1

Tavaszi virradat volt.

Az áprilisi nap lomhán tápászkodott fel sötét ködpárnáiról, mint a béres, aki munkától fáradtan feküdt le, még ki se pihente magát, és máris föl kell kelnie, hajnal előtt, hogy megint megfogja az eke szarvát, és nekilásson a szántásnak.

Lassan világosodott.

De még dermedt volt a csend, csak a harmat hullott sűrűn az áttekinthetetlen homályban alvó fákról.

Az ég, mint egy nedves, harmatos lepedő, már előbukkant a fekete, süket sötétségbe merült föld fölött.

A köd, mint a frissen fejt, habos tej, gomolyogva öntötte el a réteket és a mélyebben fekvő földeket. A kakasok versenyt kukorékoltak valahol a még láthatatlan falvakban.

Kialudtak az utolsó csillagok, mint az álomtól lenyűgözött szemek.

Keleten pedig, mint a kialudt hamu alól felizzó parázs, lassan kigyulladt a hajnal bíbor fénye.

Hirtelen megingott a köd, felduzzadt, és nehézkes mozgással, mint a tavaszi, olvadó vizek, beleütközött a fekete földekbe, azután pedig mint a tömjénfüst, kékesszürkén emelkedett az ég felé.

Már fölkelt a nappal, s birokra kelt a sápadó éjszakával, mely vastag, ázott bundájában a földhöz simult.

Az eget lassan elöntötte a fény, s mind lejjebb szállott a világra; már itt-ott kitört a világosságba a fák ködbe font üstöke, másutt meg, a dombokon, harmat áztatta barna mezők bontakoztak ki az éjből; hol a tavak vak tükre villant elő, hol a patakok, melyek hosszú, harmatos fonalak módjára húzódtak a ritkuló ködben és a növekvő virradatban.

Egyre jobban nappalodott; a bíborfény szétszivárgott a halott kékesszürkeségben, izzani kezdett az égen, mint egy még láthatatlan tűzvész véres fénye, s annyira kivilágosodott, hogy már az erdők fekete abroncsa is kibontakozott körös-körül; a nagy út, melyet nyárfák szegélyeztek - görnyedten, szinte fáradtan a nehéz hegymászástól -, egyre láthatóbban emelkedett a világosságba, a földön lappangó homályban meghúzódó falvak is kikukucskáltak itt-ott a pirkadatba, mint habzó vízből a fekete kövek, s a közelebbi fák már ezüstösen ragyogtak, harmatba és hajnalpírba öltözötten.

A nap még nem kelt fel, de érezni lehetett, hogy bármely pillanatban kibukkanhat az izzó pirosságból, s ráhullik a világra, mely nem akar még fölkelni reggeli álmából; nagy nehezen nyitogatja ködtől elnehezedett szemeit, kissé megmozdul, lassan ébredezik, de még lustálkodik, édes, pihentető szendergésben, mert olyan csend van, hogy szinte cseng tőle az ember füle, mintha a föld visszatartaná lélegzetét, s csak a szél fúj az erdők felől, olyan csendeskén, ahogy egy kisgyermek lélegzik; s lerázza a fákról a harmatot.

Míg ebből az ájult hajnali szürkeségből, az álmos, homályba borult földekről, ebből a csendből, mely olyan, mint mikor az imádságba merült, elnémult templomban várja a nép, hogy a pap mindjárt fölmutatja az oltáriszentséget - hirtelen felcsendül a pacsirta szava...

Valahonnan a szántóföldről röppent fel, s repeső szárnnyal kezdett csicseregni, mint a színezüst harangocska, mint az illatos tavaszi hajtás, úgy káprázott a halovány égen, magasba tört, hangoskodott, teliharangozta a szent hajnali csendben az egész világot.

Vele együtt más madarak is felröppentek, szárnyukkal verdesve törtek az ég felé, s harsány dalba kezdtek, hirdetni a reggelt minden érző teremtménynek.

S utánuk a bíbic panaszos hangja is följajdult a mocsarak fölött.

S a gólyák zajos kelepelése is fölhangzott valahonnan a falvakból, melyek még felismerhetetlenül bújtak meg a homályban.

S a nap már-már előbukkant...

Míg végre megjelent ő is a távoli erdők mögül, kiemelkedett a mélyből, s mint egy hatalmas, tűzfényben izzó arany paténát,^[14] úgy emelte Isten láthatatlan keze az álmos föld fölé, megáldva fényével a világot, élőket és holtakat, születőket és dermedőket; megkezdte a nap szent áldozatát, s mintha hirtelen minden porba hullt volna a fenség előtt, szótlanul hunyva le méltatlan szemét.

S íme, nappal lett, kiáradt a világra, mint a ragyogó világosság mérhetetlen tengere.

A köd, mint illatozó tömjénfüst, úgy szállt föl a mezőkről az aranyba borult ég felé, s a madarak s mind a teremtmények hangos dalra zendítettek, szívből jövő hálaimára.

A nap pedig egyre növekedett, fölemelkedett a fekete erdők fölé, a megszámlálhatatlan falvak fölé, egyre magasabban, olyan hatalmasan, izzón, melegen, mint az Úr irgalmának szent szeme, s mindenható, édes hatalmával átvette az uralmat a világ fölött.

Éppen ekkor tűnt fel az erdőszéli homokos dombon, az urasági csillagfürt-boglyák közül, melyek a széles, gidres-gödrös út mentén állottak, az öreg Agata, Klombék rokona, atyafia.

Visszatért a koldulásból; még a krumpliszedés idején ment el, hogy Jézus kenyerén éljen a télen át. Most visszajött Lipcébe, ahogyan visszatérnek régi fészkükre a madarak minden kikeletkor.

Öreg, aszott, gyenge teremtés volt, alig lélegzett. Olyan, mint az elgörbült, korhadt út menti fűz, amely már alig tengődik, lassan haldoklik a homokos talajon. Rongyokba volt öltözve, kezében koldusbot, hátán batyu, s rózsafüzérekkel volt teleaggatva.

Éppen napkeltekor tűnt elő a boglyák közül, és gyorsan tipegett, a nap felé emelve arcát, mely fakó volt és kiaszott, mint a tavalyi meddő ugar; csak szürke, kivörösödött szeme csillogott örvendezve.

Hogyisne!... hosszú, nehéz tél után tér vissza falujába. Szinte szaladt, hogy csak úgy ugráltak a tarisznyák az oldalán, és csörögtek az olvasók. De hamar kifulladt, fájó melléből kifogyott a szusz, ezért olykor-olykor meg kellett lassítania lépteit, és meg kellett állnia. Nehezére esett már a járás, nagy fáradságába került, csak mohó szemét futtatta végig a tájon, mosolygott a fakó, zöldes köddel eltakart határra, a köd árjából lassan felmerülő falvakra, a fákra, melyek még kopaszon őrködtek az út mentén, mint magányos őrszemek a határban; mosolygott az egész világra!

A nap már néhány embernyi magasan állt, el lehetett látni messzire, a határ távoli széleire is; rózsás harmatban csillogott minden, a fekete szántóföldek fénylettek a napfényben, a víz szivárványosan tündökölt az árkokban, pacsirtaszó csilingelt a hűvös levegőben, s a hó utolsó foltjai meghúzódtak valahol a kőrakások alatt. Itt-ott barka remegett a fákon, sárgán, mint a borostyángyöngyök, a szélvédett helyeken pedig és az átmelegedett pocsolyák körül, a múlt évi rozsdás leveleken át már az idei fű arany szálai igyekeztek a napvilágra. Másutt meg a gólyahír sárga szeme kandikált ki. A szellő könnyedén fölkapta és szétszórta a lomhán sütkérező földek nedves, friss illatát; s olyan tavaszias, tágas volt minden, olyan sugaras, bár még kissé szürkés, s olyan gyönyörűséget árasztott, hogy Agata lelke már repesve szállani vágyott, ahogy az örömtől mámoros madár repül csicseregve a világba.

- Jézusom! Édes Jézuskám! - nyögdécselte alig hallhatóan. Leült egy kicsit, s szinte átölelte örömtől lüktető, mélyen érző szívével az egész világot.

Hej! hiszen jön a tavasz, közeledik a végtelen mezőkön, pacsirtadal hirdeti a világnak, hirdeti a szent napsugár meg a simogató szél, mely édes és meleg, mint az anyai csók, s titkolt sóhajtása a földnek, mely vágyakozva várja az ekét és magot, a mindenünnen feltörő, örvendező zsibongás, és a meleg, üdítő levegő, mely mintha magában hordaná mindazt, ami hamarosan zöldellő fűvé, virággá, telt kalásszá válik.

Hej, hiszen jön a tavasz, mint egy napsugárba öltözött, tündökletes úrnő, a hajnal pírja vonja be ifjú arcát, varkocsa kék vizekből van fonva, a napból úszott elő, és a földek fölött lebeg ama áprilisi hajnalokon; kitárt, szent kezéből pacsirtákat ereszt ki, hogy örömet hirdessenek, utána pedig a darvak V betűje vonul örömteli krúgatással, s a vadkacsák lánca úszik végig a halovány égen; gólyák elmélkednek a réteken, fecskék csivitelnek a házak körül, s dalolva vonul fel valamennyi szárnyas nemzetség; mikor pedig napsugárruhája megérinti a földet, reszkető füvek sarjadnak ki, ragadós bimbók duzzadnak, zöld hajtások remegnek, bátortalan levelecskék zizegnek, és új, dús, hatalmas élet támad; s a tavasz bejárja az egész világot, végigmegy rajta, kelettől nyugatig, mint Isten nagy hatalmú küldötte, irgalmat és kegyelmet osztó...

Hej! Megjött a tavasz, átölelte a földhöz tapadt, girbe-gurba házakat, benézett irgalmas szemmel az ablakokon, életre keltve az emberi szívek dermedt, homályba borult szántóföldjét, fölemelve őket a gondok sötétjéből, hogy hinni kezdtek egy jobb sorsban, dúsabb aratásban, a boldogság vágyva vágyott órájában...

Élettől zendült föl a föld, mint a halott harang, ha új szívet tesznek belé napsugárból, s verni kezd fennen, magasztosan, örvendezve zeng-bong, fölébreszti a dermedőket, és olyan dolgokról és ügyekről, csodákról és erőkről énekel, hogy a szívek dobogása kíséri a vigalom dalát, a könny magától ömlik a szemből, s föltámad az emberi lélek halhatatlan erőben, s boldogságában letérdepel, úgy öleli magához a földet, a világot, minden duzzadó rögöt, minden fát, minden követ és minden felhőt - mindent, amit csak lát és érez...

Ezt érezte Agata is, amint lassan sántikált, és szomjas szemével szinte elnyelte ezt a szeretett földet, ezt a szent földet; szinte megrészegült tőle.

Csak akkor ébredt föl merengéséből, mikor felcsendült a lipcei templom kisharangja, mint a csicsergő madárka, imára hívó hangon. Ekkor térdre borult az öregasszony.

...hogy szentséges hatalmaddal megengedted, hogy visszatérhessek...

...hogy megmutattad, Uram, irgalmadat az árvának...

De tudott is beszélni, mikor a könny, mint sűrű eső, öntötte el szívét, és folyt le kiaszott arcán! Csak az ajka mozgott, motyogott valamit, és annyira reszketett egész testében, hogy ne adj isten, hogy megtalálja akár a rózsafüzért, akár az imádság szavait, melyek égető harmatként szóródtak szét lelkében, összeszedve erejét, hirtelen fölkelt és elindult. Útközben figyelmesen nézte a földeket, és hangosan mondta az imádságnak egy-egy szavát, ami éppen eszébe jutott...

Minthogy pedig már jó magasan állt a nap, és a köd teljesen eloszlott, Lipce feltűnt előtte világosan, teljes egészében. Mélyedésben terült el, egy nagy tó partján, mely úgy kéklett ki a könnyed, fehéres takaró alól, mint a tükör. Alacsony, széles házak ülték körül a vizet, mint a komaasszonyok, akik bizalmas beszélgetésre ültek le a még kopasz gyümölcsösökben. Itt-ott füst szállott a háztetők fölött, másutt csillogtak az ablakok a napfényben, és fehérlettek a frissen meszelt falak a feketés kerteken át.

Már minden házat meg tudott különböztetni. A malom, melynek egyhangú zakatolása mind élénkebben zengett a fülébe, a falu szélén volt, az út mellett, amelyen haladt. S szinte szemközt, a falu másik végén, a templom magas, fehér falai emelkedtek az óriási fák közt, színes ablakain és gömbön álló arany keresztjén játszott a napsugár. Mellette a plébánia cserépteteje piroslott. Körös-körül pedig, ameddig csak a szem ellát, az erdők kékes koszorúja sötétlett, s beláthatatlan mezők terültek el, gyümölcsöseik mögött távoli falvak lapultak meg, mint barna rókák. Az utak tekervényesen kígyóztak, mellettük bokrok, hajlott fák sora, borókafenyővel ritkásan benőtt homokbuckák s a folyó keskeny szalagja, mely csillogva futott, és beleszakadt a házak között a tóba.

Közelebb pedig, a falu körül, nagy körben a lipcei szántóföldek terültek el; sávokra szeldelve, mint a szárításra kiterített vászon, nyújtózkodtak a dombok alján, telkekre szabdalva. Egymás mellett nyúltak a földek, kanyargós mezsgyék választották el őket egymástól, melyeken sűrűn barnállottak a vadkörtefák s a tüskebokrokkal benőtt málladékkövek. Az aranyos fényben élesen sötétlettek elő az ugarföldek, szürkésbarnán és mocskosan, mint a felmosórongyok; virítottak az őszi vetés zöldes lepedői, feketéllettek a tavalyi krumpliföldek meg az idei szántás, a gödrökben pedig víz csillogott, mint az olvasztott zománc. A malom mögött vöröses rétek húzódtak, gólyák gázoltak végig rajtuk, kelepelve. A káposztaföldeket még víz borította, csak az átázott táblák gerince csillogott ki, mint a csík háta a vízből. Fehér hasú bíbicek kóvályogtak fölöttük, az útkereszteződéseknél keresztfák és más Krisztus-képek őrködtek, s az egész vidék fölött, mely kissé behorpadt középen, ahol a falu lapult, izzó, aranyos nap lebegett, pacsirtadal hangzott, néha felbődült vágyakozva egy-egy barom az istállóban, itt-ott libák gágogtak, s emberi kiáltások szállottak a levegőben. S a szél is édes, meleg fuvallatot lehelt, felkapta valamennyi hangot, s ilyenkor olyan csendes elmélkedésbe merült a föld, mint a fogantatás és a születés szent pillanatában.

Dolgozó embereket azonban ritka helyen lehetett látni. Csupán a falu szélén sürgölődött néhány asszony: trágyát szórtak szét a földeken; éles, orrfacsaró szag érzett.

- Elaludtak a lustái vagy mi? Ilyen gyönyörű idő, s alig siet valaki a határba... a föld csak úgy kéri az ekét! - mormolta Agata megbotránkozva.

S hogy még közelebb legyen a földekhez, letért az útról az árkon túl futó ösvényre, ahol a százszorszépek piros szempillái már nyiladoztak a napvilágra, és sűrűbben zöldellt a fű.

És csakugyan, olyan üres volt a határ, hogy majd elámult! Hiszen jól emlékezett rá, hogy más esztendőkben ilyenkor már piroslottak a barázdák a szoknyáktól, s csak úgy reszketett a levegő a lányok dalától és lármájától. Jól tudta azt is, hogy ebben a szép időben már legfőbb ideje kihordani a trágyát, szántani meg vetni - és ma? Csak egyetlenegy parasztot látott vetni, valahol a mező közepén, meghajolva ment, és meg-megfordult, félkörben széthintve valamilyen magot.

- Biztosan borsót vet ilyen korán... azt hiszem, a Dominikowa fia, mert éppen az ő földjük esik arrafelé... Áldjon meg titeket bő terméssel az irgalmas Isten, kedves gazdák! - suttogta szívből.

Az ösvény nehezen volt járható, egyenetlen, friss vakondtúrásokkal és kövekkel tele, s helyenként sáros is; de Agata nem ügyelt erre. Gyönyörködve, elérzékenyülve nézett meg minden táblát, minden barázdát külön-külön.

- A pap rozsa! Buján, erősen kél... Igaz, mikor világgá mentem, akkor szántotta a legény, a főtisztelendő úr pedig itt ült valahol, jól emlékszem...

S tovább sántikált, mély sóhajtással s könnyes szemmel tekintett széjjel.

- Ni, a Ploszkáék rozsa... biztosan későn vetették, vagy kiázott egy kicsit.

Nagy nehezen lehajolt, reszkető, öreg ujjaival megérintette a nedves szálakat, és olyan szeretettel simogatta, mint egy gyermek haját.

"Boryna búzája. Szép nagy tábla! De hogyisne, hiszen ő az első gazda Lipcében!... de kissé sárgás, biztosan megcsípte a fagy... nehéz tél lehetett itt..." - gondolta. A lelapított földekről és a besüllyedt, iszapos őszi vetésről nagy hó és bő olvadás nyomaira következtetett.

- Sokat szenvedtek az emberek, nyomorogtak eleget! - sóhajtott, és tenyerével beárnyékolta szemét, mert szemben, a falu felől, valami fiúk jöttek.

- Hát persze hogy Michal a kántoréktól, valamelyik kántorgyerekkel. A húsvéti összeírásra mennek Wolába ekkora kosarakkal... Persze hogy ők azok.

Dicsértessékkel köszöntötte őket, mikor közel értek hozzá, s nagyon szeretett volna beszélni velük egy kicsit, de a fiúk csak visszamordultak rá, éppen hogy válaszoltak, és beszélgetésbe merülve gyorsan továbbmentek.

- Tökmag koruk óta emlékszem rájuk, és nem ismertek meg! - szomorkodott. - Ej! De hogyan is emlékeznének egy ilyen koldusasszonyra! De Michal jó nagyra nőtt, biztosan orgonál már a főtisztelendő úrnak...

Elgondolkozott, s közben újra az utat nézte, mert a faluból egy zsidó jött, jól megtermett borjat hajtott maga előtt.

- Kitől vette? - kérdezte Agata.

- Klembowától! - felelte a zsidó, birkózva a vörös foltos fehér borjúval, amely ellenkezett, forgolódott és szomorúan bőgött.

- Biztosan a tarkáé... persze... még aratás előtt bezúgott... az is lehet, hogy a szürkéé... Jókora borjú...

Gazdasszonyi kedvteléssel nézett utána, de már nem voltak az úton. A borjú kitépte magát a kupec kezéből, kiszaladt a mezőre, és emelt farokkal nyargalt a falu felé, toronyirányban, a zsidó pedig lengő kaftánnal futott, hogy útját állja.

- Csókold meg a farkát, és kérd meg szépen, akkor majd visszatér... - suttogta elégedetten, miközben a kergetőzést nézte.

- Még a Klombék földjén sincs egy élő lélek! - jegyezte meg, de már nem volt ideje a gondolkodásra. Olyan közel volt már a falu, hogy érezte a füst szagát, és meglátta a kertekben szellőző dunnákat. Azért csak átölelte szemével a falut, és mélységes, hálás öröm remegtette meg a szívét, amiért az Úr Jézus megengedte, hogy megélje ezt a tavaszt, és íme, visszatérhet övéihez, visszatérhet atyafiaihoz.

Hiszen meg is halhatott volna a télen, idegenek között, mert súlyosan beteg volt; de Jézus visszavezérelte...

Hiszen csak ezzel táplálta lelkét a hosszú télen át, ez a remény erősítette minden órában, ezzel védekezett a fagy, a nyomorúság és a halál ellen...

Leült a bokrok aljába, hogy kissé összeszedje magát, mielőtt bemegy a faluba. De tudott is pihenni, mikor majd szétvetette az öröm, minden csontocskája külön remegett, s a szíve olyan fájdalmasan vergődött, mint a fuldokló madár! - Vannak még jó és irgalmas emberek, vannak... - suttogta, és gondosan megigazította tarisznyáit. Igen, összekuporgatott annyit, hogy biztosan futja a temetésre.

Hiszen már évek óta csakis arról gondolkozott, csak arra vágyott egész lelkével, hogy amikor az Úr Jézus kijelöli halála óráját, ez a saját falujában, szobában, dunnával megvetett ágyon érje, a szentképek sora alatt, úgy, ahogy minden gazdasszony meghal. Egész életén át erre az utolsó, szent pillanatra gyűjtött.

Klombék padlásán volt is egy ládája, benne jókora dunna, vánkosok és lepedők meg új anginok; minden új, tiszta, egyszer sem használta, hogy be ne piszkítsa, hogy mindig készenlétben legyen, no meg azért is, mert nem volt hol megvetni vele. Mert hát volt-e neki valaha is saját szobája vagy akár csak ágya is? Mindig egy-egy kuckóban, valami vackon aludt, vagy az istállóban, ahogy adódott, és ahol a jó emberek megengedték, hogy lehajtsa fejét. Soha nem tolakodott ő előre, a jómódúak és hatalmasak közé. Nem panaszkodott sorsára, mert jól tudta, hogy a világ egész rendje az Isten akaratából van, és azt a bűnös ember meg nem másíthatja.

Azért csak titokban, csendeskén ábrándozott arról - és kevélységéért bocsánatot is kért az Istentől -, hogy gazdatemetése legyen. Félénken csak ezért imádkozott...

Nem csoda hát, hogy most, mikor végső, maradék erejével elvánszorgott a falujába, és érezte, hogy közeleg az utolsó órája, gondolkozni kezdett: nem feledkezett-e meg valamiről?

De nem. Megvolt minden, ami szükséges. A szentelt gyertya nála van, akkor kapta, mikor imádkozva virrasztott egy halott mellett. Volt egy üvegecske szenteltvize is, meg új szenteltvízhintőt is vásárolt, meg a czenstochowai Szűz megszentelt képét. Ezt kell a kezében tartania, amikor haldoklik. No és a temetésre szükséges néhány tucat zloty is itt van... talán még arra is telik, hogy szentmisét mondjanak a koporsó mellett, gyertyafényben és beszenteléssel, legalább a templom pitvarában. Arra persze gondolni sem mert, hogy a pap a temetőbe kikísérje.

Ugyan, hogy is juthatna ilyesmi az eszébe!... Nem minden gazdát ér ilyen szerencse és tisztesség, s amellett az összes pénze sem volna erre az egyre elég!

Fájdalmasan felsóhajtott és fölállt.

De nagyon elgyengült: a mellében szúrást érzett, köhögés gyötörte, ezért alig tudott mozogni, és percenként megállt pihenni.

- Csak legalább kaszálásig kihúznám, vagy az aratás kezdetéig - ábrándozott édesdeden, s szemét az egyre közeledő házakra függesztette.

- Azután meg már lefekszem és meghalok, édes Jézusom, meghalok... - mintha félénken mentegetőznék ezért a bűnös reménykedésért.

De hirtelen aggodalom fogta el: ki fogadja házába a haldoklás idejére?

- Keresek érző szívű, jó embereket, s talán néhány garast is ígérek, akkor könnyebben beleegyeznek... Hát kinek is lenne kedve idegenekkel bajlódni, terhet venni a nyakába.

Hogy ez rokonainál, Klombéknál történhessék, arra még gondolni sem mert.

- Annyi a gyerek, a szoba kicsi, meg a baromfi is most kél, hát szükség van helyre. Meg aztán nem is lenne tisztesség az ilyen gazdákra, ha rokon koldusasszonyok halnának meg a házukban...

Fájdalom és szemrehányás nélkül gondolt erre, míg rálépett a töltésen vivő útra, mely az alacsony fekvésű réteket és káposztásokat védte a tó áradása ellen.

A töltés mellett állott a malom, mégpedig olyan alacsonyan, hogy lisztes teteje alig emelkedett ki valamennyire az út fölé. Az egész rengett, amint tompa zakatolással dolgozott.

Bal felől pedig ott fénylett a tó. A nap aranyhaja végighúzódott az égtől megkékült, csendes vízen. A lehajló égerfákkal benőtt partokon ludak gágogtak, nagy szárnycsattogással, az utakon pedig, melyek még sárosak voltak egy kicsit, gyerekek kergetődztek falkástul, és sivalkodtak örömükben.

Bizony, Lipce úgy ült a tó két partján, mint azelőtt, mint talán mindig a világ kezdetétől fogva, egészen a terebélyes gyümölcsösök és bejárók mögé rejtőzve.

Agata nagy nehezen vonszolta magát, csak a szeme ugrált fürgén, és látott mindent. A molnár házában, mely kissé beljebb feküdt az úttól, s udvarháznak is beillett volna, a nyitott ablakokban lebegtek a fehér függönyök. A molnárné pedig a küszöbön ült sipogó, viaszsárga kislibák közt, hívogatta őket.

Az öregasszony dicsérte Istent, és csendesen továbbment. Örült, hogy a fal árnyékában heverésző kutyák nem vették észre.

Átment a hídon, mely alatt a víz zúgva ömlött a malomkerekekre; úgy ágazott ketté az út, mint két kar, mely átöleli az egész tavat.

Egy pillanatig habozott, de a mindent látás vágya erőt vett rajta, és balra fordult, a hosszabbik útra.

A sorban az első ház, a kovácsműhely, zárt ajtóval hallgatott. Valami szekér eleje meg egypár rozsdás eke hevert a füstös fal tövében. De a kovácsnak se híre, se hamva. Csak a kovácsné ásott ingre vetkőzve ágyásokat az út menti kertben.

Agata most minden ház előtt megállt. Odatámaszkodott az alacsony kőkerítéshez, és kíváncsian nézegette az udvarokat, bejárókat, a nyitott pitvarokat és ablakokat. Olykor-olykor megugatták a kutyák, de amikor megszagolták, úgy látszik, megismerték benne a földit, mert visszafeküdtek a ház elé a napra.

Ő pedig csak ment lassacskán, lépésről lépésre, alig szuszogott már a fáradtságtól, de még inkább a szívbéli gyönyörűségtől.

Olyan csöndesen haladt előre, mint a szellő, mely néha meglebbent a tavon, és megborzolta az égerfák rőt barkáit. Olyan szürke és észrevétlen volt, mint a kerítések, vagy a szikkadó föld, avagy mint a kopasz fákról földre eső vékony árnyék, hogy senki észre se vette.

És örvendezett egész szívével, hogy mindent úgy talál, ahogy ősszel itt hagyta.

Biztosan reggelit főztek éppen, mert füstöltek a kémények, s itt-ott a főtt burgonya szaga áradt a nyitott ablakokból.

Bár a gyerekek kiabáltak néhol, s a kislibákat őrző ludak is gyakran gágogtak aggodalmasan, mégis különösen csendes és üres volt a falu.

A nap már megtette délelőtti útjának felét, és úgy ragyogott, mintha színaranyat szórna, nézegette magát a tóban, de még senki nem igyekezett a mezőre, egyetlen szekér sem fordult ki zörögve a bejárókból, nem csikorogtak a határba induló ekék.

"Úgy látszik, vásárba mentek, vagy mi?" - gondolta, s még figyelmesebben nézegette a házakat.

A bíró csűrjének új deszkafala csak úgy sárgállott a lombtalan gyümölcsösön át; Gulbas házáról pedig, mely a bíróé mellett állt, leszakadt a szalmatető, úgyhogy kilátszottak a lécek, mint a csupasz bordák.

- Letépte a szél, és a naplopó lusta volt megcsinálni! - morogta.

A következő házban Pryczekék laktak; girbegurba, ócska viskó volt ez, a kitöredezett ablaküvegek helyén szalmacsutakok kandikáltak kifelé.

S itt a törvénybíró háza is; oromfalával néz az út felé, régi módi szerint.

Közvetlenül utána a Ploszkáék háza, melynek mindkét szobájában laknak.

Azután Balcerekék portája; száz közül is megismerné, mert olyan mutatós: a lányok mésszel frissítették fel a barna falakat, és az ablakok kereteit kékre festették.

Amott meg egy széles, öreg gyümölcsösben Borynáék laknak, Lipce első és legmódosabb gazdái. Csak a nap játszadozott a tiszta ablaküvegeken, a falak úgy ragyogtak, mintha újonnan lennének meszelve. Az udvar tágas, a gazdasági épületek szép sorba vannak építve, egyenesek és olyan csinosak, hogy akárhány embernek a háza se ilyen szép. A kerítés és minden olyan rendes, hogy még a német telepeseknél se lehetne szebb.

Odébb meg a Golombék háza.

Meg a többi; úgy tudja betéve valamennyit, akár a miatyánkot. De mindenütt egyforma volt a csend és az üresség, csak a kertekben vöröslött a szellőző ágynemű és ruhaféle, s csak itt-ott sürgölődtek ingre vetkőzött asszonyok az ágyások körül.

A kertek szélvédett részében a tavalyi káposzta korhadt fejéből már zöld hajtások bújtak ki, a falak mentén már kihajtott a liliom halovány levele, a palánták is kikeltek a tüskés gallyak takarója alatt, a fák duzzadó, ragacsos rügyekkel voltak tele, és a kerítések tövében mindenütt csalán és más gyomok burjánzottak; az egresbokrokat is friss, világoszöld levelek borították.

S bár a legigazibb tavasz hullott egyenesen az égből, lüktetett a duzzadó föld minden egyes rögében, mégis valahogy szomorúnak látszott a falu, különösen csöndes és üres volt minden.

- Férfi még mutatóba sincs sehol! Biztosan a törvény elé mentek, vagy gyűlésbe hívták őket.

Így magyarázta magának a dolgot, és belépett a templomajtón.

A misének már vége volt. A főtisztelendő úr a gyóntatószékben ült és gyóntatott, a padokban tízegynéhányan ültek, távolabbi falvakból valók, csendesen és magukba szállva. Csak néha szállt fel egy-egy nehéz sóhajtás vagy hangosabb ima.

A főoltár előtt függő örökmécsestől kékes füstsávok húzódtak a magas ablakok felé, melyeken át besütött a nap. Az ablakokon túl, a szabadban verebek csiripeltek; néha elsuhantak a templom boltozata alatt, csőrükben szalmaszálat vittek. S időnként fecskék is berepültek csivitelve a főbejáraton át, tévelyegve keringtek a csöndben, a hűvös falak közt, és gyorsan kimenekültek a napvilágra.

Agata csak egy rövid imádságot mondott, annyira sietett Klombékhoz. A templom előtt azonban mindjárt Jagustynkába ütközött.

- Jagata! - kiáltott Jagustynka nagy csodálkozással.

- Élek még, gazdasszony, élek! - És kezet akart neki csókolni.

- Azt beszélték már, hogy beadta a kulcsot valahol melegebb tájakon... De a Jézus könnyű kenyere, úgy látszik, nem vált az egészségére, mintha már nyergelné a Szent Mihály lovát... - mondta, és gúnyosan mérte végig.

- Úgy bizony, úgy van... már alig bírtam idevonszolni fáradt csontjaimat... lassan, de hamarosan elérem már a végemet, elérem...

- Klombékhoz siet?

- Hát hova is mennék? Hiszen rokonaim...

- Szívesen látják. Jókora tarisznyákat cipel, s bizonyára van egypár garasa is a kendője csücskében, hát biztosan szívesen befogadják a rokonságba.

- Egészségesek? Nem tudja? - bántotta az öregasszonyt a csúfolódás.

- Egészségesek... csak Tomek gyöngélkedett egy kicsit, hát most börtönben kúrálja magát.

- Klomb? Tomasz? Ne mondjon már ilyet, nincs nevetni való kedvem!

- De bizony úgy van, és még azt is hozzátehetem, hogy nem egymaga ül, hanem jó társaságban, az egész faluval együtt... Még a sok hold sem segít, ha a bíróság teszi be valaki után az ajtót, és be is rácsozza.

- Jézus Mária, Szent József! - jajdult fel, s szinte sóbálvánnyá dermedt csodálkozásában.

- Siessen csak mielőbb Tomkowához, majd ott hall olyan újságokat, amelyek édesebbek a méznél is. Hihi! Ünnepelnek az emberek, mint a pinty! - csúfondárosan nevetett, és gonosz szeméből gyűlölet lövellt.

Agata kábultan vánszorgott tovább. Még nem tudta elhinni, amit hallott. Találkozott néhány ismerős asszonnyal, akik jó szóval köszöntötték, kérdezősködtek erről-arról, de mintha nem is hallotta volna a beszédet. Egyre riasztóbb félelem remegtette, s már szándékosan lassította lépteit, hogy minél későbben bizonyosodjék meg a dermesztő újságokról. Sokáig ült a plébánia léckerítése tövében, és üres tekintettel nézte a pap házát. A tornácon egy gólya állt fél lábon, mintha a kert sárga ösvényein hancúrozó kutyákat bámulná, Jambrozy pedig a szolgálóval együtt a virágágy körül foglalatoskodott. Új gyeppel rakták ki az oldalait. A virágágy már pirosodni kezdett a különféle virágok fiatal hajtásaitól, olyan volt, akár egy drótkefe.

Csak mikor már egy kissé összeszedte erejét, akkor indult tovább; belopódzott a Klombék házához vezető bejárón. A ház közvetlenül a plébánia mellett állt, vele egy sorban.

Reszketve ment, a kerítésbe fogódzkodva, s ijedt tekintete ide-oda ugrált a kerten és a mélyen meghúzódó házon. De csak a tehenek szürcsölték hangosan a csöbrökből a vizet az ablak alatt. A pitvar tárva-nyitva volt, s tüstént meglátta a kocát, mely az udvar sarkában heverészett malacaival, a trágyadombon kaparászó tyúkokat.

Kezébe fogta az üres csöbröt, mert nagyobb bátorsága volt bemenni, ha tartott valamit a kezében, s belépett a nagy, homályos szobába.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - nyögte ki nagy nehezen.

- Mindörökké! Ki az? - hangzott kis idő múlva egy siránkozó hang a kamrából.

- Én vagyok az, Agata! - Jézusom, hogy szorongatta valami a mellét!

- Agata! No de ilyet! Agata! - mondta gyorsan Klembowa, és megjelent a küszöbön.

A kendője tele volt sipító kislibával, a vén ludak pedig sziszegve és gágogva futottak utána. - No, hála istennek! Már azt mondták az emberek, hogy még karácsonykor meghalt, csak nem lehetett tudni, hogy hol. Az uram már készült az irodába tudakozódni. Üljön már le... biztosan fáradt. Most kelnek a libák...

- Szépen kelnek, látom, mennyi van belőlük!

- Kis híján hatvan. Csak öt hiányzik. Jöjjön ki a ház elé, meg kell őket etetni, és ügyelni kell, hogy az öregek le ne tapossák valamelyiket.

Gondosan kirakta kendőjéből a földre a sárga kis pehelycsomókat. Az öregek örvendezve gágogtak, és igazgatták a csőrükkel az apróságokat.

Klembowa aprított tojást hozott ki nekik egy deszkán, csalánnal meg kásával keverve, melléjük guggolt, és ügyelt, mert az öregek csipkedték a kicsiket, még rájuk is tapostak, lopkodták az ételüket, ahogy csak tudták, s közben nagy lármát csaptak.

- Tarka lesz valamennyi - jegyezte meg az öregasszony, leülve a padkára.

- Hát, a nagyobb fajtából való. A kántornétól cseréltem tojást. Hármat adtam egyért... Jó, hogy már hazajött... annyi a munka, azt se tudja az ember, mihez fogjon előbb.

- Mindjárt dologhoz látok, mindjárt... csak egy kis erőhöz jussak... beteg voltam, és minden erőm elfogyott... de csak hadd fújjam ki magam... rögtön...

És föl akart kelni, hogy máris induljon... valami dologhoz fogjon, de megtántorodott szegényke, a falhoz billent, és feljajdulva leroskadt.

- Látom, egészen elgyengült, nem magának való már a munka, nem bizony! - szólt Klembowa csöndesebben, az öregasszony szederjes, puffadt arcát és furcsán meggörbedt alakját vizsgálva.

Nagyon megzavarta ez a szemle, nagy gondot okozott: nemcsak hogy segítsége nem lesz, de még bajlódni is kell az öregasszonnyal.

Agata rögtön észrevette, mert félénken, bocsánatkérően így szólt:

- Ne féljen, nem foglalom el a helyet, és a tálhoz sem tolakszom. Nem, csak megpihenek egy kicsit és megyek... csak látni akartam magukat... meg kérdezősködni, de elmegyek... - Könnyek tolultak a szemébe.

- Hiszen nem kergetem el, maradjon csak, ha meg menni akar, hát elmegy...

- És hol vannak a fiúk? Biztosan kinn vannak Tomekkel együtt a határban? - kérdezte végül az anyóka.

- Hát nem tudja? Hiszen mind a börtönben ülnek!

Agata fájdalmában elnémulva kulcsolta össze kezét.

- Mondta már Jagustynka, de nem akartam elhinni.

- Színigazat mondott magának, úgy van bizony!

Klembowa kiegyenesedett, ahogy eszébe jutott minden, s nehéz könnycseppek gördültek végig kiaszott arcán. Agata úgy nézett rá, mint egy szentképre, és nem mert tovább kérdezősködni.

- Édes Jézusom! Végítélet volt itt a faluban, mikor valamennyi férfit összefogdosták és bevitték a városba. Mint az utolsó ítélet órája, mondom magának, csoda, hogy még élek és látom a napvilágot! S holnap már három hete lesz, de nekem úgy tetszik, mintha tegnap történt volna. Csak Maciek maradt itthon, tudja, meg a lányok... ők most a trágyát hordják ki a határba... és én, szerencsétlen árva!

- Takarodjatok, dögök... a saját gyerekeiket is összetapossák, mint a disznók! - kiáltott hirtelen a ludakra. - Libuskák, libu-libu...!

Hívogatta a libákat, mert az egész falka kitódult a bejáróba, az anyaludak vezetésével.

- Hadd mulassanak, nem látni varjat sehol, majd én ügyelek rájuk.

- Hogy tudna a libák után szaladni, hiszen mozdulni se tud!...

- Már elmúlt egy kissé a nyavalyám, mihelyt átléptem ezt a küszöböt.

- Akkor őrizze... készítek magának valami ennivalót... forraljak egy kis tejet?

- Isten fizesse meg, gazdasszony, de nagyböjt szombatja van, hát nem illik tejes ételt ennem... adjon egy bögre forró vizet, kenyerem van, beleaprítom és jóllakom urasan.

Klembowa csakhamar hozta is a sós forró vizet egy kis tálban. Az öregasszony kenyeret aprított belé, és fújdogálva a kanalat, lassan eddegélt. Klembowa pedig a küszöbre ült, s szemmel kísérve a kislibákat, melyek a kerítés tövében csipkedték a füvet, ismét megszólalt:

- Az erdő miatt volt az egész. Az uraság eladta titokban a zsidóknak, nem szólt róla a lipceieknek. Rögtön vágni is kezdték. Nagy sérelem esett a falun, és senki nem szolgáltatott igazságot, hát mit is tehettek volna? Kihez menjenek panaszra? S még ráadásul megdühödött az uraság az egész népre, és egyetlen zsellért sem fogadott föl a faluból a munkához, összebeszéltek hát, és az egész falu elment, hogy megvédjék a magukét, ahányan csak voltak. Azt mondták, hogy valamennyiüket csak nem büntetik meg, ha már arra kerülne a sor. De senkinek még eszébe se jutott, mert miért is büntetnék meg? Hiszen csak a magukét oltalmazták. Kimentek az erdőbe, megverték a favágókat, mert nem engedtek jószántukból, megverték az urasági embereket, és valamennyit kikergették az erdőből... Sikerült, amit akartak, és így is kívánta az igazság, mert senkinek sincs jussa hozzányúlni az erdőhöz, míg ki nem adják, ami a népnek jár. De a mieinknek is alaposan kijutott, az öreg Borynát széthasított fővel hozták haza. A kerülő látta el így, de azt meg Antek Boryna verte agyon az apja miatt.

- Jézusom! Agyonverte? Meghalt?!

- Meg hát, de az öreg máig is betegeskedik, és egészen magánkívül fekszik. Ő fogta ki a legrosszabbul, de másoknak is kijutott: Dominikowa Szymekjének a lába törött el, Mateusz Golombot pedig úgy megverték, hogy szánon hozták haza. Ploszka Stachnak beverték a fejét, és másoknak is jutott elég, el se tudom mondani, kinek mi baja esett! De senki sem búsult ezen túlságosan, és nem is panaszkodott, mert elérték, amit akartak. Vígan, nótaszóval jöttek haza, mint egy győzelmes csata után. Örömükben egész éjjel ittak a kocsmában, azoknak meg, akiket jobban összevertek, hazavitték a pálinkát.

Harmadnapra, vasárnap, havas eső esett, és olyan pocsék idő volt már reggel óta, hogy az ember alig tudta kidugni az orrát. Éppen a templomba készültünk, mikor a Gulbas fiúk kiabálni kezdik odakünn, hogy az egész falu hallja: "Csendőrök jönnek!"

Vagy egy miatyánknyi idő múlva meg is jöttek kocsikon, vagy harmincan lehettek, és hivatalnokok is jöttek meg az egész bíróság. A plébánián szállottak meg. El se tudom mondani, mi volt itt, amikor megkezdődött a törvénykezés, kérdezősködtek, összeírtak mindenfélét, és sorban őrizetbe vették a népet. Senki nem tagadott, mindenki biztos volt a dolgában, és mint a gyónáson, bevallottak mindent, és színigazat mondottak. Csak estefelé lett vége, és rögtön el akarták vinni az egész falut, az asszonyokkal együtt. De olyan kiabálás és gyereksírás lett erre, hogy az emberek már dorong után kezdtek nézni... Úgy látszik, a főtisztelendő mondott valamit a hivatalnokoknak, hogy minket itthon hagytak, még Kozlowát sem vitték el, pedig nagyon fenyegetett mindenkit. Csak az embereket vitték a börtönbe, Boryna Antekjét pedig még meg is kötöztették.

- Jézusom! Megkötöztették?

- Meg, de úgy eltépte a kötelet, mint a foszlott cérnát. Meg is ijedtek mindnyájan, mert olyannak látszott, mintha elment volna az esze, vagy a Gonosz szállotta volna meg. Ő meg elébük állott, és szemtől szembe ezt mondotta nekik:

- Verjetek bilincsbe erősen, és őrizzetek, mert agyonverlek mindnyájatokat, és magammal is valami rosszat teszek...

Ennyire feldühödött, amiért agyonütötték az apját. Azután maga nyújtotta a kezét a vasbilincsbe, maga tartotta oda a lábát, és úgy vitték el...

- Irgalmas Jézus! Szűzanyám! - nyögte Agata.

- Mindig magam előtt látom, és halálomig nem felejtem el, hogyan vitték el őket...

- Elvitték az uramat a fiúkkal együtt... elvitték Ploszkáékat...

- Elvitték Pryczekéket...

- Elvitték Golombékat...

- Elvitték Wachnikékat...

- Elvitték Balcerekéket...

- Elvitték Socháékat...

- ...és még annyi mást, hogy több mint ötven embert hajtottak a börtönbe...

Hogy emberi ész el se tudja mondani, mi történt itt... mennyi sírás, keserves jajgatás volt... mennyi rettenetes átok.

S itt a tavasz is, gyorsan elolvadt a hó, a föld megszikkadt, csak úgy kívánkozik az eke alá, itt az ideje a szántásnak, ideje a vetésnek, ideje minden munkának, és nincs, aki dologhoz lásson.

Csak a bíró maradt itthon, a kovács meg néhány magával tehetetlen aggastyán, a legények közül meg csak az egy Félkótya Jasiek!

Pedig már a szülések ideje is közeledik, néhány asszony már lebabázott, a tehenek is borjadzanak, minden jószág most ellik, meg az emberekről is gondoskodni kell, élelmet kell nekik vinni, egypár garast vagy legalább tiszta inget. És annyi más dolog is van, hogy már azt se tudja az ember, mihez fogjon előbb, hiszen magunk nem győzzük, és nem lehet napszámost kapni más falvakból, mert mindenkinek a maga munkáját kell előbb elvégezni...

- Nem eresztik ki őket egyhamar?

- Isten tudja, mikor! Járt már a hivatalban a pap, járt a bíró is, és azt mondják, hogy kieresztik, ha vége lesz a vizsgálatnak, ítéletet később hoznak. De már három hete elmúlt, és még egy sem jött haza. Csütörtökön Roch is elment tudakozódni.

- Hát Boryna él még?

- Él, csakhogy alig szuszog, és nem tér magához, úgy fekszik, mint a tuskó... Hanka hívatott doktorokat, akik értenek hozzá, de semmi sem segít rajta.

- Hát halálos betegen nem segít a doktor!

Elhallgattak. A szomorú emlékek kimerítették mindkettejüket. Klembowa a gyümölcsösön át a városba vivő távoli nyárfás útra bámult, és csöndesen sírdogált, folyvást törülgetve az orrát...

Azután pedig az ebéd körül forgolódott, és közben lassacskán elmondott mindent, mi történt a faluban a télen, amiről Agata egyáltalán nem tudott.

Az öregasszony kitárta két karját, bámulatában és irtózatában földig hajolt, mert ezek az újságok úgy hullottak rá, mint a kövek, és olyan fájdalommal, keserűséggel töltötték el a lelkét, hogy csendesen zokogni kezdett.

- Istenem, ott a világban mindig Lipcére gondoltam, de soha eszembe nem jutott volna, hogy ilyen dolgok történhessenek... amióta csak élek, nem hallottam ilyesmit! A Gonosz Lélek fészkelte itt be magát, vagy mi?

- Bizony, olyanformán lehet!

- Vagy talán ez az Isten büntetése az emberek gonoszságáért és bűneiért!

- Hát nincs is másként. Az Úr Jézus még az olyan halálos bűnökért is megfizet, amit Antek követett el a mostohájával. De újabb bűnök is történnek, mindenki szeme láttára!...

Agata már félt kérdezősködni, csak fölemelte reszkető két kezét, sietősen hányni kezdte magára a kereszteket, és forró imádságot mormolt.

- Ekkora szerencsétlenség szakadt az egész népre, és Boryna is eszméletlenül fekszik, mégis azt mondják - itt Klembowa lehalkította a hangját, és félénken körülnézett -, hogy Jagusia már a bíróval szűri össze a levet... Nincs itt Antek, oda van Mateusz meg a többi legény, hát jó akárki, csak férfi legyen... Ó, micsoda világ!... - jajdult fel, s kezeit tördelte irtózatában.

Agata már meg se szólalt, hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és annyira felizgatták a hírek, hogy elvánszorgott az istállóba pihenni.

Csak napnyugtakor látták, amint elbotorkált a faluba az ismerőseihez. Akkor tért vissza, mikor Klombék már vacsoránál ültek.

A kanál ott várta, és a helye is ki volt jelölve: nem az első, de nem is az utolsó, a háziasszony mellett. De keveset evett, akár a válogatós gyermek; halkan mesélt a világról és azokról a búcsújáró helyekről, ahol megfordult. Sokat ámuldoztak rajta.

Mikor pedig leszállt az éjszaka, s az ablakokon játszadozó alkonypír is kialudt, elcsendesedett a falu, világot gyújtottak a szobában, és lassan készültek lefeküdni. Agata előhozta tarisznyáit a lámpafénybe, és egyenként kiszedegette belőle, amit hozott.

Körülállták visszafojtott lélegzettel; csoda, hogy fel nem falták égő szemükkel.

Agata legelőbb egy-egy megszentelt szentképecskét adott mindenkinek. Azután gyöngyfüzéreket adott a lányoknak, olyan szépeket, hogy a szivárvány minden színében játszottak. Nagy kiabálás lett erre a szobában, versengve tolakodtak a tükörhöz, próbálgatták, gyönyörködtek magukban, és kidüllesztették a nyakukat, mint a felfuvalkodott pulykák. Majd erős bicskák kerültek elő a tarisznyából a fiúk számára, igazi miskároló bicskák. Egy egész csomag mahorka Tomasznak, végül pedig Klembowának egy széles, dús nyakfodor, színes cérnával kivarrva, hogy a háziasszony csettintett a nyelvével megelégedésében...

S valamennyien örültek nagyon, nézegették az ajándékokat, gyönyörködtek bennük. Az öregasszony pedig nagy örömében élvezettel mesélte el, mennyibe került egyik is, másik is, meg hogy hol vásárolta.

Késő éjszakáig üldögéltek még, beszélgettek a távollevőkről.

- Szinte félelem szorítja össze az ember torkát, olyan csönd van a faluban! - jegyezte meg végül Agata, mikor elhallgattak, és tompa, halotti csend ülte meg a szobát. - Bezzeg más években ilyenkor tavasszal csak úgy rengett a falu a lármától meg a nevetéstől!...

- Most meg olyan a falu, mint egy nyitott sír, csak követ kellene hengeríteni rája meg keresztet állítani... még az se akad, aki imádkozzék vagy misét mondasson... - bólogatott szomorúan Klembowa.

- Bizony, bizony!... Ha megengedné, gazdaasszony, fölmennék a padlásra aludni. Fájnak a csontjaim a hosszú úttól, és a szememet is nyomja már az álom.

- Aludjon, ahol jólesik, van elég helyünk.

Az öregasszony rögtön összeszedte tarisznyáit, s lassan kezdett fölfelé mászni a pitvarban a létrán, mikor Klembowa még utánaszólt a nyitott ajtón át:

- Hallja, majd el is felejtettem mondani, hogy elvettük a dunnáját a ládából... Marcychának kanyarója volt a farsangban... olyan hideg volt, és nem volt mivel betakarni... hát kölcsönvettük magától... már ki van szellőztetve, és akár holnap is föl lehet vinni a padlásra...

- A dunnát... ha jónak látta... persze... szükség volt rá... persze...

Valami úgy elszorította a torkát, hogy elhallgatott. Tapogatódzva odavánszorgott a ládához, eléje guggolt, és fölemelte a födelét, reszkető kézzel, sietősen matatott benne, végigtapogatta halotti kelengyéjét...

Csakugyan... a dunna nem volt ott... pedig egészen új volt... tiszta huzatban... egyetlenegyszer sem használta... a legelőn egyenként összeszedett tollakból gyűjtötte... hogy legyen, mikor meghal... az utolsó órára...

És elvették... elvették...

Olyan keserves sírás fogta el, hogy csoda, hogy meg nem hasadt a szíve.

És sokáig imádkozott, keserű könnyekkel öntözve az imát, sokáig sírt és csöndeskén, fájdalmasan panaszolta el az édes Jézusnak, milyen igazságtalanság érte...

Biztosan késő éjszaka volt már, mert kukorékolni kezdtek a kakasok: éjfélt jeleztek, vagy talán időváltozást.

Másnap virágvasárnap volt.

A nap még nem kelt föl, de már világosodott, mikor Hanka kinézett Boryna házából. Szoknyába és nagykendőbe volt öltözve, mert jó hideg volt odakünn.

Még a bejáróból is kitekintett a feketés, harmattal öntözött, itt-ott dérlepte útra. Üres volt még mindenütt, az életnek semmi jele, csak a virradat szikrázott szárazon, s kék ruhába öltöztette a fák dermedt üstökét, az éjszaka maradványai pedig félénken lapultak a kerítések tövében.

Visszatért a tornácra. Nagy nehezen letérdelt, mert már a legközelebbi hetekre várta a szülést, s imádkozni kezdett, álmos tekintettel révedezve a világon.

A nappal fehér tüze lassan terjedt, a hajnalpír mintha szitán szűrődnék át, beszórta fényével a keleti eget. Egyre magasabbra emelkedett, mint az arany baldachin a sugárzó, de még láthatatlan szentségtartó fölött.

Mivel pedig fagyott az éjjel, a kerítések, pallók, háztetők és kövek csillogtak a dértől, s a fák fehér felhőknek látszottak.

A falu még aludt a földhöz lapuló homályba merülve, csak az utcához közelebb álló házak tűntek egy kissé elő meszelt falaik ragyogásával. A tó ködös tükrén az áramlat hosszú, feketés sávjai úgy húzódtak, mint az alvadó zománc.

Valahol a távolban szüntelenül zakatolt a malom, s valami láthatatlan folyócska csöndes, rejtett csörgedezéssel folydogált a köveken.

A kakasok már torkukszakadtából kukorékoltak, s a madárkák csendesen csevegtek a kertekben, mintha közösen imádkoznának, mikor Hanka fölriadt. Elnyomta az álom, és fáradt, kimerült tagjai visszakívánkoztak a dunna alá. De nem hagyta magát, megdörzsölte a szemét zúzmarával, s megtalálva az imádság elveszített szavát, kiment az udvarra, hogy megnézze a jószágot és fölébressze az alvókat.

Legelőbb az ártány óljának az ajtaját nyitotta ki. A disznó igyekezett fölállni mellső lábaira, de már nagyon elhízott, ezért visszaesett kövér hátuljára, és csak röfögő orrával kísérte a Hanka mozdulatait, amint megkeverte ételét és frisset szórt hozzá.

- Olyan nehéz a nadrágod, hogy nem tudsz lábra állni. Úgy megvan négyujjnyi a szalonnád, mint a pinty! - Gyönyörködve tapogatta a hízó oldalát.

Azután a tyúkólat nyitotta ki, és csalogatóul a küszöb elé vetett egy marékkal a disznó eledeléből. A tyúkok serényen leugráltak az ülőről, a kakasok pedig fennhangon kukorékolni kezdtek.

A szomszédos ólban a ludak gágogva, sziszegve fogadták. Kihajtotta a gúnárokat, s azok csakhamar hadakozni kezdtek a tyúkokkal. Azután egymás után kiszedegette a tojásokat a fészken ülő anyaludak alól, és a világosság felé tartva nézegette.

"Bármely órában kikelhetnek" - gondolta, hallgatva a gyenge, alig hallható kopogást a tojásokban.

Amint az istálló felé tartott, Lapa is előmászott a kutyaólból. Nyújtózkodott és ásított, ügyet sem vetve a rásziszegő gúnárokra.

- Adta lustája! Átalussza az éjszakát, mint egy béres, ahelyett, hogy őrködnék.

A kutya megcsóválta a farkát, örömmel vakkantott, átgázolt a tyúkokon, hogy a tolluk is szerteröppent, s odafutott Hankához, fölugrott rá, a kezét nyalogatta. Így hát kénytelen-kelletlen megsimogatta a kutya fejét.

- Akárhány emberben nincs annyi érzés, mint ebben a jószágban. Megismeri a gazdát a csibész! - Kissé kiegyenesedett, s végighordozta tekintetét a deres háztetőn, mert a fecskék sorban ültek rajta, és hízelkedőn csiviteltek.

- Pietrek! Világos nappal van! - kiáltotta, és öklével megdöngette a lóistálló ajtaját. Mikor pedig morgást hallott belülről meg a tolózár csikorgását, a szomszédos tehénistálló ajtaját nyitotta ki.

A tehenek sorban feküdtek a jászlak előtt.

- Witek! Alszik a csámpás, mint lakodalom után!

A fiú rögtön felébredt, fölugrott a vackáról, gyorsan kezdte fölhúzni a nadrágját, és ijedten motyogott valamit.

- Vess szénát a teheneknek, hadd egyenek fejésig, és aztán mindjárt gyere krumplit tisztítani. De a Lysulának ne adj, etesse ő maga - tette hozzá keményen, mert a Lysula a Jagus tehene volt.

- Úgy eteti, hogy bőg a tehén az éhségtől, és kirágja maga alól a szalmát.

- Dögöljön meg, nem az én károm! - sziszegte Hanka ádázul.

Witek morgott még valamit, de amint Hanka kiment, hanyatt vágódott a vackán, kezében a nadrágzsinegével, hogy még egy miatyánknyit szundítson.

Hanka pedig még a csűrbe is bement, ahol az ültetésre kiválogatott krumpli hevert, szalmával betakarva. Benézett a fészerbe is, ahol a gazdasági szerszámokat tartották. Lapa ott ugrált előtte, de minduntalan a gúnárok felé oldalgott, és marakodott velük. Mikor az asszony már mindent végignézett, ahogy naponként szokta, nem történt-e valami kár az éjjel, az átjáróhoz ment, és kinézett a földekre, az őszi vetésre.

Újból mondani kezdte félbemaradt imádságát.

Már a nap is fölkelt, lángözönnel borította a gyümölcsösöket, szikrázott a zúzmara, és csöpögni kezdett a fákról a harmat. A szél is megindult, és csendesen borzolta az ágakat, a pacsirták mind sűrűbben szóltak, s a faluban is mozgás támadt az utcákon. Hallani lehetett, hogy megcsobban a tó, mikor vizet merítenek belőle, itt-ott csikorogtak a rozsdás kapuk, valahol ludak gágogtak, kutya ugatott, vagy emberi szó hangzott fel a hajnali csendben.

A falu kissé későbben ébredezett, mert vasárnap volt, és mindenki szívesebben pihentette tovább a dunna alatt munkában elcsigázott tagjait.

Hanka semmire se ügyelt; magába mélyedt, gondolataiba, melyek egészen befonták, s az imádságot csak ajka suttogta, a lelke messze járt, és egészen elmerült az emlékezésbe.

Fölemelte csöndes, örömtől mámoros tekintetét, s a széles, a távoli erdőig elnyúló földekre nézett. Az erdőt elöntötték a kelő nap lángjai, s a kékes sűrűségből előcsillantak a borostyánszínű, vastag fenyők. Az egész föld szinte reszketett az ébredő, aranyos fényben. Az őszi vetés nedves, zöldes gyapja takarta be a táblákat, s a barázdák mentén itt-ott erecskék csillogtak, mint ezüst fonalak. Nedves, hűvös lehelet szállott a földek felől, s vele együtt az a szent, tavaszi csönd, amelyben minden növekszik és a világra jön...

De Hanka nem ezért nézte, nem ezt látta.

Felújultak benne a nyomorúság, az éhség, a bántalmak emlékei, Antek hűtlensége, a fájdalmak, melyek úgy szúrják, mint az éles szögek, s az a sok szomorúság és gond, melyet szinte nem is érti, hogyan győzött le. És mégis legyőzte mind, s megérte, hogy az Úr Jézus íme jóra fordított mindent... Hiszen újra van gazdasága, van földje. S kinek volna hatalma kitépni innen? Ki tudná?

Már annyit elviselt, szenvedett ez alatt a fél év alatt, hogy más ember egész életében nem szenved ennyit; hát azt is elbírja, amit még rá akar mérni az Úr Jézus, kibírja és kivárja, míg Antek megállapodik, és övék lesz ez a föld örökre.

Három egész hete már, ő mégis úgy érzi, mintha tegnap lett volna, mikor kimentek az emberek az erdőbe...

Ő nem ment el a többiekkel, mert az ő állapotában nehéz és veszélyes is lett volna...

Csak Antekért aggódott, mert mindjárt mondták neki, hogy nem csatlakozott a néphez, nem ment velük. Azt gondolta, azért tette, hogy az öreget bosszantsa, vagy talán azért, hogy ezalatt Jagusiával találkozzék...

Emésztette ez a gondolat, de leskelődni mégsem ment utána.

Míg aztán délben egyszer csak rohan a Gulbas fiú és ordítja:

- Megvertük az uraságiakat! Megvertük! - és rohant tovább, mint aki megveszett.

Ő erre összebeszélt Klembowával, és elébük indultak. Dominikowa fia előreszaladt, és már messziről kiáltotta:

- Megölték Borynát, megölték Anteket meg Mateuszt és másokat!... - megrándult a karja, motyogott valamit, és végignyúlt a földön. Bicskával kellett szétfeszíteni a fogát, hogy vizet tölthessenek a szájába, olyan görcs szorította össze a fáradtságtól.

Hanka lelke akkor kővé meredt rémületében.

Szerencsére, mielőtt a fiút fölélesztették, a nép már kiáradt az erdőből az útra, és nagy hangosan mesélték, hogyan történt az eset, s vagy egy miatyánknyi idő múlva már maga is meglátta Anteket élve, az apja szánja mellett. Halotthalovány volt, véres és szinte tébolyodott.

Persze hogy Hankát rögtön elfogta a sírás, és majd széttépte a fájdalom, de uralkodott magán, mert az apja, az öreg Bylica félrehúzta, és csendesen azt mondta:

- Az öreg hamarosan meghal, Antek nem tud az isten világáról, és Boryna házában nincsen senki. A kovácstól még kitelik, hogy beköltözik, aztán senki ki nem kergeti onnan!...

Ő egy pillanat alatt észbe kapott, sietve futott haza, összeszedte a gyerekeket és ami holmija éppen a keze ügyébe akadt. A többit Weronka gondjaira bízta, és gyorsan visszaköltözött a régi lakásukba, Boryna házának hátsó szobájába.

Borynát még Jambrozy kötözgette, még nem oszlottak szét az emberek, még örömmámorban úszott az egész falu, és jajgattak a sebesültek, de ő már csöndesen bevonult a házba, és letelepedett végleg.

S éberen őrködött: hiszen ez az Antek földje, az öreg alig szuszog, bármely pillanatban beadhatja a kulcsot.

Márpedig mindenki tudja, hogy aki elsőnek kaparintja meg az örökséget, és belevágja a karmát, azt nem könnyű kitépni onnan, mert a törvény is pártját fogja.

Törődött is ő a kovács kiabálásával és fenyegetődzéseivel! Tiltotta neki, hogy beköltözzék, dühös volt nagyon, hogy Hanka megelőzte.

Nem kérte senki engedelmét, belekapaszkodott a földbe, és védte a magáét, mint a kutya a kölykeit. Biztos volt az öreg halálában, és abban, hogy Anteket elviszik, mert Roch előre megmondotta.

Ilyen körülmények között kinek az oltalmára bízhatta volna magát? Hiszen tudni való: segíts magadon, az Isten is megsegít.

Nem sírással, könyörgéssel éri el az ember a maga igazát, hanem erős, hajthatatlan karmaival - tudta ezt már jól, tudta!

Így hát, bár Anteket elvitték, hamarosan megnyugodott, mert mit is tehetsz a sorsod ellen, ember? Hogy tudnál ellenállni, te porszem?

S hol is lett volna ideje a hosszas siránkozásra, panaszkodásra, mikor ekkora gazdaságot vett a vállára!

Hiszen egyedül maradt, mint a magányos bokor a futóhomokban. De nem ijedt meg sem a munkától, sem az emberektől. Pedig ellene volt Jagna, ellene voltak a kovácsék, annyira dühösek voltak rája, hogy az isten mentsen meg tőle! Ellene volt a bíró is, akinek szándékai voltak Jagnával, és ezért nagyon szívére vette minden dolgát. Sőt ellene volt még a főtisztelendő is, akit Dominikowa izgatott.

Csakhogy nem győzték le, nem adta meg magát. Napról napra mélyebben nőtt bele a földbe, s mind erősebben fogta kezében a gyeplőt. Alig két hét múlva már minden az ő akarata, feje szerint történt, az ő hatalma kormányzott a házban.

S közben soha nem lakott jól, nem aludta ki magát, nem pihent, húzta az igát, mint a barom, kora hajnaltól késő éjszakáig.

Pedig nem szokta meg ezt a munkát, sem azt, hogy a saját fejével határozzon mindenben. Természettől fogva is bátortalan volt, Antek is megfélemlítette, ezért nemegyszer olyan nehezen ment neki, hogy lehanyatlott a keze.

De erősítette a félelem, hogy ki ne túrják a gazdaságból, meg a Jagna iránt érzett ádáz gyűlölet.

Egyébként, hogy honnan merített erőt, nem fontos, elég az hozzá, hogy nem hagyta el magát, s nemsokára megnyerte az egész falu bámulatát és tiszteletét.

- Ejha! Azelőtt úgy látszott, hogy háromig se tud számolni, most meg helytáll, mint a legkülönb férfi! - mondták róla a falu legelső gazdaasszonyai. Még Ploszkowa és mások is keresték a barátságát, szívesen segítették jó szóval és amivel csak tudták.

Hálás szívvel fogadta, de nem barátkozott velük túlságosan, nem örült a kegynek, mert nem felejtette el egykönnyen a régebbi bántalmakat.

Nem is szeretett fecsegni, ezért hát nem volt szüksége arra, hogy a szomszédokkal tereferéljen, vagy kiálljon a bejáróba pletykálni.

Épp elég volt a saját gondja, semhogy a másokéval törődjék!...

Éppen Jagna jutott eszébe, akivel makacs, néma, engesztelhetetlen harcot vívott. Jagusia, akire ha csak rágondolt is, szúrást érzett a szívében. Most is nyomban fölugrott a helyéről, gyorsan keresztet vetett, és verte a mellét az imádság befejezéséül.

Még jobban feldühödött, mikor észrevette, hogy még alusznak a házban, és az udvaron is csönd van.

Lehordta Witeket, kizavarta Pietreket a vackáról, s kijutott Józkának is, hogy még mindig hever, holott már embernyi magasan áll a nap.

- Amint leveszi az ember róluk a szemét, tüstént alusznak - morogta, tüzet gyújtva a tűzhelyen.

Azután kivitte a gyerekeket a tornácra, egy-egy karaj kenyeret nyomott a markukba, odahívta Lapát, játsszék velük, és ő maga bement, hogy megnézze Borynát.

De az első szobában még csend volt. Haragosan becsapta az ajtót, de Jagnát ez sem ébresztette fel. Az öreg éppen úgy feküdt, mint ahogy este otthagyta: szederjes, borostás arcú, sovány feje a vörös csíkos vánkoson hevert, olyan mozdulatlanul, hogy hasonlított a fából faragott szentekhez. Tágra nyílt szeme mereven bámult, és semmit se látott. A feje rongyokba volt csavarva, s széttárt karjai élettelenül lógtak, mint a letört faágak.

Hanka megigazította az ágyát, s mivel meleg volt a szobában, megveregette a dunnát, hogy a toll a lába felé szálljon, és azután friss vizet töltött csöppenként a beteg szájába. Lassan ivott, mozgott az ádámcsutkája, de ő maga meg se mozdult. Még mindig úgy feküdt, mint a ledöntött fatörzs, csak a szemében csillant meg valami, mint ahogy a folyó tör át az éjszaka sötétjén, s megvillan egy pillanatra.

Hanka bánatosan sóhajtott fölötte, aztán meg odacsapta a fapapucsát a vödörhöz, és haragos pillantást vetett az alvó Jagnára.

De Jagusia erre se ébredt fel. Az oldalán feküdt, arcával a szoba felé, a dunnát - bizonyára a meleg miatt - a melléig tolta le, válla és karjai meztelenül, rózsásan pihentek, s kissé mozogtak csendes lélegzése közben. Nyitott, cseresznyeszínű ajkán át kicsillogott a foga, mint a legfehérebb gyöngy. Kibontott haja végighullámzott a fehér vánkoson, és lehullott a földig, mint a napon kiszárított, legtisztább len.

- Össze kellene karmolni a képedet, hogy ne büszkélkedj a szépségeddel! - suttogta Hanka, olyan gyűlölettel, hogy a szívében nyilallást érzett, és az ujjai maguktól görbültek karmolásra. De csak végigsimította önkéntelenül a haját, és benézett az ablakrámán függő tükörbe. Gyorsan félreugrott, amint meglátta saját kiaszott, sárga foltos arcát és kivörösödött szemét.

"Semmi gondja sincs, jól eszik, kialussza magát a melegben, nem szül gyereket, hát hogyne lenne szép?!" - gondolta, és olyan keserűség fogta el, hogy kimenet becsapta az ajtót. Az ablak is megcsörrent tőle.

Végre Jagna is fölébredt. Csak az öreg feküdt még mindig mozdulatlanul, maga elé meredve.

Már három egész hete feküdt így, azóta, hogy hazahozták az erdőből. Néha mintha ébredezett volna; hívta Jagnát, megfogta a kezét, mondani akart valamit, és ismét hátrahanyatlott anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Roch már orvost is hozott a városból, aki megvizsgálta, írt valamit egy kis papirosra, tíz rubelt kért, a patika is belekerült jócskán, de épp annyit használt, mint a Dominikowa ingyen ráolvasása.

Megértették ebből, hogy az öreg már nem áll talpra, ezért hát békében hagyták. Tudvalevő, hogy a halál ellen nincs orvosság, se doktor, aki halálos beteg, az meghal, akinek pedig meg kell gyógyulnia, az meggyógyul minden segítség nélkül is.

Tehát csak annyi gondjuk volt rá, hogy gyakran váltogatták a fején a vizes borogatást, vizet adtak neki inni, vagy egy kevés tejet. Enni nem tudott, mindent kihányt.

Azt is gondolták az emberek, különösen Jambrozy, akinek nagy gyakorlata volt ebben, hogy ha nem tér magához, könnyű és gyors halála lesz. Várták is mindennap, de csak nem jött. Már meg is unták ezt a hosszú várakozást, mert hiszen ügyelni kellett rá, és úgy-ahogy gondozni is.

Jagnának lett volna kutya kötelessége, hogy benézzen hozzá és körülötte sürgölődjék, de hát ő nem tudott egy óráig sem otthon ülni. Végképp megundorodott az öregtől, és súlyosan nehezedett rá a Hankával folytatott háborúság is. Hanka mindenben félretolta, és jobban vigyázott rá, mint a tolvajra. Hát nem is csoda, hogy valami kifelé húzta a világba. Repülni szeretett volna, ki a napfényes déli időbe, az emberek közé, a szabadságba. Azért ráhagyta Józkára, ügyeljen az öregre, és elment, nem tudni, hova. Sokszor csak este tért haza...

Józka meg csak addig volt az öreg mellett, amíg látták. Hiszen buta gyerek volt még, és szeretett csavarogni. Tehát Hankának kellett a betegápolást is magára vállalnia, mert habár a kovácsék néha tízszer is benéztek napjában, csak azért tették, hogy ügyeljenek, nem visz-e ki valamit a házból, és főleg azt várták, hogy az öreg talán még megszólal és rendelkezik a vagyonról.

Úgy marakodtak ezen, mint a kutyák a döglődő birka körül: morogva birkóznak, ki vágja előbb a belekbe a fogát, hogy kitépjen egy darabot magának. Közben a kovács, amire rávetette a szemét, vagy amit megkaparinthatott, azt elvitte, akár egy ócska kötelet vagy deszkadarabot is. A kezéből kellett kiszedni és vigyázni minden lépésére. Nem is múlt el nap civakodás, kegyetlen szitkozódás nélkül.

Azt mondják: ki korán kel, aranyat lel. S ez igaz is. A kovács akár éjfélkor is fel tudott kelni, el tudott szaladni a tizedik faluba is, ha jó keresetről volt szó; nagyon pénzvágyó ember volt, és olyan agyafúrt, mint a róka.

Most is, alig mászott ki Jagna az ágyból, és alig vette föl a szoknyáját, megcsikordult az ajtó, besurrant a kovács, és egyenesen a beteghez sietett.

- Nem beszélt valamit? - kérdezte, és közelről nézett az öreg szemébe.

- Hiszen úgy fekszik, ahogy volt! - mordult vissza Jagna, fejkendője alá dugva haját.

Még mezítláb volt, egy szál ingben. Kissé álmos is volt, és olyan szép, olyan perzselő meleget és gyönyörűséget árasztó, hogy a kovács végighordozta rajta hunyorgó tekintetét.

- Tudja - és egészen odacsúszott az asszonyhoz -, a kántor kifecsegte előttem, hogy az öregnek jócskán lehet pénze, mert még karácsony előtt akart kölcsönadni egy dembicai parasztnak ötszáz rubelt. Csak a kamatban nem tudtak megegyezni. A pénz itt kell hogy elrejtve legyen a házban. Tartsa jól szemmel Hankát, mert ha elkaparintja előlünk, bottal üthetjük a nyomát... Csöndben, észrevétlenül átkutathatná valamennyi zugot, csak senki észre ne vegye... hallja?

- Már hogyne! - vállára kapta kendőjét, mert a kovács mintha végigtapogatta volna tolvaj szemével.

Körüljárt a szobában, és szinte szórakozottan benézett a képek mögé, kutatott mindenütt, ahol csak lehetett.

- Magánál van a kamra kulcsa? - s szemével odavágott a kicsi, zárt ajtóra.

- A feszületen lóg az ablak alatt.

- Vésőt adtam neki kölcsön, már egy hónapja, most szükségem volna rá, és sehol se találom. Gondolom, ott hever valahol a lom közt...

- Keresse meg maga, én nem bajlódom vele.

A kovács hirtelen elugrott az ajtótól, mert a pitvarban Hanka hangja csendült fel. Visszaakasztotta a kulcsot a helyére, és a sapkája után nyúlt.

- Majd holnap megkeresem... sietnem kell haza... Roch megjött?

- Mit tudom én? Kérdezze meg Hankát!

Még egy darabig ott állt, pödörgette vörös bajuszát, a szeme pedig tolvaj módjára ugrált a szoba sarkaiban. Aztán elnevette magát, csak úgy magában, és elment.

Jagna ledobta válláról a kendőt, s nekiállott bevetni az ágyat. Azután rendet csinált a szobában, közben olykor-olykor lopva rátekintett az urára. Mindig úgy járt a szobában, hogy ne találkozzék a beteg nyitott szemével.

Persze hogy undorodott, félt tőle, és gyűlölte is teljes szívéből az elszenvedett bántalmak miatt. Valahányszor magához hívta, és forró, ragadós kezébe fogta a kezét, majd elájult az undortól és a félelemtől, mert megcsapta a halál lehelete: szinte hullaszaga volt. Mégis Jagna volt az egyetlen, aki őszintén kívánta, hogy meggyógyuljon.

Csak most értette meg, mit veszít, ha az öreg nem lesz többé. Mellette gazdaasszonynak érezte magát, mindenki hallgatott rá, a többi asszony és lány is kénytelen-kelletlen tisztelte, és átengedte neki az első helyet. Mert hogyisne, hiszen Boryna felesége volt! És Maciej, bár otthon harapós volt, mint a kutya, és egy jó szót sem szólt hozzá, az emberek előtt mégis ügyelt, hogy senki ne merészeljen a feleségével tiszteletlenül bánni.

Nem értette ezt azelőtt, csak mióta Hanka berontott a házba és föléje kerekedett, félretolta a kormányrúdtól, azóta érezte elhagyatottságát és sérelmes helyzetét.

Nem a földért búsult, mert mit törődött ő a vagyonnal?... Csak annyit, mint a tegnapi nappal, s bár hozzászokott az uralkodáshoz, hogy kevélykedjék a vagyonával, és szétterpeszkedjék a maga portáján - ezt nem siratta volna, hiszen anyjánál is jó sora volt. Csak egy dolog érintette fájdalmasan, az, hogy Hanka előtt kell meghátrálnia. Antek felesége előtt. Ez égette a belsejét, fölkeltette haragját, és igyekezett mindent ellenére tenni.

Amellett az anyja is beszélt neki folyton, meg a kovács is uszította napról napra; ő maga talán könnyen engedett volna is, annyira undorodott a háborúságtól, hogy nemegyszer ott akart hagyni mindent, s át akart költözni az anyjához.

- Eszedbe ne jusson! Maradj ott, míg meg nem hal! Őrizd a magadét! - parancsolta szigorúan az öregasszony.

Hát maradt is, bár rettenetesen unatkozott. Mert hogyisne! Napokon keresztül nem volt kivel beszélni, nevetgélni. Ki se lopódzhatott valakihez...

S odahaza ott volt a nyögdécselő öreg, ott volt a folyton zsörtölődő Hanka, s olyan háborúság folyt szüntelenül, hogy már egyáltalán nem lehetett kibírni.

S az anyjánál se volt maradása.

Azért házról házra futkosott a guzsallyal, de sehol sem bírta ki sokáig. A faluban nem volt más, csak csupa fehérnép, síró, savanyú, veszekedő asszonyok, olyanok, mint a márciusi napok. S mindenütt, mint egy végeszakadatlan litánia, úgy ömlött a sok panasz; legény pedig sehol, még mutatóban sem!

Végül már nem találta helyét, s azt sem tudta, mihez fogjon.

S ráadásul még gyakran, egyre gyakrabban emlékezett Antekre.

Az igaz, hogy a végén, mielőtt elvitték, nagyon elhidegült tőle, és a találkozások is csak félelmet és kínt hoztak; s utoljára annyira megbántotta, olyan igazságtalanul, hogy a lelke majd meghasadt a fájdalomtól, mikor erre gondolt... de mégis volt kihez kimenni, tudta, hogy ott, a kazal tövében minden este várja, lesi valaki... hogy van valaki, akinek öröm hallani a hangját... S noha reszketett az aggodalomtól, hogy észreveszik, bár Antek gyakran veszekedett vele a hosszú várakozás miatt, mégis szívesen futott ki hozzá, s az egész világról megfeledkezett, mikor magához ölelte, olyan erősen, mint a tüzes sárkány, és magáévá tette, anélkül, hogy engedelmét kérné... Eszébe se jutott, hogy ellenkezzék. Amikor pedig megszorította, szinte szédült, olyan forróság áradt belőle...

Akárhányszor éjfélig se tudott elaludni utána, a hideg falhoz szorította csókoktól felhevült arcát, ott hűsítette. Fel volt indulva egészen, minden tagja bizsergett az égető, édes emlékektől.

Most pedig egyedül van, mint a karó. Senki nem lesi, senkinek sincs joga hozzá, és nincs, kihez kilopóddzék, már senki sem várja ott az átjáró mögött, senki sem fosztja meg akaratától...

Hogy a bíró jár utána, csipdesi, édes szavakat sugdos neki, szorongatja a kerítésnél, vendégeli a kocsmában, és meg szeretné kapni, azt csak azért tűri, mert unatkozik nagyon, és nincs más, akivel elmulasson. De Antekhez hasonlítva csak olyan a bíró, mint a kutya a gazda mellett.

Meg azért is teszi, hogy bosszantsa vele az egész falut és Anteket.

Mert hogyisne! Utoljára is nagyon megsértette és megalázta, semmibe vette. Egész éjjel és egész nap bent ült Antek a házban az öreg mellett, sőt az ő ágyában is aludt, szinte egy lépést sem tágított a szobából, mégis, mintha nem is vette volna őt észre, pedig folyton elébe került, mint a kutya, könyörgött a tekintetével egy szép szóért.

Rá se nézett, csak az apját látta, meg Hankát meg a gyerekeket. Sőt a kutyát is.

Talán ezért is fordult el tőle a szíve végképpen. Sőt egészen ellene fordult, mert amikor bilincsbe verték, egészen másnak látta, olyan idegen és közömbös volt számára, hogy sajnálni sem tudta. Sőt valami rejtett kárörömmel nézte Hankát, hogy tépi a haját, veri a falhoz a fejét, és üvölt, mint a kutya a vízbe fojtott kölykei után.

Mohó örömet érzett a kínjain, és iszonyattal fordította el szemét Antek rettenetes, szinte tébolyult tekintetétől.

Olyan idegenné vált akkor, hogy még maga elé sem tudta képzelni, mint az olyan embert, akit csak egyszer látott.

De annál jobban emlékezett a másik Antekre, a szerelem és mámor napjainak, a találkozások és ölelések, csókok és elragadtatások napjainak Antekjére... arra, akihez most, gyakran álmatlan éjszakáin kívánkozott a lelke, fájdalommal és kimondhatatlan vággyal kiáltott kíntól feszülő szíve.

Ahhoz... a boldogság napjainak Antekjéhez vágyott Jagus lelke, pedig azt sem tudta, hol van, vagy egyáltalán él-e széles e világon.

Most is ő lebegett emlékezetében, mint az édes álom, amelytől oly nehéz megválni, amikor újból behallatszott Hanka zsörtölődése.

- Úgy ordít, mint a kutya, ha nyúzzák! Folyton pöröl - suttogta, fölriadva ábrándozásából.

A nap már benézett ferdén, bíborba vonva a homályos szobát, a madarak vígan csicseregtek a kertben; melegebb lett, és a háztetőről úgy gurult a csöppé olvadt dér, mint az üveggyöngy. A nyitott ablakon keresztül pedig a hajnali szellővel együtt beröppent a tavon lubickoló libák gágogása.

Jagus sürgölődött a szobában, halkan dudorászva, mint a tengelice. Vasárnap volt, s ideje volt már a templomba készülni, barkaszentelésre. A vörös fűzhajtások, ezüstös barkával belepve, már tegnap óta ott voltak a korsóban, s kicsit le is konyultak, mert elfelejtett vizet önteni rájuk. Éppen élesztgetni kezdte gondosan, mikor Witek bekiáltott az ajtón:

- A gazdaasszony azt parancsolta, etesse meg a tehenét, mert bőg az éhségtől!

- Mondd meg neki, hogy semmi köze az én tehenemhez! - kiáltotta vissza, ahogy csak a torkán kifért, és hallgatódzott, mit kiált amaz válaszul.

- Csak járjon a szád, míg el nem fárad! Ma nem tudsz felbosszantani!

S a legnagyobb nyugalommal kezdte kiszedegetni ruháit a ládából. Szétrakta az ágyon, és nézegette, melyiket vegye föl a templomba. Hirtelen, mint amikor felhő áll a nap elé, és árnyékba borítja az egész világot, úgy borult el ő is. Minek öltözködjék és szépítse magát? Kinek a kedvéért?

Az asszonyok kedvéért, akik irigy szemmel becsülgetik minden pántlikáját, azután meg szájukra veszik, pletykálnak róla az egész faluban?

Kedvetlenül elfordult a ruháktól, és az ablakhoz ülve fésülni kezdte dús, világosszőke haját. Közben szomorúan nézett a falura, melyet már egészen elöntött a napsugár, és csillogott az olvadó dérben. A házak itt-ott kifehérlettek a kertekből, és kék füstoszlopok törtek a magasba. A tó túlsó partján pedig, az úton, melyet egészen eltakartak a fák, asszonyok járhattak, mert olykor-olykor megvillantak a piros szoknyák a víz tükrében, s látszott, hogyan haladnak a part menti fák már halványuló árnyékában. Azután ludak úsztak fehér sorokban, és úgy látszott, mintha a visszatükrözött ég kék színén úsznának; feketés, félkör alakú hullámok maradtak mögöttük, mint csendben kúszó kígyók. Majd himbálódzó fecskék siklottak alacsonyan, fehér hasuk csillogott. Az itatóknál tehenek bőgtek, másutt meg a kutya ugatott.

De hamarosan megfeledkezett ezekről a dolgokról. Szemét fölemelte a magasba, ahol a kék égen felhőnyájak legelésztek, mint gyapjas, fehér báránykák. Alattuk, valahol a magasságban, madársereg szállott láthatatlanul, csak elnyúlt, panaszos sikongása hullott le a földre. Ezektől a hangoktól nyomást érzett keblében, s hirtelen egy rég lappangó vágy szorította össze szívét. Elhalványult szemét révedezve jártatta az imbolygó fákon, a vízen - ahol mintha azok a felhők úsznának elmerülve a kék égbe -, végighordozta az egész világon. Azonban semmit sem látott felgyülemlett vágyakozásán kívül. Nehéz könnyek gördültek le sápadt arcán, egyik a másik után, s valahol a lelke mélyén olvadtak el.

Értette is ő, mi történt vele!

Csak azt érezte, hogy valami feszíti, emeli, hogy elmenne a világ végére is, ahova a szeme, ahova a lebírhatatlan vágy vezetné. És sírt akaratlanul, szinte fájdalom nélkül, mint a virággal terhes fa tavaszi hajnalokon, mikor felmelegíti a nap, és ringatja a szél; bőven hinti harmatát, belekapaszkodik a földbe, megduzzad a termő nedvektől, és az ég felé nyújtja virágos ágait...

- Witek! Kérd meg szépen azt a nagyságos asszonyt, hogy jöjjön reggelizni! - csattant fel újból Hanka.

Jagna, mintha fölébredt volna, letörülte könnyeit, feltűzte haját, és sietve átment.

Hanka szobájában már mindenki reggelinél ült. A tálban gőzölgött a főtt burgonya. Józka éppen most öntötte le pirított hagymás tejföllel, a többiek meg már belevágták a kanalat, és mohó pillantásukat az ételre tapasztották.

Hanka foglalta el az első helyet, középütt, a lóca előtt, amelyről ettek. A végén Pietrek ült, mellette Witek guggolt a földön; Józka pedig állva evett, és ügyelt, hogy ki ne fogyjon az étel a tálból. A gyerekek a tűzhelynél ültek, jókora tálka körül, és kanalukkal védekeztek Lapa ellen, mert néha belekapott az ételükbe.

Jagna helye az ajtó felől volt, Pietrekkel szemben.

Lassan ettek, s csak néha méregették egymást.

Hiába fecsegett össze Józka hetet-havat, hiába vetett olykor Pietrek egy-egy szót, sőt végül Hanka is megszólalt, mert Jagna szomorú, kisírt szeme meghatotta egy kicsit - Jagusia egy mukkot sem ejtett ki a száján.

- Witek, ki vágott így fejbe? - kérdezte Hanka.

- Nekiestem a jászolnak! - A fiú elvörösödött, mint a rák, és megdörzsölte a fájó daganatot. Közben titkos pillantásokat váltott Józkával.

- Hoztál már barkát?

- Mindjárt hozok, csak megeszem - mentegetődzött Witek, és gyorsan befejezte reggelijét.

Jagna letette a kanalat és kiment.

- Megint megcsípte valami darázs! - suttogta Józka, céklalevest töltve Pietrek táljába.

- Nem mindenki tud szüntelen fecsegni, mint te. Megfejte már a tehenet?

- Elvitte a sajtárt, hát bizonyosan az istállóba ment.

- Józia, ne felejtsd el, lenmagpogácsát kell csinálni a Siwulának!

- Már föcstejet ereszt, ma próbáltam.

- Ereszti? Akkor maholnap megborjadzik...

- Tinó lesz! - szólt Witek, fölkelve a reggelitől.

- Ostoba! - suttogta Pietrek megvetően, és kissé megeresztette a nadrágszíját, mert nagyon jóllakott. Aztán meggyújtotta cigarettáját a parázson, és ő is kiment Witekkel együtt.

A fehérnép szótlanul látott munkához: Józka mosogatta az edényt, Hanka vetette be az ágyakat.

- Elmegy barkaszentelésre?

- Menj te Witekkel, Pietrek is mehet, csak a lovakat etesse meg. Én itthon maradok, ügyelek édesapánkra, és talán Roch is megérkezik, hoz valami újságot Antekről...

- Ne szóljak Jagustynkának, hogy jöjjön holnap krumplit válogatni?

- Hát! Magunk nem győzzük, pedig meg kell csinálni hamar.

- Meg a trágyát is szét kell már hányni!

- Pietrek holnap délig kihordja, ebéd után meg kezdheti Witekkel széthányni. Ha jut rá időd, te is segítesz...

Nagy gágogás hangzott föl az ablak alól, s lihegve berontott Witek.

- Még a gúnárt sem hagyod békében!

- Meg akartak csípni, csak védekeztem!

Egy egész halom, harmattól még nedves, barkával teli fűzfagallyat dobott a ládára. Józka szépen elrendezte, és piros gyapjúfonállal kötötte össze.

- A gólya koppintott a homlokodra? - kérdezte Józka halkan.

- Hát persze, nem is más. Csak el ne árulj... - hátranézett Hankára, aki éppen az ünneplő ruháját vette ki a ládából. - Azt is elmondom neked, hogyan volt... Kilestem, hogy éjszakára kinn marad a tornácon... Késő éjszaka, mikor már mindenki aludt a plébánián, odalopództam... már fogtam is... pedig megkoppintott... Becsavartam volna a bekecsembe, és el is hoztam volna... de megszimatoltak a kutyák... ismernek a dögök, mégis úgy nekem jöttek, hogy el kellett szaladnom, még a nadrágom szárát is megtépték... de nem mondok le róla...

- És ha a pap megtudja, hogy elvitted a gólyáját?

- Ki mondaná meg neki?... Elviszem, az enyém.

- De hova dugod, hogy el ne vegyék újra?

- Már kifundáltam egy olyan rejtekhelyet, hogy még a csendőrök sem szagolják ki... Azután pedig, ha elfeledkeznek róla, hazahozom, és azt mondom, hogy másikat szelídítettem. Hát megismeri valaki? Csak el ne árulj, Józia, hozok én neked madarakat vagy akár nyulacskát is.

- Nem vagyok én fiú, hogy madarakkal játszadozzak! Öltözz föl, te buta, akkor együtt megyünk a templomba.

- Józia, megengeded, hogy én vigyem a barkát?

- Még mi nem kéne neki!... hiszen csak lányok vagy asszonyok vihetik szentelni!

- A templom előtt visszaadom, csak amíg a falun átmegyünk... - Olyan esengve kérte, hogy Józia végül megígérte, azután gyorsan az éppen belépő Nastka Golembiankához fordult, aki már ünneplőbe volt öltözve, és barka volt a kezében.

- Nem tudsz valamit Mateuszról? - szólította meg Hanka a köszöntés után.

- Csak annyit, amit a bíró mondott tegnap, hogy jobban van.

- A bíró nem is tud semmit, meg olyat is kitalál, ami nem volt.

- Azt mondják, ugyanezt mondta a főtisztelendő úrnak is.

- Antekről meg egy szót se tudott mondani.

- Mert azt mondják, hogy Mateusz a többiekkel együtt ül, Antek meg külön.

- Eh, csak úgy ugat, hogy legyen, amivel beállíthasson a házakba...

- Maguknál is járt ezzel a hírrel?

- Eljön az mindennap, de Jagusiához. Valami dolga van vele, hát összejárnak, és az emberek szeme láttára beszélgetnek a bejáróban.

Ezt csöndesebben mondotta Hanka, de nyomatékkal, s közben kinézett az ablakon, mert Jagna éppen most lépett ki a tornácról. Fel volt öltözve szépen, kezében imádságoskönyv meg barka. Hanka sokáig nézett utána.

- Elkéstek, lányok! Már tele van néppel az egész utca.

- Még nem harangoztak be.

De épp ekkor szólalt meg a harang fennszóval, hívogatott az Úr házába. Lassan, hosszasan, hangosan kongott-bongott.

Vagy egy miatyánknyi idő múlva valamennyien elindultak a templomba.

Hanka egyedül maradt. Föltette az ebédet, kissé rendbe szedte magát, megfogta a gyerekeket, és kiült velük együtt a tornácra, hogy megfésülje és kitetvezze őket, mert hétköznap sosem ért rá.

A nap már eléggé magasra emelkedett, az emberek mindenfelől gyülekeztek a templomba. Apránként szóródtak ki a bejárókból az útra; s az utcákon úgy piroslott az asszonyok ruhája, mint a pipacs, beszélgetés zaja visszhangzott meg a gyerekek kiáltozása, akik azzal szórakoztak, hogy kavicsokkal dobálták a madarakat a tavon. Néha szomszéd falubeliekkel megrakott szekerek zörögtek, majd ismeretlen emberek mentek el az úton, dicsérve az Istent. Végül lassan mindenki elment, s csend borult az üres utakra.

Hanka, miután tisztára tetvezte a gyerekeket, hátravitte őket a krumplisvermek mellé, a szalmára, hadd játsszanak egyedül. Ő maga megnézte a fortyogó fazekakat, s azután visszatért előbbi helyére, és csöndesen mondta az olvasót, minthogy könyvből nem tudott imádkozni.

Már dél felé járt az idő. Ünnepi csend lepte el a falut. Sehol sem hallatszott semmi hang, csak éppen a verebek csiripeltek, és a fészekrakó fecskék csiviteltek az eresz alatt. Meleg idő volt; a kezdődő tavasz már alig érintette meg a földet, alig simogatta meg a fákat; az ég fiatalon, kéklőn, csodálatos ragyogással borult a föld felé. A gyümölcsösök mozdulatlanul álltak, a nap fölé nyújtva duzzadt bimbókkal telt ágaikat. A tó partján álló égerfák úgy mozgatták sárga barkáikat, mintha csöndesen lélegeznének. A nyárfák rozsdaszínű, ragadós, illatozó, szinte mézet csepegő hajtásai úgy tárultak a napfényre, mint a madárfiókák csőre...

A házak elejét már alaposan fölmelegítette a nap; már a legyek is kibújtak a meleg falakra, s néha egy-egy méhecske is feltűnt, döngicsélve telepedett le a kerítések alján pislogó százszorszépekre, vagy a bokrok fölé szállott, melyek friss levelecskéi mint zöld lángocskák törtek elő.

De a mezőkről és az erdők felől még éles, nyirkos szél fújt.

A mise már a felénél tarthatott; a csendes, szinte tavasztól izzó levegőben távoli ének hangja feszült, orgonaszó és néha, mint a sűrű eső, a csengők bágyadt csilingelése szóródott szét a szélben.

Lassan, csendesen telt az idő. Mikor a nap delelőre ért, még a madarak is elhallgattak. Csak a kislibákra tolvaj módra leskelődő varjak keringtek alacsonyan a tó fölött. A gúnárok vészesen gágogtak föl rájuk. Egy gólya is kelepelt egyet valahol, és elrepült a közelben, csak hatalmas árnyéka húzódott végig a földön.

Hanka buzgón imádkozott, közben ügyelt a gyerekekre, és olykor-olykor benézett az öreghez.

Boryna feküdt, mint mindig, mozdulatlanul, és mereven nézett maga elé.

Így haldoklott lassan, napról napra közeledett a véghez, mint a kalászos gabona, mely lassan érik a nap sugarában a sarló alá... Nem ismert meg senkit, s még akkor is, amikor Jagnát hívta, és a kezét szorongatta, másfelé nézett; csak Hankának volt az az érzése, hogy az ő hangjára mozgatja az ajkát, és a szeme úgy forog, mintha mondani akarna valamit...

Így tartott ez már jó ideje változatlanul, hogy sírás fogta el azt, aki látta.

Mert ki hitte volna, édes Jézusom, hogy egy ilyen gazda, ilyen okos, ilyen gazdag ember, hogy nem találni párját, most úgy feküdjék, mint a villámsújtott fa: még tele van zöld ággal, de már a halál prédája...

Hiszen nem halt meg, és nem is él, csak az isteni irgalom kezében van már egészen.

Ó, emberi sors, kérlelhetetlen sors!

Ó, hatalmas isteni rendelés, mely akkor jelensz meg, amikor senki se várja, fényes nappal vagy sötét éjjel, s egyformán söpröd az emberi porszemet a keserű halál felé!...

Így gondolkozott Hanka szomorúan, fölnézett az égre, egyet-kettőt sóhajtott, azután befejezte a rózsafüzért, és sietett a déli fejéshez. Mert jó a sóhajtás, de a munka mindennél előbbre való.

Amikor visszatért teli sajtárokkal, már valamennyien otthon voltak. Józka azt mesélte, hogy miről prédikált a pap, és hogy kik voltak a templomban. Hangos lett a szoba, a tornác, mert eljött Józka néhány barátnője is, és együtt nyelték a szent barkát, mely állítólag jó a torokfájás ellen.

Nevettek eleget, mert némelyikük nem tudta lenyelni, a torkán akadt; köhögtek, vizet ittak rá, vagy hátba kellett veregetni őket, hogy könnyebben menjen le. Ezt Witek nagy élvezettel csinálta.

Csak Jagna nem jött haza ebédre. Látták, hogy az anyjával és a kovácsékkal ment el. De alig keltek föl a táltól, beköszöntött Roch. Örömmel üdvözölték, mert olyan közelinek érezték magukhoz, mint a tulajdon öregapjukat. Roch halkan köszöntötte őket, mindegyikhez volt egy külön szava, mindegyiküknek megcsókolta a homlokát, de amikor étellel kínálták, nem fogadott el semmit. Nagyon fáradt volt, és aggodalmasan nézett körül a szobában. Hanka követte a tekintetét, de nem mert kérdezősködni.

- Láttam Anteket - szólt végül csöndesen, senkire sem nézve.

Hanka fölugrott a ládáról. Olyan rémület szorította össze a szívét, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni.

- Egészséges és jókedvű. Habár vigyázott ránk a börtönőr, egy jó óráig beszélgettem vele.

- Vasban ül? - nyögte ki félénken Hanka.

- Ugyan dehogy!... Úgy ül, mint mások!... Nincs olyan rossz dolga, ne féljen.

- Mert Koziol azt mesélte, hogy ott verik a rabokat, és a falhoz láncolják.

- Talán másutt olyan szokás is van... más bűnért... de Antekhez hozzá se nyúltak - mondta.

Hanka összekulcsolta örömében a kezét, s úgy futott végig az arcán a mosoly, mint a napsugár.

- S búcsúzáskor azt üzente, hogy ne törődjön semmivel, és öljék le a hízót még az ünnepek előtt, mert ő is akar a szentelt ételből részesülni.

- Éheztetik a szerencsétlent, éheztetik! - jajdult föl Hanka panaszosan.

- De hiszen édesapám azt mondta, hogy eladjuk az ártányt, ha meghízik - jegyezte meg Józka.

- Azt mondta, de ha Antek azt parancsolja, hogy vágjuk le, akkor az ő akarata most az első édesapánké után - emelte föl Hanka a szavát éles, határozott hangon.

- S még azt is üzeni, hogy a határban csak végeztessen el minden munkát, amire szükség van, ne törődjön semmi mással. Meséltem neki, milyen ügyesen lát el a felesége mindent.

- Szólt rá valamit? Mit mondott?

Forrósággal öntötte el az öröm.

- Azt mondta nekem, hogy maga mindent meg tud csinálni, ha akar...

- Meg tudok hát! - suttogta Hanka erélyesen, és a szemében szilárd akarat csillogott.

- És itt, maguknál, mi újság?

- Semmi, minden úgy van, ahogy volt... És hamarosan kieresztik? - kérdezte Hanka aggodalmas remegéssel.

- Talán mindjárt az ünnepek után, de lehet, hogy valamivel később. Mihelyt befejezik a vizsgálatot... És ez elhúzódik, mert az egész falu benne van a dologban, annyi ember... - felelte Roch kitérően, és nem nézett az asszony szemébe.

- Nem kérdezett semmit a házról, a gyerekekről, rólam... és mindenkiről?... - kezdte ismét félénken Hanka.

- Kérdezett hát, elmondtam sorban mindent.

- És... másokról... a többiekről a faluban?...

Rettenetesen szerette volna tudni, érdeklődött-e Jagna felől is. De hát nem merte nyíltan megkérdezni, s nem tudta úgy vezetni a beszédet, hogy maga Roch bökje ki észrevétlenül, bár sokáig próbálkozott vele. Meg aztán már elmúlt az alkalmas idő is, mert Roch hazatérésének híre már elterjedt a faluban, és hamarosan, még a litánia előtt, gyülekezni kezdtek a kíváncsi asszonyok, hogy halljanak valamit övéikről.

Roch kiment hozzájuk a ház elé, és a padkán ülve elmesélte, kiről mit tudott meg. És habár semmi rosszat nem mondott, mégis egyre erősödött az asszonynép halk szipogása, majd hangos sírás meg panaszos szó is feltört...

Azután pedig elment a faluba, majdnem minden házba benyitott, és ősz szakállával, ég felé emelt szemével olyannak látszott, mint egy szent, aki a vigasztalás szavait viszi mindenhova. Ahova csak belépett, mintha fénnyel telt volna meg a szoba, a szívekben felvirult a remény, és bizalom erősítette az ingadozókat. De sűrűbben hullott a könny is, a szomorú emlékek felidézése nagyobb súllyal nehezedett rájuk, jobban elszorította szívüket a vágyakozás...

Mert igazat mondott tegnap Klembowa Agatának, hogy olyan lett a falu, mint a nyitott sír. Igaz volt, mert mintha járvány pusztított volna Lipcében, amikor a nép nagyobb részét kiviszik a temetőbe, vagy amikor a háború dúl, és kiirtja a férfiakat, hogy az elhagyott otthonokban csak a fehérnép siránkozása, a gyerekek sírása, a panasz és a sóhajtás marad, s az átélt igazságtalanság fájdalmas emléke.

Hogy ki se lehet mondani, mi ment végbe a megkínzott lelkekben!

Már három hete is elmúlt, de Lipce még nem nyugodott meg. Épp ellenkezőleg, egyre növekedett a sérelem és igazságtalanság érzése. Nem is csoda, hogy minden virradatkor, alighogy felriadtak álmukból, minden délben és minden este, a házakban és odakünn, ahol csak összejött a nép, szünet nélkül hallatszott a siránkozó panasz, akár a koldus imádsága, s bosszúvágy sarjadt a szívekben, mint valami ördögi gyom, hogy a kezek maguktól szorultak ökölbe, s úgy csaptak le a vérszomjas, bőszült szavak, mint a villám.

Így hát aztán Roch szavai, mint az a bot, amivel óvatlanul megturkálják a rejtett tüzet, s megint erővel csap föl a láng, azt eredményezték, hogy valamennyien ismét maguk előtt látták sérelmük emlékét; így még a litániára is csak kevesen mentek el, inkább összegyűltek a bejárókban, csoportokba verődtek az úton, vagy a kocsmába mentek beszélgetve, nagy sírással és szitkozódással.

Csak Hanka érezte magát nyugodtabbnak, és annyira örült az ura dicséretének, annyira megerősödött tőle a lelke, megtelt reménnyel, s kívánta a munkát, hogy megmutassa: el tud ő látni mindent - hogy azt ki se lehet mondani.

Alig oszlottak el az asszonyok, eljött a kovácsné a beteghez. Hanka pedig az ólba ment Józkával, hogy megnézzék a hízót.

Kieresztették az udvarra, de mivel alaposan elhízott, rögtön elterült a trágyadombon, és meg se akart mozdulni.

- Ne adj neki ma enni többet, hadd tisztuljon meg.

- Éppen el is felejtettem neki adni ma délben...

- No, most az egyszer még jó is. Holnap le kell vágni. Szóltál Jagustynkának?

- Azt ígérte, hogy még ma estefelé eljön...

- Öltözz fel és siess Jambrozyhoz, hogy holnap, akár a mise után is, de mindenképp jöjjön el a szerszámaival, és vágja le a hízót.

- Nem tudom, jöhet-e, mert a főtisztelendő úr kihirdette, hogy holnap két pap érkezik gyóntatni.

- Majd talál rá időt!... Tudja, hogy nem sajnálom a pálinkát, és csak ő tud igazában disznót ölni, kolbászt tölteni, húst besózni. Jagustynka is segíteni fog.

- Akkor reggel bemennék a városba sóért meg fűszerért...

- Szeretnél kocsikázni, mi?... Nem kell, megkapok mindent Jankielnél, mindjárt megyek is és meghozom.

- Józka - kiáltott még utána -, hol van Pietrek és Witek?

- Biztosan a faluba mentek, mert Pietrek elvitte a hegedűt is.

- Ha találkozol velük, kergesd haza őket, hogy hozzák ki a fészerből a teknőt a ház elé, ki kell forrázni reggel.

Józka örült, hogy kiszabadulhatott a faluba. Nastkához szaladt, hogy együtt keressék meg Jambrozyt.

De Hanka nem indult el a kocsmába, mert beállított az apja, az öreg Bylica. Megkínálta ennivalóval, és örömmel mesélte neki: milyen híreket hozott Roch Antekről. El se végezte, amikor berontott kiáltva Magda:

- Jöjjön hamar, valami van édesapámmal!

Mert Boryna az ágy szélén ült, és körülnézegetett a szobában. Hanka odaugrott és megfogta, hogy le ne essék. Az öreg jártatta rajta a szemét, majd pedig az ajtóra függesztette, melyen át váratlanul éppen belépett a kovács.

- Hanka!

Világosan s hangosan szólt, Hanka majd megdermedt a szavától.

- Itt vagyok hát. Csak ne mozogjon, az orvos megtiltotta - suttogta ijedten.

- Mi újság?

Repedt, idegenszerű volt a hangja.

- Itt a tavasz, meleg van... - dadogta Hanka.

- Fölkeltek már?... Ki kell menni a határba...

Nem tudták, mit szóljanak erre, csak egymásra néztek. Magda sírva is fakadt.

- Védjük a magunkét! Ne hagyjátok, emberek!

Nagy hangon kiáltott, de megszakadtak a szavai. Reszketni kezdett, és Hanka karjába hanyatlott. A kovácsék segíteni akartak, de Hanka nem engedte, bár a karja és a háta majd megszakadt. Aggodalmasan néztek az öregre, és várták, mit fog még mondani.

- Árpát kell vetni legelőbb... Ide, emberek!... Segítség!... - kiáltott föl hirtelen rettenetes hangon, majd megmerevedett és hátrahanyatlott. A szeme becsukódott, és hörögni kezdett.

- Meghal!... Jézusom!... Meghal!... - ordította rémülten Hanka, és egész erejéből rázta az öreget.

Magda pedig hirtelen egy szentelt gyertyát nyomott Boryna erőtlen kezébe.

- Papot, Michal, gyorsan!...

De mielőtt a kovács elment volna, Boryna kinyitotta szemét, és kiejtette kezéből a gyertyát, hogy darabokra tört.

- Már elmúlt, keres valamit... - suttogta a kovács, és föléje hajolt.

Az öreg azonban eléggé erősen ellökte magától, s egészen világosan így szólt:

- Hanka, küldd ki ezeket az embereket.

Magda sírva borult rá, de az öreg, úgy látszik, nem ismerte meg.

- Nem akarom... nem kell... kergesd ki... - ismételte makacsul.

- Legalább a pitvarba menjetek ki, ne ellenkezzetek... - könyörgött Hanka.

- Menj ki, Magda, én nem mozdulok innen - szűrte a szavakat dacosan a kovács, mert sejtette, hogy az öreg valami titkot akar Hankának mondani.

Meghallotta ezt az öreg, fölemelkedett egy kissé, és olyan fenyegető tekintettel mutatott neki ajtót, hogy kikullogott, mint a megrúgott eb. Átkozódva ugrott a tornácon síró Magdához, de hirtelen elhallgatott, körülnézett és kiszaladt a kertbe. Lopva az oromfal ablakához sompolygott, meglapult és hallgatózott, mert odaért az ágy feje, és az ablakon át lehetett hallani egyet-mást.

- Ülj mellém... - parancsolta az öreg, amikor a kovács kiment.

Hanka le is ült az ágy szélére; alig tudta elfojtani sírását.

- A kamrában találsz néhány garast... Rejtsd el, hogy el ne csenjék előled...

- Hol van?

Hanka már reszketett a felindulástól.

- A gabonában...

Érthetően beszélt, szinte minden szó után pihenőt tartott, Hanka pedig elfojtva magában félelmét, egészen az öreg szemén függött, mely különös fényben égett.

- Anteket védjed... add el a fele gazdaságot, de ne engedd... ne engedd... tiéd a...

Nem fejezte be; elkékült és visszahanyatlott a párnára. Szemében kialudt a fény, és köd futotta be, még valamit dadogott, és mintha felkelni próbált volna.

Hanka fölkiáltott ijedtében, nyomban befutottak a kovácsék, élesztgették, leöntötték vízzel, de az öreg már nem tért magához. Megint úgy feküdt, mint azelőtt: mereven, mozdulatlanul, nyitott szemmel, távol mindattól, ami körülötte történt.

Sokáig ültek mellette. Az asszonyok csöndesen sírtak, s nem szólt senki egy szót se. Már alkonyodott, homályba borult a szoba, amikor kimentek mindnyájan a napvilágra, mely már kialvóban volt, csak a tavon csillogtak az alkonypír utolsó maradványai.

- Mit mondott magának? - kérdezte nyersen a kovács, s elállta Hanka útját.

- Hiszen hallotta.

- De mit mondott azután?

- Amit azelőtt, mikor maguk ott voltak...

- Hanka, ne haragítson meg, mert baj lesz...

- Annyira félek a maga fenyegetésétől, mint a kutyától...

- És valamit a markába is nyomott... - tette hozzá ravaszul a kovács.

- Hát, amit holnap megtalál a csűr mögött... - felelte gúnyosan az asszony.

Hozzáugrott a kovács, és talán nagyobb baj is történt volna, ha nem jelenik meg Jagustynka éppen ebben a pillanatban, és nem szól rögtön a maga módján:

- Olyan szép békességben meg barátságban beszélgetnek, hogy hallja az egész falu...

A kovács lehordta csúnyán, kimondta, ami épp a nyelvére jött, s elkotródott a faluba.

Hamarosan sötét éj lett. Nagy felhők borították be az eget, egyetlen csillag fénye sem hatolt át rajtuk. Szél támadt, és lassan ingatta a fákat; szomorúan, tompán zúgtak: megint időváltozás készült.

Hanka szobájában világos volt, és eléggé nagy hangon folyt a beszélgetés. A tűz pattogott a tűzhelyen, a vacsora már-már megfőtt. Néhány idősebb asszony tereferélt. Jagustynka vitte főképpen a szót. Józka pedig Nastkával és Félkótya Jasiekkel a tornácon ült, mert Pietrek olyan szomorú nótát húzott nekik a hegedűjén, hogy sírni lett volna kedvük. Csak Hanka nem tudott egy helyben ülni. Folyton Boryna szavain gondolkozott, és minduntalan átnézett a másik szoba felé...

De hiába, hiszen most nem lehetett a kamrában kutatni. Jagna benn volt a szobában, éppen az ünneplő ruháját rakta el a ládába.

- Pietrek! Hagyd már abba, hiszen mindjárt nagyhétfő, ez meg úgy cincog, hogy szinte vétek!

Lehordta, mert annyira fel volt indulva, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. Pietrek abba is hagyta, és valamennyien bementek a szobába.

- A földesúr öccséről beszélünk, a hóbortos Jacekről - magyarázta az egyik leány.

De Hanka nem értette, miről van szó, mert éppen ugatni kezdtek a kutyák a bejáróban. Kiszaladt az udvarra, és uszította őket. Lapa dühödten rohant a kertbe...

- Fogd meg, Lapa!... Kapd el, Burek!... Nosza!...

De a kutyák hirtelen elhallgattak, és örvendező vakkantással tértek vissza.

S ez többször is megismétlődött ezen az estén. Hankában szörnyű gyanú támadt.

- Pietrek zárj be mindent erősen, mert valaki leskelődik, be akar jönni. Ismerős, mert a kutyák nem mennek neki.

Hamarosan eloszlottak, és rövid idő múlva álomba borult az egész ház. Csak Hanka ment ki megnézni, jól be van-e zárva minden ajtó. Azután sokáig állt a falnál, és aggodalmasan hallgatózott...

"A gabonában... biztosan valamelyik hordóban... Csak meg ne előzzön valaki..."

Hideg veríték öntötte el ijedtében, s a szíve hevesen dobogott.

Ezen az éjjelen alig hunyta le a szemét.

- Józia, gyújts tüzet, és szedd össze a fazekakat, ahány csak van, töltsd meg vízzel, és tedd a tűzhöz, én elszaladok a zsidóhoz fűszerért.

- De siessen, mert mindjárt jön Jambrozy.

- Ne félj, nem jön ilyen korán, előbb a templomot kell ellátnia.

- Dehogy, csak éppen harangoz, és mindjárt jön, mert Roch helyettesíti.

- Visszatérek még időben. Kiálts már a fiúkra, hogy gyorsabban húzzák elő a teknőt, és hozzák a tornácra. Ha Jagustynka megjön, mossa ki a csöbröket. A hordókat is ki kell hozni a kamrából, és be kell gurítani a tóba, hadd ázzanak: de ne felejts el köveket rakni rájuk, hogy el ne vigye a víz. A gyerekeket ne költsd föl, hadd aludjanak a bogárkáim. Több helyünk lesz így... - rendelkezett erélyesen Hanka, s fejére húzva kendőjét, kisietett a csípős korai hajnalba.

A nap éppen hogy felkelt; felhős, nedves idő volt, s kellemetlenül hideg; kékesszürke ködök füstölögtek az átázott földből, és apró szemű, hideg esőként hullottak a földre. A síkos utak szürkéllettek a víztől, s a megfeketedett házikók alig látszottak a homályos időben. Az ázott, elgörbült fák úgy rémlettek elő itt-ott, mint reszketeg árnyak, mintha kócos, üveges ködből lennének, s nézegették magukat a tóban, mely alig kéklett. A megcsomósodott ködtakaró alól reszkető, halk kopogás hallatszott: a cseppek szüntelenül verték a vizet. Mindenütt olyan pocsék volt az idő, hogy alig lehetett látni az Isten világát. Üres is volt minden.

Csak mikor feljajdult a misére hívó harang, akkor piroslott föl itt-ott az asszonyok ruhája, akik a szárazabb helyeken átkelve igyekeztek a templom felé.

Hanka meggyorsította a lépteit. Arra számított, hogy talán már a templom előtti fordulónál találkozik Jambrozyval. Az egyházfi azonban még nem jött ki, csak a pap vak lova forgolódott a tó körül, mint mindennap ilyenkor, s húzta a hordót a szántalpon. Minduntalan megállott, megbotlott a kátyúkban. Csak szaglásával kereste a vizet, mert a legény a bejáróba húzódott az eső elől, s guggolva cigarettázott.

S éppen ekkor érkezett a plébánia elé egy könnyű bricska; két kövér pej volt eléje fogva. A vörös képű, kövér laznowi pap szállott ki belőle.

"Gyóntatni jött, biztosan megérkezik mindjárt a slupiei főtisztelendő is" - gondolta Hanka.

Hiába nézett körül, nem látta Jambrozyt, ezért nyomban a templom mellett befordult a nyárfás útra. Itt még nagyobb volt a sár, mert a hatalmas nyárfák árnyat vetettek az útra, s az esőn át úgy látszott, mintha izzadt ablaküvegen át villannának elő a mozgó árnyak. Hanka a kocsmán túl jobbra tért, a csatakos mezei útra.

Úgy gondolta, hogy van még egy kis ideje, meglátogathatja az apját, és elbeszélgethet egy kicsit húgával, akivel egészen kibékült azóta, hogy Borynához költözött.

Valamennyien otthon voltak.

- Mert Józka azt fecsegte tegnap, hogy édesapánk beteg - szólt, mikor belépett.

- Eh, nem akar segíteni, azért hever a bundája alatt, nyögdécsel és betegségével mentegetőzik - felelte Weronka felhősen.

- Olyan hideg van nálad, hogy szinte csípi a lábikráimat.

Megborzongott, mert a háztetőn úgy keresztülcsöpögött az eső, mint a szitán, s nyúlós sár borította a szoba földjét.

- Ha egyszer nincs mivel fűteni! Ki hozzon rőzsét? Nincs nékem ahhoz erőm, hogy olyan messzire szaladjak az erdőbe, meg a hátamon cipekedjek. Hiszen annyi más munka van, hogy azt se tudom, mibe fogjak előbb! Nem győzöm egymagam!

Mindketten felsóhajtottak, árvaságukra és elhagyatottságukra gondolva.

- Mikor Stacho itthon volt, azt hittem, nem csinál itthon semmit. Csak most látszik, mit jelent az ember a házban, amikor nincs. Nem mégy a városba?

- Hát szeretnék minél előbb, de Roch azt hallotta, hogy csak az ünnepeken fognak hozzájuk beereszteni. Majd elmegyek vasárnap, és viszek a szerencsétlennek egy kis szentelt ételt.

- Szívesen vinnék én is a magaménak egyet s mást, de mit tudnék? Egy darab kenyeret?

- Ne búsulj, majd én készítek többet, hogy mind a kettőnek jusson, és elvisszük együtt.

- Isten fizessen meg a jóságodért. Majd ledolgozom, amikor szükség lesz rá.

- Igaz szívből adom, nem azért, hogy ledolgozzad. Magam is elég jól ismerem a nyomorúságot, tudom én, milyen harapós egy kutya, emlékszem rá... - suttogta szomorúan.

- Az ember egész életében barátságot tart vele, talán csak a sírba menekülhet előle. Volt egy kis megtakarított pénzem, azt gondoltam, veszek tavaszra egy malacot, felhizlalom, kapálásra kerül belőle egypár zloty. De Stachónak kellett adnom tíz-egynéhány zlotyt, aztán ide egy garast, oda kettőt, és úgy elfolyt az egész, mint a víz. Újat meg nem lehet szerezni. Ennyi hasznunk lett belőle, hogy a faluval tartott!...

- Ne beszélj már összevissza! A maga jószántából ment el a többiekkel, hogy kiverekedjék a magukét. Nektek is lesz ott vagy egy hold erdőtök...

- Lesz hát, majd ha fagy, hó lesz nagy! Akinek van pénze, annak muzsikál a cigány, te meg, szegény, áruld az éhséget, és örülj, hogy egyszer enni fogsz!...

- Híjával vagy valaminek? - kérdezte Hanka bátortalanul.

- Hát mim van egyáltalán? Csak annyi, amennyit a zsidó vagy a molnár ad hitelbe! - kiáltott fel Weronka, kétségbeesetten tárva ki karjait.

- Nem tudok rajtad segíteni, bár tiszta szívemből szeretnék. Nem vagyok a magam gazdája, és nekem is védekeznem kell, mint a kutyák elől. Vigyáznom kell, hogy ki ne dobjanak a házból... akárhányszor már majd elhagy az eszem a sok gondtól!

Eszébe jutott a mai éjszaka.

- Jagusiának bezzeg nem fáj semmitől a feje. Nem olyan buta, kedvére él...

- Hogyhogy? - Hanka fölállt, és nyugtalan szemmel tekintett a húgára.

- Semmi különös, csak hogy kiélvez mindent torkig. Öltözködik, szomszédol és ünnepel mindennap. Tegnap is a bíróval látták a kocsmában. A benyílóban ültek, és a zsidó alig győzte hordani neki a félfertályokat... Nem bolond, hogy sajnálja az öreget... - tette hozzá Weronka csípősen.

- Egyszer mindennek eljön a vége! - suttogta Hanka komoran, és fejére húzta kendőjét.

- De ami jóban része volt, azt senki el nem veheti tőle. Okos az ebadta...

- Könnyű az olyannak okosnak lenni, aki nem hederít semmire! Igaz is, ma disznót ölünk, nézz be estefelé, segíthetsz valamit... - szakította félbe Hanka a keserű beszédet, és kiment a szobából.

Benézett apjához a másik szobába, ahol ő lakott nemrégen. Az öreg alig látszott a vackán, csak halk nyögése hallatszott.

- Édesapám, mi baja van?

Melléje guggolt.

- Semmi, édes lányom, semmi, csak éppen a hideg ráz, és valami szörnyen szorítja a gyomromat...

- Hát hiszen itt olyan hideg van, és úgy csöpög az eső, mint odakint. Keljen föl, és jöjjön el hozzánk, majd ügyel a gyerekekre, mert disznót ölünk. Nem éhes?

- Éhes?... Hát egy kicsit... mert tegnap elfelejtettek ennem adni... hát persze... Ők maguk is csak sózott krumplit esznek... Stacho meg a börtönben van... Elmegyek, Hanus... elmegyek... - dadogta örvendezve, s lekecmergett a vackáról.

Hanka meg Jagnáról gondolkozott, míg a kocsma felé sietett bevásárolni. Ezek a gondolatok mintha késsel szurkálták volna.

Persze hogy a zsidó most már nem követelte előre a pénzt, hanem serényen forgolódott, mindent lemért, amit Hanka kért, még ajánlgatott is egyet-mást.

- Csak azt adja, Jankiel, amit kérek!... Nem vagyok én gyerek, tudom, miért jöttem és mire van szükségem! - hordta le Hanka büszkén, és nem elegyedett vele szóba.

A zsidó csak mosolygott, mert az asszony így is tíz-egynéhány zloty árát vásárolt; többet vett a pálinkából is, hogy az ünnepekre is fussa, meg fehér kenyeret, zsemlyéket, vagy tizenöt heringet, sőt a végén egy kis üveg arakot is. Alig bírta vinni a batyut.

"Jagna éli világát, hát én talán kutya vagyok? Hiszen úgy robotolok, mint az ökör!"

Így gondolkozott hazafelé menet, de sajnálta a fölösleges kiadást, és ha nem szégyellte volna, visszaviszi az arakot a zsidónak.

Odahaza már nagy sürgés-forgást talált. Készülődtek a disznóöléshez. Jambrozy a tűzhelynél melegedett, s közben szokása szerint csipkelődött Jagustynkával, aki az edények kiforrázásával volt elfoglalva. Az egész szobát betöltötte a gőz.

- Megvárattam magát, hogy megkondítsam doronggal a disznó fejét!

- Hogy ért ide ilyen hamar?

- Roch helyettesít a sekrestyében, a papék Walekje segít a kántornak, és Magda söpri ki a templomot. Mindent eligazítottam, hogy magát be ne csapjam! A papok csak reggeli után kezdenek gyóntatni. De kutya hideg van ma, majd megfagy a csontom! - kiáltott panaszosan.

- Tűzön szárítja a fogát, és mégis panaszkodik a hidegre! - csodálkozott Józka.

- Buta vagy! Belül fázom, még a falábam is megdermedt.

- Mindjárt készítek magának melegítőt. Józia, áztasd be hamar a heringet.

- Adja csak ide, ahogy van. Jól meg kell locsolni pálinkával, az kihúzza belőle a sót.

- Maga mindig csak a régi nótát fújja! Ha éjfélkor csendítenék meg a poharat, akkor is szívesen fölkelne inni - jegyezte meg csípősen Jagustynka.

- Igaza van, öreganyám! De úgy látom, a maga nyelve is megkeményedett, és szívesen áztatná már pálinkába, mi? - nevetett Jambrozy, megdörzsölve a kezét.

- No, az ilyen vén szivaccsal még kiállom a versenyt az ivásban is!

- Úgy láttam, kevesen vannak a templomban - szakította meg beszélgetésüket Hanka, aki nem szerette a pálinkára való célozgatást.

- Még ráérnek. Majd rohannak kirázni magukból a bűneiket.

- Meg lustálkodni, pletykát hallgatni, újabb bűnöket elkövetni...

- A lányok már tegnap készülődtek - szólalt meg valahonnan Józia.

- Persze, mert a saját papjuk előtt szégyellik magukat - csúfolódott Jagustynka.

- Ideje lenne már, öreganyám, hogy maga is beüljön penitenciát tartani a templom pitvarába. Inkább morzsolná a rózsafüzért, mint hogy másokon élesítse a nyelvét!

- Megvárom, míg mellém ülsz, te falábú!

- Ráérek, előbb meghúzom maga fölött a harangot, és szépen lesimítom az ásóval...

- Ne bosszantson, mert mérges vagyok! - mordult föl halkan a vénasszony.

- Majd magam elé tartom a botot, akkor nem harap meg. Kár is lenne a fogáért, hiszen az utolsó...

Jagustynka megrándult bosszúságában, de nem válaszolt, mert Hanka éppen most töltötte meg a poharakat, és koccintott velük, Józka pedig a heringet hozta elő. Jambrozy a falábához ütögette, lehúzta a hering bőrét, megpörkölte a tűzön, és jóízűen megette.

- Elég a mulatságból! Munkába, emberek! - kiáltott fel ezután, levetette bundáját, feltűrte inge ujját, megélesítette kését, a sarokból elővette a moslékkeverő husángot, és gyorsan kiment.

Valamennyien kimentek utána az udvarra. Jambrozy Pietrekkel kihúzta az ólból a hízót, mely makacsul védekezett.

- Teknőt a vérnek, de gyorsan! - kiáltott Jambrozy.

Odahozták nyomban, az ártány pedig az ól sarkához dörgölődzött, és csendesen röfögött.

Körben, hallgatva álltak, nézték a disznó fehér oldalát és kövér, lelógó hasát. Közben alaposan megáztak, mert az eső egyre sűrűbben szemergett, és köd ereszkedett le a gyümölcsösre. Csak Lapa ugatott hangosan, és körbe szaladgált. A bejáróban asszonyok álltak, és néhány gyerek nézett be kíváncsian a kerítés tetejéről.

Jambrozy keresztet vetett, a husángot a háta mögé rejtette, és oldalról a hízó mellé lopódzott. Hirtelen megállott, meglóbálta a husángot, oldalt hajolt, hogy az inggombja is lepattant a nyakán, megfeszült, mint a rugó, és az ártány füle közé ütött. A disznó sivalkodva esett az elülső lábára. Azután Jambrozy két kézzel markolta meg a dorongot, és úgy fejbe vágta, hogy az oldalára zuhant, csak a lába rángatódzott. Ekkor az öreg egy szempillantás alatt ráült az állat hasára, megvillantotta a kést, és markolatig beledöfte a szívébe.

Alája tartották a teknőt. A vér felszökkent, akár egy fecskendőből, egészen az ól falára, s azután párologva, locsogva ömlött a teknőbe.

- Eredj innen, Lapa! No, nézze meg az ember, éhes rá, pedig böjt van! - szólalt meg végül Jambrozy. Elkergette a kutyát. Erősen lihegett, mert elfáradt egy kicsit.

- A tornácon forrázzuk le?

- Beviszem a szobába a teknőt, hiszen föl kell akasztani, hogy fölbonthassuk.

- Azt hittem, kevés a hely a szobában.

- Ott van az első szoba, ahol a gazda fekszik, ott van hely elég. Az öreget nem háborgatja... csak gyorsan, mert könnyebben ereszti a sörtét, amíg meleg! - adta ki az utasítást Jambrozy, s közben már tépte is a disznó hátáról a hosszabb sörtéket.

Néhány perc múlva az ártány már leforrázva, megkopasztva, megmosva függött Boryna szobájában, a mestergerendához kötött hámfán.

Jagna nem volt otthon. Mindjárt reggel elment a templomba, nem is sejtve, mi készül. Csak az öreg feküdt az ágyon, mint mindig, s üres tekintettel bámult a levegőbe.

Eleinte csendben dolgoztak, és gyakran pillantgattak az öregre, de mivel az meg se mozdult, csakhamar megfeledkeztek róla, annyira el voltak foglalva a disznóval. Nem csalta meg a reményeiket: jó hatujjnyi vastag szalonnája volt és hatalmas hája.

- Elhúztuk már a nótáját, ide szállítottuk, hát ideje, hogy pálinkával is meghintsük! - kiáltott Jambrozy, kezét mosva a teknő fölött.

- Jöjjön reggelizni, akad ott innivaló is.

Ki is ivott egy jó pohárral, mielőtt nekilátott a krumplinak meg a céklalevesnek. Az ételnél azonban csak rövid ideig ült, serényen látott megint munkához, és hajtotta valamennyiüket, különösen Jagustynkát, akivel együtt dolgozott, mert ő is értett a hús sózásához és fűszerezéséhez.

Hanka is segített, ahogy tudott, Józka meg szívesen belekapott mindenbe, csak hogy benn maradhasson a disznó mellett.

- Segíts fölrakni a trágyát a szekérre, hadd hordják ki gyorsan, mert úgy látom, ma se végzik be a lustái! - kiáltott rá Hanka.

Bizony, alaposan elszontyolodott a kislány. Kiment az udvarra, s ott egész mérgét a fiúkra öntötte ki. Folyton hallani lehetett a kerepelését. De hogyisne!... Akkor kergette ki Hanka, amikor egyre hangosabb lett a ház, mert hol az egyik, hol a másik komaasszony jött be valami ürüggyel, úgy szomszéd módra, s mikor meglátta a gerendáról lógó hízót, összecsapta a kezét, és hangosan csodálkozott, hogy ilyen nagy, ilyen kövér, a molnáré se volt ilyen, meg a kántoré sem.

Hanka nagyon örült a dicséretnek, büszke volt, hogy disznót öl, s bár sajnálta egy kicsit a pálinkát, de hát isten neki, ilyenkor már ez a szokás a gazdáknál; kínálgatta a szomszédasszonyokat, és kenyeret és sót is adott a pálinka mellé. Szívesen hallgatta a hízelgő szavakat, s el is beszélgetett egy jó időt, mert alig csukta be az egyik maga után az ajtót, már mások verték le a pitvarban lábukról a sarat. Mintha csak templomba menet, útközben néztek volna be egy szóra. Úgy özönlöttek, mint a búcsúra, s gyerekek is forgolódtak jócskán a szobában, meg az ablakon is bekukucskáltak. Józka többször is szétkergette őket.

A faluban is váratlanul nagy mozgás támadt. Egyre többen dagasztották a sarat. Olykor-olykor szomszéd falubeli szekerek is végigzörögtek a falun, a tó partján pedig folyton piroslott a fehérnép ruhája, mintha processzióban vonulnának. Gyónásra ment a nép; nem hederítettek a rossz utakra, sem a sírós, kellemetlen időre, mely olyan változékony volt, hogy hol az eső esett néhány miatyánknyi ideig, hol meleg szél fújt végig a kerteken, néha meg olyan nagy szemű hó esett, mint a kása, azután meg áttört a napsugár a felhőkön, szinte arannyal szórta be a világot. Ilyen szokott már lenni kora tavasszal, mikor olyan szeszélyes az idő, mint némely leány, kinek hol nevetésre, hol sírásra, hol vigalomra, hol siralomra támad kedve, és maga se tudja, mi történik vele.

Persze Hankáéknál senki sem ügyelt az időjárásra, és úgy folyt a munka meg a beszélgetés, hogy harsogott tőle a szoba. Jambrozy sürgölődött, hajtotta a többieket, csipkelődött, ahogy szokott, de időnként el kellett szaladnia a templomba, hogy megnézze, rendben megy-e minden. Visszatérve panaszkodott a hidegre, és melegítőt kért:

- Leültettem a főtisztelendőket, rájuk zúdítottam a népet, hogy meg se mozdulnak délig.

- De hiszen a laznowi plébános nem bírja ki sokáig! Azt mondják, hogy a gazdasszonya folyton kell hogy vigye neki a porcelán edényt!

- Vigyázzon az orrára, öreganyám, és hagyja békében a papokat.

Jambrozy nem szerette az ilyen beszédet.

- A slupieiről meg azt beszélik, hogy gyóntatás közben mindig egy rózsavizes üveget tart a kezében, és az orrához nyomogatja, mert büdös neki a nép, és minden gyónás után a zsebkendőjével hajtja ki a rossz levegőt, és kifüstöl utána...

- Fogja be a száját, coki a papoktól! - tört ki Jambrozy dühösen.

- Roch a templomban van? - kérdezte gyorsan Hanka, mert neki sem volt ínyére a Jagustynka fecsegése.

- Ott van reggel óta, ministrált, ellátja, amit kell.

- Hát Michal hol van?

- Rzepkába ment a kántor fiával, összeírni.

- Libával szánt, homokot vet, mégis jól megy az ilyennek! - sóhajtott Jambrozy.

- Hogyne menne, hiszen legalább egy tojást kap minden összeírott lélekért...

- A gyónócédulákért meg külön három garast kap lelkenként. Mindennap látom, mekkora tarisznyákat cipelnek, tele minden jóval. Csak tojást eladott a kántorné ezernél is többet a múlt héten - mondotta Jagustynka.

- Azt mondják, hogy mikor beállt, gyalog jött egy batyuval, most meg négy urasági kocsi se tudná elszállítani a cókmókját.

- Több mint húsz esztendeje kántorkodik Lipcében, jókora plébánia, meg dolgozik, utánajár, kuporgatja a garast, hát meg is van a munkája gyümölcse - magyarázta Jambrozy.

- A munkája gyümölcse! Nyúzza a népet, ahogy csak tudja; mielőtt jót tesz valakivel, a markába néz; harminc zlotyt kér a temetéskor azért, hogy latinul bőg valamit, és az orgonán kalimpál.

- Mégiscsak érti a dolgát, és gyakran kell törnie a fejét!

- Érti hát, hogyan kell vékony hangon kornyikálni, meg vastagon nyúzni a népet.

- Más elinná a pénzét, ez meg papnak neveli a fiát.

- Akkor a tisztessége is meglesz jócskán, meg a haszna is! - vágott oda csípősen a vénasszony.

Éppen a legjobb helyen hagyták abba, mert Jagus rontott be. Megállt a küszöbön, mintha gyökeret vert volna a lába.

- A hízót csodálod? - nevette el magát Jagustynka.

- Nem tudták volna ezt a maguk szobájában csinálni? Egészen berondítják a szobámat - nyögte ki fülig pirosan.

- Ráérsz, majd kisikálod! - felelte nyomatékosan Hanka.

Jagna nekilendült, mintha verekedni akarna, de meggondolta magát. Csak megfordult a szobában, levette a feszületről a rózsafüzért, valami kendővel betakarta a vetetlen ágyat, és aztán szó nélkül kisietett. Csak az ajka remegett a visszafojtott haragtól.

- Segíthetne, hiszen annyi a munka! - szólt Józka a pitvarban.

Erre Jagnából úgy megeredt a szó dühében, hogy meg se lehetett érteni, azután elfutott, mint aki megveszett. Witek kinézett utána, és azt mondta, hogy egyenesen a kovácshoz sietett.

- Hadd menjen! Kipanaszolja magát, és legalább megkönnyebbül tőle.

- Megint lesz háborúság! - jegyezte meg Jagustynka halkabban.

- Hiszen már ez a mindennapi kenyerem, kedvesem! - felelte Hanka nyugodtan, bár aggódott, mert tudta, hogy bármely pillanatban beronthat a kovács, és nem ússza meg nagyobb pörpatvar nélkül.

- Mindjárt itt lesznek! - suttogta Jagustynka részvéttel.

- Ne féljen, győzöm! Nem ijesztenek meg - mosolygott Hanka.

Jagustynka fejét ingatta Hanka fölötti csodálkozásában. Megértő tekintetet váltott Jambrozyval, aki éppen abbahagyta a munkát.

- Benézek a templomba, elharangozom a delet, de tüstént visszajövök ebédre! - mondta.

Csakugyan hamarosan visszatért, és elmesélte, hogy a papok már ebédnél ülnek, hogy a molnár egy nagy kosár halat küldött, és hogy ebéd után tovább gyóntatnak, mert még sok nép várakozik.

Az ebéd gyors volt és rövid, de sűrűn öntözött, mert Jambrozy keservesen panaszkodott, hogy az ital túlságosan gyönge az ilyen sós heringhez. Ebéd után megint munkához láttak.

Jambrozy éppen a disznót darabolta, vagdalta róla a kolbásznak valót, Jagustynka pedig fölrakta az oldalait az asztallá alakított ajtóra, vagdalta és gondosan sózta a szalonnát, mikor berontott a kovács.

Látszott a képén, hogy alig türtőzteti magát.

- Nem is tudtam, hogy ekkora hízót vásárolt magának! - kezdte gúnyosan.

- Vettem bizony, és le is vágtam, látja!

Némi félelem fogta el.

- Jókora disznó, fizetett érte vagy harminc rubelt.

Gondosan megnézte.

- A szalonnája meg olyan vastag, hogy keresni kell a párját! - nevetett Jagustynka, és eléje tartotta az oldalast.

- No, nem került éppen harmincba, nem éppen! - válaszolt mosolyogva Hanka.

- A Boryna ártánya! - tört ki hirtelen a kovács, mert nem tudta tovább visszatartani dühét.

- Milyen szemes! A farkáról is megismeri, hogy kié! - gúnyolódott a vénasszony.

- És milyen jusson vágta le? - ordított a kovács felháborodva.

- Ne kiabáljon, ez nem kocsma! Ha éppen tudni akarja, hát azon a jusson, hogy Antek meghagyta, Rochtól üzente, hogy öljük le.

- Hát Anteknek mi parancsolnivalója van itt? Talán az övé?

- Hát persze hogy az övé!

Hanka már megnyugodott, erőt gyűjtött a küzdelemre.

- Mindnyájunké!... Drágán fogja ezt megfizetni!

- Nem neked adunk róla számot!

- Hát kinek? A törvény elé viszem!

- Csönd legyen, fogja be a száját, mert beteg van itt, és az övé minden.

- De maguk fogják megenni.

- Persze hogy magának még szagolnivalót sem adunk!

- Ideadja a fél disznót, és nem csapok patáliát - suttogta szelídebben a kovács.

- Ha követeli, a körme hegyét sem kapja meg.

- No, hát akkor jószántából adja ide ezt a negyedet meg egy oldalszalonnát.

- Ha Antek parancsolja, hát odaadom, de nélküle egy csontot sem.

- Megveszett ez a nőszemély!... Hát Anteké ez a disznó, vagy mi? - újból dühbe gurult.

- Az apjáé, az meg annyi, mintha Anteké lenne, mert ha az apja beteg, hát ő parancsol helyette, és neki van szava mindenben. Azután meg úgy lesz, ahogy az Úr Jézus rendeli...

- Parancsoljon a börtönben, ha megengedik neki... Ha ízlik neki a gazdaság, majd elhurcolják bilincsbe verve Szibériába, és ott gazdálkodhat! - kiáltott a kovács tajtékozva.

- Fogd be a szád! Semmi közöd hozzá!... Ha el is hurcolják, te akkor se kóstolod meg ezt a földet, még ha kétszer olyan komisz júdása is leszel a népnek! - szólt Hanka fenyegető hangon, mert felindult az ura miatt érzett hirtelen félelmében.

A kovácsnak megingott a lába, megreszketett a keze, és odaütődött a ruhájához, kedve támadt, hogy torkon ragadja Hankát, meghurcolja a szobában és összerugdalja, de még türtőztette magát, mert mások is ott voltak. Csak vad pillantásait lövellte rá, egy szót sem tudott kinyögni. De Hanka nem ijedt meg. Kezébe fogta a húsvágó kést, hogy dologhoz lásson, és élesen, gúnyos tekintettel nézett a kovács szemébe. Az leült a ládára, cigarettát sodort, és vörös szemét körüljártatta a szobában. Valamin töprengett, kalkulált magában, majd hirtelen fölkelt, és szelíden szólalt meg:

- Jöjjön csak ki a másik szobába, mondok magának valamit békítőnek.

Hanka megtörölte a kezét, és átment, de tárva hagyta az ajtót.

- Nem akarok magával pörösködni, sem veszekedni - kezdte a kovács, és cigarettára gyújtott.

- Mert nem is érne el semmit!

Az asszony is lecsillapodott megint.

- Mondott még valamit az öreg tegnap?

Már szelíd volt a kovács, és rámosolygott a sógorasszonyára.

- Nem... csöndesen feküdt, ahogy most is...

Éber gyanakvás támadt benne.

- Az ártány apróság, kicsi halacska. Készítse csak el magának, és egye meg egészséggel. Én nem vesztek rajta. Az ember gyakran mond olyasmit, ami a nyelvére jön, és azután megbánja. Felejtse el, amit mondtam! Fontosabb dologról van szó... Tudja, azt beszélik a faluban, hogy apánknak jócskán lehet elrejtett pénze itt a házban... - szünetet tartott, és Hanka arcába fúrta tekintetét. - Érdemes lenne megkeresni, mert ha isten ments, meghalna, még elkallódik, vagy másvalaki kaparintja meg.

- De hát megmondja-e, hova dugta?

Hanka szeme kifürkészhetetlen volt.

- Magának kibeszélné, csak okosan húzza ki belőle a szót.

- Csak térjen észhez, megpróbálom kikérdezni...

- Ha okos és vigyáz a nyelvére, úgy intézhetjük, ha megkerül a pénz, hogy csak ketten tudjunk róla. Ha nagyobb összeg akadna, Anteket is könnyebben lehetne kiváltani a börtönből... Minek is tudjanak róla mások?... Jagnának elég, amit ráíratott... a perköltségre is jutna, hogy visszapöröljük tőle azt a földet... Hát Grzelának talán nem küldözgetett a katonasághoz? - suttogta, közelebb hajolva.

- Persze... igaza van... - motyogta Hanka. Vigyázott, hogy ki ne kottyantson valamit.

- Azt hiszem, itt rejtette el valahol a házban... mit gondol?

- Honnan tudjam, ha sohasem szólt róla egy szót sem?...

- A gabonáról mondott magának valamit, tegnap... nem emlékszik? - tapogatózott a kovács.

- Persze, azt mondta, hogy vetni kéne.

- Meg a hordókról is mondott valamit - emlékeztette Hankát, és nem vette le róla a szemét.

- Hogyne, hiszen a hordókban van a vetőmag! - kiáltott az asszony, mintha nem értené.

A kovács csendesen elkáromkodta magát, mert most még jobban megerősödött abban a gyanújában, hogy Hanka tud valamit. Kiolvasta zárt arcából meg túlságosan lapuló, aggodalmas szeméből.

- Aztán ne mondja el senkinek, amit mondtam!

- Hát pletykafészek vagyok én, aki sietve szalad a szomszédba a hírekkel?

- Hiszen csak úgy mondom... De jól vigyázzon, mert ha az öreg koponyájában egyszer már felderengett, hát akkor bármikor meg is világosodhatik...

- No... csak mielőbb úgy lenne!...

A kovács még egynéhányszor rávetette tapadós tekintetét, megpödörte a bajuszát, és kiment. Hanka titkolt gúnnyal nézett utána.

- Júdás! Dög! Haramia!

Kitört belőle a gyűlölet, s tett utána néhány lépést. Mert hiszen nem először ijesztgeti meg fenyegeti azzal, hogy Anteket Szibériába küldik, és taligához láncolják.

Persze hogy nem hitte el egészen, tudta, hogy mérgében jár a szája, hogy őt megfélemlítse, és hamarább kimarja a házból.

De ennek ellenére emésztette az aggodalom az uráért. Tudakozódott is sokszor, ahol csak lehetett, hogy milyen büntetés érheti, mert tisztában volt azzal, hogy nem viheti el szárazon.

- Igazság szerint az édesapját védte, de megölte a kerülőt, hát meg kell hogy büntessék. Hogyisne...

Így beszéltek az okosabbak. Egyébként semmi bizonyosat nem tudott meg, mert mindenki mást beszélt. A városban az ügyvéd, akihez levéllel küldte a pap, azt mondta, hogy a dolognak többféle vége lehet: vagy egészen rossz, vagy elviselhető. Csak ne kímélje a pénzt az ügyre, és várjon türelemmel. Legjobban a faluban ijesztgették, mert a kovács mindenfelé terjesztette, amit kitalált, és mindenkivel elhitette.

Nem is csoda, hogy a szavai most is úgy hullottak a lelkére, mint a kövek. A lába reszketett munka közben, szólni se tudott, úgy fojtogatta a félelem. Ráadásul a kovács távozása után Magda állított be, és leült a beteg mellé. Úgy tett, mintha a legyeket kergetné, pedig nem volt egy sem, s éber szemmel figyelt mindenre.

De úgy látszik, hamarosan megunta, és ajánlkozott, hogy segít a munkában.

- Ne fáradj, győzzük magunk is. Eleget dolgozol otthon! - utasította vissza Hanka olyan hangon, hogy Magda nem erősködött tovább. Csak néha mondott félénken egy-egy szót, mert már természeténél fogva félénk és hallgatag volt.

Estefelé meg ismét megjelent Jagus, de az anyjával együtt.

Úgy köszöntek, mintha a legnagyobb békességben lennének, olyan barátságosan és nyájaskodva, hogy Hankát meg is döbbentette. Viszonozta mindezt, nem sajnálta a jó szót, még a pálinkát sem, de éberen ügyelt. Dominikowa azonban eltolta a poharat.

- Nagyhét van! Hogy ihatnék pálinkát!

- Nem a kocsmában van, meg aztán alkalom is adódott rá, hát nem bűn! - mentegetőzött Hanka.

- Az ember szívesen enged a kívánságának, és mindig az alkalommal takarózik...

- Koccintson velem, gazdaasszony, én nem vagyok a kántor! - kiáltott Jambrozy.

- Ha csak megcsendül az üveg, magát rögtön bűnre csábítja - mormogta Dominikowa, és hozzáfogott, hogy kötést váltson a beteg fején.

- Hát... egyiket a harangszó arra indítja, hogy töredelmesen verje a mellét; a másikat meg az üveg csengése mozgatja meg, hogy a pohár után nyúljon...

- Fekszik szegényke, fekszik, és nem tud az Isten világáról! - sóhajtott föl Dominikowa, sajnálkozva a betegen.

- És kolbászt se fog enni, meg a pálinkát se kóstolja meg! - folytatta ugyanolyan siránkozó hangon, csúfondárosan Jagustynka.

- Magának mindig csak tréfán jár az esze! - korholta haragosan Dominikowa.

- Hát aztán? Sírással nem enyhítek a nyomorúságon! Annyi az enyém, amennyit nevethetek.

- Aki rosszat vet, szomorkodjék és tartson bűnbánatot!... - szólt Jambrozy.

- Nemhiába mondják, hogy Jambrozy a templom szolgája, de kész a Sátánnal is komázni, csak hogy kedvére ihasson! - szólt Dominikowa fölényesen, és szigorú tekintettel mérte végig.

- Ellenállani a jónak és a Gonosszal komázni könnyű annak, aki nem gondol a büntetésre - tette hozzá halkabban, szinte fenyegetően.

Nagy csönd lett erre. Jambrozy haragosan fordult meg maga körül, de magában tartotta az éles feleletet, mert tudta, hogy a főtisztelendő úr minden egyes szavát meghallja legkésőbb holnap, mise után. Nemhiába ül Dominikowa folyton a templomban... De a többieket is leforrázta az öregasszony bagolyszeme; még a feleselő Jagustynka is félénken elhallgatott.

De hogyisne! Az egész falu félt Dominikowától. Azt beszélték, többen is megérezték már gonosz szemének az erejét. Voltak, akik meggörbültek vagy betegek lettek, ha megverte őket a szemével.

Csöndben, lecsüggesztett fejjel dolgoztak. Csak Dominikowa száraz, ráncos, viaszsárga képe forgott a szobában. Ő se szólalt meg, de olyan hevesen látott neki Jagnával együtt a segítésnek, hogy Hanka nem mert ellenkezni.

Jambrozyt a pap legénye a templomba hívta, így hát magukra maradtak az asszonyok, és buzgón rakosgatták a húst meg a szalonnát a hordóba és a csöbrökbe.

- Jobb lesz a húsnak ebben a kamrában, itt hűvösebb van, mert kevesebbet fűtenek a szobában... - rendelkezett az öregasszony, és Jagusiával begurította az edényeket a kamrába.

Olyan gyorsan történt a dolog, hogy mire Hanka észbe kapott, vagy tiltakozhatott volna, a csöbrök már benn is voltak a kamrában. Ezért bosszúsan hordani kezdte a maga kamrájába, ami még megmaradt. Józkát és Pietreket hívta segítségül.

Alkonyatkor, amikor már világot gyújtottak, gyorsan hozzáfogtak a kolbász, hurka és a disznósajt készítéséhez. Hanka komor dühvel vagdalta a húst. Még mindig fel volt háborodva.

- Nem hagyom ott, abban a kamrában, hogy megzabálja vagy elhordja! Ezt ugyan meg nem éred! Fortélyos egy banya! - sziszegte végül.

- Majd reggel, ha Jagna elmegy a templomba, csendeskén át kell mindent hordani, és azzal elejét vesszük a pörpatvarnak. Csak nem fogja erőszakkal visszavenni! - tanácsolta Jagustynka, miközben a hosszú belekbe tömte a tölteléket. Úgy tekeredtek az asztalon, mint vörös, kövér kígyók. Azután egyenként a tűzhely fölött levő rúdra akasztotta.

- Csak próbálja meg! Összebeszéltek és eljöttek mind!

Nem tudott lecsillapodni.

- Mire Jambrozy visszatér, kész lesz a kolbász... - fordította másra a szót a vénasszony.

De Hanka elhallgatott. Elfoglalta a munka meg a töprengés: hogyan vegye vissza azokat a sonkákat és szalonnákat.

A tűz pattogott a tűzhelyen, és úgy lobogott, hogy az egész szoba vöröslött tőle. A fazekakban fortyogtak a hurkábavalók, a gyerekek pedig félénken beszélgettek a vérrel telt tálak fölött.

- Istenem, majd elájulok a sok jó szagtól! - sóhajtott föl Witek, orrába szíva az illatot.

- Ne szaglássz itt, mert kaphatsz a képedre! Itasd meg inkább a teheneket, vess nekik szénát meg szecskát éjszakára... Késő van már! Mikor csinálod meg?...

- Mindjárt jön Pietrek, egyedül nem bírom...

- Hát hova ment?

- Nem tudja? Az első szobában segít takarítani!...

- Micsoda? Pietrek! Takarodj a jószághoz! - kiáltott ki Hanka a pitvarba, olyan erélyesen, hogy Pietrek abban a szempillantásban kifutott az udvarra.

- Gyürkőzz csak neki, és takarítsd ki magad a szobádat!... Nézze meg az ember!... A nagyságos asszony kíméli a kezecskéjét, a legénnyel súroltat! - kiáltotta Hanka. Végképp kijött a sodrából. Kiborította az asztalra a fazékból a párolgó májat és a tölteléket. Hirtelen szekérzörgés hallatszott be, és csengő csilingelt odakint.

- A pap megy valakihez az Úr Jézussal!... - magyarázta Bylica, aki éppen ebben a percben lépett be.

- Ki beteg? Nem hallottam róla!...

- A bíró házán túl ment a kocsi! - kiáltott be Witek lihegve.

- Biztosan valamelyik zsellérhez...

- Talán a maga gyerekeihez, a Pryczekékhez, ők laknak ott...

- Hiszen egészségesek voltak, az olyan cudarokat nem éri semmi baj - suttogta Jagustynka, s noha folytonos háborúságban élt, és folyton pörösködött a gyerekeire, mégis megremegett:

- Megtudakolom a dolgot, és mindjárt visszajövök...

Sietve ment el.

De jó idő eltelt már, Jambrozy is visszatért, és Jagustynka nem volt sehol. Az egyházfi megmondotta, hogy a papot Agatához, Klomb rokonához hívták, aki szombaton jött haza a koldulásból.

- Hogyhogy? Nem Klombéknál lakik?

- Kozioléknál vagy Pryczekéknél húzódott meg, azt mondják, ott várja a halált.

Csak ennyit beszéltek róla. Nagyon elfoglalta őket a munka, mert még az is késleltette, hogy Józka, sőt néha Hanka is kiszaladgált az udvarra, ellátni a jószágot.

Lassan telt az idő, kellemetlen és hosszú volt az este. Olyan sötétség zuhant a világra, hogy az orra hegyéig se látott az ember. Hűvös eső vert, a szél bele-beleakaszkodott a falakba, és csapkodta a gyümölcsösöket. A fák zúgva ütődtek egymásnak a sötétben. Olykor belevágott a szél a kéménybe, s a tűzhelyről az égő zsarátnok kiszóródott a padlóra.

Majdnem éjfél előtt fejezték be a munkát, és Jagustynka még mindig nem tért vissza.

"Esik, meg sár is van, biztosan nem volt kedve a sötétben botorkálni!" - gondolta Hanka, mikor lefekvés előtt még egyszer kinézett.

Csakugyan olyan volt az idő, hogy a kutyát is sajnálta volna az ember kikergetni. Úgy fújt a szél, hogy recsegtek a háztetők, s a zavaros esőtől részeg, duzzadt, sötétszürke felhők gomolyogtak. Sehol egy csillag a magasságban, sehol semmi fény az éjbe vesző házak ablakain. A falu már régen aludt, csak a szél tombolt a mezőkön, és birkózott a fákkal, sivítva borzolta a tó vizét.

Hamarosan elmentek aludni, nem vártak tovább.

Jagustynka csak másnap reggel jelent meg, de borús volt, mint a hideg, sáros, szeles nap. Csak a kezét melegítette meg odabent, azután mindjárt indult a csűrbe krumplit válogatni. Ott állt már nagy halomban, kihordták a vermekből.

Majdnem egyedül dolgozott, mert Józka gyakran elszaladt trágyát rakni. Pietrek már hajnal óta sietve hordta ki a határba. Hanka alaposan leszidta, hogy tegnap lustálkodott, és nem végezte be, hajtott is a legény erősen, Witekre rádördült, a lovakat csapkodta az ostorral, és úgy vágtatott, hogy szertefröcskölt a sár.

- Semmirekellő naplopója! Most a lovakon veri ki a mérgét! - szólt Jagustynka, és megdobálta a ludakat, mert falkástul tolakodtak a szérűre, csipkedték a krumplit, és éktelen gágogást vittek véghez. Józka próbált beszédbe elegyedni a vénasszonnyal, de ő nem szólalt meg. Mogorván ült, és homlokára húzott kendője mögé rejtette kivörösödött szemét.

Hanka csak egyetlenegyszer nézett ki hozzájuk. A szobában leste, mikor megy el Jagna. Át akarta hordani a húst a saját kamrájába, és ki akarta kutatni a gabonáshordókat. De Jagna, mintha csak őt akarná bosszantani, egy lépést sem tett semerre. Tovább már nem állhatta, benézett a beteghez, majd valamilyen ürüggyel bement a kamrába.

- Mit keres? Tudom, mi hol van, hát megmutatom magának! - szólt Jagna, és utánaindult. Hanka kénytelen volt kijönni, alig dugta be kezét a gabonába. Pedig a pénz mélyebben lehetett, a hordó alján...

Rögtön megértette, hogy Jagna szemmel tartja. Kénytelen volt hát máskorra halasztani tervének végrehajtását.

"A kóstolókat kell elkészíteni" - gondolta. Sajnálkozva nézte a rúdról lelógó kolbászokat. Szokás volt ugyanis Borynáéknál és a módosabb gazdáknál, hogy amelyik ház disznót öl, mindjárt másnap kóstolót küld a legközelebbi rokonainak és barátainak: egy-egy darab kolbászt és más egyebet.

- Hiszen nem esik könnyen, de kell hogy adjál, még azt mondanák, sajnálod tőlük... - szólalt meg Bylica, eltalálva lányának bánatos gondolatait.

Így hát hozzáfogott, bár fájdalom szorította össze a szívét. Mély sóhajjal rakosgatta a tányérokra és kisebb tálakra a kóstolókat. Itt-ott nagyobbra cserélte ki a túlságosan rövid kolbászdarabokat, némelyikhez egy-egy hurkát tett hozzá, vagy elvett belőlük valamit, míg végül fáradtan, kábult fejjel hívta Józkát.

- Öltözz föl szépen és hordd széjjel...

- Jézusom, ennyi mindent!...

- Mit tegyünk, ha egyszer kell! Magad húzod, mással nyúzod! Ezeket a nagyobb darabokat vidd el először a nénédnek. Úgy néz rám, mint a haramia, jártatja a száját, de nincs mit tenni. Ezt a tányért a bíróékhoz vidd. Csirkefogó, de Maciejjel jó barátságban voltak, és még szükség lehet a segítségére. Egy egész hurkát, kolbászt meg egy darab oldalast vigyél Magdának, a kovácsnénak. Ne ugassanak, hogy magunk esszük meg apánk hízóját. Ezzel ugyan egészen nem tömjük be a szájukat, de legalább kevesebb okuk lesz arra, hogy belénk kössenek... Pryczkowának ezt a kolbászt vigyed: büszke, fenn hordja az orrát, meg nagyszájú, az igaz, de ő jött először barátságos szóval... ezt az utolsót meg Klembowának...

- Dominikowának nem küld?

- Majd később, délután... persze hogy kell... úgy kell bánni az ilyennel, mint a ganéjjal: ne nyúlj hozzá, és messziről kerüld. Illendőképpen térj be mindenhova, de ne beszélgesd el az időt a lányokkal, mert még sok a munka.

- Adjon Nastkának is, olyan szegények, még sóra valójuk sincs... - kérte Józka csendesen.

- Jöjjön el, akkor adok valamit. Édesapám, ezt vigye el Weronkának. Úgy volt, hogy tegnap eljön...

- A molnárné hívta el estefelé takarítani. Biztosan sok vendégük lesz az ünnepekre.

És még sokáig dadogott az öreg különféle újságokat, de Hanka, amint elküldte Józkát, fölöltözött kissé melegebben, és sietett Jagustynkának segíteni meg a fiúkat hajszolni.

- Vártuk tegnap vacsorára - szólította meg a vénasszonyt. Nagyon elcsodálkozott a hallgatagságán.

- Eh... jóllaktam a nézéssel, még most is nyomja a gyomromat...

- Agata betegedett meg?

- Hát, Kozioléknál várja a végét az árva.

- Hogyhogy? Nem Klombéknál fekszik?

- Csak azt ismerik el rokonnak, akinek nem kell semmi, vagy teli marékkal jön. Másra a kutyát uszítják, még ha édestestvérük is...

- Mit nem mond! Hiszen nem kergették ki!

- Nem ám! Szombaton odavánszorgott hozzájuk, és még azon az éjjelen megbetegedett... Azt mondják, Klembowa elvette a dunnáját, és majdnem meztelenül eresztette világgá...

- Klembowa?! Lehetetlen! Hiszen olyan tisztességes asszony... Biztosan pletyka az egész.

- Nem magamtól beszélek, csak azt mondom, ami a fülembe jutott...

- És Kozlowánál fekszik? Ki hitte volna, hogy olyan irgalmas!

- Pénzért még a pap is irgalmas. Kozlowa húsz zlotyt kapott Agatától. Ezért maguknál tartják holtáig. Hiszen úgy számolja az öreg, hogy bármely pillanatban meghalhat. De a temetésre külön van pénze. Ha nem ma, holnap lehunyja a szemét, nem kell sokáig várni... nem...

Hirtelen elhallgatott. Hiába igyekezett visszafojtani zokogását.

- Mi baja van? Beteg talán? - kérdezte Hanka részvéttel.

- Már annyi emberi nyomorúságot láttam, hogy kitör belőlem végre. Az ember nincsen kőből, védekezik maga ellen akár azzal is, hogy szórja a mérget az egész világra. Eljön az ideje, amikor nem bír többet elviselni, és szinte porrá morzsolja a lelkét a fájdalom.

Sírva fakadt. Sokáig rázta a zokogás, hangosan fújta az orrát, azután ismét megszólalt fájdalmas hangon. Szavai, mint a keserű, égető könnyek, úgy csöpögtek Hanka lelkére.

- És nincs vége az emberi nyomorúságnak. Leültem Agata mellé, amint elment a pap, hát egyszer csak jön a vízen túli Filipka jajveszékelve, hogy a legnagyobbik lánya halálán van... Persze hogy odaszaladtam... Jézusom, valóságos fagy van odabenn... Az ablakok szalmacsutakkal betömve... az egész házban csak egyetlen ágy van, a többiek vackon hevernek, mint a kutyák... Nem halt meg a lány, csak az éhség döntötte le a lábáról... Már krumplijuk sincs, a dunnát is eladták... Minden fertály kását külön imádkoznak ki a molnártól, senki sem akar hitelezni vagy kölcsönadni az újig... mert ki is tudna? Nincs segítség. Hiszen Filip a börtönben ül a többiekkel együtt... Alig jöttem ki tőlük, hallom Grzegorzowától, hogy Florka Pryczkowa lebetegedett, és segítségre van szüksége... Gazemberek, az igaz, cudarul bántak velem, bár tulajdon gyermekeim... elmentem hát, nincs most az ideje a sérelmekre emlékezni... No, ott is vicsorítja a fogát a nyomorúság; teli a ház aprósággal, Florka beteg, egy garas nem sok, de annyi sincs a házban, és segítség sem jön sehonnan... hiszen a földet nem ehetik meg... Nincs, aki ételt főzzön, a föld parlagon hever, bár itt a tavasz... Mert Adam a börtönben ül, mint a többiek... Olyan vasgyúró kölyköt szült, mint annak a rendje... Csak föl tudja nevelni, mert sovány, mint a keszeg, nincs a mellében egy csöpp tej se, és a tehén még nem borjazott meg... És mindenütt ilyen nyomorúság van, de a zselléreknél meg akkora, hogy azt ki se lehet mondani... Nincs, aki dolgozzon, nincs kereset; sehonnan nem csöppen egy garas vagy segítség... Megtehetné az Úr Jézus, hogy könnyű halállal kimúljanak, legalább nem kínlódnék a legszegényebbje.

- De hát hol lenne bőviben? Mindenütt nyomorúság van az egész faluban, csak gond és gyötrelem.

- Hát a gazdáknak is van elég gondjuk... Az egyik azon töri a fejét, mivel volna jobb megtömni a gyomrát, a másik meg, hogy kinek adja kölcsön nagyobb kamatra a pénzét... De senkinek se fáj a feje a szegények miatt, még ha ott dögölnek is meg a kerítés tövében... Istenem, egy faluban laknak, egy mezsgye választja el őket egymástól, de senkinek sem zavarja az álmát... Persze, mindenki Jézusra bízza a szegények gondját, és az isteni rendelésre hárít mindent. Ő maga meg teli tál mellett hizlalja a hasát, s akár meleg bundával is betömi a fülét, csak ne hallja a nyomorgók könyörgését...

- De hát ki segíthet rajta? Kinek van annyi, hogy minden szegénynek jusson belőle?

- Akinek nincsen kedve, mindig talál okot rá! Nem magára mondom, hiszen nem a saját gazdaságában van, és jól tudom, milyen nehéz a sora. De vannak olyanok, akik segíthetnének, vannak. Itt van a molnár, a pap, a kántor meg mások...

- Ha valaki szólana róla, talán meg is esne a szívük... - mentegette őket Hanka.

- Akinek érző szíve van, az magától meghallja a szenvedők kiáltását, nem kell a szószékről a fülébe kiabálni! Jól tudják ők, kedvesem, milyen sorban van a szegény nép, mert az emberek nyomorúságából élnek, az hizlalja őket... A molnárnak most van a szüretje, pedig messze még az újig... Processzióban járnak hozzá az emberek lisztért meg kásáért. Odaviszik az utolsó garasukat, vesznek hitelbe, ledolgozásra vagy zsíros kamatra. Mert enni csak kell, még ha a dunnáját is adja el az ember a zsidónak...

- Bizony, ingyen nem ad senki...

Eszébe jutott, hogyan nyomorgott nemrégen, és mélyet sóhajtott.

- Késő éjszakáig ültem Florkánál, más asszonyok is jöttek, és mesélték, mi van a faluban...

- Az Atyának és Fiúnak...! - kiáltott föl Hanka, hirtelen fölugorva. Úgy megrázta a szél a kaput, csoda, hogy szét nem ment. Nagy bajjal kinyitotta, és megtámogatta dorongokkal.

- Szörnyen fúj, de melegen. Csak esőt ne hozzon.

- A szekér már így is tengelyig süppedt a mezőn.

- Néhány napsütéses nap kell, mindjárt kiszárad, hiszen tavasz van.

- Legalább a krumpliültetést lehetne megkezdeni az ünnepek előtt!

Néha-néha megszólaltak, de úgy elmerültek a munkába, hogy időnként egészen elhallgattak. Csak a krumpli zuppanását lehetett hallani, ahogy válogatták: külön csomóba dobták az aprót, és külön a rothadtat.

- Lesz mivel meghizlalni a kocát, meg a teheneknek is jut...

De Hanka mintha nem hallotta volna. Folyton azon gondolkodott, hogyan juthatna legügyesebben az öreg pénzéhez. Csak néha tekintett ki a csűr ajtaján át a világba, a szélvésszel küzdő, hajladozó fákra. Foszladozó, kékes felhők vonultak az égen, mint az összekuszált kévék, s a szél egyre csak erősödött. Alulról fújt valahogy, s úgy fölborzolta a ház szalmafödelét, mint egy kefét. Emellett nedves hűvösség terjedt, és erősen érezni lehetett a trágyadombról szekérre rakott trágya szagát. Az udvar szinte üres volt, csak néha futott rajta végig egy-egy borzas tyúk - a szél kergette őket. A libák a kerítés tövében, szélvédett helyen üldögéltek, halkan csipogó kislibáikon. Néhány miatyánknyi időközönként behajtott Pietrek az üres szekérrel, megfordult, megállt éppen a szérűvel szemben, megcsapkodta karját, egy marék szénát vetett a lovaknak, aztán Witekkel együtt fölrakta a trágyát, s megint hajtott ki a határba, a kátyúknál vállával támasztva meg a szekeret.

Időnként berontott Józka. Kipirulva, lihegve kiabált, nagyon tetszett neki a kóstolóhordás. Rögtön fecsegni kezdett:

- Elvittem a bíróéknak, most a nénémékhez szaladok... Otthon voltak, már meszelnek az ünnepekre. Köszönték, nagyon köszönték...

Hosszan mesélt el mindent, bár senki nem faggatta, aztán megint elszaladt a faluba, óvatosan fogva a fehér kendőbe csavart kóstolóstálakat.

- Nagy szélkelep, de ügyes kislány - jegyezte meg Jagustynka.

- Ügyes hát, de csak a huncutságra meg a mulatságra...

- Mit akar tőle?... Hiszen még kis béka, jóformán gyerek...

- Witek, nézd csak meg, ki ment be a házba? - kiáltott fel hirtelen Hanka.

- Épp most ment be a kovács!

Valami rossz előérzettől hajtva, egyenest az első szobába szaladt. A beteg hanyatt feküdt, mint mindig. Jagna az ablaknál varrt, senki más nem volt a szobában.

- Hát Michal hova lett?...

- Itt kell hogy legyen valahol, valami csavarkulcsot keres, amit Maciejnek adott kölcsön egyszer - magyarázta Jagna, föl se tekintve.

Hanka benézett a pitvarba, de nem volt ott. Benézett a maga szobájába, de csak Bylica ült ott a gyerekekkel a tűzhelynél, és szélmalmocskákat faragott nekik. Még az udvaron is kereste, de sehol semmi nyoma a kovácsnak. Most egyenest a kamrába sietett, bár be volt csukva az ajtó.

Csakugyan ott volt a kovács; a hordónál állt, és könyökig vájkált két kézzel a gabonában.

- Az árpába dugta az öreg a kulcsot, mi? - kiáltott Hanka lihegve. Alig tudott levegőt venni felháborodásában, és fenyegetően állt meg a kovács előtt.

- Nézem, nem dohosodott-e meg, jó-e a vetésre... - dadogta hirtelen meglepetésében.

- Nem a maga dolga!... Minek jött be ide?! - kiáltott Hanka.

A kovács kedvetlenül húzta ki kezét a hordóból, és alig fékezve dühét, morogta:

- Maga meg úgy őriz, mint valami tolvajt...

- Mintha bizony nem tudnám, mit keres! Hát bemászik a más kamrájába, kutat a hordókban, talán még a zárat is föltöri, mi? - ordította egyre hangosabban.

- Hát nem mondtam tegnap, mit kell keresni?...

Nyugalmat erőltetett magára.

- Csak hazudott nekem, hogy port hintsen a szemembe, maga meg mást csinál! Átlátok én már a maga júdás tervein, átlátok...

- Fogd be a szádat, Hanka, mert én fogom be! - üvöltött föl fenyegetően.

- Csak próbáld meg, te haramia! Merj hozzám nyúlni, akár csak egy ujjal is, olyan lármát csapok, hogy összeszalad a fél falu, és meglátja, micsoda jómadár vagy! - fenyegette az asszony.

A kovács jól körülnézett, majd káromkodott egyet és meghátrált.

Közelről néztek egymás szemébe, olyan erővel, hogy ha tekintettel ölni lehetne, holtra szúrták volna egymást égő szemükkel.

Hanka vizet ivott, hogy lecsillapodjék, még így se tudott sokáig magához térni.

"Meg kell keresni és elrejteni valami biztonságos helyre, mert ha rábukkan, ellopja" - gondolta, és újra a csűr felé indult. De félútról visszafordult.

- Itt ülsz a házban, vigyázol, és idegeneket eresztesz be a kamrába! - kiáltott fölényesen Jagnára, rányitva az ajtót.

- Michal nem idegen, annyi jussa van itt, mint magának! - felelte Jagna. Egy csöppet sem ijedt meg Hanka kiabálásától.

- Ugatsz, mint a kutya. Jól összebeszéltetek! De tudd meg, hogy ha bármi is eltűnik a házból, törvény elé viszem, ahogyan Isten van az égben! Téged meg följelentelek, hogy segítettél neki... Ezt jegyezd meg magadnak!... - üvöltötte dühösen.

Jagna fölugrott, s felkapta, ami éppen keze ügyébe akadt.

- Verekedni akarsz? Hát csak kezdd! Próbáld csak meg, úgy kikészítem azt a csecse képedet, hogy elönti a vér, és a tulajdon anyád sem ismer rád!...

Így randalírozott, kiabált veszett dühében, ami csak a nyelvére jött.

Nem tudni, hogyan végződött volna a dolog, mert már a karmukat mutogatták, és egyre jobban közeledtek egymáshoz, ha nem lép be Roch éppen a kellő pillanatban. Végignézett rajtuk. Hanka megszégyenülve lehűlt egy kicsit, elhallgatott és kiment. Csak az ajtót csapta be maga után teljes erejéből.

Jagna pedig benn maradt a szobában, és mozdulni sem tudott rémületében. Az ajka remegett, mintha a hideg rázná, szíve hevesen dobogott, s borsó nagyságú csöppekben hullott a könnye. Végül magához tért. A kezében szorongatott mángorlófát a sarokba dobta, az ágyra vetette magát, és keserves sírásra fakadt.

Hanka ezalatt elmondta Rochnak, min kaptak össze.

Roch egy ideig türelmesen hallgatta a lármás, zokogással vegyes elbeszélést, de nem sokat értett belőle. Végül is félbeszakította, és szigorúan megfeddte Hankát. Még az eléje tett ételt is eltolta, és haragosan nyúlt a sapkája után.

- Már világgá kell mennem, hogy soha többé ne is lássam Lipcét, ha ilyenek a népek. Ez mind csak az Ördögnek a gyönyörűségére szolgál, no meg a zsidókéra, akik nevetnek a keresztény nép ostobaságán és civakodásán! Irgalmas Jézusom! Hát kevés a nyomorúság, kevés a betegség, kevés az éhség? Még hajba is kapnak egymással, és rosszasággal tetézik eme sok bajt!

Kifulladt a beszédtől, Hankát pedig nagy megbánás fogta el, és félve, nehogy haraggal menjen el az aggastyán, kezet csókolt neki, és szíve mélyéből kért bocsánatot...

- Ha tudná, milyen nehéz már kibírni vele! Mindent azért tesz, hogy engem bosszantson, hogy a káromat okozza. Hiszen a mi kárunk árán van itt... hogyisne, annyi földet íratott rá az öreg... És tudja, miféle... mit művel a legényekkel... milyen... (nem, Anteket nem tudta fölemlíteni)... Most meg már azt mondják, a bíróval barátkozik... - tette hozzá halkabban. - Hát persze hogy amint meglátom, úgy fölforr bennem a méreg, hogy le tudnám szúrni egy késsel...

- A büntetést hagyja Istenre! Ő is ember, és érzi, ha igazságtalanul bánnak vele. A bűneiért majd megfelel Isten előtt. Mondom: ne bántsa, ne legyen hozzá igazságtalan!

- Hát én igazságtalan vagyok hozzá?

Nagyon elbámult. Nem tudta megérteni, miben történik Jagnával igazságtalanság.

Roch rágta kenyerét, közben szemével kísérte Hankát, és valamin gondolkozott. Végül megsimogatta a térdéhez húzódó gyermekek fejét, és indulni készült.

- Benézek magukhoz még valamelyik este. Most még csak annyit mondok: hagyja őt békében, végezze a maga dolgát. A többit elvégzi az Úr Jézus...

Dicsérte az Istent, és elment a faluba.

Roch lassan bandukolt a tóparti úton. Először azért, mert a szél úgy vágta, hogy alig állt meg a lábán, másodszor meg, mert szörnyen aggasztották a lipcei állapotok. Olykor-olykor a házakra emelte lángoló szemét, mélyen elgondolkozott, és fájdalmasan sóhajtott. Mert hát olyan rosszul folytak a dolgok Lipcében, hogy rosszabbul már nem is lehetett volna.

Nem is az volt a legnagyobb baj, hogy sokan éheztek, hogy betegségek burjánzottak el, hogy egyre többet civakodtak, sőt verekedtek is az emberek, s hogy még a halál is sűrűbben szedte áldozatait, mint máskor... így volt ez tavaly is, meg régebben is, ehhez már hozzászokott a nép, tudta jól, hogy nem is lesz másképp... A baj, a sokkal nagyobb baj az volt, hogy parlagon hevert a föld, mert nem volt, aki megművelje...

A tavasz már megérkezett, végigvonult az egész világon a tavalyi fészekre visszatérő madarakkal együtt, a magasabban fekvő földek már megszikkadtak, a vizek lefolytak, s a föld szinte kérte az ekét, a trágyát és a szent magot...

De hát ki menjen ki a határba, mikor minden munkáskéz a börtönben van!... Hiszen majdnem csak csupa asszony maradt a faluban, nem az ő erejükhöz és eszükhöz való, hogy mindent ellássanak.

S még ráadásul sok asszony számára most jött el a szülés ideje, ahogy az már tavasszal lenni szokott. A tehenek is borjaztak, a baromfi is kelt, a kocák is ellettek, s a kertekben is ültetni, vetni kellett volna. Ki kellett már szedni a vermekből a krumplit, kiválogatni az ültetni valót, leereszteni a vizeket a szántóföldekről, trágyát válogatni és kihordani. Mindezt, ha könyökig ledolgozza is a kezét, nem végezheti el az asszony egymaga, ember nélkül... Pedig még a jószágot is el kell látni, itatni, szecskát vágni, fát aprítani vagy rőzsét hozni az erdőből, és annyi más mindennapi munkát kell még elvégezni, például a gyerekekkel is, akikkel minden ház tele volt - hogy Jézusom! Az asszonyok estefelé már alig érezték a tagjaikat, a derekuk megbénult a fáradtságtól, és még a munka fele sem volt meg. És hol van még a mindennél előbbrevaló, a mezei munka?...

S a föld várt; felmelegítette a zsenge nap, kiszárította a szél, porhanyították a meleg, termékenyítő esők, szikkasztották a ködös, enyhe tavaszi éjszakák. A fű már eresztette zöld szálait, az őszi vetés is nekiszépült a gyors növekedésben, pacsirták daloltak a barázdák fölött, gólyák gázoltak a mezőkön, itt-ott virágok is kidugták fejüket a mocsarakból a tündöklő ég felé; az ég felé, mely mint egy világos, melengető lepel, egyre magasabbra emelkedett, úgyhogy egyre messzebbre látott a vágyódó szem, egészen távoli falvak és erdők szegélyéig, melyek eddig elmerültek a téli homályban; az egész világ felriadt dermedt, halálos álmából, és dagadó kebellel ékesítette magát az öröm és vigalom tavaszi ünnepére...

A szomszédos földeken pedig, mindenütt, ameddig csak a szem ellátott, serényen dolgoztak egész nap, akár esett, akár a nap sütött; vidám ének és kurjongatás hallatszott, csillogtak az ekék, sürgölődtek az emberek, nyerítettek a lovak, és vidáman zörögtek a szekerek. Csak a lipcei határ volt üres, csöndes, szinte kihalt és gyászos, mint a temető...

S ráadásul még a nehéz aggodalom a rabok miatt...

Alig múlt el nap, hogy néhányan be ne mentek volna a városba. Batyut vittek, és könyörögtek, bocsássák haza az ártatlanokat. Persze hiába.

Hát! Ugyan ki is szánná meg a nép igazságtalan sorsát, ha ő maga ki nem csikarja magának az igazságot!...

Rosszul folytak a dolgok, annyira rosszul, hogy még idegenek, más falubéliek is kezdték már érteni, hogy Lipce sérelme az egész paraszti nép sérelme. Hogyisne, hiszen csak a majom tépi a másik majom hátulját, az ember ki kell hogy álljon a másik ember mellett, nehogy ő is ugyanolyan végre jusson.

Nem csoda hát, ha a szomszéd falubéliek is, akik azelőtt gyakran akaszkodtak össze a lipceiekkel határsértés meg más szomszédi kártevés miatt, vagy puszta irigységből is, mert a lipceiek kevélyen előbbrevalónak tartották magukat a többieknél, a falujukat meg a legelsőnek az egész vidéken - most fölhagytak a civakodással, levetették magukról a haragot, és gyakran szólt be egy-egy rudkai, wolai vagy dembicai paraszt, sőt még egy-egy rzepkai nemes is, hogy titkon tudakozódjék a lipceiek felől.

Vasárnap pedig a nagymise után, vagy tegnap is a gyónás alkalmával, buzgón kérdezősködtek a foglyok felől, komor ábrázattal hallgatták a híreket, nagyokat káromkodtak, és a lipceiekkel együtt szorították ökölbe kezüket az igazságtalan, népnyúzó urak ellen, s nagyon sajnálkoztak a kárvallott nép sorsán.

Éppen ezen gondolkozott most Roch, s fontos terveket kovácsolt magában. Még jobban meglassította lépteit, gyakran meg-megállt; a szél ellen a vastagabb fák mögött keresett védelmet, s mintha semmit sem látna maga körül, úgy nézett a messzeségbe...

S közben világosabb és melegebb lett az idő, csak az a kellemetlen szél erősödött óráról órára. Az egész levegő zúgott, a vékonyabb fák jajongva feküdtek le, ágaikkal súrolva a tavat; letépte a háztetőkről a szalmát, letörte a gyöngébb ágakat, s azután fölülkerekedve, olyan erővel tombolt, hogy minden mozgott: a kertek, a kerítések, a házak meg az egyes fák is, hogy úgy látszott, minden repül a szél irányában, s még a halovány nap is, mely előbújt a felhők halmaza mögül, menekülni látszott az égen, mintha porfelhőbe lenne gabalyodva; a templom fölött pedig valami madárraj, mely nem tudott megbirkózni a széllel, s elkapta az orkán, kiterjesztett szárnyakkal, rémült kiáltással csapódott neki a toronynak és a hajladozó fáknak.

De a szél, bár goromba volt, és károkat is okozott, mégis megszikkasztotta a földeket, mert már reggel óta meghalványodtak a földtáblák, és az utakról is lefolyt a víz...

Roch sokáig állt elgondolkodva, megfeledkezve az Isten világáról. Végül hirtelen megmozdult, mert valami civakodás hangjait hozta feléje a szél.

Gyorsan körülnézett. A tó túlsó partján, a törvénybíró házához vezető bejáróban egy sereg asszony piroslott, valamiféle embereket vettek körül...

Kíváncsian sietett arrafelé, mert nem tudta, mi történt.

De mivel messziről észrevette, hogy csendőrök vannak ott a bíróval, befordult a legközelebbi bejáróba, és onnan közeledett óvatosan a kerteken át a csoport felé. Nem szeretett a hivatalos személyek szeme elé kerülni.

S a lárma mind nagyobb lett. Az asszonyok egyre szaporodtak, a gyerekek is összefutottak mindenfelől; a felnőttek közé furakodtak, és lökdösődtek. Csakhamar szűk lett a bejáró, kitódultak az útra, mit sem törődve a sárral, sem a hajladozó fákkal, melyeknek ágai arcukba csapkodtak. Egyszerre kiabáltak valamit, majd külön-külön, de nem tudta megérteni, miről van szó, mert a szél elkapdosta a szavakat. Csak annyit látott a fákon keresztül, hogy Ploszkowa viszi a szót. Termetes, hízott asszony; kivörösödve üvöltött, valamennyiök közül a leghangosabban, és olyan ádázul hadonászott öklével a bíró orra alatt, hogy az meghátrált. A többi asszony kiabálva helyeselt, mint a megveszekedett pulykahad. Kobusowa a tömeg szélén forgolódott, át akart furakodni a csendőrökhöz, akik felé sokan rázták az öklüket. Itt-ott már bot is emelkedett, meg mocskos seprű...

A bíró magyarázott valamit, s közben zavartan vakarta a fejét. Maga ellen fordította az asszonyok dühét, mialatt a csendőrök óvatosan kisompolyogtak a tömegből, s a tóparti úton elmentek a malom felé. A bíró utánuk indult. Olykor-olykor visszamordult rájuk, és megfenyegette a gyerekeket, akik sárral dobálták meg.

- Mit akartak? - kérdezte Roch, az asszonyok közé lépve.

- Hogy mit? Hogy adjon a falu húsz szekeret meg embereket a közmunkára, hogy azon nyomban menjenek utat javítani az erdőbe... - magyarázta Ploszkowa.

- Valami magasabb hivatalos személy fog erre utazni, azért akarják behordatni a gödröket...

- Megmondtuk, hogy se lovat, se szekeret nem adunk.

- Ki is tudna elmenni?

- Eresszék ki előbb az embereinket, akkor majd rendbe hozzák az útjukat.

- Fogják be a földesurat!

- Látnának inkább ők a dologhoz, és ne szaglásznának a faluban!

- Csirkefogók, népnyúzók! - kiáltottak egymás szavába vágva, egyre hangosabban.

- Mindjárt rosszat sejtettem, mikor megláttam a csendőröket...

- Hiszen már reggel óta tanácskoznak a bíróval a kocsmában.

- Teleszívták magukat pálinkával, most aztán hajrá! Végigjárják a házakat, és munkába akarják hajtani a népet...

- A bíró jól tudja, milyen a helyzet Lipcében, meg kellett volna hogy magyarázza a hatóságnak - szólalt meg Roch, aki hasztalan igyekezett túlkiabálni a fölháborodott asszonyokat.

- Hiszen velük tart ő is!

- Ő vezeti a csendőröket mindennek a nyomára.

- Csak arra van gondja, amiből hasznot húz! - kiabáltak megint.

- Arra akar minket rávenni, hogy adjunk házanként vagy tizenöt tojást, vagy egy-egy tyúkot, akkor békét hagynak, és más falvakat hajtanak ki a munkára.

- Adnék nékik követ a fejükre!

- Meg botot ráadásul!

- Csönd, asszonyok, még megbüntetnek a hatóság megsértéséért!

- Hadd büntessenek, csak csukjanak be, kiállok akár a legmagasabb hatóság elé is, és elmondok mindent, milyen igazságtalan sorban élünk!...

- Még hogy a bírótól féljek?... Kórságos alak!... Annyit törődök vele, mint a madárijesztővel! Elfelejti, hogy a parasztok választották, de le is tehetik a tisztségéről! - ordította Ploszkowa.

- Még meg is büntetnének?... Hát nem fizetünk elég adót, nem adjuk a fiainkat regrutának, nem teszünk meg mindent, amit parancsolnak?... Még az se elég nekik, hogy az embereinket elvitték?!...

- Mihelyt megjelennek, mindjárt valami bajt hoznak!

- Aratáskor lelőtték a kutyámat a mezőn!...

- Engem meg föladtak a bíróságnál, mert meggyulladt a korom a kéményben!...

- Hát engem talán nem? Amiért tavaly lent szárítottam a csűr mögött!

- És hogy megverték a Gulbas gyereket, mert követ hajított utánuk!...

Egyszerre kiabáltak és tolakodtak Rochhoz, aki befogta a fülét, akkora volt a lárma.

- Ugyan hallgassatok már! A fecsegessél nem mentek semmire! Csönd legyen!... - kiáltotta.

- Hát akkor menjen el a bíróhoz, és adja elő neki a dolgot, különben mind odamegyünk, de seprűvel!... - ordította bőszülten Kobusowa.

- Elmegyek, csak oszoljatok már szét!... Hiszen annyi a dolog minden házban... majd én előadom rendjén!... - kérlelte Roch az asszonyokat, mert félt, hogy visszajönnek a csendőrök.

Minthogy pedig épp ekkor harangoztak délre, lassan oszladozni kezdtek, hangosan beszélgettek, és meg-megálltak a házak előtt.

Roch pedig gyorsan bement a törvénybíró házába. Most itt lakott, a gyerekeket pedig Sikoráék üres szobájában tanította a falu másik végén, a kocsmán túl. A törvénybíró nem volt otthon, az adót vitte be a járáshoz. Sochowa rögtön elmondotta neki rendre, nyugodtan, hogyan történt a dolog.

- Csak valami baj ne származzék ebből a nagy kiabálásból... - jegyezte meg a végén.

- A bíró a hibás - szólt Roch. - A csendőrök azt csinálják, amit parancsolnak, de a bíró tudja, hogy majdnem csupa asszony maradt csak a faluban, hogy még a határban sincs, aki dolgozzék, nemhogy közmunkára menjen valaki! Elmegyek hozzá, simítsa el az ügyet, nehogy bírságot kelljen fizetni!...

- Úgy látszik, mintha bosszút akarnának állni a falun az erdő miatt!... - mondta az asszony.

- Ugyan kicsoda!... Az uraság?... De kedvesem, mi köze van neki a hatósághoz?

- Mindig könnyebben játszik össze az egyik úr a másikkal. Jó barátságban vannak, és meg is ígérte az uraság, hogy bosszút áll Lipcén!...

- Istenem! Hogy nincs egyetlen nyugodalmas nap se!... Mindig valami újabb baj!...

- Csak ne jöjjön még ennél is rosszabb... - sóhajtott Sochowa, és összetette a kezét, mintha imádkozni akarna.

- Összeszaladtak, mint a szarkák, és úgy károgtak, hogy isten mentsen tőle!...

- Hát akinek viszket, az vakarózik is!...

- Kiabálással ugyan nem segítenek, csak újabb bajt hozhatnak a fejükre!...

Roch nagyon föl volt indulva, és félt, nehogy újabb szerencsétlenség zúduljon a falura.

- Visszamegy a gyerekekhez? - kérdezte az asszony, mert Roch fölkelt a lócáról.

- Szélnek eresztettem az iskolámat, hiszen már itt vannak az ünnepek. Meg aztán segíteniök is kell odahaza, mindenütt annyi a munka!...

- Wolában jártam reggel, napszámost kerestem, három zlotyt ígértem naponként a szántásért, még enni is adnék, de nem állt kötélnek egy sem. Mindegyik a magáét végzi előbb, hát hogy is törődnék mással! Azt ígérik, majd egy hét múlva vagy két hét múlva jönnek!...

- Jézusom! Hogy az embernek csak két keze van, és az is gyönge!... - sóhajtott föl Roch.

- Így is segít maga a népnek, de még mennyire segít!... Ha nem lenne a maga esze meg a jó szíve, ki tudja, mi történnék mindnyájunkkal!...

- Ha megtehetném, amit szeretnék, nem lenne nyomorúság a világon! Nem bizony!

Széttárta kezét nagy tehetetlenségében, és gyorsan továbbindult a bíróék felé. Csakhogy nem ért oda egyhamar, mert útközben beszólt egyik-másik házba.

A falu már megnyugodott egy kissé. Itt-ott, némelyik bejáróban még lármáztak a leghevesebbek, de a többség szétoszlott ebédet főzni. Csak a szél tombolt az utcákon, mint előbb, és csavarta a fákat.

De rögtön ebéd után, bár egyre dúlt az orkán, benépesedtek az udvarok, a kertek, a házak eleje; a pitvarokban és szobákban is úgy zajlott a munka, meg pezsgett a szüntelen asszonyi lárma, mint a méhkasban. Mert hiszen csak asszonyok meg lányok sürgölődtek mindenütt, ha akadt köztük legény, az is csak afféle pendelyes, legföljebb arra való, hogy a legelőn őrizze a jószágot. Az öregebbek apjukkal együtt ültek.

Élénken forgolódtak; azért is igyekeztek, mert tegnap, mivelhogy több pap is jött gyóntatni, afféle koldusünnepet tartottak: majdnem egész nap a templomban ültek, ma meg a csendőrök zavarták meg a fejüket.

S az ünnep is közeledett, már nyakukon volt nagykedd, hát szaporodott a munka is, a gond is. Ki kellett takarítani a házat, meg kellett foltozni a gyerekek ruháit, magukat is rendbe kellett szedniök egy kicsit, aztán gabonát vinni a malomba, szentelni való ételt is készíteni és még annyi sok mindent, hogy minden házban alaposan törték a fejüket az asszonyok, hogy is győzzék ezt mind. Gondosan széjjelnéztek a kamrákban, mit lehetne eladni a kocsmárosnak vagy elvinni a városba, hogy megszerezzék a szükséges garast. Néhány asszony mindjárt ebéd után be is fogott, és vitt a szalma alatt valami eladnivalót.

- Vigyázzon, nehogy valami fa a fejére dőljön! - figyelmeztette Roch Gulbasowát, aki éppen arra hajtott; olyan sovány gebe volt a szekere elé fogva, hogy alig bírt menni a szél ellenében.

Rögtön be is fordult az öreg a Gulbas tanyára, mert észrevette, hogy a falat tapasztó lányok nem érnek föl az ablak fölé. Segített nekik, és még a meszet is feloldotta a vödörben a meszeléshez, meg pompás meszelőt is csinált nekik szalmából.

Aztán továbbindult.

Wachnikéknál trágyát hordtak a lányok a közeli földjükre, de olyan ügyesen ment nekik, hogy a fele kirázódott a deszkákon át az útra. A két lány rángatta a gyeplőt, azt mondták, nem akar a ló szót fogadni. Roch odament, lesimította lapáttal a trágyát a szekéren, ahogy illett, a lovat pedig jól megrakta az ostorral. Húzott is aztán engedelmesen, mint a gyerek...

Balcerekéknél meg Marysia, az, akit a legcsinosabbnak tartottak a faluban Jagna Borynowa után, borsót vetett a kertben a fekete, jól megtrágyázott földbe. Csakhogy úgy mozgott, mint a szurokban a légy, mert kendő volt a fején, és földig ért rajta az apja szűre; azért vette föl, hogy a szél fel ne lebbentse a szoknyáját.

- Ne siess annyira, van rá elég időd!... - nevetett Roch, és bement a kertbe.

- Hogyisne... ki nagykedden vet el borsót, kis bögréért kap nagy korsót! - felelte a lány.

- Mire az utolsó sort beveted, az első már ki is kél! Csakhogy nagyon sűrűn veted, Marys, nagyon sűrűn... ha megnő, összegabalyodik és ledől!

Megmutatta neki, hogyan vessen a szél irányában, mert a csacsi leány nem gondolt rá, és úgy vetett, ahogy éppen esett.

- Pedig Wawrzon Socha azt mondta, hogy ügyes vagy mindenben! - vetette oda közömbösen, amint a sáros barázdában haladt.

- Beszélt vele?... - kiáltott fel Marysia, és hirtelen megállt, hogy kifújja magát.

Nagyon elpirult, de nem mert tovább kérdezősködni.

Roch csak elmosolyodott, de elmenőben így szólt:

- Az ünnepek alatt megmondom neki, milyen derekasan dolgozol!...

Ploszkáéknál pedig, Stach nagybátyjánál, két fiúcska szántotta a krumpliföldet az út mellett. Az egyik hajtotta a lovat, a másik mintha szántott volna, de még tökmag volt mind a kettő, alig ért az orruk a ló farkáig, és nem segített nekik senki. Ezért hát úgy járt az eke a kezük alatt, mint a részeg ember, a ló meg minduntalan vissza akart fordulni az istállóba. Folyton verték mind a ketten, és civakodtak egymással nagy káromkodások közepette.

- Megcsináljuk, Roch bácsi, megcsináljuk, csak ezek a cudar kövek kiugrasztják az ekét, a kanca meg a csikóhoz húz... - mentegetőzött sírva a nagyobbik, mikor Roch átvette tőle az ekét, és becsületes barázdát vágott. Egyúttal tanítgatta is, hogyan kell vezetni a lovat.

- Most már az egész darabot fölszántjuk estélig!... - kiáltott a fiú hetykén, és ijedten nézett körül, nem látta-e valaki, hogy Roch segített neki. Mikor pedig az öreg elment, le is ült az ekére a szél ellenében, ahogy az apja szokta, és cigarettára gyújtott.

Roch pedig továbbment. Házról házra járt és nézte, hol segíthetne valamit.

Csendesítette a pörlekedőket, csillapította a vitatkozókat, tanácsot adott, és ahol szükség volt rá, még a legnehezebb munkában is segített: Klombéknál fát vágott, mert látta, hogy Klembowa nem bír a göcsös tönkkel, Paczesiowának meg vizet hozott a tóról; másutt meg a pajkos gyerekeket hajtotta engedelmességre...

Ha pedig valahol azt vette észre, hogy nagyon szomorkodnak és jajveszékelnek, ott tréfált, mulattatta a fehérnépet... A lányokkal is szívesen elbeszélgetett a maguk ügyeiről meg a legényekről is; az asszonyokkal a gyerekekről, a házi gondokról, a szomszédasszonyokról beszélt és mindarról, amiben az asszonynép vigasztalást talál - csak hogy jobb kedvre derítse a népet.

Mivel pedig okos, istenfélő, világlátott ember volt, rögtön, első pillantásra látta, kinek mit kell mondania, milyen beszéddel lehet földeríteni a lelkét, kinek van szüksége nevetésre, kinek meg közös imára vagy kemény, okos szóra, sőt dorgálásra is...

S olyan jó volt, és annyira együtt érzett a szenvedőkkel, hogy még kéretlenül is átvirrasztott nem egy éjszakát a betegek mellett, jóságával erősítve a szerencsétleneket. Már jobban tisztelték a főtisztelendőnél is...

Végül már úgy nézett rá a nép, mint az Úr szentjére, aki házról házra hordja az Isten kegyelmét és vigasztalását.

De hogyan tudott volna mind e nyomorúságon segíteni? El tudta-e űzni a balsorsot, meg tudta-e etetni az éhezőket, meggyógyítani a betegeket vagy a saját két kezével pótolni a hiányzó munkáskezeket?...

Fáradozott, segített és védte a népet, hogy az már meghaladta egy ember erejét - de az egész falu számára mindez csak egy morzsa volt, csak annyi, mintha valaki a forróságban harmatcseppel nedvesítené meg a szomjazó ajkát, és nem adna inni!...

Mert hogyisne! Hiszen hatalmas volt a falu, ház is volt vagy ötven, a művelni való föld jókora darab, meg ellátni való jószág és etetni való száj végtelen mennyiségben!

Minthogy pedig az emberek elfogatása óta mindezt inkább az isteni gondviselés látta el, mint az emberi munka, hát nem is csoda, hogy napról napra növekedett a nyomorúság, szaporodtak a szükségletek, a panaszok és a gondok...

Roch mindezt jól tudta, és érezte; de csak ma, ahogy házról házra járt, vette észre, hogyan megy tönkre minden...

Mert nem elég, hogy parlagon hevertek a földek, hogy senki nem szántott, nem vetett, nem ültettek, hiszen az, amit a földön babráltak, nem jelentett többet, mint a gyerekek játéka: de romlást és pusztulást lehetett látni lépten-nyomon. Kidőltek a kerítések, másutt a megtépett tetőn át kilátszottak a szarufák és a bordák; a leszakított kapuszárnyak úgy lógtak, mint a madarak törött szárnya, a falhoz ütődve, s több háznak kidőlt az oldala, hiába várt támasztékot.

És mindenütt vízben álltak a házak, térdig ért a sár és a piszok a falak tövében, hogy nem lehetett könnyen átmenni rajta; s lépten-nyomon úgy pusztult, olyan bitang sorsra jutott minden, hogy összeszorult a szíve. A tehenek gyakran bőgtek éhségükben, s a lovakat szinte belepte a ganéj, mert nem volt, aki megtisztítsa.

És mindennel így volt; a borjak sárosan, mint a disznók, magányosan mászkáltak az utakon, a gazdasági szerszámok kinn áztak az esőben, az ekéket belepte a rozsda, a kocsikasban ellettek a kocák - és ami egyszer meglazult, az le is szakadt, ami eltört, az le is esett, és aztán már úgy is maradt, mert ki állította volna helyre? Ki javította volna meg? Ki segített volna a bajon, ki előzte volna meg a nagyobb bajt?... Az asszonyok?...

De hiszen alig volt a szerencsétleneknek erejük és idejük arra, ami a legsürgősebb! Bezzeg, ha az emberek hazajönnének, egy pillanat alatt megváltoznék minden...

Várták is a hazatérésüket, mint az Úr irgalmát, várták napról napra. Ez a reménység tartotta bennük a lelket.

De nem jöttek haza, és meg se lehetett tudni, mikor eresztik ki őket. Ebből pedig egyelőre csak az Ördögnek volt haszna, mert romlott a nép, szaporodott a civakodás, pörlekedés meg verekedés, úgy megkínozta a szíveket a nyomor és a szenvedés...

Szürkület borult már a tájra, mikor Roch kilépett az utolsó házból, a templomon túl, Golombéktól, és elvánszorgott a bíróhoz, a falu másik végére...

A szél még mindig zúgott, egyre vadabbul tombolt, tépte a fákat, hogy veszélyes volt a járás, mert egyre-másra estek a törött gallyak az útra.

Roch is görnyedten osont a kerítések mentén; alig látszott ebben a furcsa alkonyi szürkeségben, mintha üvegporból lett volna.

- A bíróhoz megy? Azt mondják, a malomban van, mert otthon nincsen! - szólította meg Jagustynka. Váratlanul termett ott előtte.

Roch szó nélkül fordult a malom felé, mert nem állhatta ezt a pletykafészket.

De az öregasszony utánasietett, utolérte, és mellette tipegve, szinte a fülébe súgta:

- Nézzen már be a gyermekeimhez, Pryczekékhez meg Filipkához is... Nézzen be!...

- Benézek, ha segíthetek valamit...

- Úgy könyörögtek, hogy jöjjön el hozzájuk... Menjen el!... - kérlelte.

- Jól van, de előbb beszélnem kell a bíróval.

- Isten fizesse meg!

Reszkető ajakkal kezet csókolt Rochnak.

- Magát meg mi lelte?

Elbámult, mert állandó háborúságban voltak egymással.

- Semmi, csak mindenkire jön egyszer olyan idő, hogy mint az űzött, gazdátlan kutya, örül, ha egy tisztességes kéz megsimogatja... - suttogta Jagustynka könnyesen, de mielőtt Roch egy jó szót szólt volna hozzá, sietve eltávozott.

Roch pedig a malomban sem találta a bírót. Azt mondták, a csendőröket kísérte be kocsin a városba. Így tudta a molnárlegény, és behívta a szobájába, hogy kipihenje magát. Már jó sok lipcei asszony és más falubeli paraszt ült ott, várták, hogy rájuk kerüljön a sor az őrléssel. Roch szívesen üldögélt volna köztük tovább, de Katona Tereska, aki ott várakozott a többi asszonnyal, rögtön melléje húzódott, és halkan, bátortalanul érdeklődött Mateusz Golomb után.

- Maga járt náluk, biztosan látta őt is... jól van? Nem búslakodik? És mikor eresztik ki?... - faggatta, de nem mert a szemébe nézni.

- Hát az ura hogy van a katonáéknál? Egészséges? Hazajön nemsokára?... - kérdezte végül Roch ugyanolyan halkan, de szigorú tekintetet vetett a fiatalasszonyra.

Az elpirult, és bemenekült a malomba.

Roch megcsóválta a fejét az asszony vaksága láttán, és utánaindult. Beszélni akart vele, óvni akarta a bűntől, de a malomszobában, a rezgő és lisztporos homályban, bár égtek a lámpák, nem tudta megtalálni. Tereska elbújt előle. A malom zakatolt, a víz szünet nélkül zúgva zuhogott a kerekekre, a szél mintha hatalmas zsákokat vágott volna újra meg újra a falakhoz és a tetőhöz, és úgy reszketett, rázkódott minden, mintha bármely pillanatban szét akarna menni. Így hát Roch nem kereste tovább, és mindjárt elindult azokhoz a szerencsétlenekhez, akiket Jagustynka említett.

Közben egészen beéjjeledett. A ringó fák gallyain keresztül itt-ott elővillant az ablakok remegő fénye, akár a farkasok szeme. Künn azonban meglepően világos volt. Jól lehetett látni a gyümölcsösökben rejtőzködő házakat, még a határba is ellátott a szem; az ég pedig magasan lebegett, sötétkék volt, és majdnem tiszta, csak mintha itt-ott hóval volna beszórva. A csillagok is egyre sűrűbben bukkantak elő, csak a szél nem csöndesedett, épp ellenkezőleg; még nagyobb erőre kapott, és tombolva végigzúgott az egész tájon.

És fújt egyfolytában, majdnem egész éjszakán át; csak kevesen tudták lehunyni a szemüket akár egy miatyánknyi időre is, mert kegyetlenül befújt a házakba, a fák a falakhoz ütődtek, és az ablakok üvegét csapdosták. Úgy vágta, taszigálta a falakat, mintha a vállát feszítené nekik, hogy néha már azt gondolták az emberek: mindjárt fölkapja az egész falut, és szétszórja a világba.

Csak reggel felé csillapodott le a szél, de alig kukorékolták el a kakasok a hajnalt, alig aludt el a fáradt nép, megdördült az ég, végigcikázott rajta a villámok véres ostora, azután pedig szakadni kezdett az eső. Azt mondták, az erdőben le is csapott a mennykő.

Csak jókor reggel csillapodott le a vihar, elállt az eső, és meleg levegő áradt a földekről. A madarak örvendezve kezdtek csiripelni, s bár a nap még nem mutatkozott, helyenként mégis megszakadtak az alacsony, fehéres felhők, és kitisztult az ég. Azt mondták az emberek, jó idő lesz.

De nagy jajveszékelésre, kiabálásra ébredt a falu, mert annyi kárt okozott a vihar, hogy meg se lehetett számolni. Letört fák, tetődarabok, kerítések hevertek keresztben az úton, hogy nem is lehetett szekérrel végighajtani a falun.

Ploszkáéknál a ledöntött ólak agyonnyomták a libákat, és minden háznál volt valami kár. A bejárókban nyüzsögtek az asszonyok, és sírás, jajgatás áradt mindenütt, mint a sűrű eső.

Hanka is éppen kijött, hogy körülnézzen a gazdaságban, és számba vegye a kárt, mikor Sikorzyna rontott be az udvarra.

- Hát nem tudja?... Stachék házát ledöntötte a szél!... Isten csodája, hogy agyon nem verte őket! - kiabált már messziről.

- Jézus Mária!...

Megdermedt rémületében.

- Eljöttem magáért, mert azoknak ott egészen elment az eszük, csak sírnak...

Hanka fejére kapta kendőjét, és nyomban szaladt is. Sokan mentek utána, mert hamarosan megtudták az emberek a szerencsétlenséget.

A hír igaz volt. Stach házából csak a falak maradtak meg, de még jobban meggörbültek és a földbe süppedtek. Teteje egyáltalán nem volt, csak néhány törött szarufa ingadozott az oromfal fölött. A kémény is ledőlt, csak egy kis csonk maradt belőle, mint egy korhadtan meredező fog. A földet körös-körül a szalmatető roncsai és törmelékek borították.

Weronka pedig a fal mellett ült, halomba dobált holmija tetején, két karjával magához ölelte síró gyerekeit, és hangosan bőgött.

Hanka odaszaladt hozzá, a többiek is körülvették és vigasztalták, de ő se látott, se hallott, csak egyre jobban rázta a sírás.

- Ó, mi szegény, szerencsétlen árvák!... - jajgatott olyan fájdalmasan, hogy némelyik asszonynak kicsordult a könnye szánalmában.

- Hova legyünk most, mi szerencsétlenek? Hova hajthatjuk le a fejünket? Hova menjünk?!... - kiáltozott magánkívül, gyermekeit szorongatva.

Az öreg Bylica pedig görnyedten, halottsápadtan járkált folyton-folyvást a romok körül. Hol a tyúkokat terelte össze, hol egy kis szénát vetett a tehén elé, mely a cseresznyefához volt kötve, majd pedig a fal mellé guggolt, füttyentett a kutyának, és bambán nézett az emberekre...

Azt hitték, végképp elment az esze.

De hirtelen valamennyien megmozdultak, és alázatosan földig hajolva utat nyitottak a plébánosnak, aki váratlanul megjelent a szerencsétlenség színhelyén.

- Jambrozy éppen most hozta hírét a szerencsétlenségnek. Hol van Stachowa?

Félrehúzódtak előle, de Weronka semmit sem látott a könnyein keresztül.

- Weronka, itt a főtisztelendő úr! - súgta neki Hanka.

Weronka fölugrott, és amint meglátta a papot, lábához borulva még panaszosabb, keservesebb sírásra fakadt.

- Csillapodjék le, ne sírjon!... Mit lehetne tenni!?... Ez Isten akarata... no, mondom: Isten akarata! - ismételte a pap, de annyira meg volt rendülve, hogy titokban maga is törülgette a szemét.

- Mehetünk koldulni, ki a nagyvilágba!

- No ne keseregjen, nem hagyják a jó emberek elpusztulni, és majd megsegíti másban az Úristen. Nem sérültek meg, mi?

- Kegyelmes volt az Isten!

- Valóságos csoda történt.

- Mindnyájan benn pusztulhattak volna, mint a Ploszkowa libái.

- Bizony az is megeshetett volna, hogy senki sem marad élve! - mondogatták egymás szavába vágva az asszonyok.

- Hát a jószágban nincs valami kára? A jószágban, kérdem!

- Az Isten megóvta őket is, a pitvarba volt mind, és épen maradt.

A pap tubákot szippantott, és könnyes szemmel nézte a romhalmazt, ami a házból maradt. A tető egészen beszakadt, és a mennyezettel együtt a szobába omlott. A bevert ablakokon keresztül csak fatörmelékek és a tető rothadt szalmájának maradványai látszottak.

- Szerencséjük volt, valamennyiüket agyonnyomhatta volna... bizony!

- Bár nyomott volna, bár vesztünk volna ott mindnyájan, legalább nem kellene ezt a pusztulást látnom, nem értem volna meg ezt a nyomorúságot, ezt az ínséget... Ó, Jézusom, irgalmas Jézusom! Itt maradtam minden nélkül, ezekkel az árvákkal... Hova is legyek most? Mihez fogjak? - sírt fel újból, és haját tépte kétségbeesésében.

A pap tanácstalanul terjesztette ki karjait, és egyik lábáról a másikra állott.

- Itt szárazabb lesz! - suttogta bátortalanul az egyik asszony, egy darab deszkát tolva a pap lába elé, mert bokáig állt a sárban. A főtisztelendő rálépett, és tubákot szippantgatva gondolkozott, mit mondhatna vigasztalásul.

Hanka a húga meg az apja körül sürgölődött, a többiek pedig a főtisztelendőhöz tolongtak, és reá szegezték szemüket.

A faluból mind több asszony és gyerek sereglett össze, csak úgy cuppogott fatalpuk alatt a sár, és halkított, aggodalmas suttogás hangzott a növekvő tömegben; hol a gyerekek sírása, hol Weronka gyengülő zokogása törte meg a csendet. Az asszonyok arcán, mely alig látszott ki a homlokukba húzott kendőjük alól, olyan fájdalom rejtőzött, olyan felhő borongott, mint a fejük fölött az égen, s nem egy szemből forrón patakzott a könny...

De azért valamennyien nyugodtak voltak, és megadással viselték az Isten csapását. Mert hogyisne! Ha az ember még a más nyomorúságát is a szívére venné, nem jutna ereje a magáénak az elviselésére. Meg aztán jóváteheti-e a rosszat? Elejét veheti-e annak, ami megtörtént?...

A pap hirtelen Weronkához lépett, és így szólt:

- Legelőször is adjon hálát az Úristennek, hogy megmenekült...

- Igaz, persze. Mondatok szentmisét, ha el is kell adnom a malacot...

- Nem szükséges, tegye csak el a pénzt sürgősebb dolgokra. Én úgyis mondok magukért szentmisét, mindjárt az ünnepek után.

Hálásan megcsókolta a pap kezét, és megölelte a lábát, szívből köszönve jóságát és irgalmasságát. A pap megáldotta a kereszt jelével, magához ölelte a fejét, a gyerekeket pedig, akik sírva simultak a térdéhez, magához szorította, úgy dédelgette, mintha jóságos apjuk volna...

- Csak ne veszítse el a bizalmát, és minden jóra fordul. De hogy is történt a dolog?

- Hogyan? Mindjárt este lefeküdtünk, mert nem volt petróleum a lámpában, és tüzelőnk se volt. Fújt a szél erősen, csak úgy recsegett a ház, de semmitől se féltem, hiszen nagyobb viharokat is kiállott. Nem aludtam el rögtön, annyira húzott a szobában, de később, úgy látszik, elszundítottam. Hát egyszer csak dörren valami, megrázkódik minden, és valami belecsap a falakba. Jézusom!... Azt hittem, összedől az egész világ. Kiugrottam az ágyból, és alig nyaláboltam föl a gyerekeket, már minden recseg, törik és hull a fejemre... alig értem ki a pitvarba, beomlott mögöttem a szoba... Még magamhoz se tértem, amikor már a kémény is ledőlt szörnyű robajjal. Odakünn pedig úgy fújt a szél, hogy alig bírtam megállni a lábamon. És szanaszét hordta a szél a háztetőt. Körülöttem pedig éjszaka, a falu jó messze van, ott mindenki alszik, és senki sem hallaná meg a kiáltást... Behúzódtam a gyerekekkel a krumplisverembe, és ott vártuk be a hajnalt.

- Az isteni gondviselés őrködött maguk fölött. Kié az a tehén a cseresznyefánál?

- Kié lenne? Az enyém, az a mi egyetlen táplálónk!

- Biztosan jó tejelő, széles a háta, magas is... Borjas?

- Mindennap várjuk, hogy megborjazzék.

- Hozzák az én istállómba, ott elfér. A friss fűig ott maradhat... De maga hova lesz?... Mondom: hova lesz?...

Hirtelen ugatni kezdett egy kutya, és dühösen vetette rá magát az emberekre. Mikor elkergették, leült a küszöbre, és fájdalmasan felvonított.

- Megveszett, vagy mi baja? Kié ez? - kérdezte a pap, és kissé hátrább húzódott az asszonyok mögé.

- Hát a Kruczek, a mienk... hát ő is sajnálja a kárt... jószívű kutyuska... - dadogta Bylica, és odament, hogy vigasztalja.

A pap búcsúzásul dicsérte Istent, intett Sikorzynának, hogy menjen utána, és mindkét kezét a kézcsókra tolongó asszonyoknak nyújtva, lassan elindult.

Látták, hogy sokáig beszélt Sikorzynával az úton.

Az asszonynép pedig még sopánkodott egy darabig, sajnálkoztak a szerencsétlenen, de azután gyorsan szétoszlottak, mert hirtelen eszükbe jutott a reggeli meg a sürgős munka.

A romoknál csak a család maradt. Éppen azon töprengtek, hogyan lehetne valamit a bedőlt szobából kimenteni, amikor lihegve visszatért Sikorzyna.

- Költözzék mihozzánk a hátsó szobába, ahol Roch a gyerekeket tanította... Tűzhely nincs, az igaz, de be lehet állítani egy kis vaskályhát, maguknak az is elég... - mondta gyorsan.

- De mivel fizetném meg, kedvesem, a kvártély árát?

- Attól ne fájjon a feje. Ha akad egypár garasa, megfizeti, ha nem, hát segít valamit dolgozni, de lakhatik ingyen is. Hiszen úgyis üres a szoba! Jó szívvel kínálom, a plébános úr meg ezt a bankót küldi első segítségnek.

Háromrubeles bankjegyet tartott a szeme elé.

- Áldja meg az Isten jó egészséggel! - kiáltott föl Weronka, megcsókolva a bankót.

- Olyan tisztességes ember, hogy nem találni párját! - tette hozzá Hanka.

- A tehénnek se lesz rossz dolga a papi istállóban, nem bizony... - szólt az öreg Bylica.

S mindjárt meg is kezdődött a költözés.

Sikoráék háza közvetlenül a dűlőút mellett állott, amint befordul az ember a faluba, vagy száz lépésre Stachéktól. Rögtön kezdték is áthordani a megmaradt vagyonkájukat, és amit hamarjában ki lehetett kaparni a romok alól: edényeket és ágyneműt. Hanka elhívta segítségül Pietreket, végül pedig Roch is megérkezett, és buzgón nekilátott a segítésnek. Mire elharangozták a delet, Weronka már le is telepedett az új lakásban.

- Zsellérasszony lettem, majdhogynem koldus! Négy üres fal, még egy szentkép sem, sem egy ép tál! - panaszolta keserűen, amint körülnézett.

- Szentképet majd hozok neked, meg edényt is, ami fölöslegeset csak találok. Majd hazajön Stacho, és a jó emberek segítségével hamar fölépíti a házat. Nem sokáig maradsz itt... - csillapítgatta Hanka emberségesen. - Hát édesapánk hol van?

Magához akarta venni. Az öreg ott maradt a romoknál. A küszöbön ült, és a kutya oldalát kötözgette.

- Jöjjön velem, édesapám. Weronkánál szűk a hely az új lakásban, minálunk majd akad valami zug magának.

- Nem megyek, Hanus... nem hát... itt maradok... itt születtem, itt is halok meg.

Akárhogy kérte, akármennyit magyarázott neki, nem állott rá: nem és nem.

- Csinálok magamnak fekvőhelyet a pitvarban... hát... ha azt kívánod, elmegyek hozzátok enni... vigyázok érte a gyerekekre... persze... Csak a kutyuskát vidd magaddal, megsebesült az oldalán... persze... majd őrzi a házadat... nagyon éber állat.

- Bedőlhet a fal, és még agyonnyomja! - kérlelte Hanka.

- Ugyan... tovább tart még, mint akárhány ember... A kutyuskát vidd el...

Nem noszogatta tovább, ha egyszer az öreg nem akart menni. Igazság szerint nála is szűkében volt a hely, és az öreggel csak újabb gondot venne magára.

Meghagyta Pietreknek, kössön zsineget Kruczek nyakára, és vigye haza.

- Jó lesz Burek helyett, az úgyis elkódorgott valamerre. Ej, te ügyefogyott! - kiáltott türelmetlenül, mert Pietrek nem bírt a kutyával.

- Te ostoba... mit harapsz... ott mindennap kapsz enni... hát, és heverészel a melegben... Kruczek!... - intette az öreg, és segített nyakára kötni a zsineget.

Hanka előresietett, hogy még egyszer benézzen a húgához, mielőtt hazatérne.

Nagyon elcsodálkozott, mert a szobában több asszonyt talált, s Weronka megint könnyben ázott.

- Hát mivel érdemeltem meg a maguk jóságát? Mivel? - hálálkodott Weronka.

- Nincs sokra tehetségünk, mindenütt szükség van, de amit hoztunk, fogadja el, mert tiszta szívvel adjuk - szólt Klembowa, és jókora batyucskát nyomott a kezébe.

- Hiszen akkora szerencsétlenség érte!

- Nincs kőből az ember szíve, mindnyájan ismerjük a nyomorúságot.

- Aztán az ura nélkül van, mint a többiek.

- Azért nehezebb is a szerencsétlenség, mint máskor.

- És jobban próbára tette az Úr Jézus... - szóltak egymás után, bugyrokat tettek eléje, mert összebeszéltek, hogy visznek egyet-mást, ki mit tud: borsót, árpakását, lisztet...

- Drága jó gazdaasszonyok, édeseim! - zokogta Weronka elérzékenyedve, és olyan forrón ölelgette az asszonyokat, hogy valamennyien sírva fakadtak.

"Vannak még a világon jó emberek, vannak!" - gondolta Hanka meghatottan.

Egyszer csak begördült a kántorné is az ajtón, egy nagy kenyeret hozott a hóna alatt, és papirosban jó darab szalonnát.

Hanka már nem várta meg, mit mond, mert éppen elharangozták a delet, és sietett haza.

Derűs idő volt. Még nem bújt elő a nap, de csodálatosan verőfényes volt minden; az ég magasan kéklett, akár egy kék lepedő, melyen ritkán elszórva fehérlenek a felhők tépett kendői, alant pedig kitárult a határ a mérhetetlen messzeségig: zöld mezők, fakó színű tarlók és ugarföldek, melyeken úgy csillogott a víz szalagja, mint az ablaküveg.

A pacsirták dala harsogott a levegőben, s a földekről, az erdőkből, a kéklő messzeségből friss, tavaszi levegő áradt az egész világra, meleg nedvességgel és a nyárfák rügyeinek mézes illatával terhesen.

A falu utcáin pedig nyüzsögtek az emberek: behuzigálták a bejárókba a gallyakat és fákat, melyeket letört az orkán.

Olyan csöndes volt az idő, hogy a rügyek friss zöldjének pihéivel behintett fák alig rezzentek meg.

A verebek megszámlálhatatlan tömege nyüzsgött a templom körül, úgy feketéllettek tőlük a terebélyes hársfák és jávorok, mintha korom lepte volna be őket; fülsiketítő csiripelésük és lármájuk az egész faluban hallatszott.

A tó simán csillogott; partján a kislibákat őrző gúnárok egyre gágogtak. Másutt sulykok csattogtak, mert sok helyen mostak az asszonyok egy időben.

És mindenütt nagy volt a zenebona, sürgősen folyt a munka. Kiáltások röpködtek a házak közt, rajzott a gyereksereg, piroslott a kertekben az asszonyok ruhája.

A pitvarok és a szobák tárva-nyitva álltak, a kerítéseken a frissen mosott ruha száradt, a kertekben az ágyneműt szellőztették, itt-ott meszelték a falakat. A kutyák háborúságot folytattak az árkokban gázoló disznókkal, másutt meg tehenek dugták ki fejüket a kerítések mögül, és vágyakozva bőgtek.

Szekerek indultak a városba, az ünnepi bevásárlásra, mindjárt ebéd után pedig megjött hosszú szekéren az öreg Judka, a házaló zsidó, feleségével és gyerekével.

Házról házra jártak, a kutyák támadásaitól kísérve. Judka ritka helyről jött ki üres kézzel, mert nem csalt, mint a kocsmáros vagy mások. Meglehetősen fizetett, sőt, ha aratás előtt megszorult valaki, csekély kamatra ki is segítette. Okos zsidó volt, mindenkit ismert a faluban, és tudott mindenkinek a nyelvén. Azért most is hol egy borjút vitt a szekerére, hol egy fertály gabonát; s a felesége is külön kereskedett. Tojást, kakast, egy-egy kopaszodó tyúkot, néha még egy fél vég vásznat is kihozott a házakból. Főként fodorért, pántlikáért, szalagért, hajtűért kapta, azért a cicomás portékáért, amelyre mindig mohó az asszonyi fajzat. Nagy dobozban hordta mindig magával, és kísértette vele a hiúbbakat...

Éppen Boryna háza elé értek. Józka visítva rontott be.

- Hanus, vegyen piros pántlikát!... Meg brazília^[15] is kell, tojást festeni... Cérna sincs már a háznál! - kérlelte Hankát.

- Holnap bemégy a városba, és megveszed, ami kell.

- Persze, hiszen a városban olcsóbb is, és nem csapnak be annyira! - helyeselt Józka, mert örült, hogy kocsikázhat. Ki is szaladt rögtön a házalókhoz, és messziről kiáltotta, hogy semmire sincs szükségük, és semmit sem adnak el.

- Hajtsd be a tyúkokat, nehogy kedve kerekedjék valamelyiknek felülni a zsidó szekerére! - kiáltott utána Hanka, és kinézett a tornácról.

Éppen Katona Tereska fordult be a bejáróba, mintha menekülne a zsidó asszony elől, aki utánakiabált valamit.

Berontott a szobába, de egy szót se tudott kinyögni, csak dadogott és pirult. Nagyon bánatos volt, hosszú pilláin könnycseppek csillogtak.

- Mi baja, Tereska? - kérdezte Hanka kíváncsian.

- Ezek a csalók csak tizenöt zlotyt ígérnek a szoknyámért, pedig egészen új! És annyira kell nekem a pénz, hogy azt se tudom, hova legyek...

- Mutassa... drága? - Hanka szerette a szép ruhát.

- Legalább harminc zlotyt szeretnék érte! Vadonatúj, hét és egynyolcad rőf van benne, több mint négy font tiszta gyapjú... és a festőnek is fizettem.

Hanka kiterítette a szoknyát. Úgy csillogott, ragyogott, mint a szivárvány, kápráztak a színei, hogy szinte bántotta a szemet.

- Nem is szoknya, hanem gyönyörűség! Nagyon sajnálom, de hiába... magamnak is kell a pénz az ünnepekre. Nem tudna várni fehérvasárnapig?

- Hogy tudnék, hiszen már ebben az órában kellene a pénz!

Gyorsan összegöngyölte a szoknyát, és elfordította arcát, mintha szégyenkeznék.

- Talán a bíróné megveszi... nála sűrűbben van a garas.

Hanka még egyszer kézbe vette és nézegette, magához illesztgette, de sajnálkozva visszaadta.

- Az uradnak akarsz pénzt küldeni a katonasághoz?

- Hát... írt... panaszkodik, hogy rossz a sora... Isten vele!

És szinte futva ment ki a házból. Jagustynka pedig, aki krumplit tört a csöbörben a kocának, jóízűen elnevette magát.

- Ezt ugyan jól megcsípte! Csoda, hogy el nem veszítette a szoknyáját siettében! Kell neki a pénz, de nem az urának, hanem Mateusznak.

- Hát olyan jóba vannak? - csodálkozott Hanka.

- Ej, hol él maga? Az őserdőben?

- Hát honnan tudjam?

- Hiszen Tereska minden héten szalad Mateuszhoz, és egész napokon át őrzi a börtönt, mint a kutya, és odahord mindent, amit csak tud.

- Jézus Máriám!... Hát nincs neki saját embere?

- Van hát, de az messze van, a katonaságnál, azt se tudni, hazajön-e. Az asszony meg unatkozik egyedül, és Mateusz a közelben volt, szinte a keze ügyében... aztán olyan férfi, mint a sárkány! Miért sajnálja magától?!

Hankának eszébe jutott Antek és Jagna. Mélyen elgondolkozott.

- Amióta Mateuszt elvitték, a húgával, Nastkával barátkozott össze. Még ott is lakik náluk, és együtt szaladgálnak a városba. Nastka úgy tesz, mintha a bátyjához menne, de igazában Dominikowa Szymekjének akar a kedvében járni.

- Maga meg hogy tud mindent! Ej, ej!

- Hiszen az ostobák mindent az emberek szeme láttára csinálnak, nem nehéz észrevenni. Eladja az utolsó gyapjúszoknyáját, hogy Mateusznak ünnepe legyen! - gúnyolódott Jagustynka.

- Ej, ej, mik nem történnek... Nekem is be kellene mennem Antekhez.

- Nagyon nagy út az a maga állapotában, még megbetegszik... Nem mehet Józka vagy másvalaki? - Jókor kapta el a szót, hogy Jagnát ne említse.

- Elmegyek magam. Ha megsegít a jó Isten, nem lesz semmi bajom. Roch azt mondta, hogy az ünnepek alatt beengednek hozzá, hát elmegyek... De meg kellene forgatni az oldalasokat.

- Már harmadnapja áznak a sóban, nem ártana. Mindjárt megyek.

Át is ment, de még gyorsabban jött vissza. Zavartan mondta, hogy a húsnak a fele hiányzik.

Hanka szinte rohant a kamrába. Utánafutott Józka is. Ijedten álltak meg a csöbör mellett. Tűnődtek: hova lett a hús?

- Nem a kutya vitte el, világosan látszik, hogy késsel vágták le... idegen tolvaj se jönne ide néhány fontért... ez a Jagus munkája! - mondta ki Hanka a szentenciát, és mérgesen rontott a szobába. De Jagna nem volt otthon, csak az öreg feküdt ott kidülledt szemmel, mint mindig.

Csak most jutott Józka eszébe, hogy Jagus, amikor reggel elment hazulról, valamit rejtegetett a kendője alatt. De azt hitte, hogy valami ruhát, amit Balcerkowával közösen készítettek az ünnepekre.

- Az anyjához vitte... Akinek ízlik, nem kérdi, kié... - mondotta Jagustynka.

- Józka! - kiáltott Hanka dühösen. - Hívd be Pietreket! Bevisszük az én kamrámba, ami megmaradt.

Át is hordták egy szempillantás alatt. Arra gondolt, jó lenne élni az alkalommal és a gabonáshordókat is átgurítani a maga szobájába, hogy szabadon kutathasson bennük, de lemondott róla. Sok is volt, meg aztán fülébe juthat a kovácsnak.

S egész délután lesett Jagnára, mint a kutya. Mikor szürkületkor hazajött az asszony, tüstént rátámadt a hús miatt.

- Hát megettem! Éppen annyira az enyém is, amennyire a magáé. Levágtam belőle egy darabot és megettem! - felelte büszkén. S bár Hanka egész este nem hagyott neki békét, veszekedett egyfolytában, Jagna egy szót sem szólt többet, mintha szándékosan bosszantaná. Vacsorára is úgy jött haza, mintha mi sem történt volna, mosolyogva nézett Hanka szemébe.

Hanka majd megpukkadt mérgében, de nem tudott fölébe kerekedni.

Ezért egész este bosszankodott, mindenbe beleakaszkodott, s korábban is kergette aludni a háznépet, mert holnap nagycsütörtök, és takarításhoz kell látni.

Ő maga is korábban feküdt le, mint máskor, de késő éjszakáig nem tudott elaludni. A kutyák ugatására kinézett a házból.

Jagnánál még égett a lámpa.

- Késő van már, kár a petróleumért, nem adják ingyen! - mordult föl a pitvarban.

- Égesse maga is, akár egész éjszaka! - felelte Jagna a csukott ajtón át.

Hanka annyira feldühödött megint, hogy csak az első kakasszó után aludt el.

Másnap kora reggel, alig virradt, Józka ugrott ki elsőnek az ágyból, bár nagy álomszuszék volt; eszébe jutott, hogy a városba megy bevásárolni, és futott fölkelteni a fiúkat, hogy fogjanak be. Aztán még nagy lármát is csapott, mert Hanka azt parancsolta Pietreknek, hogy a pejt fogja be a szekér elé.

- Én nem megyek szekéren meg vak kancával! - kiáltotta sírva. - Hát kolduslány vagyok én, hogy trágyás szekéren vigyenek? Hiszen tudják a városban, kinek a lánya vagyok! Édesapám soha nem engedné...

Olyan patáliát csapott, hogy elérte, amit akart, és bricskán indult el, két lóval, kocsissal, ahogy a gazdacsaládokhoz illett.

- Végy pirosat is, aranyt is, meg amilyen papiros csak lesz! - kiáltott utána Witek a veteményesből, ahol hajnal óta törte a rögöt, és puhította a földet, mert Hanka még ma palántázni akart. Mivel pedig az asszony még sokáig nem jött ki a házból, kifutott az útra, és a többi fiúval együtt rázta a kereplőket, mert nagycsütörtök volt, és reggel óta elnémultak a harangok.

Az idő a tegnapihoz hasonlónak ígérkezett, csak szomorúbb volt, és mintha csendesebb is lett volna a világ. Az éjszaka fagyott, s harmatosan, ködösen, hűvösen virradt; még jó későn is a háztetőkön gubbasztva csiviteltek a fecskék, és hangosan kiabáltak a tóra kihajtott libák, de a falu rögtön talpra ugrott, mihelyt világos lett egy kicsit.

Még messze volt a reggeli, de máris nagy volt a lárma meg a sürgés-forgás. A gyerekeket kikergették a házakból, hogy útban ne legyenek, ezért hát az utcán kószáltak, és éktelen lármát csaptak a kereplőkkel.

Még a misére is csak kevesen mentek. Ma nem szólt az orgona, sem a csengő.

Ideje volt ugyanis, hogy nekifogjanak az ünnepi előkészületeknek, ha eddig nem tették. Főleg a kenyérsütéshez és a kelt tészták elkészítéséhez kellett hozzálátni. Ezért majdnem minden ház ajtaja és ablaka gondosan be volt csukva, hogy meg ne hűljön a tészta. A kemencékben lobogott a tűz, és a kéményekből egyre szállt a füst a felhős ég felé.

Az istállókban pedig bőgtek a tehenek, a jászlat rágva éhségükben, a disznók a veteményesben visítoztak, a baromfi az utakon kódorgott, s a gyerekek is azt csinálták, amit akartak, egymás hajába akaszkodtak, és fölmásztak a fákra varjúfészket keresni, mert senki sem tiltotta meg, annyira el voltak foglalva az asszonyok: kovászt kellett készíteni, a cipókat kiszaggatni, a tésztásteknőket dunnával betakarni, berakni a kemencébe, hogy szinte az egész világról megfeledkeztek, és az volt az egyetlen gondjuk, hogy meg ne szalonnásodjék vagy oda ne égjen a tészta.

És mindenütt ugyanúgy volt: a molnárnál, a kántoréknál, a plébánián, gazdáknál és zselléreknél egyaránt, mert még a legszegényebb is, még ha hitelbe vagy az utolsó fertály gabona árán is, de készített valami szentelni való ételt, hogy legalább egyszer egy esztendőben, húsvétra, jóllakjék hússal meg süteménnyel.

Mivel pedig nem mindenkinek volt sütőkemencéje, a kertekben a házak közt sűrűn forogtak a lányok, nyalábjával hordva az ölfát, s időnként lisztes, nekigyürkőzött asszonyok tűntek fel a tóparti úton, s óvatosan cipelték a vánkosokkal letakart, tésztával teli gyúródeszkákat és teknőket, mint a képeket és szobrokat a körmenetben.

Még a templomban is folyt a munka: a plébános legénye fenyőgallyat hordott az erdőből, és a kántor Rochhal és Jambrozyval díszíteni kezdte az Úr Jézus sírját.

Másnap, pénteken, még szaporodott a munka; annyira, hogy alig vette észre valaki a kántorék Jas fiát, aki az ünnepekre hazajött az iskolából, és föl-alá sétált a faluban. De csak az ablakokat nézegette, mert se benézni, se beszélgetni nem lehetett senkivel.

Nem bizony, meg be se lehetett menni a házakba, mert a bejárat, sőt a kertek is mindenütt tele voltak szekrényekkel, ágyakkal és mindenféle holmival. Ma meszelték ugyanis nagy sietséggel a szobákat, súrolták a padlót, s lemosták a házak előtt a fal mellé állított képeket is.

És mindenütt nagy volt a lárma és a nyüzsgés, mindent rohanvást csináltak, még siettették is egymást, egyre jobban kiabáltak, s még a gyerekeket is munkába kergették: hányják el a sarat a ház körül, és szórják be sárga homokkal a bejárókat.

Minthogy pedig ősi szokás szerint péntek reggeltől vasárnapig nem illik meleg ételt enni, hát éheztek is egy kicsit az Úr dicsőségére. Megelégedtek száraz kenyérrel és sült krumplival.

Persze Borynáéknál is szakasztott úgy történt minden ezeken a napokon, mint másutt, csak annyi volt a különbség, hogy több kéz látott munkához, és nem voltak éppen szűkében a garasnak. Ezért hamarább is végezték el az előkészületeket.

Pénteken már szürkületkor fejezte be Hanka Pietrekkel a belső és a külső falak meszelését. Sietve fogott hát a mosáshoz és az öltözködéshez, mert a többi asszony már ment a templomba, Krisztus sírbatételéhez.

A tűzhelyen hatalmas tűz lobogott. Az üstben, melyet ketten is csak nehezen tudtak fölemelni, egy egész disznóláb főtt, melyet sebtiben füstöltek meg tegnap, a kisebb üstben pedig kolbász fortyogott. Olyan ínycsiklandozó illatok lebegtek a szobában, hogy Witek, aki a gyerekek közt faricskált valamit, időnként nagyot szippantott az orrával, és sóhajtott hozzá.

A tűzhely előtt, a tűz fényében, ott ült Jagna és Józka békés egyetértésben. Nagy buzgalommal festették a húsvéti tojásokat, s mindegyik rejtegette a magáét, titokban tartotta, hogy azután annál nagyobb dicsőséget arasson vele. Jagusia előbb megmosta a tojásait meleg vízben, szárazra törülte, és csak aztán rajzolta be olvasztott viasszal. Azután egymás után belemerítette a tűzhelyen fortyogó három bögre festékbe. Fáradságos, pepecselő munka volt ez, mert a viasz helyenként nem akart tartani, vagy a tojás tört össze a kezükben, vagy a forró vízben repedt meg. De végül mégis elkészült több mint harminc darab, és csak most kezdték mutogatni egymásnak, dicsekedve szép rajzaikkal.

De hogy is mérkőzhetett volna Józka Jagusiával! Mutogatta a maga rozspelyvában és hagymahéjban főzött, fehér mintás sárga tojásait; szépek is voltak, kevés lány tudná ilyen szépen megcsinálni, de mikor meglátta a Jagusiáét, bámulatában a száját is kitátotta, és összeszorult a szíve. De hogyisne! Hiszen az ember szeme belekáprázott! Voltak ott pirosak, sárgák, violaszínűek meg kékek, mint a lenvirág; s olyan dolgok voltak rájuk rajzolva, hogy szinte hihetetlen. Kerítésen kukorékoló kakasok, gúnárok, amelyek a sárban heverő kocákra sziszegnek, meg fehér galambcsapat, amint a vörös mezők fölött lebeg. A többieken pedig olyan minták és csodavirágok pompáztak, mint a befagyott ablakon.

Meg is csodálták nagyon, újra meg újra megnézték, s mikor Hanka visszajött Jagustynkával a templomból, ő is nézegette, de nem szólt semmit. Az öregasszony megbámulta valamennyit, és csodálkozva mormolta: - Honnan veszed ezeket?... Ej, ej...

- Hogy honnan?... Csak úgy magától kívánkozik a fejemből az ujjam alá!

Nagyon örült.

- A főtisztelendő úrnak is kellene vinni néhányat!

- Holnap eljön ételt szentelni, akkor megkínálom, talán elfogadja...

- Ilyen gyönyörűséget még nem is látott a főtisztelendő úr!... Csodálkozni fog nagyon! - mormolta gúnyosan Hanka, amikor Jagna átment a maga szobájába, mert már késő volt.

A falu minden házában késő éjszakáig fönn voltak.

Felhős, sötét, de csendes volt az éjszaka. Csak a malom zörgött szüntelenül. Majdnem éjfélig égett a világosság a házak ablakában, fénysávokat vetve az útra, s itt-ott rávetődtek a tóra is, ott remegtek a vízen. Ünneplő ruhájukat készítették elő a népek, és a munkájukat is be akarták végezni.

A nagyszombat melegen, ritkás ködbe burkoltan köszöntött be, de valahogy vidám volt a világ. Bár nehéz munka után tértek aludni, mégis élénken pattantak föl reggel az emberek, újabb munkás, gondoktól zajos napra.

A templom előtt nagy kiabálás, futkározás támadt, mert ősi, nagyszombati szokás szerint már kora reggel összegyűltek, hogy eltemessék a ciberelevest meg a heringet, az emberek legfőbb nagyböjti kínzóit. Minthogy se legények, se idősebb emberek nem voltak, csupa gyerkőc beszélt össze, Félkótya Jasiek vezetésével. Valahonnan kerítettek egy fazék ciberelevest, amibe még mindenféle ocsmányságot kevertek.

Witek engedett a rábeszélésnek, és hátára vette a fazekat, túrós kendőbe kötve. Egy másik kölyök fából faragott heringet húzott mellette zsinóron. A cibere meg a hering párban haladt elöl, utánuk az egész csapat kerepelve, kiabálva, ahogy csak kifért a torkukon. Jasiek vezette a menetet, mert bár idétlen volt és pipogya, de a csintalan tréfákra mindig volt esze és ügyessége. Processzióban járták körül az egész tavat, és már befordultak a templomnál a nyárfás útra, ahol a temetést akarták megtartani, amikor Jasiek jókedvében hirtelen rávágott lapátjával a fazékra. A fazék darabokra tört, a cibereleves pedig a belekevert dolgokkal együtt végigfolyt a Witek hátán.

Olyan nagy vígság támadt erre, hogy a fiúk nevettükben leültek az útra, de Witek nagyon feldühödött, és puszta kézzel nekiment Jasieknek. A többiekkel is összeverekedett, majd kiszakította magát társai közül, és bőgve hazaszaladt.

Még Hanka is adott ráadást a tönkresilányított zeke miatt, s elkergette az erdőbe fenyőágért meg nyúlkáposztáért.

Még Pietrek is kinevette, és Józka sem sajnálta, aki éppen homokkal szórta be a széles bejárót, egészen az útig. A temetőtől hozták a homokot, mert ott volt a legsárgább; a tornác elejét is behintette, és az eresz alját, mintha sárga szalaggal szegte volna be a házat.

Boryna szobájában pedig már készíteni kezdték a szentelni való ételt.

Fel volt súrolva és homokkal beszórva a padló; az ablakok és falak tisztára mosva, a képek megtisztítva a pókhálótól, Jagusia ágya pedig szépen betakarva kendővel.

Hanka jóformán nem is beszélt Jagusiával és Dominikowával, de azért együtt állították az oromfal ablakához, Boryna ágya mellé a nagyasztalt, vékony, fehér terítővel befedve, melynek szegélyét Jagusia piros papírkivágásokkal ragasztotta be széles sávban. Középre, az ablak felől, magas feszületet állítottak papírvirággal feldíszítve, eléje pedig egy felfordított bödönre a vajbáránykát. Olyan ügyesen csinálta meg Jagna, hogy szinte elevennek látszott: piros rózsafüzérszemekből volt a két szeme; a farka, a fülei, a körme meg a zászlócskája pedig piros gyapjúból. E köré rakták a fehér kenyereket és a vajjal meg tejjel dagasztott búzakalácsokat. Ezeket sárga sütemények körítették, olyan sűrűn beszórva mazsolával, mintha szögekkel lennének kiverve. Voltak kisebbek is, Józia meg a gyerekek számára, aztán meg túrós lepények és cukorral, mákkal meghintett tojásos kalácsok. Utoljára egy nagy tálat állítottak oda, benne kolbászkoszorú, hámozott kemény tojással díszítve, melléje pedig óriási bádogsütőn egy egész sonkát és jókora fejhúst tettek. Mindezt körülrakták festett tojással, és már csak Witekre vártak, hogy feldíszíthessék fenyőgallyal és nyúlkáposztával az egész asztalt.

Alighogy befejezték, kezdtek gyülekezni a szomszédasszonyok. Agyagtálakon és faedényekben hozták a szentelni való ételt, és odarakták az asztal körül húzódó lócára. A pap ugyanis meghagyta, hogy mindenki a nagyobb gazdák házainál gyülekezzék a szentelnivalójával, mert nem ér rá minden házba külön betérni.

Lipce volt a legközelebb, itt szentelt utoljára, gyakran már este.

Szét is oszlottak az asszonyok hamar, nem beszélgettek sokáig, hogy elérjenek még a templomba a tűz- és vízszentelésre. Előbb azonban minden házban eloltották a tüzet, hogy azután új, megszentelt tűzzel élesszék fel újra.

Józka is elment a gyerekekkel együtt.

De eléggé sokáig oda voltak; csak délben kezdtek az asszonyok hazaszállingózni. Óvatosan takargatták, védték a templomban meggyújtott gyertyáikat.

Józka egy egész üveg vizet hozott, és tüzet is. Hanka rögtön meggyújtotta vele az előkészített fahasábokat, és ő ivott elsőnek a szentelt vízből, aztán sorban odanyújtotta a többieknek. Az volt a nép hiedelme, hogy megóv a torokfájás ellen. Azután meghintette vele a jószágot meg a termőfákat a kertben, hogy bőven teremjen a gyümölcs, és könnyen elljenek az állatok.

Később pedig, mikor látta, hogy sem Jagna, sem a kovácsné nem törődik az öreggel, megmosta meleg vízzel, megfésülte csapzott haját, tiszta inget és ágyneműt adott neki. Boryna hagyta, hogy csináljon vele, amit akar, nem mozdult meg egyetlenegyszer sem. Csak úgy feküdt, mint mindig, maga elé nézve és mozdulatlanul...

Délután pedig mintha már megkezdődött volna az ünnep a faluban. Még itt-ott siettek a durvább munkával, de már inkább az ünneplő ruhákkal, a fésülködéssel, mosakodással és a gyerekek súrolásával foglalkoztak. Innen is, onnan is kihallatszott az apróságok védekező kiabálása.

S türelmetlenül lesték a papot, aki csak estefelé érkezett meg a kastélyból, és hamarosan megjelent a faluban, karingbe öltözve.

A kántor Michalja vitte előtte a szenteltvíztartót és a hintőt.

Hanka egészen az útig kiment eléje, hogy illendően fogadja.

A pap sietett, gyorsan belépett a szobába, elmondta az imádságot, meghintette az Isten adományait, és Boryna kékes, borostás arcára tekintett.

- Még mindig semmi változás?

- Bizony, a seb már majdnem behegedt, de még sincs jobban.

Tubákot szippantott, végigjártatta a tekintetét a küszöb előtt és a pitvarban összegyűlteken.

- Hol van az a fiú, akitől a gólyát vettem?

Józka a szoba közepére taszigálta a tűzhely mellett szégyenkező Witeket.

- Nesze egy tízes. Sikerült egy jószág, úgy kikergeti a tyúkokat a kertből, hogy egy se marad benn!... Ki megy holnap az urához?

- A fél falu készül!

- Jól van, csak békességben és csöndesen menjetek. A feltámadásra aztán eljöjjetek! Tízkor kezdem, mondom: tízkor! S ha elalusztok a templomban, kivezettetlek Jambrozyval! - Tette hozzá fenyegetően, és lassan kifelé indult.

Csapatostul mentek utána, egészen a molnárékig kísérték.

Witek pedig megmutatta Józkának a réztízest, és bosszúsan súgta:

- Nem sokáig riasztja az én gólyám a pap tyúkjait, nem bizony!...

Szétszaladtak, mert Hanka visszatért a tornácra.

Lassan sötétedett. Csöndesen szállt le az este, a kerteket, házakat és környező földeket kékes, alig áttetsző szürkeséggel árasztotta el. Csak itt-ott fehérlettek a földhöz lapult viskók falai, s az ablakokból rezgett ki a fény a kerteken át.

Ünnepi csönd és homály borult a falura. A házak fölé emelkedő templomnak valamennyi ablaka kigyulladt, és a tágra nyitott főajtón át széles fénysáv csapott ki a sötétbe.

Hamarosan fölhangzott az első szekerek zörgése a templomudvar előtt, s gyalog is gyülekezni kezdtek a távolabbi falvakba való emberek. A lipcei házakból is egymás után megindultak a templom felé: a nyíló ajtókból sűrűn esett ki egy-egy fénykéve az éjszakába, s elmerült a sötét tóban. Lábdobogás és halk beszélgetés hallatszott a meleg és ködös levegőben. Köszöngettek az utcákon, bár nem ismerték meg egymást a sötétben. És mint a lassan, szüntelenül áradó folyó, úgy vonultak a feltámadásra.

Borynáéknál csak ketten maradtak otthon a gazdaságra ügyelni: az öreg Bylica és Witek, aki Klombék Maciekjével együtt buzgón ügyeskedett a kakas körül, melyet a locsolásra készített.

Hanka előbb elküldte Józkát a gyerekekkel és a legényt, ő maga később akarta utolérni őket. Már föl volt öltözve, de egyre halogatta az indulást, mintha még várna valamire. Folyton ki-kiállt a tornácra, és az utat kémlelte. Csak mikor Jagna elment a kovácsnéval, s meghallotta, hogy a kovács is elment a templomba a bíróval, akkor tért vissza a szobába. Valamit súgott Bylicának. Az öreg kiállt a bejáróba őrködni, ő pedig lábujjhegyen besurrant Boryna kamrájába... Egy jó félóra múlva jött ki onnan, és gondosan gombolgatta a pruszlikját. A szeme égett, keze reszketett.

Hadart valamit, amiből egy szót se lehetett érteni, és elment a feltámadásra.

Az utcák üresek és sötétek voltak, a házakban kialudt a világosság, és már csak itt-ott szállingóztak az emberek a templom felé. A templom előtti téren sűrűn állottak a szekerek meg a kifogott lovak: csak dobogásuk és prüszkölésük hallatszott a sötétben. A torony aljában pedig urasági hintók feketélltek.

Hanka a templom pitvarában még egyszer matatott valamit a pruszlikja körül, és vállára eresztve a nagykendőt, befurakodott a nép közé, hogy eljusson az első padokig.

A templom már szinte tömve volt, a tömeg gomolygott és zúgott, mint a megáradt folyam. Az imádság, sóhajtás, köhögés és köszönés egybeolvadt. Az embererdő ringott, hullámzott egyik faltól a másikig, a tolongástól himbálóztak a padokba szúrt zászlók és a fenyőgallyak, melyekkel az oltárokat és a falakat díszítették.

Alig furakodott Hanka a helyére, kijött a plébános, hogy megkezdje a szertartást. Egyszerre hangos sóhajtozás támadt, és kitárultak az esdeklő karok. Alázatosan letérdepeltek, szorosan egymás mellé, hamarosan az egész nép térden állott, váll váll mellett, lélek lélek mellett, és olyan volt a templomhajó, mint a fejekkel beültetett mező. A ringó embertáblában csak a szemek csillogtak, mint a pillangók, s a főoltárra néztek, a feltámadt Krisztus szobrára. Ott állott az Isten Fia mezítelenül, véresen, sebekkel borítva. Csak egy vörös palást volt rajta, a kezében pedig zászló.

Hirtelen csend lett a templomban, mint tavaszi délben, amikor a nap fölmelegíti a földeket, a szél eláll, és a hajladozó gabona kalászai beszélgetnek egymással, s csak valahol a magasban, a kék égen csilingel édesen a pacsirta dala...

Lassan mindenki belemerült az imádságba. Minden ajak remegett, az imák és sóhajok halkan, sűrűn susogtak, mint a falevelekre hulló sűrű eső. A fejek mind lejjebb hajoltak, időnként hangosan följajdult valaki, a karok könyörögve tárultak az oltár felé, sírás szakadt fel itt-ott nyöszörögve, keservesen, mint a párját sirató madáré; s a tömeg, mint a földhöz lapuló bokrok, félve húzódott meg a hatalmas, homályos hajók árnyékában, melyek olyanok voltak, mint az őserdő. Égtek ugyan a gyertyák az oltárokon, mégis sűrű homály szállotta meg a templomot: az ablakokon s főként a kitárt főbejáraton át fekete éjszaka nyomakodott be, és benézett a hold halovány képe a felhők mögül.

Csak Hanka nem tudta átadni magát az imádságnak. Egész bensejében reszketett, olyan ijedelemmel, mintha még ott volna Boryna kamrájában.

Hideg borzongás futott végig rajta, érezte ujjai közt az omló gabona hidegét, és újra meg újra keblére szorította karját, hogy érezze a zacskót.

Öröm és félelem reszkettette egyszerre; a rózsafüzér gyakran kicsúszott az ujjai közül, elfelejtette az imádság szavait. Égő szemét végigjáratta az embereken, de nem ismert meg senkit, pedig ott ült mellette Józka, Jagus az anyjával és más asszonyok.

Az oltár melletti padokban könyvből imádkoztak a rudkai és modlicai uraságok asszonyai meg a wolai kisasszonyok. Az urak a sekrestye ajtajában álltak, és halkan tárgyaltak valamit. Az oltár lépcsőjén a kántorné meg a molnárné állt, mindketten nagyon ki voltak öltözve. A rács előtt pedig, ott, ahol a legelső lipcei gazdák helye volt - mert mindig ők szolgáltatták a díszőrséget a szertartások alatt, a baldachint is ők vitték a főtisztelendő fölött, és karon fogva vezették a processziókon -, most más falubeli emberek térdeltek sűrű tömegben. Alig lehetett észrevenni köztük a bírót, a törvénybírót meg a kovács vörös fejét.

Pedig sok asszony szeme fordult arrafelé, vágyakozva keresték övéiket... de hasztalan. Voltak ott dembicaiak, wolaiak, rzepkaiak, csak a lipceiek hiányoztak, csak a legelsők nem voltak ott. Vergődtek is az asszonyi lelkek, mint a riadt madarak. Sokan borultak sírva a földre, fájdalmas jajkiáltások törtek föl a tömegből, árvaságuk fájó emléke úgy égette őket, mint a tűz.

De hogyisne! Itt van az esztendő legnagyobb ünnepe, a húsvét, annyi idegen nép jött össze, a hosszas böjtöléstől kissé megnyúlt arcukról öröm sugárzik, pöffeszkednek, parádéznak szép ruhájukban, úgy terpeszkednek a templomban, mint a földesurak, kevélyen néznek körül, és elfoglalják az első helyeket - ők meg, a szerencsétlen lipceiek, mit csinálnak most? A sötét börtönben senyvednek, éheznek és fáznak, sérelmük keserű kenyerét rágják, bánattal és vággyal táplálkoznak...

Minden teremtménynek örömnapja van ma, csak nekik nincs... szegény kárvallottaknak... Mindenki örömmel tér haza, családja körében ünnepelni, pihenni, élvezni az ennivalót, a tavaszi napot, a vidám, baráti beszélgetést, ahogy az Úristen parancsolta, csak ezek a lipcei elhagyott árvák...

Csak a lipcei asszonyok térnek haza egyedül, lopva, üres otthonaikba, könnyezve eszik az ünnepi kalácsot, s a gonddal és a vágyakozással térnek aludni...

- Jézusom, Jézusom! - szakadtak ki a fájdalmas, elfojtott panaszok Hanka körül. Végre föleszmélt, és látta maga körül az ismerős arcokat, könnytől fátyolozott szemeket... Még Jagus is imádságoskönyvére hajolt, s nehéz könnycseppekkel öntözte a fehér lapokat. Anyja meg-meglökte, hogy magához térítse, de lehetett is megvigasztalni! Hiszen éppen Antek jelent meg emlékezetében, mégpedig olyan elevenen, mint akkor, karácsonykor; hallotta forró szavait, és úgy érezte, hogy mellette térdel, a térdéhez szorítja a fejét... összeszorította szívét a fájdalom, s a hirtelen vágytól csak úgy magától ömlött a szeméből a könny...

Szerencsére a főtisztelendő éppen akkor kezdte a prédikációt, és mozgás támadt a templomban. Az emberek fölálltak, és mindjobban a szószék felé nyomakodtak. Hátraszegett fejjel nézték a papot, aki az Úr kínszenvedéseiről beszélt, és arról, hogyan feszítették keresztre az ocsmány zsidók, mert meg akarta váltani a világot, igazságot akart szolgáltatni az igazságtalanságot szenvedőknek, mert szót emelt a szegények mellett. Olyan elevenen állította az emberek elé az Úr szenvedéseit, hogy egészen átforrósodott a templom, nem egy férfi keze ökölbe szorult bosszúra vágyón, az asszonynép pedig hangosan szipogva zokogott.

Sokáig magyarázott a főtisztelendő úr, mindent elmondott töviről hegyire, hogy némelyek szeme lecsukódott az álmosságtól, s a távolabbi sarkokban már szunyókáltak is. A beszéd vége felé azonban egyenesen a néphez fordult a pap, kihajolt a szószékről, erősen rázta az öklét, és hangosan kiáltotta, hogy Jézus mindennap, minden órában és minden helyen átéli kínszenvedéseit. Mindennap megöljük őt bűneinkkel, gonoszságunkkal, istentelenségünkkel, az Isten törvényei iránti engedetlenségünkkel, minden ember keresztre feszíti őt önmagában, megfeledkezve az ő szent sebeiről, üdvösségünkért kiontott szent véréről!

Fölsírt erre az egész nép. Zokogás, jajgatás futott végig a tömegen, mint a szél, megrázta a templomot. A pap elhallgatott, csak akkor folytatta, mikor elcsendesedtek. De most már örvendezve és biztatón szólott az Úr feltámadásáról. Arról a tavaszról, melyet minden évben megad az Úr a bűnös embernek, és meg is fog adni mindaddig az időig, mikor Jézus ismét visszatér a világba, hogy ítéljen eleveneket és holtakat, hogy megalázza a kevély szívűeket, a pokol tüzére vesse a bűnösöket, az igazakat pedig jobbjára ültesse az örök dicsőségben. El fog jönni az az idő, amikor minden igazságtalanság véget ér, minden gonoszság elveszi büntetését, megszűnik a szenvedők sírása, és nem uralkodik többé a Gonosz...

S olyan lelkesen, olyan melegen áradt a beszéde, hogy minden szava édesen ömlött a szívre, mintha kisütött volna a lelkekben a nap, s különös boldogság fogta el a híveket. Csak a lipceiek remegtek meg fájdalmukban; a sérelmek, az igazságtalanságok említése úgy összeszorította szívüket, hogy szinte fölordítottak, és sírva, zokogva, jajgatva omlottak kitárt karokkal a templom kövére; fájdalmas jajjal, szívbéli gyötrelemmel kiáltottak irgalomért és segítségért...

Nagy mozgás lett a templomban, mindenütt sírtak és kiáltoztak, de a többiek hamar észbe kaptak, odasiettek a lipcei asszonyokhoz, fölemelték, beültették a padba, és vigasztalták őket. A derék főtisztelendő pedig karinge ujjával megtörölte a szemét, s aztán kijelentette, hogy az Úr Jézus azokat teszi próbára, akiket szeret, s habár a lipceiek vétkeztek, büntetésük hamar véget ér, csak bízzanak az Úr irgalmában, bármely nap hazatérhetnek az emberek...

A nép megnyugodott e szavakra, megkönnyebbültek, és bizalom szállott a szívükbe.

A pap rögtön ezután az oltárhoz lépett, és a feltámadási éneket intonálta, felbúgott az orgona egész erejével, s megszólaltak a harangok is, messzire szálló zúgással. Mikor pedig a főtisztelendő a legszentebb oltáriszentséggel megindult lefelé a templom lépcsőjén, a füstölő kékes füstjében és a harang bongásától kísérve a nép felé: kitört az ének valamennyi torokból, megringott a tömeg, az elragadtatás tüze fölszárította a könnyeket, és elragadta a lelkeket. Azután pedig megindult az embererdő imbolyogva és hatalmas hangon énekelve; követte a plébánost, aki maga előtt tartotta a szentségtartót, mely mint egy arany nap, sugarasan ragyogott az emberek feje fölött. Lassan úszott tova a megszámlálhatatlan sűrűségben, az égő gyertyák fényében, fátyolba vonta a tömjénfüst, körüllebegte az ének, s az egész nép szeme, szerető szíve kísérte.

Így járta körül a körmenet a templom belsejét, lassan, lépésben, szorongva, teli torokból énekelve; közben folyton búgott az orgona, s szakadatlanul zengtek a harangok...

Alleluja! Alleluja! Alleluja! Zúgott a templom, hogy a falak is megremegtek, énekelt minden szív és torok, ezek a lángoló, tüzes hangok úgy törtek fel hatalmas örömkiáltással, mint a tűzmadarak, keringtek a boltozatok alatt, mintha megvakultak volna a forróságban, és kiáradtak a tavaszi éjszakába, elszállottak a nap felé, az egész világba, hova csak elér elragadtatásában az emberi lélek...

Majdnem éjfél előtt ért véget a szertartás, s az emberek sietve tódultak ki. Csak Hanka maradt még a templomban, forró imádságba merülve; annyira fölüdítették a pap szavai, annyira megerősítette lelkét az örvendező ének, a szertartás és az a tudat, hogy ma elérte végre, amit akart, hogy egész örömét lerakta Jézus lábai elé, s imádságában megfeledkezett az egész világról. Csak amikor Jambrozy megjelent, kulcsait csörgetve, akkor volt kénytelen kimenni az üres templomból.

Még az Antek miatt érzett félelem is, mely olyan régóta élt lelkében, s a legcsekélyebb okra is felsírt benne, mintha kialudt volna hirtelen, annyira nyugodt volt, és bízott önmagában.

Nézegetett mindenfelé, kereste övéit, közben lassan haladt hazafelé. A szekerek szakadatlan sora vonult az úton, s az emberek is csoportosan mentek az út szélén. Alig lehetett kivenni az utat, mert sötét volt, piszkos felhők vonultak a magasban, s csak itt-ott látszott a kék ég egy-egy darabja, ahol távoli csillagok ragyogtak.

Meleg volt az éj és csendes; bőségesen áztatta a harmat, s a földek felől enyhe szellő lebegett, magával hozta a föld és a mocsarak nyers szagát; az utakon pedig a nyárfák és a nyírfák mézes illata áradt. Az emberek a házak és fák árnyékában nyüzsögtek, csak itt-ott bukkant elő a fejük a világosságban, mindenütt léptek és hangok hallatszottak, a kutyák is hevesebben törtek elő a bejárókból, s a házakban itt-ott kigyulladtak a fények.

Hanka még benézett az istállóba, és azután tért be a házba. Már lefeküdtek aludni.

"Csak jöjjön haza, s vegye kezébe a gazdaságot, egy szóval sem említem neki a múltat - határozta el vetkőzés közben. - De ha megint összeadja magát vele?" - gondolta hirtelen, amikor hallotta, hogy Jagusia is visszatér a szobájába.

Lefeküdt, és egy ideig még hallgatózott. Csönd volt a faluban, csak a távolabbi utakról hallatszott még be az utolsó szekerek zörgése s az emberi beszéd, azután lassan elhalt az üres messzeségben.

- Nem volna Isten az égben és igazság a földön! - suttogta fenyegetően, de már nem volt ereje gondolkodni, mert tüstént elnyomta az álom.

Lipce másnap nagyon későn ébredt.

Már kinyílt a nappal, mint a kék szem, melyet még az álom fátyla font be, de már tisztán ragyog alatta, s a falu még javában aludt.

Nem igyekeztek a fölkeléssel, bár az Úr feltámadásának napjára virradtak. A nap hamar fölszállt keletről az égre, megcsillant a tóban és a harmatban, s ott úszott a halovány, magas égen, mintha melegével és fényével alleluját énekelne az egész világnak.

Hatalmasan, sugarasan lebegett a földet borító ködön át, a gyümölcsösökön, házakon és földeken át, hogy örvendező énekszóra fakadtak a madarak, vidám csobogással csilingeltek a vizek, zúgni kezdtek az erdők, szél támadt, és megrebbentek a friss levelek, megrezzent a föld is, a friss vetés csöndesen megringott, s úgy hullott a földre a harmat, mint a könny.

Hej! Örvendetes napunk támadt, Jézus Krisztus mert feltámadt! Alleluja!

Feltámadt ő, aki megkínzatott és zordon gonoszsággal megöletett! Újra életre kelt a sötétségből; a dermedtségből, a homályból kiemelkedett ő, a legkedvesebb! Kitépte magát a kegyetlen halál karmaiból, legyőzte a legyőzhetetlent az ember boldogságára, és íme, ebben a tavaszi időben, a termékenység idején ott lebeg a földek felett, a szentséges napba rejtőzködve, s vigasságot vet maga körül, fölébreszti az alvókat, életre kelti a holtakat, fölemeli a görnyedőket, megtermékenyíti a meddőket.

Alleluja! Alleluja! Alleluja!

Ez zengett az Úr ama napján az egész világon.

Csak Lipce volt csöndesebb és szomorúbb ezen a napon, mint más esztendőkben ilyenkor.

Jó sokáig aludtak az emberek. Csak késő reggel, mikor a nap már a kertek fölé kapaszkodott, támadt mozgás a házakban. Megcsikordultak a kapuszárnyak, és borzas fejek néztek ki ásítva az Isten világára, mely napfényben úszott, pacsirtaszótól volt hangos, és friss zöldbe öltözött.

Borynáéknál is elaludtak. Csak Hanka kelt kissé korábban, hogy fölébressze Pietreket. Elő kellett állítani a bricskát meg a lovakat. Ő maga a szentelt ételt készítette elő. Közben Józka a gyerekeket mosdatta nagy visítozás közepette, majd maga is ünneplőbe öltözött. Az udvaron a kútnál Pietrek és Witek mosakodott. Csak az öreg Bylica játszadozott a kutyával a tornácon, s időnként szaglászott, vágják-e már a kolbászt.

Rendes szokás szerint nem raktak tüzet, beérték a hideg szentelt étellel. Hanka éppen hozta is az első szobából: szétosztotta a tányérokon, hogy mindenkinek egyenlőképpen jusson egy-egy darab kolbász, sonka, sajt, kenyér, tojás meg édes sütemény.

Csak mikor már maga is fölöltözött, akkor hívta mindnyájukat reggelihez, még Jagusiáért is elment. Be is jött mindjárt, szépen kicicomázva. Olyan szép volt, mint a rózsálló hajnal, kék szeme úgy csillogott lenszínű, simára fésült haja alól, mint a csillag. De a többiek is ünneplő öltözetben voltak. Csak úgy káprázott az ember szeme a pruszlikok és szoknyák színétől. Witek is, bár mezítláb volt, csillogó gombokkal díszített, új zekében feszített; Pietrektől kunyerálta el. A legény ma egészen új ruhában állított be: sötétkék zsupán^[16] volt rajta és sárga-zöld csíkos nadrág. Simára volt borotválva a képe, a haját egyenesre nyírta elöl, ahogy mások, s az inge piros pántlikával volt megkötve a nyakán. Amint belépett, mindnyájan elcsodálkoztak, és Józka össze is csapta a kezét:

- Ni, a Pietrek! Tulajdon szülőanyád se ismerne rád!

- Levetette muszka bőrét, és helyre legény lett belőle... - jegyezte meg Bylica.

A legény csak elmosolyodott, és Jagusiát kereste a szemével. Majd nagyot nyelt, mert Hanka töltött a poharakba, keresztet vetett, mindenkivel külön koccintott, és az asztalhoz tessékelte őket. Mindnyájan helyet foglaltak a padokon, nagy szégyenlősen leült Witek is a pad végén.

Lassan eddegéltek, csöndben élvezték a szentelt ételt. Hiszen jól kiböjtölték magukat annyi héten át. A kolbász illatozott, jól meg volt fűszerezve fokhagymával; a szobában szétáradt a finom szag, s a kutyák is ott forgolódtak az emberek körül, és fájdalmasan nyüszítettek.

Senki sem szólalt meg, míg ki nem elégítették első éhségüket. Derekasan dolgoztak, csak csámcsogás, szuszogás és a pálinka csurranása hallatszott a táplálkozás ünnepélyes csendjében. Hanka senkitől sem sajnálta az italt, ő maga noszogatta őket az ivásra.

- Megyünk hamar? - szólalt meg Pietrek végre.

- Akár mindjárt reggeli után.

- Jagustynka el akar menni magával a városba - vetette közbe Józka.

- Ha jókor jön, elmehet, de nem várok rá.

- Vigyek abrakot?

- Csak egy etetésre valót, estére hazajövünk.

És újra ettek. Némelyiknek a szeme is kidülledt gyönyörűségében. Az arcok kipirultak, és a jóllakottság örömmel, forrósággal feszítette a szíveket. Lassacskán ettek, meggondoltan, hogy minél többet helyezzenek el a gyomrukban, és minél tovább érezzék szájukban az étel ízét. Csak akkor emelkedtek föl jól megrakott bendővel a tálak mellől, amikor Hanka fölállt. Pietrek és Witek magával vitte az istállóba a maradékot.

- Fogd be mindjárt a lovakat! - parancsolta Hanka. Azután batyut készített az urának: annyi szentelt ételt csomagolt össze, hogy alig bírta fölemelni. Majd öltözködni kezdett az útra.

A lovak már a ház előtt vártak, mikor lihegve berontott Jagustynka.

- Majd hogy nem vártam magára!...

- Hát már a szentelt után vannak? - sóhajtott föl búsan, és szippantott egyet.

- Jut még magának is, üljön csak le, mindjárt kap egy kis harapnivalót...

Persze hogy nem kellett nagyon kínálgatni, mert ki volt éhezve szegény. Úgy nekilátott az ételnek, mint a farkas, és bekebelezett mindent, ami csak a keze ügyébe esett.

- Tudta az Úr Jézus, miért teremtette a sertést! - mormolta, mikor már kissé megtöltötte a gyomrát. - Csak az a furcsa, hogy életében a sárban hentereg, de holta után inkább áztatják pálinkában! - tette hozzá tréfásan, a szokott módján.

- Igyék hát, egészségére, de gyorsan, mert sürget az idő!

Vagy egy miatyánknyi idő múlva el is indultak. Hanka már a szekérről hagyta meg Józkának, ne feledkezzék meg az apjáról. A leány azonnal meg is rakta a tányért, és bevitte az öreghez. Az nem felelt a kérdésére, rá se nézett, de mindent mohón megevett, amit a szájába dugott, s közben üres tekintettel bámult maga elé, mint mindig. Talán még többet is evett volna, de Józka megunta az etetést, és kiszaladt. Nézte, hogy majdnem minden házból indulnak az asszonyok a batyuikkal; vagy egy tucatnyi szekér gördült ki az útra, s az árkok mentén hosszú sorban vonultak a piros ruhás asszonyok a városba, batyuval a hátukon.

Amikor az utolsó kocsik zörgése is elhallgatott, különösen szomorú csönd és üresség szállott a falura. Lassan vánszorgott a nap, elnémultak az utcák. Sehol semmi beszélgetés vagy ének, sőt emberek se látszottak sehol, csak néhány gyerek ugrándozott a tó körül, kaviccsal hajigálva a libákat.

A nap magasabbra emelkedett, fényével elöntötte a földet. Melegebb lett, már legyek is dongtak az ablakokon, a fecskék merészen hasították az áttetsző levegőt. A tó vize káprázott a sugaraktól, a fák pedig zöldbe öltözötten, frissen csillogtak, és mézes illatot árasztottak. A tágas, kékséggel körülfolyt földek felől időnként hűvöskés, földszagú levegőt és pacsirtaszót hozott a szellő; az egész világ csendes tavaszi gyönyörűséget lehelt, s a távolba vesző, napfényben égő falvakból időnként örvendező kurjantások és pisztolylövések hallatszottak.

Csak Lipcében volt gyász és üresség, mint temetés után a házban. Az itatásra kieresztett jószág szabadon kószált, a fákhoz dörgölődzött, s bőgve vágyakozott a zöld mezőkre. Üresen állottak a bejárók meg a tágra nyitott pitvarok. Csak néhol sütkérezett valaki a ház napos oldalán, a fehér falnál. Másutt lányok fésülködtek a nyitott ablakokban, az öregek a küszöbön ülve tetvezték a gyerekeket.

Így teltek az álmos, szomorú, csöndes órák. A szél megrázta néha-néha a fákat, susogni kezdtek csendesen, a házak felé hajolva, s szinte félénken tekintettek be az üres szobákba. Majd verébraj költözött nagy lármával a kertből az útra, vagy a gyerekek halk kiáltása törte meg a csendet: a varjakat kergették el a kiscsibéktől.

Jézusom, nem így volt azelőtt ezen a napon, nem bizony!

A nap már delelőre kapaszkodott, a kémények fölé, mikor Roch beállított Borynáékhoz. Benézett a beteghez, elbeszélgetett a gyerekekkel, és azután kiült a tornácra a napra. Könyvet olvasgatott, és időnként figyelmesen nézte az utcát. Nemsokára jött is a kovácsné a gyerekeivel, meglátogatta apját, és azután ő is kiült a ház elé.

- Otthon van az ura? - kérdezte Roch hosszas hallgatás után.

- Ugyan dehogy!... Bement a bíróval a városba.

- Ott van ma az egész falu.

- Hát megvigasztalódnak egy kicsit a szentelt ételtől a szerencsétlenek.

- Maga nem ment be az anyjával? - kérdezte Roch Jagnát, aki éppen kijött.

- Mi szükség van ott rám? - Kiment a bejáróba, és vágyakozva nézett a határba.

- Új szoknyája van! - suttogta sóhajtva Magda.

- Az édesanyánké volt, nem ismeri meg? S a korallokat is magára aggatta mindet, meg azokat a nagy borostyángyöngyöket! - világosította föl Józka szomorúan. - Csak a fejkendője az övé...

- Igaz, annyi mindenféle ruha maradt a megboldogult után, nekünk hozzá se volt szabad nyúlni, neki mindent odaadott az édesapánk, és most parádézik...

- Az ám! Aztán még panaszkodott egyszer Nastkának, hogy dohos és büdös minden...

- Hogy az ördög bűzölne az orra alá!

- Gyógyuljon csak meg édesapám, tüstént elkérem a korallokat. Öt füzér maradt, olyan hosszú, mint az ostor, és akkora minden szem, mint az öreg borsó!

Magda már nem szólalt meg többet. Mélyet sóhajtott, és a legkisebb gyereke fejét kezdte tetvezni. Józka csakhamar elment a faluba, Witek még az istállónál mesterkedett valamit a kakassal, a gyerekek pedig a kutyussal játszottak a tornác előtt, Bylica felügyeletével. Úgy vigyázott rájuk az öreg, mint a kakas a kiscsibékre. Roch elbóbiskolt egy kicsit.

- Bevégezték már a mezei munkát? - szólalt meg hirtelen, szinte álmában.

- Csak éppen a krumplit ültettük el, meg a borsó van elvetve.

- Mások még annyira se jutottak!

- Még jut rá idejük. Azt mondják, kieresztik az embereket fehérvasárnapra.

- Miféle tudós mondta ezt?

- A templomban beszélték az emberek! Kozlowa a földesúrhoz készül, hogy megkérje...

- Buta asszony! Hát a földesúr tartja őket csukva, vagy mi?

- Ha szólna értük, talán kieresztenék...

- Szólt már nemegyszer, mégse segített.

- Ha akarná... de nem akarja, mert haragszik Lipcére, azt mondja az uram... - hirtelen elharapta az asszony a szót, s a térde közt tartott gyermek feje fölé hajtotta zavart arcát. Roch hiába várta, hogy folytassa.

- Mikor készül oda Kozlowa? - kérdezte kíváncsian.

- Mindjárt délután akar menni...

- Annyit ér el vele, hogy sétál egyet, és más levegőt szív.

A kovácsné nem válaszolt, mert Jacek úr kanyarodott be az útról a bejáróba: a földesúr bátyja, akiről azt beszélték, hogy hóbortos, mert mindig hegedűvel járt, az útkereszteződéseknél a feszületek alatt muzsikált, és csak a parasztokkal állt szóba. Meggörnyedve jött, hóna alatt hegedű, foga közt pipa. Magas, sovány ember, a szakálla sárga, a szeme nyugtalanul ugrál. Roch eléje ment. Ismerősök lehettek, mert együtt kimentek a tó partjára, ott sokáig ültek a köveken, s halkan beszélgettek. Már rég elharangozták a delet, mikor elváltak. Roch visszatért a tornácra, de csüggedten, szomorú tekintettel nézett maga elé.

- Megrokkant az uraság, alig ismertem rá - szólalt meg Bylica.

- Ismerte? - halkította le Roch a hangját, s egy pillantást vetett a kovácsnéra.

- Hogyne ismertem volna... Sok bolond tréfát csinált fiatal korában, sokat... Jaj volt a lányoknak, mikor ő megjelent... Nem kegyelmezett Wolában egynek sem... Jól emlékszem, milyen táltos lovakkal száguldott... hogy mulatott... emlékszem - dadogta az öreg.

- Meg is bűnhődött érte, súlyosan megbűnhődött!... De ilyenformán maga a legöregebb a faluban, mi?

- Jambrozy öregebb kell hogy legyen, mert amióta csak emlékszem, mindig öreg volt.

- Ő maga mondogatja, hogy megfeledkezett róla a halál! - szólt közbe a kovácsné.

- Nem feledkezik meg a kaszás senkiről sem. Őt csak azért hagyja még itt, hogy jobban megtörjön, mert kemény ember, igen... Kisiklik a karmaiból, ahogy tud... persze... - szólt csendes dadogással Bylica.

Sokáig hallgattak.

- Még emlékszem arra az időre, mikor összesen tizenöt gazda volt Lipcében - kezdett rá ismét az öreg, bátortalanul kinyújtva kezét Roch tubákosszelencéje után.

- Most meg negyvenen vannak! - felelte Roch, és odanyújtotta a szelencét.

- És már újak is várnak a maguk részére. Akár jó a termés, akár rossz, a nép mindig egyformán szaporodik, bizony... a föld pedig nem szaporodik... Még néhány esztendő, és mindenkinek kevés lesz... - nagyokat tüsszentett.

- Mintha nem lenne már most is szűk a falu! - szólt a kovácsné.

- Bizony, s ha a legények megházasodnak, az ő gyerekeiknek már egy hold se jut fejenként, persze...

- Akkor világgá kell menniök! - jegyezte meg Roch.

- Mivel menjenek? A puszta körmükkel kapaszkodjanak a szélbe?

- A németek meg megvették Slupiában a földesúr birtokát, és már építkeznek... Két láncot kap mindegyik - szólt Roch szomorkásan.

- Persze... hallottam... hát, a németek, az más fajta, tanult és jómódú, kereskednek a zsidókkal együtt, és az emberi nyomorúságon gazdagodnak... Fognának csak úgy parasztosan, puszta kézzel a földhöz, a harmadik vetést sem érnék meg... mind dobra kerülnének. Lipcében már szűken vagyunk, fulladoznak az emberek, annak meg ott annyi a földje, hogy szinte ugaron hever... - s a malom felé, az urasági földekre mutatott, melyek a domboldalon húzódtak az erdőig, ahol a csillagfürtboglyák feketéllettek.

- Erdőalján?

- Hát. Éppen határos a mienkkel, arra való, hogy megvegyük... vagy harminc telket ki lehetne ott mérni, bizony... harmincat... De miért adná el az uraság, ha nincs szüksége pénzre?... Olyan gazdag...

- Dehogy gazdag! Úgy kapkod, forgolódik a garas után, mint a csík a sárban. Már parasztoktól is kér kölcsön, és ahonnan csak tud. A zsidók követelik a magukét, amit az erdőért fizettek, tartozik az adóval is, és a cselédséget sem fizeti, még az újévi kommenciót sem kapták meg. Mindenütt adós, és honnan vegye a pénzt, ha a hatóság megtiltotta, hogy vágassa az erdőt, míg a parasztokkal meg nem egyezik? Nem marad már sokáig Wolában, nem bizony! Már azt emlegették, hogy vevő után néz... - eredt meg hirtelen a kovácsné nyelve. Mikor azonban Roch többet akart kihúzni belőle, hirtelen megmakacsodott, üres szóval rázta le, összeszedte a gyerekeit, és hazament.

- Sok mindent tud az urától, csak nem meri kikottyantani... Persze jó termőföld az ott a mienk mellett, a rétet kétszer kaszálják, persze... - gondolkozott Bylica hangosan, és az erdő alján elterülő földekre bámult, ahol látni lehetett a boglyák mögül a majorsági épületek tetejét. De Roch nem figyelt rá, mert észrevette, hogy Kozlowa ott áll a tóparton az asszonyokkal; gyorsan odament.

- Hi... hi... kitenni a földesurat... Jézusom, de jól élnének a parasztok... Persze... másik falu keletkezne ott... Épp elég a munkára váró, földéhes paraszt... persze... - ábrándozott az öreg, és a gyerekek után sietett, mert kitipegtek az útra.

Litániára harangoztak.

A nap már az erdők fölé gördült. A fák hosszú árnyékot vetettek az utakra és a tóra. A délutáni csönd úgy ránehezedett a földre, hogy a szekerek távoli zörgését is hallani lehetett, a madarak lármáját a mocsarak felől és a halkan zsongó orgonaszót a templomból.

Mivel pedig némelyek már visszajöttek a városból, dobogni kezdtek a pallók a fatalpak alatt: mindenki sietett újságot hallani.

A litánia után, már napnyugtakor, a főtisztelendő elhajtatott a Wolába vivő úton. Jambrozy azt mondta, hogy a kastélyba ment vacsorára. Mindjárt elmenetele után a kántorék egész háznépestül a molnárékhoz mentek vendégségbe. Jasio vezette karonfogva az anyját, aki erősen ki volt cicomázva, és vidáman köszöntötte a bejárókból kikukucskáló lányokat.

A nap lenyugodott, s szürkület szállt csendesen a földre. Mind szélesebben ömlött el az alkonypír az égen; már az ég felét elborította a véres tűz, mintha parázzsal volna behintve. A vizek véresen csillogtak, az ablakok üvege égni látszott. S egyre több szekér érkezett meg a városból, egyre nagyobb lett a lárma a házak előtt.

Csak Hankát nem lehetett látni. Mégis nagy volt a zaj meg a vidámság Boryna háza előtt. Sok hasonló korú lányka jött el Józkához, megtöltötték a tornácot meg a padkát, s úgy csicseregtek, mint a tengelicék. Nagyokat nevettek, úgy mulattak Félkótya Jasieken, aki Nastusia után jött ide, bár az már régen kiadta az útját, mert más legényre számított. Józka vendégelte őket, ahogy csak tudta, tojásos kaláccsal és kolbásszal.

Nastusia vitte a szót, mert ő volt a legöregebb, és ő csúfolta legjobban a fiút, aki idétlen volt, mégis szilaj legénynek akart látszani. Most éppen csíkos nadrágban, új zekében, félrecsapott kalappal állt a lányok elé, kezét csípőre tette, és nevetve mondta:

- Mégiscsak számba kell hogy vegyetek, mert én vagyok az egyetlen legény a faluban!

- Ne félj, van még, aki a tehenek után fusson!

- A csámpás, csak a krumplihámozáshoz ért!

- Meg a gyerekek orrát tudja megtörölni! - kiabáltak egymás szavába vágva, s minduntalan hangos nevetésben törtek ki. Jasiek azonban nem jött ki a sodrából, egyet sercintett a foga közül, és így szólt:

- Nem is törődöm az ilyen buta kis fruskákkal! Eredjetek libát legeltetni!

- Tavaly még ő is a tehén farka után táncolt, most meg legénykedni akar...

- Úgy futott a bika elől, hogy mindennap elvesztette a nadrágját.

- Vedd el a Jankiel Magdáját, éppen hozzád illik.

- A zsidó gyerekeket dajkálja, neked is meg tudja törölni az orrodat.

- Vagy Jagatát, elkísérheted a búcsúkra - gúnyolódtak.

- De ha pálinkát küldenek valamelyiktekhez, örömében elzarándokolna Czenstochowába, és minden pénteken böjtölne! - vágott vissza Jasiek.

- Hogy engedné meg az anyád, hiszen kellesz a házban, mosogatni meg tyúkokat tojózni! - kiáltott Nastka.

- Mindjárt megharagszom és elmegyek Marysia Balcerkowához!

- Menj csak, Marysia már vár rád a seprűnyéllel vagy valami még rosszabbal...

- Mindjárt rád ereszti a kutyákat, ha meglát!

- De el ne veszíts valamit az úton! - nevetett Nastus, s meghúzta a fiú nadrágját, mert minden ruhája bő volt.

- A nagyapja csizmáit koptatja!

- A mellénye dunnahuzatból való, amit a disznók széttéptek!

Úgy hullottak a csúfondáros szavak, mint a jégeső. Mindegyiket kacagás követte. Jasiek is nevetett, és Nastkához ugrott, hogy derékon kapja, de valamelyik lány gáncsot vetett neki. Elterült egész hosszában a földön, és fel sem tudott kelni, mert folyton taszigálták.

- Hagyjátok békében, micsoda dolog ez... - csitította őket Józka, és segített a legénynek fölkelni. Mert élhetetlen volt ugyan, de gazda fia, és anyja révén rokona is Józkának.

Azután szembekötősdit játszottak.

Jasieket jelölték ki, bekötözték a szemét, odaállították a tornácra, ők maguk meg visítva szétrebbentek, mint a verebek. Utánuk szaladt kiterjesztett karokkal, és minduntalan beleütközött a kerítésbe és a falakba. A nevetés után igyekezett tájékozódni, de nem egykönnyen fogta meg őket, mert úgy suhantak el mellette, mint a fecskék. Futás közben meg is lökdösték. Olyan dobogás támadt a ház előtt, mintha egy falka csikót hajtottak volna arra. Akkora volt a nevetés, sikoltozás és a lárma, hogy az egész falu visszhangzott.

Már sűrűsödött a homály, lassan kialudt az alkonyi fény, de a játék javában tartott. Ekkor hirtelen éktelen kotkodácsolás hallatszott az udvaron.

Józka rohanva sietett oda.

Witek a fészerben volt, és valamit rejtegetett a háta mögött; a Gulbas kölyök pedig az ekék mögé lapult, csak a feje fehérlett ki.

- Semmi, Józia... semmi... - suttogta zavartan Witek.

- Tyúkot kínoztatok... még repül a tolla...

- Csak a kakas farkából téptem ki egypár tollat, mert szükségem van rá az én madaramhoz. De ez nem a mi kakasunk, igazán nem, Józia! Gulbas hozta valahonnan... az övé...

- Mutasd! - parancsolta szigorúan Józka.

Félig döglött, megkopasztott madarat dobott a lány lába elé.

- Persze hogy nem a miénk - szólt a leány; nem lehetett fölismerni az állatot. - De most mutasd a masinádat!

A fiú kihozta az udvarra a kakast. Már egészen készen volt. Fából volt kifaragva és tésztával körültapasztva; ebbe dugdosták bele a tollakat, hogy olyannak látszott, mint egy igazi kakas. A feje is olyan volt, meg a csőre, pálcikából.

Pirosra festett deszkán állott, az meg olyan furfangosan volt egy kicsi szekérre odaerősítve, hogy mikor Witek megmozgatta a hosszú kocsirudat, a kakas táncolt és csapkodott a szárnyaival. A Gulbas gyerek kukorékolt hozzá, mégpedig olyan élethűen, hogy a tyúkok feleltek rá az ülőről.

- Jézusom! Soha életemben nem láttam ilyen csudát! - guggolt melléje Józia.

- Ugye jó? Sikerült, ugye, Józia? - suttogta Witek büszkén.

- Magad csináltad? A magad feje szerint? - bámult a leány.

- Magam hát! Jendrek csak az eleven kakast hozta... magam bizony, Józia...

- Csakugyan úgy mozog, mintha élne, pedig fából van. Mutasd meg a leányoknak!... Meglátod, hogy megcsodálják!... Mutasd meg, Witek!

- Nem lehet. Holnap megyünk locsolni, akkor meglátják. Még hiányoznak körülötte a lécek, azért kell, hogy el ne röppenjen.

- Hát akkor csak lásd el a teheneket, és gyere be a szobába dolgozni, ott világosabb lesz...

Józia visszatért a tornácra, de a leányok már véget vetettek a játéknak, és széledni kezdtek. Besötétedett, a házakban világot gyújtottak, és itt-ott feltűntek a csillagok. A földekről esti hűvösség áradt.

Az asszonyok már mind hazajöttek, csak Hanka nem jött meg.

Józka bőséges vacsorát csinált; céklalevest kolbásszal és bőven zsírozott krumplit. Föltálalta, mert Roch várakozott, s a gyerekek is éhesek voltak; Jagna is be-benézett a szobába. Witek besurrant, és mindjárt leguggolt a párolgó tálak elé. Feltűnően piros volt, keveset evett, és a fogához ütődött a kanál, annyira reszketett a keze. Nem is ette végig a vacsorát, előbb elszaladt.

Józka az udvaron csípte el, az ólnál, amint éppen kabátja szárnyába szedett a cseberből, a disznók ételéből. Szigorúan kérdőre vonta, mi baja.

A fiú csűrt-csavart, hazudozni próbált, de végül is megmondta az igazat.

- Elhoztam a főtisztelendőtől a gólyámat!

- Jézus Mária! Nem vett észre senki?

- Nem. A főtisztelendő elment, a kutyákat enni hívták, a gólya meg ott állt a tornácon. Macius kileste, és eljött megmondani. Ráborítottam Pietrek szűrét, hogy ne vágjon rám a csőrével, és elvittem a rejtekhelyre. De nehogy kikottyantsd valahol, aranyom! Néhány hét múlva hazahozom, majd meglátod, hogy fog parádézni a tornácon. Hiszen senki sem ismeri meg. Csak el ne árulj!

- Ej, hát elárultalak már valaha is? Csak azon csodálkozom, hogy volt hozzá bátorságod, Jézusom!

- Csak a magamét vettem vissza. Mondtam, hogy nem hagyom, és vissza is vettem... Nem azért szelídítettem meg, hogy másnak legyen belőle gyönyörűsége, nem ám! - suttogta határozottan, és elfutott, ki a mezőre.

Rövidesen ismét visszajött, és leült a tűzhelyhez a gyerekek közé, hogy befejezze a kakas elkészítését.

A szobában szomorú és álmos volt a hangulat. Jagus a szobájába ment, Roch pedig a ház előtt ült Bylicával, aki már bóbiskolt az álmosságtól.

- Menjen haza, Jacek úr várja - súgta neki Roch.

- Engem vár... Jacek úr... Máris szaladok... Engem?... No de ilyet - dadogta csodálkozva az öreg. Rögtön elrepült szeméről az álom, és elment.

Roch pedig ott maradt a tornácon, imádságot suttogott, és bámult az éjszakába, az ég beláthatatlan messzeségébe, ahol a csillagok sokasága rezgett; alant pedig, a föld fölött, fölemelkedett a hold, és ritkítani kezdte a sötétséget.

A házakban sorra kialudtak a lámpák, mint az álomra csukódó szemek. Körös-körül csöndesség volt, csak a levelek halk rezgése és a folyócska távoli, tompa csobogása hallatszott. Csak a molnárnál voltak világosak az ablakok; késő éjszakáig mulattak.

Borynáék háza is elcsendesedett már, mind lefeküdtek aludni, és eloltották a világot. Csak a tűzhelyen, a vacsorás fazék körül izzott a parázs, és valahol a sarokban tücsök cirpelt. De Roch még mindig ott ült az udvaron, és várt Hankára. Csak éjféltájban hallatszott a lovak patáinak dobogása a malom felől, a hídról, és rövidesen begördült a bricska.

Hanka különösen szomorú és hallgatag volt. Csak akkor mert Roch kérdezősködni, mikor az asszony már megette a vacsorát, és a legény is kiment az istállóba.

- Látta az urát?

- Az egész délutánt vele töltöttem. Egészséges és nyugodt... üdvözölteti... A többieket is láttam... azt mondják, kieresztik őket, csak senki se tudja, mikor... Annál is voltam, aki a törvény előtt védeni fogja Anteket...

Arról azonban hallgatott, ami ólomsúllyal nehezedett a szívére. Leginkább csak olyan dolgokról beszélt, amelyek nem vonatkoztak Antekre. Végül hirtelen sírva fakadt, és bár eltakarta kezével a szemét, könnyei az ujjain is keresztülfolytak.

- Eljövök reggel... pihenje ki magát, nagyon összerázta az út... Csak meg ne ártson!

- Bár dögölnék már meg egyszer, és ne szenvednék többet! - tört ki Hanka.

Roch megcsóválta a fejét, és szó nélkül kiment. Csak a kutyákra szólt rá haragosan, mert ugattak a ház előtt, és bekergette őket az óljukba.

Hanka pedig, bár rögtön lefeküdt a gyerekek mellé, és fáradt is volt nagyon, mégse tudott elaludni. De hogy is tudott volna!... Hiszen Antek úgy fogadta, mint egy kellemetlen kutyát... A szentelt ételt jóízűen megette, azt a tíz-egynéhány zlotyt is elfogadta, de azt se kérdezte, honnan vette. Még csak nem is sajnálkozott, hogy a hosszú úttal gyötörte magát.

Elmondta neki, mit és hogyan dolgoznak a gazdaságban. Nem dicsért meg semmit, sőt egyet-mást haragosan rosszallt... Az egész falu után kérdezősködött, de a gyerekeket még csak nem is említette... Hűséges, szerető szívével ment hozzá, vágyódott egy jó szava után, hiszen hites felesége, gyermekeinek anyja. Ő pedig meg se simogatta, meg se csókolta, nem érdeklődött az egészsége felől... Olyan volt, mint egy idegen, és rá is úgy nézett, mint egy idegen asszonyra. Nemigen hallgatta elbeszélését, úgyhogy végül már szólni se tudott, úgy fojtogatta a fájdalom, és könny futotta be a szemét. Akkor meg ráordított: ne járjon hozzá bőgni! Édes Jézusom, csoda, hogy ott helyben nem terült el holtan... Hát a gazdaságban végzett nehéz szolgálatáért, az erejét meghaladó munkáért, minden szenvedéséért - semmi jutalom: se egy kedves szó, se köszönet vagy vigasztalás!

- Jézusom, tekints reám irgalmasan, segíts, mert nem bírom ki! - nyögte, és vánkosába nyomta a fejét, hogy föl ne ébressze a gyerekeket. Minden porcikája külön reszketett a sírástól, a fájdalomtól, a megaláztatástól és sérelme szörnyű érzésétől.

Ott Antek előtt elfojtotta lelke nagy fájdalmát, az emberek előtt se mutatta hazatérte után; most azonban átadta magát a kétségbeesésnek, hagyta, hogy a kín tépje szívét, és szabadon áradjanak keserű könnyei.

Másnap, húsvét hétfőjén, még verőfényesebb napra virradtak, csak bővebb volt a harmat és sűrűbb a köd. De napsugarasabb és általában vidámabb volt a nap. A madarak hangosabban énekeltek, meleg szellő kergetőzött a fák közt, úgy susogtak tőle, mintha halkan imádkoznának. Az emberek frissebben keltek, tágra nyitották az ajtókat és ablakokat; siettek ki a szabadba, hogy megnézzék Isten világát, a zölddel behintett kerteket, a tavasz befonta, harmatban csillogó, örvendező napfénybe merült végtelen földeket, a határt, ahol már hullámzott a szélben az őszi vetés fakó tengere a házak felé.

A házak előtt mosakodtak, kurjantások hallatszottak a kerteken át. A kéményekből már szállott a füst, az istállókban nyerítettek a lovak; csikorogtak a kapuk, vizet merítettek a tóból, itatni hajtották a jószágot, kiabáltak a libák. Mikor pedig megszólaltak a harangok, hatalmas hangjuk zúgva ömlött el a falu, a mezők és a távoli erdő fölött, még több kiáltás harsogott a levegőben, és élénkebben, vidámabban dobbantak meg a szívek.

A fiúk már futkároztak, locsoltak fecskendőikkel, vagy pedig a tóparti fák mögé lapulva öntöztek meg mindenkit, nemcsak az arra jövőket, hanem még azokat is, akik a küszöbön megjelentek. Már a falak is vizesek voltak, és pocsolyák szürkéllettek a házak előtt.

Felélénkültek az utcák és az udvarok. A nevetés, sikoltozás, kergetődzés mind fokozódott, mert a lányok is kivették részüket a hancúrozásból, egymást is locsolták, és futkároztak a kertekben. Mivel pedig többen voltak, és nagyobbak is, hamarosan lebírták a fiúkat, és szétkergették őket minden irányba. Végül csintalan jókedvükben körülfogták a Balcerek lányok Félkótya Jasieket, aki tűzoltófecskendővel lopakodott Nastkához, leöntötték vízzel, s még be is lökték a tóba, a körülállók nagy mulatságára...

Nagyon megdühödött a fiú, mert nagy megaláztatás volt, hogy a lányok fölébe kerekedtek. Segítségül hívta Borynáék Pietrekjét, és olyan ügyesen tőrbe csalták Nastkát, hogy a kezük közé jutott, a kúthoz vonszolták, és olyan kegyetlenül megfürösztötték, hogy eget verően ordított... Később pedig, maguk mellé véve még Witeket, a Gulbas fiút és néhány idősebbet, Marysia Balcerkowát kapták el, és úgy meglocsolták, hogy az anyja bottal sietett a segítségére. Valahol Jagnát is elcsípték, és jól megöntözték. Még Józkának se kegyelmeztek, bár könyörgött nekik, és bőgve futott Hankához panaszra.

- Siránkozik a béka, pedig örül, csak úgy csillog a szeme!

- Engem is bőrig áztattak a gézengúzok! - panaszkodott vígan Jagustynka, amint belépett.

- Hát kit hagynak békén ezek a kötnivalók! - sopánkodott Józka, miközben száraz ruhába öltözött. De félelme ellenére kiment azután a tornácra, mert csak úgy dobogott az utca a kergetőzéstől, és az egész falu rengett a kiabálástól. Csoda, hogy meg nem bolondultak a fiúk jókedvükben. Csapatostul jártak, mindenkit megtámadtak a fecskendőjükkel, aki csak eléjük került. Végül is a törvénybírónak kellett szétkergetnie a csintalanokat, mert már ki se lehetett jönni a házból.

- Maga valahogy rosszul van a tegnapi utazás után - suttogta Jagustynka Hankának, miközben a tűzhelynél szárította a hátát.

- Bizony, reszket és sajog bennem minden, és szédülök is...

- Feküdjék le. Kakukkfűteát kellene innia! Nagyon megrázta tegnap az út! - aggodalmaskodott a vénasszony, de amint megérezte a sült hurka illatát, leült a többiekkel együtt a reggelihez, és mohón kereste ki a legnagyobb darabot.

- Egyék maga is, gazdasszony! Az éhezés nem használ az egészségnek...

- Ha egyszer undorodom a hústól. Majd főzök teát.

- Ki lehet vele öblíteni a beleket, arra nem rossz. De ha fűszeres, zsírral főtt pálinkát inna, az hamarább segítene...

- Hát a félholtat is talpra állítaná az ilyen orvosság!... - nevetett Pietrek, aki Jagusia mellett foglalt helyet, folyton a szemébe nézett, és szolgálatkészen nyújtott oda neki mindent, ami csak kellett neki. Szólongatta is folyton, de mivel Jagusia éppen hogy válaszolgatott, Jagustynkához fordult. Kérdezgette Mateusz, Stach, Ploszka és mások felől.

- Láttam hát, valamennyit, együtt ülnek, olyan szobájuk van, hogy a kastélyban sem lehet különb: magas, világos, padlós, csak éppen az a vas pókháló van az ablakukban, nehogy sétálni kerekedjék kedvük. Eléggé jól is etetik őket. Borsólevest hoztak nekik ebédre, megkóstoltam: mintha ócska csizmában főzték volna meg kocsikenőccsel zsírozták volna. A második fogás pirított köles volt... no, Lapa se nyújtaná ki érte a mancsát, még csak meg se szagolná. Saját költségükön etetik őket, akinek nincs pénze, imádsággal fűszerezi a kosztját - mesélte gúnyosan.

- Hamarosan kieresztik őket?

- Azt mondták, egyik-másik már fehérvasárnapra hazajön! - suttogta csendesebben, és aggodalmasan nézett Hankára. Jagna pedig hirtelen fölpattant és befutott a szobájába, be se fejezte a reggelit. Az öregasszony most Kozlowáról kezdett beszélni.

- Későn tértek haza, dolguk végezetlen. Csak éppen sétáltak egyet a szentelt kolbász után, és megnézték a kastélyt. Azt mondják, más szaga van, mint a paraszti viskónak. Az uraság azt mondta, hogy semmit se tehet, mert ez a biztos meg a bíróság dolga, de ha tehetne, akkor se járna közbe egyetlen lipceiért sem, mert nagy kárt okoztak neki. Mert tudjátok, megtiltották neki az erdő eladását, és most pörlik a vevők. Szörnyen káromkodott, azt mondják, és azt kiabálta, hogy ha a parasztok miatt koldustarisznyát kell a nyakába akasztania, hát pusztítsa ki a dögvész az egész falut! Kozlowa már reggel óta jár házról házra ezzel a hírrel, és fenyegetődzik, hogy bosszút áll.

- Az ostoba, mit árt neki a fenyegetéssel!

- Jaj, kedvesem, hát lehet is azt tudni, kicsoda tapogatja ki a másik gyengéjét. Még a leghitványabb is... - hirtelen megszakította a szót, és Hankához futott, aki nekiszédült a falnak.

- Az istenért, csak idő előtt ne jöjjön a világra! - suttogta rémülten, és az ágyba húzta az asszonyt, mert elájult a karjai közt, és gyöngyös veríték verte ki sárga foltos arcát. Alig lélegzett, úgy feküdt az ágyon, az öregasszony pedig ecettel dörgölte a halántékát. Csak akkor tért magához, mikor tormát tartott Jagustynka az orra alá; de csuklani kezdett rögtön.

Szétoszlottak, hogy ellássák a gazdaságot. Csak Witek maradt benn, és kivárva az alkalmas pillanatot, kérlelni kezdte asszonyát, engedje el a kakassal.

- Hát csak menj, de be ne piszkítsd a ruhádat, és viseld magadat illedelmesen! Kösd meg a kutyákat, nehogy elmenjenek utánatok a szomszéd falvakba. Mikor indultok?

- Mindjárt templom után.

Jagustynka bedugta a fejét az ablakon, és megkérdezte:

- Witek, hol vannak a kutyák? Kihoztam nekik az ennivalót, hívom, de egyik se jön.

- Igaz, hiszen az istállóban se voltak reggel! Lapa! Kruczek! Ide! - kiáltozott, és kiszaladt a ház elé, de egyik sem jelentkezett.

- Úgy látszik, a faluba mentek, a Klombék szukája után járnak... - magyarázta.

Senkinek sem jutott az eszébe, hogy azon törje a fejét: hova lettek a kutyák? Hiszen gyakori dolog az ilyesmi. Csak egy idő múlva hallott Józka valami vinnyogást az udvaron. Ott nem talált semmit, ezért hát a kertbe sietett, mert azt hitte, Witek ver valami idegen kutyát. Elcsodálkozott, mert senkit sem látott. Üres volt a kert, és a vinnyogás is elcsitult. Visszatérőben azonban rátalált Kruczekre: élettelenül feküdt az oromfal tövében. A feje szét volt hasítva.

Józka olyan kiabálásba kezdett, hogy valamennyien összefutottak:

- Kruczeket megölték! Biztosan tolvajok!

Rémület szállotta meg őket.

- Hát nem is más, az Atyának és Fiúnak...! - kiáltott föl Jagustynka, mert egy halom kiásott földet pillantott meg, és nagy vermet az alapgerenda alatt.

- Az öreg kamráját ásták alá!

- Akkora üreg, hogy egy ló is beleférne!

- S az egész teli van gabonával!

- Jézusom, talán még ott vannak a haramiák! - kiáltott Józka.

Besiettek Boryna szobájába. Jagusia már nem volt ott, csak az öreg feküdt, arccal a szoba felé. A kamrában pedig, ahol mindig félhomály uralkodott, világos volt, mert a fény betört a lyukon. Így hát könnyen észrevették, hogy össze van hányva minden, mint az ételben a borsó a káposztával. A kiöntött gabona ott hevert a földön, a rúdról ledobált ruhaneművel együtt. Még a fonalmatringok és a gyapjúgombolyagok is megtépve, összegabalyodva hevertek. Hirtelenében azt se lehetett látni, mi hiányzik.

De Hanka rögtön tudta, hogy ez csakis a kovács munkája lehet. Forróság fogta el a gondolatra, hogy ha csak egy napot is késik, a kovács megtalálja a pénzt és elviszi... A verem fölé hajolt, hogy az emberek ne lássák elégedett képét, s valamit megtapogatott a pruszlikja alatt.

- Vajon nem hiányzik az istállóból semmi? - mondta, mintha gyanakodnék valamire.

Szerencsére sehol sem hiányzott semmi.

- Jól be volt zárva az ajtó! - szólalt meg Pietrek, és hirtelen a krumplisveremhez ugrott. Félredobta a bejárattól a nagy szalmazsúpot, és kihúzta a veremből a vinnyogó Lapát.

- Biztosan a tolvajok dobták be. Csak az a különös, hogy a kutya harapós, és mégis hagyta...

- És senki se hallott kutyaugatást az éjjel!

Értesítették a dologról a törvénybírót, és egy szempillantás alatt híre futott a dolognak a faluban. Az emberek hanyatt-homlok szaladtak megnézni a helyet, sopánkodni és találgatni. A kert tele lett emberekkel, úgy tolakodtak, mint a gyóntatószékhez. Mindegyik bedugta a fejét a verembe, elmondta a véleményét, és figyelmesen megnézte Kruczeket.

Megjelent Roch is. Elcsitította a jajveszékelő Józkát, aki mindenkinek külön elmesélte, hogy volt, mint volt; azután pedig bement Hankához, aki megint feküdt az ágyban, de különösen nyugodtnak látszott...

- Megijedtem, hogy túlságosan a szívére veszi! - kezdte a beszédet Roch.

- Eh... hála istennek, semmit se vitt el... elkésett vele... - szólt halkan az asszony.

- Gondolja, hogy ki volt?

- Fejemet teszem le rá, hogy a kovács.

- Akkor alighanem határozott szándéka volt, tudta, mire vadászik.

- Hát... csakhogy kicsúszott a markából. De ezt csak magának mondom...

- Persze, rajta kellene kapni vagy tanút állítani... de mire is vetemedik az ember a pénz miatt!...

- Még Antek előtt se szólja el magát, kedvesem! - kérte az asszony.

- Tudhatja, hogy nem vagyok fecsegő. Aztán meg könnyebb agyonverni az embert, mint megszülni. Tudtam, hogy nagy selma, de ilyesmit mégse tételeztem volna föl róla.

- Képes ő a legrosszabbra is, ismerem jól...

Megjött a bíró a törvénybíróval, alaposan szemügyre vettek mindent, és részletesen kikérdezték Józkát is.

- Ha Koziol nem ülne, azt hinném, hogy az ő műve... - morogta a bíró.

- Hallgasson, Piotr, mert éppen Kozlowa közeledik - lökte meg a törvénybíró.

- Úgy látszik, megriasztotta őket valaki, hogy semmit se vittek el.

- Biztosan. Jelenteni kell a csendőröknek... újabb munka, az ördög vigye el, az ember még csak az ünnepeket se élvezheti nyugodtan...

A törvénybíró hirtelen lehajolt, és egy véres vasdarabot emelt fel a földről.

- Ezzel verték agyon Kruczeket!

A vasdarab kézről kézre járt.

- Ilyenből készítik a boronafogakat.

- Ellophatták akár a Michal műhelyéből is.

- A műhely már péntek óta zárva van.

- Meg kell kérdezni a kovácstól, nem tőle lopták-e.

- Lophatták is meg magukkal is hozhatták, a bíró mondja maguknak. A kovács pedig nincs otthon. Hogy mi a teendő, az az én dolgom meg a törvénybíróé! - emelte föl a bíró a hangját, s kiabálni kezdett, hogy ne tolakodjanak itt hiába, és menjenek haza.

Senki se ijedt meg tőle, de merthogy ideje volt már a templomba készülődni, csakhamar mégis szétszéledtek. A szomszéd falubeliek már libasorban mentek a kerítések mellett, s a hídon is mind gyakrabban zörögtek a szekerek.

Mikor egészen kiürült a kert, Bylica sompolygott be. Csak most nézte meg kutyuskáját, élesztgette, és csöndesen szólítgatta.

A ház is elnéptelenedett, mind elmentek a templomba. Csak Hanka maradt ágyban, imádkozott magában, és Antekről gondolkozott. Mikor pedig csend lett, mert az öreg kivitte a gyerekeket az útra, mély álomba merült.

Már dél felé járt; alaposan kimelegedett, és olyan csöndes volt az idő, hogy a nép éneke messzire elhallatszott a templomból, megcsendült az ablakokon. Már Úrfelmutatásra is elharangoztak, de Hanka még mindig aludt. Csak a kocsik zörgése ébresztette föl; vágtatva robogtak a kátyúkon át, mert szokás szerint húsvét másodnapján, nagymise után versenyeztek, ki ér hamarább haza. Csak épp hogy felvillantak a fákon át az emberekkel megrakott bricskák és az ostorral hajszolt lovak. Úgy vágtattak, hogy rengett tőle a ház, visszhangzott a kocsizörgés és a nevetés zajától.

Hanka föl akart kelni, hogy kinézzen, de hazatértek a háziak, és Jagustynka, miközben az ebédkészítéshez látott, mesélni kezdte, mennyi tenger nép gyűlt össze. A fele se fért a templomba. Az uraságok is ott voltak mind, a nagymise után pedig a főtisztelendő behívta a gazdákat a sekrestyébe, és tanácskozott velük valamiről. Józka meg arról mesélt, hogy voltak a kastélybeli asszonyok öltözve.

- Tudja, a wolai kisasszonyok olyan kufferokat cipelnek a farukon, mint amilyen a pulykák farka, amikor kiterjesztik.

- Szénával vagy ronggyal tömik ki - magyarázta Jagustynka.

- A derekuk meg olyan vékony, mint a darázsé, ostorral ketté lehetne vágni. Az ember azt se tudja, hova rejtik a hasukat... Megnéztem közelről.

- Hogy hová? Hát a fűző alá gyömöszölik. Mesélte egy lány, aki szolgalány volt a modlicai uraságnál, hogy némelyik kisasszony éhezik, és övvel szorítja el a derekát éjszakára, hogy meg ne hízzon. Olyan már az úri módi, hogy minden kisasszony és asszony vékonynak akar látszani, mint a karó, csak hátul legyen fölfújva.

- Falun másként van, a soványokat kicsúfolják a legények.

- Hát persze! Gömbölyű legyen a lány elöl is, hátul is, hogy ha az ember hozzásimul, hát úgy érezze, mintha a forró kemencéhez támaszkodnék... - mondotta Pietrek, és Jagusiára szögezte a tekintetét, aki éppen a fazekakat szedegette le a tűzhelyről.

- Nézzék a csámpást! Lustálkodott, jóllakott hússal, hát most már ilyen falatra lenne gusztusa! - hordta le Jagustynka.

- Hát, ha az ilyen a munka körül forog, csoda, hogy szét nem hasad a szoknyája...

Még valami tréfásat akart mondani, de betoppant Dominikowa, hogy megnézze Hankát, és kikergették a legényt a szobából.

Mindjárt föl is tálalták az ebédet a tornácon, mert meleg és napos idő volt. Csillogott a friss zöld, csendesen rezgett az ágakon, imbolyogva, mint a pillangó, s madárcsicsergés hallatszott a kertekből.

Dominikowa megtiltotta Hankának a fölkelést. Rögtön ebéd után pedig betoppant Weronka is a gyerekekkel, odaállították a lócát az ágyhoz, és Józka szentelt ételt meg mézes pálinkát hordott fel. Mert Hanus, bár nehezére esett, mégis méltósággal, gazda módra fogadta a húgát és a szomszédasszonyokat, akik rendes szokás szerint megjelentek sorban, látogatóba. Sajnálkoztak fölötte, húztak a pálinkából, lassan, élvezettel rágcsálták az édes süteményt, és mindenféle újságot mondtak. Főképpen pedig a betörésről beszéltek.

A háziak a tornácon sütkéreztek, és beszélgettek az emberekkel, akik folyvást jöttek a kertbe, és sokat tanakodtak az üreg fölött. A bíró megtiltotta, hogy behordják, míg meg nem érkezik az írnok és a csendőrök.

Éppen a betörésről mesélt Jagustynka is, isten tudja, hányadszor a mai nap folyamán, mikor megindultak az udvarból a fiúk a kakassal. Witek vezette őket, nyalkán kiöltözve, még a Boryna csizmája is rajta volt, meg a sapkája, legényesen félrecsapva. Mellette csoportban vonultak a többiek: Macius Klomb, a Gulbas gyerek, Jendrek, Kuba, a ferde szájú Grzela fia és mások. Kezükben botot vittek, a vállukon tarisznyát, Witek pedig Pietrek hegedűjét szorongatta a hóna alatt.

Nagy parádéval vonultak ki az utcára, és legelőbb a főtisztelendő úrhoz tartottak, mert a legények is itt szokták kezdeni a múlt években. Bátran bementek a kertbe, a plébánia előtt felsorakoztak, és a kakast állították előre. Witek rázendített a hegedűn, a Gulbas gyerek mozgatni kezdte a kakast, és kukorékolt hozzá, a többiek pedig, botjukkal és lábukkal verve a taktust, sipító hangon énekelték:

Sokáig énekeltek, mind bátrabban és hangosabban, míg végül is kijött a főtisztelendő. Mindegyik fiúnak adott egy tízest, megdicsérte a kakast, és kegyelemmel elbocsátotta őket...

Witeket majd kiverte a hideg veríték félelmében, nem szól-e a pap a gólyáról. De, úgy látszik, nem ismerte meg a többiek között. Bement a szobájába, még édes süteményt is küldött ki a szolgálóval. Köszönő nótára gyújtottak, és továbbmentek a kántorékhoz.

Azután illendőképpen végigjárták a házakat; egész sereg kiabáló gyerek kísérte őket, s úgy tolakodtak, hogy meg kellett védeni a kakast előlük, mert mindegyik meg akarta érinteni a tollát, és meg akarta mozgatni a kocsirúddal.

Witek vezette a csoportot, és mindenre volt gondja. Jelt adott a lábával, mikor kezdjék, és a vonóval igazgatta, mikor adjanak ki vékony és mikor vastag hangot. Neki adták át azt is, amit a házaknál kaptak. Olyan parádésan és zajosan vonultak, hogy az egész falu visszhangzott az éneküktől és a hegedűszótól. Az emberek nagyon csodálkoztak, hogy ezek a tökmagok, akik alig nőttek ki a földből, máris úgy tesznek, mintha legények volnának.

Estefelé pedig, mikor a nap kissé vörösen az erdő fölé hajolt, s a kék égen fehér felhőcskék úszkáltak, mint egy megszámlálhatatlan libanyáj, s valahol a magasban szél támadt, és ingatta a rozsdaszínű nyárfák üstökét, a faluban egyre nagyobb lett a nyüzsgés és a lárma. Az öregebbek a házak előtt, a küszöbön ülve beszélgettek, a lányok a tóparton hancúroztak, vagy egymást derékon átölelve, ringatózva jártak és daloltak; mint a pipacs vagy a sarkantyúka virágai, úgy hemzsegtek a fák közt, s a víz visszatükrözte a képüket. A gyerekek a kakassal járók után futottak, mások pedig a határba mentek ki a mezsgyéken.

Már litániára is elharangoztak, mikor a kövér Ploszkowa megnézte Borynát, és aztán bement Hankához.

- Voltam a betegnél, Jézusom, úgy fekszik, ahogy eddig feküdt... Szóltam hozzá, de rám se nézett. A nap rásüt az ágyára, úgy kapkod utána az ujjaival, mintha meg akarná fogni, mint egy kisgyerek, úgy turkál a napsugárban! Sírni való dolog, mi lett abból az emberből - mesélte, és leült az ágy mellé. Ivott, mint a többiek, és a sütemény után nyúlt. - Eszik mostanában? Úgy látom, mintha meghízott volna - tette hozzá.

- Igen, meglehetősen eszik már. Talán javul az állapota.

- A fiúk Wolába mentek a kakassal - csicseregte Józka, berontva a szobába, de amint meglátta Ploszkowát, kiszaladt a ház elé Jagusiához.

- Józka, ideje etetni a jószágot! - kiáltott utána Hanka.

- Persze, az ünnep mindenkinek ünnep, de az éhes has olyankor se hallgat! Nálam is jártak a kakassal... de ügyes ez a maguk Witekje! A szeme is úgy csillog...

- Hát a mókában mindig az első, de a munkára bottal kell kergetni!

- Jaj, kedvesem, a cselédséggel mindenütt egyformán baj van! A molnárné panaszkodott a szolgálóira, hogy egy se marad tovább egy fél esztendőnél.

- Hamar szereznek ott gyereket... Jót tesz a friss kenyér!

- A kenyér?... De a molnárlegény is segít, meg a diák fiuk is hazalátogat néha, sőt azt mondják, maga a molnár sem kegyelmez egynek sem... Így bajos is az év végéig megtartani a lányt. Az igaz, hogy a cselédségnek is nő a szarva... Nálam is a pásztorgyerek, mert nincs fiú a házban, és úgy kellett fogadni, hát kutyába se vesz engem, és tejet kér uzsonnára! Hallott már ilyet?!

- Nekem is van béresem, hát nem újság nekem, mi mindent kívánnak. De rá kell hagynom mindent, mert különben elmegy a legnagyobb dologidőben, és mihez is fognék nélküle ekkora gazdaságban?!

- Csak el ne csábítsa magától valami fehérnép - szólt Ploszkowa halkabban.

- Hallott tán valamit? - kérdezte Hanka aggodalmasan.

- Megütötte valami a fülemet... de talán nem is igaz, hát minek mondjam el. De én csak fecsegek itten, és meg se mondom, miért jöttem! - S meghívta, kérlelni kezdte, jöjjön el hozzá. - Többen is ígérték, hogy eljönnek, hát elbeszélgetünk egy kicsit, mi, szegény árvák. Jöjjön el maga is... hogy is maradhatna el Borynowa, mikor a legelsők jönnek össze.

Hízelgett az asszony, de Hanka azzal mentette ki magát, hogy nincsen jól; igaz is volt, már kissé szédült a pálinkától.

Ploszkowa nagyon fájlalta a visszautasítást, és Jagnához ment, hogy őt hívja meg.

De Jagusia is kimentette magát, már máshova ígérkezett az anyjával...

- Pedig maga elmehetne, Jagna, úgyis vágyik a férfiak után. Ploszkowához meg bizonyára benéz Jambrozy vagy másvalaki a vénemberek közül. Legalább érez egy kis férfiszagot... - szólt oda Jagustynka az eresz alól.

- Maga is mindig a maga módján beszél, úgy vág a szava, mintha bicska volna...

- Jókedvem van, azért mindenkinek azt ajánlom, amire szüksége van! - gúnyolódott a vénasszony.

Jagus megrázkódott mérgében, és kiment az útra. Tanácstalanul révedezett szemével a világon, és alig tudta visszafojtani a sírását. Hát persze hogy rettenetesen vágyakozott!

Mi haszna, hogy mindenütt látni az ünnepet, hogy nyüzsögnek az emberek az utcán, hogy zeng a falu a nevetéstől és kiabálástól, hogy még a fakó földeken is asszonyok piroslanak, és itt-ott nóta is csendül? - Ő szomorkodott, és úgy epekedett valami után, hogy már kibírhatatlan volt. Reggel óta feszítette, vitte valami, majd az ismerősökhöz futott, majd az útra szaladt ki meg a határba; át is öltözködött vagy háromszor, de mind hasztalan, nem segített: egyre jobban vonta valami, hogy elszaladjon valamerre, csináljon valamit, keressen valamit...

Most is kiszaladt egészen a nyárfás útig, és ment tovább, a nap hatalmas vörös golyójára bámulva, mely az erdők fölé hullott. Ment, átlépdelve az árnyak és fények küszöbét, melyeket az útra vetett a fákon keresztül az alkonyi sugár.

Körüllebegte a közelgő est hűvössége, s a mezők csöndes, meleg lehelete édes borzongással töltötte el. A faluból még odaért füléhez a halkuló lárma, s valahonnan csábító hegedűszó jött: úgy befonta szívét, mint az aranyos harmattal csengő pókháló. Szinte elolvadt a nyárfák halk zizegésében s a sűrűsödő homályban, mely már végigkúszott a barázdákon, és meglapult a galagonyabokrokban.

Csak ment előre, s azt se tudta, mi viszi és hová.

Mélyeket sóhajtott, időnként széttárta karját, majd tanácstalanul jártatta körül égő szemét, mintha keresne valamit, amibe megfogózhatna megkínzott lelke. De tovább ment, szövögetve gondolatait, melyek olyan tünékenyek voltak, mint a fényszalagok a vízen: nem foghatod meg, mert összekavarodnak és eltűnnek a kezed árnyékától. A napra nézett, és nem látott semmit; a kétfelől föléje hajló nyárfák ködös emlékeknek tűntek föl előtte. Csak önmagát érezte erősen, és azt, hogy valami feszíti, hogy szinte fáj, hogy kiáltani, hogy sírni szeretne; hogy emeli, viszi valahova, belekapaszkodnék a nyugat felé repülő madarakba, és elrepülne velük a világ széléig. Valami égető erő gyülemlett fel benne, melytől könnyek homályosították el szemét, és tűz ömlött el minden tagján. Tépdeste a nyárfa ragacsos, illatos hajtásait, s hűsítette velük égő ajkát és szemét...

Időnként leült egy-egy fa alá, és összegörnyedve, öklére támasztva arcát, öntudatlanul merült önmagába. A fa törzséhez támaszkodott, megfeszült, és alig lélegzett...

Mintha benne is rázendített volna perzselő dalára a tavasz: valami forrott, fogamzott benne, ahogy az ugaron heverő termőföldben fogamzik tavasszal, ahogy a növés erejétől ittas fákban énekel, ahogy mindenütt feszül, mihelyt melegíteni kezd a tavaszi nap...

Egész bensejében reszketett, a szeme égett, zsibbadt lábai akaratlanul hordozták, s alig jutott előre. Sírni lett volna kedve és énekelni, hemperegni a puha, hűvös harmattól gyöngyöző vetésben. Majd szilaj kedve támadt, hogy a tüskebokrok közé ugorjon, keresztülhatoljon a tépő sűrűségen, és érezze a küzdés és vergődés vad, édes fájdalmát.

Hirtelen visszafordult. Hegedűszót hallott, és annak irányába indult. Hej, hogy zsongott benne, milyen szédítő gyönyörűséggel töltötte el ez a hang! Szerette volna rögtön belevetni magát a táncba, a kocsma tömkelegébe, a tolongásba, sőt az ivásba, akár a kárhozatba is, hej!

A temetőtől a nyárfás útra vezető ösvényen, mely az alkony bíborfényében égett, valaki jött, könyvvel a kezében, s meg-megállt a fehér nyírfák alatt.

Jasio volt, a kántor fia.

Egy fa mögül akarta nézni, de a fiú észrevette.

El se tudott futni, mert mintha gyökeret vert volna a lába, s a szemét se tudta levenni róla. Mosolyogva közeledett a fiú, a foga csillogott piros ajka közt; karcsú volt, magas és fehér képű.

- Rám se ismer, Jagus?

Szinte megszédült ettől a hangtól.

- Már hogyne ismerném! Csakhogy az úrfi úgy megváltozott, olyan szép szál legény lett...

- Bizony telik az idő... Budyban járt?

- Csak úgy sétáltam, hiszen ünnep van. Imádságoskönyv? - érintette meg bátortalanul a fiú könyvét.

- Nem, messzi országokról és tengerekről szól.

- Jézusom! Tengerekről! S ezek a képek se szentképek?

- Nézze meg! - A szeme elé tolta a könyvet, és mutogatta.

Egymás mellett állottak, összeért a válluk, s akaratlanul közelített a csípejük egymáshoz. Mélyen lehajtott fejük is összeért. A fiú néha magyarázott, s akkor az asszony ráemelte csodálattal telt szemét. Lélegzeni se mert a meghatottságtól, csak mind erősebben simult a fiúhoz, hogy jobban lásson, mert a nap már lebukott az erdők mögé.

Jasio hirtelen megrezzent, és kissé elhúzódott.

- Sötétedik, ideje hazamenni! - suttogta halkan.

- Hát menjünk!

Némán haladtak egymás mellett, a fák árnyéka szinte eltakarta őket. A nap már lement, kékes homály terjengett a mezők fölött. A nyárfák vastag törzsein átviláglott a nyugati ég aranyfénye. Lassan kialudt a nappali világosság.

- És az mind igaz, ami a könyvben van? - állott meg Jagna.

- Igaz, Jagus, mind igaz.

- Jézusom, olyan hatalmas vizek, olyan messzi országok! Elhinni is nehéz!

- Vannak ilyenek, Jagus, vannak! - suttogta mind halkabban. Olyan közelről nézett az asszony szemébe, hogy az a lélegzetét is visszafojtotta. Borzongás futott végig rajta, keblével kissé előrehajolt, várta, hogy a fiú megöleli és a fához szorítja. Már kitárult a karja, s kész volt átengedni magát, de Jasio gyorsan elhúzódott tőle.

- Sietnem kell. Jó éjszakát, Jagus! - És elfutott.

Jó ideig állott Jagna, míg újból el tudott indulni.

"Megigézett, vagy mi?" - gondolta, és nehézkesen vonszolta magát tovább. A feje zavart volt, majd szétfeszítette a vágyakozás.

Esteledett. Itt-ott már világot is gyújtottak, a kocsmából pedig hegedűszó és halk beszélgetés hallatszott.

Jagna benézett az ablakon a kivilágított szobába. Jacek úr állott a középen és hegedült, a pultnál pedig Jambrozy támolygott, és kiabálva mesélt valamit a zsellérasszonyoknak. Közben gyakran nyúlt a pohár után.

Jagnát hirtelen derékon kapta valaki. Fölkiáltott, s összehúzódva ki akarta tépni magát.

- Megfogtalak, nem eresztlek... iszunk egy kicsit... gyere... - súgta a bíró. Nem eresztette ki karmaiból, és behúzta egy mellékajtón át a benyílóba.

Senki sem vette észre, mert már majdnem egészen sötét volt, és alig járt valaki az utcán.

A falu már elcsendesedett, elhallgatott a beszéd, és kiürültek a bejárók. A nép szétszéledt a házakba. Véget értek az ünnepek, az édes semmittevés napjai. A küszöb előtt állott a holnapi hétköznap, s vicsorgatta fogát a sötétben. Sok lélekre ráült a rémület, gondok szorongatták újból a szíveket.

Elszomorodott, elnémult a falu. Mintha még jobban a földhöz lapulna, s behúzódna a csendes gyümölcsösökbe. Itt-ott még ültek a tornácon, fogyasztva a szentelt étel maradékait, s közben csendesen beszélgettek. Másutt hamarébb készültek aludni, s szent énekeket énekeltek.

Csak Ploszkowánál volt népes és hangos a ház. Összejöttek a szomszédasszonyok, ellepték a padokat, és méltósággal beszélgettek. A bíróné ült az első helyen, mellette a vaskos, nagyszájú Balcerkowa bizonygatta a maga igazát; ott volt a sovány Sikorzyna és a folyvást sopánkodó Borynowa, az öreg unokahúga. Eljött a kovácsné is, karján a legkisebb gyerekével; a jámbor, csöndes törvénybíróval beszélgetett. És mások is voltak, a falu legelső asszonyai.

Felfuvalkodva, pöffeszkedve ültek, mint a kotlósok. Mind ünneplőbe öltözve: dús szoknyákban, lipcei módi szerint hátraeresztett kendőben; fejükön kerék nagyságú, homlokuk fölött sűrűn ráncolt, fehér főkötő. Nyakfodruk a fülükig elállt, s annyi gyöngyöt akasztottak rá, amennyi csak volt mindegyiknek. Pompásan szórakoztak, lassan kipirosodott a képük, és majd szétvetette őket a megelégedettség. Gondosan igazgatták szoknyájukat, hogy össze ne gyűrődjék, s egyre közelebb ültek egymáshoz, egyre halkabban beszélgettek, kölcsönösen megszólva egymást.

Mikor pedig a kovács is megjelent, s azt mondta, hogy a városból jön egyenest, nagyon vidám lett a hangulat. Különben is nagyszájú volt a kovács, alig akadt párja, most pedig, hogy kissé már felöntött a garatra, olyan mulatságos dolgokat kezdett hazudozni, hogy az asszonyok az oldalukat fogták nevettükben. A szoba rengett a kacagástól, s leghangosabban maga a kovács nevetett. Még Borynáékig is elhallatszott a röhögése.

Sokáig mulattak, Ploszkowa vagy háromszor küldött pálinkáért a zsidóhoz.

Borynáéknál még kint ültek a ház előtt. Hanka is fölkelt, bundájába burkolódzott, mert napnyugta után hűvös lett, és ott üldögélt a többiekkel.

Míg világos volt, Roch könyvből olvasott föl nekik. Hanka többször is körülnézett, és csöndesen odaszólt Józkának:

- Nézz csak ki az útra!

De senki sem volt ott. Olvasott hát Roch, míg az est sötétségbe nem vonta a földet. Azután meg sok mindent mesélt még, mert nagyon sokat kérdezősködtek. Betakarta őket az éj, alig rajzolódott ki alakjuk a ház fehér falán; sötét, hűvös este lett, nem jöttek föl a csillagok, süket csend borult a világra, csak a víz csobogott valahol, és a kutyák ugattak.

Közel húzódtak egymáshoz: Nastus és Józka, Weronka a gyerekeivel, Jagustynka, Klembowa és Pietrek majdnem Roch lábánál ültek, Hanka pedig kissé odébb a padkán.

Különféle történeteket mesélt nekik Roch a lengyel népről, majd szent példabeszédeket és olyan csodálatos dolgokat az egész világról, hogy fel se lehet fogni, meg se lehet jegyezni mindet.

Feszült figyelemmel hallgatták, még sóhajtani vagy moccanni sem mertek. Egész lelkükkel itták a mézes szavakat, mint ahogy a kiszáradt föld beissza a harmatos, meleg esőt.

Roch pedig szinte alig látszott a sötétben, csak ünnepélyes, halk hangja hallatszott, amint mondotta:

"A tél után mindenkinek eljő a tavasz, aki munkában, imádságban és készenlétben várja."

"Bízzatok, mert az igazságtalanságot szenvedők mindig felülre kerülnek."

"Áldozatos vérrel és fáradsággal kell vetni az emberi boldogságot, de aki elveti, annál kikél, és eljön az aratás ideje."

"De aki csak a mindennapi kenyérrel törődik, az nem ülhet le az Úr asztalához."

"Aki csak ócsárolja a rosszat, de nem cselekszi a jót, az nagyobb rosszat szül."

Sokáig beszélt és olyan bölcsen, hogy emlékezni sem lehet minden szavára. Mind halkabban és melegebben beszélt, mivel pedig az éj egészen betakarta, úgy tűnt fel, mintha a földből jönne ez a szent hang, vagy mintha az elhalt Boryna nemzedékek hangja lenne, azoké a Borynáké, akiket a föltámadás ezen éjszakáján lebocsátott az Isten a földre, s most megszólalnak a mohos falakból, a lehajló fákból, a sűrű éjszakából, hogy intsék és figyelmeztessék ivadékaikat.

Ringatóztak a lelkek ezeken a szavakon, melyek úgy csendültek fel a szívekben, mint a harang szava, s fölemelkedtek a ködös vágyak és az ábrándok megfoghatatlan csodái közé.

Észre se vették, hogy a kutyák ugatni kezdtek az egész faluban, valaki kiáltozott az utcán, és nagy futkározás támadt.

- Tűz van! Ég az Erdőalja! - üvöltötte egy hang a kerten keresztül.

Kifutottak az útra.

Igaz volt: az erdőalji uradalmi épületek lángban állottak, a tűzcsóvák mint vörös bokrok törtek fel a sötétségből.

- Az ige testté lőn! - suttogta Jagustynka, Kozlowa szavaira gondolva.

- Az Isten büntetése!

- A mi sérelmünkért! - röpködtek a szavak egymáson keresztül a sötétben.

Ajtócsapkodás hallatszott minden házból, az emberek félig felöltözve rohantak ki az utcára, és egyre nagyobb csoportban tolakodtak a malomhoz, a hídra. Innen lehetett legjobban látni a tüzet. Vagy egy miatyánknyi idő múlva már ott szorongott az egész falu.

A tűzvész percről percre terjedt. A major egy dombon volt, az erdő szélén. Ezért, bár több versztnyire volt Lipcétől, tisztán lehetett látni a tűz terjedését. Lángnyelvek rajzolódtak ki az erdő sötét falára, és véres, gomolygó felhők törtek föl. Szél nem volt, ezért a tűz mind magasabbra csapott. Úgy égtek az épületek, mint a szurkos fahasábok. Oszlopokban emelkedett a fekete füst, és a véres fényorkán tüzes folyamként ömlött el a sötétségben. Már az erdő fölött ingott.

Velőtrázó bőgés hasította át a levegőt.

- Az ököristálló ég! Nem sokat menthetnek meg, mert csak egy ajtaja van.

- Már a kazlak is tüzet fognak!

- Már a csűrök is lángban állnak! - kiáltották ijedten.

Odafutott a pap, a kovács, a törvénybíró, s végül a bíró is előkerült valahonnan. Bár olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán, ordítani kezdett, és hajtotta az embereket, menjenek segíteni az uraságnak.

De senki sem sietett, csak haragosan fölmorajlott a tömeg:

- Eresszék ki az embereinket, azok majd elmennek oltani!

És nem használt sem a kérés, sem a szitkozódás, sem a fenyegetés. Még a plébános síró könyörgése sem. A nép mozdulatlanul állott, és komoran nézte a tüzet.

- Kutya fajzatja, urasági lakájok! - kiabálta Kobusowa, és fenyegetően rázta az öklét.

Így csak a bíró ment el kocsin a törvénybíróval és a kováccsal a tűzhöz, de ők is puszta kézzel, mert a nép nem hagyta, hogy csákányokat vagy vedreket vigyenek el a házakból.

- Botot neki, aki hozzá mer nyúlni! Agyonverni a dögöt! - ordították egyhangúan az asszonyok.

Már az egész falu összegyűlt, a legkisebbekig; karjukon ringatták az asszonyok kiabáló kicsinyeiket. Nagy, komor tömeggé gomolyodtak össze. Kevesen szóltak, azok is suttogva. Csak legeltették mohó szemüket és sóhajtoztak. Minden szívben titkos káröröm égett, hogy az Úristen, íme, tűzzel bünteti a földesurat a lipceieken esett igazságtalanság miatt.

Késő éjszakáig tartott a tűz, de senki sem ment haza. Türelmesen várták a végét. Már egy lángtenger lebegett az egész major felett, egymásra tornyosuló hullámai az eget verték. A háztetőkről égő zsúp és zsindely véres esője hullott az éjszakába. A vörös fénytől, mely tüzes lepedőként lebegett a sötétben, bíborba borult a fák üstöke és a malom teteje, s mintha halovány parázzsal szórták volna be a tavat.

Szekerek zörgése, emberek kiáltása, barmok bőgése, a pusztulás szörnyű rémülete terjedt az égő majorból; a falu pedig csak mozdulatlanul állott, mint egy eleven fal, földbe gyökerezve, legeltetve szemét és lelkét a bosszú örömével...

A kocsma felől pedig a részeg Jambrozy rekedt hangja hallatszott:

Erre a különös hírre Hanka majdnem fölült az ágyán. Jagustynka még idejében megfogta, és visszanyomta.

- Ne mozogjon már, nem ég a falu!

- Mert olyat mondott édesapám, mintha az esze tisztulna. Dörzsölje meg szentelt vízzel a halántékát, attól elmúlik!

- Nem, Hanus, eszemnél vagyok, és igazat mondtam. Jacek úr tegnap óta nálam lakik... persze... - dadogta Bylica, és tüsszenteni készült az erős tubák után.

- Úgy látszik, egészen megzavarodott! Nézzen csak ki, nem jönnek-e még. Kiéheztetik a gyereket.

- Még senkit se látni a templom felől! - jelentette Jagustynka pár perc múlva, és újból a szoba takarításához fogott. Homokkal szórta be a padlót.

Az öreg sűrűn és hangosan tüsszentett, le is kellett ülnie hozzá a lócára.

- Úgy trombitál, mint a városban a piaci trombitás!

- Mert erős a Jacek úr tubákja. Egész csomaggal adott...

Még korán volt, fényes és meleg nap kacsintott be az ablakon. A kertben hajladoztak a fák a széltől, a nyitott pitvarajtóban pedig hajlott libanyakak és vörös, sziszegő csőrök jelentek meg. Utánuk a sáros, csipogó kislibák egész serege kapaszkodott föl a magas küszöbre. Hirtelen kutya csahintott valahol, erre a ludak gágogni kezdtek, a tojáson ülő kotlósok pedig félénk kotkodácsolással röppentek le fészkükről.

- Legalább a kertbe hajtsa ki, talán elmulatnak a füvön.

- Kihajtom, Hanus, és elkergetem a varjakat...

Rögtön csönd lett a szobában, csak a fák susogása hallatszott be kintről, és az ostyadíszek himbálóztak a fekete mennyezeten.

- Mit csinálnak a fiúk? - kérdezte Hanka egy idő múlva.

- Pietrek a domb alján szánt a krumpli alá, Witek pedig a lenföldet boronálja a herélttel a Disznóvölgyben.

- Nedves még a föld?

- Hát egészen belesüllyed a fapapucs. De a boronálás után hamarébb megszárad.

- Mire a föld megmelegszik a vetéshez, talán föl is kelek már...

- Most csak magára gondoljon, a dolgot senki el nem lopja magától.

- Megfejték a teheneket?

- Magam fejtem meg, mert Jagus az istálló elé lerakta a sajtárokat, és elment valahová.

- Folyton a faluban kujtorog, mint a kutya. Semmi hasznát nem lehet venni. Igaz is, most jut eszembe, mondja meg Kobusowának, hogy adok káposztaföldet, és Pietrek kihordja az udvarukról a trágyát, be is szántja, de négynapi munka minden barázda után! A felét krumpliültetéskor dolgozza le, a többit aratáskor.

- Kozlowa is szeretne egy barázdát lennek, ledolgozásra.

- Annyit dolgozik, hogy a kutya is megsiratná. Keressen magának másutt... Eleget ugatott tavaly Antek apjára az egész falu előtt, hogy megkárosította.

- Ahogy jónak látja, magáé a föld, azt csinál, amit akar! Filipka itt járt tegnap, mialatt maga szült, krumplit kért.

- Pénzért?

- Ledolgozná. Egy garas sincs ott a háznál, éheznek.

- Egy vékával, főzésre mindjárt vihet. Ha több kell, csak ültetés után adhatok, mert nem tudni, mennyi marad. Ha hazajön Józka, majd kiméri. Bár a Filipka munkája fabatkát sem ér...

- Mitől is legyen ereje? Nem eszik, nem alszik eleget, és évről évre szül.

- Micsoda nyomorúság ez, Jézusom! Az aratás még túl van a hegyeken, és a szükség már a küszöb előtt.

- A küszöb előtt? Már bent van a házakban, szorítja az emberek hasát, hogy alig szuszognak.

- Kieresztette a kocát?

- A fal tövébe feküdt le. De gyönyörűek ám a malacok, gömbölyűek, mint a zsemle!

Bylica megállt az ajtóban, és dadogva rákezdte:

- A libákat otthagytam az egresbokrok alatt... Hát az úgy volt, hogy az ünnepen eljött Jacek úr, és azt mondta: "Hozzád költözöm, Bylica, jó lakbért is fizetek." Azt hittem, tréfál a paraszttal, ahogy az urak szokták, és azt mondom: "Szükségem van a pénzre, és vannak üres szobáim is!" Elnevette magát, adott egy pakli pétervárit, megnézte a viskót, és azt mondja: "Ha maga ellakik itt, nekem is jó lesz. Lassan rendbe hozzuk a házat, még kastélynak is beillik majd!"

- Tyű, pedig nemes, a földesúr bátyja! - csodálkozott Jagustynka.

- Csinált magának fekhelyet az enyém mellett, és ott lakik. Amikor eljöttem, a küszöbön cigarettázott, és gabonaszemmel csalogatta a verebeket.

- Aztán mit fog enni?

- Hozott magával bögréket, folyton főzi a teát és iszogatja...

- Nem hiába teszi, biztos van abban valami, ha egy olyan úr...

- Az van, hogy tökéletesen elment az esze! Minden ember arra törekszik, azért izzad folyton, hogy jobb sorsra jusson, és egy ilyen úr a rosszabbat akarná? Az van benne, hogy megbolondult - mondotta Hanka, és fölemelte fejét, mert beszéd hangzott fel a bejáróban.

Jöttek már a templomból, a keresztelőről. Legelöl Józka hozta a gyereket, kendővel letakart pólyában, Dominikowa felügyelete alatt. Utánuk a bíró és Ploszkowa vonult, a komák. Hátul pedig Jambrozy sántikált, mert nem tudott velük lépést tartani.

De mielőtt átlépték a küszöböt, Dominikowa karjába vette a gyermeket, és keresztet vetve, régi szokás szerint körüljárta vele a házat, csak a sarkokon állt meg, és mindegyiken külön szólott:

- Keleten - fú a szél...

- Északon - csíp a fagy...

- Nyugaton - jő az éj...

- Délen - süt a nap...

- És mindenütt óvakodj a Gonosztól, emberi lélek, s csak Istenben remélj!

- Olyan ájtatos ez a Dominikowa, és mégis ráolvas! - nevetett a bíró.

- Az imádság segít, de a ráolvasás se árt, tudjuk jól! - suttogta Ploszkowa.

Bementek nagy zajjal a szobába. Dominikowa kipólyálta a gyereket, és meztelenül, ahogy az Úristen teremtette, a rákvörös fiúcskát anyja kezébe adta.

- Igaz keresztényt hozunk és adunk anyja kezébe. A szentkeresztségben a Rocho nevet kapta. Növekedjék egészségben anyja örömére!

- És legyen apja vagy egy tucatnyi Rochónak! Erős legény, úgy ordított a kereszteléskor, hogy nem kellett csípni, a sót meg kiköpte, alig álltam meg nevetés nélkül...

- Mert olyan nemzetségből származik, amelyik nem esküdt ellensége a pálinkának - szólalt meg Jambrozy.

A fiúcska sivított és rugdalódzott a dunnán. Dominikowa megtörülte pálinkával a szemét, a száját és a homlokát, és csak akkor tette Hanka melléhez. Odatapadt, mint a kullancs, és elcsendesedett.

Hanka szíves szóval mondott köszönetet a komáknak, mindnyájukat megcsókolta, és egyúttal bocsánatot kért, hogy nem olyan a keresztelő, amilyen egy Boryna gyerekéhez illik.

- Egy év múlva megszüli a negyediket, akkor majd kipótoljuk! - tréfálkozott a bíró, és megtörülte bajszát, mert már közeledett feléje a pohár.

- A keresztelő apa nélkül olyan, mint a bűn bűnbocsánat nélkül - szólalt meg óvatlanul Jambrozy.

Sírva fakadt erre Hanka. Az asszonyok vigasztalásul koccintani kezdtek vele, ölelgették, és valahogy lecsillapították a fájdalmát. Kínálta őket azután, lássanak az evéshez, mert a kolbászos rántotta már illatozott a tálban.

A háziasszony szerepét Jagustynka töltötte be, mert Józka a kicsinek dúdolt, és altatgatta a nagy teknőben: a régi bölcsőnek ugyanis letörött a talpa.

Sokáig csörögtek a kanalak, és senki sem szólt egy szót se.

Minthogy pedig a pitvarban sok gyerek gyűlt össze, és minduntalan bedugták fejecskéjüket a szobába, a bíró egy marék cukorkát vetett nekik. Sivítva, verekedve özönlöttek ki a ház elé.

- Még Jambrozy is a szájában felejtette a nyelvét! - kezdte Jagustynka.

- Mert azon jártatom az eszemet, hogy a fiú számára gazdaságról és lányról kell gondoskodni.

- A föld az apja gondja, a lány meg a komáké.

- No, ebben a fajtában nincsen hiány! Kínálgatják, s még rá is fizetnek, csak vigyék!

- A bíróné, úgy látszik, kicsire vágyik; láttam, hogy a kerítésen szellőztette a megboldogult gyerekei ruháit!

- Azt mondják, a bíró őszre tervez keresztelőt!

- Szép hivatala van, nem is csoda, hogy nem feledkezik meg arról, ami kell!

- Mert szomorú is a ház a gyerekek lármája nélkül - szólt komolyan a bíró.

- Igaz, hogy sok baj van velük, de öröm és haszon is van belőlük...

- Nagy újság! Az aranyon is veszít, aki túlfizeti! - morgott Jagustynka.

- Az biztos, hogy rosszak is vannak, akik semmibe se veszik a szüleiket, mert kemény a szívük. De nem esik az alma messze a fájától, ki mint vet, úgy arat! - sóhajtott Dominikowa.

Feldühödött erre Jagustynka, mert érezte, hogy neki szól a vágás.

- Könnyű magának kicsúfolni másokat. Hiszen olyan jó fiacskái vannak, hogy fonnak is, fejnek is, mosogatnak is, mint a legügyesebb leányzók.

- Mert tisztességben és engedelmességben neveltem őket.

- Igaz, még maguk is tartják oda a képüket a pofonra. Szakasztott olyanok, mint az édesapjuk. Persze, amilyen az anya, olyan a lány, jól mondotta. Emlékszem, maga mit művelt fiatal korában a legényekkel, hát nem csoda, hogy Jagusia egészen magát formálja. Ha seprűnyél is, csak nadrágja legyen és kedve... Nem utasítja vissza, tisztességből - sziszegte Dominikowa fülébe. Az elsápadt, és mind lejjebb hajtotta fejét.

Jagna éppen átment a pitvaron: Hanka behívta, és megkínálta pálinkával. Jagna fölhajtotta, és rá se nézve senkire, bement a saját szobájába.

A bíró elkomorult, mert hiába várta, hogy visszatér.

Valahogy akadozott a beszélgetés. A bíró folyton fülelt, és titkon szemmel kísérte Jagnát, amikor az újból megjelent és kiment az udvarra.

Az asszonyoknak is elment a kedvük a társalgástól. A két öregasszony csak vadul csillogó szemével falta egymást, Ploszkowa pedig halkan beszélgetett Hankával. Csak Jambrozy nem kegyelmezett az üvegnek, és bár senki sem hallgatott rá, fecsegett összevissza, és képtelen dolgokat hazudott.

A bíró hirtelen fölkelt, és úgy tett, mintha a ház mögé menne. De lopva a kerten keresztül az udvarba fordult. Jagusia az istálló küszöbén ült, és a tarka tinót itatta.

A bíró aggodalmasan körülnézett, és cukorkát tömve a fiatalasszony pruszlikja alá, odasúgta:

- Nesze, Jagus, gyere el este a benyílóba, valami jobbat is adok.

S be se várva a feleletet, visszasietett a szobába.

- De szép a tinójuk! Jól eladhatják - szólt kigombolva a szűrét.

- Megtartjuk apaállatnak, mert urasági fajtából való.

- Biztos haszon, mert a molnár bikája már semmire se jó. Megörül majd Antek a szaporulatnak.

- Édes Jézusom! Mikor látja meg? Mikor?

- Nemsokára, én mondom magának, elhiheti.

- Hiszen mindnyájan várják őket napról napra.

- Mondom, hogy bármelyik nap jöhetnek. Az ember csak tud valamit a hivatalból...

- Az a legnagyobb baj, hogy a föld nem akar várni.

- Ha idejében be nem vetjük, elgondolni is rossz, mi lesz ősszel!

Szekérzörgés hallatszott. Józka kinézett, és azt mondta:

- A plébános ment el Rochhal.

- A pap miseborért készült - magyarázta Jambrozy.

- Ej, hogy Rochot viszi kóstolónak, nem pedig Dominikowát! - gúnyolódott Jagustynka.

Dominikowa nem tudott visszavágni, mert belépett a kovács, és a bíró ráemelte poharát.

- Elkéstél, Michal, siess utánunk!

- Magát könnyen utolérem, komám, mert máris futnak magáért.

Alighogy ezt kimondta, a törvénybíró rontott be lihegve.

- Jöjjön már, Piotr, az írnok már vár magára a csendőrökkel.

- A kutyafáját, egy percnyi nyugta sincs az embernek! Hiába, a hivatal az első...

- Intézze el őket gyorsan, és jöjjön vissza.

- Jut is arra idő! Az erdőalji tűz meg a maguk tolvajai után szaglásznak.

A bíró kiszaladt a törvénybíróval együtt, Hanka pedig a kovácsra szögezve szemét, megszólalt:

- Ha jegyzőkönyvet írnak, mondjon el nekik mindent, Michal!

A kovács a bajuszát pödörgette, és a gyerekre bámult, mintha őt nézegetné.

- Mit mondhatok én? Csak annyit, amit Józka is tud.

- Egy lányt csak nem küldhetek a hivatalos személyekhez, az nem illenék. Mondja meg, hogy tudomásunk szerint semmit sem vittek el a kamrából, és hogy nem tűnt-e el valami más, azt már... egyedül az Isten tudja... és... - megrázta a dunnát és köhintett, hogy a kovács ne vegye észre gúnyos arcát. Az azonban csak fújt egyet, és elment.

"Hamis dög!" - mosolygott magában.

- Rövid volt, és még félbe is szakadt! - panaszolta Jambrozy, a sapkája után nyúlva.

- Józka, vágj neki még kolbászt, hadd folytassa otthon a keresztelőt.

- Hát liba vagyok én, hogy szárazon rágjam a kolbászt?

- Öntsön alája pálinkát, hogy ne panaszkodjék.

- Az okos emberek azt mondják: olvasd meg a kása szemét, amikor a fazékba öntöd, munka közben ne nézd az ujjadat, és kínálásnál ne számláld a poharakat...

- Ahol a bűn harangoz, ott a részeges ministrál!

Így beszélgettek, nem kímélve a pálinkát. De két miatyánknyi idő sem telt el, amikor a törvénybíró házról házra járva hívta a népet, gyűljön össze mind a bírónál, az írnok meg a csendőrök elé.

Feldühödött ezen Ploszkowa, csípőre tette a kezét, s jól megeresztette a nyelvét a törvénybíróra:

- Majd mit csinálok... a bíró parancsára! Mi dolgunk vele? Tán mi hívtuk őket? Van nekünk időnk a csendőrökre, mi? Nem vagyunk kutyák, hogy minden füttyre odafussunk a lába elé! Ha kell nekik valami, jöjjenek el és kérdezzenek! Éppolyan messze van onnan ide, mint innen oda! Nem megyünk! - rikácsolta, és kifutott az utcára, a tóparton gyülekező ijedt asszonyok csoportjához.

- Munkába, asszonyok, a mezőre! Akinek valami ügye van a gazdaasszonyokkal, úgyis tudja, hol keresse őket! Azt ugyan meg nem érik, hogy holmi parancsra mindent eldobjunk, és az ajtajuk elé sorakozzunk, mint a kutyák. Adta tökfilkói! - kiáltotta bőszülten.

Az első gazdák voltak a Ploszkák Boryna után, hát hallgattak rá. Szétfutottak, mint a riadt csibék, s minthogy a legtöbbje már reggel óta kint dolgozott a határban, üres lett a falu; csak a gyerekek játszadoztak itt-ott a tóparton, és az öregek sütkéreztek a napon.

Bezzeg megharagudott az írnok, alaposan lehordta a törvénybírót, de kénytelen-kelletlen kiment a határba... Sokáig szaladgáltak a földeken, kérdezgették az embereket, nem tudnak-e valamit az erdőalji tűzről. Pontosan ugyanazt mondták, amit ő is tudott. Mert hát ki is árulná el a csendőröknek azt, amit magában takargat?

Csak az időt vesztegették el délig, mászkáltak a hepehupás utakon, besározódtak derékig, mert itt-ott még süppedékes volt a föld, s mindezt hiába.

Úgy felbosszankodtak, hogy alig értek Borynáékhoz, hogy jegyzőkönyvet írjanak, az őrmester káromkodni kezdett veszettül, s mikor a tornácon Bylicába ütközött, ökölbe szorított kézzel ugrott neki, és úgy kiabálta:

- Te kutya fajzatja, miért nem vigyázol? A tolvajok itt ásnak, és észre se veszed?! - s az anyját kezdte emlegetni.

- Ügyelj magad, arra való vagy, nem vagyok én a te cseléded, hallod?! - vágott vissza nyomban az öreg a sértésre.

Végül az írnok ráordított, fogja be a pofáját, mikor hivatalos személlyel beszél, mert dutyiba kerül a szemtelenségéért. De az öreg úgy feldühödött, hogy büszkén kiegyenesedve, fenyegetően, szemét forgatva hörögte:

- Hát te meg miféle szerzet vagy? A községnek szolgálsz, a község fizet, hát akkor csináld, amit a bíró parancsol, és coki a gazdáktól! Nézze meg az ember az éhenkórászt, az írnokocskát! Felhízott a mi kenyerünkön, és gorombáskodik itt az emberrel... rád is járhat még a rúd, van fölsőbb hivatal és büntetés...

A bíró és a törvénybíró odaugrott, hogy lecsöndesítse, mert mindjobban dühöngött, és már valami keményebb tárgy után tapogatott reszkető kezével.

- Írj föl bírságra, megfizetem, és még ráadást is adok pálinkára, ha kedvem tartja! - kiáltotta.

Nem ügyeltek rá többet. Aprólékosan fölírtak mindent, kikérdezték a háziakat az ásás felől, az öreg pedig morgott magában, körüljárta a házat, benézett minden zugba, még a kutyába is belerúgott, de nem tudott lecsillapodni.

Amikor befejezték a jegyzőkönyvezést, szerettek volna harapni valamit. De Hanka azt üzente, hogy a kenyér és a tej éppen elfogyott, csak krumpli maradt a reggeliből.

Elhordták magukat a kocsmába, és szidták Lipcét, mint a bokrot.

- Jól tetted, Hanus! Nem árthatnak neked semmit. Jézusom, még a megboldogult uraság se gyalázott meg így soha, pedig joga volt rá, soha!

Sokáig nem tudta a sértést elfelejteni.

Rögtön ebéd után benézett valamelyik asszony, és mesélte, hogy még a kocsmában ülnek. A törvénybíró Kozlowáért ment.

- Ütheti bottal a nyomát! - szólt nevetve Jagustynka.

- Biztosan rőzséért ment az erdőbe!

- Varsóban van tegnap óta. Gyerekekért ment a menhelyre. Kettőt akar hozni eltartásra, mármint azokból a kitett gyerekekből...

- Hogy halálra éheztesse, mint amazokat, két évvel ezelőtt.

- Talán jobb is szegényeknek, legalább nem robotolnak egész életükön át, mint a kutyák.

- A fattyú is emberi sarjadék. Keményen felel értük az Isten előtt.

- Hiszen nem szándékosan éhezteti, maga is csak ritkán lakik jól, hát honnan vegyen a gyerekeknek...

- Megfizetik a tartásdíjat, nem jószívűségből karolja fel őket! - szólt szigorúan Hanka.

- Ötven zloty egy évre darabjától, nem sok haszon.

- Nem hát, mert elissza mindjárt, a gyerekek meg éhen halnak.

- Hiszen nem mindegyik, a maguk Witekje is felnőtt, meg az a másik is, aki Modlicában van egy gazdánál!

- Mert Witeket még pendelyes korában vette magához az ipam, és itt nyalta ki magát. Biztosan ugyanígy volt azzal is.

- Hát védem én Kozlowát? Csak azt mondom, amit gondolok. Kénytelen szegény valami kereset után látni, mert nincs mit a fazékba tennie.

- Nincs itthon Koziol, hát nincs, aki lopjon.

- Jagatával se sikerült neki a dolog. Az öregasszony ahelyett, hogy meghalt volna, szépen fölgyógyult, és elköltözött tőle. Most mindenütt azt panaszolja a faluban, hogy Kozlowa naponta szemére hányta, csak azért halogatja a meghalást, hogy neki kárt okozzon.

- Biztosan visszatér Klombékhoz. Hol is kereshetne menedéket?

- Nem tér vissza. Nagyon megharagudott a rokonaira. Klembowa nem szívesen eresztette el, mert hát ágyneműje is van az öregasszonynak, meg biztosan pénze is bőven, de nem akart ott maradni. A törvénybírónéhoz vitte a ládáját, és most keresgéli, kinél halhatna meg nyugodtan.

- Még eléldegél egy ideig, és most minden háznál hasznát veszik, ha egyébre nem, legalább a libákat őrizheti, vagy a tehenek után járhat. Hát Jagna hova lett megint?

- Biztosan a kántoréknál hímez nyakfodrot a kisasszonynak.

- Éppen a játékra van most idő! Mintha nem lenne elég dolog a háznál.

- Hiszen az ünnepek óta mindig ott ül - panaszolta Józka.

- Majd rendet csinálok én vele, hogy megemlegeti... Adjátok ide a gyereket!

Magához vette a kicsit, és amint eltakarítottak az ebéd után, munkába kergette a háznépet. Csak ő maradt egyedül a szobában, és olykor-olykor fülelt a gyerekekre, akik Bylica felügyelete alatt játszottak az ablak előtt. A másik szobában pedig Boryna feküdt egymagában, mint mindig. Nézte a nap reszkető sugarát, mely betört az ablakon át, és végigfutott a szobán, s az ujjaival kapkodott utána. Valamit suttogott magában halkan, mint a magára hagyott gyermek.

A falu üres volt, mert pompás idő lett, és aki csak mozogni tudott, kiment a határba dolgozni.

Az idő már az ünnepek óta megállapodott, csak melegebb és derűsebb lett napról napra.

Már hosszabbodtak a napok, reggel szürkések, ködösek, déltájban csendesen melegek, napnyugtakor pedig alkonypírban égők. Igazi tavaszi napok.

Némelyik nap halkan vánszorgott, mint a napfényben szikrázó patak, olyan hűvösen, átlátszón, kissé csapkodva a partokat; üresen, kékesen, csak itt-ott sárgállott a pitypangtól, fehérlett a százszorszéptől, vagy zöldellt a fűz fiatal hajtásaitól.

Egészen meleg napok is jöttek, napsütötte, nedves, frissen illatozó napok: úgy átjárta őket a növények sarjadása, olyan duzzadtak voltak a tavasztól, olyan ittasak az erőtől, hogy este, mikor elcsitult a madarak szava, és a falu nyugodni tért, az ember hallani vélte, hogyan tör előre a földben a gyökér, hogyan dugja ki fejét a fű, hogyan bomlanak ki halk nesszel a bimbók, növekednek a rügyek - hallani vélte valamennyi teremtmény hangját, amint iparkodik az Isten világába...

Jöttek azonban másmilyen napok is, ezekhez egy csöppet sem hasonlók.

Napfény nélküli, ködös, kékesszürke, alacsony, hasas felhőkkel borított napok, párásak, súlyosak, úgy szálltak az ember fejébe, mint a pálinka, mámorosnak érezte magát tőlük mindenki. A fák reszketve zsugorodtak össze, és minden teremtményt valami különös gyönyörűség feszített, valahova törekedett, maga sem tudta, hova és miért. Csak kiabálni szeretett volna, nyújtózkodni és odasimulni akár a nedves fűhöz is, mint az oktalan kutyák.

Majd meg olyan napok következtek, mikor már virradattól fogva esett az eső, mintha durva fonalba gabalyodott volna minden; nem lehetett látni a világot, sem az utakat, sem az ázott kertek mögött lapuló házakat. Az eső lassan, szakadatlanul, szünet nélkül esett. Mintha vékonyka, egyenletes, remegő, szürke szálak gombolyodnának le valami láthatatlan orsóról, összekötve az eget a földdel. Minden meggörnyedt megadással alatta, ázott, hallgatta a sűrű kopogást s a feketés földekről fehér patakokban folyó erecskék csobogását.

Megszokott dolog volt ez, így szokott lenni minden esztendőben tavasz kezdetén. Nem is vetett rá ügyet senki, nem volt idő az elmélkedésre, hiszen a virradat hajtotta ki a népet a munkára, s csak a kései homály kergette be a határból. Alig jutott annyi idejük, hogy egyenek valamit, és pihenjenek egy kicsit.

Lipce is üres volt emiatt egész napokon át; csak az öregek és a kutyák őrizték, meg a gyümölcsösök, melyek egyre sűrűbben fátyolozták el a házakat. Csak ritkán ment végig valami koldus a falun, a kutyák lármájától kísérve, vagy egy-egy malomba igyekvő szekér; azután ismét üresek voltak az utak, s a házak némán bámultak égő ablakszemükkel a kerteken át a tágas földekre, a végtelen határba, mely tengerként vette körül az egész falut; a határra, mely mint egy édesanya szorította szívére gyermekeit, s duzzadó keblén tartotta, tápláló, éltető ölelésben.

Bizony, munkás napok következtek egymás után, meleg, esővel permetezett napok, sőt egyszer még pelyhes hó is esett, és őszbe borította a mezőt. De csak rövid időre, mert hamarosan fölszívta a nap. Így hát nem is csoda, hogy elcsendesült minden viszály, marakodás és pörlekedés a faluban, mert a munka kemény igába fogott minden nyakat, földre görnyesztett minden fejet.

Mert minden reggel, alig nyitotta ki szürke szemét a harmatos hajnal, alig csendült fel az első pacsirták szava, a falu talpra ugrott, nagy zaj támadt, ajtócsapkodás, gyereksírás, az árokpartra kihajtott libák gágogása hallatszott. Nyomban elővezették a lovakat, a fiúk kihurcolták az ekéket, krumplit vittek ki a szekerekre, és olyan gyorsan széledtek szét a mezőre, hogy egy-két miatyánknyi idő múlva már üres és csendes volt a falu. Még a misére is alig nézett be valaki; gyakran zúgott az üres templomban az orgona, kiáradt a zene a közeli földekre, s csak a kisharang hangjára térdeltek le a barázdában reggeli imára.

Mindenki kijárt dolgozni, de alig lehetett a földeken észrevenni. Csak a figyelmesebb szem látott itt-ott néhány ekét, munkára feszült lovakat, néhol szekeret a mezsgyén, meg asszonyokat, akik mint a vörös hernyók, úgy mozogtak az óriási földeken, a fényes, magas ég alatt.

S körös-körül, Rudkából, Wolából, Modlicából, valamennyi faluból, melyek gyümölcsöseik lombjával és fehér házfalaikkal villództak a kékes levegőben, a munka zajos, kurjantással, dallal teli visszhangja szállott. Ahova csak a szem ellátott, a határjelző halmokon túl, mindenütt vetettek a férfiak, szántottak az ekék, krumplit ültettek a népek, s a homokos földeken már porfelhő emelkedett a borona nyomán.

Csak a lipcei földek hevertek dermedt csendességben, szomorúan, süketen, mint a terméketlen futóhomok vagy a fiatal erdő közepén száradó fa. Mert elhagyottan, árván hevertek, én istenem, szinte parlagon. Hiszen az összes asszony keze sem pótol tíz férfit, bár az egész falu hajnaltól késő estig verítékesen dolgozott.

Mire is mehettek egyedül? Csak a krumpli meg a len körül sürgölődtek, a többi földeken egyre hangosabban kurrogtak a foglyok, s olyan nyugodtan, lassan ugrándoztak a nyulak, hogy meg is lehetett olvasni, hányszor fehérlik fel a farkuk alja az őszi vetésben. A varjak csapatostul jártak az ugaron, mely lustán nyújtózkodott a napon, hiába várva az emberi kéz munkáját.

Mi haszna is volt a népnek abból, hogy csodásan szép napok jöttek? Hogy úgy ébredtek a reggelek, mint az ezüstben fürösztött arany szentségtartók? Hogy zöldek voltak a napok, fűszagúak, melegek és madárdaltól zengők, hogy minden árok aránylott a pitypangtól, hogy minden mezsgye úgy tündökölt, mint a százszorszéppel kihímzett szalag, és a rétek úgy tele voltak hintve virággal, mint valami rózsás pihével; hogy minden fán kibomlott a zöld, s úgy duzzadt a tavasztól az egész világ, hogy szinte forrni, fortyogni látszott a föld a forróságtól.

Mi haszna mindennek, ha a földek szántatlanul, vetetlenül, megmunkálás nélkül hevertek, mint az erős, egészséges legények, akik csak nyújtózkodnak a napon, és egész heteket töltenek semmittevéssel. A kövér termőföldeken gabona helyett repcsén burjánzott, bogáncs szökött a magasba, a völgyekben laboda rezgett, vadsóska vöröslött. Az őszi szántásokat a tarackbúza lepte el, a tarlókon karcsú ökörfarkkóró hetykélkedett, s a lapulevelek, mint a bizalmas komaasszonyok, elterpeszkedtek szélesen; mindaz, ami eddig csak titkon, meglapulva, éppen hogy élt, most vidáman csírázott, frissen nőtt a magasba, a mezsgyéről a táblára tolakodott, és kevélyen uralkodott a földeken. Valami félelem lebegett az elhagyott szántóföld fölött.

S úgy tetszett, mintha az erdők mélyén, az ugarföldek felé hajolva, bámulva susognának, a patakok félénkebben kanyarognának a puszta táblák között, s a fehér bimbókkal megrakott kökénybokrok, a mezsgyéken álló vadkörtefák, az elröppenő madarak éppúgy, mint az arra tévedő idegen vándorok, sőt az utak mentén őrködő feszületek és szent szobrok is mind bámulva néznének körül, s kérdeznék a derűs napoktól meg az üres parlagoktól:

"Hova lettek a gazdák? Hol van a nótaszó és a víg tavaszi öröm? Hová lettek?..."

Csak az asszonyok sírása mondotta el nekik, mi történt Lipcében.

És így telt nap nap után, anélkül, hogy bármi is jobbra fordult volna. Sőt naponta kevesebb asszony ment ki a mezőre, mert nem győzték elvégezni az elmaradt házi munkát.

Csak Borynáéknál ment minden a maga rendje szerint. Igaz, hogy lassabban, mint más években, és kissé rosszabbul is, mert Pietrek éppen hogy most kezdett beletanulni a mezei munkába, de mégis ment valahogy, mert nem hiányzott a segítő kéz sem.

Hanka még ágyban volt, de mégis ő igazgatott mindent, éspedig olyan ügyesen és keményen, hogy még Jagusnak is munkába kellett állnia a többiekkel együtt. Mindenre egyformán volt gondja: a jószágra, a betegre, arra, hol kell szántani és hol kell vetni, és a gyerekekre is, mert Bylica a keresztelő óta nem jött el, azt mondták, megbetegedett. Így hát Hanka napokon keresztül egyedül feküdt, s csak ebéd vagy vacsora idején látott embereket; no meg Dominikowa is benézett hozzá naponta. Egyetlen szomszédasszony sem mutatkozott, még Magda sem, s Rochnak is nyoma veszett: amióta a plébánossal elment, nem tért vissza, és nem hallottak róla semmit. Nagyon unta már Hanka ezt a fekvést, azért hát, hogy mielőbb meggyógyuljon és erőre kapjon, nem sajnálta magától a zsíros ételt, sem a tojást, sem a húst. Még tyúkot is öletett levesnek; az igaz, hogy nem volt tojós, de mégis megért vagy két zlotyt.

Le is győzte hamar a betegséget, és már fehérvasárnap fölkelt. Elhatározta, hogy templomba megy. A szomszédasszonyok le akarták beszélni, de megmakacsolta magát, és mindjárt a nagymise után elment Ploszkowával. Még eléggé gyengén állt a lábán, és gyakran támaszkodott a komaasszonyára.

- A fejem is szédül, olyan tavasz-szag van.

- Egy-két nap, és hozzászokik.

- Csak egy hete múlt, de annyit változott a világ, mint egész hónap alatt.

- Sebes paripán vágtat a tavasz, nem lehet utolérni.

- Milyen zöld minden, Jézusom, milyen zöld!

Csakugyan, a gyümölcsösök mintha zöld felhőként lebegtek volna a föld fölött; csak a kémények fehérlettek, és a háztetők emelkedtek ki belőlük. A sűrűségben nagy hangon csicseregtek a madarak, alant pedig meleg szél fújt a földek felől; reszketett tőle a gaz a kerítés tövében, ráncosodott és gyűrűzött a tó tükre.

- Kövér bimbók fakadoznak a meggyfákon, hamarosan kivirágzik.

- Ha le nem csípi a fagy, lesz gyümölcs bőven.

- Azt mondják, amelyik évben kevés a kenyér, kipótolja a gyümölcs.

- Alighanem Lipcében is így lesz!... - sóhajtottak szomorúan, és könnyes szemmel néztek a bevetetlen földekre.

Az egyházkelésen gyorsan túlestek, a fiúcska visítozott, és Hanka is annyira kimerült, hogy mindjárt a hazatérése után le is feküdt. De még ki se fújta magát, mikor Witek kiáltva beszaladt:

- Gazdaasszony, cigányok jönnek a faluba!

- No hiszen, még csak ez hiányzott. Hívjad Pietreket, és csukjatok be mindent, nehogy valaminek lába keljen.

Kiment a ház elé nagy aggodalomban.

Rövidesen egész csapat rongyos, fekete, lompos cigányasszony széledt szét a faluban: a hátukon gyerekeket cipeltek, és olyan utálatosak voltak, hogy az Isten mentsen meg tőlük. Koldultak, jósolni akartak, és erőszakkal betolakodtak a szobákba. Vagy tízen lehettek, de telelármázták az egész falut.

- Józka, hajtsd be a libákat és a tyúkokat az udvarba, a gyerekeket is hozd be, mert még ellopják! - és kiült a tornácra, hogy ügyeljen, mikor pedig észrevette, hogy egy cigányasszony fordul be a bejáróba, a kutyát uszította rája. Lapa feldühödött, és nem eresztette be; a boszorkány bottal fenyegette meg Hankát, és morgott rá valamit.

- Félek is én az átkoktól, te tolvaj!

- Nem igézné meg, ha beeresztené! - suttogta Jagna csípősen.

- De ellopna valamit. Az ilyenre nem lehet vigyázni, még ha mindig a körmére nézne is az ember. Ha jósoltatni akar, menjen utánuk.

Úgy látszik, eltalálta Jagna titkolt szándékát, mert elment a faluba, és egész délután mászkált a cigányasszonyok után. Nem tudott szabadulni valami tompa félelemtől, de a jóslás iránti kíváncsiságát sem tudta legyőzni. Százszor is hazajött, de újra csak ment utánuk. Végre szürkületkor, mikor a cigányasszonyok az erdő felé vonultak, észrevette, hogy az egyik bement a kocsmába. Utánasurrant, és nagy félve, sűrűn hányva magára a keresztet, jósoltatott magának. Ügyet sem vetett a pultnál állókra.

Este, vacsora után összegyűltek a lányok Józkánál a tornácon. A cigányokról fecsegtek, és elmondották, kinek mit jósoltak. Marysia Balcerkowának kapálásra lakodalmat ígértek, Nastkának férjet és nagy vagyont. Ulisia Sochowának, hogy megcsalja a kedvese, Bartek pocakos Weronkájának betegséget, Katona Tereskának pedig...

- Biztosan fattyút! - reccsentett közbe Jagustynka, ki ott ült mellettük.

Nem ügyeltek rá, mert éppen odaült közéjük Pietrek, és mesélni kezdett mindenfélét: hogy a cigányoknak saját királyuk van, aki ezüstgombos ruhában jár, és annyira engedelmeskednek neki, hogy ha tréfából azt parancsolná valamelyiknek, kösse föl magát, rögtön megtenné.

- A tolvajok királya akkora hatalmasság, és mégis kutyát uszítanak rá - suttogta Witek.

- Kutya fajzat az, átkozott pogányok! - morogta Jagustynka, és közelebb húzódva mesélni kezdte, hogyan lopnak a cigányok gyerekeket.

- Égerteában fürösztik őket, míg olyan feketék nem lesznek, hogy a tulajdon édesanyjuk sem ismer rájuk. Azon a helyen, ahol a keresztségben megkenték szentelt olajjal, csontig dörzsölik téglával, és a lopott gyereket ördöggé változtatják.

- S azt mondják, olyan ráolvasást és varázslást is tudnak, hogy kimondani is szörnyű! - sipogta valamelyik.

- Bizony, ha csak rád fúj a cigányasszony, nyomban rőfös bajuszod nő tőle.

- Ne tréfáljon! Azt mondják, hogy egy paraszt a slupiai plébániáról kutyát uszított rájuk; erre a cigányasszony csak valami tükröcskét villantott a szeme elé, és tüstént egészen megvakult.

- Azt is mondják, hogy átváltoztatják az embereket, amivé akarják, még állattá is.

- Aki berúg, az maga változik disznóvá.

- Hát az a modlicai gazda, aki tavaly ott volt a búcsún, nem járt talán négykézláb, nem ugatott?

- A Gonosz Lélek szállta meg, hiszen a főtisztelendő úr űzte ki belőle.

- Jézusom, olyan dolgok vannak a világon, hogy az ember háta is borsódzik tőlük!

- Mert a Gonosz ott ólálkodik mindenütt, mint a farkas a bárányok körül.

Félelem fogta el a szívüket, egyre közelebb húzódtak, és Witek reszketve, ijedten suttogta:

- Nálunk is jár valami kísértet...

- Ne beszélj bolondokat, te buta! - támadt rá Jagustynka.

- Hogy beszélnék, de valami jár az istállóban, abrakot szór a jászolba, a lovak nyerítenek... A kazal mögé is jár, mert láttam, hogy Lapa odafutott, vinnyogott, lapult, a farkát csóválta, pedig senki sem volt ott... Biztosan a Kuba lelke jár... - tette hozzá halkabban, és körülnézett.

- A Kuba lelke! - suttogta Józka, és többször egymás után keresztet vetett.

Valamennyien megborzongtak, végigfutott rajtuk a hideg, s mikor megcsikordult az ajtó, kiáltva ugrottak fel. Hanka állt meg a küszöbön.

- Pietrek, hol sátoroznak a cigányok?

- Azt mondták a templomban, hogy az erdőben, a Boryna keresztje mögött.

- Az éjjel őrt kell állani, hogy el ne kössenek valamit.

- Azt mondják, a közelben nem lopnak.

- Ahol éppen sikerül nekik. Két esztendeje is ott tanyáztak, és Sochának mégis ellopták a kocáját... Nem lehet arra hagyatkozni! - intette őket Hanka, és mikor a lányok elszéledtek, maga ügyelt a fiúkra, hogy jól bezárják maguk mögött az istállókat. Visszatérve benézett az elülső szobába, hazajött-e már Jagusia.

- Szaladj el, Józka, Jagnáért. Jöjjön haza, mert nem hagyom nyitva az ajtót egész éjszakára.

De Józka csakhamar jelentette, hogy Dominikowánál már sötét van, és a faluban is majdnem mindenütt alusznak már.

- Nem eresztem be a kuncsorgót, csak maradjon kint reggelig! - fenyegetődzött Hanka, és elreteszelte az ajtót.

Már nagyon késő lehetett, amikor meghallotta, hogy rázzák az ajtót. Kivánszorgott, hogy kinyissa, és szinte visszatántorodott, úgy dőlt Jagnából a pálinkaszag. Alaposan felönthetett a garatra, mert sokáig kereste a kilincset, és azután is hallani lehetett, hogy csetlik-botlik a szobában; azon mód, felöltözve dőlt az ágyra.

- Ejha! Jól kimulatta magát, búcsún se tehette volna különbül... ej, ej...

De már úgy volt rendelve, hogy ne teljék el nyugodtan ez az éjszaka. Alig virradt, olyan lárma és jajveszékelés rázta meg a falut, hogy aki még aludt, egy szál ingben futott ki az utcára, azt gondolva, hogy tűz van...

Balcerkowa ordított a lányaival együtt torkaszakadtából, hogy elkötötték a lovát.

Egy szempillantás alatt az egész falu összefutott a házukhoz. Ők pedig azon öltözetlenül, magukból kikelve, sírva és jajgatva mesélték, hogy Marysia kiment hajnalban abrakoltatni az istállóba, de tárva-nyitva állt az ajtó, üres az istálló, nincs ott a ló a jászolnál.

- Segíts, irgalmas Jézus! Segítsetek, emberek, segítsetek! - bőgött az öregasszony, haját tépte, és a kerítéshez verte a fejét, mint egy megkötözött madár.

Megjelent a törvénybíró, elküldtek a bíróért is, de nem volt odahaza. Csak jóval később érkezett, és alig állt a lábán: részeg volt, álmos és szinte öntudatlan. Morgott valamit, és kergetni kezdte az embereket. A törvénybíró végül is kénytelen volt félrevonni az emberek szeme elől.

Különben sem ügyeltek rá nagyon ebben a nagy bajban, mely súlyos szikla gyanánt nehezedett a lelkekre. Folyvást hallgatták az elbeszélést, topogtak ide-oda, az istállótól az útig és vissza. Nem tudták, mihez fogjanak. Tanácstalanok voltak és rémültek. Végül is az egyik asszony hangosan vetette oda:

- Ez a cigányok munkája!

- Igaz is, az erdőben tanyáznak! Tegnap jól körülnéztek!

- Nem is lopta el más, nem bizony! - kiabáltak felháborodva.

- Utánuk kell menni, visszavenni tőlük, és jól el kell verni a tolvajokat! - sipította Gulbasowa.

- Agyon kell verni őket ezért a lopásért!

Szörnyű ordítás csapott fel az éppen felkelő nap felé. Karókat tördeltek a kerítésből, öklüket rázták, forogtak helyben, sőt némelyik már kiabálva előresietett, mikor újabb esemény derült ki.

A törvénybíróné jött sírva, hogy ellopták a szekerüket az udvarukból.

Megdermedtek, mintha mennykő csapott volna le valahol a közelben. Hosszú ideig csak sóhajtoztak, kezüket tördelték, és iszonyattal néztek egymásra.

- Lovat és szekeret loptak, ilyen még nem történt a faluban!

- Valami átok hullott Lipcére.

- És hétről hétre rosszabb!

- Azelőtt évekig nem történt annyi baj, mint most egy hónap alatt!

- És mi lesz még ennek a vége, mi lesz? - suttogták aggodalmasan.

Hirtelen Balcerekék kertjébe özönlöttek a törvénybíró után. A harmatos füvön és a friss földön világosan lehetett a ló nyomait látni: a nyomok a törvénybíró csűrjéhez vezettek. Ott a tolvajok befogták a lovat a szekér elé, és a mezőn keringve végül a malom mellett rátértek a Wolába vivő útra.

A fél falu elindult, csendben vizsgálták a nyomokat, melyek csak a leégett boglyák mellett, az Erdőaljára vezető útfordulónál tűntek el. Olyan hirtelen szakadtak meg, hogy nem lehetett újból rájuk akadni.

De ez a lopás annyira megzavarta valamennyiüket, hogy bár gyönyörű nap volt, alig ment valaki munkába. Leforrázva jártak, kezüket tördelték, sajnálkoztak Balcerkowán, és egyre jobban reszkettek a saját jószágukért.

Balcerkowa pedig úgy ült az istálló előtt, mint egy ravatalnál. Megdagadt a képe a sírástól, már alig szuszogott, és időnként felkiáltott nagy jajgatások közepette:

- Ó, én egyetlen pejkóm, kedves lovacskám, legjobb szolgám! Alig volt tízéves, magam neveltem föl csikó korától fogva, mint édesgyermekemet! Éppen abban az évben született, amikor a Stacho fiam! Mihez fogjunk most nélküled, szegény árvák, mihez?

Olyan keservesen rítt, hogy a gyengébb szívűek együtt sírtak vele, sopánkodtak a veszteségen, mert ló nélkül olyan az ember, mint kéz nélkül, különösen most tavasszal, mikor ráadásul az emberek sincsenek itthon.

Körül is ülték a szomszédasszonyok, egész szívükből vigasztalták. Valamennyien emlegették a pejkót, és agyba-főbe dicsérték.

- Szép ló volt, meg erős is, és olyan szelíd, mint a gyermek.

- Megrúgta a fiamat, az igaz, komámasszony, de meg kell hagyni, pompás igásló volt.

- Pókos volt a lába, és kissé vak is volt, de mégis adtak volna érte vagy negyven rubelt.

- És úgy tréfált, mint a kutya. A kerítésekről lerántotta a dunnákat is, emlékszem.

- Keresni kell a párját, annyi bizonyos! - panaszkodtak fájdalmasan, mint egy halott fölött; Balcerkowa pedig, valahányszor ránézett a jászolra, újból megrázkódott a zokogástól, és újra fájdalom fojtogatta. Az üres istálló, akár egy nyitott sír, fölidézte a felejthetetlen veszteség és kár emlékét. Csak akkor nyugodott meg, amikor hírül hozták, hogy a törvénybíró a Borynáék Pietrekjével, a pap Walekjével és a molnárlegénnyel a cigányok keresésére indult.

- Üthetik bottal a nyomukat! Aki lop, az érti is a módját, hogy elrejtse.

Már jó estefelé tértek haza. Mesélték, hogy sehol semmi nyomuk a cigányoknak, akár a vízbe dobott kőnek.

A bíró is megjelent a faluban, noha már esteledett, kocsijára vette a törvénybírót, és elhajtott a csendőrökhöz és az irodába jelentést tenni. Balcerkowa pedig Marysiával a szomszéd falvakba ment, hogy keresse a lovat saját szakállára.

De üres kézzel tértek vissza. Csak annyit tudtak meg, hogy más falvakban is gyakoribbak a lopások. Ezzel még növekedett az emberek gyötrelme, mert a jószágukért is rettegni kellett. Ezért a bíró őrséget rendelt: legények híján azt parancsolta, hogy két asszony járja körül a nagyobb fiúkkal éjszakánként a falut. Emellett minden házban külön is őrködtek, a lányok pedig az istállókba mentek aludni.

De ez se segített, és még nagyobb lett a rémület, mikor az őrködés ellenére, mindjárt az első éjszaka ellopták a vízen túli Filipka malacos kocáját.

El se lehet mondani, mit művelt a szerencsétlen kétségbeesésében. A gyereke halála se lett volna súlyosabb csapás, mert hiszen ez a koca volt az egyetlen vagyonkája, arra számított, hogy megél belőle aratásig. Bőgött is keservesen, falhoz verte a fejét, szörnyű volt nézni is. Még a főtisztelendőhöz is elment siránkozni; ez megkönyörült rajta, egy egész rubelt nyomott a markába, és megígérte, hogy aratáskor, majd ha az ő kocája megellik, ad neki egy malacot.

A nép azt se tudta már, mihez fogjon, hogyan óvja magát a lopástól. Igazi temetési nap következett, minthogy pedig az időjárás is megváltozott, sűrű eső hullott reggel óta, és sötétszürke, ólmos fellegek nehezedtek a világra, nagy szomorúság ülte meg a lelkeket. Az emberek búslakodva jártak, nagyokat sóhajtottak és keseregtek, s félve gondoltak a következő éjszakára.

Szerencsére estefelé megjelent Roch, és házról házra járva olyan különös újságot hordott szét, hogy el se lehetett hinni. Azt újságolta nagy örömmel, hogy holnapután, csütörtökön, seregestül jönnek a szomszédok segíteni a lipceieknek a mezei munkában.

Hirtelenében el se akarták hinni, de amikor a főtisztelendő úr is kijött, és ünnepélyesen megerősítette a hírt, öröm fogta el a szíveket. Estére, mikor elállt az eső, és csak a pocsolyák vöröslöttek a párafelhőn átütő alkonyi fénytől, benépesedtek az utcák, vidám kiáltások hangzottak mindenütt. Lármás beszéd verte föl a házakat is, az asszonyok siettek a szomszédba, megtárgyalni az újságot és csodálkozni rajta. Még a lopásokról is megfeledkeztek, annyira örültek a váratlan segítségnek. Alig is őrködött valaki ezen az éjszakán.

Másnap, alig pitymallott, talpra ugrott az egész falu. Kitakarították a házakat, kenyérsütéshez fogtak, előkészítették a szekereket, fölvagdalták a krumplit az ültetéshez, kimentek a határba szétszórni a trágyát. Némely házban ételt és italt készítettek a váratlan vendégeknek, mert érezték, hogy illendőképpen, gazda módra kell őket fogadni. Sok eladásra szánt tyúk meg liba nyaka szakadt le, és hitelbe is vásároltak jócskán a kocsmában és a malomban. Olyan lett Lipce, mintha ünnepre készülne.

Roch pedig maga örült talán a legjobban, ő volt leginkább meghatva. Egész nap a faluban forgolódott, és még itt-ott noszogatta is az asszonyokat az előkészületre. Úgy ragyogott és olyan csodálatosan beszédes volt, hogy mikor beszólt Borynáékhoz, Hanka, aki megint feküdt, mert rosszul érezte magát, csendesen megjegyezte:

- Úgy csillog a szeme, mintha beteg volna...

- Nincs nekem semmi bajom, csak úgy örülök, mint még soha életemben. Gondolja csak meg, annyi paraszt gyűl össze két napra Lipcében, hogy elvégzik a legsürgősebb munkát. Hát hogyne örülnék?

- Csak azon csodálkozom, hogy úgy ingyen, fizetség nélkül, isten nevében jönnek dolgozni... Ilyen még nem volt...

- Isten nevében jönnek hát segíteni, amint az kötelessége is az igaz lengyeleknek és keresztényeknek! Persze hogy nem volt még így soha, de éppen azért is harapódzott el a gonosz a földön. Még jobbra fordul, meglátja! A nép észre tér, megérti, hogy hiába vár másokra, senkire sem számíthat, senki sem segít neki, csak saját maga, ha támogatja a szükségben egyik a másikat. És akkor elterjed, elhatalmasodik majd az egész földön, mint a győzhetetlen erő, és az ellenségei úgy elolvadnak, mint tavasszal a hó. Eljön még az az idő, meglátja! - kiáltott Roch sugárzó arccal, s kitárta a két karját, mintha át akarná szeretettel ölelni az egész népet, össze akarná kötni egy szétszakíthatatlan csokorba a szeretet kötelével...

De rögtön elmenekült, mikor Hanka faggatni kezdte: ki tett olyan csodát, hogy a szomszéd nép eljön segíteni? Járta a falut, mert késő éjszakáig égett a világosság a házakban. A leányok meg az ünneplő ruhát készítették elő, mert remélték, hogy legények is jönnek holnap.

Másnap pedig, alig fehérítette meg a virradat a háztetőket, a falu máris készen állott. A kémények füstöltek, a lányok szaladgáltak egyik házból a másikba, mint a bolondok, a fiúk pedig fölmásztak létrán a háztetőre, és lesték az utakat. Ünnepi csend borult a falura. Felhős nap jött, borús, de meleg és valami különös vágytól duzzadó. A madársereg bőszen csicsergett a kertekben, de az emberek hangja elcsendesedett, súlyosan ringott a meleg, nedves levegőben.

Sokáig vártak; csak mikor már beharangoztak a misére, akkor kezdtek dübörögni az utak, s a kékes, ritka ködből kibukkantak a szekérsorok.

- Jönnek a wolaiak!

- Jönnek a rzepkaiak!

- Jönnek a dembicaiak!

- Jönnek a przylenkiek!

Így kiáltoztak mindenfelől, és versenyt futottak a templom elé, ahová már begördültek az első szekerek. Hamarosan az egész tér tele lett emberekkel és fogatokkal. Ünneplőbe öltözött parasztok ugráltak le a szekerekről, és köszöntötték a mindenfelől odaözönlő asszonyokat. A gyerekek pedig szokás szerint nagy lármával vették körül a jövevényeket.

S valamennyien bementek mindjárt a misére, mert már felbúgott az orgona.

Amint a pap bevégezte a misét, szinte az egész falu kitódult a templomudvarra, a torony aljába. A gazdaasszonyok léptek előre, a lányok oldalt forgolódtak, és a legényekbe fúrták a szemüket, a zsellérasszonyok pedig külön csoportba verődtek, nem mertek a főtisztelendő szeme elé tolakodni. Az csakhamar meg is jelent, valamennyiüket köszöntötte, és Rochhal együtt rendezkedett: ki melyik házhoz menjen segíteni. Arra gondosan ügyeltek, hogy a jobb módúakat a gazdagabbakhoz igazítsák.

És olyan gyorsan elintézett mindent, hogy egy félórába se tellett, már szétkapkodták a parasztokat. A templom előtt csak a síró zsellérasszonyok maradtak, akik hiába várták, hogy nekik is jut segítség. Közben a faluban nagy lett a sürgés-forgás: kihordták a lócákat a házak elé, sietve hozták a reggelit, és sűrűn kínálták a vendégeket pálinkával, hogy hamarébb összebarátkozzanak. A leányok örömmel szolgáltak fel, és maguk alig érintették az ételt, mert a vendégek többsége legény volt, mégpedig úgy kicsípve, mintha kérőbe jöttek volna, nem pedig munkába.

Azonban nem volt idő sok beszédre. Csak annyit mondtak, melyik faluból valók, és hogy hívják őket. Még enni is keveset ettek, nagy politikusan szabadkoztak, hogy még nem szolgáltak rá a bővebb eleségre.

Hamarosan el is indultak az asszonyok vezetésével a határba.

Mintha ünnep lett volna a világon.

Felélénkültek a puszta, dermedt mezők, hangok harsantak föl mindenütt, minden udvarról kocsik gördültek ki, minden dűlőúton ekéket húztak, minden mezsgyén emberek nyüzsögtek. S mindenütt, a kerteken és a földeken át, kiáltások törtek fel, vidám köszöntések röpködtek, lovak nyerítettek, kiszáradt kerekek zörögtek, kutyák ugattak, vadul kergetve a csikókat, és buja, hatalmas öröm töltötte el a szíveket, vonult végig a határban; és a krumpliföldeken, az árpatáblákon, a tarlókon, a gyomos ugarföldeken vidám beszélgetéssel, zajosan állottak munkába, mintha táncba mennének.

Hirtelen minden elcsendesedett, ostorok suhogtak, megcsikordultak a hámfák, nekifeszültek a lovak, s a még rozsdás ekék lassan behatoltak a földbe, és bevágták az első fekete, csillogó barázdákat. A nép kiegyenesedett, nagy lélegzetet vett, keresztet vetett, végighordozta tekintetét a földeken, majd nekifogott a dolognak, munkába görnyedt.

Szinte áhítatos, szent csendesség ölelte át a határt, mintha istentisztelet kezdődött volna a természet végtelen templomában. A nép alázatosan tapadt a földhöz, elcsitult, és szívbéli fohásszal szórta a szent, termő magot, vetette fáradságát a termékeny holnap számára, bizalommal adta át magát az anyaföldnek.

Hej! Feléledt a lipcei határ, megjöttek a gazdák, akikre vágyakozott, s ameddig csak a szem ellátott, a felhős erdőktől egészen a fennsík határáig, valamennyi földön, a levegőben, mely homályos és zöldesszürke, mint a víz mélye, csak úgy hemzsegett a sok piros szoknya, csíkos nadrág, fehér szűr, az ekébe fogott, görnyedő lovak és a szekerek a mezsgyéken.

Mintha méhraj szállotta volna meg az illatozó földet, s dolgosan rajzott volna a halovány tavaszi nap csöndjében, csak a pacsirták énekeltek hangosabban, láthatatlanul lebegve valahol, s a szél is megindult néha, megrázta a fákat, szétfújta az asszonyok szoknyáját, megsimogatta a rozs haját, s vihogva az erdőbe menekült.

Hosszú órákon keresztül dolgoztak pihenés nélkül; csak éppen hogy kiegyenesítették néha a derekukat, szuszogtak egy kicsit, és megint nekifeküdtek a barázdának. Még délben se mentek be a faluba, csak a mezsgyéken ülve ették meg a szilkékből az ebédet, és kinyújtóztatták fáradt tagjaikat. De mihelyt a lovak is jóllaktak, megint megfogták az eke szarvát, lustálkodás és húzódozás nélkül. Csak akkor indultak be a faluba, mikor már leszállt az este.

Hamarosan fény gyulladt a házakban, nagy lett a zaj meg a sürgés-forgás. Szinte a tűzhelyek lángjában állt az egész falu, mert kitört a fény az útra az ablakokon és ajtókon át, és minden házban az esti munkák és a vacsora körül sürgölődtek. Nagy volt a lárma, kiabáltak, a lovak nyerítettek, csikorgott az istállók ajtaja, bőgtek a borjak, gágogtak a libák, melyeket behajtottak éjszakára az udvarba, s a gyerekek is sikítoztak; szinte rengett és zúgott az egész falu e különös, örvendező zajban.

Csak akkor csöndesedett el, mikor a gazdasszonyok a tálhoz tessékelték a vendégeket. Annyira megbecsülték őket, hogy az első helyre ültették, a legjobb falatokkal kínálták, nem sajnálták sem a húst, sem a pálinkát...

Minden házban folyt a vacsora, mindenütt látni lehetett a nyitott ablakokon és ajtókon át a körbe gyűlt fejeket és a mozgó szájakat. Kanalak csörgése hallatszott, és sült szalonna illata terjengett az utcán, csak úgy csiklandozta az ember orrát.

Csak Roch nem ült le sehol hosszabb időre; házról házra járt, egy-egy jó szót vetett oda, elbeszélgetett, és ment tovább a többiekhez, mint a gondos gazda, akinek mindenre kiterjed a figyelme, és mindennel egyszerre törődik, ő is éppen olyan vidám volt, mint az egész falu, talán még jobban örült mindenkinél.

Még Hankánál is érezni lehetett a mai ünnepet, mert nem volt ugyan szüksége segítségre, de hogy másokon könnyítsen, meghívta kosztra-kvártélyra azt a két rzepkait, akik Weronkánál és Golembiowánál dolgoztak.

Azért választotta ezeket, mert a rzepkaiak nemeseknek tartották magukat.

Lipcében ugyan mindig csúfolták ezeket a nemeseket, és kutyába se vették őket, alábbvalónak tartották még a városi éhenkórászoknál és mesterlegényeknél is, de mihelyt bejöttek a szobába, Hanka rögtön észrevette, hogy ez egy más, előkelőbb fajta.

Apró, soványkás emberek voltak, városiasan, fekete kaputba öltözve, de igen jóképűek; hegyesre volt pödörve kenderszínű bajszuk, és büszkén tekingettek körül. Beszédesek voltak, a viselkedésük finom, a beszédjük meg egészen úrias. Illedelmes nép, mindent dicsértek udvariasan, és olyan jól megtalálták a szót, kinek mi volt a kedvére, hogy a fehérnép szinte hízott a gyönyörűségtől.

Hanka bőségesebb vacsorát készített, és tiszta terítővel takarta le az asztalt.

Nagyon figyelte őket, és mindenkinek meghagyta, hogy tisztelettel bánjanak velük. Szinte lábujjhegyen jártak körülöttük, és már a tekintetükből igyekeztek kiolvasni kívánságukat. Jagna pedig mintha egészen elvesztette volna a fejét; úgy kiöltözött, mint a búcsúba, és úgy bámulta a fiatalabbikat, mint a szentképet.

- Megvannak neki a maga kisasszonyai, rá se néz a mezítlábasokra - suttogta Jagustynka, mire Jagus fülig pirult, és a szobájába menekült.

Épp ekkor lépett be Roch, és szék után nézett.

- Ezen csodálkoznak majd az embereink legjobban, hogy a rzepkaiak is eljöttek segíteni Lipcének! - mondotta halkan.

- Nem a magunk ügyéért verekedtünk össze az erdőben, hát nem is tartunk haragot - felelte az idősebbik.

- Mert mindig úgy szokott lenni, ha ketten hajba kapnak, a harmadik húz belőle hasznot!

- Bizony, úgy van, Roch. De fogjon csak össze kettő barátságosan, akkor a harmadik járhat pórul, igaz?

- Okosan mondja, Rzepecki uram, okosan...

- És ami ma Lipcének fáj, holnap Rzepkát is utolérheti.

- És minden falut, Rzepecki uram, ha ahelyett, hogy összefognánk és közösen védekeznénk, csak civakodunk, patvarkodunk, s haragunkban kiadjuk egymást az ellenségnek. Az okos és jó szomszéd olyan, mint a kerítés meg a védőfal: nem jut át rajta a disznó, és nem túrja össze a kertet...

- Tudjuk mi ezt már, Roch, csak a parasztok még nem értik, és ezért van annyi baj.

- Erre is rákerül a sor, Rzepecki uram. Megokosodnak.

Mindjárt vacsora után kitódultak a tornácra, ahol Pietrek már hegedült az összegyűlt leányoknak.

Csöndes, meleg este volt. A köd fehér bundája betakarta a réteket, a bíbicek sírtak a mocsarakban, és a malom kerepelt a maga módján; néha a fák is zúgtak az éjben. Az ég magas volt, de sötét fellegek tolongtak rajta, s csak a gomolyagok szélén tört át a hold fénye, helyenként pedig, mint a kút mélyéről, úgy csillogtak ki a mély szakadékokból a csillagok.

A falu úgy zsongott, mint a méhkas rajzás előtt. Késő éjszakáig világítottak az ablakok, késő éjszakáig hangzott a suttogás és a vidám kacagás a bejárókban meg az utcákon. A lányok nevetgéltek a legényekkel, és szívesen sétáltak velük a tóparton, az idősebb asszonyok pedig leültek a gazdákkal a küszöbre, méltósággal társalogtak, és élvezték a hűvös levegőt meg a pihenést.

Másnap pedig, alig pitymallott, s még kék ködök borították a földet, mikor talpon termettek, és siettek a munkába.

Olyan szépen kelt föl a nap, hogy az ezüstös zúzmarával belepett világ szinte lángokban állt tőle, nedvesen szikrázott a friss, hűvös hajnalon. A madarak hangos nótára gyújtottak, zúgtak a fák, csobogtak a vizek, emberi hangok hallatszottak, és a szél, megrázva a bokrokat, széthordta a faluban a kocsizörgést, kurjongatást, a marhák bőgését, a lányok itt-ott fölcsendülő nótáját és a munkába indulók egész lármáját, a sürgés-forgás zaját.

A réteket még hófehér köd borította, amely csak a magasabb fekvésű földeken ritkult meg, ahol közé vágott és szétkergette a napsugár ostora, mint a tömjénfüst, úgy emelkedett szakadozott fonadéka a tiszta ég felé: még zúzmarásan hevertek a földek, összehúzódva álmukban, duzzadón, mint a bimbók, s a nép már lassan behatolt mindenfelől a harmatos, álmos barázdákba, beleolvadt a napsütötte ködfelhőkbe, és hozzátapadt csendben a földhöz; mert mindenünnen: a földből, a fákból, a kékes távolból, a kanyarogva csillogó vizekből, a ködből és az égből, mely lassan emelte föl a nap korongját, az egész világon úgy áradt a tavasz, olyan erő és mámor kábulata szállott, hogy szinte elakadt a lélegzetük, reszketett a lelkük szent örömükben, amely csak halk könnyeket ont, sóhajt fakaszt, vagy térdre kényszerít a leggyarlóbb fűben is látható tavaszi csoda előtt.

A sok nép nézelődött körös-körül, ájtatosan keresztet vetett, imádságot suttogott, és csendben nekifogott a munkának. Mikor beharangoztak misére, már valamennyien a helyükön voltak.

A köd hamarosan szétoszlott, s a földek kitárultak a nap fényében: ameddig csak a szem ellátott az őszi vetés zöld csíkjaival pásztázott lipcei határban, mindenütt szoknyák piroslottak, ekék szántottak, boronákat húztak a lányok, asszonyok hajlongtak hosszú sorban, ültetve a krumplit, és sűrűn jártak a fekete, hosszú barázdákban a férfiak, lepedő elébük kötve, kissé meghajoltak, és áhítatos, gyors kézmozdulattal vetették a magot a porhanyós, várakozó földbe...

S olyan buzgón dolgoztak mindnyájan, még föl se emelve a fejüket, hogy észre se vették a főtisztelendőt, aki rögtön mise után megjelent, hogy felügyeljen a béresére, aki az út mentén szántott, azután pedig mindnyájuk csodálkozására végigjárta az összes táblát, vidáman köszöntötte, tubákkal kínálgatta őket, némelyiknek cigarettát is adott. Itt jó szívvel bátorított, ott megsimogatta a gyerekek fejét, és tréfálkozott a leányokkal, másutt meg a verébrajt kergette el a bevetett árpáról, rögöt hajított rá. Gyakran meg is áldotta a kereszt jelével az első marék vetőmagot, sőt egy-egy marékkal maga is vetett; és mindenütt noszogatta az embereket, hogy egy ispán se tudná jobban.

S ebéd után is mindjárt munkába állott a többiekkel, és magyarázta az asszonyoknak, hogy noha ma van Szent Márk napja, a búzaszentelő körmenet csak nyolcadnapon, május harmadikán lesz.

- Ma nem lehet, kár volna az időért, mert nem jönnek az emberek még egyszer segíteni!

Így magyarázta, és ő maga se ment be a határból egészen a munka végeztéig. Föltűrte reverendáját, botjára támaszkodott, mert jókora pocakot kellett cipelnie, és fáradhatatlanul járkált: csak néha ült le a mezsgyére, hogy letörölje a verejtéket kopasz fejéről, és kiszuszogja magát.

Szívből örültek neki, mert az ő szeme előtt valahogy gyorsabban és könnyebben ment a munka. Az emberek nagy megtiszteltetésnek vették, hogy maga a főtisztelendő ispánkodik fölöttük.

A nap már vörösen, telt képpel hajolt az erdők fölé, kialudt a földön a fénye, és kékleni kezdett a messzeség, mire elvégezték a legsürgősebb munkát, és összeszedelőzködve a falu felé indultak. Siettek, hogy még világossal hazaérjenek.

Sokan lemondtak a vacsoráról is, csak sebtében haraptak valamit, mások meg siettükben kézbe fogták az előre elkészített tálakat. A lovak is már ott nyerítettek befogva a házak előtt.

A pap Rochhal együtt ismét megjelent a faluban, körüljárta a házakat, és mindenkinek külön még egyszer megköszönte a lipceieknek nyújtott emberséges segítséget.

- Mert amit a szükségben szenvedőnek adsz, mintha magának az Úr Jézusnak adnád! No, mondom nektek, habár nem vagytok szorgalmatosak a misemondatásban, és nem gondoltok a templom szükségleteire, bár egy év óta hiába mondogatom, hogy becsurog az eső a plébánia tetején, mégis naponként fogok imádkozni értetek a Lipce iránt tanúsított emberségtekért... - szólt könnybe lábadó szemmel, s megcsókolta az alázatosan elébe hajló fejeket.

Éppen a kovácsműhely elé értek, és befordultak a falu másik felébe, mikor síró zsellérasszonyok állották útjukat, Kozlowával az élükön.

- Bocsánatot kérek, főtisztelendő úr, kérdezni jöttünk, vajon nekünk nem fognak az emberek segíteni?

Keményen, emelt hangon szólt.

- Mert azt vártuk, hogy ránk is sor kerül, ők meg már elmennek...

- Mi pedig, szegény árvák, minden segítség nélkül maradunk... - mondották mind egyszerre.

A pap nagy zavarba jött, és fülig pirult.

- Mit segíthetek én?... Nem jutott mindenkinek... így is két egész napon át dolgoztak becsületesen... No, mondtam... - dadogta, és nyugtalanul ugrált rajtuk a tekintete.

- Persze hogy dolgoztak, de csak a gazdáknak, csak a gazdagoknak segítettek... - zokogta Filipka.

- Nekünk senki se igyekezett segíteni, elkerültek, mint a kórságosokat...

- Senkinek se fáj miattunk a feje, mi, szegény árvák...

- Ha csak néhány eke volna a krumpli alá, de az sincs! - suttogták könnyeiken át.

- De kedveseim... már elmennek... no... majd segítünk valahogy... Igaz, nektek is nehéz... a ti férjeitek is ott vannak a többiekkel... No, mondom: segítünk...

- Ugyan hogy várjuk ezt a segítséget... Ha még azt a kis krumplit se ültethetjük el, akkor már csak a kötél marad... - siránkozott Gulbasowa.

- No, mondom, hogy segítünk... Odaadom a magam lovait, akár egész napra, csak meg ne hajtsátok... A molnárt is megkérem, a bírót is, meg Borynáékat, talán adnak...

- Talán! Várhatsz, babám! Gyerünk, asszonyok, ne rimánkodjatok hiába! Ha nem lennétek szükségben, a főtisztelendő úr segítene... A gazdák számára van minden, ti meg, szegények, rágjátok a követ, és igyatok rá könnyet! A pásztor csak azzal a birkájával törődik, amelyiket megnyírhat. Ugyan mit szedhet le rólunk, hacsak nem a tetveket! - szájaskodott Kozlowa. A pap végül is befogta a fülét, és elsietett.

Az asszonyok csoportba verődve, keserves könnyeket sírtak, és hangosan panaszkodtak. Roch vigasztalta őket, ahogy tudta, és ígérgette becsületesen, hogy szerez valami segítséget. Félrehúzta őket egy kerítés tövébe, mert már kezdtek megtelni az utak, feketéllettek a lovaktól és az emberektől, zörögtek a szekerek, és a gazdák küszöbéről hálás köszönő szavak röpködtek:

- Isten fizesse meg!

- Megháláljuk alkalomadtán!

- Adjon isten jó egészséget!

- És vasárnap mindig csak hozzánk szálljanak, mint a rokonaikhoz!

- Üdvözöljük a szüleiket! És hozzák el a feleségüket is!

- Ha valamelyiküknek szüksége lesz rá, szívesen segítünk!

- Isten velük, bő termést kívánunk, kedveseim! - kiáltották sapkájukat lobogtatva, és a kezükkel is integettek.

A lányok és valahány gyerek csak volt, mind ott mentek a szekerek mellett, és kikísérték őket egészen a falu végéig. A legnagyobb csoport a nyárfás úton jött össze, mert három falu felé mentek arra. A szekerek lassan gördültek, vidáman beszélgettek, tréfálkoztak, és gyakran robbant ki belőlük a nevetés.

Már esteledett, kialudt az alkonyi fény, csak a vizek égtek itt-ott vörös tűzben. Köd ereszkedett a rétekre, és tavaszesti csöndesség szállott a földre. Valahol a távolban békák brekegtek kórusban.

Elkísérték a kocsikat egészen az útkereszteződésig. Itt búcsúzkodni kezdtek nagy nevetés és kiabálás közepette. Mielőtt azonban elindultak a lovak, valamelyik lány nótára gyújtott, s a távozók után énekelte:

S a legények szekereiken hátrafordulva válaszoltak:

Csilingeltek a fiatal hangok a harmatos mezőn, és örvendezőn szétáradtak az egész világban.

Hazajönnek az emberek!

Villámgyorsan terjedt el a hír Lipcében.

Igaz-e? És mikor? És hogyan?

Még senki nem tudta.

Csak annyi volt biztos, hogy a kisbíró, aki még napkelte előtt beállított a bíróhoz, és egy papirost hozott a községtől, mondotta Klembowának, aki éppen a libáit hajtotta ki a tóra. Ez még azon minutumban elszaladt az újsággal a szomszédokhoz, a Balcerek lányok pedig bekiáltották a legközelebbi házakba, és nem telt el egy üdvözlégynyi idő, s már egész Lipce talpra ugrott, rengett az örvendező lármától, hogy csak úgy forrtak a házak.

Még korán volt, éppen hogy virradt, és megkezdődött a korai májusi nappal, bár nedves volt és sötét; sűrűn szitált az eső, és csendeskén locsogott a virágzó kertekben.

- Hazajönnek az emberek! Hazajönnek az emberek! - hangzott a kiáltás az egész faluban, végigdörgött a kerteken, felcsendült minden házból, mint az örvendező harangszó, fellángolt minden szívben, kitört minden torokból.

Alig világosodott, s már úgy nyüzsgött a falu, mintha búcsú lenne. A gyerekek lármázva futottak ki az utcára, csapódtak az ajtók, az asszonyok a küszöbön öltözködtek, s máris vágyakozva lesték a virágzó fákon és az ömlő esőn át a messzeséget.

- Mind hazajönnek! A gazdák, a legények, a fiúk, mind! Már jönnek is! Már kibukkantak az erdőből, már a nyárfás úton vannak! - kiáltoztak fölváltva, minden küszöbről felhangzott a szavuk, s a hevesebbek már futottak is, mintha az eszüket vesztették volna; már sírás is hallatszott és lábdobogás, mert sokan futottak elébük...

Csattogtak a fatalpak, szertefröcskölt a sár, úgy szaladtak a templomon túl a nyárfás útra; de a hosszú, esőbe borult úton csak zavaros pocsolyák csillogtak, és mélyen bevágott keréknyomok szürkéllettek.

Egyetlen élő lelket sem lehetett látni az esőtől megfeketedett nyárfák alatt.

Bár nagyon csalódtak, mégis gondolkodás nélkül siettek a falu másik végére, a malom felé, a wolai útra, mert arra is jöhettek.

De hát az az út is üres volt! Csak az eső szakadt, szürke felhőbe vonta a széles, kátyús országutat, agyagos víz ömlött az árkokban, hullámzott a barázdákban, és az utat is habzó patakok hálózták be. A zöldes földeket szegélyező virágzó tüskebokrok fázósan összehúzták virágaikat.

- A varjak magasan keringenek, kiderül az idő! - jegyezte meg az egyik lány, hiába erőltetve a szemét.

Még egy kicsit tovább mentek, mert a leégett major közelében valaki feltűnt az úton, és közeledett feléjük.

A vak koldus volt, akit mindnyájan ismertek. Kutyája, amely vezette, bőszülten ugatni kezdett, és rájuk akart rontani. A vak ember felfigyelt, és védelemre markolta a botját, de amint meghallotta a beszédet, elcsitította a kutyát, és dicsérve az Istent, vidáman szólott:

- Úgy veszem észre, lipceiek! Mégpedig eléggé sokan...

A lányok körülfogták, és nosza, beszélni kezdtek összevissza.

- Szarkák közé kerültem, mind egyszerre csörög! - mormolta az öreg, és figyelmesen forgolódott mindenfelé, mert egészen a közelébe tolakodtak.

Most már együtt jöttek visszafelé, a koldus középen vánszorgott, ringott a mankóján és elgörbült lábain, s előretolta óriási, vak arcát.

Türelmesen figyelt, míg végül megértette, miről van szó, és félbeszakította a fecsegést.

- Éppen ezzel a hírrel sietek a faluba. Egy kereszteletlen mondotta nekem nagy titokban, hogy a lipceiek ma jönnek ki az áristomból. Tegnap mondotta, hát gondoltam, elindulok holnap kora reggel, hogy én vigyem meg legelőbb a hírt. Hogyisne! Keresni kell olyan falut, mint Lipce! De kik mennek itt mellettem? Mert nem tudom megismerni a hangjukat.

- Marysia Balcerkowa! Nastka Golembianka! A törvénybíró Ulisiája! Kasia Klembowa! Hanusia Sikorzanka! - kiáltottak mind.

- Hohó! Hát a leánynép virága jött ki! Úgy látszik, a legények elé siettetek, de egy öreg koldussal kell hogy megelégedjetek!

- Nem is igaz! Édesapánk elé jöttünk - visították.

- Az istenért, hiszen vak vagyok, nem pedig süket! - s mélyebben fejébe nyomta báránybőr kucsmáját.

- Azt mesélték a faluban, hogy már jönnek, azért szaladtunk ki elébük.

- És nincsen sehol senki!

- Korán van még. Jó lesz, ha délre ideérnek a gazdák, mert a legények talán estig se jönnek meg...

- Hogyhogy? Együtt eresztik ki őket, hát egyszerre is jönnek!

- Hátha elmulatnak egy kicsit a városban? Azt hiszitek, nincs ott elég lány? Miért sietnének annyira tihozzátok? Hehehe! - enyelgett a koldus nevetve.

- Hát csak hadd mulassanak! Senki sem sír utánuk!

- Persze, a városban van olyan bőven, aki szoptatós dajkának ment, vagy kályhát fűt a zsidóknál... Az olyanok örülnek majd nekik - suttogta Nastka elborulva.

- Az olyannal nem törődünk, aki a városi cifrákat többre becsüli.

- Rég nem volt Lipcében, öregapó! - szólította meg az egyik lány.

- Régen hát, még az ősszel! Könyörületes embereknél teleltem, uradalomban töltöttem a zimankós időt.

- Talán Wolában? A mi uraságunknál?

- Wolában hát! Mindig jóba vagyok az uraságokkal meg az urasági kutyákkal: ismernek és nem bántanak! Adtak nekem meleg zugot, ételt, amennyi csak belém fért. Az egész idő alatt szalmakötelet fontam, és dicsértem az Istent. Helyrejött az ember, és a kutyus oldala is szépen kihízott. Hohó! Okos ember az uraság, a koldusokkal tart, mert tudja, hogy akkor ingyen lesz tarisznyája is meg tetűje is... hehehe! - még a hasa is remegett, és hunyorgott a nevetéstől, s folyton csak beszélt.

- Most aztán, hogy az Úr Jézus megadta a tavaszt, meguntam a kastély termeit meg az úri hízelkedést. Megkívántam a parasztházakat meg a nagyvilágot. Hej, olyan esőcske esik, mint a színarany, meleg, sűrű és termő, hogy csak úgy illatozik a friss fűtől a világ. Hova szaladtok? Leányok?!

Hirtelen meghallotta, hogy elszaladtak mellőle, és egyedül hagyták a malomnál.

- Leányok!

De már egyikük sem felelt. Meglátták, hogy az asszonyok a tóparti úton a bíró háza felé vonulnak, és ők is odasiettek.

Már összegyűlt ott a fél falu, hogy megtudjanak valami biztosat.

A bíró, úgy látszik, nemrég kelt föl, mert csak nadrág volt rajta: a küszöbön ült, kapcába csavarta a lábát, és kiabált a feleségére, vigye oda a csizmáját.

Kiabálva, lihegve, sárosan rontottak rá az asszonyok; némelyek még meg se mosdottak, meg se fésülködtek, és valamennyien alig szuszogtak a türelmetlenségtől.

A bíró hagyta, hadd beszéljék ki magukat. Felhúzta csizmáját, melyet éppen most kent meg hájjal az asszony, megmosakodott a pitvarban, azután a nyitott ablakban fésülve a sörényét, gúnyosan odaszólt:

- Nagyon sürgős már nektek, hogy megjöjjenek az emberek, mi? Ne féljetek, még ma megjönnek biztosan. Anyja, add csak ide azt a papirost, amit a kisbíró hozott... ott van a kép mögött.

Megforgatta a kezében, megpöccintette ujjával, és így szólt:

- Itt áll világosan, mint a nap: "Éspedig a Lipce faluba, Timow községbe lakó parasztok..." - különben olvassátok el magatok! A bíró mondja nektek, hogy megjönnek, hát igaznak kell lenni!

Odadobta nekik a papirost, s az most kézről kézre járt, habár egyik asszony sem értett belőle egy betűt sem, mert hivatalos nyelven^[17] volt írva; mégis nekiestek, aggodalmas örömmel nézegették, mint egy szentképet, míg végül Hanka kezébe került, aki megfogta a kendője csücskével, és visszaadta.

- Aztán valamennyien hazajönnek, komámuram? - kérdezte félénken.

- Az van beleírva, hogy jönnek, hát akkor jönnek!

- Együtt vitték el az egész falut, hát együtt is eresztik ki! - szólalt meg az egyik asszony.

- Jöjjön be, komámasszony, megázott egy kicsit! - tessékelte a bíróné, de Hanka nem akart bemenni. Homlokára húzta a kendőjét, és ő indult elsőnek haza.

Lassacskán ment, alig pihegett az örömtől s ugyanakkor a félelemtől is.

"Hát persze hogy Anteket is kieresztik, hát persze" - gondolta, és hirtelen egy kerítéshez támaszkodott, mert úgy megszédült, hogy majd a földre esett. Sokáig kapkodott lázas ajkával levegő után... Nem, nem érezte még jól magát, nagyon gyenge volt. "Hazajön Antek, hazajön!" - úgy feszítette az öröm, hogy kiáltani szeretett volna, de ugyanakkor valami félelem, bizonytalanság, valami sötét aggodalom hatotta át.

Egyre lassabban és nehézkesebben lépkedett; a kerítések mentén vezető ösvényre húzódott, mert az egész úton tódultak az asszonyok, nagy zajjal, nevetve szaladtak, kiabálva és örömtől ragyogó arccal. Ügyet sem vetve az esőre, a házak előtt csoportosultak, meg a tóparton is, és karattyoltak megállás nélkül.

Jagustynka utolérte Hankát.

- Hát persze hogy már tudja! No, ez aztán az újság. Napról napra vártuk, és most, hogy végre megjött, mintha bottal vágtak volna fejbe. A bírótól jön?

- Azt mondta, hogy igaz, sőt még papirosról is olvasott róla.

- No, ha olvasta, akkor egészen biztos! Hála néked, Istenem, hogy visszajönnek a szegények, hazajönnek a gazdák! - suttogta forrón, és kitárta két karját.

Csak úgy pergett a könny megfakult szeméből. Hanka el is csodálkozott rajta.

- Azt hittem, szitkozódni fog, aztán ríva fakad! Ejha!

- Mit gondol? Ilyenkor szitkozódjak? Az ember néha szabadon ereszti a nyelvét nyomorúságában, de a szívében más van, ezért akár akarja, akár nem, együtt kell örülnie meg szomorkodnia másokkal. Az ember nem élhet magában, nem bizony...

A kovácsműhely előtt haladtak el. Nagy zajjal zuhogott a kalapács, s a tűzhelyen vörös tűz lobogott. A kovács a fal mellett vert abroncsot egy kerékre. Amint meglátta Hankát, kiegyenesedett, és lázas arcára szögezte a szemét.

- No mi az? Megérte Lipce az ünnepet! Azt mondják, némelyek hazajönnek.

- Mind hazajönnek, a bíró úgy olvasta! - helyesbítette Jagustynka.

- Mind? A gyilkosokat csak nem eresztik el ilyen hamar, nem bizony!

Hankának szédült a feje, s csoda, hogy meg nem hasadt a szíve a fájdalomtól. De kibírta az ütést, s távozóban csak ennyit mondott iszonyú gyűlölettel:

- Hogy nőne a szájad padlásához az a kutya nyelved!

Meggyorsította lépteit, menekülve a kovács nevetése elől, mely mintha éles fogakkal marcangolta volna a szívét.

Csak a tornácon nézett körül.

- Csak esik és esik... Nehéz lesz az ekével kimenni a földre.

Nyugalmat tettetett.

- Reggeli eső és vénasszony tánca nem tart sokáig.

- Addig is krumplit kell ültetni kapa után.

- Mindjárt itt lesznek az asszonyok. Az újság miatt késnek, de biztosan eljönnek. Voltam náluk az este, valamennyien ígérkeztek ledolgozásra.

A szobában már lobogott a tűz; melegebb volt és világosabb, mint odakünn. Józka krumplit tisztogatott, a kicsi pedig torkaszakadtából sivalkodott, hiába ringatták a nagyobbak. Hanka a bölcső mellé térdelt, és odanyújtotta neki a mellét.

- Józka, szólj Pietreknek, készítse elő a deszkás szekeret! Trágyát kell kihordani Florkától arra a táblára, amelyik ott van a Paczesék rozsa mellett. Míg az eső el nem áll, kivihet egypár szekérrel. Mit lődörögjön dolog nélkül!

- Maga mellett ugyan el nem lustul senki!

- Mert magam sem sajnálom a két kezemet! - Fölállt és begombolta pruszlikját.

- Igaz is, majd elfelejtettem, hogy délután ünnep lesz! A plébános bejelentette, hogy ma lesz a körmenet, amit Szent Márk napjáról elhalasztott.

- Hiszen csak a keresztjáró napokon szoktak körmenetet tartani!

- Ma kihirdette a szószékről, hát akkor meg is lesz. A keresztjáró napokon kívül is el lehet menni a feszületekhez, és meg lehet szentelni a határt.

- A fiúknak ma jól elhúzzák a nótáját a határhalmokon! - szólt Józka nevetve a belépő Witekhez.

- Már jönnek, jönnek. Menjen velük, és rendezzen el mindent, ahogy kell. Én bent maradok, ellátom a jószágot, és elkészítem a reggelit. Józka meg Witek kihordja a krumplit a földre! - intézkedett Hanka, és kinézett a zsellérasszonyokra, akik kendőbe és takaróba burkolva, hogy a szemük is alig látszott ki, karjukon kosárral és kapával, gyülekeztek a falnál, lekaparva a gerendán papucsukról a sarat.

Jagustynka rögtön kivezette őket az átbújón a dűlőútra, ahol közvetlenül a csűr mögött terültek el a fekete, nedves krumplitáblák.

Nyomban munkába álltak, minden barázdához ketten, egymás felé fordulva. Kapával ástak fészket, belé tették a krumplidarabot, és betakarták földdel. Egyúttal a keresztsorokat is megkapálták.

Négyen dolgoztak, Jagustynka csak ráadásnak volt ott, hogy hajtsa a munkát.

A munka azonban nem ment valami gyorsan. Meggémberedett a kezük a hidegtől, sárosak voltak a barázdák, fapapucsuk is megtelt vízzel, s a ruhájuk is pocsékká sárosodott, mert az eső, bár meleg volt és apró szemű, folytonosan esett; szétfröcskölt a barázdákban, és verte a fákat, melyek az útra hajtották virágos ágaikat, és különös élvezettel fürödtek az esőben.

De időváltozás ígérkezett: a kakasok kukorékoltak, az ég itt-ott már tisztult, a fecskék úgy süvítettek a levegőben, mintha kémlelni akarnák az időt, a varjak pedig elröpültek a háztetőkről, és csöndesen, alacsonyan szálltak a mező fölött.

Az asszonyok görnyedten babráltak a barázdákban; olyanok voltak, mint az ázott rongycsomók. Beszélgettek, lassacskán dolgoztak, és közben hosszú pihenőt tartottak, mert hiszen ledolgozni jöttek a kapott földet vagy kölcsönt. Végül Jagustynka, aki gyalogborsót vetett a barázdaszéleken, körülnézett, s azután fennhangon megszólalt:

- Nincs ám sok asszony a határban, sem a kertekben.

- Hazajönnek az emberek, hát nem a munka jár az eszükben!

- Hát, biztosan zsíros vacsorát készítenek, és melegítik a dunnát...

- Csúfolódik, pedig magának is csak úgy reszket a térde utánuk! - mondotta Kozlowa.

- Nem tagadom, már unalmas nekem Lipce emberek nélkül. Öregasszony vagyok, mégis megmondom őszintén, hogy bár cudar latrok, csalók, verekedők, de ha csak egy van is, akármilyen csámpás, mindjárt vidámabb, frissebb és könnyebb az élet. Aki mást mond, az hazudik, mint a kutya.

- Várták is őket az asszonyok, mint a kánya az esőt! - sóhajtott föl az egyik.

- Rá is fizet a várakozásra némelyik alaposan, legfőképp a lányok...

- El se múlik három fertály esztendő, alig győzi majd a főtisztelendő...

- Öregasszonyok, és mégis összevissza fecsegnek! Hiszen azért teremtette az Úr Jézus a fehérnépet, nem bűn az, ha gyereket szülnek! - ellenkezett a ferde szájú Grzela felesége.

- Maga meg mindig a maga nótáját fújja! Mindig a fattyakat védi!

- Mindig hát, mert holtig is szembeszállok mindenkivel, és megmondom: fattyú vagy sem, mindegyik emberi sarjadék, egyforma jussa van a világon, és egyformán is becsüli meg az Úr Jézus az érdemei meg a bűnei szerint.

Letorkolták gúnyos nevetéssel, ő csak megdörzsölte kezét, és a fejét ingatta.

- Jó munkát adjon isten! Hogy megy? - kiáltott rájuk Hanka az átbújóból.

- Köszönjük, jól, csak nedves a föld.

- Van elég krumpli?

És leült a padra.

- Hoznak, amennyi kell. Csak úgy látom, nagyon vastagra vágták.

- Nagyon vastagra? Csak a felébe! A molnárnál a kisebb krumplikat egészében ültetik el. Roch azt mondta, hogy így jobban terem.

- Biztosan német módi, mert amióta Lipce Lipce, mindig annyifelé vágták a krumplit, ahány szem van rajta - kárált ellenkezve Gulbasowa.

- Ugyan, kedvesem, hiszen a mai emberek se butábbak a tegnapiaknál!

- Persze, most a tojás okosabb akar lenni a tyúknál, vezetni akarja a falkát!

- Jól mondta, mert egynémelyik öregasszonynak még mindig nem nőtt be a feje lágya! - fejezte be Hanka, visszahúzódva az udvarba.

- Olyan nagyra tartja magát, mintha már az övé lenne Boryna egész gazdasága - morgott Kozlowa, és utánanézett.

- Hagyja békén! Színarany asszony! Nem tudom, akad-e nála jobb meg okosabb! Naponként vele vagyok, van szemem is meg eszem is. Szenvedett eleget, nehéz keresztet visel, az Isten óvjon tőle.

- Meg is ér még egyet-mást... Jagna itt van a házban, ha Antek hazajön, olyan csoda dolgok, olyan csetepaték lesznek itt, hogy lesz mit hallgatni!

- Valami olyat hallottam, hogy Jagna a bíróval adta össze magát. Igaz?

Valamennyien nevettek Filipkán, hogy olyat kérdez, amiről már a verebek is csiripelnek.

- Ne eresszétek ki a nyelveteket, néha a szélnek is füle van, és oda viszi a szót, ahova nem kell! - hordta le őket Jagustynka.

Lehajoltak a föld fölé - villogtak a kapák, néha megcsendültek egy-egy kövön -, s közben szüntelen fecsegtek: megszólták az egész falut.

Hanka pedig meghajolva ment a meggyfák alatt befelé, mert a lelógó nedves ágak fehérlő bimbóikkal és levelecskéikkel a hajába markoltak.

Az udvarra ment, hogy megnézze a gazdaságot.

Az ünnepek óta szinte ki se bújt a házból, mert rosszabbul lett. A mai újság azonban talpra állította. Minden lépésnél reszketett ugyan a lába, mégis benézett minden zugba, és egyre dühösebb lett.

A tehenek kókadtan álldogáltak, az oldaluk csupa ganéj; a malacok alig nőttek valamit, és még a libák is bágyadtan bólogattak, mintha éheznének.

- Legalább lecsutakolhattad volna azt a lovat! - támadt Pietrekre, aki éppen trágyát hordani ment. De az csak valami goromba szót mondott rá, és elhajtott.

A csűrben újabb bosszúság: a szérűn összerakott krumplihalomban javában turkált a Jagus ártánya, a tyúkok pedig az ocsúban kapirgáltak, pedig azt már régen föl kellett volna hordani a padlásra. Lehordta ezért Józkát, és Witek üstökébe is belekapott. Alig tudott a fiú kicsúszni a markából és kereket oldani. A leány pedig bőgve panaszkodott:

- Egész nap robotolok, mint a ló, maga mégis rám kiabál. Jagnának bezzeg elnézi, hogy folyton lopja a napot!

- No, ne bőgj, te csacsi! Hallgass! Magad is látod, mi folyik itt...

- Hát győzöm én ezt a sok munkát, mi?

- No, ne lármázz! Vigyetek ki krumplit az asszonyoknak, mert kifogynak belőle!

Felhagyott a pöröléssel. "Igaz is, a lány nem győz mindent, a napszámosok meg... Uram, irgalmazz! Már reggeltől lesik a napnyugtát. Napszámosokkal dolgozni annyi, mint farkassal őriztetni a juhokat. Nincs az embereknek lelkiismeretük."

Így gondolkozott nagy keserűséggel, és egész mérgét az ártányon töltötte ki. Visítva iramodott el a disznó, mert Lapa is kikísérte a maga módján, a fülénél fogva.

Azután a lóistállóba is benézett, de csak azért, hogy még jobban mérgelődjék: a kanca az üres jászlat rágta, a csikó pedig sáros volt, mint a disznó, és az alomból húzogatta a szalmát.

- Kubának meghasadna a szíve, ha így látna - suttogta, és szénát vetett a jászolba, majd megsimogatta puha, meleg orrukat.

Nem is ment tovább. Hirtelen fásultság vett erőt rajta, és fojtogatta a sírás. Pietrek vackára támaszkodott, és zokogásban tört ki, maga se tudta, miért.

Úgy kimerült, hogy szinte összerogyott. Nem bírt a sorsával, Jézusom, nem bírt, olyan elhagyatottnak érezte magát, mint a magányos fa a futóhomokon: egyedül áll, és ki van téve minden veszedelemnek. Ki sem panaszolhatja magát senkinek, és nem is látja a balsorsa végét! Csak sírással és gyötrelemmel mérgezi magát folyton. Nem jut neki más, mint az örökös kínlódás és a még rosszabbra való várakozás.

A csikó megnyalta az arcát. Önkéntelenül a nyakához szorította fejét, és egyre fájdalmasabban zokogott.

Mire jó neki ez az egész gazdaság, a vagyon, az emberek megbecsülése, ha a maga számára egy boldog pillanata sem volt egész életében? Semmire, semmire! Így panaszkodott fájdalmában, hogy a kanca is feléje nyerített, és rángatta a láncát.

Bevánszorgott a szobába, s keblére ölelve a kiabáló fiúcskát, üres tekintettel bámulta az izzadó, lefolyó esőcseppekkel barázdált ablakot.

A gyerek nyűgösködött, nyöszörgött és sírdogált.

- Csitt, kicsikém, csitt! Hazajön édesapád, hoz neked fütyülős kakaskát! Hazajön, lóra ülteti a fiacskáját... Csitt, kicsikém, csitt, csitt, cicu-micu... Hazajön édesapa, hazajön! - dúdolta, és hintáztatta a kicsit, föl-alá járkálva a szobában.

- Talán haza is jön! - biztatta magát, hirtelen megállva.

Lángba borult az arca, új erő egyenesítette ki meghajlott hátát, és olyan öröm szállott a szívébe, hogy már szaladni akart a kamrába, hogy egy darab disznóhúst vágjon le neki, már pálinkáért akart küldeni a kocsmába, sőt már megindult a láda felé is, hogy ünneplőbe öltözzék a kedvéért - de eszébe jutottak a kovács szavai, úgy csaptak le fájó szívére, mint a karvaly éles karmai. Hirtelen megdermedt, csak körülhordozta égő tekintetét a szobában, mintha segítséget keresne, és megint nem tudta, mire gondoljon, mihez fogjon.

- És ha nem jön haza? Jézusom! Jézusom! - nyögött fel, és a fejéhez kapott.

Ki se merte mondani, de úgy dörgött benne ez a szó, mint a kút mélyén: forrott, gomolygott, s fölgyülemlett keblében rémült kiáltással.

A gyerekek visítva hajba kaptak; kitette őket az ajtón, és hozzáfogott a reggeli készítéséhez, mert Józka már bekukkantott a szobába, és mohón szaglászott, elkészült-e az étel.

El kellett állítania könnyeit, lelkébe kellett rejtenie fájdalmát, mert a mindennapi munka igája belevágódott a nyakába, és figyelmeztette, hogy a dolog nem várhat.

Sietett is, ahogy tehette, bár rogyadozott a lába, és minden kihullott a kezéből. Csak sóhajtozott keservesen, néha hullott egy-egy csepp könnye, és vágyakozva tekintett ki a ködös világba...

- Hát Jagusia nem megy ki krumplit ültetni? - ordította be Józka az ablakon.

Hanka elhúzta a céklalevest a tűztől, és átsietett az első szobába.

Az öreg az oldalán feküdt, arccal az ablak felé, mintha Jagnát nézné, aki a ládára állított tükör előtt fésülte hosszú, szőke haját.

- Talán ünnep van ma, hogy nem megy dolgozni?

- Kibontott hajjal nem mehetek...

- Hajnal óta már tízszer is befonhatta volna!

- Befonhattam volna, de nem fontam be!

- Jagna, ne bosszantson!

- Miért? Talán felmond nekem, vagy levonja a béremből? - mordult vissza büszkén, és éppoly lassan fésülködött tovább. - Nem a maga házában vagyok, és nem a maga kenyerén élek!

- Hát hol? Mi?

- A magam házában vagyok, ha éppen tudni akarja!

- Ha édesapánk meghal, majd kiderül, hol vagy!

- De ameddig él, bármikor ajtót mutathatok magának!

- Nekem? Nekem? - ugrott odébb Hanka, mintha ostorcsapás érte volna.

- Minduntalan belém akaszkodik, mint a bogáncs a kutya farkába! Nem szólok magának egy rossz szót se, maga meg folyton dúl-fúl, úgy pöröl velem, mint a rossz lóval!

- Adj hálát az Istennek, hogy nem jársz rosszabbul! - berzenkedett Hanka fenyegetően.

- Csak próbálja meg! Szegény árva vagyok, senki sem áll ki a védelmemben, de majd meglátja, ki marad fölül!

Félresimította a haját az arcából, és olyan ádáz, fenyegető tekintettel pillantott Hankára, mintha kést döfött volna belé. Hanka olyan dühbe gurult, hogy rázni kezdte az öklét, és kiabált, ahogy a nyelve hegyére került:

- Fenyegetsz? Hát csak rajta! A kis ártatlan, megbántott árva... Persze... Jól tudja mindenki, mit művelsz! Az egész plébánia területén tudnak a dolgaidról. Láttak a bíróval a kocsmában, nem is egyszer! Akkor is, mikor éjfél után ajtót nyitottam neked, a kocsmából, a duhajkodásból jöttél, részeg voltál, mint a disznó... Addig jár a korsó a kútra, míg... Ne félj, aki zajosan él, arról suttogva beszélnek! Véget ér az uralkodásod, és sem a bíró, sem a kovács nem védelmez meg, te... te...!

Szinte elfulladt a kiabálástól.

- Azt csinálom, amit akarok, és mindenkinek kuss! - ordított föl hirtelen Jagna, és hátravetette lenhaját.

Nagyon feldühödött; még verekedésre is képes lett volna, mert remegett egész testében; rázkódott a keze a csípőjénél, és olyan vadul villogott a szeme, hogy Hankának elszorult a szíve ijedtében, elhallgatott és kimenekült, csak az ajtót csapta be maga után.

De a veszekedés után mozdulni se tudott. Az ablakhoz ült a kicsivel, és a reggelit Józka tálalta fel.

Csak mikor megint szétszéledtek a munkába, akkor szedte össze magát valamennyire, és munkáját félbehagyva, apjához indult, aki már néhány napja betegeskedett. De a feleútról visszafordult.

Úgy reszketett benne minden, hogy nem bírt tovább menni.

És később is, bár kissé erőre kapott, csak a kezével dolgozott, szinte gépiesen, s inkább Antekről gondolkodott, és kibámult a távoli világba.

Kiderült az idő, elállt az eső, csak a háztetőkről és a fákról csöpögött, mert a szél megrázta az ágakat. Az utakon pocsolyák szürkéllettek, és egyre világosabb lett.

Arra számítottak, hogy délre biztosan előbújik a nap, mert már magasan röpködtek a fecskék; fehér, aranyos felhők vonultak falkástul az égen, meleg áradt a mezőkről, s a virágszirmokkal behavazott fákról madárdal zengett. A faluban is nagy lett a lárma, majdnem minden kémény füstölt, finom ételeket készítettek, az öröm kitört a házakból, s a fehérnép lármája házról házra járt. A lányok ünneplőbe öltözködtek, pántlikát fontak a hajukba. Némelyek pálinkáért szaladtak, mert a zsidó is örült a férfiak hazatértén, és adott hitelbe, amennyit csak akartak. S egyre-másra fölmásztak a háztetőkre, és onnan kémlelték a város felé vivő utakat.

Úgy belemélyedtek a takarításba, hogy alig ment ki valaki a határba. Némely házban még a libákat is elfelejtették kihajtani az árokpartra; az udvaron gágogtak irgalmatlanul. A gyerekek pedig szabadon garázdálkodtak, mert nem szedte őket ráncba senki. Olyan fölfordulást csináltak az utcákon, hogy isten mentsen meg tőle! A nagyobbak hosszú póznákkal mászkáltak a nyárfás úton, felkapaszkodtak a fákra, és leverték a varjúfészkeket. A felriasztott madarak, mint a koromfelhők, ijedten keringtek a magasban, fájdalmas, panaszos károgással. A kisebb kölykök a pap vak lovát hajszolták, mely szántalpon húzott egy vizeshordót. Be akarták hajtani a magas partról a tóba, de az okos állat nem hagyta magát tőrbe csalni. Néha már egészen a víz szélén állott meg, mintha a gyerekek bosszúságára tenné, lehajtotta a fejét, süketen a kiabálásukra, és türelmesen rázta le magáról a sarat meg a göröngyöt, amivel megdobálták. De amint megérezte, hogy a hordóba másznak, és már a kantár után kapnak, fenyegetően fölnyerített, nekirugaszkodott, hirtelen megfordult, és a haszontalanok sűrűjébe rúgatott. Jó néhány miatyánknyi ideig mulattak így, végül mégis tőrbe csalták; égő csutakot tartottak az orra alá, amitől a gebe megijedt, oldalt ugrott, s éppen nekiesett a Borynáék bezárt bejárójának. Kidöntötte a kaput, és úgy belegabalyodott a hámfákkal, hogy a kölykök megrohanták, és ütötték ostorral, ahogy csak bírták.

A lábát is kitörte volna a lécek között, ha Jagna meg nem hallja a lármát, és nem kergeti szét bottal a kötnivalókat. Kivezette a lovat az útra, de az ijedtében elvesztette tájékozódási képességét, és nem tudta, merre forduljon; mivel pedig a fiúk ott leskelődtek a fák mögött, Jagna elvezette a plébániára.

A pap kertje és a Klombék udvara közt vezető ösvényen ment vele éppen, mikor a kántorék bricskája befordult a mélyebben fekvő kántorlak elé. A kántorné már fönn ült, Jasio pedig a küszöb előtt csókolózott a családdal.

- Elhoztam a lovat, mert kergették a gyerekek... - szólalt meg bátortalanul Jagna.

- Apjuk, kiálts csak Waleknek, vezesse el! Te fajankó, magára hagyod a lovat, hogy összetörje a lábát, mi? - dördült rá a kántorné a pap legényére.

Jasio, amint meglátta Jagnát, csak egy pillantást vetett szüleire, és a menyecske felé nyújtotta kezét.

- Isten áldja, Jagus!

- Már az iskolába?

Valami összeszorította a szívét, valami csendes fájdalom.

- Papnak viszem, kedves Borynowa! - dicsekedett büszkén a kántorné.

- Papnak!

Ráemelte bámuló tekintetét. Jasio éppen most ült föl az első ülésre, háttal a lovaknak.

- Így tovább láthatom Lipcét! - kiáltott föl, és simogató pillantással futott végig az apai ház mohos fedelén és a virággal borított, harmattól csillogó kerteken.

A lovak ügetve megindultak.

Jagna a bricska nyomában lépkedett. Jasio még odakiáltott valamit a ház előtt síró húgainak, de csak az egy Jagnát nézte. Az ő nedves kék szemét, mely olyan csodás volt, mint a májusi nap; szőke fejét, melyet hármas sorban font körül vastag varkocsa a homloka fölött, és még füle körül le is lógott félkörben; arcát, mely olyan fehér és gyönyörű, mint a vadrózsa virága.

Az asszony szinte öntudatlanul ment, mintha megigézte volna a fiú izzó szeme. Ajka remegett, hogy össze se tudta csukni a száját, a szíve gyönyörűséggel dobogott, a szeme pedig alázatosan követte, szinte dermedten a különös édességtől.

Mintha hirtelen valami álom nyűgözte volna le, és beszórta volna az eszméletlenség illatos virágával. Csak akkor szakadt el egymástól a szemük, akkor engedett ez az égető kapocs, amikor a bricska befordult a nyárfás útra. Olyan tökéletesen széjjeltört, hogy Jagna tekintete szinte beleütközött az ürességbe, és hirtelen megállt.

Jasio búcsút intett a sapkájával. Behajtott a kocsi a nyárfák homályába.

Jagna körülnézett, megdörzsölte szemét, mintha álomból riadt volna föl.

- Jézusom, a pokolba is elvezetne a szemével...

Megrázkódott, mintha a Jasio égő tekintetét akarná lerázni.

- Kántor fia, és olyan, mintha az uraságé lenne... És pap lesz, talán még Lipcébe helyezik!

Hátranézett: a bricska már eltűnt, csak a zörgése jutott el a füléhez és a szembejövőkkel váltott köszöntés hangja.

- Tejfölösszájú, szinte gyerek még, de ha rám néz, olyan, mintha másvalaki megölelne, úgy elfog a vágy, és a fejem is szédül tőle!

Megborzongott, megnyalta piros ajkát, és kéjesen nyújtózkodott!

Hirtelen hűvösséget érzett. Csak most vette észre, hogy hajadonfőtt van, mezítláb és szinte csak ingben: csak egy kopott kendőt kapott a vállára. Elpirult szégyenében, oldalt kerülve igyekezett haza.

- Hazajönnek az emberek, tudja? - kiáltották feléje a lányok a bejárókból, meg az asszonyok, sőt a gyerekek is. Valamennyien lihegtek örömükben, úgy kapkodtak levegő után.

- No és aztán? - mondta valamelyiknek már szinte dühösen.

- Hazajönnek! Nem elég? - csodálkoztak a hűvösségén.

- Annyi öröm van belőlük, amennyi nélkülük... Ostobák! - morogta magában, mert fájt neki, hogy minden asszony csak a magáét leste, mintha megzavarodott volna.

Benézett az anyjához. Csak Jendrzych volt otthon. Ma mászott le először a vackáról, sebesült lába még rongyokba volt csavarva. Kosarat font a küszöbön, és a kerítésen ugráló szarkákra füttyentgetett.

- Tudod, Jagus, hogy hazajönnek a mieink?

- Hiszen mindenki ezt hajtogatja, akár a szarkák!

- Tudod, Nastusia majd hogy meg nem bolondul, merthogy Szymek is hazajön...

- Aztán miért? - Olyan szigorúan villant meg a szeme, mint az anyjáé.

- Eh... semmi... Megint megfájdult a lábam... - dadogta ijedten. - Csitt, dögök! - És megdobta egy fadarabbal a pitvarban kotkodácsoló kotlósokat.

Úgy tett, mintha fájós lábát dörzsölgetné, s alázatosan nézett a Jagus különösen borult arcába.

- Hol van édesanyám?

- Elment a plébániára... Jagus, Nastkáról csak úgy kicsúszott a számon...

- Ostoba! Azt hiszi, senki se tudja! Megesküsznek és kész!

- De beleegyezik-e édesanyánk? Hiszen Nastusnak csak egy hold földje van...

- Ha kérdezi, akkor nem engedi meg. De már megvan a maga kora, hát tudhatja a maga eszétől is, mit kell csinálni és hogyan...

- Van neki magához való esze, Jagus, van! És ha megmakacsodik, és tettre kerül a sor, az édesanyánkra se hallgat. Megházasodik az ő bosszúságára is, elviszi a maga földjét, kiverekszi, amit akar!

- Fecsegj összevissza, ha kedved tartja, csak meg ne hallja az anyánk!

Nagyon elkedvetlenedett. De hogyisne! Az ilyen Nastka is szerez magának embert, neki is megvan a maga öröme, meg a többi lánynak is. Majd a bőrükből ugranak ki ma, mert mindegyikhez hazatér ma valaki, mindegyikhez.

- Csakugyan, hazajönnek mind... - Hirtelen türelmetlen öröm ragadta meg. Faképnél hagyta az ijedt Jendrzychet, és hazasietett, hogy ő is készüljön, rendet csináljon a fogadásra, mint a többiek, lázasan várja a hazatérőket, ahogy az egész falu várja most.

Sürgött-forgott, még dúdolt is örömében és vágyakozásában, és akárhányszor kifutott, nézte az utat, mint a többiek.

- Kire vár? - kérdezte valaki váratlanul.

Mintha fejbe vágták volna: elsápadt, a keze lehanyatlott, mint a törött szárny, s a szíve megremegett fájdalmában.

Igaz is, kire vár ő? Hiszen senki sem siet őhozzája, egyes-egyedül van az egész világon! "Talán Antek!" - gondolta aggodalmasan. - Antek! - suttogta halkan. Szívéből sóhaj szakadt, és emlékek lebbentek át az emlékezetén, mint tünékeny ködök, mint csodás, de réges-rég álmodott álom. "Talán hazajön!" - gondolta.

...Bár a kovács még tegnap is erősítgette, hogy Anteket nem eresztik ki a többiekkel együtt a börtönből, hogy hosszú évekig ott tartják.

- Talán őt is hazaengedik! - biztatta magát hangosan. Gondolatával, várakozásával már eléje is ment, de öröm és elragadtatás nélkül, szívében meglapuló aggodalommal és kedvetlenséggel.

"Hát jöjjön! Mi hasznom van belőle!" - vont vállat türelmetlenül.

Az öreg dadogott valamit.

Undorral fordított neki hátat, és nem adott enni, bár tudta, hogy azért nyöszörög a maga módján.

"Hogy dögölnél már meg egyszer!" - dühödött föl hirtelen, és kiment a tornácra, hogy ne is lássa.

Sulykok csattogása hangzott a tóról, s itt-ott mosó asszonyok piroslottak a fák közt. A száraz, könnyű szellő alig érintette a fűzfák zöldjét, csak néha-néha rezzentek meg. A nap már-már kibújt a fehér felhők mögül; csillogtak a pocsolyák, és a tó felszínén aranyos villanások táncoltak. Már felszállt a köd, a szürke kőkerítések mögül mindjobban kibontakoztak a viruló gyümölcsösök, mint hatalmas, virágos kévék, illatosan és madárcsicsergéssel tele. A malom hangosan kerepelt, a kovácsműhelyből csöngött a kalapácsok zaja, s olyan volt a beszélgetések és az előkészületek lármája, mint a méhek zsongása a fák közt.

"Talán meglátom!" - gondolta, és kitette arcát a szél fuvalmának, a levelekről és a száradó virágokról csöpögő harmatnak.

- Jagus, nem megy ki dolgozni? - üvöltötte be Józka az udvarról.

Eszébe se jutott tiltakozni. Fogta a kapát, és nyomban indult az asszonyokhoz. Nem volt ereje, sem kedve ellenkezni, még szívesen is hallgatott a parancsra, mely kiszakította gondolataiból és kétségeiből. Csak valami különös vágy fogta el, hogy könny futott a szemébe, és a lelke szállni szeretett volna valamerre. Úgy nekilátott a munkának, hogy a zsellérasszonyok messze maradtak mögötte; de nem állt meg, és nem ügyelt Jagustynka csipkelődésére sem, nem látta az asszonyok tekintetét, mellyel folyton kísérték, mint a leskelődő, harapásra kész ebek.

Csak néha egyenesedett ki hirtelen, ahogy a virággal terhes körtefa egyenesedik ki a mezsgyén a szél érintésétől, meginog egy kissé, ezer szemmel néz a világba, fehér, illatos virágokat sír a ringó, zöld vetésre, és talán a zordon télre emlékezik...

Jagus néha Antekre gondolt, de gyakrabban jelent meg emlékezetében Jasio perzselő szeme, Jasio piros ajka, s az ő kedves hangja szólalt meg szívében, olyan édesen, hogy elszállott a bánata, és felderült a lelke. Még jobban a barázda fölé hajolt, és vágyainak egész erejével belekapaszkodott ezekbe az emlékekbe. Mert olyan volt már a természete, mint a karcsú kecskerágóé vagy a vadkomlóé, amelynek mindig bele kell kapaszkodnia valami gallyba, vagy egy magas fatörzsre kell fonódnia, hogy növekedjék, hogy virágozhasson, hogy élni tudjon; támasz nélkül, magára hagyottan könnyen lesz martaléka a gonosz sorsnak.

A zsellérasszonyok pedig, mikor kedvükre kipletykálták magukat Jagnáról, ledobták fejükről a takarót meg a kendőt, mert közben alaposan kimelegedtek, s hangosabban fecsegtek tovább, gyakrabban nyújtózkodtak, és mind nagyobb sóvárgással lesték a delet.

- Kozlowa, maga nagyobbra nőtt, nézze csak meg, nem látni-e a férfiakat a nyárfás úton?

- Nyomuk sincs sehol! - válaszolta lábujjhegyre ágaskodva.

- Hogy is jöhetnének ilyen hamar? Szürkület előtt aligha érnek ide. Jó darab út idáig!

- Meg öt kocsma van útközben! - gúnyolódott Jagustynka a maga módján.

- Szegény szerencsétlenek, dehogyis jár most kocsmán az eszük!

- Eleget koplaltak, szenvedtek annyi idő óta!

- Annyi bajuk volt, hogy kialudtak magukat a jó melegben, és jóllaktak torkig...

- Hát olyan jól éltek, mint a hízó a pelyvával kevert csalánon.

- De hiszen jobb szabadon, még ha száraz krumplin is - szólt Grzela felesége.

- Ez aztán finom szabadság! Annyi haszna van belőle a szegénynek, hogy ott dögölhet éhen, ahol éppen tetszik, mert nem bírságolják meg érte, és a csendőr sem viszi dutyiba! - csúfolódott az öregasszony.

- Bizony, kedvesem, úgy van! De a rabság mégiscsak rabság!

- Hát az is igaz, hogy a szalonnás borsó nem nyárfaleves! - gúnyolódott tovább Jagustynka, és mindenki nevetésben tört ki.

Filipka visszavágott, de győzhette is a versenyt egy ilyen nagyszájú, éles nyelvű vénasszonnyal? Jagustynka csúfolta, ahogy csak tudta, azután meg a molnárt kezdte piszkolni, hogy dohos kását ad hitelbe, és készpénzfizetéskor is csal a mérésnél. Azután pedig, már Kozlowával együtt, sorra vették az egész falut, még a főtisztelendőt se kímélték. Mindenkit végigboronáltak tüskés, gonosz nyelvükkel.

Grzelowa védeni próbálta némelyiket, de Kozlowa letorkolta.

- Maga még a templomrablókat is megvédené!

- Mert minden embernek egyforma szüksége van a védelemre - szólt szelíden az asszony.

- De mégis leginkább Grzelának a maga mángorlója elől...

- Nem Bartek Koziol feleségének a dolga, hogy a tisztességet védelmezze! - szólt keményen Grzelowa, és büszkén kiegyenesedett.

Valamennyien kővé meredve várták, hogy egymás hajának essenek, de a két asszony csak haragos tekintettel mérte végig egymást. Még jó, hogy éppen ekkor futott oda Witek: ebédre hívta őket, és összeszedte a kosarakat, mivelhogy délután ünnep lesz.

Még az ebédnél is keveset beszéltek. Hanka a tornácon tálaltatott, mert a nap már egészen kibújt, fénybe borult a világ, s a háztetők és a virágzó fák - mintha fehér hóval lennének behintve - fürödtek az áttetsző, illatos levegőben.

Verőfényes, csendes lett a nap; a szél kissé borzolta a fákat, de olyan lágyan, ahogy a gyöngéd anyai kéz simogatja a gyermekek arcát.

S igazi ünnepet tartottak, mert már ebéd után senki se ment ki a mezei munkára, még a jószágot is behajtották a legelőről, csak egynémely szegényebb vezette ki kötélen éhes táplálóját legelni a mezsgyére vagy az árokpartra.

Mikor pedig a nap nyugat felé fordult a delelőről, az emberek lassan gyülekezni kezdtek a templom előtt. Ott sütkéreztek a kőfal mentén, halkan beszélgettek, mint a csiripelő madarak a hársfákon és jávorfákon, melyek magas körben nyújtották ki alig zöldülő gallyaikat a templom teteje felé. A nap meglehetősen tűzött, mint az reggeli eső után lenni szokott. Az ünneplőbe öltözött asszonyok csoportokba verődtek, és némelyek vágyakozva néztek a kőfalon túl, a nyárfás útra. A vak koldus kutyájával a templomudvar kapujában ült, és nyújtott hangon ájtatos énekeket énekelt. Közben mindenfelé figyelt, és tálacskáját csörgette a belépők felé.

Hamarosan kijött a főtisztelendő is karingben, stólával és hajadonfőtt, csak úgy csillogott a kopasz feje a napfényben.

Borynáék Pietrekje fogta meg a keresztet, mert Jambrozy nem bírna ekkora utat megtenni. A bíró, a törvénybíró és egy markosabb leány kicipelte a templomi zászlókat, melyek rögtön kibomlottak a szélben, csapkodva villogtatták színeiket. A kántorék Michalja kihozta a szenteltvizet meg a szenteltvízhintőt, Jambrozy kiosztotta az egyletbelieknek a gyertyát, a kántor pedig könyvvel a kezében megállott a főtisztelendő mellett. Ez megadta a jelt, és csöndben megindultak a virágba borult falun át a tóparti úton; a csendes vízben visszatükröződött az egész körmenet.

Még sok asszony és gyerek csatlakozott hozzájuk útközben, végül pedig a molnár és a kovács is odanyomakodott a pap mellé.

A menet legvégén pedig, valamennyiük után, Agata vánszorgott köhécselve, és a vak koldus sántikált a mankóin; de a hídnál visszafordult, s valószínűleg a kocsmába ment.

Csak a malomnál, mely megállt, mert a lisztes molnárlegény is csatlakozott a körmenethez, gyújtották meg a gyertyákat, a pap föltette fejére négyszögletű, fekete sapkáját, keresztet vetett, és rázendített az énekre: "Ki oltalmába..."

Fölkapták az éneket, egész szívükből zengték, ki hogyan csak tudta, s megindultak a folyó mentén, a réteken át, melyeken még pocsolyák csillogtak, s néhol olyan süppedékes volt a föld, hogy bokáig merültek belé. Kezükkel védték a gyertyát a széltől, úgy vonultak a keskeny út hosszában, mint egy piros, csíkos szoknyából font rózsafüzér.

A folyó villogott a napfényben, és kanyargott a zöld rétek közt, melyeket itt-ott sárga és fehér virágok bozótja tarkított.

A zászlók úgy lobogtak a fejek fölött, mint valami hatalmas, sárga-piros szárnyú madarak, a kereszt ringott a menet elején, és az ének lassan szállott a tiszta, csöndes levegőben; lehullott a földre, a világoszöld kosárfűzcserjékre, a tüskebokrokra, melyeket szinte fátyolba vontak a fehér virágok.

A víz locsogva mosta a vízililiommal sűrűn belepett partokat, mintha halkan kísérné az éneket és a vonuló nép tekintetét, mely tovaszállott a kék ég messzeségébe, az aranypikkelyesen csillámló folyóra, a száraz fennsíkon felrémlő falvakig, melyeket csak fehér virágos gyümölcsöseik szalagja jelöl a kékes levegőben.

A pap kíséretével közvetlenül a kereszt mögött haladt, és együtt énekelt a többiekkel.

- Nagyon sok vadkacsa röpköd! - suttogta jobbra kacsintva.

- Átvonulnak, barátrécék - válaszolt a molnár, s a távolba, a folyón túlra, a tavalyi náddal és égercserjékkel benőtt mélyföldre tekintett, ahonnan olykor-olykor nehézkesen fölrepült egy-egy vadkacsafalka.

- Mintha gólya is több lenne, mint tavaly.

- Van mit falniok a rétemen, hát idejönnek az egész környékről.

- Én meg elvesztettem az enyémet, éppen az ünnepek alatt tűnt el.

- Biztosan egy átvonuló csapathoz csatlakozott.

- Mi van ebbe a lehengerelt táblába vetve?

- Lófogú kukoricát vetettem az egész holdon. Kissé nedves itt, de azt mondják, száraz év ígérkezik, talán sikerül.

- Csak nehogy úgy sikerüljön, mint tavaly az enyém, lehajolni se volt érdemes érte.

- A foglyoknak bezzeg jól jött. Jó sok kelt ki azon a táblán - tréfált a molnár halkan.

- Hogyne, maga foglyot evett, az én szürkéimnek meg a jászolhoz koppant a foga...

- No, ha jól terem, küldök a főtisztelendő úrnak vagy egy szekérrel.

- Isten fizesse meg, mert a tavalyi lucerna is gyenge. Ha száraz év jön, oda lesz az egész! - sóhajtott fájdalmasan, és ismét énekelni kezdett.

Éppen az első határhalomhoz közeledtek. Méhektől körülrajzott, virágzó galagonyabokrok fedték; olyan volt, mint egy fehér boglya.

Körülállták imbolygó fényű gyertyáikkal; a keresztet beszúrták a bokrok közé, a fejük fölé emelkedett, s kibomlottak a mélyen meghajtott zászlók. Az emberek pedig körben letérdeltek, mint egy oltár előtt, melyen virágba borulva, méhzümmögés közepette megjelent a tavasz szent fönsége.

A pap fölolvasta a jégeső elleni imádságot, és meghintette szenteltvízzel a világ négy égtáját, meg a fákat, a földet, a vizeket, az alázatosan meghajló fejeket, a növés, erő és boldogság örömétől reszkető egész világot; mindazt, ami megkezdte sorsának útját, és azt is, ami élettelen.

A nép újabb énekre zendített, és élénkebben, vígabban állt föl.

Továbbindultak, rögtön balra kanyarodva a réteken keresztül, a szelíd dombok tövében. Csak a gyerekek maradtak ott tovább, mert a Gulbas fiúk Witekkel, ősi szokás szerint, néhány fiút jól kiporoltak a halmon. Lett is olyan üvöltés, hogy a pap messziről megfenyegette őket.

A réteken túl ráléptek a széles határmezsgyére, a kétoldalt növő karcsú borókák sűrűjére, melyek mintha a szántóföldeket őriznék. A határút széles volt, és úgy kanyargott erre-arra, mint a folyó, hullámzó, zöld fű borította, sűrűn tarkítva virágokkal; még a régi keréknyomban is sárga pitypangok és fehér százszorszépek virítottak. Néhol tüskebokrokkal benőtt nagy omladékkövek terpeszkedtek, meg kellett kerülni őket. Másutt meg magányos vadkörtefák állottak, virágba borulva és méhzümmögéssel körülvéve; olyan csodás és szent látványt nyújtottak, mint a földek fölé emelkedő szent ostyák, legszívesebben letérdeltek volna előttük, megcsókolva a földet, mely megtermette.

Másutt meg fehér fátyolba öltözött nyírfa hajladozott, kibontott zöld varkocsai körüllebegték, és olyan tiszta volt és remegő, mint az első áldozásra induló leányka.

Lassan fölértek az emelkedőre, majd északról kerülték meg a lipcei határt, a molnár zúgó rozstáblái mentén.

A pap haladt a kereszt után, utána a lányok tolakodtak csoportosan és a fiatalabb asszonyok, a menet végén pedig egyenként vagy párosan az öregasszonyok vánszorogtak Agatával, aki sántikálva messze elmaradt valamennyiük mögött. Csak a gyerekek bujkáltak oldalt a pap szeme elől, hogy bátrabban csintalankodhassanak.

Végül kiértek a síkra, ahol nagyobb volt a csönd; a szél teljesen elállt, a zászlók lekonyultak, a menet elnyúlt vagy ötvenlépésnyire; az asszonyok kivirítottak a zöldből; a gyertyák lángocskái pedig úgy reszkettek, mint káprázó, aranyos pillangók.

Az ég magas volt és tiszta. Csak itt-ott hevert rajta egy-egy fehér felhő, mint pihenő bárány a kékes, végtelen mezőn, melyen ott úszott a hatalmas, égő nap, és elárasztotta melegével és fényével a világot.

Csak az ének erősödött: olyan hangosan, teljes erejükből zendítettek rá a hívek, hogy a madarak elmenekültek a közeli fákról, időnként egy-egy ijedt fogolymadár rebbent föl a lábuk alól, vagy egy nyúl ugrott föl a barázdából, és vaktában eliramodott.

- Az ősziek szépen kelnek - suttogta a pap.

- Bizony, tegnap már bütyköt találtam a rozson.

- Hát ezt meg ki túrta így össze? A trágya fele kinn van a szélén.

- Valamelyik zsellérasszony krumplija. Mintha tehénnel szántott volna.

- De hiszen a borona kiviszi az egészet. Mihaszna naplopói!

- Hiszen ezt a főtisztelendő úr legénye szántotta - vetette közbe halkan a kovács.

A főtisztelendő megrándult, de elhallgatott, és ismét énekre zendítve jártatta szemét a végtelenbe nyúló termőföldeken, melyek hullámosak, hepehupásak voltak itt-ott, mint az anya tápláló keble; lélegzeni látszottak az édes feszültségben, hogy ami csak ráhull kitáruló keblükre, táplálékot kapjon, hozzásimulva megfeledkezzék a kegyetlen sorsról.

Hej! Messzire szállott a tekintet, széltében-hosszában; az egész körmenet olyannak látszott, mint a gabonatáblák közt vonuló hangyák menete, s az emberi hangok úgy lebegtek a földek felett, mint a pacsirta szava.

A nap már nyugat felé hajolt, már megaranyozta a gabonát, a virágos fák árnyéka megnyúlt, s a lipcei tó tükre égőn villant ki a virágok fehér habjával belepett gyümölcsösök gyűrűjéből. A falu mélyebben feküdt, szinte egy hatalmas tál fenekén, úgy eltakarták a fák, hogy csak itt-ott látszott ki egy-egy barna csűr; egyedül a templom emelkedett ki magasan fehér falaival mindenek fölé, és arany keresztje ragyogott az égen.

A menettől jobb felé pedig síkság terült el, mint egy beláthatatlan, szürkészöld tenger, melyből virágos fák szigetével emelkedtek ki a falvak, fölmerültek az útszéli keresztek és a magányos fák. Arra szállottak a keringő tekintetek, de nem jutottak el messzebbre, csak a körös-körül feketéllő erdőkig.

- Milyen csönd van... Csak ne essék az éjjel... - szólalt meg ismét a pap.

- Nem fog esni. Már szépen kiderült, és hűvös szellő fúj.

- Reggel ömlött, és most már nyoma sincs a víznek.

- Hiszen tavasz van, felszárad egy pillanat alatt - vetette közbe a kovács.

Elérték a második halmot, a szögleten; akkora volt, mint egy domb. Azt beszélték, hogy a háborúban elesettek nyugszanak alatta. Alacsony, korhadt kereszt állott rajta, tavalyi koszorúkkal és fátyollal díszített képecskékkel teleaggatva. A halom oldalához odvas, ágas-bogas fűzfa simult, és friss hajtásaival eltakarta Krisztus sebeit. Félelmetes, üres hely volt ez, még verebek se fészkeltek a fa odvában. Bár körös-körül termékeny földek terültek el, a halom szinte kopár volt; kopott oldalain sárgállott a homok, csak varjúháj lepte be néhol, hernyó módjára, és itt-ott kinyúlt az ökörfarkkóró vagy a bürök száraz kórója.

Itt a döghalál ellen szóló ájtatosságot mondták el, és meggyorsítva lépteiket, még jobban balra fordultak a nyárfás út felé, egyenesen az erdő aljába, ahova keskeny és jól kikoptatott dűlőút vitt.

Most már zárt csoportban haladtak, csak Agata maradt ott a halomnál, titokban letépett egy fátyolrongyot a keresztről, és azután távolról követve a körmenetet, foszlányonként elásta a mezsgyén, valami babonaság okából.

A kántor rázendített a litániára, de álmosan és vontatottan énekelték; csak egyik-másik kapcsolódott bele, mert az asszonyok halkan beszélgettek, és csak a megfelelő helyen vágták rá hangosan: "Könyörögj érettünk!" A gyerekek pedig versenyezve szaladtak előre, és olyan csintalanul hancúroztak, hogy Borynáék Pietrekje hátrapillantva a plébánosra, haragosan fölmordult:

- Kötni való semmirekellők! Cudar kölykök! Mindjárt leoldom a szíjat!

A pap már alaposan elfáradt. Törölgette az izzadságot kopasz fejéről, és a szomszédos földeket nézegetve, a bíróval beszélgetett:

- Ni! Itt már kikelt a borsó...

- Az ám! Biztosan korai, jól meg van munkálva a föld, hát nő, mint az erdő.

- Én még virágvasárnap vetettem, és éppen csak hogy csírázik.

- Mert a főtisztelendő úrnál ott a völgyben hideg van, itt melegebb a föld.

- Az árpájuk is kikelt már, és olyan egyenletes, mintha géppel vetették volna.

- A modlicaiak jó gazdák, uradalmi mintára művelik a földet.

- Csak a mi földjeinken nincs még nyoma sem a zabnak, sem az árpának.

- Minden elkésett, az eső is leverte, hát nehezen emelkedik fel.

- És micsoda gyarló munka, istenem! - sóhajtott föl szomorúan a pap.

- Ajándék lónak nem nézik a fogát - nevetett a kovács.

- Hej, ti csirkefogók, kitépem a fületeket, ha nem hagyjátok abba! - kiáltott rá a plébános a fiúkra, akik kaviccsal hajigálták a barázdákon keresztülfutó fogolycsapatot.

Hirtelen elcsitult a beszélgetés, a fiúk meglapultak a barázdákban, a kántor újból énekelni kezdett, a kovács kísérte, hogy szinte fájt tőle az ember füle, s a vékonyka asszonyi hangok siránkozó kórusban csatlakoztak hozzá. Úgy szállott a litánia a mezők fölött, mint a hosszú repülésben elfáradt, egyre lejjebb ereszkedő madarak vonulása.

Így nyomultak előre a zöld földek között hosszú, éneklő barázdaként. Az emberek, akik a modlicai meg a távolabbi földeken dolgoztak, megálltak munka közben, sapkájukat levették, és letérdeltek a földre. Itt-ott elbődült egy-egy tehén, fölemelve súlyos, szarvval ékesített fejét, másutt egy megriadt csikó szaladt el az anyjától, s kivágtatott a nagyvilágba.

Vagy ötvenlépésnyire lehettek a harmadik halomtól, a nyárfás úton álló feszülettől, mikor valaki torkaszakadtából elkiáltotta magát:

- Valamiféle emberek jönnek ki az erdőből!

- Talán a mieink?

- A mieink hát! A mieink! - tört ki a csoportból, és vagy tizenöten előreiramodtak.

- Megállni! Az istentisztelet az első! - parancsolta szigorúan a pap.

Hát ott is maradtak, de topogtak türelmetlenségükben. Egyre összébb szorultak, ki hol helyet talált, mert alig bírtak magukkal. De a pap nem eresztette őket, csupán meggyorsította lépteit.

Szél támadt valahonnan, a gyertyák is kialudtak, a zászlók meglebbentek, s ringani kezdett a rozsvetés, a bokrok meg a virágos fák, mintha a körmenet lábaihoz borulnának, úgy üdvözölnék. De a nép, bár egyre hangosabban énekelt, már szinte futott, és szemét a közeli erdőre szegezte, az útszéli fák közé, ahol már világosan fehérlettek a szűrök.

- Ne tolakodjatok, ostobák! Nem futnak el az emberek! - dorgálta a pap az asszonyokat, mert már egymás sarkára hágtak a tolongásban.

Hanka, aki a legelső gazdák asszonyaival ment egy sorban, majd fölkiáltott, amint meglátta a szűröket. Tudta, hogy nem látja meg köztük Anteket, mégis reszketett örömében, és szinte mámoros remény feszítette a mellét. Letért az útról oldalt a barázdába, és majd kinézte a szemét...

Jagusia pedig, aki az anyja mellett haladt, rögtön szaladni akart; tűz futott át rajta, és annyira reszketett, hogy nem bírta becsukni a száját. És a többi asszony is ugyanígy repült a vágyva vágyott emberek felé. Némely leány és fiú nem is bírta ki sokáig. Egyszerre kicsaptak a csoportból, mint a meglökött csöbörből a víz, és a tilalom ellenére futottak a földeken át az útra, hogy csak úgy villogott a lábikrájuk.

A körmenet hamarosan elérte Borynáék keresztjét, amely mögött közvetlenül ott emelkedett a határhalom a lipcei földek és az uradalmi erdő között.

Az emberek már ott állottak csoportban a keresztet őrző, nagy nyírfák árnyékában. Már messziről levették sapkájukat, és az asszonyok megláthatták a vágyva vágyott férjek, apák, testvérek és fiak drága arcát. Megnyúltak, soványak voltak az arcok, mégis öröm, a boldogság mosolya sugárzott róluk.

- A Ploszkák! A Sikorák! Mateusz! Klomb! Meg Gulbas! És az öreg Grzela! Meg Filip! Szerencsétlen drágáim! Szegénykék! Jézus Mária, legszentebb Szűzanyám! - szakadtak fel a kiáltások, a forró suttogások, s már égett a szemük az örömtől, már kinyúltak a karok ölelésre, már felsírt az elfojtott zokogás, és felcsendült a kiáltás a torkukban, már szinte repültek valamennyien, de a pap dörgő szóval visszatartotta és lecsendesítette a népet. Mikor pedig eljutottak a kereszthez, nyugodtan olvasta föl a tűz ellen szóló imádságot. Csak éppen lassabban olvasott, mert akaratlanul is folyton oldalt pillantott, és jóságos tekintettel nézegette a lefogyott arcokat.

Le is térdeltek valamennyien félkörben, és a forró hálaadó imádsággal együtt áradt a könny a megfeszített Krisztusra függesztett szemekből. Csak mikor befejezte és meghintette szenteltvízzel a földig hajló fejeket, akkor vette le négyszögletű sapkáját, és vidáman, teli torokból kiáltotta:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Hogy vagytok, kedveseim?

Persze hogy kórusban feleltek, és odatolakodtak hozzá, mint a juhok a pásztorhoz. Csókolták a kezét, ölelték a lábát, ő pedig szívére ölelte valamennyit, megcsókolta fejüket, megsimogatta kiaszott arcukat, gondosan kérdezősködött, és jó szóval bocsátotta el őket. Végül fáradtan leült a kereszt aljába, és törölgette verítékét és jóságos könnyeit.

A nép pedig felpezsdült, mint a forró víz.

Nagy lárma, nevetés, cuppogás, örvendező sírás, gyerekvisítás hallatszott; forró szavak, suttogások, örömkiáltások törtek föl, akár az ének, a boldog szívekből, a hirtelen elfelejtett vágyakozás hívó szava; mindegyik félrevonta a maga emberét, s mindegyik férfi úgy ringott az asszonyok és gyerekek csapatában, a beszélgetés és sírás örvendező zajában, mint egy-egy szál fenyő. Jó két miatyánknyi ideig tartott az üdvözlés, és elhúzódott volna éjszakáig is, de a papnak eszébe jutott, hogy ideje továbbmenni, és jelt adott.

Elindultak az utolsó halomhoz, az erdő mentén vezető úton, alacsony borókabokrok és fiatal lucfenyők közt.

A pap rázendített az "Irgalmas jó atyánk" kezdetű énekre, és valamennyien egy emberként nagy hangon vele énekelték. Felnyögött az erdő, visszhangozta az éneket. Olyan vidámság töltötte el a szíveket, olyan erőt adott a kebleknek, hogy úgy tört fel az ének, mint a tavaszi vihar, s a tüzes elragadtatás oszlopaként csapott az erdők fölé.

S minthogy alaposan megszaporodott a nép, már az egész utat elárasztották, az erdőszélen is mentek, a fák közt meg a földek mentén, hogy az emberektől nyüzsgött az egész Erdőalja, s zúgva visszhangozta az égbe törő éneket.

De hamarosan lehanyatlott az ének árja, mint a felhő, mikor már kitört belőle a villám. Csak az elöl menők húzták még a nótát, a többieknek sürgős lett az övéikkel beszélgetni. A körmenet is fölaprózódott, fölbomlott, házanként mentek; sokan karjukra vették az apróbb gyermekeket, mások pedig, a fiatalabbak, párosan haladtak és beszélgettek. Voltak, akik már behúzódtak a sűrűbe az emberi szemek elől, a lányok pedig nem törődtek semmivel: meggypiros, lángoló arccal odasimultak legényükhöz. Olykor-olykor, talán hogy megkönnyebbítsék szívük gyönyörűségét, ismét hangos énekbe fogtak, melytől még a varjak is fölrepültek fészkeikről, s a mezőre szálltak. A gyertyák is kialudtak a hang szelétől, s az erdő lassan dörögve, zúgva visszafelelt, mintha egy mély, beláthatatlan torokból jönne a hang.

Majd hirtelen csend lett, csak a lábak dobogása hallatszott, és a sűrűben csattant föl egy-egy tüzes nevetés, hangzott föl valami suttogó szó vagy az öregek sírós hangon mormolt imádsága.

Már közeledett a napnyugta; az ég fölemelkedett, mintha aranyos üveggolyóvá fúvódnék, csak néhány bíborba áztatott felhő bágyadozott a kékes magasságban. A nap egészen a föld színéig szállott le, s ott csüngött az erdők fölött; az óriási törzsek és a zöld bozótok közt aranyos fények remegtek. A tisztásokon pedig szinte lángoltak a magányos fák, a sűrűben bujkáló vizek tükre izzani kezdett, s mintha véres tűz és füst borítaná az egész erdőt. Csak helyenként, ahol tömör sűrűségben sorakoztak a hatalmas fenyők, mint egymás mellett álló, vállukkal egymásnak támaszkodó férfiak, ott szállott le a sötét homály, s még azon is átszüremlett néhol a nap fénypermete.

Az erdő az út fölé hajolt, mintha a mezőket nézné, a lemenő nap sugarában melegítette koronáját, és olyan csöndesen állott, hogy tisztán hallatszott a harkályok kopácsolása, valahol egy kakukk kakukkolt, s a földekről feléjük szállott a madarak csicsergése.

Az út helyenként egészen kifutott a mező szélére; az emberek abba is hagyták a beszélgetést, s nem tolakodtak már az út menti barázdába: meghajolva mentek, szemükkel átölelve ezt a zöld tájat, ahol a sűrűn virágzó fák izzottak az alkony fényében, a hosszú táblákat, melyek alázatosan futottak elébük, a hullámzó őszi vetést, mely mintha gazdájuk lába elé borulna, örvendező susogással. Csak úgy falták a szemükkel a tápláló anyaföldet, sokan keresztet is vetettek, mások dicsértesséket suttogtak, sapkájukat levéve, s valamennyiük lelke egyaránt elborult a vágyva vágyott, szent föld iránt érzett néma, forró tiszteletben.

Az első üdvözlések után természetesen megint megindult a terefere, újabb öröm feszítette szívüket; némelyiknek kedve lett volna belekurjantani az erdőbe, vagy leborulni a barázdára és sírni.

Csak Hanka érezte úgy magát, mintha a világon kívül volna. Hiszen előtte, mögötte és mindenütt vidáman vonulnak az emberek, mindegyikhez asszonyok és gyerekek tapadnak, mint a gyönge bokrok; beszélgetnek, örvendeznek, egymás szemébe néznek, egymás karjába simulnak, s egyedül csak neki nincs kihez szólnia. Az egész nép csak úgy forr féktelen örömében, de ő, bár közöttük megy, olyan elhagyatottnak és boldogtalannak érzi magát, mint a sűrű bozótban száradó fa, amelyre a varjú sem rak fészket, amelyre egyetlen madár se száll. Még csak kevesen is köszöntötték, mert hogyisne! Mindenki az övéihez siet. Mi közük őhozzá? Pedig annyian jöttek meg... Még Koziol is, hogy megint ügyelni kell a kamrákra, és be kell zárni az ólakat. Még a legnagyobb lázítók: Grzela, a bíró öccse és Mateusz is... Csak Anteket nem eresztették ki... Talán soha többé nem látja.

Nem, már nem lehetett kibírni. Ezek a gondolatok úgy nyomták, mintha ránehezedő kövek volnának. Alig húzta a lábát, de emelt fővel ment, látszólag büszkén, kevélyen, mint mindig. Amikor énekre zendítettek, ő is énekelt nagy hangon a többiekkel; mikor imádságba kezdett a pap, elsőnek mondta utána elfehérült ajkával. Csak a hosszú szünetekben, mikor az elfojtott, forró suttogásokat hallotta maga körül, csak akkor szögezte elnehezült szemét a fénylő keresztre, s úgy ment, visszafojtva áruló könnyeit, melyek, mint a tolvajok, időnként ki akartak surranni tüzes szemhéja alól... Még kérdezősködni sem mert Antekről, mert még elárulná kínjait az emberek előtt. Nem, nem! Ha már ennyit elviselt, még többet is eltűr, többet is győz... elbírja... Vigyázott magára, s ugyanakkor érezte, hogyan gyülemlenek föl benne az égető könnyek, hogyan fojtogatja torkát a fájdalom, elhomályosul a szeme, és percről percre növekszik a kínja.

De nem egymaga gyötrődött így, mert Jagusia se érezte magát jobban. Külön ment, félénken surrant, mint a riadt őzike. Őt is fölkapta az öröm, sietett eléjük, és szinte elsőnek ért az emberekhez. De senki sem ugrott oda hozzá, senki sem ölelte meg, nem csókolta meg. Már messziről meglátta Mateusz fejét, kiemelkedett a többi közül; így hát feléje fordult tüzes szeme, hozzá vonzódott rég elfeledett vágyával, és feléje tolakodott örvendező kiáltással a tömegen keresztül. De az mintha meg se látta volna. Mire odaért, már az anyja csüngött a nyakán, Nastusia ölelte a derekát, és a kisebb gyerekek kapaszkodtak belé. Katona Tereska pedig céklavörösen, bőgve fogta a kezét, nem félt már senki szemétől.

Mintha hideg vízzel öntötték volna le; rögtön kiugrott a csoportból, és futott az erdőbe. Maga se tudta, mi történik vele. Mert hogyan is, olyan nagy kedve lett volna a csoportban, a tolongásban lenni, részt venni az üdvözlés szívig ható zajában; örvendezni akart, mint a többiek, hiszen neki is tele volt a szíve tűzzel, mint a többieknek, kész volt az elragadtatásra és örömteli zokogásra. És mégis egyedül kell kullognia, az emberektől távol, mint a rühes kutyának.

Megremegett nehéz fájdalmában, alig tudta visszatartani könnyeit és panaszát. Úgy vánszorgott, mint a komor felhő, mely bármely pillanatban felsírhat sűrű esővel.

Néhányszor haza akart szaladni, de nem tudott; sajnálta otthagyni a körmenetet. Ezért aztán úgy tévelygett az emberek között, mint Lapa, mikor a tolongásban a gazdáit keresi. Nem vonzotta semmi az anyjához, sem bátyjához, aki ügyesen eltűnt a borókabokrokban, és Nastusiát kerülgette. Más se csatlakozott hozzá, mindenki övéivel volt elfoglalva. Végül olyan düh fogta el, hogy legszívesebben követ hajított volna ebbe az egész sokaságba, az örvendező, nevető ábrázatokba.

Szerencsére már kiértek az erdőből.

Az utolsó halom az útelágazásnál volt, ahonnan az egyik út egyenesen a malom felé fordult.

A nap már lement, és hűvös szél fújdogált a mélyföldek felől. A pap siettette az ájtatosságot, mert Walek már várt rá a bricskával.

Még énekeltek egyet-mást, de már csak úgy tessék-lássék ment minden, mert fáradtak is voltak. Az emberek halkan kérdezősködtek a major felől, amely leégett az ünnepek alatt: a kormos romok nem messze meredtek az égig. Emellett az urasági földeken is érdekes dolgok történtek.

A földesúr ott ugrált a fakóján a barázdák közt valami emberekkel, akik hosszú vesszőkkel méregették a földet. A keresztnél pedig, az útelágazásnál, a leégett boglyák közelében, sárgára festett bricskák várakoztak.

- Mi lehet ez? - kérdezte valaki.

- Biztosan a földet mérik, csakhogy ezek nem inzsellérek.

- Talán kereskedők! Nem paraszti a formájuk.

- Olyan németformák.

- Bizony: sötétkék a kaputjuk, foguk közt kurta szárú pipa, s a csizmaszárra van eresztve a nadrágjuk.

- Csakugyan, a grünbachi hollandusokhoz hasonlítanak.

Sugdolóztak, kíváncsian meresztgették a szemüket, s valami tompa nyugtalanság fogta el az egész csoportot. Még azt se vették észre, hogy a kovács csöndesen odébbállt, és szinte lopva, a barázdákon át a földesúrhoz ment.

- Megveszik az erdőalji birtokot, vagy mi?

- Már húsvétkor mondták, hogy vevőt keres az uraság.

- Mentsen meg az Isten a német szomszédoktól!

De nem tanakodtak tovább, mert közben véget ért az ájtatosság, és a pap a kántorékkal együtt fölült a bricskára.

A nép csoportokra oszlott, lassan vonult a falu felé. Ellepték az utat, vagy a mezsgyéken mentek libasorban, kinek hogy volt közelebb a házához.

A nap már lement, szürkület szállott a földre, a zöldes égen pedig tüzes alkonypír ömlött el. A malom mögött elterülő rétekről fehér pára emelkedett fel, és szinte fátylat terített a mélyebben fekvő földekre. Csöndbe öltözött a világ, csak egy gólya kelepelt valahol hangosan.

Az emberi hangok is elcsöndesedtek, és az egész körmenet lassan beszivárgott a mezőbe. Csak itt-ott piroslott egy-egy szoknya, vagy fehér szűrök villogtak a terjedő kékes árnyékban.

S rövidesen megtelt és hangos lett a falu. Már mindenfelől özönlöttek nagy zajjal, minden hazatérő a szent kereszt jelével köszöntötte a rég nem látott küszöböt; sokan le is borultak a szentképek előtt, és hangosan sírtak boldogságukban.

Újra fölhangzott a fehérnépek üdvözlő szava és a gyerekek lármája, s megkezdődtek az elbeszélések, melyeket forró csókok és vidám kacagások szakítottak meg.

Az asszonyok feltüzesedve s szinte tébolyultan a nagy örömtől, leültették szegénykéiket a tálak elé, jó falatokat toltak elébük, és egész szívükből kínálták őket.

S elfeledték az átélt igazságtalanságot is, levetkőzték a nyomorúság és a több hónapos távollét emlékét is; mindegyikük teljes szívéből örvendezett a viszontlátásnak, újra meg újra megölelte, szívére szorította övéit, és vége-hossza se volt a kérdezősködésnek.

Mikor pedig már jóllaktak, az udvarra indultak, hogy megnézzék a gazdaságot, és örvendezzenek vagyonkájuknak. Bár már alaposan besötétedett, még ott járkáltak az udvarokban, kertekben, megveregették az állatok hátát, megsimogatták a virággal terhes, meghajló ágakat, mint gyermekeik kedves fejét.

Hogy már el se lehet mondani, mekkora vigasság volt Lipcében.

Csak Boryna házában volt egészen másképp.

Majdnem üresen maradt a ház; Jagustynka elfutott a gyerekeihez, Józka is oda sietett Witekkel, ahol többen és vidámabban voltak. Így Hanka egyedül járkált föl-alá a sötét szobában, síró gyermekét ringatta a karján, és szabadjára engedte bánatát, égő, fájdalmas könnyeit.

Csakhogy nem ő volt így egyedül ezen a napon. Jagus is ugyanolyan bánatosan ődöngött a sötét udvaron, ugyanolyan szomorúság marcangolta, és úgy vergődött, mint a rab madár a kalitka rácsán.

Ilyen különösen fonódott össze a sorsuk.

Jagna még a többiek előtt ért haza. Bár komor volt, mint az éjszaka, és haragos, mégis munkához fogott. Megcsinált mindent, ami csak a keze ügyébe akadt, mindenki helyett; megfejte a teheneket, megitatta a bocit, még a disznóknak is vitt eleséget. El is csodálkozott Hanka, alig hitt a saját szemének. Jagna meg senkire sem ügyelt, csak dolgozott, mintha szándékosan akarná magát kifárasztani, meggyötörni, hogy elfeledje sérelmét, és megölje magában búját-bánatát.

De hasztalan. Bár majd leesett a keze a fáradtságtól, és a dereka majd hogy meg nem szakadt, a szeme mégis tele volt könnyel, gyakran csordultak le az égő cseppek az arcán, s a lelkében mind nagyobb, kegyetlenebb szomorúság burjánzott.

Síró szeme semmit sem látott maga körül, még Pietreket se, aki már megérkezése óta a nyomában volt, egy lépést sem tágított tőle. Segített neki, halkan szólogatta, átölelte tüzes tekintetével, és néha olyan közel simult hozzá, hogy Jagna önkéntelenül elhúzódott tőle. Végül odáig jutott a dolog, hogy mikor a menyecske a csűrben szecskát szedett a kosárba, Pietrek derékon kapta, a hombárhoz szorította, s valamit dadogva, mohón kereste az ajkát.

Nem ellenkezett, észre se vette, mi történik vele. Még engedett is, mintha örülne, hogy valami erő megragadta és viszi magával. De amint a szalmára döntötte, és megérezte az arcán a legény nedves ajkát, fölpattant, mint a vihar, és úgy eltaszította, mint egy marék szalmát; csak úgy nyekkent a szérűn.

Rettenetes harag rázta meg.

- Te kórságos, csámpás alak! Te kanász! Csak merészelj még egyszer hozzám nyúlni, letöröm a derekadat! Adok én neked szerelmeskedést, hogy kicsordul az orrod vére! - ordította, és nekitámadt a gereblyével.

De hamar megfeledkezett mindenről; befejezte az esti munkát, és bement a házba.

A küszöbön Hankába ütközött. Egymás könnyben úszó, fájdalmas szemébe néztek, és gyorsan szétszaladtak.

Mindkét szobának nyitva volt az ajtaja a pitvar felé, s mindkettőben égett már a mécsvilág. A két asszony valami megmagyarázhatatlan kényszerből minduntalan egymásra pillantgatott a távolból.

Azután pedig, mikor közösen készítették a vacsorát, egymás mellett forgolódtak, de egyikük se nyitotta ki a száját, egyikük sem szólt egy szót sem. Csak titokban, tolvaj módra kísérték egymást a szemükkel. Jól tudták mind a ketten, mit szenved a másik, gyakran szurkálták egymást bosszúvágyó szemmel, és összeszorított, néma szájuk mintha gúnyosan így szólt volna:

- Úgy kell neked! Úgy kell!

De jöttek olyan pillanatok is, hogy sajnálni kezdték egymást. Szívesen váltottak volna barátságos szót, mindegyik csak a megszólításra várt, hogy emberségesen válaszoljon. Már meg is álltak egymás mellett, és várakozva néztek egymásra; már enyhült a konokságuk, elhalóban volt a régi harag, és a közös balsors és elhagyatottság mindjobban egymás felé hajtotta őket. De mégse hajoltak össze, mert valami mindig közbejött: hol a gyerek sírása, hol meg valami szégyenérzés vagy a sérelmek hirtelen föléledő emléke. Végül újból eltávolodtak, a gyűlölet újból fölforrt szívükben, megfeszítette lelküket, és haragosan villámló szemmel döfködték egymást.

- Úgy kell neked! Úgy kell! - sziszegték csöndesen, égették egymást a pillantásukkal, újból készen a veszekedésre és a verekedésre is, hogy egymásra öntsék ki egész haragjukat.

Erre azonban szerencsére nem került sor, mert Jagusia mindjárt vacsora után átment az anyjához.

Az est sötét volt, de csöndes és meleg. A csillagok csak ritkán ragyogtak ki a fakó mélységekből. A mocsarakat vastag fehér bundával borította be a pára; brekegni kezdtek a békák, s néha felhangzott egy-egy bíbic panaszos sírása. Homály ereszkedett a földre, csak itt-ott emelkedtek ki az alvó fák a világos égre; úgy szürkéllettek a kertek, mintha mésszel hintették volna be, s úgy áradt belőlük az illat, mint a meggyújtott tömjéntartóból. Illatozott a meggyvirág és az alig nyíló orgona, illatozott a vetés, a víz és az átnedvesedett föld is; minden virág illatát külön lehetett érezni, s valamennyi együtt olyan csábító, édes illatot árasztott, hogy szédült tőle az ember feje.

A falu még nem aludt; csendes beszélgetés szállott a küszöbökről és a padkákról, azután elmerült a sötétben. Az utakon pedig, a fák árnyékában, melyet csak itt-ott szakítottak meg az ablakokból kivetődő fénysávok, csak úgy nyüzsögtek az emberek.

Jagus úgy tett, mintha az anyjához igyekeznék, de a tó partján kódorgott, keringett, egyre gyakrabban megállt, mert majdnem minden lépésnél egy-egy összesimuló, halkan beszélgető párra akadt.

Bátyjával és Nastusiával is találkozott: egymás derekát átölelve, önfeledten csókolóztak.

Akaratlanul beleütközött Marysia Balcerkowába és Wawrzekbe is; az egyik kerítés tövében álldogáltak a sűrű árnyékban összesimulva, és nem tudtak az Isten világáról.

Másokat is megismert a hangjukról, mert minden árnyékban, a tóparton, a kerítések tövében, mindenünnen suttogás, lihegő szavak, forró sóhajtások, reszkető susogás hallatszott. Az egész falu szinte forrott a szerelemben és a gyönyörűségben; még az alig serdülő fruskák is fiúkkal sétáltak, hancúroztak és kergetőztek az utcán.

Jagus hirtelen torkig lett mindezzel, és most már kerülni kezdte az embereket. Egyenesen anyjához indult, de a ház előtt Mateusszal került szembe. Még csak rá se nézett, úgy ment el mellette, mint az útszéli fa mellett; Tereskával sétált összeölelkezve, és suttogott neki valamit... Elmentek, de Jagus még hallotta hangjukat és elfojtott nevetésüket.

Hirtelen sarkon fordult, és sebesen, mintha a falu összes kutyája kergetné, bemenekült a házba.

A csöndes, illatos, az üdvözlés örömétől duzzadó, a boldogság szent csöndjével átitatott tavaszi este feltartóztathatatlanul folyt tovább.

Valahol az éjszakában, az illatozó gyümölcsösökben vagy kint a határban megszólalt egy pásztorsíp; vágyakozó nótát fütyült, mintha kíséretet adna a suttogásokhoz, csókokhoz és örömhöz.

A mocsarakban pedig a békák kórusa fogott éktelen brekegésbe: csak néha-néha szakadt meg a hangjuk, s a tóból, melyet bevont a köd, mint az elalvó szemet, más békák válaszoltak rá, nyújtott, álmos, egyre halkabb kuruttyolással, végül az utakon hancúrozó gyerekek versenybe szálltak velük, és ingerkedve kiabálták:

Csodaszép, meleg nap támadt; friss, erőtől kicsattanó, mint a paraszt, aki jól kialudta magát, s alig ébred föl, talpra ugrik, elsuttogja imádságát, megtörli a szemét, és ásít egy kicsit, de máris dolog után néz.

Derűsen kelt föl a nap; vörös volt és óriási, s lassan gördült föl a magas égre, mint egy végtelen mezőre, ahol kék ködfátyolban a fehér felhők megszámlálhatatlan nyájai heverésznek.

A szél is kóborolt már a világban, mint a gazda, aki virradatkor fölébreszt mindenkit; fölborzolta a kábult gabonát, belefújt a ködökbe, hogy szétoszlottak minden irányban, megrázta a lecsüngő gallyakat, zúgott a keresztutakon, azután lopva a még alvó gyümölcsösökbe settenkedett, s belevágott a sűrű lombba, hogy a meggyfáról lehullott az utolsó virágok szirma, a földre hullott, mint a hó, meg a tó vizére, mint a könnyek.

Fölébredt a föld, dalba fogtak a madarak fészkeikben, a fák is susogni kezdtek, mintha reggeli imádságukat mondanák; kibontották kelyheiket a virágok, a nap felé emelve nehéz, nedves és álmos pilláikat, s gyöngyözve permetezett róluk a csillogó harmat.

Hosszú, gyönyörűséges remegés rázott meg mindent, ami újra életre kelt, s valahonnan a földből, a mindenség mélyéről néma kiáltás tört fel, szótlan villámként suhant el a világ fölött, mint amikor lidérc fojtogatja nehéz álmában az emberi lelket, hogy hánykolódik, riadozik, megdermed, de azután hirtelen fölnyitja szemét a nap világára, és boldog felkiáltással üdvözli a napot és azt, hogy még az élők sorában van; elfelejti, hogy ez a nap újabb fáradalmakat és szenvedést hoz, mint a tegnapi is, meg a holnapi is, és ahogyan örökké lesz...

Tehát Lipce is ébredezett, és hamar talpra szökkent. Sok borzas fej bámult ki álmos szemmel a világba: néhol már mosakodtak a házak előtt, vagy öltözetlen asszonyok szaladtak ki vízért a tóhoz, némelyek fát vágtak, s a szekerek is kigördültek itt-ott az útra. A kéményekből kivirágzott a füst, és hallani lehetett, hogyan ébresztik kiáltva a lustálkodókat.

Még korán volt, a nap alig néhány embernyi magasságra emelkedett föl keletről, s vörös lángjai oldalról törtek át a homályos kerteken; de máris élénken mozogtak mindenütt.

A szél eltűnt valamerre, s a gyönyörűséges csendben minden teleszívta magát friss, illatozó hajnallal. A napsugár játszadozott a vizeken, s a harmat gyöngyöző füzérekben csöpögött a háztetőkről. Fecskék cikáztak a tiszta levegőben, gólyák röpültek fel fészkeikről, hogy élelem után nézzenek, kakasok kukorékoltak a kerítéseken, s örvendezve csattogtatták szárnyaikat, a libák pedig nagy gágogással vezették ki kicsinyeiket a vöröslő tóra. A jószág bőgött az istállókban; mindenütt, a küszöb előtt és a bejárókban sietve fejték a teheneket, s minden udvarról kihajtották a barmokat az útra. Ringva, nyújtott bőgéssel mentek, a kerítéshez és fákhoz dörgölőztek; a juhok pedig fölszegett fejjel, bégetve tolakodtak az út közepén a porfelhőben. Valamennyit a templomtérre hajtották, ahol néhány nagyobb fiú lóháton, ostort pattogtatva és cifrán káromkodva terelte össze a szétfutni akaró jószágot, s ordított az elkésettekre.

Mikor pedig megindultak tolongva a nyárfás úton, mert közvetlen az erdő szélén terült el a közös legelő, harmatos, napfénytől vöröslőn káprázó porfelhő takarta el őket. Csak a juhok bégetése és a kutyák ugatása tört ki belőle, mutatva az utat, merre mentek.

Röviddel utánuk a libapásztor lányok is kihajtották a fehér, gágogó falkát, majd valaki borjas tehenét kísérte ki a mezsgyére, vagy megkötözött lovát vezette ki sörényénél fogva az ugarra.

De azután se lett nagyobb csend, mert a falu készülődni kezdett a vásárra. Vagy egy héttel volt ez azután, hogy az emberek hazajöttek a börtönből.

Lipcében lassanként minden visszatért a régi kerékvágásba, akár a kegyetlen vihar után, mely jókora károkat okoz. A nép is magához tért ijedtségéből, s bár még sopánkodva, panaszolva sorsát, mégis lassacskán nekifogott az elmaradt munkának.

Persze nem ment még úgy, ahogyan kellett volna, habár az emberek már átvették kemény kezükbe a kormányzást. Még lustálkodtak egy kicsit, nehezen keltek föl reggel, gyakran sokáig hevertek a dunna alatt; némelyik még sűrűn nézegetett be a kocsmába, mintha újságokat akarna hallani az erdő dolgában. Egyik-másik még fél napokat is elkódorgott a faluban, beszélgetett a komákkal, mások pedig csak a sürgősebb munkákat látták el úgy-ahogy, mert nem volt könnyű dolog a hosszú semmittevés után nekilátni a munka nehezének. De napról napra javult a helyzet, napról napra üresebb lett a kocsma meg az utca, és napról napra gyakrabban ragadta őket üstökön a muszáj kényszere, földhöz görnyesztette, nehéz, fáradságos munkába fogta. Minthogy pedig ma éppen vásár volt Tymowban, csak kevesen mentek munkába, inkább a vásárra készülődtek.

Valahogy előbb köszöntött be az idén az új termés előtti ínséges idő, és olyan súlyosan, hogy némely viskóban szinte ordított. Akinek tehát volt még valami eladnivalója, sietve vitte a vásárra; mások pedig csak azért mentek, hogy elbeszélgessenek a szomszédokkal, világot lássanak, és legalább egy pohárral fölhajthassanak.

Mindenkinek megvolt a maga gondja, hát hol is vigasztalódjék, panaszkodjék, hol üdítse föl a lelkét és halljon újságot, ha nem a vásárban vagy a búcsúban?

Így hát alig hajtották ki a jószágot a legelőre, készülődni kezdtek, rendbe hozták a szekereket, s akik gyalogszerrel mentek, azok el is indultak.

Legelőbb a szegények keltek útra. Filipka sírva hajtott hat öreg ludat, az alig tollasodó kislibáktól választotta el őket, mert az ura megbetegedett hazatérése után, és nem volt mit a fazékba tenni.

Egy másik zsellér üszőt vezetett a szarvánál fogva; most a tavasszal zúgott be éppen. Mivel pedig az ínségnek hosszú a lába és éles a körme, még a ferde szájú Grzela is, bár nyolc holdon gazdálkodott, egy fejős tehenet vezetett kötélen, a szomszédja pedig, Józek Wachnik, kocát hajtott, malacaival együtt.

Úgy segítettek magukon a szerencsétlenek, ahogy tudtak, mert már némelyiküket annyira szorongatta az ínség, hogy az utolsó gebéjét vitte a vásárra: így Gulbas is, mert Balcerkowa bepörölte azért a tizenöt rubelért, melyet a tehenére vett tőle kölcsön, és most már végrehajtással fenyegetődzött. Ezért hát a szegény ördög az egész család sírása, sopánkodása közepette felült a pejkójára és vitte eladni.

A szekerek egymás után gördültek ki az útra, mert a gazdák is vitték, amijük volt; hiszen a bíró is sürgette az adót, és büntetéssel fenyegetődzött. A gazdaasszonyok is előállottak a maguk jószágával: gyakran kotkodácsolt ki egy-egy tyúkocska a kendőjük alól, sőt egy-egy jókora gúnár is kisziszegett a szekérkasból. Mások, a gyalog indulók, tojást vittek kendőkben, vagy a gyerekeik elől titokban összegyűjtött vajat; némelyek az ünneplő szoknyájukat vagy fölösleges vásznaikat cipelték a hátukon.

Mert hajtotta őket az ínség, s az aratásig, az új termésig még messze volt.

Úgy siettek valamennyien, hogy még a mise is jóval hamarább ért véget. Csak néhány asszony térdelt az oltár előtt, de nem tudtak lépést tartani a pappal; alig mondták el az Úrfelmutatásra szóló imádságot, Jambrozy már oltogatta a gyertyákat, és csörgette a kulcsokat.

Katona Tereska, aki valamilyen ügyben kereste a plébánost, épp akkor ért oda, mikor már reggelizni ment. Nem merte megszólítani, ezért csak megállt a léckerítésnél, és leste, mikor jön ki a tornácra. De mire végre rászánta magát, hogy odalépjen, már felült a pap a bricskájára, és szólt a legényének, hogy gyorsan hajtson Tymowba.

Tereska szomorúan sóhajtott föl, és sokáig nézte a nyárfás utat, ahol porfelhő gomolygott, és szürkén ereszkedett le a rétekre. Egyre messzebb zörögtek a szekerek, s csak az út szélén libasorban bandukoló asszonyok piros ruhája villant föl olykor-olykor a fák közt.

Lipce lassanként elcsendesedett. A malom nem zúgott, a kovácsműhely be volt zárva, és az utcák is egészen kiürültek, mert aki otthon maradt, az az udvarban vagy a veteményesben tevékenykedett a ház mögött.

Tereska nagy búsan tért haza.

A templom mögött lakott, Mateusz szomszédságában, egyszobás, félpitvaros vityillóban. A ház másik felét az osztozkodásnál levágta a bátyja, és átvitte a saját telkére. Az elfűrészelt falak és a háztető a füstös kéményhez simulva úgy meredt kifelé, mint a keresztben elmetszett bordák.

Nastka meglátta Tereskát a küszöbről, mert csak egy keskeny kertecske választotta el őket.

- Nos, mit olvasott ki belőle a pap? - kiáltott fel, és odafutott hozzá.

Tereska az átbújónál átkiáltotta neki, hogy járt.

- De talán a kántor elolvasná. Biztosan ért az íráshoz.

- Persze hogy ért, de hogy mehetnék hozzá üres kézzel?

- Vigyél néhány tojást!

- Édesanyám mind elvitte a városba, csak a kacsatojások maradtak itthon.

- Ne búsulj, elfogadja ő a kacsatojást is.

- Elmennék, de úgy félek! Ha tudnám, mi van beleírva! - Kivette pruszlikjából az ura levelét, amit a bíró hozott tegnap este az irodából. - Vajon mi lehet benne?

Nastka kivette a kezéből a tintával teleírt papirost, leguggolt az átjáróban, kiteregette a térdén, és újból megpróbálta nagy fáradsággal kisilabizálni. Tereska leült a palánkra, és állát az öklére támasztva, félve nézett az ákombákomra, amiből Nastka csak annyit betűzött ki, hogy "Dicsértessék" áll az elején.

- Hiába, nem tudok többet kivenni. Mateusz biztosan bírna vele.

- Nem, nem! - tiltakozott Tereska, fülig pirulva. Majd csendesen kérlelte: - Ne szólj neki a levélről, Nastus, ne szólj...

- Ha nyomtatva lenne, mint a könyvben, akkor elolvasnám. Jól ismerem a betűket, és emlékszem mindegyikre. De itt nem tudok semmit kiokoskodni. Csupa szarkaláb meg kacskaringó, mintha tintába mártott legyet eresztettek volna a papirosra.

- Ugye, nem mondod meg, Nastus, ugye?

- Hiszen már tegnap mondottam, hogy nincs semmi közöm a dolgotokhoz. Ha hazajön az urad a katonáéktól, úgyis minden kiderül! - szólt Nastka fölkelve.

Tereska torkát sírás fojtogatta; csak mozgott a szája, de egyetlen szót se tudott kinyögni.

Nastka kissé bosszankodva ment el, és útközben hívogatta a tyúkokat, Tereska pedig öt kacsatojást kötött a kendőjébe, és elbandukolt a kántorhoz.

De nem lehetett könnyű neki, mert minduntalan megállt és behúzódott az árnyékba, s félénken bámulta a levél érthetetlen betűit.

- Talán már haza is engedik?

Torkon ragadta a félelem, megcsuklott a térde, s a szíve olyan kétségbeesetten vert, hogy a fákhoz simult, és kisírt szeme úgy révedezett mindenfelé, mintha segítséget keresne.

- De talán csak pénzt kér!

Egyre lassabban ment; úgy ránehezedett, úgy égette a férje levele, hogy mindig újból elővette a pruszlikjából, kezébe fogta, végül pedig a kendője csücskébe kötötte.

A kántoréknál üresnek látszott a ház: az ajtók tárva-nyitva állottak, a szobákban nem volt senki, csak az egyikben, melynek az ablaka szoknyával volt lefüggönyözve, horkolt valaki hangosan a dunna alatt. Tereska bátortalanul ment át a pitvaron, és körülnézett az udvaron. Csak a szolgáló ült a konyha előtt, térde között köpülőt tartott, köpülte a vajat, és közben egy gallyal védekezett a legyek ellen.

- Hol van a gazdasszony?

- A kertben, mindjárt meghallja...

Tereska megállt oldalt, kezében gyűrte a levelet, és kendőjét mindjobban a homlokába húzta, mert a nap előbújt a gazdasági épületek mögül.

A pap udvarából, melyet csak egy kerítés választott el a kántorétól, a baromfi lármája hallatszott; a kacsák a pocsolyákban lubickoltak, a kerítések tövében pulykafiókák sipogtak, a nagy pulykák pedig kiterjesztett szárnnyal, gurgulázva, bőszen ugráltak a sárban heverésző malacok felé. A galambok fel-felröppentek a csűr ereszéről, néhány kört írtak le a levegőben, és mint egy hószínű felhő, újra meg újra leszállottak a plébánia piros tetejére. Nedves, friss melegség áradt a földek felől, a virágzó kertek fürödtek a napfényben, a virágba borult almafák úgy emelkedtek ki a zöldből, mint a kelő nap fényétől rózsálló fehér fellegek; a méhek halk zümmögéssel röpültek munkába, s néhol egy-egy lepke is meglebbent, mint egy virágszirom. A verébraj pedig nagy lármával csapott le a fákról a kerítésre.

Tereska szeméből hirtelen megindult a könny, és patakokban ömlött le az orcáján.

- Idehaza van a kántor úr? - kérdezte, elfordítva arcát.

- Hát hol lenne másutt? A főtisztelendő úr elment, hát hever, mint a disznó.

- A főtisztelendő úr biztosan a vásárra ment.

- Oda hát, bikát akar venni.

- Hát nincs még elég jószága?

- Akinek elege van, az mindig még többet akar - mordult föl a leány.

Tereska elhallgatott. Nagyon elszomorította, hogy némely ember torkig lakik minden jóval, ő meg alig eszik valamit, gyakran éhezik.

- Jön a gazdasszony! - kiáltott fel a leány, és hevesen köpülni kezdett, hogy ki is loccsant a tejföl a köpülőből.

- Ez a te műved, te naplopó! Szándékosan beeresztetted a lovakat a lucernásba! - csattant fel a kertben a kántorné rikácsoló hangja. - Lusta voltál kihajtani az ugarra! Jézusom, hogy senkire se lehet hagyatkozni! Két pásztán le van legelve a lucerna! Várj csak, mindjárt megmondom a nagybátyádnak, úgy megtáncoltat, hogy megemlegeted, te ingyenélő!

- Kihajtottam az ugarra, magam kötöttem meg a lábukat, és ki is pányváztam!

- Ne hazudozz, majd a nagybátyád számol veled!

- Nem én eresztettem be a lovakat a lucernásba, higgye el, néném!

- Hát ki? Talán bizony a pap? - sipította gúnyosan az asszony.

- Kitalálta a néni: a pap legeltette le a saját lovaival! - emelte föl Michal a hangját.

- Ez megbolondult! Fogd be a szádat, hogy meg ne hallja valaki!

- Nem fogom be, megmondom neki a szemébe is, mert láttam. A néni velem kiabál, pedig a pap legeltette le. Kimentem hajnalban a lovakért: a pejkó hevert, a kanca pedig legelt; ott voltak, ahol éjszakára hagytam őket. Látszik a lábuk nyoma, meg lehet győződni róla, még meleg. Kioldoztam őket, és fölültem a pejkóra, hát látom, hogy valamilyen lovak vannak a lucernásunkban. Csak épp hogy virradt, átugrattam hát a mezőn át a pap kertje felé, hogy elálljam az útjukat, kikanyarodtam a Klombék ösvényére, hát látom: ott áll a plébános a breviáriummal a kezében, nézeget mindenfelé, s időnként közéjük csap az ostorral, úgy hajtja őket egyre beljebb a lucernásba, hát...

- Hallgass, Michal! Ki hallott már ilyet, hogy maga a pap... Már régóta mondom, hogy azt a szénát is a múlt évben... Csitt, valamilyen asszony áll ott.

Sietve gurult a kántorné előre, az udvarba. Éppen most szólította a kántor is Michalt a dunna alól.

Tereska átadta az asszonynak a batyuját a tojásokkal, megölelte a lábát, és bátortalanul kérte, olvassák el neki az ura levelét.

A kántorné azt mondta: várjon.

Csak jó néhány miatyánknyi idő múlva hívták be a szobába. A kántor még öltözetlenül, egy szál gatyában itta a kávéját, és közben olvasni kezdte a levelet.

Tereskának a szívverése is elállott, mert az ura éppen arról adott hírt, hogy hazajön az aratásra a wolai Kuba Jarczykkal és a Borynáék Grzelájával együtt. A levél igen emberséges hangon volt írva; aggódott a felesége miatt, kérdezősködött mindenről, ami odahaza történik. Üdvözletét küldte az ismerősöknek, és kitörő örömmel várta a hazatérést. A végén pedig Grzela írt pár sort, és kérte: adjon hírt jöveteléről az apjának. Nem tudta szegény, mi történt Maciejjel.

Tereskát pedig ezek a meleg, emberséges szavak úgy égették, mint az ostorcsapás; nyomasztó teherként nehezedtek reá. Erőlködött, hogy ne lássék rajta, s hogy nyugodtan viselje el ezt a rettenetes hírt. De az áruló könnyek valahogy maguktól gördültek ki a szeméből, mint az égő gyöngyök.

- Hogy örül az ura hazatértének! - suttogta gúnyosan a kántorné.

Tereska szeméből még sűrűbb könnyzápor eredt. Elmenekült szegény, hogy ne törjön ki hangos jajveszékelésben, és sokáig bujdokolt valahol a bejárókban.

- Mit tegyek én most, szegény árva, mit csináljak? - panaszkodott tanácstalan bánatában.

Igen, ha az ura megjön, mindent megtud! Rémület fogta el, mint a zord vihar. Jasiek becsületes, emberséges volt, de makacs és elszánt, mint minden Ploszka. Nem bocsátja meg a sérelmet, és még agyonveri Mateuszt! Jézus irgalmazz! Saját magára nem is gondolt. Sírva, magát marcangolva, egyszer csak Borynáéknál találta magát. Hanka nem volt otthon: még kora reggel bement a városba. Jagna is az anyjánál dolgozott, úgyhogy csak Jagustynka volt otthon meg Józka: a vásznat locsolták és teregették ki a kertben. Tereska elmondotta Grzela üzenetét, és mielőbb odébb akart állni, de az öregasszony félrehívta, és szokatlan jóakarattal suttogta:

- Tereska, térj magadhoz! Legyen eszed! A rossz nyelveket ki nem vágod... Ha Jasiek hazatér, úgyis mindent megtud. Gondold meg, a szerető egy hónapra való, a férj pedig egy egész életre! A javadat akarom.

- Mit beszél? Micsoda? - dadogta, mintha nem értené.

- Ne tettesd magad, mindenki tudja a dolgotokat. Add ki Mateusznak az útját, míg nem késő, akkor Jasiek nem hiszi el... Nagyon vágyódik utánad, hát könnyen elhitetheted vele, amit akarsz. Mateusz hozzászokott a dunnádhoz, de csak nem nőtt oda, kergesd hát ki, amíg nem késő. Ne félj, Jasiek sem éppen vakarék... A szerelem meg elmúlik, mint a tegnapi nap, hiába tartóztatod, még ha az életeddel fizetnél is érte. A szerelem csak bőséges ünnepi étel. A szerelem sírás, a házasság örök sír, úgy szokták mondani; talán igaz is, csakhogy ez a sír a férj és a gyerekek mellett jobb, mint a magános szabadság. Ne bőgj, mentsd meg magad, amíg lehet. Ha az urad ellátja a bajodat ezért a szerelemért, és kikerget a házából, hova mégy akkor? Világgá, pusztulásba, az emberek nevetségére! Csak a bolond cseréli koldusbotra a fejszét! Ha kipottyansz a szekérből, hiába futsz lógó nyelvvel a saroglya után! A szél ellenében hamar kifulladsz, és elfogy az erőd, hamar elhagy a szekér! Te buta, mindegyik férfinak van nadrágja, akár Mateusznak hívják, akár Kubának. Mindegyik esküdözik, amikor megkíván, mindegyik olyan, mint a méz, amíg kedves vagy neki. Gondold meg ezt jól, vedd az eszedbe, amit mondok, hiszen a nénéd vagyok, és a javadat akarom.

De Tereska már nem bírta tovább; elrohant a mezőre, s valahol bedőlt a rozsvetésbe. Csak ott engedte át magát a sírásnak és a fájdalomnak.

Hasztalan igyekezett fontolóra venni az öregasszony szavait; újra meg újra összeszorította szívét a bánat, a Mateusz utáni vágy, hogy üvöltve hempergett a vetésben, mint a megsebzett vad.

Csak valami közeli lárma állította talpra.

Úgy tetszett, mintha a bíró háza előtt folyna valami kegyetlen civakodás.

Úgy is volt: a bíróné meg Kozlowa mondta el egymást mindennek.

Egymással szemben álltak, csak a kerítés meg az utca választotta el őket. Csak ing volt rajtuk meg szoknya, s már alig szuszogtak mérgükben; teljes erejükből szitkozódtak, és öklükkel fenyegették egymást.

A bíró éppen a lovait fogta be a kasos szekérbe, s olykor egy-egy szót váltott a tornácon ülő modlicai paraszttal, aki dobogott a lábával gyönyörűségében, s kiabálva uszította az asszonyokat.

Messzire elhangzott az ordítozás, össze is futottak az emberek a látványosságra. Már jó sokan állottak az úton, s valamennyi szomszéd kerítés és a házak szöglete mögül fejek kandikáltak ki.

Mert veszekedtek is alaposan, hogy az Isten mentsen meg tőle! A rendszerint csöndes, békés természetű bíróné mintha megveszett volna máma: egyre jobban dühbe jött, Kozlowa pedig szándékosan csendesebb volt egy kicsit, és nem hagyott semmit észrevétel nélkül, lassan szurkálta gúnyos szavaival a bírónét.

- Csak ugass, nagyságos bíróné, csak ugass, nem ugatnak túl a kutyák! - kiabálta.

- Mert hiszen nem is az első vagy a második eset! Nincs olyan hét, hogy el ne tűnne valami a házból! Tojós tyúkok, csibék, kacsák, még öreg lúd is, hogy azt a sok kárt el se soroljam, ami a veteményesben meg a gyümölcsösben esett! Hogy akadna a torkodon a lopott jószág! Hogy a nyavalya törne ki! Hogy a kerítés tövében dögölnél meg...

- Csak ugrálj, varjú, csak károgj, ha megkönnyebbülsz tőle, nagyságos bíróné...

- Ma meg - fordult a bíróné Tereskához, aki éppen most ért ki az útra -, ma meg reggel kivittem öt darab vásznat fehéríteni. Megyek reggeli után, hogy megöntözzem, hát hiányzik egy! Keresem, de mintha a föld nyelte volna el! Pedig hát kővel nyomtattam le, és szél se volt! Vékonyka, finomított vászon, a bolti sem jobb, és eltűnt!

- Benőtte a szemedet a háj, mint a disznóét, azért nem láttad!

- Mert elloptad! - üvöltött a bíróné.

- Én loptam el? Mondd ki még egyszer, csak mondd!

- Te bizony, cudar tolvaja! Bizonyítom az egész világ előtt. Majd bevallod, ha bilincsben hurcolnak az áristomba.

- Azt mondja, hogy tolvaj vagyok! Hallják, emberek? A törvény elé viszem, ahogyan Isten van az égben, valamennyien hallották. Én loptam el? Van rá tanúd, te boszorkány?

A bíróné fölkapott egy karót, és kifutott az utcára. Úgy ment neki, mint a veszett kutya, ádáz sivítozással.

- Majd bottal bizonyítom neked! Majd tanúsítom én neked mindjárt! Majd én...

- Gyere csak ide, nagyságos bíróné! Nyúlj csak hozzám, disznó fajzatja! Nyúlj csak hozzám, te csámpás szuka! - ordította Kozlowa, a bíróné elé futva.

Ellökte az urát, aki vissza akarta tartani, és szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, kihívóan kiabálta:

- Üss csak meg, üss csak! Nem kerülöd el a börtönt, nagyságos bíróné!

- Fogd be a pofádat, hogy ne dugjalak előbb a dutyiba! - kiáltott rá a bíró.

- Csukd be a veszett kutyákat, arra való vagy, az asszonyodat meg fogd inkább rövidebb kötőfékre, hogy ne kössön bele az emberbe! - tört ki Kozlowa, mert már nem tudta türtőztetni magát.

- Hivatalos személlyel beszélsz, térj hát eszedre, asszony! - kiáltott fenyegetően a bíró.

- Mindjárt megmondom, mit csinálok a hivatalodra! Érted? Nézzék, még fenyeget, s talán maga vitte el a vásznat ingre valamelyik szeretőjének. Nem telik már a község pénzéből, mert elittad, te korhely! Ne félj, tudja mindenki, miket művelsz. Te is fogsz még ülni, hivatalnok úr, fogsz bizony!

De ez már mindkettejüknek sok volt. Rávetették magukat Kozlowára, mint a farkasok. Először a bíróné ütött a karóval a képébe, és vad visongással kapott a hajába mind a tíz körmével. A bíró pedig öklével ütötte, ahol érte.

Bartek ebben a pillanatban ugrott oda a felesége segítségére.

Összeakaszkodtak, mint a kutyák, egy kioldhatatlan gomolyagba: meg se lehetett különböztetni, kinek az ökle ver, mint a cséphadaró, kinek a feje mozog, és ki kiabál. A kerítéshez szorultak, majd ismét kigurultak az utcára, mint a vihar sodorta kévék. Végül egyre bőszültebb küzdelemben lebuktak a földre, a homokba.

Porfelhő takarta be őket, csak ordítozásuk és szitkozódásuk hallatszott. Hemperegtek az utca porában, tépték egymást, és üvöltöttek torkukszakadtából.

Néha kiszakadt valamelyikük a gomolyagból, néha valamennyien egyszerre talpra ugorva és megragadva, ami kezük ügyébe esett, újból egymásra támadtak, a hajuknál, a gallérjuknál, a derekuknál fogva ráncigálták egymást.

Lármájuk betöltötte az egész falut. A tyúkok ijedten kotkodácsoltak a kertekben, ugatni kezdtek a kutyák, és a fehérnépek nagy jajveszékelve, tanácstalanul tolakodtak köréjük. Végül is az odaérkező férfiak választották szét a verekedőket.

Hogy mennyi átkozódás, sírás, fenyegetés hallatszott még, azt ki se lehet mondani. A szomszédok tüstént szétfutottak, hogy tanúnak ne hívhassák őket; de mindenütt arról beszéltek, mintegy titokban, milyen kegyetlenül megverték a bíróék Koziolékat.

S nem telt bele pár miatyánknyi idő, a bíró dagadt ábrázattal és meglehetősen kékre vert, összekarmolt feleségével elsőnek hajtatott be a városba, beadni a panaszt. Koziolék csak egy óra múlva keltek útra.

Az öreg Ploszka feltűnő szívességgel, ingyen vitte be őket kocsiján a városba, hogy baráti szolgálatot tegyen a bírónak.

Panaszra mentek, tehát úgy indultak el, ahogy kikerültek a harcból, nem szedték magukat egy csöppet se rendbe.

Szándékosan lépésben hajtattak a falun keresztül, hogy mindenfelé elmesélhessék sérelmeiket, és megmutassák sebeiket mindenkinek, aki csak látni akarja.

Koziol feje be volt szakítva csontig; a vér elöntötte egész arcát, nyakát és mellét, mely kilátszott szakadt inge alól. Nem fájt neki már valami nagyon, de azért újra meg újra megfogta az oldalát, és fültépő hangon bömbölte:

- Istenem, nem bírom ki! Összetörte valamennyi bordámat! Segítség, emberek, segítség, mert meghalok!

És Magda jajveszékelve kontrázott neki:

- Lőccsel verte meg! Hallgass, szegénykém! Úgy meggyalázott, mint a kutyát, de van még igazság a földön és büntetés a haramiákra, van bizony! Csitt, szerencsétlen! Meg fog fizetni érte! Agyon akarta verni, látták az emberek, alig tudták megvédeni, hát tanúságot fognak tenni a törvény előtt becsületesen! - ordította, és időnként szörnyű sírásban tört ki. Kozlowa is jól el volt látva, alig lehetett ráismerni. Hajadonfőtt ült a szekéren, a haja itt-ott ki volt tépve a bőrével együtt. A füle is be volt szakítva, a szeme véres, s az egész képe úgy összekarmolva, mintha végigboronálták volna. Bár mindenki tudta, miféle jómadár, mégis sokan szívből sajnálták.

- No de így megverni az embereket!

- Nagy szégyen, és isten ellen való vétek! Hiszen alig van bennük élet.

- Jól felszabdalták őket, mi? A mészáros se tudná jobban... De a bíró úrnak minden szabad, hiszen hivatalbeli, számottevő személy! - tódította gúnyosan Ploszka, a nép felé fordulva.

Nagyon felrázta ez a dolog valamennyiüket, s habár Koziolék már messze jártak, a falu még sokáig nem tudott lecsillapodni.

Tereska, aki ijedtében elbújt a verekedés alatt, csak akkor mászott elő valahonnan, amikor már mindkét fél elment a bíróságra.

Be is nézett rögtön Koziolékhoz, mert Bartek anyai nagybátyja volt. Nem volt senki a házban, csak az udvaron, a fal tövében ült a három gyerek, akiket Varsóból hozott az asszony.

Összebújva, mohón rágcsálták a félig főtt krumplit, és sivítva, kanállal hadonászva védekeztek a malacok ellen. Olyan nyomorúságosak, soványak és piszkosak voltak, hogy megesett rajtuk Tereska szíve. Bevitte őket a pitvarba, és becsukta rájuk az ajtót, azután sietve szaladt a hírekkel.

Golombéknál csak Nastka volt otthon.

Mateusz még reggeli előtt elment Stachóhoz, Bylica vejéhez. Éppen az összedőlt viskót vizsgálta vele együtt, nem lehetne-e helyrehozni. Bylica a nyomukban járt, és néha dadogva szólt valamit.

Jacek úr pedig ott ült a küszöbön, mint mindig; cigarettázott és füttyentgetett a cseresznyefák körül röpködő galambokra.

A nap már delelőre emelkedett, jó meleg volt.

A felmelegedett levegő úgy káprázott a földek fölött, mint a víz, a gabonatáblák és a gyümölcsösök bámulva néztek a napba, s csak néha-néha hullott le Bylica cseresznyefáiról egy-egy virág szirma imbolyogva a fűre, mint egy fehér pillangó.

Dél felé járt az idő, mikor Mateusz befejezte a szemlét. Még belevágta fejszéjét itt-ott a ház oldalába, s azután határozottan kijelentette:

- El van ez korhadva egészen, nem lesz belőle semmi, hiába...

- Vennék néhány új szálfát, talán... - suttogta könyörögve Stacho.

- Vegyen egy egész viskóra valót, ebből a ganéjból egyetlen gerendát sem lehet fölhasználni.

- Nem fél az Istentől?

- Hiszen az alapgerendák még tartanának, csak az ajtó meg az ablak köré kellene újat tenni... A falakat is meg lehetne támasztani... vaskapcsokkal összehúzni... hiszen... - dadogta az öreg Bylica.

- Ha maga olyan nagy mester, hát csinálja meg, én nem tudok korhadékkal mit kezdeni - vetette oda Mateusz haragosan, fölvéve zekéjét.

Erre Weronka is odajött, gyermekével a karján, és sopánkodni kezdett:

- Hát mihez fogunk most, mihez?

- Vagy kétezerbe kerülne egy új házra való! - sóhajtott föl aggodalmasan Stacho.

- Hát abból is csak egy szoba meg egy kis pitvar telik.

- Hiszen talán a mi erdőnkből is kapnék egy kis fát... igaz, hogy csak keveset... A többit megvenném... persze... telnék... A hivatalban kellene kérni...

- Ugyan, adnak is most, amikor pör alatt van az erdő! Hiszen még a rőzseszedést is megtiltották. Várjon a házzal, míg eldől a pör - tanácsolta Mateusz.

- Várj csak, babám, várj csak! Hát a télen hova legyünk? Hova? - tört ki Weronka, és keserves sírásra fakadt.

Elhallgattak. Mateusz összeszedegette ácsszerszámait, Stacho a fejét vakarta, Bylica az orrát törülgette a ház sarka mögött, s a szomorú csöndben csak Weronka zokogása hallatszott.

Jacek úr hirtelen fölkelt és megszólalt:

- Ne sírjon, Weronka, majd kerül fa a házra!

Valamennyien sóbálvánnyá dermedtek, még a szájukat is kitátották. Végül is Mateusz tért magához legelőbb, és hahotázni kezdett.

- Az okos ígér, és a bolond örül! Nincs hova a fejét lehajtsa, és házakat fog osztogatni másoknak! - mondotta élesen, és Jacek úrra sandított. De az nem szólt többet, megint leült a küszöbre, rágyújtott egy cigarettára, piszkálta a szakállát, mint azelőtt, és bámulta az eget.

- Csak várjanak, nemsokára egész majort ígér maguknak.

Nagyot nevetett Mateusz, vállat vont és elment.

Rögtön balra fordult, a csűrök mögött futó ösvényre.

Kevesen dolgoztak ma a kertekben; csak itt-ott piroslott egy-egy asszony, egy-egy ember javította a háztetőt, vagy a mezők felé kitárt csűr ajtajában mesterkedtek valamit.

Nem volt sürgős Mateusz útja: szívesen állt meg itt is, ott is, elbeszélgetett az emberekkel a bíró verekedéséről, rávigyorgott a leányokra, és vígan szólongatta őket; az asszonyoknak meg olyan borsos tréfákat mondott, hogy csak úgy visszhangzott a kert a nevetésüktől. Némelyik fehérnép sóhajtva nézett utána.

Mert hát deli legény volt, délceg, mint a tölgy; szinte királya a falubeli legényeknek. Erőben Antek Boryna után következett, a táncban versenyzett Stach Ploszkával; eszes is volt a fickó, meg ügyes is. Minden munkához értett, szekeret is csinált, kéményt is állított, házat is épített, s amellett szépen játszott a flótán. Ezért aztán, bár alig volt földje, s a garas se maradt meg nála, mert bőkezű volt másokkal szemben, nem egy anya szívesen elivott volna vele akár egy egész borjút is, csak hogy megszerezze vejének, nem egy leány már bizalmába is fogadta, mert arra számított, hogy hamarébb elmegy vele a paphoz.

De minden ügyeskedés hiábavaló volt; ivott az anyákkal, szerelmeskedett a lányokkal, de a házasságból mindig kihúzta magát, mint a csík.

- Nem könnyű választani, mert mindegyik helyes, és még helyesebbek nőnek fel, hát megvárom őket... - mondotta a komáknak, ha egyiket vagy másikat ajánlgatták.

A télen összeállott Tereskával, és szinte az egész falu szeme láttára élt vele együtt. Ügyet se vetett a szóbeszédre, sem a figyelmeztetésekre.

- Ha Jasiek hazajön, visszaadom neki. Még meg is hív pálinkára hálából, hogy megőriztem az asszonyát - mondogatta nevetve barátainak röviddel azután, hogy hazatért a börtönből. Már unta az asszonyt, és lassacskán kezdett odébbállani.

Most is ebédre menet a hosszabb utat választotta, hogy közben tréfálkozzék a lányokkal, és megcsípje, amelyiket lehet.

Egészen váratlanul bukkant Jagnára, aki az anyja kertjében gyomlált.

- Jagusia! - kiáltotta örömmel.

Jagusia kiegyenesedett; úgy állott a barázda fölött, mint a karcsú mályva.

- Hát észrevettél? Ni, milyen hamar! Már egy hete, hogy itthon vagy, és csak most...

- Egyre szebb leszel! - suttogta a legény csodálattal.

Jagnának térdig föl volt tűrve a szoknyája, az álla alatt megkötött piros kendője alól gyönyörűen kéklett óriási, édes szeme; fehér fogai kicsillogtak meggyszínű ajkai közül, egész arca piros volt, mint az alma, és olyan szép, hogy szinte kérte a csókot. Büszkén csípőre tette a kezét, és úgy vágott rá szikrázó szemével a legényre, hogy beleborzongott. Körülnézett, és közelebb lépett hozzá.

- Egy hete kereslek és kutatlak hiába.

- Hazudj a kutyának, az talán elhiszi. Minden este ott nevetgél a bejárókban, minden este másnak udvarol, s még ilyet akarna elhitetni velem!

- Hát így fogadsz, Jagus? Így? Így?

- Hogyan fogadjalak másképp? Talán megöleljem a térdedet, és köszönjem meg, hogy gondoltál rám?

- Még jól emlékszem, hogyan fogadtál tavaly.

- Ami tavaly volt, az elmúlt - fordult el Jagusia, és elrejtette az arcát. De Mateusz hirtelen melléje húzódott, és mohón átölelte.

Jagna haragosan tépte ki magát karjai közül.

- Hagyj békén, mert Tereska kikaparja miattad a szememet!

- Jagusia! - szólt szinte nyögve.

- Menj a katonaasszonyodhoz szerelmeskedni... Szolgálj neki, míg a másik haza nem jön. Kihizlalt a börtönben, költött rád eleget, hát most csak dolgozd le neki! - úgy csapkodta szavaival, mint az ostorral, olyan megvetően, hogy Mateusz a foga mögött felejtette a nyelvét.

Elszégyellte magát, elvörösödött, mint a cékla, behúzta nyakát, és szinte szökve távozott.

Jagus pedig, bár azt mondta ki, amit érzett és amit egész héten át a begyében hordott, most elszomorodott. Nem gondolta, hogy Mateusz megharagszik és elmegy.

"Az ostoba, hiszen én csak úgy mondtam, nem mintha haragudnék! - gondolta, és szomorúan nézett a legény után. - És így megharagudni rögtön!" - Mateusz!

De a legény nem hallotta meg. Úgy futott a kerteken át, mintha kutyát uszítottak volna rá.

- Ni, a mérges darázs, az ebadta! - morogta Mateusz, és egyenesen hazaszaladt. A harag váltakozott benne a bámulattal. Hiszen mindig olyan szelíd bárány volt, alig tudta kinyitni a száját. Most meg úgy lepiszkolta, mint a kutyát! Rázta a szégyen, és körülnézett, nem hallotta-e valaki az ő gyalázatát.

Tereskát hányja föl neki! Az ostoba! Mit neki az az asszony? Mulatság és kész! És hogy vágott a szemével! Milyen büszkén tette csípőre a kezét! Aztán milyen gyönyörűség áradt belőle! Jézusom, az ilyentől a pofon sem lenne szégyen, csak hozzájutna az ember a mézhez... Úgy elfogta a vágy, hogy meglassította lépteit a ház előtt.

"Megharagudott, hogy megfeledkeztem róla... De hát tehetek én arról... és Tereskáért... - elfintorította a képét, mintha ecetet nyelt volna. Torkig volt már ezzel a bőgődudával, unta a folytonos siránkozását. Nem esküdött meg vele, hogy mindig rajta lógjon, mint tehénen a farka! Hiszen van ura! Végül még a pap is kiprédikálja! - Az ilyen asszony mellett egészen elkocsonyásodik az ember. Fene egy dolog ez a fehérnéppel" - bosszankodott magában.

Az ebéd még nem volt készen, lehordta hát Nastkát a piszmogásért, és átment Tereskához. Éppen a tehenet fejte a kertben; ráemelte szemét, mely különösen szomorú volt ma, alig száradt ki a könnye.

- Mit bőgtél megint?

Halkan mentegetődzött, és szerető pillantással simogatta végig a legény arcát.

- Inkább ügyelnél a tehén tőgyére, kifröccsented a tejet a szoknyádra.

Kemény volt ma, nem volt benne semmi gyöngédség; törte a fejét Tereska, mi baja lett, s úgy hallgatott, mint a kuka, mert minden szavára haraggal tört ki Mateusz, és a szemét forgatta.

Úgy tett, mintha keresne valamit a kertben és a ház körül, de voltaképp titkon az asszonyt nézegette, és egyre jobban csodálkozott:

"Hova is tettem a szememet? Ilyen nyavalyás, löttyedt teremtés... Se hús, se hal! Korhadt csontváz... Akár egy cigányasszony! Se formája, se..."

Igaz, a szeme szép volt, az egyetlen, ami szép volt rajta. Talán a Jagusiáéval is fölért. Óriási, kék, mint az ég, fekete szemöldökkel szegve. Valahányszor találkozott a tekintetével, elfordította a fejét, és szitkozódott magában:

"Mereszti a szemét, mint a borjú, amikor fölemeli a farkát!"

Idegesítette ez a nézés, és még nagyobb dühbe gurult tőle.

"Azért se nézek rád, bámészkodj a kutya farkára! Nem csábítasz el."

Együtt ebédeltek, de egyszer se szólt hozzá, még csak feléje se nézett. Csak Nastkát bosszantotta időnként.

- A kutya se enné meg az ilyen kását. Mintha megfüstölted volna!

- Ugyan dehogy! Csak egy kicsit kozmás, és máris fintorogsz.

- Ne ellenkezz! Léggyel zsíroztad, több benne a légy, mint a töpörtyű.

- Már a légy is árt neki. Milyen válogatós! Nem mérgez meg, ne félj!

A káposztánál meg az avas háj miatt panaszkodott.

- Ha kocsikenőccsel zsíroztad volna meg, akkor se lenne rosszabb.

- Nyald meg a kocsi tengelyét, akkor meglátod, én nem kóstoltam! - felelte Nastka keményen.

Mindenbe belekötött, és mindenért zsörtölődött. Tereska egész ebéd alatt meg se mukkant, ezért ebéd után támadt rá. Észrevette ugyanis, hogy a tehene a ház sarkához dörgölődzik.

- Olyan vastagon lepte be a trágya, mintha páncélja nőtt volna. Nem tudod letisztítani, mi?

- Nedves az istálló, bemocskolódik.

- Nedves! Van elég alom az erdőben, csak azt várjátok, hogy más gereblyézze össze és hozza haza nektek. Hiszen kipállik az oldala ebben a trágyában, megrohad! Annyi a fehérnép a házban, de egy garas ára rend sincs! - kiabált, s Tereska alázatosan hallgatta, nem mert védekezni, csak a szemével esdekelt irgalomért.

Hiszen csendes volt mindig, engedékeny és dolgos, mint a hangya. Még örült is annak, hogy Mateusz uralkodik rajta, és keményen ráncba szedi. A legényt azonban ez még jobban bosszantotta. Ingerelte az asszony szerető, félénk szeme, ingerelte csöndes járása, alázatos arca, ingerelte még az is, hogy folyton körülötte lábatlankodott. Legszívesebben rákiabált volna, hogy pusztuljon a szeme elől.

- Hogy a kórság vinné el, a kutyafáját! - mordult föl végül, és ácsszerszámjait összeszedve, Klombékhoz indult, még meg se pihent ebéd után. Valami munkája volt a Klombék háza körül.

Kinn ültek még a ház előtt, a tál körül.

Cigarettára gyújtott, és leült a fal mellé.

Klombék arról beszélgettek, hogy Grzela Boryna hazajön a katonaságtól.

- Már hazajön? - kérdezte Mateusz nyugodtan.

- Hát nem tudja? Hiszen együtt jön a Tereska Jasiekjével és a wolai Jarczykkal.

- Aratásra ígérik. Tereska a kántornál járt ma a levéllel, hogy olvassa el. Mesélte nekem.

- Ez aztán újság! Jasiek hazajön! - kiáltott fel Mateusz önkéntelenül.

Valamennyien elhallgattak, csak a szemük ugrált egymás közt; a fehérnépek pedig elvörösödtek, alig tudták visszatartani nevetésüket. Mateusz nem vette észre, és mintha örülne a hírnek, nyugodtan mondta:

- Jó, hogy hazajön; talán nem fogják többet megszólni Tereskát.

A kanalak is megálltak a levegőben a tál fölött, úgy elámultak. Ő pedig körüljártatta hetyke tekintetét, és hozzátette:

- Tudják, ugye, mennyire rágja mindenki? Semmi közöm hozzá, noha apám révén távoli rokonom, de ha rákerülne a sor, úgy betapasztanám a pletykálkodók száját, hogy megemlegetnék. Már az igaz, hogy az asszonyok a többi asszonyhoz a legrosszabbak, még a legfehérebbet sem kímélik, hanem megdobálják sárral.

- Bizony úgy van, bizony! - ismételgették, és a tálra szögezték szemüket.

- Járt már Borynánál? - kérdezte Klombot nyugtalanul.

- Hiszen készülök, készülök, de mindig jön közbe valami.

- Mindnyájunkért szenved, és senki sem gondol rá.

- Hát te voltál nála? Mi?

- Hogy is mehetnék én egyedül, még azt mondják, hogy Jagna után járok.

- Ejha! Úgy vigyáz magára, mint a lány, ha megesett a baj - motyogta az öreg Agata, aki a kerítés tövében ült, egy tálacskával a térdén.

- Mert már elegem van a sok ugatásból.

- A farkas is megjavul, ha kihull a foga - nevetett Klomb.

- Vagy amikor vackot keres - vágott vissza Mateusz.

- Hohó, akkor már leshetjük, kihez küldesz pálinkát - tréfálkozott a Klomb fiú.

- Hiszen éppen azon gondolkozom folyton, melyikkel koccintsak.

- Válassz minél előbb, és engem hívj nyoszolyólánynak, Mateusz - csipogta Kasia, a legnagyobbik Klomb leány.

- Csakhogy nem olyan könnyű ám. Mind válogatott a lipcei lány, egyik különb a másiknál. Magduska a leggazdagabb, de már folyik a nyál a szájából, meg a szeme is csöpög. Ulisia olyan, mint egy virágszál, csak éppen vastagabb az egyik csípője, és egy hordó káposzta a hozománya. Frankának gyereke is van; Marysia túlontúl adakozó a legényekhez; Jewka, bár kerek száz aranya, azaz csipája van, nagy naplopó, mindig a dunna alatt hever. És valamennyi bőven akar enni, édeset akar inni, és nem szeret dolgozni. Színarany az ilyen fehérnép! A többi lánynak meg rövid a dunnája az én számomra.

Olyan kacagás lett erre, hogy a galambok is fölröppentek a háztetőről.

- Igazán mondom! Akárhánynál megmértem, alig ér a lábikrám feléig. Hát hogy alhatnám én ott télen? Alighanem csizmában, mi?

Klembowa lehordta, hogy a lányok előtt beszél ilyen csintalanságokat.

- Csak a mulatság kedvéért mondom. Hiszen azt szokás mondani, hogy a tisztességes tréfa nem árt a dunna alatt sem.

De a lányok felfortyantak, mint a pulykák.

- Ni, milyen válogatós! Még kicsúfol itt mindenkit! Ha nem elég neked Lipce, keresgélj más faluban! - lármáztak.

- Van Lipcében elég, van ám! Hiszen könnyebben találni itt hoppon maradt leányt, mint egész zlotyt. Egy susztertallér, és kész a vásár. Csak akadjon vevő! Van belőle annyi, hogy az egész falu zeng a hajadonok visításától, alig várják, hogy leoldják a pártájukat! Szombatonként minden házban már hajnaltól tisztogatnak, pántlikát fonnak a hajukba, és kergetik a jércét a kertben, hogy elvigyék pálinkáért a zsidónak. Déltől fogva meg a saroktól leselkednek, nem jön-e valamerről a kérő. Olyat is láttam, aki a háztetőről lobogtatta a kendőjét, úgy kiabált: "Hozzám gyere, Macius, hozzám!" Az anyjuk meg utánuk mondotta: "Kasiához gyere előbb, Macius, Kasiához! Egy egész sajttal és tizenöt tojással megtoldom a hozományt! Csak Kasiához gyere!"

Olyan mulatságosan mesélt, hogy a fiúk csak úgy dülöngéltek a nevetéstől. A lányok azonban úgy nekitámadtak, hogy az öreg rájuk is reccsentett:

- Csönd legyen! Úgy csörögnek, mint a szarkák eső előtt.

Nem egyhamar hallgattak el, azért az öreg, hogy elejét vegye a további csipkelődésnek, megkérdezte:

- Ott voltál, Mateusz, a bíró háborúságánál?

- Nem. Azt beszélik, hogy jól helybenhagyta Koziolékat.

- Jobban már nem is lehetett volna. Rájuk nézni is rossz volt! Sok mindent megenged magának a bíró...

- A falu kenyere hizlalja, hát ficánkol.

- Az igaz, mert senkitől se fél. Mert ki is szegül ellene? Másvalaki jól megadná az árát az ilyen tréfának, de neki egy haja szála se görbül meg. A hivatalnokokat ismeri, hát a járási hivatalban is mindent megtehet, amit csak akar...

- Mert birkák, hagyják, hogy ilyen vezesse magukat! Mindenkit lebecsül, mindenki fölé ágaskodik, ők meg majd hogy a lábát nem csókolgatják!

- Magunk választottuk, hát tisztelnünk is kell.

- Aki felültette, le is szállíthatja.

- Ne kiabálj, Mateusz, még híre megy.

- Ha jelentik neki, legalább tudni fogja. Csak merjen belém kötni!

- Maciej beteg, és ki más bírna vele? Mindegyik vonakodik, nem akar elsőnek ellene szólni, mert mindenkinek elég a maga baja - szólt az öreg, és fölkelt a lócáról.

Vele együtt a többiek is fölszedelőzködtek.

Egyik lefeküdt kipihenni az ebédet, a másik kiment az utcára, hogy kinyújtsa derekát és megeressze a nadrágszíjat. A lányok meg a tóra mentek ki fazekat mosni, hűsölni és tereferélni. Mateusz mindjárt a támasztógerendák ácsolásához fogott, Klomb pedig pipára gyújtott, és leült a küszöbre.

- Aki a más bajával törődik, maga is ínségbe jut! - morogta, és jóízűen pöfékelt.

A nap éppen a ház fölött lebegett, meleg dél volt, a határból is melegség áradt. A gyümölcsösök csöndben álltak, a fák közt káprázott a levegő a naptól, a virágok szirma hangtalanul hullott a fűre, méhek zümmögtek az almafákon, a fák közül kicsillogott a tó, még a madarak is elhallgattak. Édes, déli álmosság ülte meg a világot.

Klomb, hogy el ne aludjék, odabandukolt a krumplisveremhez.

Azután megint szívott egyet kialvó pipáján, és kiköpött, egy fejmozdulattal hátravetve arcába hulló haját.

- Megnézted, mi? - kérdezte a felesége, kidugva fejét a pitvarból.

- Meg hát... Ha úgy napjában egyszer főznénk, futna belőle újig!

- Még hogy egyszer napjában! Fiatalok és egészségesek, hát falniok is kell.

- Nem húzzuk ki. Ennyi nép! Tíz száj, a bendőjük meg szinte feneketlen. Kell valamit csinálni.

- Az üszőre gondolsz, mi? Megmondom neked előre, hogy nem hagyom eladni. Csinálj, amit akarsz, de a jószágot nem adom. Ezt jegyezd meg magadnak.

Klomb legyintett a kezével, mintha egy kellemetlen darazsat kergetne el, s mikor az asszony elment, újból rágyújtott a pipára.

- Fene egy asszony... Ha kell, az üsző se szentség!

A nap egyenest a szemébe tűzött, az árnyék még kicsi volt, ezért hátat fordított a fénynek, egyre lassabban és ritkábban pöfékelt. Megeresztette a nadrágszíját, mert nyomta a krumpli a gyomrát. A nap forrón sütött, a galambok turbékoltak az ereszen, és a levelek csendes susogása úgy elkábította, hogy bólogatni kezdett és elszundított.

- Tomasz! Tomasz!

Kinyitotta a szemét. Agata ült mellette, és aggodalmasan nézett rá.

- Nehezen várják az aratást - szólt csöndesen. - Ha megengedné, van egypár garasom, kisegíteném magukat. A temetésemre kuporgattam, de ha olyan nagy szükségben vannak, kölcsönadom. Kár lenne az üszőért. Ott voltam, mikor az anyja ellette a tavaly... jól tejelő fajta. Talán megengedi az Úr Jézus, hogy megérjem, akkor visszaadja az új termésből. Nem szégyen a gazdára sem, ha övéitől szükségben elfogad valamit... - És vagy három rubelt csúsztatott csupa zlotyban a kezébe.

- Tegye csak el! Majd megleszünk valahogy.

- Fogadja el, még egy fél rubelt hozzáteszek, fogadja el - kérte csöndesen az öregasszony.

- Isten fizesse meg. Milyen jó szíve van!

- Hát itt van harminc zloty, fogadja el, kereken megvan - szedegette elő a zacskóból, és tízesenként adta a markába. - Fogadja el - könyörgött, és alig bírta visszatartani könnyeit. Úgy vergődött a lelke, mintha minden garast a testéből vagdosna ki.

A pénz nagyon kísértően csillogott a napfényben. Klomb gyönyörködve hunyorgott és turkált benne. Új volt mind és tiszta. Nagyokat sóhajtott, küszködött a szörnyű kívánsággal, de végül elfordult, és úgy motyogta:

- Tegye csak el jól, mert meglátják, és még el találják lopni.

Agata még kínálgatta halkan, de csak úgy, illendőség kedvéért. S mivel Klomb nem felelt, buzgón kezdte becsavargatni és elrejteni kincseit.

- És miért nem marad nálunk? - kérdezte egy idő múlva Klomb.

- Hogyan is maradhatnék? Semmi dologra nem vagyok való, még a libát sem érem utol. Hát ingyen egyek, vagy mi? Gyönge vagyok már, napról napra várom a végemet. Persze hogy a rokonoknál szívesebben halnék meg, szívesebben... akár abban a kamrában is, ahol az üsző volt... persze, de hogyan okozhatnék maguknak ilyen bajt és alkalmatlanságot! Negyven egész zlotym van a temetésre... hogy misével legyen... gazda módra... mi? A dunnát odaadnám ráadásul... ne féljen, csendesen alszom el, észre se veszik... hamarosan... - dadogta bátortalanul, és dobogó szívvel várta, hogy Klomb befogadja és kimondja: "Maradjon!"

De nem szólalt meg, mintha nem értené a siránkozást. Csak nyújtózkodott egyet, ásított, és végül eloldalgott a ház mellett a csűrbe, a szénára...

- Hát persze... hogy is tehetné... ilyen tekintélyes gazda... én meg csak koldusasszony vagyok... - zokogta magában csöndes, fájdalmas gyötrelemmel az öregasszony, és utánanézett kisírt szemével.

S elvánszorgott lassan, sűrűn köhécselve, s minduntalan le-leült a tó partján. Ment megint, mint mindennap, hogy megkeresse a faluban azt a helyet, ahol meghalhatna gazda módra, anélkül, hogy becsapnák.

És vánszorogva kereste az igaz embereket. Úgy tévelygett a faluban, mint a lebegő ökörnyál, amely csak repül, és nem tudja, hol akad meg.

Az emberek csúfolódtak, és tréfából ajánlgatták szegénynek, hogy maradjon a rokonainál. Klombéknak pedig színlelt barátsággal szintén mondogatták:

- Hiszen rokonuk, a temetésre van pénze, és sokáig úgysem vendégeskedik maguknál... Hova legyen szegény?

Most mindez eszébe jutott Klembowának, mikor az ura elbeszélte a mai esetet. Már lefeküdtek, és amikor a gyerekek horkolni kezdtek, csendesen rá akarta beszélni az urát:

- Hely akad... a pitvarban is elalhat... a libákat kihajtjuk a fészerbe... megeszik akármit... nem húzza sokáig... a temetésre van pénze... Az emberek legalább befognák a szájukat... meg a dunnát sem kellene visszaadni... pedig nem talál az ember ilyet az utcán - magyarázta nagy buzgósággal.

De Klomb csak hortyogott válaszul. Másnap reggel azután így szólt:

- Ha Jagatának egy garasa se volna, akkor befogadnám. Hiába, Isten csapása. De így azt mondanák, hogy azért a pár zlotyért vagyunk jószívűek. Hiszen már így is azt fecsegik, hogy nekünk koldult... Nem lehet.

Klembowa amúgy is mindenben hallgatott az urára, ezért hát csak búsan sóhajtott a dunna miatt, és kiment, hogy sürgesse a lányokat.

Ma akartak ugyanis káposztát ültetni.

A nap, mint a tegnapi is, gyönyörű, napfényes, igazi májusi nap volt. Csak éppen szél fújt, csintalanul pajkoskodott a földeken, s a gabona úgy ringott a táblákon, mint a hullámzó víz. A kertek zúgva hajladoztak, sűrűn hullottak a szirmok, s illatoztak az orgona meg a zelnice telt, súlyos fürtjei. Föld- és virágszagú, friss levegő áradt. Az erdő mellett elterülő legelőről éneket hozott a szél. A kovácsműhelyben csengtek a kalapácsok. Az utak már reggel óta tele voltak néppel és emberi zajjal. Az asszonyok a káposztaföldekre vonultak, szitán és kosárban cipelték a palántákat, és hangosan beszélgettek a tegnapi vásárról meg a bíró dolgáról.

Hamarosan, mielőtt fölszáradt a harmat, piroslott a sok szoknya a fekete káposztáson, melyet csak a napfényben csillogó, vízzel telt barázdák szeleteltek fel.

Klembowa is oda tartott a leányaival. Klomb pedig Mateusszal és a fiúkkal a ház megtámasztásához fogott.

De mikor forróbban kezdett tűzni a nap, az öreg a fiaira hagyta a munkát, s ő maga kiszólította Balcereket; elmentek meglátogatni Borynát.

- Szép idő van, komám - szólt Klomb, és tubákot szippantott a komájáéból.

- Pompás! Csak ne legyen sokáig ilyen száraz.

- Mindenfelé esik, minket se fog elkerülni.

- Csak úgy nyüzsög a sok féreg a fákon, ez száraz időt jelent.

- Pedig a zöldség megkésett, még kiéghet. Talán nem sújt minket szárazsággal az Úr Jézus... Mi volt a vásáron? Megtudott valamit a lováról?

- Ej - legyintett. - Adtam az őrmesternek három rubelt, megígérte, hogy utánajár.

- Hogy nincsen semmi biztonság!... Az ember folytonos félelemben él, mint a nyúl, és senki sem tud segíteni rajta.

- A bíró meg, mint a báb - suttogta óvatosan Balcerek.

- Mást kell keresni - vetette oda Klomb.

Balcerek ránézett, de az öreg hevesen folytatta:

- Már szégyenbe hozza az egész falut. Hallott a tegnapi esetről?

- Ej, a verekedés mindennapi dolog, mindenkivel megesik... Nekem más jár az eszemben: csak rá ne fizessünk a kormányzására.

- De hiszen nem maga rendelkezik. Vigyáz rá a pénztáros is, az írnok is meg a hivatal is...

- Kecske őrzi a káposztát! Őrzik, a végén meg te fizess rá, paraszt, mert nem őrizték meg.

- Hát nincs is másképp! Tud valami újabbat? - kérdezte Klomb aggodalmasan.

Balcerek csak köpött egyet, és legyintett. Nem akart beszélni; hallgatag természetű volt, a felesége is papucs alatt tartotta, és ezért jobban vigyázott a nyelvére.

Éppen oda is értek Boryna házához.

Józka krumplit tisztított a tornácon.

- Menjenek csak be, édesapám egyedül van. Hanusia kinn van a káposztaföldön, Jagna meg az anyjánál dolgozik.

A szoba üres volt; a nyitott ablakon át bekandikált az orgona, s a zöld lombon át beszivárgott a napsugár.

Az öreg ült az ágyán. Nagyon lesoványodott, fehér szakálla úgy meredezett sárga arcán, mint a sörte. A feje még be volt kötve, és némán mozgatta szederjes ajkát.

Dicsérték Istent, de ő nem felelt, még csak meg se mozdult.

- Nem ismer meg? - szólalt meg Klomb, és megfogta a kezét.

Úgy látszott, hogy nem tud semmiről; mintha az eresz alatt fészket rakó fecskék csivitelését vagy a falat súroló és az ablakba bepillantó varjak neszét hallgatná.

- Maciej! - szólalt meg ismét Klomb, és kissé megrázta.

A beteg megremegett, a szeme megmozdult, és rájuk nézett.

- Hallja? Klomb vagyok, ez pedig Balcerek, a komája. Megismer?

Várakozóan néztek a szemébe.

- Ide, emberek! Ide hozzám! Üsd a kutyákat! Üsd! - kiáltott föl hirtelen szörnyű hangon. Fölemelte a kezét, mintegy védekezésül, és hanyatt esett az ágyon.

Józka befutott a kiáltásra, és hidegvizes borogatást tett a fejére, de ő már csöndesen feküdt, csak tágra nyitott szemében csillogott valami halálos rémület.

Hamarosan kijöttek tőle az emberek, mélyen elszomorodva és borzadállyal tele.

- Hulla fekszik ott, nem élő ember! - szólt Klomb, és visszanézett a házra.

Józka pedig megint krumplit tisztított a tornácon, a gyerekek a fal tövében játszadoztak, a gyümölcsösben Witek gólyája sétált, s a szél a nyitott ablakba hajtogatta az ágakat.

Egy ideig szótlanul, borzadva mentek, mintha sírból jöttek volna ki.

- Ugyanez vár mindenkire, ugyanez - suttogta könnyesen Klomb.

- Mindenkire... Isten akarata... nem lehet ellene tenni... De még elélhetett volna egy jó ideig, ha nem lett volna az erdő...

- Biztosan. Belepusztult, mások meg hasznot húznak belőle - sóhajtotta.

- Egyszer mindenkit elér a halál... Eleget dolgozott életében...

- Talán mi is nemsokára utánamegyünk.

Keményen néztek a világba, a hullámzó mezőkre, a világosan kibontakozó erdőkre, a zöldellő táblákra, erre a napfényes, meleg, tavaszi napra, s lelkük megkeményedett a lemondásban, megnyugodtak Isten akaratában.

- Nem változtathatja meg az ember, ami néki rendeltetett, nem bizony.

És ezzel elváltak.

Mások is elmentek meglátogatni a beteget, még ezen a napon meg a következőkön, de éppúgy nem ismert meg senkit. Végül is abbahagyták a látogatásokat.

- Neki már csak arra van szüksége, hogy imádkozzanak a gyors haláláért - mondotta a pap.

Mivel pedig mindenkinek épp elég volt a saját gondja-baja, nem is csoda, hogy hamarosan megfeledkeztek róla. Ha pedig véletlenül eszébe is jutott valakinek, csak úgy gondolt rá, mint egy halottra.

Az igaz, hogy úgy is feküdt szegény, olyan elhagyottan, mintha már sírba volna téve, és benőtte volna a fű.

Mert hát ki is gondolt vele?

Akárhányszor megesett, hogy napokon át egy csöpp vizet se kapott; talán éhen is halt volna, ha a jószívű Witek nem csent volna el egyet s mást, hogy a gazdának vigye. Még a tehenet is gyakran megfejte titokban, és megitatta tejjel az öreget. Különösen aggodalmas gonddal vette őt körül. Egyszer neki is bátorodott, hogy megkérdezze a legénytől:

- Pietrek, igaz az, hogy aki gyónás nélkül hal meg, az a pokolba jut?

- Igaz. Hiszen a pap mindig azt mondja a templomban.

- Akkor a gazda is a pokolba jutna? - kérdezte, és félve keresztet vetett.

- A gazda is olyan ember, mint mások.

- Ugyan! A gazda olyan ember, mint más? Ugyan dehogy!

- Ostoba vagy, mint a tök! - fortyant föl Pietrek. Azután sokáig magyarázta a dolgot, de Witek nem hitte el. Tudta ő, amit tudott, s az egészen más volt.

Hát így teltek a napok Boryna házában...

A falu pedig forrongott, mint a tűzhelyen a fazék.

A forrongást a bíró verekedése okozta. Mindkét fél tanúkat keresett, s a maga részére akarta megnyerni a népet.

Habár csak Koziolékkal folyt a per, a bíró nem aludt, nem kímélte a fáradságot. Fölül is kerekedett csakhamar, mert több mint a fél falu a pártjára állott. Ismerték jól, tudták, milyen jó pipa, de mégiscsak bíró volt: segíthetett egyben-másban, de borsot is törhetett az orruk alá, azért hát rábeszéléssel, hízelgéssel és pálinkával olyan tanúkat szerzett, amilyenekre éppen szüksége volt.

Koziol súlyos betegen feküdt, már papot is hívtak hozzá. Különféleképpen beszéltek a bajáról; titokban azt mondogatták, hogy csak tetteti a nagy betegséget. A bírót akarja ezzel még jobban bemártani a bíróság előtt. De csak az Isten tudja, mi volt az igazság. Annyi bizonyos, hogy maga Kozlowa egész nap futkározott a faluban, szitkozódott és panaszkodott. Azt beszélte, hogy már eladta a kocát malacostul az ura gyógyíttatására. S majdnem minden nap szándékosan odaállt a bíróék háza elé, és ott üvöltözte torkaszakadtából, hogy Bartek már halálán van, s az Istent és az igazságos embereket hívta tanúságul és segítségül.

De csak a szegények és az érzékenyebb szívű asszonyok álltak az ő pártjukra, meg egy kisebb gazda, Kobus, mivel nyugtalan és civakodó természetű ember volt. A többiek oda se akartak figyelni, szemtől szembe tagadták, hogy valamit is láttak volna. Némelyek még tanácsolták is, hogy ne akaszkodjanak össze a bíróval, mert úgysem érnek el semmit.

Ebből aztán újabb históriák lettek, mert Kobusnak éles volt a nyelve, és könnyen járt az ökle, s az asszonyok se válogatták meg szavaikat.

Így hát csak lárma és harag lett a dologból, mert hát mit is tehettek volna a gazdákkal meg a bíróval szemben?

Még a zsidó is kinevette őket, és nem adott nekik hitelbe.

Nem telt el egy hét sem, s már mindenki torkig volt az üggyel meg a folytonos jajveszékeléssel. Még csak nem is hallgattak rájuk.

Ekkor újabb segítség érkezett, és megint lázba jött a falu.

Ploszka összebeszélt a molnárral, és mindketten nyíltan és hangosan Koziolék pártjára álltak...

Valójában annyit törődtek velük, mint a tegnapi nappal; megvolt a maguk számítása, és a maguk szekerét akarták előbbre tolni ezzel.

Ploszka becsvágyó, zárkózott paraszt volt, nagyon bízott az eszében és a gazdagságában. A fukar, népnyúzó molnárról meg mindenki tudta, hogy a garasért akár föl is köttetné magát.

Tüstént ki is ütött a csöndes, de ádáz háború a két fél közt. Szemben, az emberek előtt barátságot mutattak, köszöntötték egymást, mint azelőtt, sőt akárhányszor a kocsmába is karonfogva mentek.

Az okosabbak mindjárt gondolták, hogy ennek a szövetségnek nem az igazság a gondja, nem is a Koziolék sérelme; másról van itt szó, talán a bírói tisztségről.

- Megtollasodott az egyik, hadd tollasodjanak mások is! - mondogatták az öregek, fejüket ingatva.

Így múlt az idő, s napról napra nőtt a zűrzavar a faluban.

Egyszer aztán egy szép napon újabb hír terjedt el:

- Németek vannak a kocsmában!

- Biztosan Erdőaljára vonulnak - sejtette meg valaki.

- Hadd menjenek! Mi közötök hozzá? - okoskodott a másik.

De valami nyugtalan, aggodalmas kíváncsiság hatalmasodott el az embereken. Átkiabálták egyik kertből a másikba a hírt, kiálltak a bejárókba beszélni róla, mások meg a kocsmába igyekeztek, hogy megtudjanak valamit.

A hír igaznak bizonyult. Öt bricska állott a kapuban, valamennyi sárgára és kékre festve, tengelyük vasból való, fölöttük ponyvaernyő, alóla pedig asszonyok és különféle gazdasági szerszámok kandikáltak ki. S a kocsmában a söntésnél vagy tíz német iddogált.

Erősek voltak a cudarok, vállasak, szakállasak, sötétkék kaputba voltak öltözve, zsíros pocakjukon ezüstláncok lógtak, s a képük csak úgy ragyogott a jó koszttól. Valamit karattyoltak a zsidóval a maguk nyelvén.

A parasztok egész csoportban körülvették őket; pálinkát kértek, közben nézegették őket és hallgatóztak, de bajos volt akár egy szót is megérteni. Mateusz azonban, aki a zsidókkal is tudott beszélni, valami olyat sprecholt hozzájuk, hogy a kocsmáros csodálkozva fordult hátra. A németek csak összenéztek, de nem feleltek. Azután Grzela, a bíró öccse is mondott nekik valami német szót. Hátat fordítottak erre, és egymás közt röhögtek, mint a disznók a vályú fölött.

- Nincs más hátra, csak belevágni a disznó pofájukba! - szólt haragosan Mateusz.

- Bottal kellene megtapogatni az oldalukat, akkor tüstént megszólalnának.

Adam Klomb pedig indulatosan dünnyögte:

- Hasba rúgom ezt a szélsőt, ha földre teper, üssétek.

Visszatartották, mert a németek is, mintha megérezték volna a fenyegetést, fogták a söröshordót, és gyorsan kitisztultak a kocsmából.

- Hé, plundrások, ne olyan gyorsan, még elvesztitek a nadrágotokat!

- Disznó fajzat! - kiáltozták utánuk a fiúk.

De mindjárt azután, hogy elhajtattak, a zsidó bevallotta a legényeknek, hogy a németek már majdnem meg is vették Erdőalját, hogy már el is mentek kimérni a telek helyét, és hogy tizenöt család települ le a majorsági földre.

- Mi apró táblákon fuldoklunk, a németek meg egész láncokon terpeszkednek szét.

- Hát vedd meg előlük, ne engedd! Törd a fejedet, ha olyan okosnak tartod magad! - kiáltott Grzelára Stacho Ploszka.

- A kutya teremtésit az egésznek! - káromkodott Mateusz, és öklével a pultra csapott. - Ha megfészkelik magukat Erdőalján, nehéz lesz megmaradni Lipcében - bizonygatta, mert világlátott ember volt, és ismerte jól a németeket.

Nem hitték el neki mindjárt, de ennek ellenére nagy gondot okozott az eset a falunak; tanakodtak, fontolgatták, mi rossz származik Lipcére ebből a szomszédságból.

S a pásztorok meg az arra menők mindennap hozták a híreket, hogy már mérik a földeket Erdőalján, köveket hordanak és kutakat ásnak.

Néhányan el is mentek kíváncsiságból a malmon túl a Wolába vezető útra, és saját szemükkel győződtek meg arról, hogy igazat mondanak.

De hogy miképpen áll a dolog, azt nem lehetett megtudni.

Faggatták a kovácsot, mert már összebarátkozott a németekkel, és a lovaikat patkolta, de az kibújt a felelet alól; csűrt-csavart, és semmit sem árult el.

Csak mikor Grzela, a bíró öccse, elment tudakozódni, ő derítette ki az igazságot.

Az pedig így hangzott: a földesúr tizenötezer rubellel tartozott egy németnek. Nem tudta megfizetni, ezért a német el akarta venni az adósság fejében Erdőalját, s a különbséget készpénzben akarta megfizetni. A földesúr látszólag bele is egyezett, de közben más vásárlók után is néz, mert a német csak hatvan rubelt ígért holdanként. A földesúr halogatja a dolgot, ahogy csak tudja.

- De rá kell állnia! Tele van zsidókkal az egész kastély, mindegyik követeli a magáét. A kerülő mondta nekem, hogy már a teheneket is lefoglalták adóba. Honnan veszi hát az uraság a pénzt? Mindent eladott még lábon! Hiszen az erdőt nem engedik vágni, amíg velünk pörben van. Másként nem tud segíteni magán, el kell adnia potom áron is - állapította meg Grzela.

- Olyan jó föld, hogy száz rubel se lenne sok holdjáért.

- Vegye meg, eladja magának, és még kezet is csókol érte.

- A garas is sokat ér, ha nincsen!

- A németek jóllaknak, te meg, paraszt, nyeld a nyáladat!

Így beszélgettek, és keservesen sóhajtoztak közben. Nagyon bosszantotta őket a dolog. Hogyisne, fájt a szívük ezért a földért, mert szomszédos volt és jó termőtalaj. Mindegyiküknek elkelne néhány hold. Hiszen a saját földjükön már úgy szorongtak, mint a hangyák; alig tengődtek egyik aratástól a másikig. Egy ilyen darab pompás föld éppen jó lenne a fiak meg a vők számára. Újabb falut építenének, jó rétjük is lenne hozzá, és víz a közelben... De hasztalan, mit is tehetnének! A németek telepednek oda, elterpeszkednek, te meg, ember, dögölj meg.

- Mire jutnak ezek? - sóhajtották az öregek, amint elnézték esténként az utcán hancúrozó fiatalokat. Sokan voltak, sokan, szinte szétvetették a falakat! S honnan a csudából lett volna pénz földre, ha az élelemre is alig futotta?

Törték a fejüket eleget, még a paphoz is elmentek tanácsért. Nem tudott mit mondani: üres korsóból nincs mit a pohárba tölteni.

- Nincs pénzed, iszol vizet. A szegénnyel mindig szembefú a szél!

De a sopánkodás, panaszkodás sem segített.

S szinte ráadásul egyre nagyobb melegek jöttek. Még csak május vége felé jártak, de olyan hőség volt, mint júliusban. Csöndes, fullasztó napok következtek, a nap már fölkeltétől izzón emelkedett a tiszta égre, és úgy perzselt, hogy a fennsíkokon és a homokon sárgulva fonnyadt a zöldség, a fű tövig kiégett az ugaron, az erek kiszáradtak, a krumpli pedig, bár eleinte szépen növekedett, alig takarta be gyarló leveleivel a földet. Csak az őszi vetés nem szenvedett sokat: kihányta a kalászt, szárba szökkent, és egyre szebben növekedett; már a házakat is eltakarta, mintha a földhöz lapultak volna, csak a tetejük látszott ki a kalászerdőből.

Az éjszakák is tikkasztók voltak, olyan melegek, hogy az emberek a gyümölcsösben aludtak, mert alig lehetett a házakban kibírni.

A hőség, a gondok, bajok, Ploszka ármánykodása a bíró ellen, az ínséges idő, mely nehezebb volt, mint más esztendőkben, vagy mi volt az oka, elég az hozzá, hogy különösen sokat nyugtalankodott, civakodott a falu.

Az emberek ingerülten jártak-keltek, és szinte azt lesték, kit szurkálhatnának meg sértő szóval, vagy kit ragadhatnának galléron. Mindenki kész volt rátámadni a másikra; valóságos pokol lett a faluban. Mindennap már hajnaltól kezdve röpködött a sok szitok és csúfnév, mert mindennap valami újabb dolog történt: előbb Kobusék verekedtek össze, hogy a papnak kellett őket kibékítenie és jóra intenie, majd Balcerkowa kapott hajba Gulbasszal, mert a malaca feltúrta a répát; majd meg Ploszkowa zördült össze a törvénybíróval, mert összecserélték a kislibáikat. A gyerekek miatt is gyakran veszekedtek, apró szomszéd-károk miatt, akármiért, csak hogy okuk legyen egymásba kötni, pörlekedni, kiabálni, szitkozódni és lehordani egymást a sárga földig. Mintha valami járvány lepte volna meg a falut, annyi volt a civakodás, verekedés és pörösködés.

Jambrozy még csúfolódott is az idegenek előtt:

- Egészen jól ellátott az Úr Jézus az aratás előtti ínséges időre! Halott ugyan nincs, nem születik senki, nem is házasodik, de nekem azért mindennap fizet valaki pálinkát, megtisztel és tanúnak kér. Ha még néhány évig így veszekednének, egészen elinná az ember az eszét...

Bizony, rosszul folytak a dolgok Lipcében.

De talán a legrosszabbul Dominikowa házában.

Szymek hazajött a többiekkel együtt, Jendrzych meggyógyult, az ínség se gyötörte őket úgy, mint másokat, hát mindennek vissza kellett volna térnie a régi medrébe. Dehogyis tért vissza! A fiúk megtagadták anyjuknak az engedelmességet. Dacosan szembeszálltak, feleseltek, nem engedték magukat megverni, és nem nyúltak hozzá semmi asszonyi dologhoz, amit azelőtt végeztek.

- Fogadjon cselédet, vagy csinálja meg maga - mondották keményen.

Paczesiowának vasmarka és hajthatatlan lelke volt - mert hogyisne! Annyi éven át rendelkezett mindenben, annyi éven át senki se mert vele ellenkezni vagy éppen szembefordulni. És most ki szegül ellene? Ki merészkedik szembeszállni vele? A saját gyerekei!

- Irgalmas Jézus! - kiáltotta haragjában, és minden lehető alkalommal botot ragadott a fiaira. Le akarta őket győzni, engedelmességre akarta kényszeríteni. Nem engedtek, ők is megmakacsodtak, mint az anyjuk, hadakoztak vele. Ebből aztán majdnem mindennap olyan lárma meg kergetődzés kerekedett a ház körül, hogy az emberek gyakran összeszaladtak csillapítani őket.

Még a pap is, akit bizonyára Dominikowa kért meg, magához hívta a legényeket, és békességre, engedelmességre intette őket. Türelmesen végighallgatták, kezet csókoltak neki, alázattal megölelték a térdét, amint illett, de nem változtak meg.

- Nem vagyunk mi gyerekek, tudjuk, mit kell tennünk. Engedjen előbb az anyánk! - magyarázták az embereknek. - Az egész falu kinevetett bennünket...

Dominikowa pedig szinte megsárgult a dühtől, mert semmi módon sem bírt velük. Emellett az a bosszúsága is volt, hogy nem ülhetett folyton a templomban vagy a komaasszonyoknál, mint azelőtt, mert dolgoznia kellett a gazdaságban. Minduntalan Jagusiát hívta segítségül. De a lánya se kímélte meg a bánattól meg a szégyentől. Paczesiowa a bíró pártján állott, még tanúskodott is Koziolék ellen, mert ott volt a verekedésnél, ő kötötte be a bíróék sebeit.

Pietr gyakran be is nézett hozzá este, mintha beszélgetni jönne, de tulajdonképpen azért, hogy Jagusiát kihívja, kicsalja a kertbe.

Falun semmi se marad titokban, jól tudják, mi füstöl és hol, azért a megbotránkozás is nőttön-nőtt e miatt a bűnös szeretkezés miatt. A jó emberek gyakran figyelmeztették is az öregasszonyt.

De hogy is tudhatott volna ellene tenni, hiszen Jagna a kérés és könyörgés ellenére szinte a bosszúságára csinált mindent. Mert inkább akarta a legsúlyosabb bűnt és az emberek megszólását, semhogy megüljön az ura gyűlölt hajlékában. Elragadta a Gonosz, és vitte, senki meg nem állíthatta.

Hankának még jól is jött a dolog, gyakran mondogatta is az embereknek:

- Hadd mulasson, míg meg nem tiltják a bírónak, hogy a falu pénzét pazarolja. Hiszen semmit sem sajnál tőle, hoz neki a városból, amit csak tud, még aranyba is foglalná! Hadd éljék világukat, ők látják a végét! Mi közöm hozzájuk?

Igaz is, nem volt neki talán elég a saját baja? Nem sajnálta a pénzt az ügyvédre, s még mindig nem lehetett tudni, mikor lesz tárgyalás az Antek ügyében, és mi vár rá. Ő pedig, szegény, ott senyvedt a börtönben, és várta az Isten irgalmát. A házban is lassan meglazult minden. Hogy is tudott volna Hanka mindent kézben tartani? A legény egyre vakmerőbb lett, úgy látszik, a kovács uszította; úgy tett mindent, ahogy jólesett neki, s mikor Hanka a városba ment, akárhányszor egész nap a faluban kódorgott. Megfenyegette az asszony, hogy jöjjön csak haza Antek, majd vele is leszámol.

- Hazajön? Még nem tartunk ott, hogy a gyilkosokat kieresszék! - kiáltott vissza szemtelenül Pietrek.

Hanka majd megdermedt haragjában, legszívesebben a pimasz képébe vágott volna, de mit is tehetne? Még az bánik el vele, s ki áll ki őérte, ki támogatja? Mindent el kellett viselni, későbbre, alkalmas időre tartogatni, mert még elmegy, és minden az ő nyakába szakad. Már így is alig győzi a munkát. Mind többet betegeskedett. Mert hogyisne, végül a vasat is megrágja a rozsda, a kő is csak egy ideig tart ki, hát még a gyönge asszony!

Május vége felé egy napon a pap búcsúra ment a kántorral, Jambrozy pedig úgy leitta magát a németekkel, akik gyakran néztek be a kocsmába, hogy nem volt, aki kinyissa a templomot és Úrangyalára harangozzon.

Azért a temetőnél gyülekeztek össze májusi ájtatosságra; a kapu mellett kis kápolna állott az Istenanya szobrával. A szobrot a lányok minden májusban fölékesítették papírszalagokkal, aranyozott koronával, és teletűzdelték mezei virággal. Védték a teljes pusztulástól, mert a kápolna ősrégi volt, repedezett és omladozó. Már a madarak sem fészkeltek benne, csak néha, az őszi esőzések idején keresett itt menedéket egy-egy pásztorgyerek. A temető fái, az öreg hársak, karcsú nyírfák és a düledező keresztek megvédték valamennyire a szelektől és a tél viharaitól.

Jó sok nép gyűlt össze, és ahogy hirtelenében lehetett, földíszítették a kis kápolnát zöld lombbal és virággal. Valaki kisöpörte a szemetet, más beszórta sárga homokkal; a szobor lábánál gyertyákat dugtak a földbe, mécseseket helyeztek el, és ájtatosan letérdeltek.

Legelöl, a tulipánnal és vadrózsával behintett küszöb előtt a kovács térdelt, és ő volt az első, aki énekelni kezdett.

Már jóval napnyugta után volt; erősen szürkült, nyugaton még aranyszínben égett az ég alja, és halványzölddel volt beszórva. Csöndes volt az idő, a nyírfa lelógó varkocsai mintha a földre omlanának; a gabona meghajolva állott, mintha hallgatná a patak csörgését és a szöcske halk cirpelését.

A jószág már hazatartott a legelőről; a falu felől, a mezőről, a homályba borult mezsgyékről néha a pásztorok lármás éneke és hosszú, elnyújtott bőgés hallatszott. A nép pedig énekelt, a Szűzanya tündöklő arcára szegezve szemét, aki áldó mozdulattal terjesztette ki kezét az egész világra:

A temetőből fiatal nyírfák illatát hozta a szél, és a csalogány is próbálgatni kezdte a hangját; előbb szaggatottan énekelt, gyűjtötte erejét, míg végül tajtékos aranyfolyam tört ki belőle, áradtak a gyöngyöző trillák, a csodás csattogás és a gyönyörűséges, érzelmes, szomorú ének. Nem messze pedig, a vetésben, megszólalt Jacek úr hegedűje, és olyan édesen, halkan és szívbemarkolóan kísérte az emberek énekét, mintha a rozsdaszínű rozskalászok ütődnének össze csilingelve, mintha az arany ég vagy a szikkadt föld zendítene májusi dalra.

S most már együtt énekeltek valamennyien: a nép, a madárkák és a hegedű; s mikor félbeszakították egy pillanatra, mikor elcsuklott a csalogánynak hangja, s a hegedű húrja is mintha lélegzetet vett volna, akkor a békák megszámlálhatatlan sokasága zendített brekegő kardalra, s vontatottan kuruttyolt.

Így folyt váltakozva ez a májusi muzsika.

Az ájtatosság sokáig elhúzódott. Végül a kovács siettetni kezdte a népet, tele torokkal énekelt, hogy a többieket túlkiáltsa, és gyakran szólt hátra:

- Siessenek, emberek... - mert némelyek lemaradtak az ének után.

Egyszer még rá is dördült Macius Klombra:

- Ne ordíts, nyavalyás, nem tehenet hajtasz!

Most már aztán összhangzóan és egyszerre szállt az ének, mint a galambcsapat, és keringve, lassan emelkedett a sötétedő ég felé.

Már besötétedett, és meleg, csöndes éj takarta el a világot, s apró csillagok szikrázó harmata lepte el az eget, mikor a nép oszlani kezdett.

A leányok karonfogva vonultak az úton.

Hanka magában indult haza, gyermekével a karján, és mélyen elgondolkozott valamin. Ekkor odalépett hozzá a kovács, és mellette ment tovább.

Hanka nem szólt hozzá; csak a ház előtt, mikor látta, hogy nem akar elmaradni, kérdezte meg:

- Bejön, Michal?

- Leülök a tornácon, és mondok magának valamit - suttogta csendesen.

Hanka kissé megijedt; fel volt rá készülve, hogy valami újabb kellemetlenséget hall.

- Hallom, járt Anteknél - kezdte a kovács.

- Voltam, de nem eresztettek be hozzá.

- Féltem is ettől.

- Mit tud, mondja! - hideg futott végig rajta.

- Mit tudnék én? Csak annyit, amennyit sikerült kihúznom az őrmesterből.

- Mit? - Hanka a tornác oszlopához támaszkodott, és erősebben szorította magához gyermekét.

- Azt mondta, hogy Anteket nem eresztik el az ítélet előtt.

- Miért nem? - nyögte ki nagy nehezen. Egész testében reszketett. - Hiszen... az ügyvéd azt mondta, hogy talán kiengedik.

- Hogyisne, hogy megszökjön! Úgy minden nélkül ki nem eresztik! Tudja, ma baráti jóindulattal jöttem magához. Ami köztünk volt, az elmúlt; majd meglátja egyszer, hogy igaz ember voltam... Nem hitt nekem... a maga dolga... De most hallgassa meg, mit mondok, mert olyan igazat szólok, mint a papnak a gyónásban... Antekkel baj van! Biztosan súlyos ítéletet kap, vagy tíz esztendőt. Hallja?

- Hallom, de nem hiszek el belőle egy szót sem - nyugodott meg az asszony hirtelen.

- Senki sem hiszi, amíg meg nem próbálja. Úgy van, ahogy mondtam.

- Mindig úgy van - nevetett Hanka megvetően.

A kovács felszisszent, és hevesen bizonygatni kezdte, hogy most őszinte barátsággal jött, hogy jó tanácsot adjon. Hanka hallgatta, és közben az udvaron jártatta a tekintetét. Néha már-már fölkelt türelmetlenségében: a tehenek bőgtek az istállóban, mert még nem fejték meg őket, a libákat sem hajtották be éjszakára, és a csikó a bejáróban kergetődzött Lapával. A fiúk a csűrben szórakoztak. Szemernyit sem hitt a kovács szavának. "Hadd beszélje ki magát, talán elárulja, miért jött" - gondolta, és éberen figyelt.

- Hát mit lehetne tenni? Mit? - kérdezte, hogy valamit mondjon.

- Volna rá mód - szólt a kovács még halkabban.

Hanka feléje fordult.

- Biztosítékot kell adni, akkor kiengedik még a tárgyalás előtt, azután meg már könnyű a dolog. Akár Amerikába is elmehet... nem érik utol...

- Jézus Mária! Amerikába! - kiáltotta az asszony önkéntelenül.

- Csitt! Úgy mondom, mintha eskü alatt mondanám. Az uraság tanácsolta így. "Hadd fusson - mondta -, mert legalább tíz év vár rá... tönkremegy az az ember..." Tegnap mondta nekem.

- Elszökni a faluból... itthagyni a földet... a gyerekeket... Jézusom... - csak ennyit értett belőle.

- Csak a pénzt adja elő, a többiről majd Antek határoz, csak azt adja...

- De hát honnan vegyem? Istenem, olyan messzi világba... mindent itthagyni...

- Ötszáz rubelt kérnek! Hiszen ott van magánál az ipa pénze... adja oda... majd később elszámolunk... csak őt mentsük meg...

Hanka fölugrott.

- Mint a kutya, mindig ugyanazt ugatja! - és ott akarta hagyni.

- Ugrál, mint a bolond! - kiáltott föl haragosan a kovács. - Csak úgy mondtam... fölhúzza az orrát minden szóért, az ura meg ott rothad a börtönben. Megmondom neki, hogy iparkodik rajta segíteni.

Hanka megint leült, és nem tudta már, mit gondoljon.

A kovács hosszan beszélt Amerikáról, ismerősökről, akik oda vándoroltak. Leveleket írnak, még pénzt is küldenek haza. Hogy milyen jó ott, milyen szabadsága van mindenkinek, hogy gazdagodnak. Antek elszökhetne rögtön: ismer egy zsidót, aki már többet is átszállított a határon. Hanka később mehetne utána, hogy rá ne jöjjenek a dologra. Ha Grzela hazajön a katonaságtól, kifizetné az apai részt, ha pedig nem, hamar akad vevő is a földre.

- Kérdezze csak meg a paptól, majd meglátja, hogy helyesli a szavaimat. Majd megtudja, hogy igaz ember vagyok, és őszinte szívből beszélem rá, nem a magam hasznáért. Csak nehogy szóljon valakinek egy szót is, hogy meg ne tudják a csendőrök, mert akkor ezrekért sem engedik ki, sőt bilincsbe is verik - fejezte be komolyan.

- Honnan vegyem a pénzt a kiváltására! Annyi sok pénzt! - nyögte Hanka.

- Ismerek valakit Modlicában, aki adna jó kamatra... tudok másokat is... pénz akadna. Ez már az én dolgom... szívesen segítek.

Sokáig adta a tanácsokat, igyekezett rábeszélni.

- Gondolja meg, gyorsan kell határozni.

Csöndesen ment el, Hanka észre se vette, amikor eltűnt az éjszakában.

Már késő volt; a házban aludtak, csak Witek ült a fal tövében, mintha gazdasszonyát őrizné. A faluban is lefeküdt már mindenki, még a kutyák se ugattak, csak a víz csobogott, és a madarak énekeltek a gyümölcsösökben. A hold kigördült az égre, arany sarlója lassan vonult a szörnyű, sötét magasságon át. Fehér, alacsony ködök borították a réteket, a rozstáblák fölött pedig a virágok fakó porfelhője lebegett; a tó úgy csillogott ki a fák közül, mint egy jégtábla... Csak úgy csöngött az ember füle a nagy csendtől és a csalogány csattogásától.

Hanka még mindig egy helyben ült, mintha odaszögezték volna.

"Jézusom, elszökni a faluból, itthagyni a földet, mindent!" - gondolta egyre.

Rémület fogta el, percről percre nőtt benne, rettenetes fájdalommal és félelemmel szorította össze a szívét.

Lapa vonítani kezdett az udvaron, a csalogányok elhallgattak, szél lebbent föl, megingott a fák árnyéka, és szomorú, fájdalmas morajlás futott végig a kerten.

- A Kuba lelkét látta meg! - suttogta Witek, és ijedten keresztet vetett.

- Buta vagy! - torkolta le Hanka, és elkergette aludni.

- De hiszen el szokott jönni, benéz a lovakhoz, abrakot is tölt a jászolba... itt volt nem is egyszer...

Hanka már nem hallgatott rá, megint csönd borult a világra, a csalogány ismét dalra gyújtott, ő pedig úgy ült, mintha megdermedt volna. Időnként rémülettel, gyötrelmesen ismételgette:

- Elszökni a nagyvilágba! Örökre! Irgalmas Jézus! Örökre...

Még el sem fonnyadt egészen a lomb, amellyel pünkösdre feldíszítették a házakat, amikor egy nap reggel váratlanul megjelent Roch.

De csak a mise végeztével, a pappal folytatott hosszú beszélgetés után mutatkozott a faluban. Nem sok ember forgolódott az udvarokon, mert éppen krumplikapálás ideje volt; de amint híre futott, hogy Roch végigmegy a falun, ez is, amaz is kifutott az útra, hogy köszöntse a rég nem látott, kedves vendéget.

Roch, mint mindig, botjára támaszkodva, lassan, emelt fejjel haladt; ugyanaz a fakó szűr volt rajta, s ugyanúgy lógtak a rózsafüzérek a nyakában. A szél szétborzolta ősz haját, sovány arcán különös jóság és vidámság ragyogott.

Szemét a házakon és kerteken jártatta, örvendezve mosolygott mindenre, mindenkit külön köszöntött; a hozzá tolongó gyerekek fejét szeretettel megsimogatta, az asszonyokat maga szólította meg, s nagy volt az öröme, hogy mindent úgy talál, ahogy elhagyta.

- Czenstochowában voltam a búcsún - felelte, mikor kíváncsian kérdezgették, hol járt annyi ideig.

És annyira örvendtek a hazatérésének, hogy már az utcán mesélni kezdték neki a lipcei újságokat. Az egyik már tanácsot is kért tőle, a másik meg panaszkodni akart neki; félrehívta és előhozakodott a gondjaival, mint a végszükségre tartogatott utolsó garasával.

- Nagyon elfáradtam, pihenek vagy egy napig - mentegetőzött, hogy megszabaduljon tőlük.

Versengve kérték, hogy a házukhoz szálljon.

- Egyelőre Maciejnél szállok meg, mert már megígértem Hankának. De ha valaki azután befogad, hosszabb ideig ott maradok nála. - S frissen megindult Borynáék felé.

Persze hogy Hanka örömmel fogadta, meg akarta vendégelni jó szívvel, de Roch, alighogy letette tarisznyáit, és kissé kifújta magát, az öreghez indult.

- Nézze csak meg, ott fekszik a kertben, mert a szobában meleg van. Addig forralok magának tejet. Vagy talán tojást is enne?

De Roch már a kertben járt, és az ágak alatt meghajolva igyekezett a beteghez. Az a dunnával bélelt szekérkasban feküdt, és bundával volt betakarva. Lapa összegömbölyödve vigyázott a lábánál. Witek gólyája pedig mulatságosan sétálgatott a fák közt, mintha őrjáratot tartana.

A gyümölcsös öreg volt és árnyas; a terebélyes fák úgy eltakarták az eget, hogy alant a gyepen csak imitt-amott mozogtak a nap sávjai, mint arany pókok.

Maciej hanyatt feküdt. A mozgó faágak halk susogással lengették fölötte az árnyak lepedőjét, csak olykor-olykor, mikor a szellő megszaggatta, csapott szemébe a napfény, és előtűnt a kék ég egy darabja.

Roch a beteg mellé ült.

A fák zúgtak, a kutya néha rávakkantott a legyekre, s időnként csivitelő fecskék suhantak át a fekete fatörzsek közt a ringó, zöld mezőre.

A beteg hirtelen Roch felé fordult.

- Megismer, Maciej? Megismer?

Boryna arcán könnyű mosoly futott végig. A szeme megrebbent, és megmozgatta szederjes ajkát, de nem jött ki hang a torkán.

- Ha az Úr Jézus megfordítja a sorsát, még meggyógyulhat.

Úgy látszik, megértette az öreg, mert megrázta fejét, s kedvetlenül elfordult tőle. Megint az imbolygó ágakat bámulta, meg a szemébe fröccsenő napsugarakat.

Roch fölsóhajtott, keresztet vetett és bement.

- Ugye, mintha már jobban lenne? - kérdezte Hanka.

Roch sokáig gondolkozott, végül halkan, komoly hangon így szólt:

- Hiszen a lámpa is nagyobb lángra lobban, mielőtt kialszik. Én úgy látom, Maciej már a végét járja... Csodálkozom is, hogy még él; hiszen csonttá-bőrré aszott...

- Hiszen nem akar enni, még a tejet sem issza meg mindig.

- El lehetnek rá készülve, hogy bármely nap meghalhat.

- Biztosan úgy van, istenem... biztosan. Ugyanezt mondta tegnap Jambrozy, sőt azt tanácsolta, hogy ne várjunk tovább, hanem rendeljük meg a koporsót.

- Rendelje meg, nem fog sokáig várni, nem... Ha a lélek el akarja hagyni a világot, semmivel sem lehet tartóztatni, még sírással sem, mert akkor némelyek örökre köztünk maradnának - mondotta szomorúan, és nekilátott a tejnek, amit Hanka odakészített neki. Lassacskán iddogált, és közben kérdezgette, mi történt a faluban.

Hanka elmondotta ugyanazt, amit már az utcán hallott másoktól, azután meg a saját bajait kezdte előadni nagy bőbeszédűséggel.

- Hol van Józka? - szakította félbe türelmetlenül.

- Kint van a határban, krumplit kapál a zsellérasszonyokkal és Jagustynkával. Pietrek meg az erdőbe ment, Stachnak hordja a fát a házához.

- Építkezik?

- Hiszen Jacek úr tíz nagy szálfát adott neki.

- Adott? Hallottam erről valamit, de nem hittem el.

- Hiszen hihetetlen is! Kezdetben senki se hitte el. Ígérte, az igaz, de hát sokan ígérnek. Okos ígér, a bolond meg örül, az ígéret szép szó, szokták mondani. Jacek úr meg adott Stachnak egy levelet, és meghagyta, menjen vele a földesúrhoz. Weronka még ellenkezett is, minek menjen, azt mondta, minek koptassa hiába a csizmát?... Még kinevetik, hogy hitt annak a hóbortosnak... De Stacho megmakacsodott és elment. És azt mondja, hogy alig múlt egy miatyánknyi idő, hogy a levelet átadta, a földesúr behívatta a szobába, megkínálta pálinkával, és azt mondta: "Gyere el szekerekkel, majd a kerülő kijelöl neked tíz darab épületfát..." Klomb adott neki lovat, adott a törvénybíró is, meg én is elküldtem Pietreket. A földesúr már várt rájuk az irtáson, és ő maga válogatta ki mindjárt a legkarcsúbbakat azokból, amelyeket a télen vágtak a zsidóknak. Na és hordják, mert az ágakkal együtt jó harmincszekérnyi lesz. Stacho pompás házikót épít belőle magának! Mondani se kell, milyen szépen megköszönte Jacek úrnak, és bocsánatot is kért tőle, mert hát az igazat megvallva, mindenki koldusnak meg hibbant eszűnek tartotta; mert nem tudni, miből él, és a feszületeknél meg a vetésben hegedülget. Néha meg úgy beszél, összevissza, mintha nem lenne helyén az esze... Most meg kisül, olyan úr, hogy maga a földesúr is szót fogad neki! Ki hitte volna?

- Ne az embert nézze, hanem a cselekedeteit.

- De ilyen sok fát adni! Hiszen Mateusz számítása szerint vagy ezer zlotyt is megér. És csak úgy isten nevében! Ilyen még nem volt!

- Azt mondják, ezért Stach ócska viskóját kapja haszonélvezetbe...

- Ugyan, annyit ér, mint az elnyűtt bocskor! Már arra is gondoltunk, nincs-e valami huncutság ebben a nagy jóságban. Weronka még a főtisztelendő urat is megkérdezte. De az lehordta, hogy ostoba.

- Igaza is van. El kell fogadni, amit adnak, és hálát kell adni Istennek a kegyelemért.

- Mert hát az ember nincs hozzászokva, hogy ingyen kapjon valamit, különösen uraságoktól. Ki hallott már ilyet! Hát mikor is adott valaki csak úgy jóságból valamit a parasztnak? Ha a legkisebb tanácsért is megy az ember, rögtön a markába néznek. A hivatalban meg ne is mutatkozzék pénz nélkül, mert azt mondják, jöjjön holnap vagy egy hét múlva... Antek ügyében jól megismertem, milyen a világ rendje, jó sok pénzt elhordtam már...

- Jó, hogy szóba hozta Anteket. Voltam a városban.

- Akkor talán látta is?

- Nem értem rá.

- Nemrég bent jártam én is, de nem eresztettek be hozzá. Isten tudja, mikor látom...

- Talán előbb is, mint gondolja - szólt Roch mosolyogva.

- Jézusom, mit mond!

- Az igazat! A legfőbb hivatalban azt mondták nekem, hogy Anteket szabadon eresztik a tárgyalás előtt is, ha valaki jótáll érte, hogy nem szökik meg, vagy letétbe helyez ötszáz rubelt a bíróságnál.

- Szakasztott ezt mondta a kovács is! - s Hanka rögtön mesélni kezdte, mit tanácsolt a kovács. Elmondta az utolsó szóig.

- A tanács jó, de ha Michaltól jön, veszedelmes lehet. Biztosan van vele valami célja, biztosan... A föld eladásával nem kell sietni. Fogaton megy ki az ember a földjéről, de négykézláb térne vissza... Valami mást kell kitalálni... Talán jótállana valaki?... Tudakozódni kell az emberek közt... Persze, ha lenne pénz...

- Talán akadna is - suttogta halkabban az asszony. - Van valamennyi készpénzem, csak még nem tudtam megolvasni, de talán futja...

- Mutassa, megszámoljuk együtt.

Hanka eltűnt valahol az udvaron, s amikor vagy egy miatyánknyi idő múlva visszatért, bereteszelte az ajtót, és egy kis zacskót tett Roch térdére.

Voltak benne bankók és ezüstpénzek, még pár arany is, és hat sor korallgyöngy.

- Ez a napám után maradt, Jagnának adta az öreg, de azután, úgy látszik, visszavette - suttogta Hanka, és leguggolt a lóca mellé, amelyen Roch a pénzt számolta.

- Négyszázharminckét rubel és öt zloty! Maciej adta?

- Igen... persze... az ünnepek után adta... - dadogta az asszony elpirulva.

- Nem futja belőle a biztosítékra, de talán valami jószágot is eladhatna!

- Persze, eladhatnám a kocát... A meddő tehenet is el lehetne adni, nincs rá szükség, és már érdeklődött utána a zsidó... Pár mérő gabonát is...

- No látja, garast a garashoz, és zloty lesz belőle. Kiváltjuk Anteket mások segítsége nélkül. Tud valaki a pénzéről?

- Az ipam adta Antek kiváltására, és meghagyta, hogy senkinek se pisszenjek róla. Maga az első, akinek megmondom. Ha Michal...

- Legyen nyugodt, nem híresztelem el. Ha értesítenek, hogy itt az ideje, magával megyek Antekért. Elrendezünk mindent jól, el bizony, kedvesem - suttogta, és megcsókolta Hanka fejét, mert hálálkodva borult a lábához.

- A tulajdon édesapám se lehetne jobb - mondotta sírva.

- Ha hazajön az ura, köszönjék meg az Úristennek. Hol van Jagusia?

- Hiszen még reggel a városba ment az anyjával meg a bíróval. Azt mondják, a közjegyzőhöz mentek; azt beszélik, az öregasszony a lányára akarja íratni a földet.

- Mindent Jagnára? Hát a fiúk?

- Éppen azért, mert haragszik rájuk, amiért osztozni akarnak. Valóságos pokol van náluk, nem múlik el nap veszekedés nélkül. A bíró meg Dominikowát védi, ő volt az árvák gyámja még Dominik halála után.

- Én meg azt hittem, valami más van a dologban, mert sok mindent beszéltek róla.

- Szent igaz, amit mondtak. Csakugyan gyámkodik Jagna fölött, de úgy, hogy szégyellem apróra elmondani. Az öreg még hörög, az meg, mint a szuka... Nem mondanám, ha csak úgy hallottam volna, de magam is rajtakaptam őket a kertben...

- Engedje meg, hogy pihenjek valahol - szakította félbe Roch, és fölkelt a lócáról.

Meg akarta vetni neki Józia ágyát, de Roch inkább kiment a csűrbe.

- Dugja el jól a pénzt - figyelmeztette Hankát még egyszer, és kiment.

Csak délután jött elő újra. Megette az ebédet, és a faluba indult éppen, mikor Hanka bátortalanul megkérte:

- Lenne szíves, Roch, és segítene az oltárt földíszíteni...

- Csakugyan, holnap Úrnapja. Hol állítja föl?

- Ahol minden évben, a tornác előtt. Pietreknek mindjárt itt kell lennie, fenyőgallyat hoz az erdőből, Jagustynkát és Józkát meg rögtön ebéd után elküldtem virágért a koszorúkhoz.

- Hát gyertya meg gyertyatartó van már?

- Jambrozy ígérte, hogy kora reggel hoz a templomból.

- Hol állítanak még színt?

- A mi oldalunkon a bírónál, amott pedig a molnárnál, meg Ploszkáék előtt.

- Segítek, csak benézek előbb Jacek úrhoz. Még szürkület előtt visszajövök.

- Mondja meg Weronkának, hogy jöjjön el kora reggel segíteni!

Roch bólintott, és egyenesen Stach viskója felé indult.

Jacek úr a küszöbön ült, mint mindig, cigarettázott, huzigálta a szakállát, tekintetét a hullámzó vetésen jártatta, és a repülő madarak után nézett.

A ház előtt meg a cseresznyefák alatt pedig már ott hevert néhány hatalmas szál fenyő és egy rakás gally. Az öreg Bylica körülöttük totyogott, méregette a fejsze nyelével, néhol lenyesett egy-egy göcsöt, és szüntelen motyogott:

- Te is eljöttél a mi udvarunkba... persze... látom, szép vagy... Isten áldjon meg... Mateusz hamarosan megfarag... éppen jó leszel alapgerendának... száraz helyen leszel, ne félj...

- Úgy beszél, mintha élőlények volnának - suttogta Roch csodálkozva.

- Üljön le. Megzavarodott a feje örömében, egész napokat tölt így, a fa mellett. Hallgassa csak.

- Te is eleget álltál, szegénykém, az erdőben, hát most legalább kipihened magadat... hát... Nem bánt többé senki!... - fecsegett az öreg, és szerető kézzel simogatta meg a lucfenyő sárga, pikkelyes kérgét.

Eltotyogott a legvastagabbhoz, mely az ösvényen feküdt. Leguggolt a vágásnál, és gyönyörűséggel nézte a sárga, gyantától csöpögő gyűrűket. Közben mondogatta:

- Ilyen nagyra nőttél, mégis elbántak veled! Ugye? A zsidók bevittek volna a városba, de az Úr Jézus megengedte, hogy a tieidnél maradj, gazdáknál. Szentképeket akasztanak rád, a pap meghint szenteltvízzel, bizony... ugye?

Jacek úr csak szelíden mosolygott rajta, és egy ideig elbeszélgetett Rochhal. Azután hóna alá fogta a hegedűjét, és elindult a mezsgyén az erdő felé.

Roch még sokáig ült Weronkánál, és hallgatta elbeszéléseit.

Már esteledett; enyhült a hőség, sőt a rétek felől hűs levegő áradt. A szél is mind erősebben fújdogált dél óta; a friss kalászoktól rozsdaszínű rozsföldek tengere összegomolyodva hömpölygött, néha hirtelen erősebben megringott, örvénylőn megcsavarodott, és az utakhoz meg a mezsgyékhez csapódott, mintha már-már ki akarna áradni. De csak végigsöpörte fakó sörényével a földet, s azután újra hátraszegte fejét, mint az ágaskodó csikó. A szél mindenfelől belekapott, szinte mulatságból rázta, s azután ismét viharosan tombolt a fakó ráncokkal, zöld öblökkel, rozsdaszínű sávokkal, susogással és vergődéssel teli táblákon. A pacsirták magasan csilingeltek, néha egy-egy varjúraj vonult himbálózva a levegőben, s le-lehullt megpihenni a hajladozó fákra. A nap már vöröslött, és egyre lejjebb ereszkedett; s az egész világon, a ringó földeken s a gyümölcsösökön, melyek úgy vergődtek, mint a karámba szorult nyáj, lassan elömlött a hunyó nap bíbor fénye.

A holnapi ünnep miatt azonban az emberek hamarabb jöttek haza a mezőről, az asszonyok koszorúkat fontak a házak előtt, a gyerekek nyalábjával hozták a kálmost, Ploszkáék és a molnár háza előtt halomba feküdt a fiatal nyírfa meg fenyő; beásták őket a földbe, ahol oltárt fognak állítani. Néhol a lányok már díszítették a falakat, az utat is egyengették helyenként, és betemették a gödröket. Egy asszony még mosott a tónál, a sulyok csattogása és a ludak ijedt gágogása hallatszott.

Roch éppen indulni készült Weronkától, amikor a nyárfás úton, sűrű porfelhőben vágtató lovas tűnt fel. Kissé hátráltatták a szekerek, melyek a Stach fáját hordták, ezért a mezőn át akarta kikerülni őket.

- Te, lesántul a lovad, ha úgy rohansz! - kiáltották.

Valahogy kikerülte őket, és lóhalálában vágtatott a faluba.

- Hé, Adam, várj már egy kicsit! - kiáltott utána Roch.

A Klomb fiú kissé lassított, és torkaszakadtából kiabálta:

- Hallják, valami megölt emberek feküsznek az erdőben! Jézusom, egészen kifulladtam. A lovat legeltettem az erdőszélen, és már hazatartottunk a Gulbas gyerekekkel, hát egyszer csak a Borynáék keresztjénél megtorpan a ló és félreugrik. Egyszeriben a földre pottyantam. Nézem: mi a manó ijesztette úgy meg a lovat? Hát látom, hogy valami emberek feküsznek a borókabokrokban... Kiáltozunk, de meg se mozdulnak, úgy hevernek, mint a hullák...

- Bolond, ostobaságokat mesélsz! - ordítottak rá.

- Hát nézzék meg maguk: ott feküsznek! Gulbas is látta, csakhogy ijedtében elrohant az erdőbe a rőzseszedő zsellérasszonyokért. Élettelenül feküsznek.

- Az istenért, akkor siess a bíróhoz, és vidd hírül neki!

- A bíró még nem jött haza a városból - mondta valaki.

- Akkor a törvénybírónak kell jelenteni!... A kovács házánál javítja az utat a fiúkkal! - kiáltottak utána, mert máris tovanyargalt.

Persze hogy a meggyilkoltak híre egy szempillantás alatt elterjedt a faluban. Nagy lárma és futkározás támadt, borzalommal tele; az emberek rémületükben keresztet vetettek. Mire a nap lenyugodott, a fél falu kiözönlött az útra. Valaki értesítette a főtisztelendőt, és ő is kijött kérdezősködni a plébánia elé. Már jókora csoport ment arra, és halkan beszélgettek. A fiatalabbak valamennyire előresiettek a nyárfás úton, és valamennyien türelmetlenül várták a törvénybírót, aki szekéren ment el Klombbal és néhány legénnyel együtt.

Sokáig vártak; csak szürkületkor tért vissza, de nagy ámulatukra a bíró bricskáján és az ő lovaival. Mérges lehetett, mert kegyetlenül káromkodott, és ugyancsak csapkodta a lovakat. Esze ágában se volt megállni a tömeg előtt, de valaki megfogta a lovak zabláját, és megállásra kényszerítette. Ekkor megszólalt:

- Komiszak ezek a kölykök, mit ki nem találtak mulatságból! Semmiféle halott nem volt az erdőben, csak valamiféle emberek aludtak a bokorban. Kerüljön csak a kezem közé az a Klomb gyerek, majd adok én neki ijesztgetést. Az úton találkoztam a bíróval, és vele jöttem haza. Ez az egész. Gyí, csikó!

- Hát a bíró beteg, hogy úgy fekszik, mint a birka? - kérdezte valaki, amint benézett a kasba.

- Elaludt és kész! - a törvénybíró a lovak közé csapott, és elvágtatott.

- Kötni való cudarok, mit ki nem találnak!

- A Gulbas kölyök a ludas, mindig haszontalan tréfákon jár az esze!

- Jól el kéne náspángolni, minek rémítgeti hiába az embereket.

Így panaszkodtak nagy felháborodással, és lassan szétszéledtek.

Még imitt-amott kisebb csoportokban álldogáltak az alkonypírban égő tó partján, amikor feltűntek a zsellérasszonyok, nehéz fakötegeket cipelve a hátukon. Elöl Kozlowa jött, s egészen meghajolt a nagy teher alatt. Amint meglátta az embereket, egy fának támasztotta terhét.

- Jól becsapta magukat a törvénybíró! - szólt, bár alig szuszogott a fáradtságtól. - Hullák nem voltak az erdőben, az igaz, de talán még rosszabb az, ami volt.

És mikor többen összegyülekeztek a hangjára, megeresztette a nyelvét:

- Az erdőszéli úton jöttünk visszafelé, a kereszt irányában, hát egyszer csak vágtat szembe a Gulbas gyerek, és rémülten kiáltja: "Valami megölt emberek vannak a bokorban!" Ha megölték, megölték, gondoltam, de mindenesetre érdemes megnézni. Odamentünk... hát messziről látjuk, csakugyan valami emberek feküsznek ott, mint a hullák... csak a lábuk áll ki a bokorból. Filipka húz, hogy fussunk el. Grzelowa már imádságot mormol, és nekem is végigfutott a hátamon a hideg, de keresztet vetettem, és közelebb léptem... nézem... hát a bíró úr fekszik ott szűr nélkül, mellette meg Jagusia Borynowa... és javában alusznak. Leitták magukat a városban, nagy volt a hőség, hát pihenni akartak a hűsön, meg szeretkezni. Csak úgy dőlt belőlük a pálinkaszag! Nem ébresztettük fel őket, hadd jöjjenek a tanúk, hadd lássa az egész falu, mit művelnek! Elmondani is szégyen, hogy le volt vetkőzve az az asszony, Filipka be is takarta irgalomból a kendőjével. Kész Szodoma! Öreg vagyok, de ilyen botrányról még nem hallottam. Nemsokára jött a törvénybíró, és fölébresztette őket. Jagna elfutott a mezőre, a bíró urat meg alig tudták fölrakni a szekérre. Olyan részeg volt, mint a disznó!

- Jézusom, ilyesmi még nem fordult elő Lipcében! - nyögött föl valamelyik asszony.

- Még ha egy legény tenné egy lánnyal, de hogy egy gazda, gyermekek apja és bíró!

- És Boryna a halállal küszködik, nincs, aki egy korty vizet adjon neki, s az a...

- Én kifüstölném a faluból! A templom előtt virgácsolnám meg a cafráját! - rikácsolt ismét Kozlowa.

- A botrány magától kiált az égbe, minek ezt még tetézni? - csillapítgatták az asszonyok kezüket tördelve.

- Hát Dominikowa hol van?

- Szándékosan a városban hagyták, hogy ne zavarja őket...

- Jézusom, elgondolni is szörnyű, mi minden történik manapság a világon!

- Ilyen bűn, ilyen botrány, hiszen szégyenbe hozza az egész falut!

- Jagna nem fél a rossz hírtől, képes holnap ugyanazt megtenni.

Így sopánkodtak minden házban, kezüket tördelve; a lágyabb szívű asszonyok is sírva fakadtak irtózatukban és felháborodásukban, s már azt várták, hogy az Isten kegyetlenül megbünteti valamennyiüket. Az egész falu reszketett a fecsegéstől és a siránkozástól.

A legények meg a hídon gyűltek össze, részletesen kikérdezték a Gulbas gyereket, és jót mulattak az egész histórián.

- Ez aztán a kakas, ez a bíró! Nagy kópé! - nevetett Adam Wachnik.

- Meglakol még ezért a szeretkezésért: az asszony kitépi a haját!

- És vagy egy fél esztendeig nem ereszti magához.

- Jagusia után nem is nagyon siet majd a sajátjához.

- A kutyafáját, Jagusiáért mindenre képes lenne az ember...

- Hogyisne, olyan asszony, mint a szarvasünő. Nem tudni, akad-e szebb a kastélyokban is. Csak ránéz az emberre, és máris elfogja a vágy.

- Színméz, nem is asszony! Nem csoda, hogy Antek Boryna is...

- Hagyjátok békén, fiúk! Gulbas hazudik egyet, Kozlowa egy másikat, az asszonyok meg irigységből még meg is toldják. Igazában pedig nem lehet tudni, hogy is volt... Sok asszonyra pletykálnak, ha a legtisztességesebb is - szólalt meg Mateusz különösen szomorú, aggodalmas hangon. De nem fejezhette be, mert megjelent köztük Grzela, a bíró öccse.

- Mi újság? Aluszik még Pietr? - kérdezték a kíváncsibbak.

- Édesbátyám, de aki ilyesmit tesz, az kutya, nem pedig bátyám a mai naptól fogva! Hanem az a dög az oka mindennek! - tört ki bőszülten Grzela.

- Nem igaz! - csattant fel hirtelen Pietrek, Borynáék legénye, és fölemelt ököllel rontott Grzelára. - Aki ilyet mond, hazudik, mint a kutya!

Elámultak ezen a váratlan védelmen, a legény pedig öklét rázva kiabált:

- Csak a bíró a hibás! Hát Jagus vitt talán gyöngyöt a bírónak? Ő húzta be a bírót a kocsmába? Ő leskelődött egész éjszakákon át a kertben, mi? Jól tudom, hogy erőszakoskodott vele, hogy kísértette! Talán valami szert is adott be neki, hogy ne ellenkezzék!

- Ni, a kórságos prókátor! Ne hadonássz, mert elveszted a nadrágodat!

- Ha megtudja, hogy védelmezed, majd megszolgálja.

- Vagy neked adja Maciej ócska nadrágját!

Szinte eldűltek a nevetéstől, úgy csúfolódtak.

- Az ura nem kelhet a védelmére, sem más, hát akkor én védelmezem... Védem is, a kutyafátokat! Csak halljak még egyszer egy rossz szót, nem kímélem az öklömet... Jár a szátok, ördögadták, de ha valamelyiktek testvérével vagy a feleségével esnék meg, akkor bezzeg befognátok a szátokat!

- Te fogd be a pofádat, te béres! Nem a te dolgod, őrizd inkább a ló farkát! - üvöltött rá Stacho Ploszka.

- Aztán vigyázz, hogy meg ne tapogassuk előbb az oldaladat! - tette hozzá Wachnik.

- Coki a gazdáktól, te tetves! - tódította valaki elmenőben.

- Rühes gazdák, büdös uraságok! Én béres vagyok, de nem viszek titokban fertály gabonát a zsidóhoz, és nem is csenek el semmit a más kamrájából! Még nem ismertek engem! - kiáltott utánuk; gyorsan odébbállottak, mert kellemetlenül érezték magukat, azért nem is szóltak az ordítozásra, hanem hazaszéledtek.

Már esteledett; csak különösen világos, szeles este volt. Már régen lement a nap, s az égen még mindig véres fény izzott széles sávban, s hatalmas fellegek gyülekeztek. Valami nyugtalanság lebegett a világ fölött, a szél fenn zúgott, s csak a legmagasabb fák tetejét cibálta. Valamiféle madarak vonultak lármásan, láthatatlanul a magasban, a libák is szörnyen gágogtak az udvarokon, nem tudni, miért, s a kutyák veszett ugatással futottak ki egészen a mezőre. A házakban is hasonló nyugtalanság volt; vacsora után senki sem maradt a szobában, s a küszöbre se ültek ki, mint máskor; valamennyien összejöttek a szomszédoknál, a bejárókban csoportosultak, és halkan beszélgettek.

Olyan volt a falu, mintha kihalt volna; nem hallatszott nevetés, sem nótaszó, ahogy meleg estéken lenni szokott, mert valamennyien suttogva tanácskoztak, ügyeltek, hogy a gyerekek vagy a lányok meg ne hallják, és valamennyiüket egyformán fölháborodás és borzalom hatotta át.

Hankánál is összegyűlt néhány komaasszony a tornácon. Azért jöttek, hogy sajnálkozzanak rajta, és valami újságot halljanak Jagnáról. Próbálkoztak így is meg úgy is, de Hanka szomorúan csak ennyit felelt:

- Szégyen ez és Isten ellen való vétek, de nagy szerencsétlenség is.

- Bizony, és holnap az egész plébánia tudni fog róla.

- És mindjárt azt mondják, hogy Lipcében történnek mindig a legrosszabb dolgok.

- És valamennyi lipcei asszonyt éri a szégyen.

- Mert valamennyi olyan szent, hogy vetné csak magát valaki utánuk, mind megtennék ugyanazt! - gúnyolódott Jagustynka.

- Hallgasson, nincs most tréfálkozni való idő! - intette le Hanka fölényesen a vénasszonyt, és többé egy szót sem szólt.

Még fojtogatta a szégyen, de a harag, melyet az első pillanatban Jagna iránt érzett, lassan eltűnt. Amint az asszonyok elszéledtek, benézett az első szobába, mintha Maciejt vizsgálná, de amint észrevette, hogy Jagusia felöltözve alszik az ágyon, betette az ajtót, s a sötétben gondosan levetkőztette.

"Isten mentsen az ilyen sorstól!" - gondolta azután különös sajnálattal, és még egypárszor benézett hozzá azon az estén.

Jagustynka észrevehetett valamit, mert mintegy önkéntelenül megszólalt:

- Jagna sincs hiba nélkül, de mégis a bíró a legbűnösebb.

- Bizony, neki kellene lakolni mindenért, csak neki! - állapította meg Hanka olyan haragosan, hogy Pietrek hálásan nézett rá.

És úgy is alakult a dolog, mert az öreg Ploszka és Koziolék késő éjszakáig szaladgáltak a faluban, és uszították az embereket a bíró ellen. Ploszka még a házakba is benézett, s tréfásan mondogatta:

- Derék egy bírónk van, az egész járásban nincs nagyobb kópé!

De mivel nem nagyon helyeseltek neki, a kocsmába ment. Már ott talált néhány kisebb gazdát, pálinkát hozatott nekik egyszer-kétszer, és amikor már kapatosak voltak egy kicsit, előhozakodott a dologgal:

- Ugye, pompás fickó a mi bírónk?

- Hiszen nem most csinálja először! - vetette oda a szót óvatosan Kobus.

- Megvan róla a magam véleménye, megtartom magamnak, és nem mondom ki! - morogta Sikora, aki már be volt állítva egy kissé, és a pultra nehezedett.

- Tarts meg magadnak a fogad mögött mást is, senki se húzza ki! - förmedt rá Ploszka, és halkan uszítani kezdett a bíró ellen. Mondogatta, milyen rossz példát ad az embereknek, milyen szégyent hoz a falura, és sok egyebet.

- Megvan rólad is a magam véleménye, de azt se mondom meg - morogta újból Sikora.

- Le kell tenni a bíróságról, ez az egyetlen mód. Akkor majd megpuhul a nyaka! - szónokolt Ploszka, és újabb fertályt rendelt. - Mi tettük meg bírónak, hát le is tehetjük! Az, amit ma cselekedett, szégyene az egész falunak, de rosszabbat is cselekedett ennél: mindig az urasággal tartott a község kárára, iskolát akar állíttatni Lipcében, állítólag a németeket is ő tanácsolta az uraságnak Erdőaljára. És folyton korhelykedik, iszik, csűrt építtetett magának, lovat vásárolt, minden héten húst eszik és teát iszik. Vajon kinek a pénzén, mi? Persze hogy nem a magáén, hanem a falu pénzén...

- Azt tartom, hogy a bíró disznó, de te is be szeretnéd dugni az ormányodat a vályúba! - szakította félbe Ploszkát Sikora mormogása.

- Leitta magát, és összevissza beszél.

- Az a véleményem, hogy nem választunk téged bírónak!

Elhúzódtak tőle, és késő éjszakáig tanácskoztak.

Másnap pedig még hangosabban tárgyalták az egész históriát, mert a plébános megtiltotta, hogy a bíró háza előtt állítsanak oltárt, pedig minden évben ott szokott lenni. Persze hogy mindent megtudott a pap, és rögtön reggel magához hívatta Dominikowát, aki csak éjfélkor jött haza a városból. Olyan haragos volt a főtisztelendő, hogy lehordta a kántort, Jambrozyt meg pipaszárral áldotta meg.

Az Úr ama szent napja olyan volt, mint az előző napok: nagyon derült, csak különösen tikkasztó és csöndes. A legkisebb fuvallat sem lebbent meg a föld fölött, a nap rögtön fölkelte óta irgalmatlanul perzselt; a forró, száraz levegőben bágyadoztak a fonnyadt levelek, a gabona erőtlenül hajtotta le fejét, a homok meg úgy égette a lábakat, mint a parázs, a falakból pedig csöpögött a forróságban kiolvadt gyanta.

Szabadjára engedte az Úr Jézus a perzselő hőséget, de a nép szinte rá se hederített a forróságra. Már virradat óta nagy volt a faluban a lárma meg a sürgés-forgás: templomba készültek, a lányok meg, akik a szentképeket és a szobrokat fogják vinni a körmeneten, és virágot szórnak a főtisztelendő lába elé, eszeveszetten futkároztak egymáshoz, próbálgatták a pártákat, fésülködtek és fecsegtek. Az idősebbek pedig sietve díszítették az oltárokat; egyet a molnárnál állítottak, egyet a plébánia előtt, a bíró háza helyett, egyet pedig Borynáék előtt. Hanka a háziakkal együtt már hajnal óta segített Rochnak.

El is végezték, szinte ők lettek készen először, és olyan szépen díszítették föl, hogy az emberek ámulva mondogatták: még a molnár oltáránál is szebb.

És igazat mondtak. A tornác előtt egész kápolna állott, nyírfaágakból és zöld lombokból fonva. Gyapjúszőttesekkel borították be, hogy csak úgy káprázott a szem a különféle színektől. Középen pedig, kissé magasabban állott az oltár, vékony fehér takaróval borítva, gyertyákkal meg sajtárokba helyezett virágokkal megrakva. A sajtárokat Józka aranypapírból kivágott csipkével ragasztotta tele.

Az Istenanya nagy képe függött az oltár fölött, melléje pedig kisebb szentképeket akasztottak, ahány csak elfért. Nagyobb dísz kedvéért az oltár fölé egy kalitkát függesztettek, benne feketerigó fütyörészett. Nastusia hozta a madarat. Witek halkan füttyentgetett neki.

Az egész bejárót az utcától kezdve teletűzdelték gallyal: nyírfa- és fenyőgallyak váltogatták egymást. A földjét pedig vastagon felszórták sárga homokkal, és behintették kálmossal.

Józka nyalábszámra hozta a búzavirágot, szarkalábat és mezei bükkönyt, s teletűzdelte velük a kápolna falait. A képeket és a gyertyatartókat is feldíszítette velük, és mindent, amit csak lehetett. Még a földet is beszórta virággal az oltár előtt, sőt a ház sem menekült meg tőle: a falak és ablakok szinte eltűntek a zöld lombok alatt, s a háztető zsúpját is kálmossal tűzdelte meg.

Mind egyformán kivették a részüket a munkából, az egy Jagusiát kivéve, aki kora reggel kisurrant a házból, és többé nem mutatkozott.

Bár ők készültek el legelőbb, mégis a nap már a falu fölé emelkedett, és egyre több szekér zörgött az úton: a szomszéd falvakból jöttek.

Sietve készültek hát a templomba.

Csak Witek maradt őrt állni a bejáróban, mert egész csapat gyerek tolongott, hogy megnézze az oltárt és füttyentsen a rigónak. Witek nyírfavesszővel kergette őket, s mikor nem bírt velük, rájuk eresztette a gólyáját. Az pedig, úgy látszik, be volt tanítva, mert leselkedve kiosont, és éles csőrével ugyancsak fenyegette a meztelen lábakat. A gyerekek időnként sivalkodva rebbentek szét.

Épp akkor szólalt meg a kisharang, mikor a háznép elindult. Józka futott legelöl, talpig fehérben és piros pántlikával befűzött cipőben. Kezében imakönyvet tartott.

- Witek, hogy tetszem neked? Nos? - kérdezte, és megperdült a fiú előtt.

- Helyes vagy, mint egy fehér liba! - szólt csodálattal a fiú.

- Annyit értesz hozzá, mint a gólyád. Hanka azt mondta, hogy a faluban senki sincs ilyen szépen felöltözve - fecsegte, lehúzogatva rövid ruháját.

- Ejha!... A térded meg kipiroslik a szoknyán keresztül, mint a libáé a pihe alól.

- Buta vagy, inkább nézz a Lapa farka alá! De a gólyádat dugd el, mert jön a pap színt járni, még meglátja és megismeri - figyelmeztette halkabban.

- Csakugyan takaros, és ki van öltözve, és a gazdaasszony is úgy kicsípte magát, mint a pulyka! - suttogta Witek, és utánuk nézett az útra. De azután eszébe jutott a figyelmeztetés, és behúzta a gólyát az üres krumpliverembe. A szín felügyeletére Lapát állította a gyerekek ellen, ő maga meg elszaladt Maciejhez, aki a kertben feküdt most is, mint mindennap.

A falu már egészen elcsöndesedett, a szekerek mind elmentek, és az emberek is elvonultak. Az utcák elnéptelenedtek, csak itt-ott játszottak a gyerekek a bejárókban, kutyák sütkéreztek a napon, és fecskék suhantak a tó fölött az izzó levegőben. A templomban pedig rögtön a harangszó után megkezdődött az ájtatosság. A főtisztelendő kijött a nagymisére, megszólalt az orgona, de rögtön a szentbeszéd után valamennyi harang megkondult, és a nép olyan erővel zendített rá az énekre, hogy a galambok felröppentek a háztetőkről. A nép kiözönlött a főkapun, fölöttük pedig lengtek a meghajolt zászlók, égő gyertyák és a képek, melyeket fehér ruhás lányok tartottak. Végül pedig jött a vörös baldachin, alatta lépkedett lassan lefelé a lépcsőn a pap, kezében aranyos szentségtartóval.

S mikor úgy-ahogy fölsorakoztak a színjáráshoz, égő gyertyákkal szegélyező hosszú utcát alkotva a tömegen keresztül, a főtisztelendő úr újból rázendített:

S az egész nép hatalmas, eget verő hangon folytatta:

És megindultak hangos énekszóval, keresztültolakodtak a templomudvar kapuján, mert óriási volt a tömeg, az egész plébánia megjelent, sőt valamennyi uradalomból is eljöttek. A főtisztelendőt is a földesurak vezették, ők vitték körülötte a gyertyát, a baldachint pedig gazdák tartották, de a lipceiek bosszúságára mind más falubeliek.

Az egész körmenet kiáradt a templom árnyas udvaráról a térre, mely szinte fehéren izzott a hőségtől. A nap belesütött az emberek szemébe, égetett, mint a tűz. Lassan el is indultak hát a harangzúgás, énekszó, illatozó tömjénfüst és gyertyafény között, a fölvert porfelhőben, a főtisztelendő lába elé szórt virágokon.

A jobb felőli első színhez mentek, Borynáékhoz. Az utca egy szempillantás alatt megtelt, recsegett a kerítés, és néhányan a tóba is belepottyantak a magas partról. Az út menti fák rengtek a tolongástól. Sűrű, éneklő tömegben úsztak a fejek, mint a színeket játszó folyam árja, középütt pedig, mint a csónak a hullámokon, a vörös baldachin haladt, ringtak a zászlók, a tüllel és virággal beborított képek és szobrok.

Erősen tolongtak, fej fej mellett szorongtak, s már alig lélegeztek a hőségtől a szűk helyen. De énekeltek egész szívükből, egész erejükből, teli torokból; mintha az egész világ velük együtt énekelné az Úr dicséretét, mintha a sudár hársak, a fekete égerfák, a napfényben izzó vizek, a karcsú nyírfák, az alacsony gyümölcsösök és a zöld mezők, a szemmel föl nem mérhető messzeségek, a házak és minden, ami csak létezik, szívből, örömtől duzzadón csatlakozna az énekhez; s a hatalmas ének gomolygó dörejjel ömlött el az izzó levegőben, s fölemelkedett a naphoz, a halovány ég felé.

Még a levelek is megremegtek a hangorkántól, s a fákról lehullottak az utolsó virágok.

Borynáék háza előtt a pap fölolvasta az első evangéliumot, kissé megpihent, aztán tovább vezette a népet a molnár oltárához.

A hőség még növekedett, már nem lehetett kibírni, a por fojtogatta a torkukat, a nap megfehéredett, hosszú, fehéres pászmák húzódtak a derült égre, és az izzó levegő reszketett, kápráztatta a szemet. Vihar készült.

Már egy jó órája tartott a színjárás, s bár kifáradtak a forróságtól, s maga a plébános is izzadt, és vörös volt, mint a rák, mégis lassan, illendően körben jártak valamennyi színhez, mindegyik előtt meghallgatták az evangéliumot, és újabb éneket énekeltek.

S időnként, mikor a nép kissé kifáradva elhallgatott, és csak a lábak dobogása hallatszott, a hirtelen csendben fölhangzott a pacsirtadal a földeken, valahol egy kakukk kakukkolt fáradhatatlanul, és fecskék csiviteltek az ereszek alatt. A harangok pedig szüntelenül bongtak; lassan, forrón, vontatottan és erősen zúgtak.

És bár a nép megint énekelt, bár az emberek nem sajnálták a torkukat, és az asszonyok is rázendítettek vékony hangon, a gyerekek is cincogtak a maguk módján, a csengők csilingeltek, és a lépések zajától döngött a kiszáradt föld - mégis a harangok hangja mindenek fölé emelkedett, tisztán és fennen énekelt, valami aranyos, mély, örömmel és vigassággal áthatott zúgással csapott az égig, olyan erősen és hangosan, mintha valaki kalapáccsal döngetné a napot; az egész világ ringani és harangozni látszott.

Amikor pedig befejezték az oltároknál a szertartást, még sokáig tartott a templomban az ájtatosság, sokáig búgott az orgona, és szállott az ének.

Alig özönlöttek ki azonban a templom elé, hogy kissé hűsöljenek a fák alatt, egy-egy garast guberáljanak elő a koldusoknak, és szót váltsanak a szomszédokkal, mikor hirtelen elsötétedett, a távolban megdördült az ég, és száraz, perzselő szél kavarodott, megrázta a fákat, s nagy porfelhő kerekedett az utcákon.

A közelebbi falvakból való emberek hanyatthomlok siettek haza.

De egyelőre csak apró, forró és ritka eső hintette meg a földet, még párásabb és fojtóbb lett tőle a levegő. A nap még irgalmatlanabbul sütött, a békák halkabban és álmosabban kuruttyoltak, csak éppen sötétebb lett egy kicsit, homály borította a messzeséget, megint távoli dörej hangzott, és a kékesszürke keleti égen halvány, rövid villámok cikáztak.

A vihar kelet felől közeledett. Sarló alakban vonultak az égre a nehéz, esővel vagy jéggel terhes sötétkék felhők. A rövid időközökben meg-megújuló szél zúgva rohant előre, süvített a fák koronái közt, és cibálta a gabonát. A madársereg rémülten menekült födél alá, még a kutyák is hazasiettek. A jószág eliramodott a mezőről, az utakon forgószél kerekedett; s a dörgés egyre közelebbről hangzott.

Nem múlt el két miatyánknyi idő, s a nap rút, vörhenyes felhőkbe merült, úgy világított át rajtuk, mintha izzó üvegtábla mögül ragyogna. Már a falu fölött dörgött az ég, és olyan vihar kerekedett, hogy a faágakat és a háztetők szalmáját itt-ott magával ragadta; csoda, hogy ki nem tépte a fákat tövestül. Az első mennykőcsapások az erdőre hullottak, de az egész ég egy szempillantás alatt kékesbarna lett, a nap kialudt, fölüvöltött az orkán, és egyik villám a másik után csapott le. A mennydörgés megrázta a földet, a villám tüze végighasította a felhős eget, és szinte vakított a fényével.

A házak reszkettek a dörgéstől, és minden teremtmény meglapult rémületében.

Szerencsére oldalt vonult el a vihar, a mennykő valahol messze csapkodott. Nagyobb károk nélkül múlt el a förgeteg. Az ég ismét derülni kezdett, de litánia előtt sűrű eső hulldogált, majd olyan felhőszakadás keletkezett, hogy szempillantás alatt lefektette a gabonát, a folyó megáradt, és minden árokból, mezsgyéről és barázdáról habzó víz hömpölygött.

Csak estefelé csillapodott le az idő. Az eső elállt, s alkonyatkor előbújt a felhők mögül a nap sugárzó, vörös korongja...

Lipce újra feléledt. Az emberek kitárták az ajtókat, előbújtak, és élvezettel szítták be a hűs levegőt. Minden illatozott az eső után, leginkább a fiatal nyírfák és a menta a kertekben. Az átázott föld szinte égett a napsütésben; izzottak a pocsolyák az utcán, csillogott a fű és a falevél, izzón, örömteli csobogással ömlöttek a tajtékos vizek a tóba.

Könnyű szellő borzolta végig a meghajló vetéseket, erős, vidám frisseség áradt az erdőkből és a földekről, s áthatotta a lelkeket. A gyereksereg sikongva gázolta az árkok és vízmosások vizét, a madarak csicseregtek a sűrűségben, a kutyák ugattak, a pap gyöngytyúkjai rikácsoltak a kerítésen, és minden bejáró, utca, ház és udvar visszhangzott a kurjantásoktól és a beszélgetésektől. Valahol a malom táján még nótára is zendített egy leány:

A mezőről pedig a hazahajtott jószág bőgésével együtt a pásztorlányok éles, gyors ütemű dala hallatszott:

Most már azok a szomszéd falubeliek is elhajtattak, akik Lipcében várták ki a vihar elmúlását; de sokan vendégségben maradtak a lipceieknél, azok, akik olyan emberségesen segítettek az asszonyoknak. A gazdagabbak otthon látták vendégül a szomszédokat, nem sajnálták tőlük az ételt, sem az italt, a szegényebbek pedig a zsidóhoz vitték jótevőiket, ott vendégelték meg őket, mert mindig élénkebb és vígabb a mulatság nagyobb társaságban és a kocsmában.

A legények muzsikát kerítettek; már litániától fogva kihallatszott a kocsmából a hegedűk sírása, a bőgő brúgása és a dob pergése.

Mások is sűrűn jöttek a mulatságra; hiszen hosszú idő óta, húshagyókeddtől nem gyűltek össze szórakozni.

Olyan rengeteg nép jött, hogy hely se jutott mindenkinek. Jó részének azzal kellett beérnie, hogy a kocsma előtt heverő gerendákra üljön. Mivel azonban szép volt az idő, és aranyosan fénylett az ég, sokan helyezkedtek el a fal mellett, és onnan kiáltoztak a zsidóra, hogy hozzon italt.

Minthogy majdnem csakis fiatalok töltötték meg a kocsmát, nyomban táncra is perdültek; úgy járták az obereket, hogy a falak és a padló gerendái is nyögtek bele. A táncban a többiek nagy csodálkozására Dominikowa Szymekje járt elöl Nastusiával. Hasztalan igyekezett az öccse, Jendrzych lebeszélni, csendben figyelmeztette, de nem használt, mert a legénynek igen jó kedve kerekedett, oda se hallgatott, itta a pálinkát, és Nastkát meg a barátait is nagyban kínálta. Mikor pedig megszólalt a zene, tízeseket dobált a muzsikusoknak, derékon kapta Nastkát, és teli torokból ordította:

- Csak szaporán, fiúk, rajta, nekünk valót!

És tombolt, rikkantgatott, és szilajul verte sarkát a padlóhoz, mint a szabadjára eresztett csikó.

- Kirázza a csutakot a csizmájából, az ebadta! - suttogta Jambrozy, és mohón mozgatta ádámcsutkáját az ivók felé. - És úgy csapkod a lábával, mint a cséphadaróval: még szétmegy! - tette hozzá hangosabban, és közelebb húzódott hozzájuk.

- Inkább arra ügyeljen, hogy maga el ne veszítsen valamit! - mordult fel Mateusz, aki ott állott a barátaival.

- Innék veletek a békességre - szólt Jambrozy nevetve.

- Nesze, te korhely, csak vigyázz, hogy le ne nyeld az üveget! - Egy teli pohárkát nyújtott át, és hátat fordított neki, mert Grzela, a bíró öccse, halkan magyarázni kezdett nekik valamit. A kútnak támaszkodva, figyelmesen hallgatták, nem ügyeltek sem a táncra, sem az előttük álló pálinkára. Hatan jöttek össze, mind a falu első legényei, csupa törzsökös gazdafiú. Élénken tanácskoztak, mivel azonban egyre nagyobb lett a lárma meg a tolongás, átköltöztek a zsidó szobájába, mert a benyílót a gazdák foglalták el a vendégeikkel.

A szoba szűk volt, tele széttúrt ágyneművel, melyben a gyerekek aludtak. Alig fértek el az asztalnál. Egy faggyúgyertya füstölt a mennyezetről függő réz gyertyatartóban. Grzela körbe adta a pálinkásüveget, ittak egyszer-kétszer, de valahogy senki sem akart belefogni abba, amiért jöttek. Végül is Mateusz gúnyosan megszólalt:

- Kezdd el, Grzela, mert úgy ültök itt, mint a varjak az esőben!

Még el se kezdhette Grzela, mikor bejött a kovács, köszöntötte őket, és körülnézett, hova ülhetne.

- A szurtos képű, hogy a fene enné meg, mindig ott kél ki, ahova nem vetették! - tört ki Mateusz. - Egészségedre, Michal! - tette hozzá rögtön, elfojtva haragját.

A kovács jó képet vágott a dologhoz, megitta, és tréfásan szólt:

- Nem vagyok kíváncsi a mások titkaira. Úgy látom, nincs itt rám semmi szükség...

- Úgy, ahogy mondod! Jól megvagytok a németekkel péntekenként szalonnán és kávén, hát még jobban lesztek ma, mivelhogy ünnep van...

- Mit fecsegsz itt összevissza, Ploszka, mintha már részeg volnál... - fortyant föl a kovács.

- Azt mondom, amit mindenki tud, hogy velük lefetyelsz mindennap.

- Aki munkát ad, annak megcsinálom, nem válogatok.

- Munkát! Más dolgod van neked velük - tette hozzá halkabban Wachnik.

- Mint ahogy az urasággal is megdolgoztad az erdőnket - tódította fenyegetően Pryczek.

- Úgy látom, bíróságot találok itt... Ejnye, hogy tudnak mindent!

- Hagyjátok békén, nélkülünk csinálja a számadását, hát mi is nélküle fogjunk a magunkéhoz - szólt Grzela, és élesen nézett a kovács nyugtalan szemébe.

- Ha meglátna titeket a csendőr az ablakon keresztül, azt hinné, összeesküsztök valaki ellen! - mondotta a kovács, mintha tréfálna, de az ajka reszketett a haragtól.

- Talán úgy is van, csakhogy nem teellened. Kicsi személy vagy te ahhoz, Michal!

A kovács fejébe nyomta a sapkáját és kiment, becsapva maga után az ajtót.

- Megszagolt valamit, és kémkedni jött.

- Most képes az ablak alatt hallgatózni.

- Még meghall magáról olyasvalamit, amitől elmegy a kedve.

- Hallgassatok, fiúk! - kezdte Grzela ünnepélyesen. - Már mondtam nektek, hogy még nem adták el Erdőalját a németeknek, de bármely nap megköthetik a szerződést. Már azt is mondták, hogy a jövő csütörtökön.

- Tudjuk, és tenni kell ellene! - kiáltott Mateusz türelmetlenül.

- Adj tanácsot, Grzela. Tudsz könyvből olvasni, újságot is olvasol, hát könnyebben megy neked.

- Mert ha a németek megveszik és letelepednek a szomszédban, akkor úgy lesz, mint Górkiban, levegőhöz se jutunk Lipcében, és koldulni mehetünk, vagy Amerikába.

- Az öregek meg csak a fejüket vakarják, sóhajtoznak, és nem tudnak segíteni.

- És nem adják át nekünk a gazdaságot! - szólaltak meg egymás után.

- Ugyan, nagy dolog is a német! Liszkában is éppúgy voltak, és a mieink egytől egyig megvették a birtokukat. Hogy Górkiban másképp volt, ennek maguk a parasztok az okai: egyre csak ittak, pörösködtek, és koldusbotra jutottak.

- Akkor Erdőalját is megvehetjük tőlük, és kikergethetjük őket onnan! - kiáltotta Jendrek Boryna, Antek unokaöccse.

- Könnyű ezt mondani! Most nincs miből megvenni, nincs rá pénz, bár csak hatvan rubeljével árulják holdját, s később honnan veszel ezer zlotyt ugyanazért?

- Ha apáink kiadnák mindegyikünknek a maga részét, könnyebben megbirkóznánk vele.

- Bizony, úgy is van! Mindjárt tudnám, mihez fogjak! - kiabálták.

- Ó, ti tökfilkók! Hiszen az öregek alig élnek meg az egész földből, ti meg a részeken akarnátok pénzt gyűjteni? - lohasztotta le őket Grzela.

Egyszerre elhallgattak, mert hát olyan igazságot vágott a fejükhöz, mintha csak a fejsze fokával vágta volna őket fejbe.

- Nem attól van a nyomorúság, hogy az öregek nem adják át nektek a gazdaságot - folytatta Grzela -, hanem attól, hogy Lipcének kevés a földje, és a nép folyton szaporodik. Ami öregapáink idejében éppen elég volt háromnak, az most tíz részre oszlik.

- Szent igaz! Persze hogy úgy van! Persze hát! - morogták elszomorodva.

- Hát akkor meg kell venni Erdőalját, és föl kell osztani! - kiáltott föl valamelyikük.

- Megvennénk akár egy falut is, csak a pénzt honnan kerítsük elő? - morogta Mateusz.

- Várjatok csak, talán ennek is meg lehet találni a módját.

Mateusz hirtelen felugrott, öklével az asztalra csapott, és felkiáltott:

- Hát várjatok, és tegyetek, amit akartok, én már torkig vagyok az egésszel, és ha megharagszom, itthagyom a falut, és elmegyek a városba. Ott jobban élnek az emberek.

- Te megteheted, de nekünk itt kell maradnunk, és valahogy segítenünk kell magunkon.

- Hiszen már nem bírom ki, a fene eszi az embert! Minden szűk, majd kidöntik a ház oldalát, annyian vannak mindegyikben, csak úgy ordít a nyomorúság, ott meg szabadon hever a föld, rögtön mellettünk, és könyörög, hogy vegyük meg... És nem haraphatsz belé, ha éhen döglesz is, mert nincs rá pénzed, és kölcsön se tudsz venni senkitől. Hogy a nyavalya törné ki ezt a cudar állapotot!

Grzela elmondotta, hogy van másutt, más országokban.

Hallgatták, szomorúan sóhajtoztak, de Mateusz félbeszakította:

- Mi hasznunk van abból, hogy másoknak jó a soruk. Mutass egy teli tálat az éhesnek, és aztán dugd el, hadd lakjék jól a nézéssel! Jó soruk van, mert másutt törődnek a néppel, gondját viselik, nem úgy, mint nálunk, ahol minden paraszt úgy nő föl, mint a vadkörte a mezőn: vagy felnő, vagy elpusztul, ki törődik vele?... Csak fizesse az adót, menjen el katonának, és ne ellenkezzék a hatósággal! Undorodom már az ilyen élettől, torkig vagyok vele...

Grzela türelmesen végighallgatta, és újból elkezdte a maga mondanivalóját:

- Csak egy mód van arra, hogy Erdőalja a miénk legyen.

Még közelebb húzódtak, hogy egyetlen szavát se veszítsék el, amikor hirtelen olyan lárma rázkódtatta meg a kocsmát, hogy az ablakok is megcsörrentek, és a zene elhallgatott. Valamelyikük kiszaladt, hogy megtudakolja, mi történt, és azután nevetve mesélte, hogy Dominikowa csinálta a patáliát. Bottal jött a fiaiért, meg akarta őket verni és erőszakkal hazavinni, de azok szembeszálltak, kikergették az anyjukat a kocsmából, s most Szymek iszik a végkimerülésig, Jendrzych pedig tökrészeg, és a tűzhely zugában ordít.

Nem kérdezősködtek tovább, mert Grzela magyarázni kezdte a tervét. Ez pedig a következő volt: meg kell egyezni az urasággal, és az erdő egy holdja helyett négy hold földet kell kérni Erdőalján!

Nagyon elámultak, és meg is örvendtek ennek a lehetőségnek. Grzela még azt is elmondta, hogy ugyanígy egyezett meg egy falu Plock közelében; újságban olvasta.

- Nagyszerű, fiúk! Zsidó, pálinkát! - kiáltott Ploszka.

- Nekünk három hold erdőért éppen tizenkét hold jutna!

- Nekünk meg vagy tíz, egy egész gazdaság!

- No és ráadásul adhatna néhány bokrot tüzelőnek.

- A legeltetésért meg egy-egy hold rétet.

- Meg egy kis építőfát a házra! - kiáltották egymás szavába vágva.

- No még egy kicsit, s már azt kívánjátok, hogy mindegyiketeknek lovat is adjon szekerestül, meg egy-egy tehenet, mi? - gúnyolódott Mateusz.

- Hallgassatok már!... Most rá kell beszélni a gazdákat, hogy gyűljenek össze, menjenek el a földesúrhoz, és adják elő, amit akarnak. Talán bele is egyezik.

Mateusz félbeszakította:

- Ha nincs torkán a kés, akkor nem egyezik bele. Neki tüstént van szüksége pénzre, a németek meg adnak neki, akár holnap is, csak egyezzenek meg... Mire pedig a mieink megvakarják a fejüket, mire tanácskoznak, egyetértésre jutnak, mire az asszonyokat is a maguk pártjára vonják, hónapok is eltelnek, a földesúr eladja a földet, és fütyül ránk: lesz miből élnie, amíg az erdő ügye eldől. Grzela tanácsa okos, de úgy látom, más dologgal kell összekötni.

- Beszélj hát, Mateusz, adj tanácsot!

- Nem fecsegni kell itt meg tanácskozni, hanem ugyanúgy kell cselekedni, mint az erdővel.

- Egyszer lehet, máskor meg nem! - mordult föl Grzela.

- Én meg azt mondom, hogy lehet, kissé másképpen, de ugyanaz jön ki belőle... El kell menni a németekhez az egész falunak, és meg kell szépen, nyugodtan mondani nekik, hogy ne merészeljék megvenni Erdőalját...

- És olyan ostobák, hogy rögtön megijednek és szót fogadnak?

- Azt is megmondjuk nekik, hogy ha nem fogadnak szót, és megveszik, hát nem engedjük meg, hogy vessenek, nem engedjük meg, hogy építsenek, egy lépésnyire sem engedjük őket! Majd meglátjátok, hogy megijednek! Úgy kifüstöljük őket, mint a rókát a lyukból.

- Ugyan, mintha nem tudnának mitőlünk meglenni! Ahogyan Isten van az égben, én mondom, ezért a fenyegetésért megint dutyiba kerülünk! - tört ki Grzela.

- Ha bedutyiznak, ki is eresztenek, örökké úgysem ülhetünk ott. De ha kieresztenek, még rosszabb lesz a németeknek... nem sültbolondok ők sem, és előbb jól meggondolják, egészségükre válik-e a velünk való háborúság... Az uraság is más nótát fog fújni, ha szétkergetjük a vevőit. Ha pedig nem...

De Grzela nem bírta tovább; fölugrott az asztaltól, és egész erejével igyekezett lebeszélni őket a vakmerő tervekről. Előadta, milyen újabb pörök lesznek ebből, újabb károk meg veszteség mindnyájuknak; ezekért a folytonos lázongásokért még valamennyiüket börtönbe zárhatják néhány esztendőre... mindent nyugodtan el lehet intézni magával a földesúrral... Könyörgött mindenre, ami szent, kérlelte őket, ne hozzanak újabb szerencsétlenséget a falura. Vagy két miatyánknyi ideig beszélt, egészen belevörösödött, még csókolgatta is őket, úgy könyörgött, rimánkodott, mondjanak le szándékukról, de hasztalan; mintha borsót hányna a falra. Végül pedig Mateusz így szólt:

- Úgy prédikálsz, mint a pap a templomban, mintha könyvből olvasnád, de nekünk nem erre van szükségünk!

S ugyanakkor valamennyien egyszerre kezdtek beszélni, fölugráltak, öklükkel verték az asztalt, és ordítottak nagy örömükben:

- Nagyszerű, nekimegyünk a németeknek, szétkergetjük a plundrás fajzatját! Mateusz okosan beszél, megfogadjuk a tanácsát, aki pedig fél, bújjék a dunna alá!

Szólni se lehetett már hozzájuk, annyira föl voltak indulva.

A zsidó éppen ekkor hozta be az üveget. Meghallgatta őket, és letörölve az asztalról a kiöntött pálinkát, bátortalanul megszólalt:

- Mateusznak helyén van az esze, okos a tanácsa.

- Ni, Jankiel is a németek ellen van, ejha! - kiáltottak föl elámulva.

- Mert inkább tartok az enyéimmel, nyomorog az ember, mint mindenki, de Isten segítségével valahogy mégis meg lehet élni... de ahova a német beteszi a lábát, ott már nemcsak a szegény zsidó nem él meg, de a kutyának sincs mit ennie... Hogy dögölnének meg, hogy a... pfuj!... kórság esne beléjük!...

- Zsidó, és a néppel tart, hallottatok már ilyet?

Egyre jobban csodálkoztak.

- Én zsidó vagyok, de engem sem az erdőben találtak, én is itt születtem, mint maguk, az apám meg a nagyapám is... hát kivel tartsak?... Mi? Hát nem tartozom én magukhoz?... Hiszen ha maguknak jobb lesz a soruk, nekem is jobb lesz!... Ha maguk gazdák lesznek, kereskedni fogok magukkal!... Mint a nagyapám a maguk nagyapáival, vagy nem?... Mivel pedig okos dolgot találtak ki a németek ügyében, egész butélia arakot hozok maguknak!... Az egészségükre, erdőalji gazdák! - kiáltott föl, és koccintott Grzelával.

Sűrűn iddogáltak, és olyan nagy öröm fogta el őket, hogy majd össze nem csókolták a zsidót. Maguk közé ültették, és újból elmondtak neki mindent részletesen, mindenről megkérdezték a véleményét. Még Grzela is felderült, és ismét hozzájuk csatlakozott, nehogy valami rosszal gyanúsítsák.

A tanácskozás azonban már nem tartott sokáig, mert Mateusz fölkelt és odaszólt:

- A kocsmába, fiúk, nyújtóztassuk ki a lábunkat, elég volt mára!

Áttódultak oda, Mateusz tüstént elütötte az egyik legény kezéről Tereskát, és táncra perdült vele, utána pedig mások is kihúzogatták a zugokból a leányokat, rikkantottak a muzsikusoknak, és táncra kerekedtek, mint a förgeteg.

Persze hogy a zene is tüstént élénkebb lett, mert jól tudták a muzsikusok, hogy Mateusszal nem lehet kukoricázni: fizet, de ütni is tud.

Az egész kocsma zengett a tánctól; már jól be is volt csípve mindenki, s a lárma, a zene, a szilaj kurjantások meg a lábdobogás forrósággal töltötte el a szobát, azután kitódult a nyitott ajtókon és ablakokon keresztül a világba. Odakünn, a falak tövében is meglehetősen folyt a mulatság, csöngött a pohár, a gazdák sűrűn koccintgattak, mind hangosabban tanácskoztak, és mind nehezebben forgott a nyelvük.

Már leszállt az éj; a csillagok szépen ragyogtak, csöndesen suttogtak a fák, a mocsarak felől a békák brekegése hallatszott, néha felbúgott egy-egy bölömbika, s a kertekben csattogott a csalogány. Meleg és illatos volt a levegő. Az emberek élvezték a pihenést a friss, hűs éjszakában, s olykor-olykor egy-egy párocska suhant ki átölelkezve a kocsmából, és eltűnt az árnyékban... A falnál meg egyre nagyobb lett a lárma, mindenki egyszerre beszélt, hogy alig lehetett érteni valamit belőle.

- ...alighogy kieresztettem az ártányt, még be se dughatta az orrát a krumpliba, az máris szájalni kezd...

- Ki kell kergetni a faluból!... Ki kell kergetni!

- Emlékszem, fiatal koromban is úgy csináltak egy fehérnéppel! A templom előtt véresre verték, tehenes szekéren kivitték a határon túl, és aztán nyugság lett...

- Zsidó, egy egész fertállyal, de erőset!

- Elapasztotta a szürkém tejét, elapasztotta!

- Másikat kell választani, éppúgy el tudja látni más is...

- Ki kell tépni a gazt, míg nagyobb gyökeret nem ereszt...

- Gyomlálni kell a gabonát, míg a gyom el nem fojtja...

- Koccintsatok velem, mondok én nektek valamit...

- Szarván fogd a bikát, és ne ereszd el, míg földhöz nem vágod...

- Két hold meg egy, az három hold; három hold meg egy: az négy hold.

- Igyál, öcsém, az édestestvérem sem csinálta volna becsületesebben...

Ilyen beszédfoszlányok hallatszottak a sötétségből, meg se lehetett ismerni, ki szól és kihez. Csak az egyetlen Jambrozy vastag hangja emelkedett ki határozottan a többi fölé, hol itt, hol ott, mert folyton járt egyik csoporttól a másikig, majd a kocsmába nézegetett be, és mindenütt kiügyeskedett egy-egy kortyot. Már egészen részeg volt, erősen tántorgott, de a pultnál nyakon ragadott valakit, és síró hangon könyörgött neki:

- Megkereszteltelek, Wojtek, az asszonyodnak is úgy harangoztam, hogy a karom is megdagadt belé. Rendelj nekem egy pohárkával, öcsém! Ha meg egy egész félfertályt rendelsz, akkor nemcsak hogy harangozok az örök nyugalmadért, hanem még másik asszonyt is szerzek... fiatal lesz, és tűzrőlpattant! Rendelj, öcsém, egy félfertállyal...

A fiatalság veszettül tombolt; az egész szoba megtelt lármával, lobogó szoknyákkal és szűrökkel. Már meg-megálltak egy-egy nótára a muzsikusok előtt, és mind szilajabbul táncoltak, még az idősebb asszonyok is rezgették a derekukat, és sipítva kurjongattak. Jagustynka pedig a középre tolakodott, csípőre tette a kezét, dobbantott, és rekedten dalolta:

Úrnapjától a következő vasárnapig nem könnyen telt Mateusz, Grzela és társaik ideje. Mateusz ugyanis abbahagyta a munkát Stach háza körül, s a többiek is elhanyagolták egyéb dolgaikat, csak a falut járták egész nap és egész este, egyenként jártak házról házra, és uszították a népet a németek ellen, biztatták, hogy kergessék el őket Erdőaljáról.

A kocsmáros maga se sajnálta a fáradságot, s ha szükség volt a makacsabbak megpuhítására, a pálinkát meg a hitelezést se. De mégis nehezen ment a dolog; az öregebbek csak a fejüket vakargatták, mélyen sóhajtoztak, és nem határoztak se jobbra, se balra; a többieket lesték, meg az asszonyokat, akik egyhangúan hallani se akartak a németek elleni hadjáratról.

- Még csak az kéne! Mi jut már megint az eszükbe! Nem volt elég baj az erdő miatt?... Még le se ülték az egyiket, és máris újabb nyomorúságot akarnak a falura zúdítani! - kiabálták, s a különben csöndes természetű törvénybíróné még seprűnyelet is fogott Grzelára.

- Ha újabb lázadásra biztatod a népet, föladlak a csendőröknek! Semmirekellő lustái, nem fűlik a foguk a munkához, csak sétálni szeretnének! - rikácsolta a ház előtt.

Balcerkowa pedig Mateusznak rontott:

- A kutyákat uszítom rátok, naplopók! Forró vízzel öntelek le!

És valamennyien szembeszegültek minden rábeszélésnek, süketek voltak minden magyarázatra és kérésre, nem volt semmi mód arra, hogy megértessék velük a dolgot. Mindegyikre rákiabáltak, némelyik asszony már jajveszékelésben tört ki.

- Nem engedem el az emberemet! Beleakaszkodom a szűrébe, és még ha levágnák a karomat is, nem eresztem el!... Eleget nyomorogtunk már!

- Hogy a kénköves ménkű csapna belétek, tökfejűek! - szitkozódott Mateusz. - Úgy kerepelnek, mint a szarka, ha eső lesz. A borjú is hamarább megérti az emberi beszédet, mint a fehérnép az okos szót! - panaszkodott elcsüggedve.

- Hagyd abba, Grzela, nem lehet velük okosan beszélni. El kéne verni valamennyit, vagy ha a tiéd lenne, csak akkor hallgatna rád - kesergett bánatában.

- Mert már ilyen az asszony, erővel nem győzöd meg. Másképp kell megkörnyékezni őket. Nem kell ellenkezni, inkább helyeselni és lassanként áttéríteni a mi pártunkra.

Így magyarázott Grzela, és nem állt el az ügytől; mert bár eleinte nem helyeselte, de azután belátta, hogy másképpen nem lehet segíteni, és egész lélekkel melléje szegődött.

Kemény, hajthatatlan ember volt; amit a fejébe vett, azt véghezvitte, bármilyen akadály állt is az útjába. Most se vetett ügyet semmire. Ha becsukták az orra előtt az ajtót, beszélt az ablakon keresztül; ha megfenyegették az asszonyok, nem haragudott meg, még helyeselt is, amikor kellett, kontrázott nekik. Némelyiknél a gyerekek után érdeklődött, dicsérte a ház rendjét, s csak a végén mondta meg a magáét; s ha nem sikerült, odébbállt. Két egész napon át tele volt vele a falu, mindenütt ott volt, a házakban, a kertekben, sőt a határba is kiment, elbeszélgetett az emberekkel erről-arról, és közben föltárta a tervét. Akik nem értették meg rögtön, azoknak a botjával kirajzolta a földön az erdőalji földeket, mutogatta, kire mennyi jutna, és türelmesen magyarázta, kinek mi haszna lenne belőle. Mégis hiába lett volna minden fáradozása, ha Roch nem jön a segítségére. Szombaton délután, miután végképp megbizonyosodtak, hogy nem tudják megmozgatni a falut, kihívták Rochot a Borynáék csűrje mögé, és megvallották neki szándékukat, félve, hogy ő is ellenezni fogja.

De Roch rövid gondolkodás után így szólt:

- Zsivány mód ez, az igaz, de mivel másra már nincs idő, szívesen segítek nektek.

És tüstént el is ment a plébánoshoz, aki a kertben ült és nézte, hogyan kaszálja a legénye a lucernát. Ez mesélte aztán a faluban, hogy a főtisztelendő úr először megharagudott Rochra, kiabált, befogta a fülét, még csak oda se akart figyelni, de azután mindketten leültek a mezsgyére, és sokáig tanácskoztak. Roch, úgy látszik, meggyőzte, mert szürkületkor, amikor az emberek hazafelé tartottak a mezőről, a plébános bement a faluba, mintha csak hűsölne, de benézett az udvarokba, kérdezősködött egy s más dologról, és főképp az asszonyokkal beszélt. Végül mindegyiknek külön odasúgta:

- A fiúk jót akarnak. Sietni kell, amíg nem késő. Ha megteszitek a magatokét, akkor én majd elmegyek a földesúrhoz és rábeszélem.

S el is érte, hogy az asszonyok már nem ellenkeztek, a gazdák pedig bizonygatni kezdték, hogy ha a pap is biztatja őket, érdemes lenne aszerint cselekedni.

Egész este tanácskoztak még, de vasárnap reggel már mind egy akaraton voltak.

A litánia után készültek elmenni, éspedig Roch vezetésével, merthogy ő tudott a németekkel a maguk nyelvén beszélni.

Roch épp most ígérte meg a legényeknek; örömrivalgások közepette mentek el. Roch a Boryna tornácán ült, morzsolgatta az olvasó szemeit, és mélyen elgondolkozott.

Még korán volt, éppen hogy eltakarították a tálakat a reggeli után; a cibereleves és a zsír szaga még csiklandozta az orrokat, Pietrek jóllakottan nyújtózkodott.

Meleg idő lett, de nem forró; a fecskék úgy hasították a levegőt, mint a puskagolyók. A nap éppen hogy fölkapaszkodott a házak mögül, és a száraz, nehéz fű még csillogott az árnyékban; gabonaillatú hűvösség áradt a földek felől.

Csönd volt a házban, mint vasárnaponként lenni szokott. Az asszonyok takarítással foglalatoskodtak, a gyerekek pedig a tornácon körülülték a tálat, és lassan eddegéltek. Kanalukkal és sivalkodással védekeztek Lapa ellen, aki mindenáron társul akart hozzájuk szegődni. A koca a fal tövében nyögdécselt a napon, mert a malacok szüntelen döfködték a fejükkel, ahogy a tejhez igyekeztek. A gólya a tyúkokat kergette, majd pedig az udvaron hancúrozó csikó után lépegetett. Néha-néha zúgni kezdtek a fák, megringott a gyümölcsös, azután megint csak a munkára szálló méhek zümmögése és a pacsirták éneke hangzott a mezőről.

A falut is vasárnapi csönd ülte meg. Csak néha hallatszott emberi hang, kotlós hívta a csibéit, vagy valahol a tóparton gyerekek fürödtek nagy kacagás és lubickolás közepette, s a kacsák hápogtak hozzá.

Az utca üresen csillogott a napsugárban, alig járt valaki rajta. Itt-ott a küszöbön lányok fésülködtek, és valaki halkan furulyázott.

Roch a rózsafüzért szemelgette, időnként fölfigyelt, s főképpen Jagusiáról gondolkozott. Hallotta, hogyan forgolódik a szobában, időnként megállt Roch háta mögött, néha kiment az udvarra, és visszatérőben lesütötte előtte a szemét; véres pirosság öntötte el megnyúlt arcát. Rochnak megfájdult a szíve:

- Jagus! - suttogta jóságosan, és ráemelte a szemét.

Az asszony megállott visszafojtott lélegzettel, várta, mit fog mondani. De Roch, mintha nem tudná, mit szóljon, csak motyogott valamit, és elhallgatott.

Jagna megint bement a szobába, leült a nyitott ablakhoz, és az ablak párkányára támaszkodva, fájdalmas tekintettel nézte a napfényes világot, a fehér felhőket, melyek úgy kószáltak a derült égen, mint a libák a réten, és nehéz sóhajok szakadtak föl kebléből. Néha a könnyek is kicsordultak kivörösödött szeméből, és lassan legördültek elkínzott, beesett arcán. De hogyisne, épp elég bajon ment keresztül néhány nap alatt! Hiszen az egész falu ellene zúdult, mint a rühes kutya ellen; az asszonyok hátat fordítottak neki, ha elment mellettük, némelyek még ki is köptek utána. Barátnői nem vették észre, a férfiak megvetően nevettek, sőt tegnap a legkisebbik Gulbas fiú sarat dobott utána, és ezt kiáltotta:

- A bíró babája!

Ó, mintha kés döfte volna át a szívét, csoda, hogy meg nem fojtotta a szégyen!

Istenem, hát hibás volt ő? Hiszen úgy leitatta, hogy nem tudott az Isten világáról... hogy ellenkezhetett volna? És most mind reátámadnak, fut tőle az egész falu, mint a pestisestől, és senki sem kél a védelmére.

Hova is menjen most? Becsukják előtte az ajtót, és képesek még a kutyákat is ráuszítani! Még az anyjához sem igen mehetett, hiszen majdnem kikergette minden könyörgése és sírása ellenére... ha nem volna Hanka, már bizonyosan valami rosszat tett volna magával... Igen, egyedül az Antek felesége vette a gondjaiba emberségesen, nem vonta meg tőle segítő kezét, és még védelmezte is az emberek előtt...

De hiszen nem is ő a hibás, nem. A bíró a hibás, hogy megkísértette, hogy bűnre kényszerítette. A legbűnösebb pedig mindenben ez a vén medve! Hirtelen az urára gondolt. "Megkötötte az egész életemet! Ha lány lennék, nem hagynának bántani, nem... És mi örömöm volt vele? Se életem, se mulatságom!"

Lázasan gondolkozott, eltűnt a szívéből a fájdalom, és helyette kegyetlen harag támadt benne. Úgy feszítette, hogy futkosni kezdett a szobában. "Persze hogy miatta van minden baj... és Antekkel se lett volna... és a bíró se merészkednék... és... - panaszkodott. - Nyugodtan élne, mint azelőtt, ahogy mindenki él... A gonosz vezérelte az útjába, megkísértette az anyját a földjével, és most neki kell szenvednie... neki... hogy a férgek rágjanak meg!"

Hirtelen kitört, és bosszúra szomjasan szorította ökölbe a kezét. S amikor megpillantotta az oromfal ablakán át a fák alatt a kocsikast, amelyben a beteg feküdt, odarohant, és föléje hajolva, gyűlölettel sziszegte:

- Hogy dögölnél már meg mielőbb, te vén kutya!...

A beteg rámeresztette a szemét, és motyogott valamit, de Jagna már elszaladt. Alaposan megkönnyebbült, hogy valakire kiönthette a mérgét az elszenvedett sérelemért.

Amikor visszament, a kovács ott állott a tornácon, de úgy tett, mintha nem venné észre. Hangosabban szólt Rochhoz:

- Mateusz azt beszéli, hogy a németek ellen vezeti őket...

- Megkértek, hát elmegyek velük a szomszédokhoz - felelte nyomatékkal.

- Újabb bilincset kovácsolnak maguknak. Vérszemet kaptak az emberek a földesúr ügyétől, és most azt hiszik, hogy ha újra elmennek csapatostul, bottal és lármával, akkor a németek megijednek, és nem veszik meg Erdőalját.

Alig tudta fékezni dühét:

- Talán le is mondanak a vásárlásról, ki tudja?

- Hogyisne! A földet már fölmérték, a családjukat is odavitték, kutat ásnak, követ hordanak fundamentumra...

- Úgy tudom, hogy még nem írták alá a közjegyzőnél a szerződést.

- Nekem esküdöztek, hogy már minden el van intézve.

- Én azt mondom, amit tudok. És ha az uraság jobb vevőt találna...

- Hiszen a lipceiek nem veszik meg, senkinek sincs egy garasa se...

- Grzelának van valami terve, és én úgy látom...

- Grzela! - szakította félbe hevesen a kovács. - Grzela mindig előretolakszik, bolondítja az ostoba népet, és csak rosszra vezeti...

- No, majd meglátjuk, mi lesz belőle, meglátjuk! - mondta Roch, s kissé elmosolyodott, mert a kovács majd kitépte bajuszát dühében.

- Jacek jön a községházától! - kiáltotta, amint meglátta a bejáróban a kisbírót.

- "Anna Macwiewjowa Boryná"-nak hivatalos ügy az irodából! - szavalta Jacek, és valami borítékot vett ki a táskájából.

Hanka odafutott, és nyugtalanul forgatta a papirost, nem tudta, mit kezdjen vele.

- Elolvasom - szólt Roch.

A kovács a vállán keresztül bele akart nézni az írásba, de Roch gyorsan összehajtotta, és a legnyugodtabb hangon mondta:

- A bíróság értesíti, hogy hetenként egyszer beszélhet az urával.

Hanka megajándékozta a kisbírót, és visszatért a szobába. Roch pedig csak a kovács távozása után ment be utána, és örömmel kiáltott fel:

- Más van az írásban, csak nem akartam a kovács előtt mondani. A bíróság arról értesíti, hogy hozzon ötszáz rubel biztosítékot vagy jótálló írást, és tüstént szabadon engedik Anteket... Mi baja?

Hanka nem felelt, egy szó sem jött ki a torkán. Úgy állt, mintha gyökeret vert volna a lába, pír borította el arcát, azután pedig elfehéredett, mint a fal. Könnybe borult a szeme, kitárta két karját, és mély sóhajtással egész hosszában arcra borult a szentképek előtt.

Roch csendesen kiment, leült a tornácon, s még egyszer elolvasta a papirost. Elmosolyodott, mert ő is éppúgy örvendezett; s csak egy kis idő múlva nézett be ismét a szobába.

Hanka a szoba közepén térdelt, és egész lelkéből imádkozott. Csoda, hogy meg nem repedt a szíve örömében és forró hálájában. Rövid, szaggatott sóhajtásai, az égő fohászok mintegy fénnyel töltötték be az egész szobát, mint tűzoszlopok, úgy törtek fel szívéből a czenstochowai Szűz lába elé, szinte a szíve vérét öntötték eléje. Majd meghalt a boldogságtól, patakokban ömlött a könnye, s könnyeivel együtt elfolyt valamennyi régi fájdalma, minden sérelmének emléke.

Végül fölemelkedett, és letörölve könnyeit, így szólt Rochhoz:

- Most már kész vagyok az újabb megpróbáltatásokra, mert ha legrosszabbkor jönne is, az sem lehet annyira rossz.

Roch szinte elámult, annyira megváltozott hirtelen az asszony. A szeme csillogott, pír futotta be halvány orcáit, kiegyenesedett, mintha tíz évet fiatalodott volna.

- Siessen a vásárral, tegyen meg mindent, hogy a pénzt megszerezze, és elmegyünk Antekért, akár már holnap vagy kedden.

- Antek hazajön! Antek hazajön! - ismételte önkéntelenül.

- Ne mondja el senkinek! Úgyis megtudják majd, ha itt lesz. Azután pedig azt kell mondani, hogy biztosíték nélkül eresztették ki. Legalább nem köthet magukba a kovács.

Roch csöndesen oktatta, s Hanka ünnepélyesen megígérte, hogy hallgatni fog. Csak egyedül Józkának árulta el a titkot, de alig bírta visszatartani nagy örömét. Úgy járt, mintha részeg volna, egyre csókolgatta a gyerekeket, beszélt a csikóhoz, beszélt a kocához, ingerkedett a gólyával. Lapának pedig, mert folyton vinnyogva a nyomában járt és a szemébe nézegetett, mintha sejtene valamit, a fülébe súgta, mintha ember lenne:

- Csitt, bolond, hiszen hazajön a gazda!

És felváltva nevetett meg sírt, hosszan mesélt róla Maciejnek; az rámeresztette ijedt szemét, és valamit gagyogott. Megfeledkezett az egész világról; Józkának kellett figyelmeztetnie, hogy ideje már a templomba készülni. Hej, elragadta a boldogság, úgy elragadta, hogy énekelni szeretett volna, repülni ki a szabadba, odakiáltani a gabonának, mely suttogva hajolt lábához, a fáknak és az egész földnek:

- Hazajön a gazda! Hazajön Antek!

Nagy örömében hívta Jagnát, menjenek együtt a templomba, de Jagna inkább otthon maradt.

Senki sem szólt neki Antekről, de könnyen kitalálta a dolgot az elejtett szavakból és Hanka viselkedéséből. Őt is elragadta a hír, és valami csöndes, örvendező reménybe ringatta; ezért semmire se ügyelve, rögtön elfutott az anyjához.

Rosszkor jött, mert éppen nagy pörpatvart talált.

Szymek ugyanis mindjárt reggeli után az ablakhoz ült, cigarettával a foga közt, a padlóra sercintgetett, sokáig gondolkozott, sokáig habozott, az öccsére tekingetett, míg végül megszólalt:

- Hát, édesanyám, adjon pénzt, mert be kell fizetnem a kihirdetésre. A pap azt mondta, hogy litánia előtt menjek az imádságra.

- Aztán kit veszel el? - kérdezte Dominikowa gúnyos mosollyal.

- Nastusia Golembiankát.

Az öregasszony nem szólt semmit; buzgón sürgölődött a fazekak és a tűzhely körül. Jendrek rakta a fát, és bár lobogott a tűz, félelmében egyre csak fújta. Szymek pedig várt vagy egy miatyánknyit, aztán újra megszólalt, de most határozottabban:

- Öt egész rubelt adjon, mert a kézfogót is meg kell tartani...

- Küldtél már pálinkát, mi? - kérdezte az anyja ugyanolyan hangnemben.

- Ott járt Klomb meg Ploszka.

- És igent mondott, mi? - és még az álla is reszketett a nevetéstől.

- Hogyne!... Igen, persze.

- Szemet talált a vak tyúk: hát hogyisne, a rongyos! Szymek összeráncolta homlokát, de várta, mit mond még az anyja.

- Hozz vizet a tóról! Te meg, Jendrek, ereszd ki az ártányt, mert sivalkodik...

Szinte gépiesen teljesítette a parancsot. Mikor pedig Szymek újra elterpeszkedett a lócán, a kisebbik meg a tűzhelynél kezdett mesterkedni valamit, az öregasszony kemény hangon parancsolta:

- Szymek, vigyél inni az üszőnek!

- Vigyen maga, nem leszek a maga szolgálója! - fortyant föl büszkén a legény, és még jobban szétterpeszkedett a lócán.

- Hallottad?! Ne haragíts meg a szent vasárnapon...

- Maga is hallotta, mit mondtam: adja ide a pénzt, mégpedig szaporán.

- Nem adom, és nem is engedem, hogy megházasodj! - tört ki.

- Megleszek a maga engedélye nélkül is!

- Szymek, térj eszedre, és ne köss belém!

A fiú nyomban meghajolt előtte és alázatosan megölelte lábait.

- Hiszen kérem én, édesanyám, vinnyogok, mint a kutya!...

A könnyek összeszorították a torkát.

Jendrek is elbődült, s nosza csókolgatni kezdte az anyja kezét, ölelgette a lábait, és a bátyjával együtt rimánkodott.

Dominikowa haragosan tolta el őket magától.

- Ne is merészelj ellenkezni, mert elkergetlek! - kiáltotta öklét rázva.

De Szymek már nem ijedt meg. Az anyja szava úgy érte, mint az ostorcsapás. Fölfortyant, büszkén kiegyenesedett, és megszállta a Paczesek konoksága. Kilépett a szoba közepére, és rettenetes nyugalommal szólalt meg, de égő szemével szinte keresztülszúrta az anyját:

- Adja ide a pénzt, de szaporán!... Nem várok tovább, és nem is kérek!

- Nem adom! - üvöltött ingerülten az öregasszony, és körülnézett, mit kaphatna a kezébe.

- Akkor megtalálom én magam!

A ládához ugrott, mint a hiúz, egy rántással letépte a fedelét, s kezdte a földre hányni belőle a ruhát. Az öregasszony sikongva vetette magát a láda védelmére; először csak el akarta húzni a fiát, de mivel az egy lépést sem engedett, egyik kezével a hajába kapaszkodott, a másikkal pedig ütötte a fejét, az arcát, rúgta a hátulját, és torkaszakadtából visított. A legény még csak úgy védekezett, mint egy tolakodó légy ellen, s közben tovább kereste a pénzt. Mikor azonban az öregasszony érzékeny pontján érintette, olyan erővel rázta le magáról, hogy egész hosszában elnyúlt a földön. De abban a pillanatban föl is ugrott, megragadta a piszkavasat, és megint a fiára rontott. Szymek nem akart verekedni az anyjával, azért csak védekezett, ahogy tudott, és igyekezett kiragadni a vasat a kezéből. Szörnyű lárma töltötte be a szobát. Jendrek zokogva szaladgált körülöttük, és fájdalmasan nyöszörgött:

- Édesanyám, az istenért!... Édesanyám!

Jagna éppen ekkor lépett be, és közéjük vetette magát, hogy szétválassza őket. De hasztalan, mert mihelyt Szymek félrehúzódott és odább ugrott, az anyja megint rárohant, és mint egy veszett szuka, ütötte, ahol érte. Szymek, a fájdalomtól elvadulva, már visszaütögetett. Marakodtak, mint a kutyák, és tántorogva, szörnyű ordítással beleütköztek a falba meg a bútorokba.

Már összeszaladtak az emberek mindenfelől, próbálták elválasztani őket, de hasztalan. Az öregasszony úgy odaragadt a fiához, mint a pióca, és féktelen dühvel ütötte.

Végül is öklével a fiú szeme közé csapott, mire ez derékon ragadta anyját, és odább dobta, mint egy kéve szalmát. Az öregasszony megtántorodott, és mint a tuskó, egész súlyával ráesett a tűzhely izzó lapjára, a forróvizes fazekak közé; a tűzhely összedőlt, és minden fölborult.

Persze, nyomban kihúzták a romok közül, de bár szörnyen össze volt égve, nem törődött sem a fájdalmával, sem égő ruháival, hanem újból a fiára támadt.

- Hordd el magad, átkozott korcsszülött!... Hordd el magad! - üvöltötte magánkívül.

Erőszakkal kellett lefogni, hogy eloltsák rajta a tüzet, és legalább leforrázott arcát beborítsák vizes ruhával. De még így is kitépte magát.

- Hogy többé ne is lássalak... hogy a...

Szymek pedig már alig szuszogott. Összeverve és véresen csak nézte az anyját, kimeresztett szemmel. Rémület fojtogatta a torkát, egész testében reszketett és egy szót se tudott kiejteni. Azt se tudta, mi történik körülötte.

Alig nyugodtak meg egy kissé, az öregasszony ismét kiszakította magát az asszonyok kezéből, a tűzhely mögé, a rúdhoz ugrott, melyen a ruhák lógtak, és lerángatva onnan a Szymek holmiját, kihajigálta az ablakon át a kertbe...

- El a szemem elől! Itt semmi se a tied, minden az enyém, egy arasznyi földet sem adok, egy kanál ételt sem, még ha éhen is döglenél! - rikácsolta ereje végső megfeszítésével. Végül lebírta a kegyetlen fájdalom, és velőthasító jajgatással összerogyott.

Lefektették az ágyba.

Annyi nép gyűlt össze, hogy megtöltötték a szobát; a pitvarban is szorongtak, még az ablakon is benézegettek.

Jagna elvesztette a fejét, azt se tudta, mihez fogjon, mert az öregasszony már üvöltött fájdalmában... Hogyisne, hiszen az egész arca és nyaka le volt forrázva, a keze összeégve, a haja és a szeme megpörkölve, hogy alig látott.

Szymek leült a kertben a ház falához, öklére támasztotta állát, és mintha megdermedt volna, véresen, kék foltosan hallgatta anyja jajgatását. Mint a jégcsapok, úgy alvadt arcára a vér.

Hamarosan megjelent Mateusz, megfogta a kezét, és így szólt:

- Gyere hozzám. Nincs itt most rád semmi szükség...

- Nem megyek! A föld az enyém, az apáim öröksége, a magamén maradok, nem tágítok! - mondta komor elszántsággal, és önkéntelenül belekapaszkodott a ház sarkába.

Nem segített sem a kérés, sem a könyörgés vagy rábeszélés. Nem mozdult helyéről, később még csak nem is válaszolt.

Mateusz leült melléje, nem tudta, mit tegyen vele. Jendrek pedig összeszedte az imént kidobált szűröket, nadrágokat és ingeket, lepedőbe kötötte, és bátortalanul a bátyja elé tette.

- Veled megyek, Szymek, el a világba, veled megyek! - nyöszörögte, és keservesen sírt.

- A kutyafáját! Megmondtam, hogy nem mozdulok innen, hát nem is mozdulok! - csattant föl Szymek, és öklével a falat verte. Jendrzych leguggolt ijedtében.

Elhallgattak, mert újból rettenetes jajgatás hallatszott ki a szobából. Jambrozy kötözte a beteget: a leforrázott helyeket friss, sótlan vajjal kente be, letakarta valami levéllel, amire ismét aludttejet öntött, és az egészet bepólyálta nedves ruhával. Meghagyta Jagusnak, hogy minden miatyánknyi időközben hideg vízzel öntözze, aztán sietve ment a templomba, mert már beharangoztak.

Ideje is volt már nagymisére menni. Az emberek utcahosszat özönlöttek, a szekerek zörögtek, és útközben sok ismerős nézett be a beteghez, úgyhogy Jagna végül is kénytelen volt becsukni az ajtót a kíváncsiak elől. Csak az egy Sikorzyna maradt ott.

Hamarosan elcsitult a ház. Dominikowa is elcsendesedett, a templom felől halk orgonabúgás áradt, s az ének hangja gyöngéd, zokogó rebegéssel szállott a kerteken át.

A nap alaposan tűzött; a déli csöndben mozdulatlanul álltak a fák, csak néha rezdült meg egy-egy ág, néha imbolyogtak az árnyak; a madarak is elhallgattak. Olykor-olykor megmozdult a gabonavetés, és csöndes csilingeléssel rázta fakó sörényét.

A fiúk még mindig a ház előtt ültek. Mateusz halkan beszélt, Szymek csak bólogatott, Jendrzych pedig előttük feküdt, és Mateusz cigarettájának füstjébe bámult, mely mint valami kék pókháló, úgy szállott az eresz fölé.

Jagna kijött a vödörrel, hogy vizet hozzon a tóról.

Ekkor Mateusz is fölkelt. Megígérte, hogy ebéd után még visszajön; a templomba akart menni, de mikor meglátta, hogy Jagusia ott ül a víz partján, odament hozzá.

A vödör már meg volt merítve, ő maga a vízben tartotta a lábát.

- Jagusia!... - suttogta Mateusz halkan, és megállt mellette az égerfa alatt.

Jagna gyorsan leeresztette térdére a szoknyáját, és Mateuszra nézett; úgy ki volt sírva a szeme, olyan fájdalommal és bánattal volt tele, hogy a legénynek megsajdult a szíve.

- Mi bajod, Jagus? Beteg vagy?

Hangtalan remegés futott végig a fákon; a rezgő fények és árnyak áradatát, zöld-arany esőjét öntötték Jagna szőke fejére.

- Nem... csak keserű nekem az élet, keserű... - fordította el tekintetét.

- Szívesen segítenék, ha tudnék... - szólt Mateusz gyöngéden.

- Ugyan? Hiszen megszöktél akkor a kertből, és többet nem is mutatkoztál...

- Mert igazságtalan voltál hozzám!... Hogy is mertem volna? Jagus... - szólt alázatosan, jóságosan a legény.

- De azután kiáltottam utánad, és nem is hallgattál rám...

- Kiáltottál, Jagus? Igazán?!

- Hát... De hát meg is gebedhetnék, mégse sietne hozzám senki!... Ki is törődik az árvával? Mindegyik kész megbántani, meggyalázni.

Elöntötte arcát a tűz, elfordította fejét, és zavarában lábával kotorta a vizet. Mateusz is elgondolkozott valamin.

Újból csönd lett; az orgona zúgása csöndes, csillapító hullámmal áradt feléjük, a tó csillogott és felborzolódott, kör alakú ráncok indultak Jagusia lábától, mint a csíkos kígyók. Árnyékok nyüzsögtek a sima parton, s egyre sűrűbben szállott egymás felé a tekintetük, s lassan összefonódott...

Mateuszt mindjobban vonta hozzá valami; fölkapta volna a karjára, mint egy kisgyereket, kimondhatatlan jósággal becézgette, csillapította volna...

- Azt hittem, nem vagy jó szívvel hozzám... - szólalt meg csöndesen Jagna.

- Mindig kedvemre voltál... nem emlékszel?

- Hát, talán tavaly, valamikor... de most csak úgy, mint a többiek... mint... - suttogta óvatlanul.

Mateuszt hirtelen megragadta az emlékezés, harag és féltékenység ébredt benne.

- Mert... mert...

Nem, nem tudta kibökni, ami fojtogatta, még fékezte magát, csak röviden és keményen ennyit szólt:

- Isten veled!

El kellett szöknie, hogy szemére ne vesse a bírót.

- Megint elmenekülsz, hát mivel bántottalak megint?

Ijedt volt és bánatos.

- Nem... nem... csak... - mondta a legény gyorsan, belenézett az asszony kisírt kék szemébe, és fájdalom, részvét, gyöngédség és harag küzdött benne - csak kergesd el magadtól azt a csámpást, kergesd el, Jagus! - kérte szenvedélyesen.

- Hát talán én hívtam? Én tartom? - kiáltotta haragosan.

Mateusz bizonytalanul, zavartan állott meg.

Jagnát elfogta a sírás, borsó nagyságú könnyek gördültek le kitüzesedett arcán.

- Úgy elbánt velem... úgy leitatott... és senki se vesz a védelmébe... senki sem könyörül meg rajtam, mindegyik azt kiabálja: üsd, vágd, verd agyon! Hát mit vétettem én? Mit? - panaszkodott keservesen.

- Megfizetek én annak a dögnek! - tört ki Mateusz, és fölemelte az öklét.

- Fizess meg, Mateusz! Fizess meg, s én majd neked... - ismételte elszántan.

Mateusz nem szólt többet; elsietett a templomba.

Jagna még sokáig ült a tó partján, és Mateuszról gondolkozott. Talán pártját fogja, nem engedi bántani.

"Talán Antek is megvéd" - jutott hirtelen az eszébe.

Csöndes, örvendező előérzettel tért haza.

Megkondult a harang, a nép kiözönlött a templomból. Az utcák hamarosan megteltek emberekkel, szekérzörgéstől és beszélgetéstől visszhangoztak. Nevetés csengett a levegőben. Egész csapatokban mentek, itt-ott megálltak a bejáróknál, csak Dominikowa háza előtt hallgattak el egy kicsit, egymásra néztek, és elborult arccal mentek tovább. Még csak be se nézett senki a beteghez.

Megint betöltötte a beszélgetés zaja az egész falut, a szobákat, pitvarokat és küszöböket; a kertek is hangosak és népesek voltak, mert a fák alá ültek ki ebédelni, az árnyékba, a hűs levegőre. Mindenütt látni lehetett az ebédelőket, a kanalak csörgése, a tálak csörömpölése, az étel szaga és a kutyák vinnyogása lebegett a forró csöndben.

Csak Dominikowa háza volt néma és üres. Senki sem sietett látogatóba. Az öregasszony lázasan nyögdécselt, Jagus már nem bírt egy helyben ülni, kiállt a küszöbre, azután kiment egészen az utcáig, majd meg újra sokáig nézett vágyakozva az ablakon át a világba. Szymek pedig a ház előtt ült, mint előbb. Csak Jendrek nem vesztette el a fejét: bement a hátsó szobába, és hozzálátott a főzéshez.

Csak valamivel ebéd után nézett be hozzájuk Hanka. Valahogy különösen viselkedett, mindenről kérdezősködött, nagyon aggódott a beteg miatt, s titkon kémlelő pillantásokat vetett Jagnára, nézett utána, és aggodalmasan sóhajtozott.

Hamarosan Mateusz is eljött Szymekhez.

- Eljössz velünk a németekhez? - kérdezte.

- A föld az enyém, az apám után, nem tágítok a helyemből - hajtogatta a legény a mondókáját.

- Nastusia vár rád, hiszen a paphoz kell mennetek, befizetni a kihirdetésre.

- Nem megyek sehova, a föld az enyém, az apáim öröksége.

- Ostoba szamár! Senki se húz a sörényednél fogva... maradj itt akár ítéletnapig! - bosszankodott Mateusz, s minthogy Jagna éppen most kísérte ki Hankát a bejáróba, csatlakozott a távozókhoz, még csak rá sem nézett Jagnára.

Együtt mentek a tóparti úton.

- Hazajött már Roch a templomból? - kérdezte Mateusz.

- Haza. Már sokan várnak ott minálunk.

Mateusz hátrapillantott. Jagna utánuk nézett, ezért gyorsan visszafordult, és szemét lesütve halkan kérdezte:

- Igaz, hogy a pap megint kiprédikált valakit?

- Hallottad, hát mért faggatsz?

- Már csak a prédikáció után érkeztem. Hallottam róla, de azt hittem, hogy csak úgy hazudoznak, mulatságból.

- Nem is egyet prédikált ki... csak úgy rázta az öklét... Hangosan dorgálni, másokat kővel megdobálni, azt mindenki tud... csak olyan nincs, aki útját állná a rossznak - szólt Hanka bosszúsan és szomorúan. - De a bírót egy szóval se említette, pedig az vétkezett a legnagyobbat - tette hozzá halkabban.

Mateusz cifrát káromkodott, és bár szeretett volna még kérdezősködni, nem volt hozzá bátorsága. Hallgatva mentek. Hankát nagyon bántotta az egész dolog. "Persze hogy Jagna vétkezett, persze hogy meg kellett dorgálni. De hogy rögtön a szószékről mutassanak rá, szinte név szerint fölemlegessék... ez már sok... hiszen Boryna felesége, nem valami akármilyen jöttment..." - gondolta elszomorodva. Ami köztük volt, az az ő dolguk, másoknak semmi közük hozzá.

- Magdát meg a molnár szolgálóit nem prédikálja ki, pedig mindenki tudja, mit művelnek! És a wolai kastélybelieket sem fenyegeti az öklével, meg a gluchowi uraság feleségéről se szól egy szót sem, pedig az egész világ tudja, hogy szórakozik a legényekkel! - mondta Hanka mély felháborodással.

- És az igaz, hogy Tereskát is kiprédikálta? Mi? - kérdezte a legény alig hallhatóan.

- Mind a kettőt. Mindenki tudta, kiről beszél.

- Valaki biztosan ellene uszította - mondta Mateusz, alig fékezve indulatát.

- Azt mondták, hogy ez a Dominikowa műve, vagy a Balcerkowáé. Az egyik Szymekért és Nastkáért áll bosszút rajtad, a másik meg a Marysiájának akarna megszerezni.

- Hát innen fú a szél! Hogy ez még eszembe se jutott...

- A férfiak mindig csak azt látják, ami világosan a szemük előtt van.

- Hiába fáradozik Balcerkowa, hiába! Még Tereskától is megkaphatja a részét... Szymeknek pedig meg kell esküdnie Nastkával, a Dominikowa bosszúságára is, majd én teszek róla! A cudar vénasszonyok!

- Ők csak a maguk dolgát intézik, és ártatlanok szenvednek miatta - szólt Hanka szomorúan.

- És úgy acsarkodnak egymásra az emberek, hogy már alig lehet kibírni a faluban.

- Míg Maciej egészséges volt, volt, aki csillapítsa őket, volt, kire hallgassanak.

- Hát! A bíró tökfilkó, nincs a komoly dolgokhoz való esze, és olyan dolgokat művel, hogy nem lehet semmi tekintélye a nép előtt. Csak már Antek hazajönne!

- Hazajön nemsokára, haza! De ki fog rá hallgatni? - csillant föl Hanka szeme.

- Már beszéltünk erről Grzelával meg a fiúkkal, hogy ha hazajön, együtt teremtünk rendet a faluban. Majd meglátja!

- Ideje is lenne, hiszen minden széthull, mint a kerék tengely nélkül!

Közben elértek Boryna házához. A tornácon már egy egész csapat ember ült együtt.

Tíz-egynéhány gazda meg az elsőbb legények készültek a németekhez, bár eleinte az egész falu el akart menni, mint annak idején az erdőbe.

Összegyűltek, és türelmetlenül várták a többieket.

- A bírónak is velünk kellene jönnie - jegyezte meg az egyik, botját faricskálva.

- A járási főnök hívatta magához. Azt mondja az írnok, azért, hogy hívja össze a községi gyűlést, és szavaztassa meg az iskolát Lipcében és Modlicában.

- Hadd hívják össze, hiszen úgysem szavazzuk meg! - nevetett Klomb.

- Mindjárt újabb adó lenne belőle holdanként, úgy, mint Dolyban.

- Biztosan, de ha a járási főnök megparancsolja, akkor szót kell fogadnunk - jegyezte meg a törvénybíró.

- Mi parancsolnivalója van nekünk? Parancsolja meg a csendőröknek, hogy ne lopjanak együtt a tolvajokkal.

- Hetykén beszélsz, Grzela! - figyelmeztette a törvénybíró. - Sok embert vitt már messzebbre a nyelve, mint ahova menni akart.

- Márpedig beszélek, mert ismerem a jogunkat, és nem félek a járási főnöktől. De nektek, tudatlan birkáknak, akármilyen hivatalbéli éhenkórász előtt reszket a lábikrátok.

Úgy kiabált, hogy megriadtak vakmerőségétől, és némelyiknek a háta is borsódzott ijedtében. Klomb pedig átvette a szót:

- Valójában nincs semmi hasznunk abból az iskolából... Az én Jadam fiam két egész esztendeig járt Wolába, hordtam a tanítónak mérővel a krumplit, az asszony is vitt vajat, tojást az ünnepekre. És annyi eredménye lett a tanulásnak, hogy az imádságoskönyvet se tudja elolvasni, és oroszul se tud egy mukkot sem... A kisebbek meg, akik a télen Rochnál tanultak, még a kézírást is kisilabizálják, és az úri könyvekből úgy olvasnak, mint a vízfolyás...

- Hát akkor Rochot kell megfogadni, hadd tanítson tovább. A gyerekeknek nagyobb szükségük van az iskolára, mint a csizmára - vetette közbe ismét Grzela.

Erre a törvénybíró a csoport közepére húzódott, és halkan megszólalt:

- Roch lenne a legjobb, azt én is tudom... az én fiaimat is ő tanította... de nem lehet. A hatóság már megszimatolhatott valamit, és szemmel tartja... Az őrmesterrel találkoztam az irodában, és igen kérdezősködött utána... Nem sokat mondtam, azért meg is haragudott rám, és elősorolta, hogy ő jól tudja: Roch tanítja a gyerekeket, és lengyel könyveket és újságokat osztogat az embereknek... Figyelmeztetni kell, hogy vigyázzon magára.

- Az már baj! Jó, istenfélő ember, de miatta szerencsétlenség érheti a falut... tenni kell valamit... éspedig gyorsan - magyarázta az öreg Ploszka.

- Ijedtében talán föl is adná... mi? - suttogta epésen Grzela.

- Ha a hatóság ellen és mások kárára lázítaná a népet, akkor mindenki más is ezt tenné. Te fiatal vagy, de én jól emlékszem, mi történt az urak háborújában, hogy korbácsolták a parasztokat minden semmiségért. Nem a mi dolgunk az...

- Bíró akar lenni, és olyan ostoba, mint a csizmatalp! - csapott le rá Grzela.

Elhallgattak, mert Roch kijött a szobából, végignézett rajtuk, keresztet vetett és fölkiáltott:

- Itt az idő, induljunk Isten nevében!

Ő ment elöl, utána kitódultak az emberek az út közepére, mögöttük pedig néhány asszony meg gyerek bandukolt.

Már elmúlt a hőség, éppen litániára harangoztak; a nap az erdő fölé hajolt, derült és fényes volt az ég, s olyan áttetsző volt a látóhatár, hogy még a távolabbi falvak is tisztán látszottak, s az erdők zöldjében meg lehetett különböztetni a fenyők sárga törzsét, a nyírfák fehér ingét és a hatalmas, szürkésbarna tölgyeket.

Az asszonyok a malomnál maradtak, az emberek pedig lassan haladtak fölfelé a dombon. Porfelhő szállt föl utánuk, s csak néha fehérlett ki belőle egy-egy szűr. Szótlanul mentek. Arcuk szigorú volt, tekintetük elszánt; büszkén, hajthatatlanul néztek maguk elé.

S néha kedvtelésből a földhöz ütögették tölgyfa bunkóikat, némelyek még markukba is köptek, s ugrásra feszült a hátuk.

Tisztes rendben haladtak, akár egy körmeneten; ha valamelyikük olykor-olykor ki is ejtett egy szót, a feddő tekintetek nyomban elhallgattatták. Nem volt most ideje a tereferének, mindenki önmagába mélyedt, és erőt gyűjtött.

A határhalmokon, a kereszt mellett leültek egy kicsit pihenni, de most se szólalt meg senki. Csak csöndes tekintettel néztek körül a tájon. A lipcei házakat alig lehetett látni a gyümölcsösök mögül, a templomtorony arany gömbje csillogott a napfényben, a határ zöldellt, ameddig csak a szemük ellátott, az erdőszéli legelőn szétszórtan legelészett a nyáj, kék füstcsík szállott föl valahonnan az erdő fölé, és a gyerekek éneke csengett, a pásztorsíp hangja szállott a tavaszba, örömbe, különös nyugalomba öltözött föld felett. Némelyek szíve csöndes fájdalommal és félelemmel telt meg, egyesek nehéz sóhajjal, aggodalmasan pillantottak Erdőaljára...

- Gyerünk, nem babra megy a játék! - sürgette őket Roch, mert észrevette, hogy húzódoznak.

Rögtön be is fordultak a majorsági épületek felé egy régi, gyomlepte dűlőútra, mely mint egy virágos pántlika, úgy húzódott a zöld vetés között. A nyomorúságos rozs kéklett a búzavirágtól, a késői zab csak úgy sárgállott a repcséntől, a kiázott, égett búzában piroslott a pipacs, s a krumpli alig kelt. Elhagyatottságot és hanyagságot lehetett látni mindenütt.

- Micsoda zsidó gazdálkodás, még ránézni is rossz! - morogta egyikük.

- A legrosszabb béres is jobban dolgozik a földön!

- Mert némelyik még földesúr létére sem tiszteli ezt a szent földet!

- Csak feji, feji, mint az éhes tehenet, hát nem csoda, ha kiapad.

Kiértek az ugarra. Az épületek füstös, romos gerendái már nem messze előttük meredeztek. A leégett kert fáinak megfeketedett váza fájdalmasan nyújtotta karjait az ég felé, úgy vette körül a horpadt fedelű, kormos kéményű cselédházakat. A falak tövében, az élettelen gallyak sovány árnyékában egy csoport embert lehetett látni. A németek voltak. Egy hordó sör volt csapra verve előttük, a küszöbön flótázott valaki, a többiek pedig ott terpeszkedtek a lócákon meg a fűben, ingre vetkőzve. Pipa volt az agyarukon, és agyagcsuporból ittak; a ház körül gyerekek hancúroztak, odébb pedig hatalmas tehenek és lovak legelésztek.

Biztosan meglátták a közeledőket, mert fölugráltak, tenyerükkel ernyőt formáltak a szemük fölé, feléjük néztek, és ordítoztak valamit. De valami öreg sváb erősen rájuk szólt, mire visszaültek a helyükre nagy nyugodtan, és tovább iddogáltak. A flótás még édesebb nótát fújt, a pacsirták szinte a fejük fölött daloltak, a gabonából szakadatlan, sűrű tücsökcirpelés hallatszott, s itt-ott a fürj is pitypalattyolt.

S habár a kiégett föld döngött a parasztok lába alatt, s a csizmáik patkója mind közelebb csöngött a köveken, a németek most már meg se mozdultak, mintha semmit se hallanának. Mintha csak a söröcskét meg az esti levegő édességét élveznék.

S a lipceiek már egész közelre értek, de mind nehézkesebben és lassabban haladtak. Visszatartották szuszogásukat, és erősebben szorongatták botjukat. Szívük hevesen dobogott, forró remegés futott végig rajtuk, a torkuk kiszáradt, de a hátuk kiegyenesedett, és izzó szemük büszkén szegeződött a németekre. Megmerevedett arcukból szigorú elszántság és hajthatatlan erő tükröződött.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - szólt Roch németül, és megállt. Mögötte félkörben fölsorakozott a csapat, szorosan egymás mellé tömörülve.

A németek kórusban feleltek, anélkül, hogy megmozdultak volna helyükről. Csak az ősz szakállú öreg kelt föl, és elsápadva nézett végig a tömegen.

- Azért jöttünk, mert egy ügyet kell elintéznünk magukkal! - kezdte Roch.

- Akkor üljenek le, úgy látom, lipcei gazdák, hát elbeszélgetünk jó szomszéd módra. Johann, Fritz, padot a szomszédoknak!

- Köszönjük, de rövid az ügy, állhatunk.

- Nem lehet olyan rövid, ha az egész falu eljött! - kiáltott az öreg sváb lengyelül.

- Mert mindnyájunkra egyformán tartozik.

- Még háromszor ennyien maradtak odahaza! - mondta Grzela.

- Nagyon örülünk, hogy maguk látogattak meg előbb, talán isznak velünk egyet... a szomszédi békességre... Töltsetek csak sört, fiúk...

- Idd csak meg magad! Milyen bőkezű! Nem sörözni jöttünk! - kiáltottak a hevesebbek.

Roch egy pillantással elcsendesítette őket, az öreg német pedig keményen szólt:

- No, akkor halljuk!

Csönd lett, csak szuszogás és gyors lélegzés hallatszott. A lipceiek még jobban összetömörültek, borzongás futott végig rajtuk, s a németek is fölálltak, mint egy ember, zárt csapatban sorakoztak eléjük, és haragos szemmel néztek rájuk, szakállukat rángatták, berzenkedtek, és halkan sustorogtak valamit.

Az asszonyok aggodalmasan néztek ki az ablakokon, a gyerekek elbújtak a pitvarokban, s a falak mentén hatalmas, rőt kutyák ugattak. Egy jó üdvözlégynyi ideig állottak így egymással szemben, mély csöndben, mint a kosok: már vérben forgó szemmel topognak, feszítik hátukat, nyújtják a nyakukat, és bármely pillanatban összeakaszthatják a szarvukat. Roch törte meg a hallgatást:

- Azért jöttünk az egész falu nevében - mondotta lengyelül, hangosan és érthetően -, hogy szép szóval megkérjük magukat, ne vegyék meg az Erdőalját...

- Igen! Hát! Azért! - mondták utána, és földhöz ütögették bunkóikat.

Amazok szinte kővé meredtek.

- Mit beszél? Mit akar? Nem értjük! - dadogták, mert nem hittek a saját fülüknek.

Roch tehát még egyszer elismételte németül, és alig fejezte be, Mateusz hevesen odavágta:

- És hogy menjenek a pokolba, plundrások!

Hirtelen fölugráltak a németek, mintha forró vízzel öntötték volna le őket; gomolyogtak, bőszülten lármáztak, hadonásztak, topogtak mérgükben, s egyik-másik már öklével közeledett a parasztokhoz, úgy fenyegette őket. De azok mozdulatlanul álltak, mint a kőfal, haragos szemük szinte égetett, csak a kezük reszketett, és összeszorították fogukat.

- Hát megbolondultatok mindnyájan? - kiáltott az öreg sváb, fölemelve két karját. - Megtiltjátok, hogy megvegyük a földet! Miért? Milyen jogon?...

Roch ismét megmagyarázott mindent nyugodtan és terjedelmesen, ahogy illik. De a német egészen vörös lett mérgében, és felordított:

- A föld azé, aki fizet érte!

- Maguk szerint igen, de szerintünk másképp van; azé kell hogy legyen a föld, akinek szüksége van rá - mondotta Roch ünnepélyesen.

- Hogyan, talán ingyen, zsivány módra? - gúnyolódott a német.

- A két kezünkért. Drága fizetség! - felelte Roch ugyanúgy.

- Ostoba beszéd! Mit vesztegessük itt tréfával az időt? Megvettük Erdőalját, a miénk, és a miénk is marad. Akinek pedig nem tetszik, menjen isten hírével, és kerüljön el minket messziről. No, mire várnak még?...

- Hogy mire? Arra, hogy megmondjuk: takarodjanak a földünkről! - tört ki Grzela.

- Hordják el magukat innen, míg el nem kergetjük.

- Amíg szomszéd módra, szép szóval kérjük! - kiáltották mások.

- Fenyegetnek? Följelentjük a bíróságnál! Majd megtaláljuk a módját, hogyan kell elbánni magukkal. Még nem ülték le a büntetést az erdőért, hát majd megkapják a ráadást, és együtt szolgálják le! - csúfolódott az öreg, de már reszketett dühében, és a többiek is alig tudták fékezni magukat.

- Átkozott tetvesek!

- Zsiványok! Büdös kutyák! - ordítoztak most már mind a maguk nyelvén, úgy tekeregtek, mint a letaposott kígyók.

- Csönd legyen, a kutyafátokat, hallgassatok, ha a nép szól hozzátok! - káromkodott Mateusz. Csakhogy amazok nem ijedtek meg, egyre hangosabban ordítoztak, és csapatostul közeledtek hozzájuk.

Roch a verekedéstől félve hátrább szorította az embereket, csitította, nyugalomra intette őket. De azok egyre-másra kiáltoztak, egymás szavába vágva:

- Vágd fejbe, amelyik legközelebb áll!

- Meg kell csapolni egy kicsit azt a kutya vérüket!

- Hagyjuk magunkat, fiúk? Kicsúfolják az egész népet!

- Engedjünk a jussunkból? - kiáltottak mások, kölcsönösen biztatták egymást, és egyre közelebb tolakodtak, egyre jobban fenyegettek. Végül Mateusz félretolta Rochot, és fogát villogtatva, mint a farkas, a németek elé ugrott.

- Idehallgassatok, németek! - ordított, öklét fölemelve. - Emberséges módon, tisztességesen szóltunk hozzátok, ti meg börtönnel fenyegettek és gúnyolódtok! Jól van, de mi is tudunk más hangon beszélni! Ha nem akartok békességet, hát megígérjük nektek Isten és az emberek előtt, szinte esküvel fogadva, hogy nem maradtok meg Erdőalján! Békével jöttünk, de ti háborút akartok! Jól van, ha háború, hát legyen háború! Veletek van a törvény, veletek van a hivatal, nektek van pénzetek, nekünk csak üres öklünk van. Majd meglátjuk, ki marad fölül! És még egyet mondok, hogy jól megjegyezzétek... a tűz belekap a szalmába, de megemészti a kőházat is, belekap a gabonába is, akkor is, ha lábon áll... a marha is elhull a legelőn... és az ember se menekülhet meg a baleset elől... Jegyezzétek meg, mit mondtam: háború nappal és éjjel, és mindenütt...

- Háború! Háború! Isten minket úgy segéljen! - zúgtak föl egyszerre.

A németek odaugrottak a fal tövében heverő dorongokhoz, néhányan puskát hoztak ki, mások követ ragadtak. Az asszonyok nagy lármát csaptak.

- Lőjön csak egy is, valamennyi falu összeszalad!

- Ha agyonlősz egyet, plundrás, a többiek bottal vernek agyon, mint a rühes kutyát!

- Ne kezdjétek, svábok, mert nem bírtok a parasztokkal!

- A húsotokhoz még az éhes kutya se nyúl.

- Csak nyúlj hozzám, plundrás, nyúlj csak! - fenyegetőztek vakmerően és kihívóan.

Már egészen közel értek egymáshoz, csak a szemükkel döfködték egymást, egyik lábukról a másikra álltak, csapkodták a botjukat, és bőszülten ordítoztak. Csúfnevek és fenyegetések röpködtek a fejek fölött, mint a kövek; már kinyújtották karmaikat, némelyek reszkettek a harci vágytól, mikor Roch félrevonta embereit, és hátrább szorította őket. Így hát kénytelen-kelletlen oldalt fordulva elindultak visszafelé; éberen hátra-hátranézegettek közben, és annál gúnyosabban kiáltoztak: - Isten veletek, disznó fajzatja!

- Csak várjatok, míg rátok száll a vörös kakas!

- Még eljövünk, hogy táncoljunk egyet a kisasszonyaitokkal!

Olyan vadul jártatták a szájukat, hogy Roch kénytelen volt csitítani őket.

Már leszállott a földre az est homálya, lement a nap, hűvös szellő borzolta a vetést, csilingelve hajladoztak a kalászok, nedves volt a fű a szürke harmattól, a furulya hangja és a gyerekek kiabálása szállott feléjük a faluból, a békák brekegtek a mocsarakban, és csöndes, illatos est vonult végig a világon.

A parasztok lassan bandukoltak hazafelé, nyitott szűrük úgy lengett, mint a fehér szárnyak; beszélgetve mentek, minduntalan meg-megálltak. Egyikük már nótára is gyújtott, hogy visszhangzott tőle az erdő, mások meg fütyültek jókedvükben, s beszélgetés közben égő szemmel nézték az erdőaljai földeket.

- Könnyen föl lehetne ezeket a földeket osztani! - szólt az öreg Klomb.

- Hát olyan gazdaságokat lehetne kihasítani belőlük, mint a lépes méz. Egyik olyan lenne, mint a másik, s mindegyiknek lenne rétje meg legelője.

- Csak a németek elállnának a vásártól - sóhajtotta a törvénybíró.

- Ne búsuljon, majd mi rajta leszünk, hogy elálljanak - biztatta Mateusz.

- Én azt a darabot venném, ott az útnál, a szélen - suttogta Adam Pryczek.

- Nekem meg az tetszik ott a középen, a feszülettel - szólt egy másik legény.

- Én a Wola felőli részt szeretném.

- Tyű, ha meg lehetne kapni a majorsági veteményeskertet!

- Milyen okos, a legjobbat szeretné!

- Mindnyájunknak jutna egy-egy darab - nyugtatta meg őket Grzela, mert már szinte civakodni kezdtek rajta.

- Ha a földesúr beleegyezik, és odaadja nektek Erdőalját, jókora munka vár rátok, jókora fáradság - szólalt meg Roch.

- Győzzük! Győzünk mindent! - kiáltották örvendezve.

- Hát! Nem esik nehezen a munka, ha az ember a magáén dolgozik!

- Még az uraság valamennyi földjével is el tudnánk bánni.

- Csak adják ide, majd meglátja!

- Az ember úgy belekapaszkodik a földbe, mint a fa. Aztán próbálja kitépni valaki!

Beszélgetésbe merülve, egyre szaporábban mentek hazafelé, mert már fölsötétlett a falu felől az elébük szaladó asszonyok csoportja.

Már világosodott, szilvakék homály borította be az egész világot, mikor Hanka kocsija begördült a még alvó ház udvarára. A bricska éles zörgésére a gyerekek lármázva kirohantak, Lapa meg örvendezve csaholt, ugrált a lovak előtt.

- Hát Antek hol van? - kiáltott Józka a küszöbről, és a fején át magára húzta a szoknyáját.

- Csak három nap múlva eresztik ki, de most már biztosan hazajön - felelte Hanka nyugodtan. Megcsókolta a gyerekeket, és egy-egy fonott kalácsot adott mindegyiknek.

Witek is kifutott az istállóból, utána a csikó, amely nyerítve sietett a kancához. Pietrek kiszedegette a kocsikasból a holmikat.

- Kaszálnak? - kérdezte Hanka, és rögtön leült a küszöbre, hogy megszoptassa a kicsit.

- Tegnap délben fogtak hozzá öten, Filip, Rafal és Kobus ledolgozásra, Jadam Klomb és Mateusz pedig napszámba.

- Mateusz Golomb? Ejha!

- Hiszen én is csodálkoztam rajta, de ő maga kéredzkedett. Azt mondja, nem akar egészen megpúposodni az ácsmunkában, kaszálással kell kiegyenesítenie a derekát.

Jagna kinyitotta szobája ablakát, és kinézett a világba.

- Alszik még az öreg?

- A kertben fekszik, nem hoztuk be éjszakára, mert szörnyű meleg van a szobában.

- Hogy van az édesanyja?

- Ahogy volt. Talán egy kicsit jobban. Jambrozy gyógyítja, és tegnap itt volt a wolai juhász is. Megfüstölte, adott valami kenőcsöt, és azt mondta, hogy kilenc hét múlva egészséges lesz, csak ki ne menjen a napra.

- Azt mondják, az a legjobb a leforrázásra! - felelt Hanka, és a másik mellét nyújtotta a gyereknek. Közben részletesen kikérdezte, mi történt tegnap. De ez csak rövid ideig tartott, mert közben világos nappal lett, hajnalpír festette be az eget, pirosan rezgett a levegőben, a fákról csöpögött a harmat, a madarak csicseregtek a fészkükön, s itt-ott fölhangzott a legelőre hajtott birkák és marhák bőgése. Valaki a kaszáját kalapálta, éles csöngése idehallatszott a távolból.

Hanka alig öltözött át, kifutott a kertbe Borynához. Ott feküdt az öreg a kocsikasban a fák alatt, dunnával letakarva, és aludt.

- Hallja - súgta neki, és megrázta a kezét -, Antek három nap múlva hazajön. A kormányzósági városba vitték, Roch vele ment a pénzzel, lefizeti a váltságdíjat, és azután együtt jönnek haza!

Az öreg hirtelen fölült, megdörzsölte a szemét, mintha odafigyelt volna, de rögtön visszahanyatlott párnáira, fejére húzta a dunnát, s úgy látszik, újból elaludt. Nem lehetett vele beszélni, és éppen most fordultak be a kaszások is a bejáróba.

- Tegnap a káposztásföld mellett kaszáltuk le a rétet - újságolta Filip.

- Ma a folyón túl menjenek a határhalmokhoz, Józka majd megmutatja.

- Ott a Kacsavölgyben? Jókora darab!

- S a fű is derékig ér, sűrű, mint az erdő, nem olyan, mint a tegnapi.

- Olyan hitvány volt, mi?

- Hát szinte egészen száraz, mintha kefét kaszált volna az ember.

- Ha a harmat fölszárad, ma már meg lehetne forgatni.

Mindjárt el is indultak, csak Mateusz gyújtogatta valahogy sokáig Jagusnál a cigarettáját. Ő ment el legutoljára, még akkor is mohón visszapillantgatott, mint a tejtől elkergetett macska.

Más házakból is sűrűn indultak kaszálni.

A nap éppen hogy fölkelt, óriási volt és vörös. Meleg lett, megint hőség ígérkezett.

A kaszások libasorban indultak el, előttük Józka húzott egy karót. Némelyik imádságot mormolt, más még nyújtózkodott és a szeméből dörzsölte ki az álmot, némelyik meg egy-egy fölösleges szót vetett oda. Maguk mögött hagyták a malmot. A réten alacsony, ritkás köd terült el, az égercserjék olyannak látszottak, mint a füstölgő bokrok, a folyó olykor-olykor kicsillant a kékes fátyol alól, a harmatos fű meghajoltan állott, és itt-ott bíbicek is sírtak, s a napkeltétől pirosló levegő nedves virágillatot lehelt.

Józka elvezette őket a határhalomig, kimérte apja rétjét, beszúrta a határon a karót, és azután hazaszaladt.

A kaszások pedig levetették zekéjüket, fölgyűrték nadrágjukat térdig, sorba álltak egymás mellé, és a földre támasztva a kasza nyelét, néhányszor végighúzták a fenőkövet a kasza pengéjén.

- Vastag a fű, mint a bunda, jól megizzadunk - szólt Mateusz; ő állt elsőnek a sorba, és lendített egypárat próbaképpen.

- Magas és sűrű, sok szénájuk lesz! - szólt egy másik, és melléje állott.

- Csak jó időben hordhassák be - mondotta a harmadik, és az eget vizsgálta.

- Ha az ember a rétet kaszálja, könnyen jön az eső a nyakába - nevetett a negyedik.

- Más években úgy is volt, de nem az idén! Kezdd el, Mateusz.

Mindnyájan keresztet vetettek, Mateusz összébb húzta a nadrágszíját, kissé szétvetette a lábát, előrehajtotta a vállát, markába köpött, mély lélegzetet vett, és széles lendülettel megeresztette a kaszát. Egymás után vágta a rendet, utána a többiek, csak kissé hátrább maradtak, rézsútosan, hogy bele ne vágjanak egymás lábába. Mind ugyanazt csinálták, szép rendjén belevágták magukat a ködös rétbe, egyenletesen, nyugodtan suhogott a kaszájuk, csak hideg éle süvített csillogva, s a fű lezuhant, beszórva őket harmattal, mintha könnyüket ontanák.

Szellő kezdte borzolni a füvet, fölöttük egyre fájdalmasabban kiáltoztak a bíbicek, olykor-olykor egy-egy fogoly rebbent fel a lábuk alól, de ők fáradhatatlanul vágták, ringtak jobbról balra, lépésben haladtak előre. Csak néha állt meg valamelyikük, hogy megfenje kaszáját vagy kinyújtóztassa derekát, s aztán újból elszántan kaszált, egyre hosszabb sorban hagyva maga után a levágott sarjúrendeket meg a lába nyomát.

S mire a nap a falu fölé emelkedett, már valamennyi rét szinte nyögött a kaszák csapásai alatt. Mindenütt kaszáltak, mindenütt csillogtak a kékes pengék, hallatszott a fenés csikorgása, s mindenütt áradt a fonnyadó fű erős illata.

Az idő éppen kaszálásra való volt, kívánni se lehetett jobbat. A régi közmondás ugyan azt mondja: "Kezdj csak kaszálni, az ég mindjárt sírva fakad", de idén valahogy épp ellenkezőleg történt. Eső helyett szárazság jött.

Harmatosan, forrón keltek a napok, mint a lázas ember, s hőségtől áradó estékkel nyugodtak le. Már kiszáradtak a kutak és a patakok, a gabona elsárgult, a kapásnövények fonnyadoztak, férgek lepték el a fákat, lehullott a gyümölcs, a tehenek nem tejeltek, hiszen éhesen tértek vissza a kiégett legelőről, mert a földesúr csak azoknak engedte meg a legeltetést az irtásokon, akik minden jószág után öt rubelt fizettek.

Persze hogy nem volt mindenkinek ennyi pénze!

S ezzel még nehezebb lett az aratás előtti ínséges idő, különösen a zselléreknek meg a többi szegénynek.

Már csak arra számítottak, hogy Szent János napjára esőnek kell jönni, és akkor még megjavulhat a termés. Még misét is mondattak erre a szándékra, de nem segített, a szárazság egyre tartott.

Akárhány helyen már nem volt mit a fazékba tenni; de annál bővebben termett meg a veszekedés meg a pörpatvar. Talán még sohasem volt a legöregebb emberek emlékezete óta annyi pörlekedés Lipcében, mint most. Ott volt az erdőért folyó pör, a bíró ügyei is folytonos veszekedést okoztak, aztán a Dominikowa vitája a fiával meg a németek és kisebb szomszédpörpatvarok - annyi minden volt, hogy szinte megfeledkeztek a nyomorúságról; úgy éltek a folytonos pletyka és civakodás közepette, akár egy forró katlanban.

Nem csoda hát, hogy fellélegzettek, mihelyt eljött a kaszálás ideje. A szegénység csakhamar szétfutott napszámba az uradalmakba, s a gazdák is bedugták fülüket a pletykákra, és nagy örömmel estek neki a kaszálásnak.

Csak a németekről nem feledkeztek meg. Mindennap elszaladt valaki Erdőaljára, hogy megnézze, mit csinálnak ott.

Még ott voltak, de abbahagyták a kútásást, köveket se szállítottak többé a fundamentumra. S a kovács azt újságolta egyik nap, hogy a németek panaszt tettek a bíróságnál a földesúr ellen a pénzükért, Lipce ellen pedig erőszak miatt.

A parasztok jót nevettek a dolgon.

Éppen erről tárgyaltak ma hosszasan a réteken, ebédidőben.

Forró dél jött, a nap fehéren izzott a fejük fölött, az ég is olyannak látszott, mint a tűzvész fehéres füstfelhője. Olyan hőség áradt, mint egy szörnyű kemencéből. A legkisebb szellő se lebbent, a fákon ájultan csüggtek a levelek, a madarak elhallgattak, a sovány és rövid árnyék nem sok védelmet adott a forróság ellen. Fülledt volt a levegő, csak a lekaszált rétek felől áradt a perzselő napon heverő széna erős illata. A vetések, a gyümölcsösök és a házak szinte fehér lángban állottak; minden olvadni látszott az izzó levegőben, mely úgy rezgett, mint a forró víz a tűzön. Még a folyó is lassabban folyt és hangtalanul, úgy csillogott a víz, mint az olvasztott zománc, és olyan átlátszó volt, hogy minden géb látszott a rostos tükör alatt, minden kavics a homokos fenéken, még a part világos árnyékában mozgó rákot is látni lehetett. A csönd napfényes, altató fátyolt borított a földre, csak a legyek zümmögtek az emberek körül.

A kaszások ott ültek a patakparton, az égerfaberekben, és eddegéltek szilkéikből. Mateusznak Nastka hozott ebédet, a többieknek pedig Hanka és Jagustynka. Leültek a fűre a napfényben, és fejükre húzva kendőjüket, kíváncsian hallgatták a férfiak beszélgetését.

- Én eleitől fogva mindig ugyanazt mondom, hogy a németek, ha nem ma, hát holnap el kell hogy kotródjanak! - szólt Mateusz, a fazék fenekét kapirgálva.

- A pap is ugyanazt mondja! - erősítette Hanka.

- Pedig úgy lesz, ahogy a földesúr akarja - vetette ellen Kobus, és elnyújtózkodott a fa alatt.

- Hogyan, hát nem ijedtek meg a lármátoktól, és nem szöktek meg? - vetette közbe Jagustynka a maga módján, de valamelyik ember így szólt:

- A kovács azt mondta tegnap, hogy a földesúr megegyezik velünk.

- Csak azon csodálkozom, hogy Michal most a faluval tart.

- Jó falatot szimatol ebben a dologban - sziszegte az öregasszony.

- És a molnár is közbenjárt a falu érdekében az uraságnál, azt mondják.

- Mindnyájan a pártunkat fogják, a cudar jótevőink - szólt Mateusz. - Meg is mondom nektek, miért állanak mellénk. A kovács jókora hasznot húz belőle a földesúrtól, ha egyezséget szerez Lipcével. A molnár megijedt, hogy a németek szélmalmot állíthatnak a dombon, a feszület mellett. A kocsmáros is a népnek segít, mert félti az üzletét: jól tudja, hogy ahol a németek megfészkelik magukat, ott már a zsidóknak nem terem kenyér.

- Hát az uraság is fél a parasztoktól, hogy egyezséget akar?

- Eltalálta, öreganyám, ő fél a legjobban, mindjárt el is mondom, hogy miért.

Mateusz megszakította a beszédet, mert a falu felől feltűnt Witek. Lélekszakadva futott feléjük.

- Gazdaasszony, jöjjön gyorsan! - kiáltotta már messziről.

- Mi történt? Tűz van, vagy mi? - ugrott föl Hanka aggodalmasan.

- Hát... a gazda kiabál valamit!

Hanka rohanva futott haza, mert egyáltalán nem értette, mi történt.

Márpedig így volt: Maciej már reggel óta különösen viselkedett, félrebeszélt, mormogott folyton, fölkelt ágyából, vagy keresett valamit maga körül, úgyhogy Hanka meghagyta Józkának, mikor kiment a rétre, hogy jobban ügyeljen apjára. A kislány gyakran benézett hozzá: nyugodtan feküdt, csak az ebéd idején kezdett torkaszakadtából ordítani.

Amikor Hanka odaért, még ott ült a szekér oldalán, és kiabált:

- Hova tettétek a csizmámat? Hozzátok ide hamar!

- Mindjárt hozzák a kamrából, mindjárt... - csillapította Hanka ijedten, mert az öreg, úgy látszott, mintha egészen eszénél lenne, és fenyegetően forgatta szemét.

- Elaludtam, a kutyafáját! - nagyot ásított. - Világos nappal van már, és ti alusztok. Kuba készítse el a boronát, vetni megyünk - parancsolta.

Tanácstalanul állottak előtte; nem tudták, mihez fogjanak. Ekkor az öreg hirtelen eldőlt, és tehetetlenül zuhant a földre.

- Ne félj, Hanus... kicsit megszédültem... Antek kint van a határban, mi? Kint van? - ismételte, amikor újra lefektették a dunnára.

- Hát persze... hajnal óta - dadogta Hanka, mert félt ellenkezni.

Az öreg élénken körülnézett, és folyton beszélt, de ha mondott is egy értelmes szót, utána tízet mondott értelmetlent, és újból menni akart valahová, föl akart öltözni, és a csizmáját kérte. Aztán megfogta a fejét, és olyan iszonyúan jajgatott, hogy az utcára is kihallatszott. Hanka megértette, hogy már a vége közeledik, azért bevitette a szobába, és estefelé elküldött a papért.

Az hamarosan meg is jött az Úr Jézussal, de csak a szent olajjal kente meg a beteget.

- Többre már nincs szüksége, bármely órában elhunyhat... - mondotta.

Estére sok nép gyűlt össze, mert úgy látszott, hogy haldoklik. Hanka már szentelt gyertyát is nyomott a markába, de az öreg valahogy megnyugodott és elaludt.

Másnap ugyanígy volt: megismerte az embereket, értelmesen beszélt, majd meg órákon át úgy feküdt, mint a hulla. A kovácsné állandóan mellette ült, egy lépést sem tágított. Jagustynka pedig meg akarta füstölni.

- Hagyjon békét, még elszórja a tüzet - mordult rá váratlanul, mikor pedig délben eljött a kovács, és a beteg félig lehunyt szemébe nézett, megint megszólalt valami különös, gúnyos hangsúllyal:

- Ne búsulj, Michal... már meghalok, ne félj... hamarosan meghalok...

A fal felé fordult, és nem szólt többet, de látni lehetett, hogy mindinkább gyöngül, egyre fogy az ereje. Ezért folyton ügyeltek rá, főleg Jagusia, akivel különös dolgok történtek.

Hirtelen nem törődött többé az anyjával, egészen ráhagyta Jendrekre, és nem mozdult az urától.

- Én magam ügyelek rá, ez az én jussom! - mondta Hankának és Magdának olyan határozottan, hogy nem ellenkeztek vele, hiszen amúgy is volt mindegyiknek elég dolga.

S ettől kezdve Jagna nem is mozdult el hazulról, valami tompa félelem odaláncolta. Nem tudott már elfutni a betegtől, mint azelőtt.

S az egész falu kint volt a réten, szakadatlanul folyt a kaszálás, kora reggel óta; alig vonta pírba a hajnal az eget, már kivonult az egész nép, az ingre vetkőzött emberek sora megszállta a rétet, mint a tarka gólyák; élesítették a vasat, villogtatták a kaszát, egész napokon át vágták önfeledten, egész napokon át csak a kaszák pengését és a gereblyéző lányok dalát lehetett hallani.

A rétek puha, zöld síkján hemzsegtek az emberek, zúgott az emberi zaj és a kaszapengés, villogtak a csíkos nadrágok, a vörös szoknyák, mint a pipacsok, égtek a nap fényében, föl-fölzendült az ének, csengett a kasza, vidám nevetés tört fel, és mindenütt jókedvvel, szilajul folyt a munka. Esténként aztán, mikor a vöröslő nap az erdő fölé hajolt, s a madarak csicsergésétől visszhangzott a levegő, mikor szinte rezgett a gabona meg a fű a tücskök zenéjétől, a mocsarakban a békák kórusa brekegett, mikor úgy áradt az illat, mintha az egész föld egyetlen áldozati füstölő lenne - szénával megrakott, nehéz szekerek hosszú sora indult a falu felé, nótaszóval tértek haza a kaszások, s a sárgult, letaposott, lekaszált réteken sűrűn sorakoztak a petrencék és a boglyák, mint a bizalmas komaasszonyok, akik csendes beszélgetésre ülnek össze. Közöttük gólyák gázoltak, bíbicek keringtek fájdalmas sírással, és fehér ködök húztak a mocsarak felől.

Boryna házának nyitott ablakán át behatolt az emberek és a mezők valamennyi hangja, az élet és a munka örvendező muzsikája a gabona, a rétek és a napfény tömjénes illatával együtt, csak Jagusia volt süket mindenre.

A szoba csendes volt és üres; a bokrokon keresztül, melyek védték a hőségtől a szobát, zöldes, álmosító homály szivárgott be, döngtek a legyek, és a gazdáját őrző Lapa ásított néha-néha; azután odament Jagnához hízelegni, aki órákon át mozdulatlanul, gondolat nélkül ült ott, mint egy élettelen szobor.

Maciej már nem beszélt, nem nyögött, nyugodtan feküdt, és csak a szemét jártatta szüntelenül. Ez a világos, üveggolyóként csillogó szempár folyton Jagna nyomában járt, olyan makacsul, úgy hatolt át rajta, mint a hideg kés.

Hiába fordult el tőle, hiába akarta elfelejteni, ránézett minden sarokból, ott lebegett a levegőben, világított mindig ugyanolyan rettenetesen, és olyan ellenállhatatlanul vonzotta, hogy Jagna megadta magát, és úgy nézett belé, mint egy feneketlen szakadékba.

S néha, mintha szörnyű álomból ébredne, fájdalmasan könyörgött neki:

- Ne nézzen már így rám, mert kitépi a lelkemet, ne nézzen!

Úgy látszik, meghallotta a beteg, mert kissé megremegett, arca valami néma kiáltásban vonaglott meg, a szeme még borzalmasabban nézett, és fakó orcáin nehéz cseppekben gördült le a könny.

Ekkor Jagna kirohant, kiűzte a félelem.

A fák mögül nézett a néppel és örvendező lármával teli rétre.

Azután sírva ment tovább.

Elment az anyjához, de alig dugta be fejét a sötét szobába, alig csapta meg orrát az orvosság szaga, sietve meghátrált.

És újra sírt.

Majd kiment a ház mögé, és vágyakozó tekintetét végigjártatta a széles világon. És ekkor még bánatosabban, még szomorúbban és fájdalmasabban sírt, mint a csapatától elmaradt, elhagyott, törött szárnyú madár, panaszkodott keservesen.

És így múltak a napok, változás nélkül. Hanka állandóan a kaszálással volt elfoglalva, éppúgy, mint az egész falu. Csak harmadnapon maradt reggeltől fogva odahaza.

- Szombat van, ma már biztosan hazajön Antek! - szólt örömmel, és készítette a házat az ura fogadására.

Már dél is elmúlt, és Antek mégse jött meg. Hanka kinézett a templomon túl, kiment egészen a nyárfás útra, de üres és csendes volt minden.

Az emberek nagyobb sietséggel hordták a szénát, mert időváltozás ígérkezett. A kakasok kukorékoltak, a nap forróbban tűzött, jégesővel terhes felhők csüngtek körös-körül, és forgószél támadt.

Vihart és felhőszakadást vártak, de csak rövid, sűrű eső esett. A kiégett föld egy pillanat alatt beitta, és csak annyi haszon volt belőle, hogy fölfrissítette a levegőt.

De kissé hűvösebb lett az est, szénaszag és a nedves föld illata lebegett; az utakat sűrű homály feküdte meg, a hold még nem kelt föl, az ég sötéten borult a tájra, s csak ritkán hintették be a csillagok. A gyümölcsösökön keresztül kicsillogott az ablakok világa, úgy pislogtak a fények a tavon, mint a szentjánosbogarak. A vacsorát mindenki odakünn fogyasztotta el, valaki furulyázott, nevetés csendült fel itt-ott, a madarak már rázendítettek esti énekükre, s a tücskök halk cirpelésével és a fürjek meg a haris hangjával felelt rá a határ.

Borynáéknál is a ház előtt ettek; népes és hangos volt az ablak alja, mert Hanka a kaszálás befejeztével valamennyiüket meghívta, és bő vacsorát készített nekik. Illatozott a metélőhagymával fűszerezett rántotta, szaporán csörögtek a kanalak, és minduntalan felhangzott Jagustynka rikácsolása, melyre harsogó nevetés következett. Hanka apránként hozzárakosgatott a fazekakból az ételhez, egyre kínálta őket, hogy ne röstelljenek venni, de egész lelkével az utca felé figyelt, minden hangra, és minduntalan kifutott a bejáróba, hogy az utat lesse.

Anteknek nyoma sem volt, csak Tereskába ütközött bele egyszer, aki a kerítéshez lapult, mintha várt volna valakire.

Mateusz, hogy nem tudott Jagusiával beszédbe elegyedni, mert mogorva és kedvetlen volt ma, bosszúságában Pietrekkel kezdett kötekedni; ekkor jelent meg Jendrek a húgáért, hogy az anyja hívja.

Rövidesen mind szétoszlottak, csupán Mateusz húzódozott sokáig, és csak egy jó miatyánknyi idő múlva távozott el.

Kis idő múlva Hanka megint kiment, hasztalan kémlelte a sötétséget; ekkor a tó felől Mateusz ingerült, kedvetlen hangját hallotta meg:

- Mit mászkálsz folyton utánam, mint a kutya? Nem szököm meg előled... már úgyis eleget pletykálnak rólunk... - és még kellemetlenebb dolgokat mondott, mire zokogó szóáradat és hangos sírás volt a válasz.

De Hankát nem indította meg, hiszen az urára várt, mit érdekelték a mások ügyei. Az esti munkákat Jagustynka látta el, és mivel a gyerek nyűgösködni kezdett, Hanka karjára kapta, ringatni kezdte, s közben benézett az öreghez.

- Antek mindjárt itt lesz! - kiáltotta a küszöbről.

Boryna ott feküdt, szeme a kemence párkányán füstölgő mécsesre meredt.

- Ma eresztették ki, Roch várja - ismételte meg a beteg fülébe, és örömtől csillogó szemmel leste az öreg tekintetét, megértette-e. De úgy látszik, ez a hír sem hatolt el az agyáig, mert meg se mozdult, és rá sem nézett a menyére.

"Talán már a faluba ért... talán már..." - gondolta Hanka, és minduntalan kifutott a ház elé. Annyira biztos volt az ura hazatérésében, és annyira fölkavarta a várakozás, hogy szinte elvesztette a józan eszét. Minden ok nélkül kacagott, önmagával beszélt, és tántorgott, mint a részeg. A sötétségnek suttogta el reményeit, sőt a teheneknek is megvallotta a fejesnél, hadd tudják meg, hogy hazajön a gazdájuk.

És percről percre várt, de már erejének és türelmének végső megfeszítésével.

Már éjszaka lett, a falu nyugovóra tért. Hamarosan elaludt az egész ház; Hanka még késő éjszakáig lesett odakint, míg végül zokogva, kimerülten eloltotta a világot, és szintén lefeküdt.

Az egész világ a pihenés mély csendjébe merült.

A faluban is egymás után kialudtak a mécsek, mint az álomra csukódó szemek.

A hold kigördült a csillagos ragyogással beszórt sötétkék égre; egyre magasabbra kapaszkodott, szállott, mint a madár, szárnyát vonszolva az ezüstös pusztaságon át; imitt-amott duzzadó, pelyhes, fehéres gomolyagba göngyölődő fellegek aludtak.

A földön pedig minden elfáradt teremtmény édes, csendes álomba merült. Csak egy-egy madár énekelte itt-ott esti dalát, csak a vizek susogtak, mintha álmukban beszélnének, és a holdfényben úszó fák rezzentek meg néha, mintha nappalról álmodnának. Időnként fölmordult egy kutya, vagy a kecskefejő csattogtatta meg röptében a szárnyát, s alacsonyan szálló pára fedte be lassan, gondosan a határt, mint egy fáradt anyát.

Az alig kivehető falak mellől és a gyümölcsösökből csöndes lélegzés hallatszott; az emberek kint aludtak a szabadban, bizalommal adták át magukat az éjszakának.

Boryna szobáját is álmos csönd borította. Csak a tücsök cirpelt a tűzhely mögött.

Már késő éjszaka lehetett, a kakasok elsőt kukorékoltak, amikor Boryna hirtelen megmozdult ágyában, mintha álmából riadt volna föl. Ugyanakkor a hold világa is beözönlött az ablakon, s ezüstös fényhullámmal öntötte el arcát.

Fölült ágyában, fejével bólogatott, és hevesen mozgatta ádámcsutkáját. Mondani akart valamit, de csak hörgő hang jött ki a torkán.

Eléggé sokáig ült így, öntudatlanul tekingetett körül, s néha kotorászott ujjaival a világosságban, mintha markába akarná fogni a szemébe csapó holdfény villogó folyamát.

- Virrad... itt az idő... - mordult föl végül, és fölállt.

Kinézett az ablakon, s mintha nehéz álomból ébredne, úgy tűnt neki, hogy már világos nappal van, és hogy elaludt, pedig valami sürgős munka vár rá...

- Itt az idő fölkelni, itt van... - ismételte, sokszor egymás után keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Közben körülnézett, a ruháját kereste, csizmája után nyúlt, ahol az állani szokott. De mivel nem talált semmit a keze ügyében, mindenről megfeledkezett, és tanácstalanul tapogatódzott maga körül. Megszakadt ajkán az imádság, csak egyes szavakat mormolt hangtalanul.

Hirtelen összekuszálódott agyában minden: valami munka emléke, majd régi ügyek, aztán mintegy visszhangja annak, ami betegsége egész ideje alatt történt körülötte; tünékeny foszlányokban szivárgott belé, halovány emlékekben, mozdulatokban, melyek elmosódtak, mint a barázdák a tarlón; s most hirtelen mindez fölébredt, gomolygott az agyában, és a világosságra törekedett. Minden pillanatban más ábrándkép után kapott, de mielőtt megfogódzhatott volna benne, már szétfolyt az emlékezetében, mint a foszladozó fonal, s megingott a lelke, mint a láng, melyet nincs mivel éleszteni.

Csak annyit tudott most, amit a kiszáradt fák álmodhatnak tavasz kezdetén, hogy itt az idő fölébredni a téli dermedésből, itt az idő a felszívott nedveket kiadni magukból, ideje a viharokkal elzúgni az élet lakodalmas dalát - s nem tudják, hogy meddők az álmaik, és hiú minden igyekezetük...

Mindaz, amit ezután tett, csinált, olyan volt, mint amikor a ló a taposómalomba járt éveken át, és azután ugyanazt csinálja szabadon, megszokásból folyton csak körbe forog.

Maciej kinyitotta az ablakot és kinézett, bepillantott a kamrába, és hosszas gondolkodás után megkotorta a tűzhelyen a hamut. Azután pedig úgy, ahogy volt, mezítláb, egy szál ingben kiment az udvarra.

Nyitva volt az ajtó, a holdfény elöntötte az egész pitvart. A küszöb előtt ott aludt Lapa összegombolyodva, de a léptek zajára fölébredt, vakkantott egyet, s megismerve gazdáját, utánament.

Maciej megállt a ház előtt, megvakarta füle tövét, erősen törte fejét, miféle sürgős munka vár rá...

A kutya örvendezve ugrott a mellére. Megsimogatta, mint régen, és gondterhelten nézett körül.

Világos volt, mint nappal; a hold már a ház fölé emelkedett, kékes árnyék húzódott a fehér falakról, a tó vize csillogott, mint a tükör, a falu mély csendben szunnyadt, csak a madarak csicseregtek önfeledten a sűrűségben.

Hirtelen eszébe juthatott valami, mert az udvarra sietett. Az ajtók tárva-nyitva álltak, a fiúk horkoltak a csűr előtt. Benézett az istállóba, megveregette a lovak nyakát; azok fölnyerítettek örömükben. Azután a tehenekhez dugta be a fejét, sorban feküdtek, csak a faruk látszott a világosságban. Majd a fészerből akarta kihúzni a szekeret, már meg is ragadta a szekérrudat, de amint meglátta az ól mellett a csillogó ekét, odasietett. Még oda se ért, máris egészen megfeledkezett róla.

Megállt az udvar közepén, és mindenfelé forgott, mert úgy rémlett neki, hogy valahonnan szólítják.

Közvetlenül előtte emelkedett a kút gémje, hosszú árnyékot vetett a földre.

"Mit akarsz?" - kérdezte, és figyelmesen leste a választ.

A fénysávokkal pászmázott gyümölcsös mintegy útját állta, az ezüstös levelek csendeskén susogtak valamit.

"Ki szólít?" - gondolta, és megtapogatta a fákat.

Az egyre nyomában járó Lapa felnyüszített, mire megállott, mélyen sóhajtott, és vidáman szólott:

- Igaz, kutyuskám, ideje már vetni...

De egy szempillantás alatt megfeledkezett erről is. Minden szétmállott az emlékezetében, mint a száraz homok az ember markában, egyre újabb emlékek taszították, ösztökélték előre valamerre. Belegabalyodott ezekbe az álomképekbe, mint az orsó a fonálba, mely folyton szökik előle, és folyton egy helyben marad.

- Hát... ideje vetni... - szólt ismét, és frissen megindult a fészer mellett, a határba vivő bejárón át. Itt rábukkant arra a szerencsétlen kazalra, amely még a télen leégett, és most már újból fel volt állítva.

Előbb ki akarta kerülni, de hirtelen félreugrott. Egy pillanatra megvilágosodott az elméje, villámgyorsan visszaszállt a múltba, kitépett egy karót a kerítésből, két kézre fogta, mint a vasvillát, és felbőszült arccal vetette magát a kazal tartóoszlopaira. Kész volt ütni és ölni, de mielőtt odaütött volna, tanácstalanul kiejtette kezéből a karót.

A kazal mögött, a krumpliföldek mellett, közvetlen az útnál, hosszú, fölszántott földtábla húzódott. Megállt előtte, és csodálkozó szemmel bámulta.

A hold már az ég közepén járt, ködös fényben úszott a föld, harmattól gyöngyösen hevert, mintha a csöndet hallgatná.

Áthatolhatatlan csöndesség áradt a mezők felől, a ködös messzeség összekötötte a földet az éggel, fehéres felhők kúsztak a rétek felől, s úgy lebegtek a vetés fölött, mint valami fátyol, meleg, nedves bundát borítva rá.

A rozs magasra nőtt, zöldes falai a mezsgye fölé hajoltak kalászaik terhe alatt; úgy csüngtek le, mint a madárfiókák rózsás csőre. A búza már szárba szökkent, kevélyen állott, feketés szála csillogott; az alig bokrosodó árpa meg a zab úgy zöldellt, mint a rét a köd és a holdvilág fakó fátyolában.

Már a második kakasszó hangzott, késő éj volt; a pihenés mély álmába merült földek olykor csöndesen pihegve lélegeztek, a napi munka és a gond visszhangjával, ahogy az anya lélegzik, mikor lefekszik a keblén meghitten szunnyadó gyermekei közé...

Boryna hirtelen letérdelt a barázdára, s földet szedett az inge szélébe, mintha vetőmagot szedne a zsákból. Amikor már annyit szedett, hogy alig bírta fölemelni, keresztet vetett, megpróbálta a lendületet, és vetni kezdett...

Meggörnyedt a teher súlya alatt; lassan, lépésről lépésre haladt, és félkörben, áldó mozdulattal vetette a földet a táblára.

Lapa utána járt; ha egy-egy megriasztott madár rebbent föl a lába alól, kergette egy darabig, de azután újból visszatért gazdája szolgálatába.

Boryna pedig maga elé nézve, a tavaszi éjszaka varázslatos világába, csöndesen ment előre a földeken, mint egy jelenés, mely megáldja a föld minden göröngyét, minden fűszálat - és csak vetett, egyre vetett, vetett fáradhatatlanul.

Belebotlott a barázdákba, beleakadt a gödrökbe, néha el is esett, de semmit se tudott minderről, és semmit sem érzett, csak ezt az egy tompa, ellenállhatatlan szükségletet, hogy vessen.

Ment egészen a tábla széléig; ha kifogyott a föld az ingéből, újat szedett, és vetett tovább, s ha kőrakások vagy tüskebokrok állották útját, megfordult.

Elment messzire, ahonnan már a madarak hangja is csak szaggatottan hallatszott, s ködös homályba veszett az egész falu, a földek beláthatatlan, fakó tengere vette körül; elveszett bennük, mint az eltévedt madár vagy a földről elszálló lélek - s azután megint a házakhoz közelebb merült föl, visszatért a madárcsicsergés körébe, az egy pillanatra elpihent emberi fáradalmak körébe, mintha a gabona zizegő hulláma újra kivetette volna az élő világ partjára...

- Ereszd a boronát, Kuba, de könnyedén! - kiáltott föl néha, mintha a legénynek szólna.

És így telt az idő, ő pedig fáradhatatlanul vetett. Csak néha állt meg egy kicsit, hogy pihenjen és kinyújtóztassa derekát, s aztán ismét hozzáfogott ehhez a meddő munkához, ehhez a semmire se való fáradozáshoz, ehhez a fölösleges igyekezethez.

Azután pedig, mikor már kissé megzavarosodott az éj, elhalványultak a csillagok, és a kakasok virradatra szóltak, lassította a munkát, gyakrabban megállt, és megfeledkezett arról, hogy újabb földet szedjen, üres kézzel vetett, mintha már csak önmagát vetné el utolsó porszeméig ebbe az ősi földbe, összes átélt napjait, az egész emberi életet, melyet vett egykoron, és most visszaad ezeknek a szent tájaknak és az Örökkévaló Istennek.

És az ő életének ama utolsó szakaszában különös dolgok kezdtek történni. Az ég megszürkült, mint a durva vászonlepedő, a hold lement, kialudt minden fény, az egész világ hirtelen megvakult, és gomolygó, szürkésbarna örvénybe merült; s mintha valami teljesen felfoghatatlan lény kelt volna föl valahol, és súlyos léptekkel haladt volna a sötétségen át, hogy szinte rengett tőle a föld.

Nyújtott, vészjósló zúgás indult az erdőből.

Megrázkódtak a magányos fák, a száraz levelek esője zizegve hullt a kalászokra, megringott a gabona és a fű, s az alacsony, reszkető mezőkről csöndes, aggodalmas, jajgató hang támadt:

- Gazduram! Gazduram!

Az árpa zöld szálai reszkettek, mintha sírnának, és forró csókokkal hajoltak fáradt lábaihoz.

- Gazduram! - mintha könyörögnének az útját álló rozsok, és a könnyek harmatos özönét pergetnék eléje. Valami madarak fájdalmas kiáltásban törtek ki. A szél fölzokogott a feje fölött. A köd nedves leplet borított rá, s a hangok folyton nőttek, óriásira növekedtek, s minden oldalról jajgatva, szünet nélkül áradtak feléje: - Gazduram! Gazduram!

Végre meghallotta, és körülnézve, halkan kérdezte:

- Hiszen itt vagyok, mi kell? Mi?

Hirtelen minden elhallgatott körös-körül, csak mikor újra megindult, hogy már elnehezült, üres kezével vessen tovább, szólalt meg a föld hatalmas kórusa:

- Maradj! Maradj velünk! Maradj!...

Elbámulva állott meg. Úgy rémlett neki, hogy minden feléje indul, kúsztak a füvek, folytak a ringó vetések, körülfogták a földtáblák, az egész világ fölemelkedett és rázúdult. Félelem fogta el, kiáltani akart, de összeszoruló torkából már nem jött ki hang, futni akart, de elfogyott az ereje, a föld megragadta lábait, befonta a gabona, visszatartották a barázdák, megfogták a kemény rögök, fenyegették a fák útját állva, tépték a tövisek, sebezték a kövek, gonosz szél kergette, s eltévelyítette az éjszaka és az a hang, mely most már az egész világból áradt feléje:

- Maradj! Maradj!

Hirtelen megdermedt. Minden elcsendesedett és megállott. Villámfény nyitotta föl szemét a halálos homályból, az ég meghasadt előtte, és ott, a vakító fényességben, a kévetrónuson ülő Atyaúristen feléje nyújtá kezét, és jóságosan monda:

- Gyere hozzám, emberi lélek! Gyere, fáradt szolgám...

Boryna megingott, kitárta két karját, mint Úrfelmutatáskor:

- Köszönöm, Uram Isten! - felelte, és arcra borult a legszentebb fölség előtt.

Földre zuhant, és meghalt az Úr kegyelmének amaz órájában.

Megvirradt fölötte, s Lapa sokáig és keservesen vonított...