergődnek, hajladoznak, míg végül együtt hullanak a zord halálba...

S az éj betakarta, befonta őket, hogy beteljesedjék, ami rendeltetett...

Fogolymadarak szólaltak meg, hívták egymást a sötétben, olyan közel, hogy hallani lehetett, hogyan vonul az egész falka. Szapora suhogás hallatszott, röpülésre kiterjesztett és a hóba ütődő szárnyak csattogása. Majd szaggatott, éles hangok tépték szét a csöndet, s a falu felől, mely nem volt messze, távoli, hangos kakaskukorékolás hallatszott.

- Késő van már... - suttogta Jagna aggodalmasan.

- Még messze éjfélig, időváltozást éreznek, azért kukorékolnak.

- Olvadás jön.

- Hát máris meglágyult a hó.

Nyulak kezdtek makogni valahol a közelben, talán a szederbokor mögött, melynek tövében ültek; kergetőztek, hancúroztak, mintha nászt tartanának, s azután egész csapatban futottak el mellettük. Ijedten ugrottak odább.

- Párzanak a dögök, s ilyenkor úgy elvakulnak, hogy észre se veszik az embert. Közeledik a tavasz.

- Azt hittem, hogy valami nagy vad...

- Csitt, guggolj le! - suttogta Antek ijedten.

Szótlanul lapultak a bokorhoz. A hó ragyogásától megvilágított sötétségből hosszú, kúszó árnyak bújtak elő... lassan húzódtak előre... lopva... néha el is tűntek, mintha a föld alá süllyedtek volna, csak a szemük világított, mint a szentjánosbogarak a sűrűségben. Alig ötven lépésnyire lehettek. Egyszer csak nekiiramodtak, és egészen elvesztek a sötétben. Hirtelen rövid, fájdalmas, halálos makogás hallatszott, azután éles dobogás, hörgés, rémes gomolygás, a szétmorzsolt csont ropogása, fenyegető morgás - és újból mély, nyugtalanító csönd borult a tájra.

- A farkasok széttéptek egy nyulacskát.

- Hogy minket nem szimatoltak meg!

- Szél ellen ülünk, nem ért oda a szagunk.

- Félek... menjünk... fázom... - rázkódott meg Jagna.

Antek magához ölelte, és csókokkal melengette, úgyhogy mindketten ismét megfeledkeztek az egész világról. Szorosan átölelve egymás derekát, elindultak egy ösvényen, mely magától futott a lábaik alá. Imbolyogva mentek, ringatózva, mint a fák, melyek dús virágaik súlya alatt csendesen ringanak döngicsélő méhek között...

Hallgattak, nem hallatszott más, csak a csókok és sóhajok nesze, szenvedélyes suttogásuk, mámoros susogásuk, szívük örvendező dobogása, mely mintha a tavaszi rét reszkető tüzével borította volna be őket; olyanok voltak, úgy virult a szemük, mint a virágos, csilingelő örömtől sugaras tavaszi határ, olyan forrón lihegtek, mint a nap tüzében égő mezők, a sarjadó fű remegése, a patakok reszketése és csillogása, a madarak fojtott kiáltozása; szívük lüktetése egy volt a szent anyafölddel, olyan pillantásokat vetettek, mint az almafa súlyos, gyümölcshozó virága, s halk, ritkán ejtett, komoly szavaik lelkük legmélyéről fakadtak, mint a fák kápráztató hajtásai májusi hajnalokon; a leheletük olyan volt, mint a zsenge vetést simogató fuvallat, a lelkük pedig, mint a verőfényes tavaszi nap, mint a magasba törő gabona, tele pacsirtaszóval, ragyogással, zsongással, tündöklő zölddel s a lét legyőzhetetlen örömével...

Hirtelen elhallgattak és megálltak. Valami árny sötétjébe vesztek, mint amikor felhő borítja el a napot, a föld elcsendesül, homályba borul, s egy pillanatra fájdalomba és félelembe hull...

De hamar fölocsúdtak, s tűzként lobbant föl szívükben az öröm, lakodalmi hangulat csendült fel lelkükben, a boldogság ereje kapta szárnyra, s úgy ragadta magával az ég felé, hogy észre se vették, miképp zendült föl ajkukon a szenvedélyes, öntudatlan ének...

Ringatóztak a szivárványszárnyon szálló hangok ritmusára, melyek szikrázó csillagesőként szóródtak szét a halott, üres éjbe.

Már nem tudtak semmiről, összesimulva mentek, öntudatlanul, egymásba veszve és eszméletlenül, ittasan az érzelem emberfeletti erejétől, mely magasabb világokba ragadta őket, és kusza, összefonódó, szinte szöveg nélküli dalban tört ki belőlük.

...vad, viharos dal tört ki duzzadó szívükből, mint rohanó patak, s a szerelem győzelemkiáltásával csapott ki a világba...

...s mint égő csipkebokor, lángolt a sötétség és az éjszaka zűrzavarában...

...s néha olyan volt, mint a jég bilincséből kitörő vizek pusztító, nehéz morajlása...

...alig hallható, csengő, édes zsongással csilingelt, mint a napfényben ringó gabona hulláma...

...széttört a hangok aranylánca, szétszóródott a szélbe, s rozsdásan, nehézkesen gördült végig a barázdákon - nem volt már más, csak az éjszaka kiáltása, felcsukló, erőtlen zokogás, árván hívó hang, az elveszésé és a félelemé...

...s elhalt a síri csendben.

De egy pillanat múlva, mint felriasztott madarak, törtek fel a nap felé őrült repüléssel, a szárnyalás és a mindenségbe olvadás olyan hatalmas erővel gyülemlett fel szívükben, hogy az elragadtatás kápráztató himnusza tört ki belőlük, az egész föld imádságos éneke, a lét halhatatlan kiáltása...

- Jagus! - szólalt meg Antek csodálkozva, mintha csak most vette volna őt észre.

- Én vagyok hát! - felelte Jagna halkan, könnyesen.

Azon az ösvényen találták magukat, mely a csűrök mögött fut a falu hosszában, már Boryna portája mögött. Jagna hirtelen sírva fakadt.

- Mi bajod?

- Tudom is én!... Valami úgy szorongat, hogy magától ömlik a könnyem.

Antek nagyon elszomorodott. Leültek egy csűr tövébe, egy kiálló sarokgerendára. Erősen magához szorította az asszonyt, átfonta karjaival, s Jagna, mint egy kisgyermek, úgy simult a keblére. Magába mélyedt, s úgy hullt a könny a szeméből, mint a virágokról a harmat. Antek törölgette a kezével, a ruhája ujjával, de egyre hullott...

- Félsz?...

- Ugyan mitől! De olyan csend növekszik bennem, mintha a halál állana itt mellettem. Úgy emel, visz valami, hogy belekapaszkodnék az égbe, és elszállnék a felhőkkel a világba.

Antek nem felelt. Mindketten elhallgattak. Hirtelen homály szállott rájuk, valami árnyék esett a lelkükre, megzavarta a derűs színeket, és különös, fájdalmas vágyakozással töltötte el őket. Még jobban vonzódtak egymáshoz, még jobban kerestek egymásban valami támaszt, még jobban törekedtek egymáson keresztül valami megálmodott világ felé...

Meglebbent a szél, a fák félénken meginogtak, és nedves havat szórtak rájuk. Az összegomolyodott, nehéz felhők hirtelen megszakadoztak, és szétszaladtak mindenfelé. A havon csendes, reszkető nyögés szállott.

- Siessünk haza, már késő van - suttogta Jagna, s kissé fölemelkedett.

- Ne félj, még nem alusznak. Zajt hallok az útról, biztosan most mennek haza Klombéktól.

- A csöbröket otthagytam a fejésnél, még eltörik a tehenek a lábukat.

Elcsendesedtek, mert a közelből hangok hallatszottak, s azután elhaltak. De valahol oldalt, talán ugyanezen az ösvényen, megcsikordult a hó, és egy magas árnyék suhant el; olyan világosan látszott, hogy mindketten talpra ugrottak.

- Valaki van ott... csak a kerítéshez lapul.

- Csak úgy hiszed... néha a felhők is vetnek ilyen árnyékot.

Sokáig hallgatóztak és nézelődtek a sötétségben.

- Menjünk a kazalba, ott csendesebb! - suttogta Antek lázasan.

Percenként megálltak és körülnéztek aggodalmasan, visszafojtott lélegzettel, hallgatóztak, de csend és mozdulatlanság volt körös-körül. Óvatosan a kazalhoz lopództak, és behúzódtak a mély nyílásba, mely közvetlenül a föld fölött feketéllett előttük.

Újból sötét lett, a felhők áthatolhatatlan sűrűséggé tömörültek, a halvány fények kialudtak, mintha az éj behunyta volna a szemét, és mély álomba merült volna. A szél elállt, hogy nyoma sem volt, s még mélyebb és nyugtalanítóbb csend borult a tájra; hallani lehetett a hótól roskadozó fák rezgését és a malomkerékre zuhogó víz távoli, nagyon távoli zúgását. Jó néhány perc múlva ismét megroppant a hó az ösvényen: már tisztán lehetett hallani a halk, óvatos, farkaséhoz hasonló lépéseket... Valami árnyék vált el a faltól, és görnyedten húzódott odébb a havon. Egyre közelebb volt, egyre nőtt, pillanatonként megállt, és megint továbbindult... a kazalnál befordult a rétről, odakúszott szinte a nyílásig, és sokáig hallgatódzott...

Azután az átbújóhoz sietett, és eltűnt a fák alatt...

Nem telt el egy üdvözlégynyi idő sem, amikor ismét megjelent. Hatalmas szalmanyalábot vonszolt maga után. Egy pillanatra megállott, hallgatódzott, majd a kazalhoz ugrott, és betömte szalmával a lyukat... gyufa sercent, s egy pillanat alatt lángba borult a szalma, ropogva ezer nyelvvel nyaldosta, és pár perc múlva már véres lepedővel borította be a kazal egész oldalát...

Boryna pedig görnyedten, rettenetesen, halálsápadtan ott lesett a lyuk előtt, vasvillával a kezében.

Odabent hamar észrevették, mi történik. Véres fények nyomultak be, és maró füst töltötte be az odút. Kiáltva fölugrottak, a kazal falához ütődtek, nem látták, merre van a kijárat. Félelemtől tébolyultan alig lélegeztek már, mikor Antek csodálatos módon rátalált a szalmatorlaszra. Nekifeküdt teljes erővel, s vele együtt bukott ki a földre. De még mielőtt felugorhatott volna, az öreg rávetette magát, és beledöfte a villát, hogy a földhöz szögezze. Nem jól talált, mert Antek fölugrott, és mielőtt az öreg még egyszer belédöfhetett volna, öklével mellbe vágta apját, és elrohant.

Boryna a kazalhoz futott, de már Jagna se volt ott. Csak felvillant a szeme előtt, és eltűnt az éjszakában. Az öreg őrülten, magánkívül kezdett üvölteni:

- Tűz van, tűz van! - és futkározott a vasvillával a kazal körül; olyannak látszott a lángok véres fényében, mint az ördög. Mert már az egész kazal sisteregve, sziszegve lobogott, hatalmas láng- és füstoszlopként tört az égre.

Az emberek összeszaladtak, kiáltozás támadt a faluban, valaki félreverte a harangokat. A szíveket rémület fogta el, a tűz fénye pedig egyre nőtt, s mint tüzes lepedő lengett mindenfelé, és szórta szikráit a csűrökre, házakra, az egész falura.

Hogy mi történt Lipcében amaz emlékezetes éjszaka után, azt még a legjobb fejű embernek is nehéz lenne mind megjegyezni és elmondani. Nyüzsgött a falu, mint a hangyaboly, ha valami haszontalan kölyök megpiszkálja a botjával.

Alig világosodott valamennyire, alig törülték ki az emberek a szemükből az éjszaka sötétjét, máris sietett mindenki a tűz színhelyére. Akárhányan már az úton mondták el a reggeli imádságot, és úgy rohantak, mint a vásárba.

Nehéz, ködös napra virradtak; bár már világosnak kellett volna lenni, mégis olyan szürkeség volt, mint hajnal előtt. A hó is hullani kezdett nagy pelyhekben, és üvegesen csillogó, széjjelrázott lágy lepedővel takarta be a világot. De senki nem ügyelt a nedves időre, mindenfelől összefutottak, és órák hosszat álltak a tűz színhelyén. Csöndesen tárgyalták az éjszaka eseményeit, és hegyezték a fülüket, hogy valami újat halljanak.

Egyre nagyobb lett a lárma, mert mind többen jöttek össze. Már a bejáróban is csoportostul álltak az emberek, tele volt az udvar; a kazal helye körül pedig szinte tolongtak, csak úgy piroslott a hó az asszonyok ruhájától.

A kazal földig égett, szét volt hányva az egész, csak két megszenesedett oszlop nyúlt az ég felé. Az ólak meg a fészer teteje hiányzott, úgy szétszóródott, hogy az ösvényt és a környező mezőt valami ötven lépésnyire elborította az égett zsúpfödél, az összetört léc, égett szalma, félig megszenesedett fa és egyéb maradványok.

A hó szünet nélkül esett, és lassan mindent üveges terítővel borított be, de helyenként elolvadt a lappangó parázstól. A szétszórt szénacsomók alól itt-ott fekete füstcsíkok törtek elő, és halvány, sistergő lángnyelvek csaptak fel. Az emberek rávetették magukat kampós rudakkal, fatalpukkal fojtották el, botjukkal ütötték, hóval borították be a tüzet.

Éppen egy ilyen parázsló rakást hánytak szét, amikor valaki, talán a Klombék egyik fia, kihalászott kampósbotjával valami égett ruhát, és magasra emelte.

- A Jagus kendője! - rikácsolta gúnyosan Kozlowa, mert már jól tudta mindenki, hogy mi történt.

- No, csak turkáljatok, fiúk, talán még nadrágot is találtok!...

- De hiszen elvitte azt egészben, hacsak el nem veszítette útközben.

- A lányok már keresték, de valaki megelőzte őket.

- Hogy elvigye Hankának - fecsegtek nevetve.

- Hallgassatok, nagyszájúak! Nézze meg az ember, mulatságra jöttek össze, hogy nevessenek a más szerencsétlenségén! - kiáltotta haragosan a törvénybíró. - Haza, asszonyok! Mit álltok itt? Eleget koptattátok már a nyelveteket - és közéjük lépett, hogy szétkergesse őket.

- Semmi köze mihozzánk! Törődjék a maga dolgával, ha már ide állították! - kiáltott Kozlowa olyan erélyesen, hogy a törvénybíró csak ránézett, köpött egyet, és bement az udvarba. Senki még csak meg se mozdult a helyéről, az asszonyok pedig egymáshoz rugdosták a kendőt, nézegették, és suttogva, szörnyülködve tárgyalták a dolgot.

- Az ilyet ki kell füstölni a faluból, mint a boszorkányt! - kiabált Kobusowa.

- Bizony! Miatta van minden! Miatta! - szólt bele Sikorzyna.

- Hát, de az Úr Jézus megóvta a falut, különben leégett volna az egész! - suttogta Sochowa.

- Úgy is van, csoda, valóságos csoda!

- Nem fújt a szél, és még idejében észrevették.

- Valaki félreverte a harangokat; a falu éppen hogy elaludt.

- Azt mondják, a medvetáncoltatók mentek haza a kocsmából, és ők vették észre.

- Az ám, kedvesem, de maga Boryna kapta őket rajta a kazalban, és alighogy szétugrasztotta, máris föllobbant a tűz. Gondoltam tegnap Klombéknál, hogy valami baj lesz ebből, mikor együtt mentek el.

- Azt mondják, már régóta leste őket.

- Hát! A fiam mondta, hogy tegnap egész idő alatt járkált az úton Klombék háza előtt, és szemmel tartotta őket - mormolta Kobusowa az orra alatt.

- Ebből is látszik, hogy Antek bosszúból gyújtotta föl.

- Hát nem fenyegetődzött vele?

- Az egész falu tudott róla.

- Így kellett ennek végződnie, így bizony! - állapította meg Kozlowa.

Egy másik csoportban az idősebb gazdaasszonyok is különféle dolgokat suttogtak, csak éppen halkabban és komolyabban.

- Azt mondják, úgy megverte az öreg Jagnát, hogy betegen fekszik az anyjánál... hallották?

- Hát! Mindjárt reggel elkergette, azt mondják, utána dobta a ládáját meg az összes ruháját - tette hozzá Balcerkowa, aki eddig hallgatott.

- Ne beszéljen már összevissza, csak most voltam benn náluk, és a láda ott áll a helyén - magyarázta Ploszkowa.

- De már a lakodalomban megmondottam előre, hogy ez lesz a vége - szólt hangosabban.

- Mik nem történnek, Jézusom, micsoda idők! - nyögte Sochowa, a fejét fogva.

- Bedugják a dutyiba, aztán meglesz!

- Igazság szerint ki is jár neki, hiszen az egész falu leéghetett volna!

- Már javában aludtam, de egyszer csak az a Luka, aki a medvetáncoltatókkal jár, megzörgette az ablakot, és bekiáltott, hogy: "Tűz van!" Jézus Mária! Az ablakok vörösek, mintha parázzsal hintették volna be, ijedtemben majd minden erőm elszállott... a harang meg szólt... az emberek kiabáltak... - mesélte Ploszkowa.

- Mihelyt hallottam, hogy Borynánál ég, mindjárt gondoltam, hogy ez az Antek műve - szakította félbe valamelyik.

- Hallgasson már, úgy mondja, mintha a saját szemével látta volna!

- Látni nem láttam, de ha mindenki azt mondja...

- Még a farsangon szólt erről Jagustynka egyet és mást...

- Vasra verik, nincs kétség, és bedugják a dutyiba.

- Már hogy dugnák? Látta valaki? Vannak rá tanúk? Mi? - jegyezte meg Balcerkowa, mert nagy pörösködő volt, és ismerte jól a törvényt.

- Hát nem kapta rajta az öreg?...

- Rajtakapta, de máson, és ha még látta volna is, amikor meggyújtotta, akkor se tanúskodhatik, mert az apja, és haragban voltak.

- Ez már a törvényre tartozik, nem miránk, de ki más lenne a bűnös az Isten és az emberek előtt, mint az a szuka Jagna? Mi? - szólalt meg ismét szigorúan Balcerkowa.

- Igaz! Bizony!... Ilyen paráznaság, ekkora bűn! - suttogták halkabban, összébb dugták a fejüket, és egymás szavába vágva, versengve sorolták fel a Jagna bűneit.

Egyre hangosabban beszéltek, és egyre dühödtebben kárhoztatták Jagnát, felhánytak most mindent, ami volt és ami nem volt, amit csak hallott is valamelyikük valaha, vagy maga talált ki róla; minden régi sérelem és irigység felszisszent a lelkekben, s mint a kőeső, hullottak rá a csúf szavak, szitkok, fenyegetések, gyűlölködés, fölviharzó harag. Ha megjelent volna előttük ebben a pillanatban, ököllel vetették volna magukat reá.

A férfiak pedig egy másik csoportban tanácskoztak. Nyugodtabban, de nem kevésbé bőszülten támadták Anteket. A harag lassanként elfogta mindenkinek a szívét, kegyetlen, mély felháborodás hullámzott végig a tömegen, villámokat szórt a szemekből, s nem egy ököl fenyegetően emelkedett a levegőbe, lecsapásra készen. Olyan kemény szavak hullottak, mint a kő, hogy még Mateusz is, aki először védelmezte, felhagyott vele, s végül csak ennyit szólt:

- Biztosan elvette az Isten az eszét, ha ilyen dologra vetemedett!

De erre közibük ugrott a kovács, és dühödten magyarázta a gazdáknak, hogy Antek már régóta fenyegetőzött azzal, hogy fölgyújtja, az öreg már régóta tudott erről, és egész éjszakákon át őrködött a ház körül.

- Esküdni mernék rá, hogy ő tette, különben is vannak tanúk, megmondják, és nem kerülheti el az ilyen ember a büntetését. Hát nem szövetkezett a legényekkel, nem lázította őket folyton az öregek ellen, nem biztatta minden rosszra? Még azt is tudom, hogy kikkel, látom is őket, most is hallgatják a szavamat, és még védelmezni merik! - ordította fenyegetően. - Az egész falut megmételyezi az ilyen, börtönbe vele, Szibériába! Bottal kell agyonverni, mint a veszett kutyát, mert nem elég istenkáromlás, hogy a tulajdon mostohaanyjával... még gyújtogat is! Csoda, hogy nem égett le az egész falu! - kiabált szenvedélyesen. Bizonyára ezzel a beszéddel is megvolt a maga számítása.

Észrevette ezt Roch, aki oldalt állt Klombbal, és így szólt:

- Nagyon ellene van, pedig még tegnap együtt ivott vele a kocsmában.

- Ellenségem mindenki, aki az egész falut koldusbotra juttathatta volna!

- De az uraság nem ellensége! - vetette oda komolyan Klomb.

Túlkiabálta őket, mások is ordítottak, s a kovács az emberek közé vetette magát, uszított, bosszúra izgatott, képtelenségeket talált ki Antekről, míg végül a nép, mely amúgy is föl volt háborodva, végképp megzavarodott, összegomolyodott, és hangosan kiabálni kezdte: hozzák elő a gyújtogatót, verjék bilincsbe, és vigyék be a csendőrségre. Mások, a hevesebbek, már bot után néztek, s rohantak volna, hogy kihurcolják a házból, és úgy elverjék, hogy egész életére megemlegesse!... Leginkább azok acsarkodtak, akiknek Antek olykor-olykor megtapogatta a bordáit...

Nagy zaj lett, kiáltások, káromkodások, fenyegetések hangzottak, és olyan zűrzavar támadt, hogy gomolygott, hullámzott a nép, mint a viharverte bozót, megingott, a sövényhez ütődött, mint a hullám, a kapuhoz tódult, és kiözönlött az utcára. Hiába ugrott közéjük a bíró, hogy lecsillapítsa őket, hiába magyarázott nekik a törvénybíró meg az idősebbek, hangjuk elveszett a pokoli zajban, és ők maguk is, elragadva az áradattól, mentek együtt a többiekkel. Senki nem ügyelt, nem hallgatott a beszédjükre, mindenki hadonászott, dühöngött, kiabált teljes erejéből, mintha valami téboly szállotta volna meg őket, a bosszú vihara...

Egyszer csak előretörtetett Kozlowa, és egetverő hangon rikoltozni kezdett:

- Mind a ketten bűnösök, mind a kettőt oda kell hurcolni a tűz helyére, és meg kell büntetni!...

Az asszonyok, különösen a zsellérasszonyok és a legszegényebbek, fölkapták a szót, és nem is emberi ordítással, szinte magukon kívül esztelen dühükben, tódultak előre veszett, tomboló áradatként a tömegen keresztül. Lárma és rikácsolás öntötte el a keskeny bejárót, mert mindnyájan egyszerre tolakodtak, egyszerre üvöltöttek, öklüket rázták. Erőszakkal törtek előre, csak a szemük villogott fenyegető tűzzel; kusza, vad zaj csapott fel a tömegből, mint a háborgó víz zúgása, mint a nép haragjának kitörése, mely lángjával átfogta valamennyiük szívét. Egyre gyorsabban, egyre hevesebben tolongtak, míg egyszer csak felkiáltottak az elöl menők:

- A pap jön az Úr Jézussal! A pap!

Megrándult erre a tömeg, mintha kötélen rántották volna, megingott, kiáradt az útra, hirtelen megállt, szétömlött, elcsendesedett, térdre hullott, és kalaplevéve mindenki meghajtotta a fejét...

Mert csakugyan a pap jött a templomból az Úr Jézus testével; Jambrozy égő mécsessel ment előtte, és csöngetett...

Gyorsan vonultak el, csak úgy villantak fel a sűrű hóesésben, mint a befagyott ablaküvegen át az arra menők. Lassan fölálltak a térdeplésből.

- Filipkához megy, azt mondják, úgy átfázott tegnap az erdőben, hogy már hajnal óta alig szuszog, azt mondják, nem éri meg az estét.

- A fűrészmalmi Bartekhez is hívták...

- Beteg?

- Hát nem tudja? Ráesett egy fatörzs, aligha áll még egyszer talpra... - suttogták a pap után nézve.

Néhány gazdaasszony a pap után eredt, hogy kíséretet szolgáltassanak neki, a fiúk pedig átszaladtak a tavon, a malom felé. A többiek tanácstalanul állottak, mint a birkanyáj, mikor hirtelen összetereli a kutya. Valahova elpárolgott a haragjuk, eloszlott az erő, amely eddig hajtotta őket, elcsendesült a zaj, s úgy néztek egymásra, mintha mély álomból riadtak volna fel. Egyik lábukról a másikra álltak, vakargatták a fejüket, hümmögtek, egyik-másik szégyenkezett is, azért hát köpött egyet, fejébe nyomta kucsmáját, és lopva kereket oldott. A tömeg pedig szétfolyt az úton, mint a víz, s lassan eltűnt, beszivárgott a bejárókba és a házakba. Egyedül Kozlowa kárált tovább mindennek ellenére, fenyegette Jagnát és Anteket, de mikor látta, hogy mindnyájan faképnél hagyják, káromkodott egyet, hogy megkönnyebbüljön, összeveszett Rochhal, aki megmondta neki az igazat, és elment a faluba. Végül már alig maradt ott valaki azokon kívül, akik vigyáztak az elhamvadt kazalra, nehogy újra lángra lobbanjon.

Az udvaron maradt a kovács is, de úgy megdühödött amiatt, ami történt, hogy nem szólt egy szót sem, nyugtalanul forgolódott, mindenhova benézett, s újra meg újra elkergette Lapát, mert folyton a sarkában járt és ugatott...

Boryna pedig nem mutatkozott egyetlenegyszer sem egész idő alatt. Azt beszélték, hogy a dunna alá bújt, és alszik. Csak Józka pillantott ki néha sírástól dagadt szemmel a ház elé, az emberekre, azután újból bement. Jagustynka sürgölődött a gazdaság körül, de ő is olyan szúrós és hozzáférhetetlen volt, mint még soha; féltek kérdezni, mert úgy válaszolt, hogy utána úgy érezte magát a kérdező, mintha csalánt nyalt volna.

Délben pedig megjött a községi írnok a csendőrökkel, jegyzőkönyvet írtak a tűzről, és kutatni kezdték az okait. Erre aztán, akik még ott maradtak, azok is szétugrottak minden irányban, nehogy tanúskodniuk kelljen.

Az utak majdnem egészen elnéptelenedtek; igaz, hogy a hó is hullott szünet nélkül, s egyre nedvesebb lett az idő, mert amint leesett, el is olvadt, és süppedékes sárral borított be mindent. A házakban azonban olyan nyüzsgés támadt, mint a méhkasban. Szinte váratlan ünnep lett Lipcében ez a nap; alig dolgozott valaki, úgy megfeledkeztek mindenről, hogy néhol üres jászolnál bőgtek a tehenek. Mindenütt tanácskoztak, gyakran surrantak át az asszonyok egyik házból a másikba, vitték a híreket; úgy szálltak a hírek, mint a varjak kéményről kéményre, s az ablakokban, az ajtóknál, a bejárókban kíváncsi arcok leskelődtek. Mindenki arra várt: elviszik-e a csendőrök Anteket?

A kíváncsiság és a türelmetlenség óráról órára nőtt, de nem lehetett semmi bizonyosat tudni. Egyszer-egyszer lihegve rontott be valaki, és jelentette, hogy már elmentek Antekért; mások viszont esküdöztek, hogy Antek megverte a csendőröket, széttépte a bilincseit, és világgá ment. Mások ismét más híreket szállítottak.

Az igazság pedig az volt, hogy Witek többször futott a kocsmába pálinkáért, meg hogy Boryna kéménye erősen füstölt. Ebből arra következtettek, hogy a csendőröknek főznek ennivalót.

Már alkonyodott, amikor a bíró bricskája végiggördült a falun; benne az írnok és a csendőrök. Antek azonban nem volt rajta!

Csodálkozás és csalódott kiábrándulás vett erőt a falun, mert mindenki biztosra vette, hogy vasra verve viszik a tömlöcbe Anteket. Hiába törték a fejüket, hasztalan tanakodtak, hogy vajon mit mondott az öreg a jegyzőkönyvbe. Ezt csak a bíró meg a törvénybíró tudta, de ők nem árultak el semmit. Így hát a kíváncsiság tetőfokára hágott, és egyre újabb meg újabb feltevések kaptak szárnyra, olyanok, amiket végképp nem lehetett elhinni...

Lassan leszállt az éj; sötét volt és eléggé csendes, a havazás elállt, és mintha fagy készült volna. Az égen sötét felhők kergetődztek, de közöttük a réseken át imitt-amott felvillant egy-egy szikrázó csillag. A meglágyult havat kissé kiszikkasztotta a hűvös szellő, hogy már ropogott a lábak alatt. Az ablakok kigyúltak, és az emberek a szűk szobákban, a tűzhely körül, lassan megnyugodtak az egész napi izgalmak után. De most is különféle feltevéseket és elméleteket szőttek.

Mert hiszen bőven nyújtott rá anyagot a nap. Ha ugyanis Anteket nem vitték el, akkor nem ő gyújtotta fel a kazlat. Hát akkor kicsoda? Jagna nem, ezt senki sem hinné el. Az öreg? Ez senkinek még esze ágába sem jutott!

Sötétben tapogatóztak tehát, és semmi módon nem tudták megoldani a kínzó talányt... Minden házban erről beszéltek, de senki sem tudta meg az igazat. Csak annyi eredménye lett a tanakodásnak, hogy elszállt az Antek elleni harag, még az ellenségei is elhallgattak, a barátai pedig, mint Mateusz is, újból szót emeltek a védelmében. Ezzel szemben mind nagyobbra nőtt a gyűlölet Jagna ellen, a szörnyű, halálos bűnnel szemben érzett borzadály. Az asszonyok nyelvükre vették, és úgy meghurcolták, mintha tüskés boronán vonszolnák végig, nem hagytak rajta egy darabot sem épen. Kijutott emellett Dominikowának is, kijutott bőven... s még dühödtebben vetették rá magukat mérgükben, mert senki sem tudta, mi történik Jagnával. Az öregasszony úgy kergette el küszöbéről a kíváncsiskodókat, mint a tolakodó kutyákat.

Egyben azonban mindenki megegyezett: valamennyien mély részvétet éreztek Hanka iránt. Őszintén sajnálták, s Klembowa és Sikorzyna még azon az estén el is ment hozzá jó szóval, vittek is magukkal egyet s mást a batyujukban.

Így múlt el az az emlékezetes nap. Másnap pedig ismét visszazökkent minden a régi kerékvágásba; lassan kialudt a kíváncsiság, lelohadt a harag, elcsitult, leapadt a felháborodás. Ismét visszatért mindenki a maga dolgához, igába hajtotta fejét, és hordozta a sorsát, ahogy az Úristen rendelte, türelemmel, zúgolódás nélkül.

Az igaz, hogy beszéltek még imitt-amott az eseményekről, de egyre ritkábban, egyre kevesebb eredménnyel, mert mindenkinek fontosabb a maga gondja-baja, amiből kijut bőven minden napra.

Eljött a március, olyan időjárással, hogy szinte ki se lehetett bírni. Sötétek, szomorúak voltak a napok, s folyton esett a havas eső; alig tudta az ember kidugni az orrát a házból. Mintha végképp elveszett volna a nap a felhők alacsony, zöldes gomolyagában; még csak egy szempillantásra sem sütött ki. A hó lassan olvadt, vagy megpuhulva, sárosan zöldellt, mintha penész vonta volna be, víz állott a barázdákban, és elöntötte az alacsonyabb fekvésű földeket meg az udvarokat. Éjjelenként pedig fagyott, olyan síkosak lettek az utak meg az átjárók, hogy alig lehetett megállani.

Ebben a kutya időben hamarébb meg is feledkeztek a tűzről, hiszen sem Boryna, sem Antek, sem pedig Jagna nem mutatkozott az emberek szeme előtt. Feledésbe merültek, mint a vízbe hullt kő, mely fölött csak néha türemlik fel a víz, fodrosodik, megtörik, meging, felmorajlik, s azután ismét nyugodtan folyik tovább.

Így telt el néhány nap, egészen húshagyókeddig.

Mivel pedig a farsang vége felé ünnep volt, már reggeltől fogva nagy mozgás támadt a házakban. Rendbe hozták a szobákat, majdnem minden házból bement valaki a városba vásárolni, főleg húst, de legalább egy darab kolbászt vagy szalonnát. Csak a szegényeknek kellett a zsidótól hitelbe vett heringgel meg sós krumplival beérniök.

A gazdagoknál már déltől fogva sütötték a fánkot, s az esős időben is szétterjedt az egész faluban a sercegő zsír, a sült hús és más ínycsiklandozó falatok illata.

A medvetáncoltatók újból házról házra jártak a maguk mutatványaival; mindig más-más irányból hangzott fel a fiúk lármája.

Este, vacsora után pedig muzsika volt a kocsmában. Mindenki oda sietett, aki csak élt és a lábát mozgatta, tekintet nélkül a havas esőre, mely alkonyattól ismét megeredt.

Teljes szívükből mulattak, mert utoljára volt rá alkalmuk a nagyböjt előtt. Mateusz hegedült, Borynáék legénye, Pietrek flótázott hozzá, Félkótya Jasiek pedig a dobot verte.

Ritka jókedvük volt, és sokáig eltartott a mulatság, egészen addig, amíg a harang jelezte, hogy éjfél van, vége a farsangnak. Akkor elhallgatott a muzsikaszó, abbahagyták a táncot, gyorsan kihörpintették a maradék pálinkát, és csöndben szétoszlottak. Egyedül Jambrozy maradt ott, meglehetősen ittas állapotban, s szokása szerint nótára gyújtott a kocsma előtt.

Csak Dominikowa házában égett a világosság késő éjszakáig, azt beszélték, hogy a második kakasszóig. A bíró volt ott a törvénybíróval, hogy békességet tegyenek Jagna és Boryna között.

A falu már régen aludt, csönd borult az egész világra, mert az eső is elállt éjfél után, s ők meg mindig tanácskoztak...

Csak Antekéknál nem volt nyugodt álom, sem vidám farsang.

Hogy mi történt Hanka lelkében hosszú napokon és éjszakákon át, attól a perctől kezdve, mikor a tűz éjjelén a bejáróban találkozott Antekkel, s az erőszakkal visszahurcolta a házba, azt talán csak az Úristen tudja, de semmi emberi szó el nem mondhatja.

Persze hogy még azon az éjjel mindent megtudott Weronkától.

A gyötrelemtől elhalt benne a lélek, úgy feküdt, mint egy meztelen, iszonyatos hulla. Az első két napon alig mozdult el a guzsalytól. Fonni ugyan nem font, csak gépiesen mozgatta a kezét, mint aki halálos álomba merült, s üres, kiégett tekintettel nézett magába, szívébe, ahol bánatok viharzottak, égető könnyek, sérelmek, igazságtalanságok kavarogtak fájdalmasan. Se nem aludt, se nem evett egész idő alatt, azt se tudta, mi történik körülötte. Még gyerekeinek sírását sem vette észre, míg végül is Weronka megkönyörült rajta, s gondjaiba vette a gyerekeket és az öreget, aki ráadásul meg is betegedett az erdei út után, és csendesen nyögdécselve feküdt a kemence zugában.

Antek is mintha nem is lett volna otthon. Virradatkor elment, késő éjjel tért vissza, ügyet se vetett a feleségére meg a gyerekekre. De Hanka sem tudta volna rábírni magát, hogy akár egy szót is szóljon hozzá, nem volt rá képes, úgy kiégett a lelke, a fájdalomtól szinte kővé meredt.

Csak harmadnap tért magához. Mintha szörnyű álomból riadt volna föl, de annyira megváltozott, mintha egészen más asszony kelt volna fel az öntudatlanságból. Az arca szürke volt, hamuszínű, ráncos, éveket öregedett, s olyan merev, mintha fából faragták volna. Csak a szeme égett élénken, de szárazon, s az ajka szorult erősen össze. Emellett annyira lefogyott, hogy úgy lógott rajta a ruha, mint egy karón.

Újból életre kelt, de belsejében megváltozva. Mert bár a régi lelke szinte porrá égett, szívében valami különös, azelőtt sosem érzett erő támadt, az élet és a harcrakészség tántoríthatatlan ereje, a büszke bizonyosság, hogy mindent lebír, és diadalmaskodik mindenek fölött.

Rögtön odaugrott gyermekeihez, akik keservesen sírtak, ölelgette, és csoda, hogy meg nem fojtotta őket csókjaival. Velük együtt sírásra fakadt, hosszan, édesen sírdogált, s ezzel meg is könnyebbült, teljesen magához tért.

Gyorsan rendbe hozta a szobát, és átment Weronkához, hogy megköszönje a jóságát, és bocsánatot kérjen régebbi vétkeiért. Nyomban helyre is állott a békesség. Nem csodálkozott ezen Weronka, csak azt nem bírta megérteni, hogy Hanka nem panaszkodott Antekre, nem szitkozódott, nem kárhoztatta sorsát, mintha ezek a dolgok rég meghaltak, feledésbe merültek volna. Végül keményen csak ennyit mondott:

- Úgy érzem magam, mintha özvegy lennék, ezért hát magamnak kell gondoskodnom a gyerekekről és az egész házról.

És hamarosan, még aznap délután elment a faluba, Klombékhoz és más ismerősökhöz, hogy megtudja, mi újság Borynáéknál... mert jól emlékezett az öreg szavaira, melyeket akkor búcsúzáskor mondott.

De nem ment el rögtön az öreghez, várt néhány napot, mert nem akart a történtek után olyan gyorsan a szeme elé kerülni.

Csak következő szerdán, hamvazószerdán indult el. Még reggelit sem készített, rendbe hozta magát, ahogy csak tudta, a gyerekeket Weronka gondjaira bízta, és menni készült.

- Hová mégy ily korán? - kérdezte Antek.

- A templomba, ma hamvazószerda van - felelte kedvetlenül és kitérően.

- Nem adsz reggelit?

- Menj a kocsmába, még hitelez neked a zsidó - szaladt ki önkéntelenül a száján.

Fölugrott erre Antek, mintha darázs csípte volna meg, de Hanka ügyet sem vetett rá, és elment.

Nem félt már sem a haragjától, sem a kiabálásától. Olyan idegennek, olyan távolinak látta az urát, hogy maga is csodálkozott rajta. Bár néha megrezdült benne valami, mintegy régi szerelmének utolsó szikrája, mint a parázs, melyet belepett és széttaposott a sok szomorúság, ő szándékosan kioltotta, fölidézve sérelmeit, melyeket soha nem fog tudni elfelejteni.

Éppen akkor indultak a többiek is a templomba, mikor bekanyarodott a nyárfás útra.

Különösen derült, verőfényes idő volt. A nap sütött hajnal óta, az erős éjjeli fagy még nem engedett föl egészen, nem indult meg az olvadás, az ereszekről csillogó gyöngyök füzérei csöpögtek, s a megfagyott víz úgy fénylett az árkokban és az utakon, mint a tükör. A zúzmarás fák szikráztak a napon, lángoltak, és ezüstös port hintettek a földre. A kicsi, tejszínű felhőkkel behintett, tiszta kék ég úgy tündökölt a napsugárban, mint a virágzó lentábla, mikor juhnyáj szalad belé, és úgy elszéled, hogy alig látni a fehér hátakat. Tiszta, hűvös, friss levegő áradt, élvezettel szívta be az ember. Felvidult az egész világ, csillogtak a pocsolyák, és arany fényben tündökölt a hó. Az utakon fáradhatatlanul csúszkáltak a gyerekek, és vígan kiáltoztak. Itt-ott egy-egy öregember kiállott a ház elé a napra, még a kutyák is vidám ugatással kergették az udvaron élelmet kereső varjakat; csodás, napfényes március öntött derűs ragyogást és szinte tavaszi meleget a világra.

A templomban viszont átható hűvösség és mély, imádságos hallgatás vette körül Hankát. A főoltárnál már folyt a csendes mise. A nép ájtatos elmélkedésben, imádságosan térdepelt a főhajóban; fényözön áradt a tömegre, s még egyre jöttek az elkésettek.

De Hanka nem tolakodott az emberek közé. Az oldalhajóba ment, amely még néptelen volt és sötét, csak imitt-amott sárgállott az aranyozás a fagyos, gyér fénysugárban. Magára akart maradni a saját lelkével és Istennel. Letérdelt Mária mennybemenetelének oltára előtt, megcsókolta a földet, széttárta karját, és az irgalmas Anya édes arcába nézve, imádságba merült.

Csak itt tört ki belőle a fájdalom, a vigasztaló Anya szentséges lábacskáihoz helyezte sebektől vérző lelkét, s mély alázattal, határtalan bizalommal, tiszta szívből gyónt előtte. Az egész nép Anyja és Úrnője előtt töredelmesen bánta összes bűneit, mert hiszen bűnös volt, ha az Úr Jézus ennyire megbüntette, nagy bűnös!

"Nem voltam jószívű másokkal szemben, többre tartottam magamat másoknál, civakodó, hanyag voltam, szerettem lustálkodni, és késedelmes voltam az Úr szolgálatában - bűnös vagyok!" - kiáltotta lelkében, égő, töredelmes, vérző fájdalommal. Csoda, hogy meg nem hasadt a szíve. S irgalomért esedezett, kegyelmet koldult Antek súlyos bűneiért és vétkeiért, s úgy vergődött szíve mélyéről jött esedezésében, mint a madárka, mely a halál elől szökik, és verdesi szárnyaival az ablakot, vergődik és fájdalmasan csipog, hogy mentsék meg...

Rázta a sírás, égette a könyörgések és esedezések tüze, lelkéből, mint egy nyitott seben át, ömlött az imádság és zokogás patakja, s véres gyöngyökben gurult szét a hideg kövön.

A mise véget ért, s az egész nép vezekelve, fel-felsírva közeledett az oltárhoz, alázattal hajtva fejét a hamu alá, melyet hangos vezeklő imával szórt a pap a térdeplők fejére.

Hanka nem várta be a hamvazási szertartás végét. Kiment a templomból. Úgy érezte, nagyon megnövekedett az ereje, s teljes mértékben bízott az Isten segítségében.

Emelt fővel fogadta az emberek köszöntését, s nyugodtan haladt a kíváncsi tekintetek között, és bátran, bár reszketve fordult be a bejáróba, mely Boryna házához vezetett.

Istenem, milyen régóta nem tette be ide a lábát. Csak messziről, fájó szívvel kerülgette, mint a kutya. Most szerető tekintettel ölelte át a házat, a gazdasági epületeket, a sövényt és minden egyes zúzmarától csillogó fácskát. Úgy emlékezett mindegyikre, mintha a szívéből nőtt volna ki, mintha az ő véréből sarjadt volna.

Lelke szinte kacagott az örömtől, képes lett volna megcsókolni ezt a szent földet. Alig lépett a tornácra, Lapa vidám nyüszítéssel vetette rá magát, mire Józka is kinézett a pitvarba, és bámulva állt meg. Nem akart hinni a saját szemének.

- Hanka! Istenemre, Hanka!

- Én vagyok hát, nem ismersz meg? Itthon van édesapánk?

- Itthon van hát, itthon... de hogy eljött... Hanka!... - és sírva fakadt, úgy csókolta Hanka kezeit, mint az édesanyjáét.

Az öreg pedig, amint meghallotta a hangját, maga jött elébe, és bevezette a szobába. Hanka sírva borult apósa lábához. Nagyon felindult a viszontlátástól meg az emlékektől, melyek ennek a kedves háznak valamennyi zugából eléje siettek. De hamar magához tért, mert az öreg kérdezősködni kezdett a gyerekekről. Igaz együttérzéssel sajnálkozott rajta meg azon, hogy milyen rossz bőrben van. Hanka mindent elmondott, semmit sem titkolt, csupán megdöbbent, hogy mennyire megváltozott az öreg. Mert Boryna nagyon megöregedett, majd csonttá aszott, és erősen meggörnyedt, csak az arca maradt a régi, sőt még keményebb, hajthatatlanabb.

Sokáig beszélgettek, de egyetlenegyszer sem ejtették ki Antek vagy Jagna nevét. Mindketten óvakodtak attól, hogy feltépjék a friss sebeket. Amikor pedig Hanka vagy egy óra múlva felszedelőzködött, az öreg meghagyta Józkának: szedje össze és kösse batyukba, amit csak lehet. Erre annyi mindent adott a kislány, hogy Hanka nem bírta el, Witeknek kellett szánkón elhúznia. Búcsúzáskor pedig még pár zlotyt is nyomott az öreg a menye markába, sóra és így szólt:

- Gyere el gyakrabban, akár mindennap, nem lehet tudni, mi történik velem, ügyelj a házra, Józka is jó szívvel van hozzád.

Ezzel Hanka el is ment, és útközben gondolkozott apósa szavain. Még Witek elbeszélésére is alig ügyelt, pedig a fiú azt mesélte, hogy a bíró meg a törvénybíró naponta jön hozzájuk, és sürgetik az öreget, hogy béküljön ki Jagnával, hogy még a főtisztelendő úrnál is járt a gazda Dominikowával együtt, és hogy tegnap késő éjszakáig tanácskozott Jagna anyja az öreggel. Elmondott a fiú mindent, amit csak tudott, hogy Hanka kedvében járjon.

Anteket még otthon találta. A csizmáját javította éppen az ablaknál. Rá se nézett a feleségére, csak mikor meglátta Witeket és a batyukat, akkor szólalt meg bosszúsan:

- Látom, koldulni voltál...

- Ha már koldusbotra jutottam, hát az emberek irgalmából kell élnem.

Mikor pedig Witek kiment, haragosan tört ki:

- Nem megtiltottam, a kutyafádat, hogy elmenj apámhoz?

- Az öreg maga hívott, hát elmentem, magától adott, hát elfogadtam. Nem halhatok éhen a gyerekekkel, ha te nem törődsz velünk!

- Vidd vissza nyomban, nem kell nekem tőle semmi! - ordította Antek.

- De nekem és a gyerekeknek kell!

- Még egyszer mondom, vidd vissza, vagy magam viszem, és a torkába tömöm, hadd fulladjon meg a saját jóságán, hallod? Mert kilököm az egészet az ajtón!

- Csak próbáld meg, csak nyúlj hozzá, meglátod! - förmedt rá Hanka, és megfogta a mángorlót, utolsó percig védekezni készen. Olyan ingerülten és fenyegetően állt ott, hogy Antek meghökkent, meghátrált: megzavarta a nem várt ellenállás.

- Olcsón vásárolt meg, egy falat kenyéren, mint a kutyát - vetette oda mogorván.

- Te még olcsóbban adtál el minket és magadat a Jagna szoknyájáért! - kiáltotta Hanka gondolkodás nélkül. Antek megvonaglott erre, mintha kést döftek volna belé; de Hanka, mintha hirtelen megveszett volna, egyenként fejéhez kezdte vagdosni sérelmeit, hirtelen kitört belőle a szemrehányások, mindeddig titkolt panaszok duzzadó áradata; nem bocsátott meg semmit, nem feledkezett meg egyetlen vétkéről, egyetlen bűnéről sem, olyan önfeledten vagdosta az ura fejéhez, mintha cséphadaróval verné. Meg tudta volna ölni ebben a pillanatban...

Antek megijedt ettől a bősz haragtól. Valami megmozdult benne, lecsüggesztette fejét, és nem tudta, mit szóljon. Elpárolgott a haragja, s úgy elöntötte lelkét a keserű, marcangoló szégyen, hogy fogta a kucsmáját, és elmenekült hazulról.

Sokáig nem tudta megérteni, mi történt Hankával. Mint a kivert kutya, száguldott összevissza, értelmetlenül...

Ama bizonyos szörnyű pillanat óta, a tűz óta, valami rettenetes dolog történt benne, mintha egészen megveszett volna. Munkába nem ment, pedig a molnár többször is érte küldött, csak csavargott a faluban, a kocsmában ült és ivott, egyre véresebb bosszúterveket szőtt, és semmi mást nem látott - még az sem érdekelte, hogy apja portájának felgyújtásával gyanúsítják.

- Csak merje valaki a szemembe mondani! - mondotta a kocsmában Mateusznak fennhangon, hogy mindenki hallja.

Eladta a zsidónak az utolsó üszőt, és elitta a cimboráival. A falu aljával barátkozott össze, olyanok csatlakoztak hozzá, mint Bartek Koziol, a vízen túli Filip, Franek, a molnárlegény, meg azok a legrosszabbak, a kötnivaló Gulbas fiúk, akik mindig az elsők voltak minden duhajkodásban, és folyton a faluban kóboroltak, mint a farkasok, csak azt lesték, mit lehetne elcsenni és elvinni a zsidóhoz pálinkáért. De neki mindegy volt, milyenek, csak legyen társasága; szépeket mondottak a szemébe, hízelegtek, s ezért, bár néha megverte őket, mégis gyakran fizetett nekik egy-egy félfertályt, és oltalmazta őket az emberek elől.

Rendeztek is együtt olyan botrányokat, támadásokat, verekedéseket a faluban, hogy szinte naponként tettek ellenük panaszt a bírónál, sőt a papnál is.

Figyelmeztette Mateusz is, de hasztalan; Klomb is kérlelte őszinte barátsággal, fékezze magát, és ne rohanjon a vesztébe, de hiába beszélt neki: Antek oda se hallgatott, szólni se lehetett hozzá, egyre jobban megfeledkezett magáról, még többet ivott, és már az egész falut fenyegette.

És így zuhant egyre mélyebbre, a pusztulásba, mint egy meredek hegyoldalról; nem ügyelt már semmire, senkire, de a falu továbbra is szemmel tartotta. Mert bár a gyújtogatásról megoszlottak a vélemények, látva, mit művel, egyre többen fölháborodtak. Minthogy pedig a kovács is uszított ellene alattomban, lassan elhagyták régi barátai is, messziről elkerülték, sőt ezek vádolták a leghangosabban. Ő azonban ezzel se törődött. Elvakította a bosszúvágy, mert bosszút lihegett egyre, úgy szította magában, mint a parazsat, hogy lángra lobbanjon.

S ráadásul még, szinte mindenki bosszantására, nem szakított Jagnával. Hogy szerelem húzta-e hozzá vagy valami más, az Isten tudja. Dominikowa csűrjében találkoztak, persze az öregasszony tudta nélkül; Szymek szívesen segített nekik, mert biztos volt benne: Antek is segítségére lesz, hogy elvehesse Nastkát.

Jagus nem szívesen járt ki hozzá. Mindig rettegett. Mintha megdermedt volna benne a szerelem a férje korbácsa után, melynek fájó nyomait még mindig viselte; de éppúgy félt Antektől is, mert azzal fenyegette, hogy ha nem megy ki hozzá minden hívásra, ő fényes nappal mindenki szeme láttára bemegy a házba és megveri, még jobban, mint Boryna.

Hiszen "akivel vétkezik az ember, ahhoz nem siet szerelemmel", de mert fenyegetéssel kényszerítette, kénytelen-kelletlen kijárt hozzá.

Ez azonban nem tartott sokáig. Rögtön hamvazószerda utáni csütörtökön elfutott Szymek a kocsmába, félrevonta Anteket, és elújságolta, hogy éppen most békítették ki Jagnát az öreggel, és már haza is költözött.

Mintha doronggal vágták volna fejbe, úgy elkábította ez a hír, hiszen még tegnap este is találkoztak, és Jagna egy szóval sem említette a dolgot.

"Titkolta előlem!" - gondolta. Mintha eleven tüzet szórtak volna a szívére, alig bírta kivárni az estét, és odafutott.

Sokáig kerülgette apja házát, leskelődött, várakozott az átbújónál, de Jagna még csak nem is mutatkozott. Ez annyira felingerelte, olyan vakmerővé tette, hogy kitört egy karót a kerítésből, és bement az udvarra, mindenre elszántan. Képes lett volna még a házba is bemenni, már a tornácon volt, már a kilincset is megfogta, de az utolsó pillanatban ellökte valami az ajtótól. Olyan élesen jelent meg előtte apjának az arca, hogy rémülten hátrált, egész testében megremegett ijedtében, s nem tudott erőt venni magán. Csöndesen, félénken, lopva visszasompolygott.

Nem tudta azután megérteni, mitől ijedt meg, mi történt vele. Éppúgy, mint akkor, a tónál.

De a következő napokon sem tudott Jagnával találkozni, pedig egész estéken át álldogált az átbújónál, és leskelődött, mint a farkas.

Még vasárnap sem találkozott vele, bár sokáig ólálkodott a templom körül.

Elhatározta tehát, hogy elmegy a litániára. Biztos volt benne, hogy ott találkozik Jagnával, és módját ejti, hogy néhány szót váltson vele.

Kissé elkésett. Az istentisztelet már megkezdődött. A templom tele volt néppel. A homályban csak a bolthajtások alatt szürkéllettek még a nappal maradványai, alant pedig, a sötétségben, melyet csak itt-ott világított meg a viaszgyertyák lángocskája, nyüzsgött a nép, morajlott, mint a folyó, s a gazdagon megvilágított főoltár felé hömpölygött. Antek egészen a rácsig furakodott, és észrevétlenül körülnézett, de nem látta Jagnát, és senki mást sem az apja házából. Ehelyett észrevette, hogy kíváncsi szemek tapadnak rá, érezte, hogy figyelik; egyik-másik súgott is valamit a szomszédjának, s lopva feléje intett.

Már a Keserves siralmakat^[13] énekelték, mert nagyböjt első vasárnapja volt. A pap karingbe öltözve, az oltártól balra ült, könyvvel a kezében, és időnként egy-egy szigorú pillantást vetett Antekre.

Az orgona búgott, az egész nép énekelt, szinte egy hangon. Időnként megszakadt a dallam, az orgona elhallgatott, és a kórusról a kántor sírós, szakadozott hangja csendült fel, mintha az égből jönne; elmélkedéseket olvasott az Úr Jézus szenvedéseiről.

Antek azonban semmit nem hallott. Lassan elfelejtette, hogy hol van és miért jött. Egészen átjárta lelkét ez az ének, a cirógató, ringató dallam szárnyára vette, hogy különös gyengeséget érzett, elfogta az álmosság, és a mély csend, hogy szinte belemerült, mintha repült volna valamerre, valamilyen világosság felé. Mikor magához tért, és kinyitotta a szemét, a pap tekintetével találkozott. Ez folyton reá nézett, mert magasabb volt a többieknél, és messziről látni lehetett, s úgy fúrta beléje tekintetét, hogy Antek elfordította kábult fejét, és megint megfeledkezett mindenről. Hirtelen felriadt, mert felcsendült a böjti ének:

Felzúgott a templom, mintha egyetlen, óriási torokból szakadna föl a kiáltás, és olyan fájdalmas erővel, síró könyörgéssel tört elő, hogy megremegtek a falak, a nép fölállt térdepléséből, megmozdult és hirtelen fölhördült: valamennyien egyszerre, teljes lelkükből, egész bűnbánó sírásukkal énekeltek.

Elhangzott az ének, s azután még sokáig visszhangzott a templom a bűnbánó zokogástól, a sóhajoktól, a forró imádság morajától.

Még eléggé sokáig tartott az istentisztelet, de Antek már egészen visszanyerte öntudatát. Elhagyta az álom, csak valami súlyos, legyőzhetetlen szomorúság nehezedett a lelkére, és úgy feszítette, hogy ha nem szégyelli, nem tartja vissza szemébe szökő könnyeit. Már ki akart menni, nem várva be a litánia végét, de hirtelen elhallgatott az orgona, a pap megállt az oltár előtt, és prédikálni kezdett.

Az emberek előretolakodtak, szó sem lehetett már arról, hogy kimehessen. Még mozdulni sem tudott, úgy odaszorították a rácshoz. Olyan csönd lett a templomban, hogy a pap minden szavát tisztán lehetett hallani. Jézus kínszenvedéséről beszélt, s amikor befejezte, inteni kezdte a bűnösöket, kezét fenyegetően rázta, s újra meg újra Antekre pillantott, aki szemben állt vele, csak kissé alacsonyabban, és nem tudta róla levenni a szemét. Mintha földhöz szögezte volna, megigézte volna a pap égető tekintete...

A némán figyelő, áhítatos tömegből már itt-ott felszakadt a sírás, bűnbánó sóhajok lebbentek fel. Itt-ott Jézus szent nevét nyögte valaki, s a pap egyre erősebben, egyre fenyegetőbben beszélt. Közben mindnyájuk szemében óriásira növekedett, szeme villámokat szórt, két karját magasra emelte, és szavai úgy hullottak a fejükre, mint a mennykövek, úgy égették szívüket, mint a tüzes vas. Sorolni kezdte, ostorozta összes vétkeiket és hibáikat, a bűnökben való megátalkodottságukat, az Isten parancsainak megszegését, az örökös civakodást, verekedést, részegeskedést. Olyan tűzzel beszélt, hogy a lelkek megrázkódtak bűntudatuk kínjában, fájdalmasan sírt fel minden szív, és mint a harmatozó eső, úgy morajlott fel a sírás, a vezeklők sóhajtása. S a pap hirtelen lehajolt Antekhez, és hatalmas hangon kezdett szólani az elfajzott fiakról, tulajdon apjuk házának felgyújtóiról, a csábítókról, azokról a szörnyű bűnösökről, akik nem kerülik el sem a pokol tüzét, sem a földi büntetést.

A nép dermedten hallgatott, visszafojtott lélegzettel. Mint a jégeső, úgy hullott minden tekintet Antekre, mert megértették, kinek szól a pap fenyegetése. Antek pedig kiegyenesedve állott, fehéren, mint a fehérített vászon, alig lélegzett, mert ezek a súlyos szavak úgy zuhantak rá, mintha rádőlne az egész templom. Körülnézett, mintha segítséget kérne, de meglapult körülötte a tömeg, rémült és fenyegető arcokat látott mindenütt. Szinte önkéntelenül húzódtak odébb tőle, mint a bélpoklostól. A pap pedig már szinte üvöltött, kiátkozta, vezeklésre szólította, azután pedig a néphez fordult, és kitárt karokkal intette őket, hogy őrizkedjenek az ilyen latortól, tartsák magukat távol tőle, ne eresszék közel tűzhöz, vízhez és ételhez, még a fedelük alól is űzzék el, mint akit úgy megfertőzött a bűn, hogy mindenütt terjeszti a ragályt, mindent beszennyez. Ha pedig nem javul meg, nem hozza helyre, amit vétett, nem tart penitenciát - tépjék ki maguk közül, mint a csalánt, és vessék ki a pusztulásra!

Antek hirtelen megfordult, és lassan megindult a kijárat felé. Az emberek félreálltak az útjából, valóságos utca keletkezett hirtelen, azon ment végig, a pap szavai pedig követték, és vérig korbácsolták.

Kétségbeejtő kiáltás hangzott fel a templomban, de ő nem hallotta, csak ment egyenesen előre, gyorsan, nehogy holtan vágódjon el kínjában, hogy elmeneküljön a marcangoló szemek, a rettenetes hang elől.

Kijutott az útra, s azt se tudva, merre, elrohant a nyárfás úton az erdő felé. Időnként meg-megállt ijedten, hallgatta a hangot, mely folyton ott zúgott a fülében, mint a harang, s olyanokat sújtott rá, hogy csoda, hogy szét nem hasadt a feje.

Az éj sötét volt és szeles, a nyárfák zúgva hajladoztak, olykor-olykor egy-egy gally az arcába csapott, majd ismét elcsendesedett, és apró szemű, kellemetlen márciusi eső verdeste. De Antek semmire sem ügyelt, futott, mint a tébolyodott, rémülten és kimondhatatlan irtózattal telve.

- Ennél rosszabb már nem lehet semmi! - suttogta végül, és megállt. - Igazán mondotta, úgy van! Igaz!

- Jézusom, édes Jézusom! - üvöltött föl hirtelen, és fejéhez kapott, mert ebben a pillanatban mintha belátta volna, megértette volna minden bűnét és vétkét. Szinte nem is emberi szégyen tépte a lelkét, s darabokra szaggatta.

Sokáig ült egy fa alatt, bámult az éjszakába, hallgatta a fák csöndes, félénk, ijesztő susogását.

- Apám az oka mindennek, csak ő! - kiáltott fel hirtelen, s szinte tébolyult harag és gyűlölet ragadta el, minden régi sérelme föléledt, vad bosszútervek gomolyogtak benne, és úgy tomboltak, mint az égen száguldó fellegek.

- Nem bocsátom meg! Nem! - üvöltött föl benne rég táplált dühe, s hevesen indult vissza a faluba.

A templomot már bezárták, a házakban világosság volt, s az úton itt-ott csoportokba ütközött; az emberek összeverődve tárgyaltak valamit a hideg, esős idő ellenére.

A kocsmába ment. Az ablakon át látta, hogy sokan vannak benn, de nem habozott. Belépett keményen, és mintha mi sem történt volna, odament a legnagyobb csoporthoz, és köszönteni akarta ismerőseit. Valaki kezet nyújtott, de a többiek sietve félrehúzódtak, és gyorsan kiszállingóztak a kocsmából.

Mire körülnézett, szinte egyedül volt a kocsmában. Csak a tűzhelynél ült valami koldus, és a söntésben a zsidó.

Megértette, hogy ő ugrasztotta szét az embereket, de lenyelte ezt is, és egy pohárka pálinkát rendelt. Csakhogy alig ivott belőle, otthagyta a poharat az asztalon, és sietve távozott.

Céltalanul bolyongott a tó körül, és figyelmesen nézte a fénysávokat, melyek itt-ott kicsaptak az ablakokból a meglágyult hóra, s csillogtak a tó jegét borító vízen.

Megint elérzékenyedett, és kimondhatatlan teher nehezedett a szívére. Olyan magányosnak, nyomorultnak és szerencsétlennek érezte magát, olyan szükségét érezte annak, hogy kipanaszolja magát, emberek közé menjen, elüldögéljen egy tűzhely mellett, hogy betért rögtön az első házba, Ploszkáékhoz.

Mind otthon voltak, de mikor belépett, ijedten ugrottak föl. Még Stacho sem tudta, mit mondjon.

- Úgy néztek rám, mintha leszúrtam volna valakit! - szólt csendesen, és tovább ment Balcerekékhez. De ezek is fagyosan fogadták, egy-két szót szóltak hozzá, még csak hellyel sem kínálta senki.

Benézett még egy-két házba, de mindenütt ugyanazt tapasztalta.

Utolsó próbaképpen, hogy semmi fájdalom és megaláztatás se legyen hátra, Mateuszhoz ment. Nem volt otthon, csak az öregasszony, s az tüstént kiabálni kezdett vele, lehordta és elkergette, mint a kutyát.

Egy szót se szólt, haragra se lobbant, mert elszállott a haragja, s még csak nem is fogta fel, mi történik vele. Lassan botorkált az éjszakában, körüljárta a tavat, meg-megállt itt-ott, nézte a homályba burkolt falut, melyet csak az ablakok halvány világa jelzett. Csodálkozva nézte, mintha most látná először. Földhöz lapuló házaival körülvette őt, útját állta mindenfelől, hogy szinte mozdulni sem tudott, nem bírt kiszakadni innen, elszakadni ezektől a kerítésektől, kertektől és fényektől. Nem tudott gondolkodni, csupán érezte, hogy valami legyőzhetetlen erő torkon ragadja, földre nyomja, járomba hajtja, és megmagyarázhatatlan félelemmel tölti el.

Tompa rémülettel nézte a kivilágított ablakokat, mert úgy vélte, hogy őt őrzik, lesnek utána, és megszakíthatatlan láncban követik, szorongatják, bilincsbe verik; már mozdulni sem tudott, sem kiabálni vagy elszökni. Egy fához támaszkodott tehát, és egész belsejében fölkavarva hallgatta, hogy a házakból, valamennyi árnyékból, a földekről, sőt az égből is szigorú, kárhoztató szavak hullanak reá, és az egész nép ellene támad.

- Igazság... igazuk van! - suttogta mély alázattal, töredelmes szívvel, halálos félelemben, földre sújtva a falu hatalmas erejétől.

Lassan kialudtak a fények, egyik a másik után, álomba merült a falu, csak az eső szemerkélt és verdeste a meghajolt fákat. Időnként egy-egy kutya ugatott, azután rémületes csend borult a világra. Antek egészen magához tért, és talpra ugrott.

- Igazságosan mondotta... a maga igazságát mondotta... de én nem hagyom a magamét... ha bele is döglöm, nem bocsátom meg neki, a kutyafáját!...

Szenvedélyesen felkiáltott, s megfenyegette öklével az egész falut, az egész világot.

Fejébe nyomta kucsmáját, és a kocsmába ment.

Közeledett a tavasz. Kellemetlen márciusi napok követték egymást szakadatlan sorban, valóságos kutya idő járt: nyirkos, hideg és ködös. Havas eső esett mindennap, és olyan fagyos szelek fújtak, hogy ki se tudta dugni az ember az orrát a házból. Piszkos, csapzott homály húzódott végig a földeken, és elfojtott minden világosságot; komor, súlyos szürkület lebegett a föld fölött hajnaltól éjszakáig. Ha néha-néha kibukkant a nap a szürkésbarna felhők közül, alig tartott egy üdvözlégynyi ideig. Még föl se vidult a fénytől a lélek, még meg se melegedtek az ember csontjai, máris új homály terült a világra, újabb szelek fújtak, újból esett az eső, s olyanok voltak a napok, mint a mocskos, sártól csöpögő és hidegtől reszkető kutyák.

Unta már a nép, hogy ki se lehet mondani. Csupán azzal vigasztalódtak, erősítgették a lelküket, hogy már csak egy vagy két hétig kell kibírni, s a tavasz végképpen legyőzi a telet, kárpótolja őket mindenért. Egyelőre azonban folyton szakadt, hogy nem lehetett elviselni; becsöpögött a háztetőn, itt-ott az ablakokon és falakon át is becsurgott, mindenfelől folyt, hogy nem lehetett mit kezdeni a vízzel. Áradt a mezőkről, tele voltak az árkok, az utak úgy fénylettek tőle, mint a sebes patakok, elöntötte a bejárókat, és süppedékes tavakká gyűlt össze az udvarokban. Mivel pedig a hó napról napra jobban olvadt, és az eső folyton zuhogott, hamar fölengedett a fagy, és megmozdult a jég is, helyenként, különösen a déli oldalon, olyan sár lett, hogy deszkákat kellett lerakni a házak elé, vagy szalmát terítettek az átjáróba.

S az éjszakákat épp ilyen nehezen lehetett elviselni. Ömlött az eső, hallatszott az elemek tombolása, s olyan sötét volt, hogy nemegyszer úgy tetszett, mintha örökre kialudt volna minden világosság. Még esténként is csak kevés házban gyújtottak tüzet; már alkonyatkor lefeküdtek aludni, annyira unták ezt az időt. Csak a fonókban világítottak az ablakok, s a Krisztus szenvedéseiről szóló nagyböjti énekek szűrődtek ki halkan. A szél, az eső meg a kerítéshez ütődő fák zúgása kísérte a szomorú éneket.

Így hát nem is csoda, hogy Lipce szinte beleveszett az olvadásba. Alig lehetett a házakat az ázott földektől és az esős világtól megkülönböztetni, alig lehetett fölismerni a földhöz lapuló, sötét, ázott, megfeketedett, nyomorúságos ködfoltokban. A földek, a kertek, az utak meg az ég, minden beleolvadt a kékes szürkeségbe, hogy már egyáltalán nem lehetett tudni, hol kezdődik és hol végződik.

Emellett olyan utálatos, elevenig ható hideg volt, hogy az ember alig látott valakit az utcán. Csak az eső vert, a szelek söpörtek, a fák remegtek, és szomorúság lengte be az egész világot. Körös-körül minden üres, csöndes volt a kihaltnak látszó faluban. Nem is lehetett más élő hangot hallani, csak a jószág bőgését az üres jászol mellől, a kakasok kukorékolását vagy a gúnárok gágogását; hangosan kiáltoztak, mert elválasztották őket a tojásokon ülő libáktól.

Mivel pedig a napok egyre hosszabbak lettek, jobban is unatkoztak az emberek, hiszen munkája senkinek se volt. Néhány ember dolgozott a fűrésztelepen, néhányan fát fuvaroztak az erdőből a molnárnak, a többiek pedig a házakban lebzseltek, a szomszédoknál üldögéltek, hogy valahogy agyonüssék a napot. Egyik-másik a gondosabbak közül az ekét, boronát vagy más gazdasági szerszámát javítgatta a tavaszi munkához. Csakhogy lassan és nehezen ment ez is, mert mindenkit egyformán zavart a pocsék idő, egyformán rágta szívüket a gond. Az őszi vetés ugyanis sokat szenvedett ettől a kései fagytól, a mélyebben fekvő földeken itt-ott kifagyott egészen. Soknak fogyóban volt a takarmánya, s az éhség lesett be az istállójába; másutt meg a krumpli fagyott meg, betegségek ütöttek tanyát a házakban, és több helyütt megkezdődött a koplalás időszaka, mely egészen az új termés betakarításáig tartott.

Sok házban már csak egyszer főztek napjában, s sóval zsírozták ételüket; így hát egyre gyakrabban mentek a malomba egy-egy mérőcskéért, amit majd véres verítékkel kell ledolgozniuk, mert kegyetlen népnyúzó volt a molnár. Senkinek nem volt pénze, sem amit a városba vigyen eladni; mások meg a kocsmába jártak rimánkodni a zsidónak, hogy adjon hitelbe egy csipet sót, egy fertály kását vagy legalább egy cipót.

Bizony, az ing mit sem ér, mikor a has enni kér!

S a szükséget szenvedők száma igen nagy volt, kereset pedig sehol, senkinél; a gazdáknak maguknak sem akadt dolguk, a földesúr pedig, ahogy megmakacsolta magát, hogy erdejében egyetlenegy lipceinek sem ad egy garasnyi keresetet sem, állotta is, és nem engedett semmi kérésnek, könyörgésnek, bár csapatostul jártak nála. Így hát olyan nyomorúság lett a zselléreknél és a szegényebb gazdáknál, hogy akárhányan örültek és hálát adtak az Istennek, ha sós krumplijuk akadt, melyet keserű könnyeikkel fűszereztek.

Ebből a sok gondból, bajból aztán szüntelen siránkozás, torzsalkodás, marakodás, verekedés keletkezett a faluban, mert a nép sokat szenvedett, elcsigázva járt-kelt, bizonytalan holnap elé nézett, és ezért a nyugtalanság megmérgezte szívét, csak alkalmat keresett, hogy másokon töltse ki keservét, mely a bensejét rágta, méghozzá tetézve. Ezért csak úgy rengtek a házak a pletykáktól, civakodástól, perpatvartól.

S mintha az ördög is ráadást akart volna adni, mindenféle nyavalya szakadt a falura, ahogy az már lenni szokott a tavaszt megelőző egészségtelen időben, amikor gyilkos párák gőzölögnek az olvadó földből. A himlő jött elsőnek, lecsapott, mint a vércse a kislibákra, s megfojtotta a gyermekeket, itt-ott az idősebbeket is. Még a bíró két legkisebb gyerekét is elvitte, nem segítettek a városból hozott orvosok, kijutottak a temetőbe. Azután forróság, láz és más betegségek támadták meg az idősebbeket. Minden második házban nyögött valaki, nyergelte a Szent Mihály lovát, és várta az Úr irgalmát. Dominikowa nem győzte a gyógyítást, s minthogy emellett a tehenek is borjadzani kezdtek, s egyik-másik asszony is lebetegedett már, egyre nagyobb zenebona és zűrzavar lett a faluban.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a nép egyre jobban háborgott, egyre türelmetlenebbül várta a tavaszt, mert úgy vélte mindenki: tűnjék csak el a hó, puhuljon meg, szikkadjon ki a föld, melegítsen a nap, hogy ki lehessen menni az ekével a határba, mindjárt vége lesz minden nyomorúságnak és bajnak.

De úgy látszott, hogy idén lassabban közeledik a tavasz, mint más években, mert egyre ömlött az eső, és nehezen engedett föl a föld; a vizek lustábban folytak, és ami még rosszabb, a tehenek nem kezdtek vedleni, erősen tartotta magát a szőrük, ami azt jelentette, hogy tovább tart a tél.

Ezért aztán, ha csak egy szárazabb óra jött, és kisütött a nap, rögtön nyüzsgés támadt a házak előtt. Az emberek hátraszegett fejjel, reménykedve vizsgálgatták az eget, vajon nem ígér-e tartósabb időváltozást. Az öregek pedig kiálltak a házak elé, melegíteni dermedt tagjaikat, s ahány gyerek csak volt, mind zajongva szaladgált az utcán, mint a friss legelőre kieresztett csikók.

És mennyi öröm, vígság, nevetés volt ilyenkor!

Az egész világot elöntötték a nap sugarai, fényben égtek a vizek, az árkok mintha olvadó nappal lennének tele csordultig, az utak pedig mintha olvasztott aranyból lettek volna. A tó esőmosta jege feketésen csillogott, mint a cintál; a fákon szikrázott a fel nem száradt harmat. A határ vízerektől barázdálva még némán, sötéten, holtan hevert, de mintha már meleget lehelt volna, tavasztól duzzadón, tele ragyogással és vízcsobogással. Itt-ott fehéren izzott a föl nem olvadt hó, mint a fehérítésre kitett vászon; az ég megkékült, föltárult a messzeség, bár kissé ködösen, mintha pókháló szőtte volna be. A szem ellátott egészen a távoli mezőkre, a falvak fekete körvonaláig, az erdők széléig, az örömben úszó világba. A levegőben olyan kedves tavaszi fuvallatok lengedeztek, hogy örvendező kiáltás ébredt az emberek szívében, a lélek szállani vágyott a nap felé, mint a madarak, amelyek kelet felől vonultak erre, s úsztak a tiszta levegőben. Mindenki szívesen állott ki a háza elé, szívesen beszélgetett még az ellenségeivel is.

Ilyenkor elcsitultak a veszekedések, lelohadtak a viták, jóság töltötte el a szíveket, és vidám kurjantások futottak végig a falun, örömet hirdettek, és friss hangon reszkettek a meleg levegőben.

Kitárták a házak ajtaját, kinyitották a beszögezett ablakokat, hogy egy kis levegőt eresszenek be a szobába. Az asszonyok guzsalyukkal kiültek a padkára, még a csecsemőket is kihozták bölcsőstül a napra. A nyitott istállókból egyre-másra hallatszott a tehenek vágyakozó bőgése, a lovak nyerítve tépték le magukat a kötőfékről, hogy kiszaladjanak a világba, a libák pedig otthagyták tojásaikat, s vígan gágogtak a gúnárokkal a kertben. A kakasok a kerítéseken kukorékoltak, a kutyák meg úgy ugattak az utcán, mintha megbolondultak volna, és a gyerekekkel együtt kergetőztek a sárban.

A nép kiállott a bejárókba, s hunyorogva a fénytől, örvendezve nézte a napsugárban úszó falut; a sugarak tüzet gyújtottak az ablakok üvegén. Az asszonyok a kerteken át beszélgettek szomszéd módra, hogy végigfutott a hangjuk az egész falun. Elújságolták egymásnak, hogy valaki már pacsirtaszót is hallott, hogy barázdabillegetőket láttak a nyárfás úton; aztán meg vadlibákat látott valaki az égen, magasan, közel a felhőkhöz, s az egész falu kifutott az útra, hogy megbámulja. Más meg azt mesélte, hogy a gólyák már leszálltak a rétre a malom mögött. Nem hitték el, mert hiszen csak március közepe táján jártak. S valaki, alighanem a Klomb fia, meghozta az első ibolyát, és házról házra futott vele. Olyan mély csodálattal nézték a halovány virágocskát, mint a legnagyobb szentséget, és ámuldoztak rajta.

Olyan hatása volt a csalékony verőfénynek, hogy már azt hitték az emberek, kezdődik a tavasz, s hamarosan mehetnek szántani. Annál nagyobb aggodalommal néztek tehát a hirtelen beborult égre, és mély szomorúsággal látták, hogy felhők mögé búvik a nap, kialszik a fény, elsötétül a világ, hideg szél kezd fújni, és apró, sűrű eső szemereg... Estére pedig úgy ömlött a hó, hogy vagy két miatyánknyi idő múlva újból fehérbe vonta az egész falut és a határt...

Gyorsan visszazökkent minden a régi kerékvágásba, olyan gyorsan, hogy az újabb esős, sáros, fagyos napokon sokan úgy érezték, mintha csak álmodták volna a napsütéses órákat.

Ilyen gondok, örömök, bánatok és reménységek közepette telt az idő, úgyhogy nem is csoda, ha Antek viselt dolgai, Boryna házasélete s más efféle históriák, halálesetek és egyéb események feledésbe merültek, akár a vízbe dobott kövek, mert hiszen mindenkinek elég volt a saját baja, alig győzte.

A napok pedig teltek egymás után feltartóztathatatlanul, növekedtek, mint a hatalmas tengerekből folyó vizek, hogy sem elejüket, sem végüket nem lehetett látni; csak teltek-múltak, hogy alig nyitotta ki az ember a szemét, alig nézett körül, alig értett meg egyet-mást, már itt volt a következő alkonyat, már itt volt az éjszaka, az újabb hajnal és a következő nap, vele új gondok, és így folyt az idő körbe-körbe, hogy beteljesedjék Isten akarata.

Egy napon, tán épp a nagyböjt közepén, még rosszabb lett az idő, mint amilyen addig volt. Az igaz, hogy csak apró eső szemergett, mégis olyan rosszul érezték magukat az emberek, mint még soha. Kábultan támolyogtak föl-alá a faluban, bánatosan nézték a világot, melyet olyan sűrűn leptek be a felhők, hogy dagadt hasukkal már a fákat súrolták. Szomorú, nedves, hideg és ködös volt a világ, hogy sírni szeretett volna az ember, legyőzhetetlen vágyakozásában. Már senki sem veszekedett, nem pörlekedett ezen a napon, mindenkinek mindegy volt minden, mindenki csak egy csöndes kuckót keresett magának, hogy lefeküdjék, és ne törődjék semmivel.

Komor volt a nap, mint a beteg ember tekintete, aki alig tudja kinyitni a szemét, alig ismer meg valamit, s azután visszaesik a betegség sötétjébe; mert alig harangozták el a delet, hirtelen homály borult a falura; tompa szél támadt, és erősen verte a megfeketedett házakat.

Üresek voltak az utak, nem verte fel őket emberi zaj, csak a szél söpörte zúgva a sarat, meg az eső csobogott, mintha nehéz magot szórna valaki a zilált fákra és a megfeketedett falakra. Majd meg a tó birkózott a rianó jéggel; fel-felcsattant, felmorajlott a víz, harsogva loccsant ki a partra.

Egy ilyen napon, éppen estefelé terjedt el a faluban a hír, hogy a földesúr vágatja a parasztok erdejét.

Eleinte senki sem adott neki hitelt, mert ha eddig nem vágatta, hogy fogna bele most, március közepén, mikor már fölenged a föld, és a fák kezdik magukba szívni a nedveket?

Hiszen dolgoztak az erdőben, de mindenki tudta, hogy a régebbi irtást munkálják meg.

Már amilyen volt a földesúr, olyan volt, de ostobának senki nem tartotta.

Márpedig csak az ostoba vágat márciusban épületfát.

Még csak azt sem lehet tudni, ki bocsátotta szárnyra ezt a hírt, mégis nagy nyüzsgés támadt a faluban. Ajtók csapódtak folyton, fröcskölt a sár a fatalpak alatt, úgy futkostak ezzel a hírrel házról házra. Megálltak vele az utcán, összegyűltek a kocsmában tanakodni és a zsidótól kérdezősködni, de a fránya sárga képű megmakacsolta magát, és esküdözött, hogy semmit sem tud. Itt-ott kiabálás is hangzott, csúf szavak röpködtek, és az asszonyok siránkozása hallatszott, a felháborodás pedig nőttön-nőtt, nyugtalanság, harag és félelem szállotta meg az egész népet.

Csak az öreg Klomb intézkedett, hogy járjanak utána a dolognak, és a pogány időben lóháton küldte el a fiait az erdőbe, felderítésre.

Sokáig nem tértek vissza a Klomb fiúk. Nem volt ház, amelyből ne leste volna valaki az erdő felé vivő ösvényt, amerre elmentek. De már alaposan beesteledett, s ők még mindig nem tértek vissza. Viharos, erőszakkal visszafojtott, fenyegető csönd ülte meg az egész falut. A harag, mint a maró füst, úgy lepte be a lelkeket, mert noha senki sem adott egészen hitelt a gonosz hírnek, mégis mindnyájan biztosak voltak benne, hogy valónak bizonyul, ezért hát csak káromkodtak, csapkodták az ajtókat, és siettek az útra lesni: nem jönnek-e még?

Kozlowa pedig uszította a népet, ahogy csak tudta. Kiabálva szaladgált föl-alá, és ahol csak meghallgatták, bizonygatta és esküdözött mindenre, ami szent, hogy saját szemével látta: már vagy fél láncot kivágtak a parasztok erdejéből. Hivatkozott Jagustynkára, akivel az utóbbi időben nagyon összebarátkozott. Az öregasszony persze mindenben helyeselt, tanúskodott, hiszen mindig nagyon szerette a zűrzavart. Közben összeszedte a különféle híreket a házakban, és vitte Borynáékhoz.

Ott éppen akkor gyújtottak világot a hátsó szobában. Józka krumplit tisztított Witekkel, Jagus az esti munkával foglalatoskodott. Az öreg kissé később jött meg, s Jagustynka buzgón elmesélt neki mindent, mégpedig jókora tódítással.

Boryna nem felelt, csak rászólt Jagnára:

- Fogd az ásót, és eredj segíteni Pietreknek! Le kell ereszteni a vizet a kertből, mert még befolyik a vermekbe... Eredj már gyorsabban, ha mondom! - kiáltotta.

Jagna morgott valamit, hogy ellenkezzék, de Boryna úgy legorombította, hogy nyomban kiszaladt. Az öreg is kiment, hogy körülnézzen az udvaron; hol az istállóból, hol a kertből, a vermek mellől hangzott fel haragos kiáltása, hogy a szobában is hallani lehetett.

- Mindig ilyen zsémbes? - kérdezte a vénasszony, s nekifogott, hogy meggyújtsa a tüzet.

- Mindig - felelte Józka, és félénken hallgatózott.

Mert úgy is volt. Attól a naptól kezdve, mikor kibékült a feleségével - amire olyan hamar ráállott, hogy csodálkoztak is rajta -, egészen megváltozott, hogy rá se lehetett ismerni. Mindig kemény, nyakas ember volt, nem egykönnyen engedett, de most mintha kővé vált volna. Jagnát befogadta a házába, semmi szemrehányást nem tett neki, de egyszerűen szolgálónak tartotta, annak tekintette, és annyira is becsülte. Nem segített a szépsége, kedveskedése, sem pedig haragja és durcáskodása, amivel az asszonyok rendszerint győznek a férfiakon. Az öreg ügyet se vetett rá, mintha valami idegen személy lenne, nem pedig a hites felesége. Már azzal sem törődött, mit csinál, holott biztosan jól tudott az Antekkel való találkozásairól.

Még csak nem is őrizte, szinte nem törődött vele egyáltalán. A kibékülés után néhány nappal elment a városba, és csak másnap tért haza. Azt suttogták a faluban, hogy valami átírást csináltatott a közjegyzőnél, mások meg tudni vélték, hogy a Jagusia javára készített átírást vonta vissza. Az igazat persze senki sem tudta Hankán kívül, aki olyan kegyben volt most az öregnél, hogy az neki mondott el mindent, vele tárgyalta meg a dolgokat. Hanka azonban egyetlen szócskát sem ejtett ki senki előtt. Naponként benézett az öreghez, a gyerekek már szinte el se mentek Boryna házából, akárhányszor ott aludtak nagyapjukkal, annyira szerette őket az öreg.

Boryna pedig mintha meggyógyult volna ettől az időtől fogva. Megint kiegyenesedve járt, mint régen, büszkén nézett a világra, csak annyira indulatos lett, hogy a legcsekélyebb okból is haragra lobbant, nehéz lett a természete mindenkivel szemben, hogy nem lehetett kibírni. Amire ránehezedett a keze, annak földig kellett hajolnia, és úgy kellett lennie, ahogy ő akarta; ha valaki nem úgy cselekedett, pusztulnia kellett a házból.

Nem bántott ugyan senkit, de jót sem igen tett senkivel. Érezték ezt a szomszédok. A kormányt újból kezébe fogta, és egy percig sem eresztette el. Szigorúan őrizte a kamrát, a zsebét még jobban; maga adott ki mindent, és nagyon ügyelt, hogy ne pazaroljanak. Mindenkihez nyers volt a házban, de leginkább Jagusiához. Soha egy jó szót sem szólt hozzá, és úgy hajszolta a munkában, mint a rest lovat. Semmiben nem engedett, úgyhogy nem is múlt el nap pörpatvar nélkül; az öreg a szíjat is elővette néha, sőt még a botot is, mert Jagnába is belébújt az ördög, és lázadásra biztatta.

Megadta magát, az igaz, mert hát mit is tehetett volna, ha egyszer kényszerítette. Az ura adta a kenyeret, hát ő is parancsolt. De egy rossz szóra tízzel felelt, minden kiáltásra olyan ordításba kezdett, olyan botrányt rendezett, hogy az egész falu visszhangzott tőle. Pokol forrott a házban folyton, mintha mindkettejüknek kedve tellett volna benne; szinte birkóztak haragjukban, teljes erővel, ki bírja le a másikat, s egyik sem akart elsőnek engedni.

Hiába igyekezett Dominikowa szelídíteni őket, békét szerezni köztük, nem tudta legyőzni ádáz haragjukat, a megbántások emlékét, mely egyre növekedett szívükben. Boryna szerelme elmúlt, mint a tavalyi hó, csak felesége hűtlensége élt benne elevenen, a vérző szégyen és a zord, könyörtelen harag. Jagna lelke is megváltozott nagyon; olyan rosszul érezte magát, olyan nehéz, terhes volt számára az élet, hogy ki se lehet mondani. Még nem értette meg, nem látta be bűnét, a büntetést pedig fájdalmasabban érezte, mint más asszonyok, mert érzőbb szíve volt, és dédelgetve nevelték, meg aztán mindenben finomabb volt a többinél.

Szenvedett is, Jézusom, de még mennyire szenvedett!

Az igaz, hogy az öreg bosszantására cselekedett mindent, nem engedett, hacsak nem kényszerítették rá, védekezett, ahogy tudott, de így is mind súlyosabban és fájdalmasabban nehezedett rá az iga, s nem volt menekvés sehova. Hányszor akart visszatérni anyjához, de az nem fogadta vissza, sőt azzal fenyegette, hogy erőszakkal hurcolja vissza az urához, kötőféken...

Mihez foghatott volna hát? Ha egyszer nem tudott úgy élni, mint más asszonyok, akik a szeretőről sem mondanak le, se más örömökről, azért aztán szívesen tűrik a poklot odahaza, naponként hajba kapnak az urukkal, s naponként megbékülve mennek együtt aludni. Nem, erre nem volt képes; mindinkább undorodott az élettől, és valami kimondhatatlan vágy bontakozott ki a lelkében, de nem tudta, mi után.

Rosszért rosszal fizetett, az igaz, de állandó rettegésben élt, bántalmakat hordozott magában, és úgy el volt keseredve, hogy gyakran egész hosszú éjjeleken át sírt, nedves volt tőle a párnája. A civakodások, pörlekedések napjai néha olyan undorral töltötték el, hogy képes lett volna elszökni, akár a világ végére.

De hát hova fusson, merre?

Körös-körül nyitva áll a világ, de olyan szörnyű, olyan áttekinthetetlen, olyan idegen és érzéketlen, hogy szinte elhalt félelmében, mint a madárka, ha megfogják a gyerekek, és csuprot borítanak rá.

Nem csoda hát, hogy szívében Antekhez húzódott, bár már csak félelmében és kétségbeesésében szerette. Mert akkor, az után a szörnyű éjszaka után, amikor anyjához menekült, valami megpattant benne, valami meghalt, s azóta nem vágyódott hozzá egész lelkével, mint azelőtt. Nem sietett hozzá dobogó szívvel, örvendezve minden hívására, csak úgy ment, mintha kényszerítenék, és azért, mert rosszul érezte magát, unatkozott odahaza. No meg azért is, hogy bosszantsa az öreget, meg azért, mert azt hitte, hogy még visszatérhet a régi nagy szerelem. Szíve mélyén azonban rejtett harag élt iránta, mely marta, mint a méreg: hogy mindaz a rossz, ami őt éri, a szomorúság, a csalódás, ez az egész nehéz élet Antek miatt van. És az a másik, még fájdalmasabb, halkabb, soha ki nem mondott szemrehányás, hogy Antek nem az, akit ő megszeretett: a csalódás és kiábrándulás emésztő, vad fájdalma. Hiszen azelőtt másnak látta, olyannak, aki az égig emelte szerelmével, legyőzte jóságával, legkedvesebb volt az egész világon, s annyira különb másoknál, hogy egyszerűen senkihez sem hasonlított semmiben sem. Most pedig olyannak látja, mint a többi embert, sőt rosszabbnak is, mert jobban félt tőle, mint Borynától. Megijesztette mogorvaságával és szenvedésével, rémítette konok elkeseredésével. Rettegett tőle, vad volt és félelmetes, mint egy erdei haramia. Hogyisne, a pap kiprédikálta a templomban, az egész falu elhagyta, az emberek ujjal mutogatnak rá, mint a leggonoszabbra. A halálos bűn iszonyata árad belőle, hogy nemegyszer, mikor a hangját hallja, szinte elájul rémületében. Úgy tetszik, mintha a Gonosz bújt volna belé, s ott lenne körülötte az egész pokol. Ilyenkor úgy megrendül a lelke, mint akkor, mikor a főtisztelendő úr ostorozza a népet bűneiért, és örök kínnal fenyegeti.

Az még csak eszébe se jutott, hogy ő is vétkes az Antek bűneiben, hogy is jutott volna. Ha időnként el is gondolkodott, csak azon, hogy mennyire megváltozott Antek. Nem tudott világosan ítélni, de erősen érezte ezt a változást, és szíve akaratlanul mindinkább elfordult tőle. Nemegyszer megdermedt a karjai közt, mintha hirtelen villám sújtotta volna. Még odaadta magát, mert hogy is állhatott volna ellen egy ilyen sárkánynak?... Amellett meg fiatal, forróvérű, erős fehérnép volt, az meg szinte fojtogatta öleléseivel; erre aztán minden tiltakozó gondolata ellenére hasonló szenvedéllyel adta magát neki, ahogy a szomjas föld kitárul a meleg esőre és a napfényre. De már egyetlenegyszer sem borult le előtte a lelke véghetetlen gyönyörűségében, egyszer sem merült el a boldogság érzésében, mely szinte halálba ragad, sohasem feledkezett el magáról egészen; közben a házra gondolt, a munkára, és arra, mivel bosszantsa megint az öreget, sőt néha azon járt az esze, hogy bárcsak mielőbb eleresztené Antek, s menne már a dolga után.

Éppen most is ezeken a dolgokon gondolkozott, mikor ásta az árkokat, hogy levezesse a vizet a vermektől az udvarba. Kedvetlenül dolgozott, csupán parancsra, egyre figyelte az öreg hangját, szemével kísérte az udvaron. Pietrek derekasan dolgozott, hogy csak úgy loccsant a fölázott göröngy meg a fölásott sár, Jagna azonban csak tessék-lássék hajladozott, s mihelyt bement az öreg a házba, fejére húzta kendőjét, és óvatosan átmászott a sövényen, Ploszkáék csűrjéhez.

Antek már ott volt.

- Már egy órája várok rád - suttogta szemrehányóan.

- Ne vártál volna, ha másutt van dolgod - mordult vissza kedvetlenül Jagna, és körülnézett, mert eléggé világos volt az éj; az eső elállt, és csak hideg, száraz szél fújt az erdő felől, s zúgva rontott a gyümölcsösökre.

Antek erősen magához ölelte, és csókolgatni kezdte az arcát.

- Úgy dűl belőled a pálinkaszag, mint a hordóból! - suttogta Jagna, és undorodva húzódott el tőle.

- Mert ittam. Már büdös neked a szám?

- Dehogy, csak a pálinkára mondom! - szólt Jagna szelídebben és csendesebben.

- Itt voltam tegnap is, miért nem jöttél ki?

- Nagyon hideg volt, és dolgom is van épp elég.

- Igaz, meg az öreget is kell cirógatni és dunnával takargatni! - sziszegte Antek.

- Persze, hiszen az uram! - vetette oda Jagna keményen és türelmetlenül.

- Jagna, ne ingerelj!

- Ha nem tetszik, ne gyere, nem fogok sírni utánad.

- Nincs már kedved kijönni hozzám, nincsen...

- Hát, hiszen mindig úgy mordulsz rám, mint a kutyára...

- Bocsáss meg, Jagus, de hiszen annyi bajom van, nem csoda, ha kiszalad valami keményebb szó a számon. Nem szántszándékkal, nem - suttogta alázatosan, és megölelte, kedvesen magához szorította az asszonyt. De Jagna merev volt, morcos, és ha viszonozta is a csókot, csak kényszerből tette, ha felelt is egy szót, csak azért, hogy mondjon valamit. Közben folyton körülnézett, szeretett volna már hazamenni.

Antek érezte ezt jól; mintha csalánt dugtak volna az ingébe. Félénk szemrehányással suttogta:

- Azelőtt nem siettél annyira...

- Félek, mert mindenki odahaza van, hátha keresnek...

- Bezzeg azelőtt nem féltél egész éjszaka sem. Nagyon megváltoztál...

- Ne beszélj már, hogy változtam volna?...

Elhallgattak. Hevesen ölelték egymást, néha forróbban fonódtak egymásba, hajtotta őket a hirtelen támadt kívánság, mohón keresték egymás ajkát, elragadta őket az emlékezés közös hulláma, az egymás ellen elkövetett vétkek tudata; sajnálták egymást, fájt a szívük, összeolvadni vágytak, de nem voltak rá képesek, mert lelkük messze szállott egymástól. Nem találtak gyengéd, vigasztaló szavakat, mert keserű sértődés forrt a szívükben, olyan elevenen, hogy önkéntelenül lehanyatlott a karjuk, lehűltek, s úgy álltak ott, mint két hideg szobor. Csak a szívük vert vadul, ajkukon azonban hiába tévedeztek az érzelmes, vigasztaló szavak, hiába akarták kimondani, nem tudták.

- Szeretsz, Jagus? - kérdezte Antek súgva.

- Nem mondottam elégszer? Nem jövök ki hozzád, amikor csak akarod? - felelte az asszony kitérően, és hozzásimult, mert valami fájdalom szorította össze a lelkét, könnybe vonta a szemét, hogy sírni szeretett volna, és bocsánatot kérni tőle, hogy már nem tudja szeretni. De Antek rögtön megérezte ezt, mert úgy hullott a szívére Jagna szava, mint a jég. Megrázkódott fájdalmában, és szemrehányó, visszatarthatatlan panasszal teli harag öntötte el szívét.

- Hazudsz, mint a cigány! Mindenki elhagyott, hát te is sietsz a többiek után. Szeretsz, hogyne, mint a hamis kutyát; nem kergeted el, hogy meg ne harapjon. Átlátok én rajtad, ismerlek jól, és tudom, hogy ha fel akarnának akasztani, te lennél az első, aki nem sajnálná a kötelet, te vetnéd rám az első követ - mondotta gyorsan.

- Jantos! - jajdult fel Jagna ijedten.

- Hallgass, amíg el nem mondom a magamét! - kiáltott Antek fenyegetően, és fölemelte öklét. - Megmondom az igazat! S ha már erre került a sor, nekem már minden mindegy, minden!

- Sietnem kell, már hívnak! - dadogta Jagna, és el akart szaladni rémületében, de Antek úgy megfogta a kezét, hogy moccanni sem bírt, és haragos, gyűlölettel teli, rekedt hangon folytatta:

- Még azt is megmondom neked, mert nem jössz rá a magad ostoba fejével, hogy ha így a kóbor kutyák közé jutottam, csak miattad történt, azért, mert szerettelek, érted, azért! Hát miért prédikált ki a pap, miért kergetett ki a templomból, mint egy haramiát? Csak miattad! Miért kerül az egész falu, mint a rühes kutyát? Miért? Miattad! Eltűrtem mindent, elviseltem, még azért se átkoztalak, hogy az öreg a saját ősi földemből rád íratott egy jókora darabot... de te most már meguntál, ki akarsz siklani, mint a csík, hazudsz, sietsz, félsz tőlem, és úgy nézel rám, mint a többiek, mint egy gyilkosra, mint egy gonosztevőre! Más legény kellene már neked, látom! Azt szeretnéd, hogy úgy fussanak utánad a legények, mint tavasszal a kutyák, te!... - kiáltott megfeledkezve magáról, és összes sérelmét, egész vad haragját, melyet régóta táplált a szívében, ami éltette, Jagna fejére zúdította. Őt hibáztatta mindenért, őt átkozta mindazért, amit elszenvedett, míg végül elapadt a hangja, s úgy elragadta a dühe, hogy fölemelt ököllel vetette rá magát. Az utolsó pillanatban mégis magához tért, csak a falhoz lökte az asszonyt és elrohant.

- Jézusom, Jantos! - kiáltott Jagna hevesen, amint megértette, mi történt. De Antek nem fordult vissza. Kétségbeesetten szaladt utána, elállta az útját, a nyakába borult, de Antek letépte magáról, mint valami piócát, ellökte, és szó nélkül tovább rohant. Jagna szörnyű sírással hullott a földre, mintha az egész világ összedőlt volna fölötte.

Csak jó néhány perc múlva tért kissé magához, de még most se tudott megérteni mindent. Csak azt érezte, hogy szörnyű bántalom, rettenetes igazságtalanság érte, hogy szíve majd meghasad fájdalmában. Fulladozott, pedig kiáltani szeretett volna torkaszakadtából, odakiáltani az egész világnak, hogy nem bűnös, nem ő a bűnös!

Még kiáltott Antek után, bár léptei zaja sem hallatszott már, kiáltott az éjszakába, de hasztalan.

Mély bűnbánat, szívbeli bánat és tompa, nyomasztó, kegyetlen rémület fogta el, hogy Antek már talán sohasem tér vissza. Hirtelen föltámadt régi szerelme, s a kiapadhatatlan bánat nyomasztó teherként szakadt a szívére. Semmire sem ügyelve, hangos zokogással tért haza...

A tornácon a Klomb fiúba ütközött, aki csak a fejét dugta be a szobába, és bekiáltotta:

- Vágják a parasztok erdejét! - és tovább rohant.

Egy szempillantás alatt végigfutott a hír a falun, úgy lobbant fel, mint a tűzvész. Vad haraggal és gyötrelemmel töltötte el a szíveket. Be se csukódtak az ajtók, úgy szaladgáltak házról házra az újsággal.

Hogyisne, hiszen nagy dolog volt ez, mindenki ügye, és olyan fenyegető, hogy hirtelen elcsendesedett az egész falu, mintha villám sújtott volna le. Félénken jártak, lábujjhegyen, suttogva beszéltek, megfontolva minden szót, aggodalmasan néztek körül, és lapulva hallgatóztak. Senki nem kiabált, senki nem jajveszékelt, senki nem fenyegetődzött, mert mindenki érezte ebben a pillanatban, hogy nem valami csip-csup dologról van szó, hanem olyan ügyről, amiben nem segít az asszonyok szóbeszéde, csak a bölcs megfontolás és a közös elhatározás.

Késő este volt már, de mindenkinek a szeméről elszállott az álom. Sokan otthagyták a vacsorát, megfeledkeztek az esti munkákról, megfeledkeztek saját magukról is, csak az utcán lebzseltek, a bejárókban álldogáltak vagy a tó partján, és halk, aggodalmas, fojtott suttogások rezegtek a sötétben.

Az idő is elcsendesedett. Az eső elállt, még ki is derült egy kissé. Az égen falkástul száguldoztak a felhők, alant pedig, a föld fölött fagyos szél fújt. Szikkadni kezdett a föld, s az ázott, fekete fákat elhalványította a zúzmara. A hangok is tisztábban hallatszottak, bár halkan beszélgettek.

Hirtelen elterjedt a hír a faluban, hogy néhány gazda összebeszélt, s mennek együtt a bíróhoz.

Ott volt Winciorek a sánta Grzelával, Michal Caban Franek Bylicával, Hanka apjának az unokatestvérével; meg a ferde szájú Walek, Józef Wachnik, Kazimierz Sikora, sőt az öreg Ploszka is - csak Borynát nem látta senki, de azt beszélték, hogy ő is köztük volt...

A bíró nem volt otthon, mert mindjárt ebéd után bement a hivatalba. Ezért hát valamennyien együtt, csoportostul elmentek Klombhoz. Jó sok nép tolongott utánuk, asszonyok meg gyerekek is, de becsukták az ajtót, és senkit se eresztettek be. Wojteknek, Klomb fiának pedig meghagyták: vigyázzon odakünn, nem mutatkozik-e valahol csendőr, az úton vagy a kocsma körül...

A ház előtt, a bejáróban s még az úton is egyre több nép gyűlt össze. Mindenki kíváncsi volt, mit határoznak az öregek. Ott benn pedig sokáig tanácskoztak, csak senki nem tudta, miről és hogyan, mert az ablakon át csak a lehajtott, ősz fejeket lehetett látni félkörben a tűzhely körül. Égett a tűz, Klomb pedig oldalt állott, és magyarázott nekik valamit. Mélyen meghajolt, s olykor-olykor öklével az asztalra csapott.

A várakozók türelmetlensége percről percre nőtt. Végül is Kobus, majd Kozlowa meg egyik-másik legény morgolódni kezdett, hangosan támadtak a tanácskozók ellen, hogy nem sütnek ki semmi jót a népnek, mert csak magukra gondolnak, és még az is kitelik tőlük, hogy kiegyeznek az uradalommal, a többieket pedig romlásba döntik...

Kobus meg a többi zsellér és a szegény nép annyira feldühödött, hogy már nyíltan biztatták a többieket: ne törődjenek a tanácskozókkal, csak magukra gondoljanak, tanácskozzanak egymással, és határozzanak valamit, de gyorsan, míg nem késő, míg el nem adják őket a gazdák...

Megjelent erre Mateusz is, és a kocsmába hívta az embereket, hogy ott tárgyalják meg az egész dolgot, fesztelenül, ne ugassanak a más kerítése mellett, mint a kutyák...

Mindenkinek tetszett ez a javaslat, és megindultak tömegesen a kocsmába.

A zsidó már oltotta ki a világot, de csak föl kellett újra gyújtania. Aggodalommal nézte a szobába özönlő tömeget. Hallgatagon jöttek, nyugodtan foglalták el a padokat, asztalokat és sarkokat. Senki nem ivott, csak csoportokba verődtek, halkan beszélgettek, és várták, ki áll ki először, és mit mond...

Nem volt hiány szóvivőkben, de egyik sem akarta elkezdeni, mindegyik a többiekre nézett. Végül is fölugrott Antek, középre lépett, s nyomban hevesen támadni kezdte az uradalmat...

Bár mindnyájuk szívéből szólt, mégis kevesen helyeseltek a szavának. Eloldalogtak tőle, ferdén néztek rá, kelletlenül, még hátat is fordítottak neki, mert még nagyon emlékeztek a pap szavára meg a viselt dolgaira. Antek nem ügyelt erre, mert hirtelen olyan önfeledt, vad düh fogta el, hogy végül már torkaszakadtából ordított:

- Ne hagyjátok magatokat, emberek, ne engedjetek, ne tűrjétek az igazságtalanságot! Ma elvették az erdőtöket, de ha nem védekeztek, holnap már a földetek után nyújtják ki karmaikat, a házatok után, a jószágotok után! Ki tiltja meg nekik? Ki száll szembe velük?!...

Hirtelen megmozdult a nép, tompa moraj zúgott végig a szobán, megvonaglott a tömeg, vadul fölvillantak a szemek, egyszerre száz ököl emelkedett a magasba, száz torok üvöltötte egyszerre, mintha megdördülne az ég:

- Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! - zúgták, hogy rengett belé a kocsma.

Csak erre vártak a szóvivők. Fölugrott Mateusz, utána Kobus, majd Kozlowa meg mások. Egymás után állottak a szoba közepére, és kiabáltak, szitkozódtak, uszítottak... hamarosan kiabálás, fenyegetések, átkozódások, lábdobogás, asztalcsapkodás töltötte be a kocsmát: a haragvó nép tomboló, vad lármája.

Mindenki ordította, ami eszébe jutott, mindenki dühöngött, mindenki mást tanácsolt. Dühödten ugráltak, mint a pitvarba zárt kutyák, ha nincs, aki kinyissa az ajtót és kieressze őket ellenségeikre... Nagy kavarodás is támadt, hangosan vitatkozva kiabáltak, mert felindult a nép, fölkavarta bensejét az igazságtalanság, de nem tudott megegyezni, mert nem volt senki, aki tekintélyével kormányozta volna, bosszúállásra vezette volna őket.

Csoportokra oszlottak, s mindegyikben volt egy-egy szóvivő, aki a leghangosabban ordított és szitkozódott; a vezetők pedig hol itt, hol ott jelentek meg a tömegben, mindig kimondották azt a kemény szót, amire éppen szükség volt, úgyhogy végül senki sem hallotta a másik szavát, mert valamennyien egyformán kiáltoztak.

- A fél erdőt ledöntötték, olyan tölgyeket, hogy öt ember sem éri körül a törzsét.

- A Klomb fia látta, a Klomb fia!

- Kivágják a többit is, kivágják, nem kérik a maguk engedelmét! - rikácsolta Kozlowa, miközben a pult felé tolakodott.

- Mindig a nép kárára törekedtek, ahogy csak tudtak.

- Hát csak tereljék magukat, ahova akarják, ha olyan ostoba birkák...

- Nem engedjük! Menjen ki az egész falu, kergesse szét őket, vegye vissza az erdőt!

- Verjük agyon a bitangokat!

- Verjük agyon! - ordították mind, s újból fenyegetően fölemelkedtek az öklök. Hatalmas kiáltás tört ki a tömegből, forrt bennük a gyűlölet és a bosszú vágya. Mikor pedig kissé elcsendesedtek, Mateusz odakiáltott a pultnál a maga embereinek:

- Olyan szűken vagyunk, mint a hálóba szorult halak! Uradalmak vannak körös-körül, fojtogatják, szorongatják a falvakat, mint a börtönfalak. Ha tehenet akarsz legeltetni a falu szélén, beleütközöl az uradalomba; kiereszted a lovadat - a mezsgyén túl már az uradalom van; követ sem lehet elhajítani, mert az uradalom földjére esik!... És rögtön lefoglalják a jószágot, mindjárt jön a pör meg a bírság!

- Úgy van! Úgy van! Olyan jó a rét, hogy kétszer lehet kaszálni, de az uraságé; a legjobb föld az uraságé, az erdő az uraságé, minden az uraságé! - helyeseltek.

- Te meg, te nép, szántsd a homokot, fűts trágyával, és várd az Úr irgalmát!

- El kell venni az erdőt, el kell venni a földet! Ne hagyjuk a magunkét!

Sokáig kiabáltak így, mozgolódtak, szitkozódtak, fenyegetőztek kegyetlenül, minthogy pedig hangosan és nagy hévvel tárgyaltak, némelyiknek pálinkát kellett innia, hogy megerősítse magát, mások meg sört ittak, hogy lehűtsék magukat, ismét másoknak eszükbe jutott, hogy nem ették végig a vacsorát, ezért kenyeret és heringet rendeltek nagy hangon a zsidónál.

Amikor aztán ettek is, meg ittak is, alaposan lehűlt a dühük, s lassan oszladozni kezdtek, anélkül, hogy határoztak volna valamit.

Mateusz pedig Kobusszal és Antekkel együtt, aki most félrevonulva valami külön tervet kovácsolt magában, Klombhoz ment. Ott találták még a gazdákat, velük együtt határoztak valamit másnapra, s azután csendesen hazamentek.

Már késő éjszaka volt. Kialudtak a fények, csönd borult a falura. Csak egy-egy kutya ugatott föl néha, vagy a szél zúgott fel, s egymás hajába kaptak a didergő fák a sötétben, mint az ellenségek, azután pedig sokáig rettegve susogtak. Erős fagy támadt, zúzmarától fehérlettek a kerítések, de éjféltájban hirtelen elbújtak a csillagok, sötét és komor, ijesztő lett a világ... Az egész nép aludt, de súlyos, lázas volt az álma. Olykor-olykor felsírt egy-egy gyerek, majd izzadtan, rémülten riadt föl egyik-másik, olyan különös félelemben, hogy imádsággal kellett megerősítenie lelkét. Majd meg valami zaj háborgatta az embereket; nem bírtak aludni, fölugrottak és kinéztek, nem tolvaj jár-e a ház körül. Sokan kiáltoztak álmukban, s később azt panaszolták, hogy a lidérc nyomta őket. Azután meg olyan fájdalmasan vonítottak föl valahol a kutyák, hogy megdermedt az emberek szíve rémületükben, az ijesztő előérzettől és félelemtől.

Hosszú volt az éj, nehézkesen vánszorgott; rémülettel, nyugtalansággal és kísérteties, lidérces lázálmokkal fonta be a lelkeket.

S alig pitymallott, mikor egy kissé világos lett, s egyik-másik kinyitotta a szemét, és fölemelte álomtól elnehezült fejét, Antek a toronyba sietett, és félreverte a harangot...

Hiába tiltotta Jambrozy meg a kántor, Antek rájuk förmedt, még meg is akarta verni őket, és húzta a kötelet teljes erejéből.

A harang lassan, szakadatlanul, komoran kongott-bongott. Félelem szállotta meg a szíveket, az emberek riadtan, félve futottak ki félig felöltözve a házakból, kérdezték, mi történt. De azután már kinn is maradtak, s dermedten hallgatták a harangkongást; egyre szólt, egyre dörgött, komoran a hajnali fényben, hogy szinte beléremegett a föld, s a madarak rémülten repültek az erdő felé. A nép pedig félelmében keresztet vetett, és erősítgette lelkét, mert Mateusz, Kobus és mások végigfutottak az egész falun, botjukkal megzörgették a kerítéseket, és bekiáltottak:

- Az erdőbe! Az erdőbe! Jöjjön mind, aki él! A kocsmához! Az erdőbe!...

Gyorsan felöltözködtek, akárhányan már az utcán gombolták be ruhájukat, és végezték el imádságukat. Rohantak a kocsmához. Klomb már ott állt néhány gazdával.

Benépesedtek az utak, bejárók, udvarok; nyüzsgés támadt minden házban, a gyerekek ordítottak, az asszonyok átkiabáltak egymásnak a gyümölcsösökön, olyan lárma, olyan szaladgálás volt, mintha tűz lenne a faluban.

- Az erdőbe! Mindenki fogja meg, amije van, kaszát, cséphadarót, lőcsöt, fejszét hozzanak!

- Az erdőbe! - ettől a kiáltástól rengett a levegő, ezt zúgta az egész falu.

Közben egészen kivilágosodott. Csöndes, derült nap volt, bár még ködös és fagyos; a fák dérbe öltözötten álltak, mintha pókháló lepte volna be őket. Az utakon ropogott a fagyott rög a lábak alatt, jégkéreg vonta be a vizeket. Minden teli volt befagyott pocsolyákkal, mintha összetört üveget hintettek volna szét. Az éles, friss levegő csípte az orrokat, s olyan tiszta, áttetsző volt, hogy messzire elhallatszott a kiáltozás és a lárma.

De lassan minden elcsendesült. Elszánt harag töltötte el a szíveket, valami ádáz, magabiztos, hajthatatlan erő keményítette meg a lelkeket, és olyan szigorú komolysággal szállott rájuk, hogy önkéntelenül elhallgatott, magába mélyedt mindenki.

A tömeg nőttön-nőtt, már az egész teret betöltötte a kocsma előtt, egészen az útig, pedig sűrűn álltak egymás mellett. S még egyre jöttek az elkésettek.

Szótlanul köszöntötték egymást. Mindenki oda állt, ahol helyet kapott, körülnézett, és türelmesen várta az öregeket, akik Borynáért mentek.

Hiszen ő volt az első a faluban, az ő dolga volt hát, hogy vezesse a népet, nélküle egyetlen gazda sem indulna el.

Türelmesen, csöndben álltak tehát, mint a sűrű erdő, mely hallgatja a saját zúgását és a gyökerei közt csörgedező erecskék csobogását... csak néha lebbent fel egy-egy szó, néha emelkedett magasba egy-egy ököl, csillogott hevesebben egy-egy szem; majd erősebben ringtak meg a báránybőr kucsmák, jobban kipirult egy-egy arc, s azután ismét mozdulatlanná merevedtek, olyannak látszottak, mint a sűrűn egymás mellé állított kévék.

Odafutott a kovács, a tömeg közé furakodott, és igyekezett lebeszélni, ijesztgetni a népet, hogy azért, amit most tenni akarnak, az egész falu börtönbe jut és elpusztul. Ugyanazt mondogatta a molnár, de senki sem hallgatott rájuk, oda se figyeltek. Hiszen jól tudták, hogy mind a ketten kiszolgálják az uraságot, s érdekükben áll, hogy visszatartsák őket: megvan belőle a hasznuk.

Roch is odajött, könnyesen magyarázott hasonlókat, de hasztalan.

Végül a pap is ott termett, és kezdte mondani a magáét. Nem hallgattak rá, nem indultak meg, még a kucsmáját sem emelte meg senki. Senki sem csókolt neki kezet, sőt valaki fel is kiáltott hangosan:

- Fizetnek neki, azért beszél!

- Prédikálással nem téríti meg a mi kárunkat - tódította valaki gúnyosan.

Olyan komor és elszánt volt a tekintetük, hogy a pap sírva fakadt, s tovább kérlelte őket mindenre, ami szent, hogy szálljanak magukba és térjenek haza. De be se fejezhette szavait, mert megérkezett Boryna, és az egész nép feléje fordult.

Maciej sápadt volt, mint a fal, és olyan rideg, hogy szinte áradt belőle a fagyos levegő. De a szeme úgy égett, mint a farkasé. Kiegyenesedve ment, komoran és magabiztosan. Ismerőseit fejbólintással üdvözölte, és szemét az embereken jártatta. Utat nyitottak neki, ő pedig fölállt a kocsma előtt heverő gerendákra. De mielőtt szólhatott volna, a tömeg kiáltásban tört ki:

- Vezessen, Maciej gazda! Vezessen!

- Az erdőbe! Az erdőbe! - ordították mások.

Csak amikor elcsöndesedtek, akkor készült szólásra az öreg: kissé meghajolt, kinyújtotta kezét, és így kiáltott:

- Keresztény nép, igaz lengyelek, gazdák és zsellérek! Igazságtalanság történt mindnyájunkkal, egyforma sérelem ért mindannyiunkat, sem eltűrni, sem megbocsátani nem fogjuk! Az uraság a mi erdőnket vágatja, az uraság senkinek sem adott munkát a mieink közül, az uraság folyton acsarkodik ellenünk, pusztulásba dönt bennünket!... Mert el se lehet számlálni azt a sok sérelmet, azt a sok foglalást, azt a sok kárt és gyötrelmet, amit a nép szenved. Panaszt tettünk a bíróságnál, de senki nem tesz semmit az uraság ellen! Jártunk a biztosnál, de hiába. Most már betelt a mérték: a mi erdőnket vágatja! Megengedhetjük ezt? Mi?

- Nem! Nem! Nem engedjük! Kergessük szét őket, üssük agyon, ne hagyjuk! - kiabálták. Mintha villám futott volna végig a földszínű, felhős, mogorva arcokon. Száz ököl villant meg a levegőben, száz torok üvöltött, harag reszkettette meg a szíveket.

- Nekünk van rá jussunk, de senki el nem ismeri. Miénk az erdő, és mégis vágatja! Mihez fogjunk hát mi, szegény árvák, ha senki a világon nem törődik velünk, ha mindenki csak kárunkat okozza?... Kedves lipcei nép, keresztények, lengyelek, azt mondom nektek, nincs más segítség, magunknak kell megvédeni a vagyonunkat. Mindnyájunknak el kell menni az erdőbe, ne engedjük, hogy kivágják! Induljunk mindnyájan, aki csak él, aki csak mozgatja a lábát, az egész falu, mint egy ember! Ne féljetek semmitől, emberek, ne féljetek, jussunk van rá, azért a mi akaratunk győz, mert a miénk az igazság. Az egész falut nem büntethetik meg... Utánam, emberek, bátran utánam! Az erdőbe! - kiáltotta nagy erővel.

- Az erdőbe! - üvöltött föl erre mindenki. Nagy lett a lárma, a tömeg megingott, széthasadt, és kiabálva szaladt mindenki haza, hogy felkészüljön. Lázas sürgés-forgás támadt, öltözködtek, kihúzták a szánokat, befogták a lovakat; nyerítés, gyereksírás, káromkodás, asszonyi jajgatás hangzott. Az egész falu rengett az előkészületektől, s vagy két miatyánknyi idő múlva már felkészülten vonultak a nyárfás útra, ahol Boryna szánon várt reájuk Ploszkával, Klombbal és az elsőbbekkel.

Fölsorakoztak, kinek hol jutott hely: férfiak, legények, asszonyok, sőt a nagyobb gyerekek is mentek. Egyesek szánon, mások lóháton, szekéren, a többiek pedig, majdnem az egész falu, gyalog indultak el. Olyan sűrűn állottak, mint a hosszú, zúgó gabonatábla, melyet itt-ott tarkít az asszonyok piros ruhája. Fölöttük jókora karók, rozsdás vasvillák, cséphadarók emelkedtek, s itt-ott egy-egy kasza is megvillant, mint a villám. Mintha a határba indult volna a nép, csak éppen nem nevetett, nem tréfálkozott, nem vigadozott senki. Hallgatagon, komoran, mindenre elszántan álltak ott, s amikor elérkezett az ideje, Boryna fölállt a szánban, végigtekintett a népen, s keresztet vetve, felkiáltott:

- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében! Ámen. Indulás!

- Ámen! Ámen! - mondották utána, s mivel éppen megszólalt a kisharang - nyilván éppen most lépett ki misézni a pap -, keresztet vetettek, verték a mellüket, egyik-másik fájdalmasan felsóhajtott, és elindultak, fegyelmezetten, határozottan, hallgatagon. Szinte az egész falu ment, csak a kovács lapult meg valahol egy bejáróban, hazalopódzkodott, aztán lóra kapott, és mellékutakon elvágtatott a kastély felé. Antek pedig, aki apja megjelenése óta a kocsmában húzódott meg, alighogy elindultak, elkérte a zsidótól a puskát, bundája alá rejtette, és rohant a földeken át az erdőbe... vissza se nézett a tömegre...

A nép pedig fürgén haladt Boryna után.

Közvetlenül utána vonultak a Ploszkák, ahányan csak voltak három házban. Élükön Stach. Gyatra növésű, de nagyszájú, zajos és nagyon magabízó népség.

Utánuk a Sochák, akiket a törvénybíró vezetett.

Harmadik helyen Wachnikék haladtak. Apró, sovány emberek, de mérgesek, mint a darázs.

Utánuk Golombék mentek, Mateusz vezetésével. Nem sokan voltak, de felértek a fél faluval, mert csupa ádáz verekedő, olyan öles férfiak, mint a tölgy.

Ötödik volt a Sikorák nemzetsége. Zömök, izmos és mogorva valamennyi.

Ezután következtek a Klomb fiúk és a többi fiatal: megtermett, erős, kötekedő, minden verekedésre kész legények. Grzela vezette őket, a bíró öccse.

A menet végén haladtak a Bylicák, a Kobusok, Pryczekék, a Gulbasok, Paczesek, Balcerekék, s ki is emlékeznék valamennyire!...

Keményen lépkedtek, a föld is döngött alattuk. Komoran, bőszülten, fenyegetően, mint a jégesőt hozó felhő, mely csak villog villámtól terhesen, aztán feldördül, s egy pillanat múlva leszakad, széttiporja az egész világot.

S utánuk az otthon maradottak sírása, panasza, jajveszékelése szállott.

A világ még dermedt volt az éjjeli fagytól, álmos csönd és zord, üveges köd takarta.

Némaság borította az erdőt, hűvösség áradt belőle; a hajnal gyenge fénye bíborba vonta a fák üstökét, s itt-ott lehullt a halovány hóra.

Csak a Farkasverem felől hallatszott egyszer-egyszer a kivágott fák zuhanása, visszhangzottak a fejszecsapások, sziszegett átható hangon a fűrész.

Döntötték az erdőt!...

Több mint negyven ember dolgozott hajnaltól fogva. Mintha harkálysereg szállta volna meg az erdőt, s a fákhoz tapadva olyan elszántan, bőszülten kopácsolnának, hogy dőlnek a fák egymás után. A kivágott terület egyre növekedett. A kidöntött óriások hanyatt feküdtek, mint a letaposott vetés, csak itt-ott, mint a nyakas bogáncs, meredezett egy-egy karcsú mag-fa; meghajoltak mélyen, mint az elesetteket sirató anyák. Csak itt-ott zizegtek szomorúan a ki nem vágott bokrok; aggodalmasan reszkettek a nyomorék fácskák, melyeket nem sújtott a fejsze. S mindenütt, a letaposott hólepedőn, mint a halotti szemfedőn, megölt fák hevertek, halom gallyak, halott koronák és hatalmas törzsek, kifosztott, fölnégyelt hullákhoz hasonlók. A havon pedig sárga fűrészpor szivárgott, mint az erdő kiontott vére.

S az irtás körül, mint a nyitott sír körül, ott állott az erdő méltóságos, áthatolhatatlan sűrűsége, mint a barátok, rokonok és ismerősök, akik lehajtott fejjel, aggodalmas némaságban állják körül sűrű sorokban a sírt, s visszafojtva kétségbeesett kiáltásukat, hallgatják, hogyan esnek el társaik, dermedten nézik a könyörtelen gyilkolást.

Mert szünet nélkül haladtak előre a favágók, szétáradtak, és lassan, hallgatagon hatoltak be a legyőzhetetlennek látszó erdőbe, mely az egymás mellé sorakozó törzsek komor, méltóságteljes falával állotta útjukat, s úgy eltakarta őket nagyságával, hogy szinte elvesztek az ágak árnyékában. Csak a fejszék villogtak a homályban, és csapkodtak fáradhatatlanul, csak a fűrészek süvítettek szünet nélkül; időnként meg-megingott egy-egy fa, s hirtelen, mint a hurokba tévedt madár, elvált övéitől, s gallyaival csapkodva, halálos jajjal hullott a földre. Utána a második, harmadik, tizedik.

Dőltek a hatalmas, vénségtől mohos lucfenyők, dőltek a fehér ruhás erdei fenyők, dőltek a terebélyes vörösfenyők, a szürke mohaszakállal benőtt tölgyek - az aggastyánok, amelyekkel nem bírtak a villámok, nem korhasztották el őket az évszázadok, s most a fejszéknek estek áldozatul; s még mennyi hitványabb fa, ki tudná elmondani, hányan voltak és milyenek!

Az erdő jajgatva haldoklott, a fák súlyosan dőltek le, mint a csatában levágott harcosok, akik egymást taposva, hevesen, visszatartóztathatatlanul törnek előre, s csak a túlerő veri le őket, hogy még "Jézus!"-t sem kiáltanak, s ledőlnek együtt, egyszerre, a zord halálba.

Csak jajgatásuk morajlott végig az erdőn, a föld folyton rengett a ledőlt fáktól, a fejszék dolgoztak megállás nélkül, a fűrészek sivítása nem állt meg egy percre sem, s a gallyak süvítése hasította át a levegőt, mint végső sóhajtások.

Így múltak az órák egymás után; az irtást a ledöntött fák egyre növekvő rendje borította, a munka nem szűnt egy pillanatra sem.

A szarkák csörögve a meghagyott mag-fákra telepedtek, időnként varjúsereg húzott károgva a halál mezeje fölött. Majd valami vad bukkant ki a sűrűségből, megállt az irtás szélén, sokáig nézte üveges szemmel a tüzek gomolygó füstjét, a hulló fákat, amint azonban meglátta az embereket, elbődült s menekült.

Az emberek pedig csak vágták a fát elszántan, egyre mélyebben ették be magukat az erdőbe, mint a farkasok, mikor megtámadják a nyájat, s a birkák halálos rémületükben egymáshoz bújnak, bégetve várják, míg az utolsó bárányka is áldozatul esik.

Csak reggeli után, mikor a nap annyira kisütött, hogy a zúzmara csöpögni kezdett, s mint az arany pókok, úgy kúsztak a fény sávjai az erdőn keresztül, akkor hallott valamelyikük valami távoli zajt.

- Emberek jönnek seregesen - szólt az egyik favágó, és a fához szorította fülét.

A zaj egyre jobban közeledett, és egyre tisztábban volt kivehető. Hamarosan kiáltásokat hallottak és közeledő léptek dobogását. Nem múlt el egy üdvözlégynyi idő, s a Lipce felőli úton egy szán tűnt fel, amint az irtásnak fordult; Boryna állott rajta. Utána lóháton, szekéren és gyalog sűrű tömegben özönlöttek az asszonyok, emberek és serdülő legények. Iszonyú lármával rontottak valamennyien a favágók felé.

Boryna leugrott a szánról, és előreszaladt. Utána pedig, nagy összevisszaságban meglódultak a többiek; némelyiknek dorong volt a kezében, mások vasvillát ráztak fenyegetően, némelyik cséphadarót markolt, vagy kaszát villogtatott. Egyesek egyszerűen bunkót törtek maguknak, az asszonyok pedig karmukkal és nagy ordítással vetették magukat a rémült favágókra.

- Ne vágjátok! Pusztuljatok az erdőnkből! A miénk az erdő, nem engedjük! - ordították egyszerre, hogy senki nem értette, mit akarnak. Végül Boryna odalépett a kővé meredt favágókhoz, és odakiáltott nekik nagy hangon, hogy visszhangzott tőle az egész erdő:

- Modlicai emberek! Rzepkai népek, és ki hová való, ide figyeljetek!

Kissé elcsendesült a zaj, és ő harsány hangon folytatta:

- Szedjétek össze a holmijaitokat, és menjetek isten hírével! A vágást megtiltjuk, és aki ellene szegül, annak az egész néppel gyűlik meg a baja...

Nem ellenkeztek, mert a vad arcok, a botok, a vasvillák, cséphadarók és a haragos, harcra kész nép nagy tömege félelemmel töltötte el őket. Összesúgtak, kiáltva hívták egymást, fejszéjüket övük mellé dugták, a fűrészeket összeszedték, és bosszús morgással gyülekeztek. Különösen a rzepkaiak, minthogy nemesek voltak, és évszázadok óta szomszédpörpatvart folytattak a lipceiekkel, hangosan szitkozódtak, csapkodtak a fejszéjükkel, fenyegetődztek, de kénytelen-kelletlen meghátráltak a túlerővel szemben; a lipceiek pedig fenyegető lármával követték, s az irtásról az erdőbe szorították őket.

Mások meg szétfutottak az irtáson, hogy eloltsák a tüzeket, és széthányják az összerakott ölfát; az asszonyok meg, élükön Kozlowával, amint meglátták az irtás szélén deszkából összerótt bódékat, odafutottak, hogy szétszedjék, szétdobálják, nyoma se maradjon.

Boryna pedig, miután a favágók ilyen simán visszavonultak, összehívta a gazdákat, és arra biztatta őket, menjenek együtt a kastélyba, és mondják meg a földesúrnak; ne merjen hozzányúlni az erdőhöz, míg a bíróság ki nem adja, ami az övék. De mielőtt megegyeztek volna, mit csináljanak, hogy lenne a legjobb, az asszonyok otthagyták a bódékat, s nagy sivalkodással, hanyatt-homlok futásnak eredtek, mert tíz-egynéhány lovas bukkant ki az erdőből, s egyenesen nekik rontott...

Az uradalom, minthogy előre értesítették, sietett a favágók segítségére.

A béresek élén az intéző lovagolt. Bevágtattak az irtásra, s az asszonyokat érték legelőbb. Rögtön ütni kezdték őket ostorral, s maga az intéző, hatalmas, bölényerejű férfi, járt elöl a verésben, és kiabálta:

- Tolvajok, tetvesek! Ostort nekik! Megkötözni, börtönbe velük!

- Ide, asszonyok, emberek, ide mellém! Ne hagyjuk magunkat! - kiáltotta Boryna, mert a nép ijedtében már szét akart szaladni. Erre a hangra azonban megállottak, s nem ügyelve a mind sűrűbben hulló ostorcsapásokra, odatódultak az öreghez. A csapások elől karjukkal takarták el fejüket.

- Botot a kutyáknak! Cséppel a lovakra! - kiáltotta haragosan az öreg. Megragadott egy dorongot, s ő maga vetette magát elsőnek az uradalmiakra. Ütötte, verte őket, ahol érte, mögéje pedig, mint a harag viharától tomboló erdő, fölsorakoztak a parasztok. Váll váll mellé, csép csép mellé, vasvilla vasvilla mellé sorakozott, s iszonyú ordítással rontottak az uradalmiakra. Verték őket, ki mivel tudta; úgy kongtak a csapások, mintha borsót csépelnének a padlón.

Szinte nem is emberi üvöltés támadt; átkozódás, káromkodás, a fejbe vert lovak horkantása, a sebesültek nyögése, a dorongok tompa zuhogása, hörgés és vad harci kiáltások pokoli zajjá olvadtak össze.

Az uradalmiak derekasan védekeztek, szitkozódtak és verekedtek, nem rosszabbul, mint a parasztok, de végül megzavarodtak és hátrálni kezdtek, mert a lovak a cséphadarók ütése alatt megmakacsodtak, ágaskodva, nyihogva fordultak vissza. Az intéző, amint látta, mi történik, megsarkantyúzta fakóját, és a nép közé ugratott, Boryna felé. De csak egy percig lehetett látni, mert nyomban megmozdultak a csépek; több tucat cséphadaró csapott le rá egyszerre, több tucat kéz ragadta meg egyszerre mindenfelől, letépték lováról, ahogy ásóval tépik ki a bokrot, fölrepült a levegőbe, és lezuhant a hóba, az emberek lába alá. Alig tudta Boryna megoltalmazni, eszméletlenül vonszolta biztonságos helyre.

Most már hirtelen minden összegomolyodott. Mint mikor a vihar váratlanul lecsap a szénakazlakra, fölkavarja, egyetlen felismerhetetlen gomolyaggá gyűri őket és görgeti a földön, a barázdákon; rettenetes kiabálás és olyan zűrzavar, kavarodás támadt, hogy már semmit sem lehetett látni a havon hempergő, egymásba akaszkodott gomolyagokon, a vadul csapkodó öklökön kívül. Néha kibontakozott belőlük valaki, és elfutott, mint az eszeveszett, de hamarosan megfordult, és újabb kiáltással, újult dühvel vetette magát a küzdelembe.

Verekedtek párosával és csoportosan, rángatták egymás gallérját, haját, rúgták, tépték, de mégse tudták kiszorítani egymást, mert az uradalmiak leugráltak lovaikról, s egy lépésnyit sem engedtek, s állandóan újabb segítség érkezett, a favágók ugyanis az ő oldalukra állottak, és ők is derekasan kivették részüket a küzdelemből. Először a rzepkaiak vetették be magukat, tömegesen és hallgatagon, mint a hamis kutyák: a kerülő vezette őket, aki szinte az utolsó pillanatban jelent meg. Hatalmas, bikanyakú férfi, a legerősebb az egész vidéken, emellett hetyke, kihívó természetű, és sok elintézetlen ügye volt a lipceiekkel. Egymaga támadt rá egész csoportokra, puskatussal verte, csépelte, kergette őket; sok koponya behorpadt az ütései alatt.

Stacho Ploszka nekirontott, hogy feltartóztassa, mert már menekülni kezdett előle a nép, de az galléron ragadta, megforgatta maga fölött, és úgy vágta a földhöz, mint az üres kévét. Stacho ájultan terült el. Hozzáugrott az egyik Wachnik, és cséphadaróval vállon ütötte, de olyan ökölcsapás érte a szeme között, hogy csak kinyújtotta két karját, és "Jézus!" szóval lezuhant a földre.

Végül már Mateusz sem bírta ki, rávetette magát, de bár erős legény volt, s csak Antek vetekedhetett vele, még egy miatyánknyi ideig sem állotta a harcot. A kerülő legyűrte, elverte, meghempergette a hóban, és futásra kényszerítette. Maga pedig most Boryna ellen fordult, aki egész csapat rzepkaival viaskodott. Mielőtt azonban odaért volna, az asszonyok sikoltozva, rikácsolva nekiestek, megragadták karmaikkal, a hajába akaszkodtak, belecsimpaszkodtak, földre nyomták, úgy taszigálták, mint a kuvaszok, ha csapatostul támadják meg a juhászkutyát, belevágják fogukat, és ide-oda ráncigálják.

De közben a nép felülkerekedett, összeakaszkodva kavargott, mint a falevelek; mindegyik megragadott egyet, fojtogatta, hempergette a hóban, az asszonyok pedig oldalról támadtak, és az ellenség haját tépték.

Már akkora volt a kavarodás, ordítás és gabalyodás, hogy az együvé tartozók is alig ismertek egymásra. De végül is kiszorították az uradalmiakat; néhányan már vérükbe fagyva hevertek, a többiek pedig elgyengülve, holtra fáradtan, lopva futottak be az erdőbe. Csak a favágók védekeztek még erejük végső megfeszítésével, de itt-ott már ők is kegyelemért esedeztek. A nép azonban még dühösebb volt rájuk, mint az uradalmiakra, fellángolt a haragja, mint a fáklya a szélben, nem hallgatott a könyörgésükre, nem ügyelt semmire, csak verte őket vadul.

Eldobták a botokat, cséphadarókat, vasvillákat, és ölre mentek, birkóztak, ember az emberrel, ököllel, teljes erejükből, s úgy szorongatták, fojtogatták, rángatták, hempergették egymást a földön, hogy elnémult a harci üvöltés, csak nehéz hörgést, káromkodást és vergődést lehetett hallani.

Olyan ítéletnap volt ez, hogy ki se lehet mondani!

Az emberek szinte őrjöngtek, tébolyultan tomboltak veszett haragjukban. Különösen Kobus és Kozlowa, mintha egészen megvesztek volna; rossz volt rájuk nézni, annyira véresek, kékek, dagadtak voltak, de azért most is egész csoportokra vetették rá magukat.

Így birkóztak még, de egyre hangosabban kiabáltak a lipceiek, mert már üldözőbe vették a menekülőket, tízen hajszoltak, ütöttek egyet. Ekkor a kerülő végre lerázta magáról az asszonyokat. Össze volt karmolva szörnyen, de épp ezért még dühödtebben biztatta híveit, s amint meglátta Borynát, rárontott és derékon kapta. Összeakaszkodtak, mint két medve, lökdösték, taszigálták egymást, neki a fáknak, mert már az erdőben folyt a harc.

Épp ekkor érkezett Antek. Nagyon elkésett. Megállt hát az erdő szélén, hogy kifújja magát, s rögtön észrevette, mi történik az apjával.

Vércseszemével körültekintett. Senki nem ügyelt a két birkózóra. Valamennyien viaskodtak, s a kavarodásban egyetlen arcot sem lehetett fölismerni. Hátrahúzódott hát az erdőbe. Boryna mögé lopózkodott, és megállt néhány lépésnyire tőle egy fa mögött.

A kerülő felülkerekedett, bár nehezen, mert már nagyon ki volt merülve, és az öreg erősen tartotta magát. Éppen a földre zuhantak, hemperegtek, mint két kutya, földre teperték egymást, de az öreg mind többször került alulra. Kucsmája leesett a fejéről, födetlen, ősz feje rázkódott a kiálló gyökereken.

Antek még egyszer körülnézett, kihúzta a flintát bundája alól, leguggolt, és önkéntelenül keresztet vetve, apja fejére célzott... mielőtt azonban meghúzta volna a kakast, mindketten talpra ugrottak. Antek is fölállt, és szeméhez illesztette a puskát - de nem lőtt. Hirtelen valami rettenetes félelem szorította össze a szívét, annyira, hogy alig tudott lélegzetet venni. Keze reszketett, mintha lázban volna, egész testében megremegett, szeme elhomályosult, s úgy szédült, hogy jó darabig mozdulatlanul állt, és nem tudta, mi történik vele. Hirtelen rövid, velőtrázó kiáltás hangzott.

- Segítség, emberek!... Segítség!...

A kerülő éppen ebben a szempillantásban vágta fejbe Borynát puskatussal, hogy kiszökkent a vére. Az öreg felüvöltött, fölemelte kezét, és végignyúlt a földön, mint egy darab fa.

Antek magához tért. Eldobta a puskát, és apjához ugrott. Az öreg csak hörgött, arcát elöntötte a vér, mert majdnem ketté volt hasítva a feje. Még élt, de szeme már ködösödni kezdett, és rángatózott a lába.

- Édesapám! Jézusom! Édesapám! - üvöltött föl rettenetes hangon. Megragadta az öreg kezét, a szívéhez szorította, és eget verő hangon kiáltozott:

- Édesapám! Megölték! Megölték! - üvöltött, mint a nőstény kutya, mikor vízbe fojtják a kölykeit.

Végre néhány közelebb álló meghallotta, és segítségére sietett. Gallyakra fektették a sebesültet, havat rakosgattak a fejére, és iparkodtak segíteni, ahogy tudtak. Antek pedig leült a földre, haját tépte, és magánkívül ordította:

- Megölték! Megölték!

Már azt hitték az emberek, hogy hirtelen megzavarodott.

Egyszerre elhallgatott; hirtelen minden az eszébe jutott, és ijesztő kiáltással a kerülőre vetette magát. Olyan tébolyult volt a pillantása, hogy a kerülő megijedt, és futásra fogta a dolgot, de mikor érezte, hogy amaz utoléri, váratlanul megfordult, és egyenesen Antek mellére célzott puskájával. Csodálatosképpen nem talált, csak az arcát súrolta; s Antek lecsapott rá, mint a villám.

Hiába védekezett, hiába igyekezett kicsúszni, hiába könyörgött kétségbeesésében, halálos félelmében kegyelemért - Antek megmarkolta, s mint a veszett farkas, fojtogatta; úgy megszorította a torkát, hogy összeroppant, fölkapta, és addig verte a fákhoz, míg ki nem adta lelkét.

Azután mint az eszeveszett, aki nem tudja már, mit cselekszik, belevetette magát a küzdelembe, és ahol csak megjelent, megrémült mindenki, hanyatthomlok menekültek az emberek, mert rettenetes volt látni is: bekenve az apja és a saját vérével, fedetlen fővel, csapzott hajjal, sápadtan, mint a halott; borzalmas volt, s olyan emberfeletti erővel verekedett, hogy szinte egymaga verte le a még ellenállókat, végül úgy kellett lecsillapítani és elhúzni tőlük, hogy agyon ne verje valamennyit...

A csata véget ért. A lipceiek bár fáradtan, kimerülten, sebesülve, véresen, de örömrivalgással készültek haza.

Az asszonyok bekötözték a súlyosabb sebesülteket, és a szánokra hordták. Voltak elegen: az egyik Klomb fiúnak eltört a karja, Jendrzych Paczesnek megsebesült a lába, hogy nem tudott rálépni, és egetverően ordított, mikor kocsira rakták. Kobust pedig annyira összeverték, hogy mozdulni se tudott. Mateusz vért hányt, és a derekát fájlalta. Megsérültek mások is, szinte alig akadt, aki épen került volna ki a küzdelemből. Mivel azonban győztek, megfeledkeztek minden fájdalmukról, és víg kiáltozással, hangosan indultak hazafelé.

Borynát szánra fektették, és lassan vitték, nehogy útközben meghaljon. Eszméletlen volt, a fejét takaró ruha alól szüntelenül ömlött a vér, és elöntötte szemét, egész arcát. Fehér volt, mint a fehérített vászon, egészen olyan, mint a hulla...

Antek a szán mellett lépkedett. Rémült tekintetét apjára függesztette, a döcögős helyeken megfogta apja fejét, és csöndesen, kérőn, fájdalmasan dadogta:

- Édesapám! Istenem... Édesapám!...

Az emberek rendetlenül, csoportokba verődve haladtak, a fák közt, mert az úton a szánok vonultak a sebesültekkel. Egyik-másik jajgatott és nyögött, a többiek hangosan nevettek, vidáman, hetykén kiáltoztak. Mesélni kezdtek egymásnak a történtekről, dicsekedtek a diadallal, és csúfolták a legyőzötteket. Itt-ott még nótaszó is fölhangzott, majd olyat kurjantott valaki, hogy az egész erdő visszhangzott tőle. Valamennyien mámorosak voltak a győzelemtől, pedig jó néhányan odatántorodtak a fákhoz, s belebotlottak a leghitványabb gyökérbe is...

Csak kevesen érezték a sérülést és a fáradtságot, mert valamennyiük szívét feszítette a győzelem kimondhatatlan öröme, olyan vígság és erő töltötte el őket, hogy ha valaki ellenük szegül, nyomban porrá zúzzák. Rárontottak volna az egész világra!

Kemény léptekkel, hangosan, zajongva vonultak, izzó szemmel tekingettek az elfoglalt erdőre, mely ott ringott a fejük fölött, álmosan zúgott, és rájuk szórta az olvadó zúzmara harmatos cseppjeit, mintha könnyel öntözné őket.

Boryna hirtelen kinyitotta szemét. Sokáig nézte Anteket, mintha nem hinne a saját szemének; végül mély, csöndes öröm derítette fel arcát. Néhányszor megmozgatta száját, s nagy erőfeszítéssel suttogta:

- Te vagy az, fiam?... Te vagy?... - És újból elájult.

9. Tadeusz Košciuszko: lengyel szabadsághős, az 1792-94. évi felkelés vezetője. ^[VISSZA]

10. Varsói hetilap, 1866-tól kezdve jelent meg, főleg a falusiak számára. Az első időszakban a nép "erkölcsi felemelkedését" volt hivatva szolgálni a kastély és a plébánia szigorú gyámsága alatt. A nyolcvanas évektől kezdve Malinowski és Brzezinski szerkesztésében a korszerű mezőgazdaságra tanította a parasztokat a kapitalista rend keretein belül. ^[VISSZA]

11. Slowacki Lilla Weneda című drámájában szereplő misztikus alakok: elválhatatlan ikertestvérek. ^[VISSZA]

12. Az ördöggel kötött szerződés, melyben az ember odaígéri a lelkét. ^[VISSZA]

13. Egyházi énekgyűjtemény Krisztus kínszenvedéséről. ^[VISSZA]