1

És így halálozott el Maciej Boryna.

A házban pedig kissé tovább aludtak, mint máskor, mivelhogy vasárnap volt; csak Lapa ugatása ébresztette föl őket. Úgy csaholt, úgy vonított, nekiugrált az ajtónak, s mikor kinyitották, úgy rángatta a ruhájukat, s ki-kifutva hátranézegetett, hogy mennek-e utána, hogy Hanka rosszat sejtett.

- Nézz csak ki, Józka, mit akar ez a kutya.

Józka egykedvűen ment utána, még hancúrozott is vele útközben.

Az meg elvezette apja holttestéhez.

Szörnyű sivalkodásban tört ki a lány: rögtön összefutottak mindnyájan, ki a földre, az öreghez, de már egészen meg volt merevedve; arcra borulva feküdt, ahogy elesett a haldoklás pillanatában, két karját kiterjesztve, mintha lelkéből fakadt utolsó forró imáját mondaná.

Bevitték a házba, próbálták élesztgetni.

De minden fáradozás hiábavaló volt, hasztalan minden segítség és igyekezet, hulla volt már, hideg emberi hulla.

Szörnyű jajveszékelés támadt a házban, Hanka eget verően kiabált, Józka bőgve dőlt a falnak, Witek is üvöltött a gyerekekkel együtt, még Lapa is vonított és ugatott a bejáróban. Csak Pietrek forgolódott erre-arra, kinézett a napra, és azután elment az istállóba aludni.

Maciej pedig ott feküdt az ágyán, kinyújtóztatva, mereven, földdel bemocskolt, tátott szájjal. Egészen olyan volt, mint a napon kiszáradt göröngy vagy a korhadt fatörzs. Megmerevedett markában homokot szorongatott, tágra nyílt szeme pedig olyan elragadtatással, olyan messzire nézett, mintha már a kitárult égbe nézne. De a halál szörnyű borzalma áradt belőle, és olyan hátborzongató irtózat, hogy betakarták lepedővel.

Mivel pedig egy szempillantás alatt elterjedt a hír a faluban, alig kapaszkodott föl valamennyire a nap a házak fölé, már jöttek az érdeklődők. Minduntalan be-bejött valaki, fölemelte a lepedőt, belenézett a halott szemébe, letérdelt és imádkozott. Mások meg kétségbeesetten tördelve kezüket, gyászos csöndben állottak meg, megdermedve rémületükben az Istennek az emberi életen való szörnyű hatalmán.

S az árvák keserves jajveszékelése nem csitult el egy pillanatra sem, az egész faluban visszhangzott.

Csak mikor megjött Jambrozy, ő kergette ki az embereket a ház elé, s bezárta a szobát, hogy Jagustynkával és Jagatával együtt, aki elvánszorgott áldozatos imádságával, hozzáfogjon a halott felöltöztetéséhez. Mindig szívesen csinálta ezt, és sokat tréfálkozott közben, de ma valahogy nehéz volt a szíve.

- Hát csak ennyi az emberi boldogság! - mormolta, vetkőztetve a halottat. - A kaszás torkon ragad, amikor kedve tartja, kupán vág, s elpatkolsz, hiába is szállnál szembe vele!

Még Jagustynka is elszontyolodott. Szomorúan mondogatta:

- Csak úgy nyűglődött szegény a világon, jobb is, hogy meghalt.

- Hát olyan rossz volt talán a sora!

- De nem sok jót élt meg életében.

- Hát ki is élvezi a jót a jóllakásig? Még a legnagyobb földesúr, sőt még maga a király is törődik, megvan a gondja, baja, szenvedése.

- Csak annyi jó dolga volt, hogy nem fázott és nem éhezett.

- Baj is az éhség, öreganyám! A gond meg a gyötrelem jobban rág minden bajnál.

- Igaz, magam is tapasztaltam. Neki meg Jagusia az elevenéig égette a lelkét, és a gyerekei se kímélték.

- Jó gyermekei voltak, nem érte tőlük semmi bántalom - vetette közbe Jagata, megszakítva hangos imádságát.

- Inkább ügyeljen az imádságára! Nézzék, sirató imát mond a megboldogult fölött, és közben minden szóra hegyezi a fülét - mordult rá Jagustynka.

- Mert a rossz gyermekek nem jajveszékelnének úgy. Hallgassák csak...

- Ha maga örökölne annyit valaki után, maga se kímélné a torkát, úgy ordítana, hogy majd beleszakadna.

- Csitt, Jagusia jön! - csöndesítette őket Jambrozy.

Jagus hirtelen berontott a szobába, és megállt a közepén, mintha gyökeret vert volna a lába. Egy szót sem tudott kinyögni.

Épp akkor öltöztették Maciejt tiszta ingbe.

- Meghalt! - nyögte ki végül, és rámeresztette ijedt, öntudatlan szemét. Rémület ragadta torkon, s szinte jéggé fagyott a szíve; alig tudott lélegzeni.

- Nem tudta? - kérdezte Jambrozy szelíden.

- Édesanyámnál aludtam, és Witek csak most jött megmondani. Csakugyan nem él? - kérdezte, hirtelen hozzálépve.

- Bizony, nem is esküvőre készítjük, hanem a koporsóba.

Még nem tudta megérteni; a falnak támaszkodott, mert úgy érezte, mintha súlyos álom nehezedne rá, lidérc fojtogatná, és nem tud fölébredni, csak vergődik a saját verejtékében és rémületes kínjában. Ki-kiment a szobából, meg újra visszatért, nem tudta szemét levenni a hulláról; minduntalan szökni akart valahova, és mégis ott maradt, és újra meg újra kiszaladt a ház mögé, az átjáróhoz, nézett ki a határba, és semmit se látott, vagy leült az eresz alá Józka mellé, aki bőgve tépte a haját, és keservesen kiabált:

- Jaj, egyetlen édesapám! Jaj, édesapám!

Igen, az egész udvar és a ház tele volt sírással és jajveszékelő zokogással, egyedül csak Jagna, bár minden porcikája remegett, és valami szörnyű fájdalom szorongatta a mellét, nem ejtett egyetlen könnyet sem, nem tudott kiáltani, csak járt tévetegen, rémülettől égő szemmel.

Szerencsére Hanka hamar magához tért, s habár még sírdogált, mégis mindenre ügyelt, és rendelkezett, mint szokott. Amikor pedig megérkeztek a kovácsék, már egészen nyugodt volt.

Magda sírva fakadt, csak a kovács kérdezősködött.

Hanka rendre elmondta, hogyan történt.

- Jó, hogy az Úr Jézus könnyű halált adott neki! - suttogta.

- Hiszen annyit szenvedett, hogy meg is érdemelte.

- A szerencsétlen kimenekült a mezőre a kaszás elől!

- Még az este is benéztem hozzá, csöndesen feküdt, mint mindig.

- És nem szólt semmit? - kérdezte a kovács, száraz szemét dörzsölve.

- Egy szót sem. Ráterítettem a dunnát, megitattam és elmentem.

- És magától fölkelt! Talán még meg se halt volna, ha valaki vigyáz rá! - jajdult föl Magda mély zokogással.

- Jagusia az anyjánál aludt, mert súlyosan beteg az öregasszony, mindig ott szokott.

- Már ennek így kellett lenni, hát így is lett! Annyi ideig betegeskedett, hát hogyne, több mint egy negyed évig! Aki pedig nem gyógyulhat meg, annak már jobb a gyors halál. Hálát kell adni az Úristennek, hogy nem kínlódik tovább - szólt a kovács.

- Hát, és maga is tudja, mennyibe kerültek eleinte a doktorok meg az orvosságok, és hiába volt minden.

- Mert a halálos betegen nem segít a doktor sem.

- Olyan nagy gazda volt, olyan okos ember, Jézusom! - sopánkodott Magda.

- Én csak azt sajnálom, hogy Antek nem találta életben.

- Nem gyerek, nem fog sírni. A temetésre kell inkább gondolni.

- Igaz, és ráadásul Roch nincs itthon, külön bosszúság.

- Elvégezzük magunk. Ne búsuljon, majd én elintézek mindent.

Így felelgetett a kovács, aki bár szomorú képet vágott, magában valami mást rejtegetett; néha úgy tett, mintha sóhajtozna, mintha búsulna, könnyet törülne ki a szeméből, de nem nézett Hanka szemébe. Jambrozynak kezdett segíteni, apósa ruháit készítette elő, de sokáig kotorászott a kamrában, a fonálmatringok és a lomok közt; majd a sarkokban keresgélt, sőt a padlásra is fölmászott azzal az ürüggyel, hogy a csizmát hozza le onnan. Sóhajtozott az ebadta, akkorákat fújt, mint a fújtató, hangosabban darálta az imádságot, mint Jagata, és emlegette a megboldogult jóságát, de a szeme folyton ide-oda ugrált a szobában, keresett valamit, s a keze szinte önkéntelenül bújt a vánkos alá, mohón turkált az ágy szalmájában.

Végül Jagustynka csípősen meg is jegyezte:

- Csak nehogy valami száradékot találjon ott... s ha megtalálta, jól fogja meg, mert kicsúszik a markából, olyan síkos...

- Akit nem éget, attól nem csúszik ki! - mordult föl a kovács, és most már nyíltan kutatott, ahol csak tehette, és még a kántorék Michaljára sem vetett ügyet, aki kifulladva jött Jambrozyért.

- Jöjjön a templomba, négy gyereket hoztak keresztelni.

- Várjanak, nem hagyom félbe a dolgomat.

- Menjen csak, Jambrozy, elvégzem én maga helyett - próbálta rábeszélni a kovács, mert szeretett volna megszabadulni tőle.

- Megígértem, hát el is végzem. Nem egyhamar akad ilyen gazda a kezembe. Csinálj meg, Michal, a templomban mindent, amit kell, énhelyettem. A keresztszülők járják körül égő gyertyával az oltárt, akkor még egypár garas is csurran a tarisznyádba. Kántorságot tanul, és még egy ilyen rongyos keresztelésnél se tud segédkezni - szólt utána megvetően.

Hanka elhívta Mateuszt, vegyen mértéket a koporsóhoz.

- Csak ne sajnáld tőle a koporsót, hadd nyújtózkodjék ki szegény legalább holta után - szólt Jambrozy szomorúan.

- Édes Jézusom, életében több lánc föld is szűk volt neki, most meg elfér négy deszka közt is - suttogta Jagustynka, Jagata pedig félbeszakította az imádságot, és sírva dadogta:

- Gazda volt, hát gazdatemetése is lesz, a szegény ember meg azt se tudja, melyik kerítés tövében adja ki a páráját. Az örök világosság fényeskedjék neki! Adj, Uram... - kezdte újból a siratást.

Mateusz meg csak bólintott, megmérte a halottat, elmondott egy miatyánkot, és kiment, mert bár vasárnap volt, mégis nyomban munkához látott. Akadt a házban mindenféle asztalosszerszám; a száraz tölgyfa deszkák már régóta vártak a padláson.

Hamarosan berendezte a gyümölcsösben az asztalosműhelyt, és munkához látott, nógatva a segítségül küldött Pietreket.

A nap már régen fölemelkedett, vidáman és perzselően sütött; már reggel óta csak úgy égetett a forróság, hogy a kertek és a mezők szinte elmerültek lassan az izzó levegő kavargó, fehéres gőzében.

Az ájult fák néha megmozgatták leveleiket, mint a forróságban bágyadt madár a szárnyát; ünnepi csönd ülte meg a falut, csak a fecskék csiviteltek hevesebben, s úgy suhantak a tó fölött, mint az eszeveszettek; az utakon pedig, a szürke porfelhőben megzördültek a szekerek, vonultak a közeli falvakból az emberek a templom felé. Minduntalan meglassította valaki lovait, vagy megállt Borynáék előtt, ahol kinn ült a síró család, dicsérte az Istent, és fájdalmas sóhajjal nézett be a nyitott ajtón és ablakokon.

Jambrozy úgy sürgölődött, sietett a halott rendbehozatalával, hogy bele is izzadt. Már kivitték az ágyat a kertbe, az ágyneműt kiakasztották a kerítésre, mikor kiáltott Hankának, hozzon borókabogyót a szoba kifüstölésére.

De Hanka nem hallotta meg, mert egyre hulló könnyeit törölgetve, folyton kinézegetett az útra; Anteket várta, megjöhet bármely pillanatban.

Azonban csak teltek az órák, és Antek nem jött. Végül már be akarta küldeni Pietreket a városba, hogy tudakozódjék.

- Csak kifárasztja a lovat, és nem tud meg semmit... bizony... - magyarázta Bylica, aki éppen akkor érkezett Weronkával.

- Hiszen a hivatalok csak tudnak valamit.

- Persze... tudnak... de először is ma be vannak zárva, mert vasárnap van, másodszor pedig kenés nélkül nem jutni be sehova.

- De már nem bírom ki - panaszolta a húgának.

- Még telik benne elég gyönyörűsége, majd megtapasztalja - sziszegte a kovács, és a fal mellett ülő Jagusiára sandított.

- Hogy nőne a szájpadlásodhoz az a gonosz nyelved - mordult rá Hanka.

- A bilincs után nehéz az ember lába, nem könnyű sietni - tette hozzá gúnyosan; bosszús volt, mert hiába kereste a pénzt.

Hanka nem felelt, csak kinézett megint az útra.

Éppen akkor harangoztak nagymisére, Jambrozy a templomba készült, s meghagyta Witeknek, kenje meg hájjal Boryna csizmáját, mert úgy összeszáradt, hogy nem tudja fölhúzni a lábára.

A kovács pedig Mateusszal együtt elment valamerre a faluba; Weronka is elment, Hanka gyerekeit és apját is magával vitte. Csak az asszonyok maradtak a házban és Witek, aki nagy lassan kente a csizmát, és bőszen melegítette a tűzhelynél. Gyakran kiszaladt, megnézte a gazdát vagy Józkát, aki egyre halkabban zokogott.

Odakünn az utcán már megszűnt minden mozgás, már mindenki elment a templomba; Borynáéknál pedig egészen elcsitult minden, csak Jagata hangja hallatszott ki a nyitott ajtón és ablakon át, amint litániát mondott a megholtért; olyan volt ez a hang, mint a madárcsipogás, s a borókafüst gomolyaival együtt szállott ki a házból; Jagustynka kifüstölte a szobákat és a pitvart.

Rövidesen meg is kezdődött, úgy látszik, az istentisztelet, mert a templom felől orgonaszó és az ének szárnyaló, távoli, édes rebegése áradt a délelőtti csöndben.

Hanka sehol sem találta helyét, végül kiment az átbújóhoz, hogy ott imádkozzék.

"Meghalt, hát meghalt" - gondolta szomorúan, a rózsafüzér szemeit morzsolva, de csak néha-néha jöttek ajkára az imádság szavai, mert különféle gondolatok s nem csekély félelmek kavarogtak összegabalyodva a fejében és a szívében.

- Harminckét hold meg legelő és erdő, és épületek meg a jószág, ekkora gazdaság! - sóhajtotta, és gyönyörűséggel nézte, ölelte föl tekintetével a széles határt és az Istennek ezt az egész szép világát.

- Ha csak ki lehetne fizetni és megmaradni az egész gazdaságon! Úgy, ahogy az öreg volt! - Hirtelen kevélység feszítette mellét, büszkén nézett egyenesen a napba, jelentőségteljesen elmosolyodott, és édes reményekkel telt szívvel kezdte suttogni a rózsafüzér szavait.

- De egy fél lánctól nem tágítok. A fél ház is az enyém, és a tejelő teheneket sem adom ki a kezemből - mondta kissé sajnálkozva.

Megint elmélyedt jó ideig az imádságba, s közben könnybe borult szemét végighordozta a földeken, melyeket aranyos köntösbe öltöztetett a napsugár; a kalászos, dús rozs ingatta rozsdás fejét, a feketés árpa csillogott, mint a mély víz, a világoszöld, sárga repcsénnel sűrűn benőtt zab remegve fürdött a csöndes, meleg levegőben. Valami nagy madár lebegett a virágzó lucerna fölött, mely szinte véres kendővel borította be a domb hajlatát. Szerte a lóbab ezer fehér szeme őrködött a burgonya fölött, s néhol a völgyekben a len halovány virága kéklett, mint a napfényben összehúzódó gyermeki szemek.

Csodaszép volt a világ; a nap egyre jobban sütött, s a melegség, melyet átitatott a gabona közt és mindenütt tarkálló virágok illata, olyan gyönyörűséges, éltető erővel lengett a földek felől, hogy majd szétfeszítette a lelkeket az öröm, magától tolult az ember szemébe a könny.

- Szent vagy te, szülőföldünk, szent - szólt Hanka lehajtva fejét. A kisharang csicseregve csendült meg a levegőben, mint a kismadár.

- A te akaratod szerint történik minden a világon, édes Jézusom! A te akaratod szerint - fohászkodott forrón, és újból hozzáfogott az imádsághoz.

Valahol a közelben megreccsent valami. Hanka figyelmesen körülnézett: a meggyfák alatt, a sövényhez támaszkodva ott állt Jagusia, és szomorúan sóhajtozott.

- Hogy nincs az embernek egy percnyi nyugsága! - panaszkodott Hanka, mert az emlékezés úgy csapott végig rajta, mint az égető csalán. - Igaz, hiszen őrá is íratott! - jutott az eszébe. - Hat egész holdat! A tolvaj! - A gyomra is kavarogni kezdett bosszúságában. Hátat fordított neki, de már nem tudta összeszedni magát az imádsághoz, a régi sérelmek és bántalmak úgy megrohanták, mint az ugató, mérges kutyák.

Már elmúlt dél, sovány árnyékok kúsztak ki lassan a fák és a házak alól, a gabonában, mely kissé meghajolt a nap irányában, halkan cirpelni kezdtek a szöcskék, néhol egy-egy bölömbika is megszólalt, s a fürj is pitypalattyolt.

De a hőség egyre fokozódott, irgalmatlanul perzselt.

A nagymise hamarosan véget ért, és a tó partján sűrűn ültek le egymás mellé az asszonyok, hogy levessék cipőjüket; az utak úgy megteltek emberekkel, kocsikkal és lármával, hogy Hanka sietve tért vissza a házba.

Boryna már elő volt készítve illendőképpen.

A szoba közepén feküdt, fehér lepellel letakart széles lócán, körülötte égő gyertyák; meg volt mosdatva szépen, megfésülve és simára borotválva, csak az egyik orcáján volt hosszú vágás a Jambrozy borotvájától, papirossal leragasztva. Ruhái közül is a legjobb volt rajta: az a fehér szűr, melyet Jagusiával való esküvőjére csináltatott, csíkos nadrág és majdnem egészen új csizma.

Kidolgozott, aszott kezében a czenstochowai Szűz képét tartotta, a lóca alatt vízzel telt csöbör állott, hogy hűsítse a levegőt, s agyagfedőkön borókabogyó füstölgött, kékes köddel töltve meg a szobát, melyben a halál rettenetes fensége uralkodott.

És ilyen parádésan feküdt ama halotti csöndben Maciej Boryna, az igazságos és bölcs férfiú, igaz keresztény, törzsökös gazda, a falu leggazdagabb embere.

Atyái hajlékában hajtotta le utoljára fáradt fejét, mint az útra készülő madár, mielőtt fölröppenne az ég felé, elszállna oda, ahova öröktől fogva minden madár elszáll.

Kész volt már arra, hogy elbúcsúzzék rokonaitól és ismerőseitől, kész volt ama távoli útra.

A lelke már megjelent az Úr ítélőszéke előtt, csak gyarló teste, éltető lélegzettől megfosztott emberi porhüvelye feküdt ott, mintha könnyedén mosolyogna a gyertyák, a füst és a szüntelen imádság közepette.

S az emberek csak jöttek és jöttek szakadatlan sorban; némelyik fájdalmasan sóhajtott, a másik a mellét verte, és forrón imádkozott, volt, aki elgondolkodva, szomorúan csóválta a fejét, és nehéz, bánatos könnyeit törülgette. A suttogó imádság, az elfojtott zokogás és a sóhajjal vegyített beszélgetés úgy reszketett a levegőben, mint a sűrű őszi eső. S az emberek csak jöttek és mentek szünet nélkül; jöttek gazdák és zsellérek, jöttek asszonyok és leányok, jöttek öregek és fiatalok; egész Lipce ott tolongott a szobában és a pitvarban, az ablakokra pedig annyi gyerek kapaszkodott fel, és úgy hancúroztak, hogy Witek nem győzte őket szétkergetni, a kutyát uszította rájuk. De Lapa nem fogadott szót neki, ma Józkához szegődött, s néha körülfutotta a házat, és vonított eszeveszetten.

Boryna halála ránehezedett az egész falura; hiszen gyönyörű, verőfényes, tavaszszagú nap volt, olyan kellemes, hogy ki se lehet mondani, s mégis valami különös szomorúság lebegett a házak körül, különös csönd borult az utcákra. Az emberek leverten, szomorúan, aggodalmasan jártak, mindenki csak sóhajtozott bánatában, kezét tördelte, és mélyen elgondolkozott az emberek szomorú sorsán.

Sokan, akik jó barátságban voltak a megboldogulttal, ott maradtak a ház előtt, ahol néhány gazdaasszony már vigasztalgatta Hankát, Magdát és Józkát. Emberségesen velük sírtak, és nagyon sajnálkoztak az árvákon.

Csak Jagusiához nem lépett senki szíves, vigasztaló szóval. De nem is vágyott ő arra, hogy sajnálkozzanak rajta, mégis, ez az elhagyatottság annyira fájt neki, hogy kiszaladt a gyümölcsösbe, bebújt a sűrűségbe, és ott ült órák hosszat, csak Mateusz munkájának zaját hallgatta, amint az a koporsót készítette.

- Hogy még mer az emberek színe elé kerülni! - sziszegte utána a bíróné.

- Hagyja, nincs most ideje az ilyen szemrehányásnak! - szólt valamelyik.

- Az Úr Jézus ítélje meg őt - tette hozzá szelíden Hanka.

- A bíró majd bőven kárpótolja a maguk csipkelődéséért! - nevette el magát a kovács. Szerencse, hogy éppen érte küldtek a molnártól, mert a bíróné már fölfújta magát, mint a pulyka, kész volt veszekedést kezdeni.

Így a kovács csak nagyot röhögött és elsietett. Az asszonyok pedig ott maradtak, de már mind kevesebbet beszélgettek erről-arról, mind halkabban és álmosabban, talán a sok gond vagy csupán a forróság miatt, mely már tűrhetetlenül gyötörte őket. Emellett párás, különösen fülledt lett a levegő, a legkisebb szellő se lebbent, egy levélke vagy fűszál se rezdült, s bár dél óta jó darab idő eltelt, a nap mégis ontotta még a tüzet, és úgy égetett, hogy a falak gyantakönnyeket sírtak, hervadoztak az ájult virágok és füvek.

Hirtelen vontatott, vágyó bőgés hangzott fel; tehenet vezetett egy paraszt a tó túlsó partján.

- Biztosan a pap bikájához vezeti! - szólalt meg Ploszkowa, és szemével kísérte a kötőféken rángatódzó tehenet.

- A molnár még jobban bőg feléje, csakhogy mérgében! - kezdte Jagustynka, de senkinek se volt már kedve beszélgetni.

Elterpeszkedve ültek, mint a kotlósok a homokban, s már alig szuszogtak a forróságtól. Elkábította őket a hőség, a csönd és a halott mellett imádkozó Jagata szakadatlan, egyhangú motyogása.

Csak mikor litániára harangoztak, akkor széledtek haza az asszonyok. Hanka a kovács után küldött, jöjjön vele a plébánoshoz, megállapodni a temetés dolgában.

Witek hamarosan visszajött, de egyedül.

- Féltem hozzájuk bemenni, mert Michal a molnárnál ül a földesúrral együtt, és teát isznak - mondotta lihegve.

- A földesúrral?

- Persze, hiszen ismerem! Teát isznak, és süteményt esznek hozzá, jól láttam. A két mén meg az árnyékban áll és rugdalózik.

Hanka elcsodálkozott, de litánia után, minthogy hiába várta a kovácsot, ünneplőbe öltözött, és Magdával együtt elment a plébániára.

A plébános nem volt benn a házban, bár valamennyi ajtó és ablak tárva-nyitva állott. Leültek, várakoztak, de rövid idő múlva jött a szolgáló, hogy a pap kinn van az udvaron, és oda hívatja őket.

A kerítés mellett ült, az árnyékban. Az udvar közepén pedig egy jókora tehén körül, melyet egy paraszt fogott rövid kötőféken, hatalmas bika forgott, és nagyokat bőgött. A legény alig bírta megtartani a láncon.

- Walek! Várj még egy kicsit, hadd jöjjön nagyobb kedve! - kiáltott a plébános, megtörölve izzadt, kopasz fejét. Odahívta magához az asszonyokat, mindenről kikérdezte, kegyes szavakkal vigasztalta és erősítette őket. Amikor pedig a temetésről és a költségekről kérdezték, élesen és türelmetlenül vágott a szavukba:

- Erről majd később. Nem nyúzom az embereket. Maciej a falu első gazdája volt, hát a temetése se lehet akármilyen. No, mondom: nem lehet akármilyen! - ismételte a maga módján, szinte fenyegetően.

Átfogták a lábát, és már semmiben sem mertek ellenkezni.

- Majd adok én nektek! Nézzék, a csibészek! - kiáltott a kántorfiúkra, akik a kerítés mögül kukucskáltak be. - Nos, hogy tetszik a bikám, he?

- Gyönyörű! Jobb, mint a molnáré! - dicsérte Hanka.

- Hát, ég és föld! Nézzék csak meg! - közelebb vezette őket, és kedvtelve veregette meg a bikát, amely már nagyon veszkődött a tehén után. - Micsoda nyak! Micsoda háta, micsoda szügye van! Sárkány ez, nem bika! - kiáltotta, és szinte szuszogott örömében.

- Bizony, még nem is láttam ilyet.

- Meghiszem azt! Tiszta hollandi fajta, háromszáz rubelbe került.

- Olyan rengeteg pénzbe! - ámuldoztak az asszonyok.

- Egy garassal se kevesebbe! Walek, ereszd el... csak óvatosan, mert nem valami erős a tehén... Egyszerre megfedezi... Hát bizony drága, de csak egy rubel húsz garas kötőfékpénzt veszek egy tehéntől, hogy Lipcének végre tisztességes marhaállománya legyen. A molnár haragszik rám, de már elegem van azokból a korcsokból, amelyek az ő bikájától lettek. Fogd azt a tehenet a szájánál, te bamba, mert kitépi magát a kezedből! - mordult a parasztra. - No, isten velük - fordult az asszonyokhoz, látva, hogy azok szégyenkezve elfordulnak egy kissé. - És holnap a templomba kísérjük! - kiáltott még utánuk, és a paraszt segítségére sietett, mert az nem bírt a tehénnel.

- Meg fogod te nekem köszönni a borjút, mert olyan lesz, amilyet még nem is láttál. Walek, jártasd meg egy kicsit, hadd hűljön le, bár az ilyen sárkánynak annyi ez, mint kutyának a légy! - dicsekedett.

Az asszonyok pedig a kántorhoz mentek, mert vele is meg kellett külön alkudni a temetést illetően; mivel pedig a kántorné kávéval fogadta őket, elbeszélgettek egy kicsit, s már nyugovóban volt a nap, hazafelé hajtották a jószágot, mikor hazaértek.

A tornác előtt ott állott Jacek úr Mateusszal, és makrapipájából pöfékelve alkudozott vele a Stach házára való fa megmunkálása dolgában.

Mateusz valahogy nem nagyon lelkesedett; húzódozott a dologtól.

- A fát fölvágom, nem nagy dolog, de hogy a házat fölépítem-e, mit tudom én? Talán világgá megyek valamerre... Unom már a falut... Tudom is én, mihez fogok... - beszélte, és Jagusiára nézett, aki az istálló mellett fejte a tehenet. - Reggel bevégzem a koporsót, akkor aztán még beszélünk róla - fejezte be gyorsan, és elment.

Jacek úr pedig bement a megboldogulthoz, és hosszú, szívből jövő imádságot mondott, törülgetve sűrűn hulló könnyeit.

- Bárcsak rá ütnének a fiai - mondta azután Hankának. - Jó ember volt, és igaz lengyel. Velünk volt a felkelésben, önként csatlakozott hozzánk, és nem kímélte magát, láttam az ütközetben. És miattunk pusztult el... Átok nehezedik ránk... - beszélte, mintha csak önmagának szólna. Hanka ugyan nem értett meg mindent, de mégis, hálából a szép megemlékezésért, átfogta Jacek úr lábát.

- Hagyjon békét! Olyan ember vagyok, mint maga! - kiáltott rá haragosan. - Ostoba! Az uraság nem szent! - Egy darabig még nézte Borynát, azután meggyújtotta pipáját a gyertyánál és kiment, nem is fogadva az épp akkor belépő kovács köszönését.

- Milyen büszke ma, az ebadta koldusa! - szólt utána a kovács csípősen. De nagyon örült valaminek, leült a felesége mellé, és a fülébe súgott. - Nagyszerű! Tudod, Magdus, az uraság meg akar egyezni a faluval. Arra kér, segítsek neki. Persze, jól megvágjuk ezért a zsebét, de egy mukkot se, asszony! Komoly dologról van szó.

Benézett a halotthoz, megfordult itt is, ott is, aztán sietett a faluba, és tanácskozásra hívta az embereket a kocsmába.

Már szürkült, kialudt az alkonypír, mint a hamuval beszórt, rozsdás bádoglemez, csak itt-ott világított egy-egy kis felhő a lenyugvó nap arany sugarában.

S mikor már egészen beesteledett, és elvégezték a gazdaság körül a munkát, ismét összegyűlt az egész család a halott körül. Boryna feje egyre jobban látható volt a gyertyák fényében; Jambrozy koppantgatta a gyertyabeleket, és énekelt az imádságoskönyvből, s a többiek mind kísérték, közben fölváltva sírtak és jajveszékeltek.

A többiek pedig, a szomszédok, odakünn térdepeltek le, az ablak alatt, mert a szoba szűk volt, és fülledt volt a levegő; s odakint nyújtották a litánia keserves dallamát, hogy úgy tűnt, mintha az egész kert énekelne.

Az éjszaka lassan beborította az egész világot, mindenütt csönd lett, néhol már le is feküdtek, a gyümölcsösökben fehérlett az ágynemű, s a házakban egymás után aludt ki a világosság, csak a kakasok kukorékoltak nyugtalanul, és olyan párás, fülledt volt a csönd, mintha időváltozás készülne.

Boryna mellett késő éjszakáig mondták a litániát, s mikor eloszlott a nép, csak Jambrozy és Jagata maradt ott, hogy reggelig virrasszanak.

Kezdetben hangosan énekeltek, de mikor elcsitult a mozgás, és az éj kifürkészhetetlen csöndje borult a világra, őket is nyomni kezdte az álom, lehúzta fejüket; mind halkabban és mindinkább motyogva zsolozsmáztak, még arra se riadtak fel, hogy Lapa bejött, és halk vinnyogással nyalogatta a megboldogult hájjal megkent csizmáját.

Már majdnem éjfél volt, mikor sűrű sötétség szállott a földre, kialudtak a csillagok, az ég egészen beborult, s mintha még jobban elmélyült volna a csend. Csak néha rezzent meg egy-egy fa, csöndes, félénk susogással, vagy valami különös hang támadt valahonnan, se zúgás, se kiáltás, se távoli rikkantás, s aztán el is tűnt, nem tudni, hová...

A falu mély álomba merülve pihent, szinte a sötétség fenekén, csak Boryna szobája világított halványan a sűrű homály örvényében, s a nyitott ablakon át látni lehetett Maciejt, ahogy ott feküdt sárga gyertyák közt, kékes füstfelhővel körülvéve. Jambrozy és Agata már javában szenderegtek, úgy horkoltak, hogy visszhangzott tőle a ház.

S ez a rövid nyári éjszaka is gyorsan eltelt, mintha sietve akarna odaérni valahová, mire elsőt szól a kakas. A gyertyák is leégtek sorban, kialudtak, mint a halott nézésében kifáradt szemek; virradatkor már csak a legvastagabb villogott, mint egy aranypenge.

Végül a szürke, ködös virradat lomhán bevánszorgott a mezőkről, és benézett a szobába, egyenesen Boryna arcára, mely mintha megélénkült volna egy kissé, mintha nehéz álomból ébredve hallgatná a fészkükön ülő madarak első csicsergését, megfeketedett szemhéja alól a hajnal még távoli fényét nézné.

Már sűrűsödött a szürkület, s lassan szétporlott, mint a hófúvás.

Az ég megvilágosodott, mint a fehérítésre kiterített vászon, mikor a nap megmelegíti; a mezőről hűvös szél fújdogált, a tó álmos ringással sóhajtozott, és az éj sötét függönye alól előbújtak az erdők, mint a földről fölemelkedő fekete fellegek. Néhány magányos fa fölemelte üstökét a megfehéredett levegőbe, mint egy fekete tollbokrétát; már az első szél is meglebbent, megrázta a gyümölcsösöket, és meglegyintette az eresz alatt alvókat.

De még csak kevesen ébredtek föl, kevesen nyitották ki szemüket. Édes álomban hevert, lustálkodott minden, mint ünnep vagy vásár után lenni szokott.

S hamarosan nappal lett, csak valahogy ködös volt és szomorú. A nap még nem kelt föl, de a pacsirták már zengték reggeli imájukat; a víz hangosabban csobogott, megmozdult a gabona, és didergő kalászai beleütköztek a mezsgyékbe és az utakba. Némely udvarban már hallatszott a birkák vágyó bégetése, másutt a libák gágogtak lármásan, vagy kakas kukorékolt hangosan. Itt-ott már kiáltásokat is lehetett hallani, az istállók ajtajának csikorgását, a lovak nyerítését, a felkelés sürgölődését és mozgását; fölkelt az egész falu, s lassan hozzáfogott napi munkájához, csak Borynáéknál volt még mindig csönd és nyugalom.

Elaludtak a nagy bánat és a súlyos gondok után, olyan mélyen, hogy hortyogásuk kihallatszott az utcára.

A szél időnként becsapott a nyitott ajtón és ablakokon, kóválygott a szobákban, süvített hosszan, de hasztalan lengette a megboldogult haját, lobogtatta az utolsó gyertya lángját.

Bizony Boryna nem mozdult meg, nem riadt föl álmából, nem látott munkához, és másokat se hajtott már dologra. Holtan feküdt, csöndesen, kővé meredten és mindenre süketen.

A szél már erősen fújt, és belevágott a gyümölcsösbe; körös-körül minden inogni, rezegni, suttogni, ringani kezdett, és szinte Boryna fakó arcába tekintett; őt nézte a ködös nap, nézték az imbolygó fák, a karcsú, hajlékony mályvák mint leányzók hajladoztak mély bókolással az ablakon át, s olykor-olykor zümmögve berepült egy méhecske, vagy egy lepke szállt egyenesen a gyertyalángba. Majd fecske tévedt be, és ijedten csicsergett, legyek dongtak, bogarak másztak be és mindenféle teremtmény, s velük együtt csöndes zümmögés, zúgás, csattogás, cirpelés áradt a szobába, mint a szívbéli eleven gyász hatalmas kórusa.

- Meghalt! Meghalt! Meghalt!

És ami csak élt, reszketett és zokogott elfojtott, keserves panaszában; majd hirtelen minden elcsendesedett, szinte aggodalmasan, a szél elállt, mintha minden visszatartaná lélegzetét, és arcra borulna a föld porába, mert íme, a hajnali szürkeségből kiemelkedett a nap, vörösen és hatalmasan, fölemelkedett a világ fölé, átfogta mindenható, éltető tekintetével, majd elbújt a gomolygó felhők mögé.

Kissé sötétebb lett; nem múlt el egy üdvözlégynyi idő, és sűrű csöppekben apró, meleg eső kezdett hullani. Csakhamar minden kertben és mezőn egyaránt visszhangzott a szakadatlan, permetező zuhogás.

Alaposan lehűlt az idő, illat terjedt az utakon, a madarak teljes erejükből nótára zendítettek, s a szürke, rezgő homályban, mely ráborult a földre, ittak a szomjas vetések, ittak az ájult levelek, ittak a fák, ivott a patakok kiszáradt torka és a kiégett föld, ittak hosszan és élvezettel, s szinte hálásan sóhajtottak.

- Isten fizesse meg, eső bátyám! Isten fizesse meg, felhő néném! Köszönöm!

Éppen ez a zuhogó eső ébresztette föl Hankát, aki közvetlenül az ablaknál aludt, ő ugrott elsőnek talpra.

Kiabálva sietett az istállóba.

- Pietrek! Kelj föl! Esik az eső! Szaladj, petrencébe kell rakni a lucernát, mert tönkreázik! Witek, te naplopó, hajtsd ki a teheneket! Az egész falu kihajtotta már! - kiáltotta szigorúan, és kiengedte az ólból a libákat, melyek örvendező gágogással siettek a pocsolyákba lubickolni.

Benézett a tehenekhez, és éppen a disznókat hajtotta ki az udvarra, amikor megjelent a kovács. Megállapodtak, hogy mit kell venni a holnapi halotti torra, Hanka adott rá pénzt, és már mindjárt indulni is készült a sógor a városba, s már a bricskán ülve, magához hívta Hankát, és csöndesen így szólt:

- Hanka, adja nekem a felét, akkor egy szót se eresztek ki a számból, hogy elcsente az öregtől. Intézzük el atyafiságosan.

Hanka vörös lett, mint a cékla, és indulatosan kiáltott föl:

- Hát csak járjon a szád, akár az egész világ előtt! Nézzék, ő maga kész minden rosszra, és azt hiszi, más is olyan.

Megvillant a kovács szeme, megpödörte bajuszát, és a lovak közé csapott.

Hanka pedig erősen nekilátott a munkának, hiszen akkora gazdaság várt rá, hogy jól neki kellett gyürkőznie, és meg kellett erőltetnie a fejét, hogy az egészet győzze. Csakhamar, éppúgy, mint mindennap, az egész udvarban visszhangzott parancsoló szava.

Boryna mellett két újabb gyertyát gyújtottak, s letakarták a halottat lepedővel. Jagata imádságot mormolt mellette, és olykor-olykor borókabogyót hintett a parázsra.

Jagusia csak reggeli után jött meg az anyjától, de olyan félelemmel töltötte el a megboldogult, hogy csak föl-alá támolygott az udvaron, gyakran kinézett Mateuszhoz, aki a szérűre vitte be a műhelyét, már befejezte a koporsót, és éppen a fehér keresztet festette rá, amikor Jagusia megállt a csűr ajtajában.

Szótlanul, borzalommal nézte a fekete fedelet.

- Özvegy vagy már, Jagus, özvegy - suttogta a legény részvéttel.

- Az bizony - felelte az asszony halkan és könnyesen.

Mateusz jóindulattal nézett rá. Lesoványodott és sápadt volt, mint az ostya, s olyan szomorú, mint a kárvallott gyermek.

- Már ilyen az ember sorsa - szólt Mateusz szomorúan.

- Hát özvegy vagyok! Özvegy - ismételte, könny szökött kék szemébe, s a mély sóhajtások majd szétvetették a keblét. A ház mögé futott hát, és nem hederítve az esőre, sokáig és olyan keservesen sírt ott, hogy végül maga Hanka kísérte be a szobába, és próbálta lecsillapítani, megvigasztalni.

- Nem sokra mégy a sírással. Nekünk se könnyű, de már neked, szegény árva, biztosan sokkal nehezebb - mondta jóságosan.

- Ej, ha sír, hát sír, de egy év se telik bele, és olyan új lakodalmi nótát énekelek neki, hogy megvesz tőle - szólalt meg Jagustynka a maga módján.

- Nem való most tréfálkozni - pirított rá Hanka.

- Színigazat mondok, vagy tán nem eléggé fiatal, szép és gazdag? Bottal kell majd a legényeket elkergetnie magától.

Jagna nem válaszolt, Hanka pedig ennivalót vitt a malacoknak a bejáróba, és kinézett az útra.

"Mi történhetett ott? - gondolta aggodalmasan. - Úgy volt, hogy szombaton engedik el, s ma már hétfő, és nyoma sincsen."

De nem ért rá búslakodni, mert segítenie kellett petrencékbe rakni a széna utolját meg az egész lucernát, mert az eső mindjobban esett, nem állt el egy pillanatra sem.

S ebéd után hamarosan megjött a plébános a kántorral, megjöttek az egyleti tagok is gyertyával, s még néhányan összejöttek. Betették Borynát a koporsóba, Mateusz beszögezte a koporsó fedelét, a pap elmondta az imádságokat, meghintette szenteltvízzel, és halkan énekelve elkísérték a templomba, ahol Jambrozy már húzta a lélekharangot.

S mikor hazaértek, a ház olyan üresnek és félelmetesen csöndesnek tűnt föl, hogy Józka sírva fakadt, Hanka pedig így szólt Jagustynkához, aki a szobát takarította:

- Bár már régóta csak hulla volt, mégis érezni lehetett, hogy van gazda a háznál.

- Ha hazajön Antek, lesz gazda - hízelgett az öregasszony.

- Csak mielőbb jönne - sóhajtott Hanka vágyakozva.

De mivel nedves, szürke fátyol borította a földet, és az eső szünet nélkül esett, Hanka letörölte könnyeit, egyet-kettőt sóhajtott, és tovább hajszolta a háza népét.

- Siessetek, emberek! Ha a legnagyobb ember halna is meg, az is csak olyan, mintha a mély tengerbe követ dobnának: senki ki nem húzza, a föld pedig nem vár, dolgozni kell rajta.

És valamennyiüket kivitte az átbújó mögé, krumplit kapálni. Csak Józka maradt otthon, hogy a gyerekeket őrizze, és főképpen azért, mert beteg volt valahogy, s nem tudott még magához térni bánatából. Lapa is ott őrködött mellette kitartóan, meg a Witek gólyája, mely fél lábon állva strázsált a tornácon.

És az eső nem állt el egy pillanatra sem. Apró, sűrű, meleg zápor volt; a madarak elhallgattak, minden teremtmény csöndesen meglapult, és lassan elnémult az egész világ, mintha ezt a szakadatlan, csengő, harmatos kopogást hallgatná. Csak néhol gágogtak a habzó, szürke pocsolyákban lubickoló libák.

Csak alkonyatkor nézett ki a tüzes nap a felhők mögül, s vörös tüzet gyújtott a harmaton és a pocsolyákban.

- Holnap biztosan szép idő lesz! - mondták a mezőről hazafelé menet.

- Pedig még eshetne. Aranyat ér ez az eső.

- A krumpli már a végét járta.

- Hát a zab? Az is kiégett.

- Javára válik ez mindennek.

- Csak legalább három napig esne így - sóhajtotta valamelyikük.

Esett is egyenletesen, sűrűn és nyugodtan egészen késő éjszakáig. Az emberek élvezettel álldogáltak a házak előtt, a hűvös, illatos levegőn. A Gulbas fiúk hívogatták a lányokat és fiúkat, menjenek ki a falu mögé a dombra, Szent János-tüzet gyújtani, mert éppen Szent János napjának előestéje volt. De mert sötét volt, köd és eső, hát kevesen szánták rá magukat, csak itt-ott égett valami halovány tűz az erdőszélen.

Witek már szürkület óta könyörgött Józkának, menjen el vele a tűzhöz, de az szomorúan felelte:

- Nem megyek, mit érdekel a mulatság meg minden...

- Hiszen csak meggyújtjuk a tüzet, átugorjuk, és azután hazajövünk - kérte esengve Witek.

- Maradj te is itthon, mert megmondom Hankának! - fenyegette Józka.

A fiú mégis elszaladt, és csak vacsora után tért haza; éhes volt és istentelenül sáros, mert az eső egy pillanatra sem állt el, esett egész éjszaka, és csak másnap szűnt meg, mikor már világos volt, s az emberek éppen a temetésre indultak.

A nap azonban nem bújt ki; a világ szürkés ködbe burkolózott, melyben még jobban zöldelltek a kertek és a mezők, s kicsillant a vizek ezüstös fonala. A levegő friss, hűvös és illatos volt, a harmat bőven csöpögött minden széllebbenésre. A madarak úgy rikoltoztak, mintha megvesztek volna, a kutyák vígan ugattak és kergetőztek az utcákon a gyerekekkel együtt, és minden hang fennen, örvendezőn szállott, s még a föld is víztől és erőtől duzzadón, feltartóztathatatlan növekedéssel forrani látszott.

A templomban még a pap elvégezte a gyászmisét, azután pedig a slupiai plébánossal és a kántorral együtt, leülve egymással szemben a padokba a főoltár két oldalán, latin zsolozsmákat kezdtek énekelni.

Boryna magasan feküdt a ravatalon, az égő gyertyák fehér erdejétől körülvéve, s körülötte ott térdelt alázatosan az egész falu, imába merülve hallgatta a hosszú, siralmas énekeket, melyek néha olyan rettenetes erővel zendültek meg, hogy szinte égnek állt tőle a hajuk, s fájdalmas borzalom szorította össze a szívüket; néha meg úgy elhalkultak, olyan bánatosan, panaszosan szóltak, hogy a dermedt lelkek szinte elaléltak, s a könny magától ömlött a szemekből. Azután megint csodásan és eget verőn csendült fel az ének, mint az angyali kar és az örök boldogság éneke; a nép mélyen sóhajtozott, könnyeit törölte, s némelyikük szívbéli sírásban tört ki.

Jó egy óráig tartott ez, s mikor véget ért, mozgás támadt; az emberek fölkeltek térdeplésükből, és Jambrozy kiosztotta köztük a ravatal gyertyáit. A pap még egy zsolozsmát énekelt a koporsónál, megfüstölte, hogy kék lett a levegő, behintette szenteltvízzel, és újabb énekre zendítve, megindult a kereszt mögött, a kijárat felé.

A templom szinte megrázkódott a kiáltásoktól, sírástól és zokogástól, mert már vállukra vették a legelső gazdák a koporsót, és kivitték a szekérre, a szalmával kibélelt kasba, Jagustynka pedig titokban, hogy a papok észre ne vegyék, tiszta vászonba csavart cipót dugott a koporsó alá. Pietrek rövidre fogta a gyeplőt, a lovak közé csapott az ostorral, és türelmetlenül tekingetett hátra a papokra.

Gyászosan megkondultak a harangok, kivitték a fekete lobogókat, meglebbent a gyertyák lángja, Stacho magasra emelte a keresztet, és a papok rázendítettek: "Miserere mei, Deus!"^[18]

És a rettenetes ének, a halál éneke határtalan szomorúsággal és borzalommal zokogott a fejek fölött.

Lassan megindultak a nyárfás útra, a temető felé.

Legelöl a fekete halálfejes zászló lobogott a szélben, mint egy ijesztő madár. Csak mögötte villogott az ezüstös feszület, és nyílt meg az égő gyertyákat vivő egyletiek hosszú utcája, haladtak a papok négyszögletű fekete sapkában.

A koporsó középen haladt, magasan helyezték a szalmára, hogy folyton szeme előtt legyen mindenkinek. Közvetlenül utána vánszorgott a család sírva és jajgatva, mellettük pedig, ki hol talált helyet, ott tolongott az egész falu, nagy csöndben és szomorúsággal vonultak a temetőbe.

Még a betegek és a nyomorékok sem maradtak otthon.

A szürke, ködös ég alacsonyan lógott, mintha az út fölé hajló nagy nyárfákra támaszkodnék. Minden mozdulatlanul állott, meggörnyedve, mintha a gyászéneket hallgatná. Amikor pedig meglebbent a szél, és megmozgatta a fákat, gyászos, csöndes sírással peregtek le az esőcseppek, s a hullámzó vetés lassan ringott nehéz kalászaival, mind lejjebb hajolt, mintha utolsó, alázatos köszöntéssel borulna a gazda lábához.

A pap éneke szétfolyt valahol a levegőben, nehéz csönd súlyosodott a lelkekre, csak a harangok jajgattak szakadatlanul, kongtak komor hangon, kiáltottak a felhős égre, az erdők felé és a ködös messzeségbe. Pacsirták énekeltek a földek fölött, néha megreccsent a szekér, meglebbentek a zászlók, cuppogott a sár a lábak alatt, és az árvák fájdalmas sírása szakadatlanul, panaszosan hangzott.

- "Miserere mei, Deus!" - zendített rá ismét a plébános, és vele énekelt a slupiai pap meg a kántor és a kovács, aki esernyőt tartott a papok fölé, mert újból szemergett az eső.

És olyan félelmetesen, kétségbeesetten és jajgatva énekeltek, hogy könny tolult a szemekbe, minden szív összeszorult, s az ijedt, tévelygő tekintetek erőtlenül, tehetetlenül bolyongtak a világban, és irgalomért könyörögtek a felhős éghez. Az arcok elsápadtak, a lelkek magukba zárkóztak gyötrelmükben, és könnyű reszketés fogta el az embereket. Mind mélyebben sóhajtoztak, egyesek könnyeiket törölték, vagy imádságot suttogtak elkékült ajkukkal, mellüket verve töredelmesen bánták bűneiket, s valamennyiüket mély, reménytelen szomorúság fogta el, határtalan bánat súlyosodott rájuk. Mint a maró füst, úgy kóvályogtak fájdalmas gondolataik és félelembe dermedt jajszavaik.

Jézusom, irgalmazz nekünk, bűnösöknek! Jézusom!

Ó, emberi sors, kérlelhetetlen sors!

Mire való mindez a verítékes fáradozás? Mi az ember élete, mely nyomtalanul elfolyik, mint a hó, és még az édesgyermekei sem emlékeznek rája?

Bizony csak bánat, csak sírás, csak szenvedés...

És mi a boldogság, a remény, a jólét?

Puszta füst, hamu, ábránd, semmi, semmi...

És mi vagy te magad, ember, aki felfuvalkodol, kevélykedel és minden teremtmény fölé emeled magad?

Csak annyi vagy, mint a szél, melyről nem tudni, honnan jön, nem tudni, miért fú, és nem tudni, hova oszlik...

És te vagy az, ember, aki az egész világ urának tartod magadat?

Ha a paradicsomot adná is valaki néked - el kell azt hagynod.

Ha minden hatalom neked adatnék - a halál kitépi kezedből.

Ha a legnagyobb ész jutna is osztályrészedül - porrá leszel.

És nem győzöd le a sorsot, szegény nyomorult, nem diadalmaskodol a halálon, nem...

Mert védtelen, gyönge és hiábavaló vagy, mint az a levélke, melyet a szél sodor a világban.

Mert a halál karmai közt vagy, ember, mint a fészkéből kiszedett madár, mely örvendezve csipog, vergődik, dalol, és nem tudja, hogy egy csalárd kéz mindjárt torkon ragadja, és megfosztja édes életétől.

Ó, lélek, miért is hordod az emberi porhüvelyt, miért?

Így érzett a nép, így gondolkozott és elmélkedett magában, s szomorúan nézte a zöld mezőt, vágyó tekintettel bolyongott a messzeségben, és mélyen sóhajtozott kimondhatatlan fájdalmában; kővé meredtek az arcok, és reszkettek a lelkek.

De egyúttal azt is tudta mindenki, hogy az embernek egyedüli bizalma az Úr Jézus kegyelme, lelkének egyedüli menedéke az ő szentséges irgalma.

"Secundum magnam misericordiam Tuam..."^[19] - A súlyos latin szavak úgy hullottak, mint a megfagyott föld göröngyei, hogy önkéntelenül meghajtották fejüket, mintha a halál kérlelhetetlen kaszája alá tartanák, de mentek tovább feltartóztathatatlanul; mentek keményen és lemondóan. Szürkék voltak és erősek mint a mezsgyéken meredő kövek, mindenre készek voltak és rettenthetetlenek, olyanok, mint az ugar, és ugyanakkor, mint a dús virágú mező; és olyan erősek és mulandók, mint a fák - a fák, melyekre bármely pillanatban lesújthat a villám, átadhatja őket martalékul a halálnak, de mégis büszkén törnek a nap felé, és zengik az élet mély, örvendező dalát...

Ment az egész falu, szorongva és tolakodva, de mindenki úgy el volt merülve bánatába, mintha egymaga menne a mérhetetlen pusztaságban és elhagyatottságban, és mindenki a messzeségbe bámult, mintha könnylepte szemével apáit látná, nagyapáit és őseit, akiket mind odavittek a temetőbe, mely már látszik is a nyárfák vastag törzsei közt...

A harangok folyton kongtak, s a papok komor éneke mind panaszosabban zúgott. Már nem volt messze a temető, fáinak, keresztjeinek és sírdombjainak szigetei kiemelkedtek a ringó gabonatáblából, úgy látszott, hogy megnyílik, mint egy rettenetes, soha be nem tölthető gödör, melybe lassan, feltartóztathatatlanul beleomlik az egész világ. Némelyek már úgy érezték, hogy az esős levegőben mindenfelől zúgnak a harangok, égnek a gyertyák, feketéllenek a kibomlott zászlók, és száll az ének, hogy minden házból koporsókat hoznak ki, minden úton gyászmenetek vonulnak, és minden ember sirat valakit, úgy zokog és jajgat, hogy az egész ég és föld egy fájdalmas jajszótól duzzad, és zúgva, szakadatlanul ömlik a könnyek ürömkeserű árja...

A menet már befordult a temetőbe vivő mezei útra, mikor az uraság utolérte. Kiszállt a hintóból, és megindult a koporsó mellett a nagy tolongásban, mert keskeny volt az út, fiatal nyírfák szegélyezték sűrű sorban, és mindkétfelől gabonaföldek terültek el.

S mikor a papok befejezték az éneket, a Jagnára támaszkodó, görnyedt és félig vak Dominikowa a maga módján rázendített egy énekre: "Ki oltalmába"...

Persze hogy buzgón és forrón utána énekelték, szinte belekapaszkodtak ijedt lelkükkel ebbe a szívhez szóló énekbe.

A legelső gazdák vették vállukra a koporsót, s még maga a földesúr is megtámasztotta középütt, vitték a sárga utacskákon a virágos sírhalmok, füvek és keresztek közt a kápolna mögé, ahol a mogyoró- és orgonabokrok sűrűjében már várt rá a frissen megásott sír.

Rettenetes sírás, jajveszékelés rázta meg a levegőt.

A zászlók és a gyertyák körülvették a mély gödröt, a nép összegomolyodott, és szorongva, borzadva nézett a sárgás, üres sírba...

Még énekeltek egyet-mást, azután pedig a pap fölállott a kihányt homokdombra, a nép felé fordult, és dörgő hangon szólott:

- Keresztény népem, híveim!

Hirtelen csönd lett, csak a harang jajgatott a távolban, és Józka sírt keservesen, semmire se ügyelve, átölelve apja koporsóját.

A plébános pedig szippantott tubákosszelencéjéből, tüsszentett egyet-kettőt, végigjáratta a népen könnyes szemét, és erős hangon szólott:

- Kit temetünk ma, testvéreim, kit temetünk?

Maciej Borynát! - mondjátok.

Én pedig mondom nektek, hogy a falu első gazdáját temetitek, tisztességes embert és igaz katolikust... Évek óta ismertem, és tanúsítom, hogy példásan élt, dicsérte az Istent, gyónt és áldozott, és segítette a szegényeket.

Mondom nektek: segítette! - ismételte nehéz szuszogással.

Körös-körül sírás támadt, mind sűrűbben szakadtak föl a sóhajok, s ekkor a pap mély lélegzetet vett, és megszólalt újból, csak bánatosabb hangon:

- És meghalt szegényke, meghalt!

A halál kiválasztotta magának, mint ahogy a farkas kiválasztja a nyájból a legkövérebb birkát; világos nappal, mindenki szeme láttára elragadja, és senki sem állja útját.

Mint ahogy a sudár fa villámtól sújtva, széthasítva ledől, úgy dőlt le a halál kegyetlen kaszája alatt.

De nem halt meg egészen! - ahogy a Szentírás mondja.

Mert íme, ez a földi vándor megáll a paradicsom kapujában, zörgeti és keservesen könyörög, míg végre Szent Péter megkérdi:

- Ki vagy, és mit kívánsz?

- Boryna vagyok Lipcéből, és az Úr irgalmáért esedezem...

- Hát úgy gyötörtek már a testvéreid, hogy otthagytad az életet, mi?

- Mindent elmondok - mondja Maciej -, csak nyissa meg a kaput, Szent Péter, hogy egy picit megmelegítsen az Úr kegyelme, mert jéggé fagytam földi hányattatásom során.

Szent Péter kissé kinyitja az ajtót, de még nem ereszti be, hanem így szól:

- Csak ne hazudj, mert itt senkit be nem csaphatsz. Mondd meg bátran, emberi lélek: miért szöktél meg a földről?

És Maciej térdre borul, mert meghallotta, hogy énekelnek az angyalok, és szól a csengettyű, mint Úrfelmutatáskor; azután sírva feleli:

- Igazat mondok, mint a szentgyónásban. Nem bírtam ki tovább a földön, mert ott az emberek már úgy támadnak egymásra, mint a farkasok, mert nincs ott más, csak viszály, civakodás és istenkáromlás... Nem emberek azok, Szent Péter, nem Isten teremtései, hanem veszett kutyák és büdös disznók. És olyan rossz az élet a földön, hogy el se lehet mindent mondani.

Megszűnt minden engedelmesség, eltűnt a tisztesség, eltűnt az irgalmasság, testvér testvér ellen támad, a gyermekek a szülők ellen, asszonyok az uruk ellen, a szolga a gazdája ellen... Nem tisztelnek már semmit, sem a kort, sem a hivatalt, még a papot sem...

A Gonosz lett úrrá a szíveken, és az ő vezetése alatt mindjobban elburjánzik a kicsapongás, a részegség és a harag.

Csirkefogókkal van teli a föld...

Mindenütt csak ravaszság, csalás, súlyos elnyomás és tolvajlás uralkodik; ha van valamid, ne ereszd ki a kezedből, mert elveszik tőled.

Lehet a legjobb rét a tiéd, lelegeltetik a jószágukkal és letapossák.

Ha csak egy barázdát is, de elszántanak a máséból.

Ha csak egy tyúkot is kieresztesz az udvarodból, elragadják, mint a farkasok.

Egy darab vasat vagy kötelet se felejts kinn, mert még ha a papé, akkor sem kímélik, hanem ellopják.

Csak pálinkát isznak, kicsaponganak, és az Isten szolgálatát egészen elhanyagolják. Kutya pogányok és Krisztus gyilkosai. Mások, még a zsidók is, százszor tisztességesebbek és istenfélőbbek.

- És mindez a lipcei plébánián történik? - szakítja félbe Szent Péter.

- Másutt se éppen jók az emberek, de a lipcei plébánián a legrosszabbak.

Erre Szent Péter pattint az ujjával, összevonja szemöldökét, s dühös tekintettel öklét rázva a föld felé, imigyen szól:

- Hát ilyenek vagytok ti, lipceiek, ilyenek? Utálatos rablók, a németeknél is gonoszabb pogányok?! Jó esztendőket küldünk nektek, termékeny a földetek, van legelőtök, rétetek meg egy-egy darab erdőtök is, és ti mégis így viselitek magatokat!... Fölvet a jó dolgotok, csirkefogók! Majd szólok én erről az Úr Jézusnak, szólok, majd ő rövidebbre fogja a kantárszárat...

Maciej emberségesen védeni kezdi az övéit, de Szent Péter még jobban megharagszik, dobbant a lábával, és így kiált:

- Ne védelmezd az ördögfiakat! Csak azt az egyet mondom neked; javuljanak meg ezek a júdások három hét alatt, és tartsanak töredelmes bűnbánatot, mert ha nem teszik, úgy megsanyargatom őket éhséggel, tűzvésszel és betegségekkel, hogy megemlegetik a csirkefogók.

Erősen beszélt a plébános, a szívükhöz szólt kemény figyelmeztetéssel, és úgy fenyegette őket az Isten haragjával, úgy rázta az öklét, hogy zokogásban törtek ki körös-körül, a nép sírva verte a mellét, és töredelmesen bánta bűneit...

A pap pedig egy kicsit pihent, s azután újból a megboldogultról kezdett beszélni, hogy mindnyájukért esett áldozatul...

És békességre intette őket, igazságosságra intette őket, figyelmeztette, hogy mérsékeljék magukat a bűnben, mert nem tudni, kinek üt legközelebb az utolsó órája, kinek kell megállnia az Úr rettenetes ítélőszéke előtt...

Hogy még a földesúr is törülgette öklével a szemét.

A papok azonban hamarosan elvégezték dolgukat, és elmentek az urasággal együtt. Amikor aztán a koporsót lebocsátották a gödörbe, és szórni kezdték rá a homokot, hogy csak úgy döngött, akkor, ó, Uram Jézus, olyan rettenetes lárma, kiáltozás és jajveszékelés támadt, hogy még a legkeményebb szíveket és megindította volna.

Bőgött Józka, bőgött Magda, bőgött Hanka és a többi rokon, sírtak a közel és távol állók, atyafiak és idegenek, de talán a legkeservesebben Jagusia jajveszékelt, akinek valami úgy összeszorította a szívét, hogy szinte eszeveszetten üvöltött.

- Most ugyan vonít, de mit művelt a megboldogulttal! - mordult föl valaki oldalt, Ploszkowa pedig szemét törölgetve hozzátette:

- Így sírja ki a bocsánatot, hogy ki ne kergessék a házból.

- Azt hiszi, van olyan bolond, aki hisz neki! - mondta hangosan a kántorné.

De Jagna már nem tudott az Isten világáról. A földre vetette magát, és olyan keservesen zokogott, mintha csak reá hullanának ezek a nehéz, porhanyós göröngyök, mintha fölötte zúgnának olyan komoran a harangok, mintha őt siratná a nép...

És a harangok egyre szóltak, mintha panaszkodnának az égnek, s a friss sírtól felszálló sírás, zokogás és jajgatás is az ember kérlelhetetlen sorsát, örök sérelmét panaszolta.

Hamarosan oszladozni is kezdtek; némelyek még letérdeltek útközben, volt, aki imádkozott a holtakért, a másik meg csak bolyongott a sírhalmok közt, és szomorúan elmélkedett; a többiek nehézkesen hazafelé botorkáltak, s közben várakozással néztek körül, mert a kovács és Hanka némelyeket meghívott halotti torra, amint az a temetés után lenni szokott.

És mikor a sírdombot ásólappal simára ütögették, s beszúrták a földbe a fekete keresztet, közrefogták az árvákat, és jókora csoportban megindultak hazafelé. Halkan beszélgettek, sajnálkoztak fölöttük, s olykor-olykor sírdogáltak...

Boryna szobájában már minden el volt rendezve, ahogy kellett; a falak mentén asztalok húzódtak, körülöttük hosszú padok; s alighogy leültek, rögtön hozták a pálinkát meg a kenyeret.

Méltósággal ittak, csendben és komolyan, haraptak hozzá valamit, és a kántor megfelelő imádságokat kezdett olvasni a könyvéből, azután pedig litániát énekelt a halott lelki üdvéért. Forró szívvel énekelték vele, csak akkor szakították félbe, amikor a kovács új körbe indította a flaskát, és Jagustynka körülhordta a kenyeret.

Az asszonyok a másik szobában, Hankánál gyűltek össze, teát ittak, édes süteményt ettek hozzá, és a kántorné vezetésével olyan érzékeny, megható énekre zendítettek, hogy a tyúkok is kotkodácsolni kezdtek a kertben. És így eddegélt, iddogált, sírdogált a nép, emberségesen emlegetve a megboldogultat, és ájtatos énekeket zengett a lelke üdvösségéért, ahogy ilyenkor és ilyen gazdáért illett...

A halotti tor bőséges volt, Hanka szívesen kínálgatott, nem sajnálta sem az ételt, sem az italt; délben, amikor már többen a sapkájuk után néztek, tejes főtt tésztát hoztak, azután pedig párolt húst káposztával és jól megzsírozott borsót.

- Mások a lakodalmukat sem ülik meg ilyen bőségben! - suttogta Boleslawowa.

- Hiszen eleget hagyott a megboldogult!

- Van mivel vigasztalódni, van bizony.

- Készpénzt is jócskán kaparinthattak...

- A kovács panaszkodik, hogy volt, de elment.

- Panaszkodik, pedig biztosan jól eldugta valahova.

Így beszélgettek csöndben az asszonyok egymás közt, tisztára kaparva a tálakat, és vigyáztak, hogy a beszédüket meg ne hallja Hanka, aki folyton körülöttük forgott, ügyelt, nehogy valamelyik vendég hiányt szenvedjen valamiben. Közben a férfiak közt, a másik szobában a kántor, aki már kissé felöntött a garatra, fölkelt, és pohárral a kezében kezdte fölemlegetni az elhunytat, mégpedig latin szólásokkal tarkítva és olyan magasztosan, hogy bár nemigen értették, mégis mindenkinek sírásra állt a szája, akár a prédikáción.

Egyre nagyobb lett a zaj, az arcok kipirultak, mert a flaska mind gyakrabban járt körbe, s a pohár is sűrűn csengett. Némelyek már tapogatózva keresték a poharat, s közben a másik kezükkel a koma nyakát ölelgetve dadogtak, mert már nehezen forgott a nyelvük. Egyik-másik még gyászos húrokat pengetett, emlegette a halottat, de már senki nem csatlakozott hozzá, és nem is hallgatta. Mindnyájan beszélgettek, és kedvük szerint csoportosultak, barátságot fogadtak egymásnak, és olykor-olykor iddogáltak. Aki pedig nagyobb barátja volt a pohárnak, kisurrant és a kocsmába sietett. Csak az egy Jambrozy volt ma egész másmilyen, mint máskor. Hiszen ivott annyit, mint a többiek, talán még többet is, mert többnyire maga jelentkezett a pálinkáért, de valahol a sarokban ült, kókadtan, folyton törölgette a szemét, és nagyokat sóhajtott.

Valaki megbökte, és mulatságos történeteket kért tőle.

- Hagyj békén, mert szomorú vagyok! - mordult vissza. - Meghalok én is hamarosan, meghalok... Csak a kutyák vonítanak majd utánam, és valami vénasszony harangoz érettem törött fazékkal - motyogta sírós hangon. - Hogyisne, hiszen ott voltam a Maciej keresztelőjén... Táncoltam a lakodalmán! A szüleit eltemettem! Jól emlékszem! Jézusom, már annyi más népnek hantoltam fel a sírját, és annyinak harangoztam... Most már rajtam a sor!...

Hirtelen fölkelt, és kiment a kertbe. Witek mesélte később, hogy az öreg sokáig ült a ház mögött, sírt.

Persze hogy senki sem törődött vele, hiszen mindenkinek elég volt a maga gondja, baja, s emellett szürkületkor váratlanul eljött a pap a földesúrral együtt.

A plébános kegyesen vigasztalta az árvákat, megsimogatta a gyerekeket, beszélgetett a gazdaasszonyokkal, sőt szívesen itta a teát is, amit Józka elébe rakott. Az uraság pedig szót váltott ezzel is, azzal is egyről-másról, átvette a kovácstól a pohárkát, ivott mindnyájuk egészségére, és így szólt Hankához:

- Ha valaki sajnálja Maciejt, hát bizonyára én sajnálom a legjobban, mert ha most élne, meg lehetne békében egyezni a faluval. Talán meg is adnám, amit eredetileg kívántatok! - szólt hangosabban, és körülnézett. - De hát kivel beszélhetnék a dologról? A biztos útján nem akarok tárgyalni, a faluból meg senki sem jelentkezik!...

Figyelmesen hallgatták, és fontolgatták minden egyes szavát.

Szólt még néhány szót, beszélgetni próbált velük, de mintha csak a falakhoz szólt volna. Mindegyik a foga mögött tartotta a nyelvét, még csak ki se nyitották a szájukat. Hümmögtek, bólogattak, vakargatták a fülük tövét, és sokatmondó tekinteteket váltottak. A földesúr, látva, hogy nem tudja megtörni ezt az éber óvatosságot, kihívta a papot, és vele együtt elment. Csapatostul kísérték ki őket a bejáróba.

Távozásuk után kezdtek csodálkozni az emberek, törték a fejüket.

- Hogy maga az uraság jöjjön egy paraszt temetésére, ejha...

- Szükség van ránk, hát hízeleg - mondta Ploszka.

- És miért ne jöhetne jó szívből, mi? - védelmezte Klomb.

- Meglett ember vagy, mégsem nőtt be a fejed lágya. Hát mikor volt az uraság barátja a falunak?

- Biztos van valami emögött, hogy úgy keresi az egyezséget!

- Hát az, hogy neki nagyobb szüksége van rá, mint nekünk.

- Mi meg várhatunk, várhatunk! - kiáltott a már kapatos Sikora.

- Maga várhat, de mások nem várhatnak! - csattant föl haragosan Grzela, a bíró öccse.

Már össze is szólalkoztak, egyre hangosabban beszéltek, mert egyik is a magáét hajtogatta, a másik is a maga igazát bizonygatta, a harmadik ellenkezett mind a kettővel, a többiek meg csak morogtak.

- Adja ide az erdőt meg a földet, akkor megegyezünk.

- Nem kell az egyezség, úgyis újabb földosztás lesz, és akkor minden a mienk lesz. Akasszon koldustarisznyát a nyakába a mi nyomorúságos sorsunkért, a kutyafáját!

- A zsidók szorongatják, hát a parasztoktól könyörög segítséget.

- Előbb meg csak azt tudta kiabálni: félre az útból, bugris, mert rád csapok az ostorral.

- Mondom nektek, ne higgyetek a földesúrnak, mert mindegyik csak árulást készít a parasztnépnek! - kiáltott föl valamelyik, aki már jobban felöntött a garatra.

- Idehallgassanak, gazdák! - kiáltott föl hirtelen a kovács. - Okos szót mondok maguknak: ha a földesúr egyezséget akar, akkor rá kell állni, és el kell fogadni, amit ad, ne várjunk a sült galambra.

Erre fölugrott Grzela, a bíró öccse, és rájuk kiáltott:

- Szent igaz! Gyerünk a kocsmába, ott megbeszéljük.

- Én pedig fizetek az egész társaságnak - tette hozzá jókedvűen a kovács.

Hamarosan valamennyien kitódultak a bejáróba.

Már sötétedett egy kicsit, a jószág hazafelé tartott a legelőről, az egész falu hangos volt a marhák bőgésétől, a gágogástól, a furulyák rezgő sípolásától, a gyerekek énekétől és lármájától.

A férfiak, bárhogy sivalkodtak és ellenkeztek az asszonyok, csapatostul a kocsmába mentek, csak Sikora maradt el a többitől, s a kerítésbe kapaszkodva, még jó ideig motyogott magában.

Sokáig lehetett hallani a lármájukat, olyan zajosan mentek végig az utcán; néhányan, hogy könnyebbítsenek a kedvükön, dalra gyújtottak vagy kurjongattak lelkesedésükben...

Borynáéknál pedig, amint eltakarították a vendégek után az edényeket, és leszállt az est, különös csönd, üresség és szomorúság töltötte be a házat.

Jagusia vergődött a szobájában, mint a kalitkába zárt madár, és időnként átszaladt Hankához, de mikor látta, hogy mindnyájan leverten, bánatosan járkálnak, szó nélkül elmenekült.

Bizony olyan volt a ház, mint a sír. Mikor ellátták a gazdaságot, és megették a vacsorát, bár mindegyiküket nyomta az álmosság, senki sem sietett kimozdulni a szobából. Ott ültek a tűzhely körül, a tűzbe bámultak, és félve figyeltek minden neszre.

Csöndes este volt, csak néha támadt egy kis szellő, zúgni kezdtek a fák, megreccsent a kerítés, megcsörrent az ablak üvege, vagy Lapa vakkantott egyet, fenyegetően fölborzolva szőrét, s azután újból hosszú, végtelen, szinte síri csönd következett.

Ők pedig ott ültek, egyre jobban felindulva, és olyan rettegésben, hogy olykor-olykor keresztet vetett valamelyikük, és reszkető ajakkal imádságot kezdett mondani, mert mindnyájuknak úgy rémlett, hogy valahol mozog valami, jár a padláson, hogy a gerendák is recsegnek belé, az ajtó előtt hallgatózik, benéz az ablakon vagy a falhoz dörgölőzik. Majd meg úgy hallották, mintha valaki megrázta volna a kilincset, és súlyos léptekkel járná körül az egész házat.

Sápadtan hallgatták, visszafojtott lélegzettel, egészen magukon kívül.

Hirtelen fölnyerített a ló az istállóban. Lapa hevesen fölugatott, és az ajtónak ugrott, Józka pedig már nem bírta tovább, és felkiáltott:

- Édesapám! Az istenért, édesapám! - és félelmében elpityeredett.

Erre Jagustynka háromszor megrázta ujjait, és komolyan szólott:

- Ne bőgj, visszatartod a lelket, nem hagyod nyugodtan elmenni. A sírás a földön tartja. Nyissátok ki az ajtót, hadd szálljon el a vándor a Jézus mezejére... Hadd emelkedjék föl nyugodtan.

Kinyitották az ajtót. A szobában újból halotti csönd lett. Senki nem mozdult, csak az égő tekintetek röpködtek. Lapa szaglászta a zugokat, néha vinnyogott, csóválta a farkát, s mintha hízelgett volna valakinek. Most már mindnyájan tisztán érezték, hogy ott bolyong valahol közöttük a megholt lelke.

Végül Hanka reszkető, fojtott hangon énekelni kezdett:

Buzgón, nagy megkönnyebbüléssel csatlakoztak mindannyian az énekhez.

Csodaszép, igazi nyári nap volt.

Talán reggel tíz óra lehetett, mert a nap már félúton lebegett kelet és dél közt, és egyre forróbban sütött, mikor a lipcei harangok, valamennyi csak volt, nagy hangon, teljes erejükből megszólaltak.

Az, amelyiket Pietrnek hívtak, zúgott a leghangosabban, torkaszakadtából énekelt, mint amikor kissé kapatosan megy a paraszt az úton, tántorog egyik oldalról a másikra, és vastag hangján, elnyújtva énekli örömét az egész világnak...

A másik pedig, mely valamivel kisebb, és Jambrozy elbeszélése szerint Pawelnek keresztelték, szintén nem szólt halkabban, csak éppen tüzesebben kísérte az elsőt, magasra fogta a hangot, fennen, tisztán zengett, és szinte önfeledten, mint némely leány, mikor majd szétfeszíti a szerelem vagy a tavaszi nap, és kiszalad a határba, jár a gabonában, és énekel egész szívéből a szeleknek, a mezőknek, a derült égnek és saját örvendező lelkének.

Harmadiknak a kisharang szólalt meg csicseregve, mint a madár, de hiába akarta amazokat túlzengeni, nem bírt velük, bár szaggatott, gyors hangon lármázott, mint a vitatkozó gyerek. Így egész pompás zenekart alkottak hárman, mintha a nagybőgő búgna, a hegedű sírna, és a dob pörögne vidáman, s együtt muzsikálnának az emberek fülébe, pattogón, ünnepélyesen és messzehangzón.

Búcsúra hívtak ilyen örvendezve, mert éppen Szent Péter és Pál napja volt, amelyet mindig ünnepélyesen tartottak meg Lipcében.

Az idő is nagyszerű volt, csöndes és verőfényes; nagy hőség ígérkezett ugyan, de azért a templom előtti téren már hajnal óta készítették az árusok a különféle bódékat, ponyvával fedett sátrakat és asztalokat.

S amint megkondultak a harangok, alighogy elömlött örvendező hangjuk a világon, a kiszáradt utakon, a porfelhőkben hamarosan megzördültek, egyre gyakrabban zörögtek a szekerek, és sűrűn vonultak a gyalogosok is. Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé az utakon, az ösvényeken, a mezsgyéken asszonyi ruhák piroslottak, és lengő szűrök fehérlettek.

Libasorban vonultak, s csak úgy kápráztatták a szemeket a forró levegőben, a zöld vetés között.

A nap mind magasabbra emelkedett, és mint egy aranyos madár, úgy úszott a tiszta kék égen. Mindjobban izzott, és olyan bőséges meleget árasztott, hogy már rezgett a levegő a földek fölött. Olykor-olykor meg valami kellemes hűvösség lengett a rétek felől, és megringatta a fehérlő rozst, még a zab is csendesen zizegni kezdett, és megremegtek a fiatal búzakalászok, a virágzó len pedig folyni látszott, mint a kék patak, de már lassan minden elmerült a napos csöndben és forróságban.

Hej, örvendetes nap volt ez, igazi búcsúnap. A harangok sokáig bimbamoztak, s jajongó hangjuk olyan harsogva szállott a világba, hogy meginogtak tőle a fűszálak, megriadtak a madarak; de az ércszívek folyton vertek, vertek ütemesen, erősen és magasztosan, a nap felé emelkedve szívhez szóló dalukkal és kiáltásukkal:

"Könyörülj rajtunk! Könyörülj! Könyörülj!"

"Legszentebb Szűzanyám! Szűzanyám! Szűzanyám!"

"Én is kérlek! Én is! Én is! Én is!"

Így énekeltek szívből, és egyúttal hirdették az ünnepet.

Valahogy a levegőben is érezni lehetett a búcsú szent napját. Ünnep volt a zölddel díszített házakban, az égő gyertyaként villogó messzeségben, az örvendező hangokban és abban a valamiben, amit nem lehet kimondani, de ami ott lebegett a mezők fölött, s gyönyörűséges csönddel és vidámsággal töltötte meg csordultig a szíveket.

A nép pedig tömegesen sietett mindenfelől erre az ünnepre, özönlött minden irányból. Porfelhők gomolyogtak szüntelenül az összes utak fölött, szekerek zörögtek, lovak nyerítettek, különféle hangok röpködtek, hangos beszélgetések hallatszottak. Néha kihajolt valaki valamelyik szekérkasból, és lekiáltott a gyalogjárókhoz, másutt meg egy elkésett koldus sietett keservesen énekelve. Némely szekéren imádságot mormoltak, és néma bámulattal néztek körül, mert a föld is szinte fel volt ékesítve erre a lakodalmas ünnepre, virágba és zöldbe borulva, madárdalba, gabonasusogásba és méhzümmögésbe öltözve, és olyan csodás volt, olyan végtelen, hogy szinte elállt a lélegzetük csodálkozásukban.

A mezsgyéken a magányos fák strázsáltak a napba bámulva, alant pedig, ameddig csak a szem ellát, zöld mezők terültek el, zúgtak, mint az örvénylő vizek, és hullámzottak egyik oldalról a másikra, néha-néha beleütődve az utakba, a mezsgyékbe és az árkokba, melyek villogtak, mint a dúsan hímzett, fehérrel, sárgával és violaszínnel átszőtt virágos pántlikák. Mert virágzott már a szarkaláb, virágzott a papanc, rejtett, illatos szemével kikandikálva a rozs sűrűjéből, virágzott a búzavirág, éspedig helyenként, ahol kissé kiázott a gabona, olyan sűrűn, mintha az ég szállott volna oda, virágzott a bükköny egész bokrokban, meg a boglárka, a pitypang és a vérszínű bogáncs, a repcsén és a lóhere meg a százszorszép, a kamilla és ezer más virág, melyeket csak maga Jézus tart számon, mert csak neki nyílnak, és úgy illatoznak, hogy szinte kábító illatfelhő árad a földekről, mint amikor a templomban a főtisztelendő úr megtömjénezi a szentséget.

Egyik-másik kedvtelve szippantott, és rávágott a lóra, siettette, mert a nap mind tüzesebben perzselt, hogy elálmosodtak tőle, sokan el is bóbiskoltak.

Lipce lassan zsúfolásig tele lett néppel.

Mert hát jöttek és jöttek szüntelenül; mindenütt, az utakon, a tó körül, a kerítések mellett, az udvarokban és ahol csak egy kis árnyékot lehetett találni, szekerek sorakoztak fel, és kifogták a lovakat, mert a templom előtt a téren olyan zsúfoltság volt, olyan szorosan állottak egymás mellett a szekerek, hogy alig lehetett keresztültolakodni köztük.

Lipce szinte elveszett az emberek, szekerek és lovak e nagy tömkelegében.

És egyre nagyobb lett a zaj, lárma, és kiáltások zűrzavara lebegett az egész falu fölött. A nép zúgott, mint a ringó erdő a szélben. Az asszonyok körülülték a tavat, lábukat áztatták, felhúzták cipőjüket, és rendbe hozták öltözetüket a templomba menetelhez, az emberek csoportokban beszélgettek a szomszédokkal, a lányok és legények pedig mohón tolakodtak a sátrakhoz és bódékhoz, főképpen pedig a kintornához, ahol valami vörösbe öltöztetett tengerentúli állat, melynek képe hasonlított az erdőalji öreg németéhez, olyan mulatságosan ugrált és bolondozott, hogy az emberek az oldalukat fogták nevettükben.

A kintorna fáradhatatlanul játszott, és olyan nótát húzott, hogy akárhánynak táncra illeszkedett a lába. S szinte kíséretül a pitvartól a térig két sorban letelepedett koldusok vontatott hangon énekelni kezdték kéregető éneküket, s éppen a templomudvar kapujában ült az a kövér, vak koldus, akit mindig a kutyája vezet, és ő énekelt a legbuzgóbban, ő cifrázta a legvékonyabban.

De alighogy beharangoztak a nagymisére, a nép otthagyta a mulatságot, és mint a megáradt patak hömpölygött be a templomba. Úgy megtöltötte, hogy még az emberek bordái is recsegtek a tolongásban, és még folyton jöttek újak. Taposták egymást, civakodtak is, de a többségnek kint kellett maradnia az udvaron: a falhoz és a fák alá húzódtak.

Más plébániákból is jött néhány pap, rögtön beültek a gyóntatószékbe a fák alatt, és gyóntattak, nem ügyelve a tolongásra, sem a hőségre.

S a szél egészen elállt, a forróság már csaknem kibírhatatlan volt. Szinte tűz áradt az égből, de a nép türelmesen szorongott a gyóntatószékek körül, és nyüzsgött a templomudvarban, hiába keresve árnyékot vagy menedéket.

A plébános éppen akkor jött ki misézni, mikor Hanka megérkezett Józkával. De már lehetetlen volt betolakodni akár a templomajtóig is, azért megálltak a tűző napon a kerítésnél, körültekingettek a tömegben, és dicsértessékkel köszöntötték az ismerősöket.

Rögtön föl is búgott az orgona, és megkezdődött a nagymise. Mind letérdeltek vagy leültek, és buzgón imádkozni kezdtek.

Közben dél lett, a nap éppen a fejek fölött csüngött, s szörnyű forróságot ontott. Mintha ájuldozott volna minden a hőségben, egy levél se rezdült, madár se rebbent, s a földekről se hallatszott semmi hang. Az ég halotti csöndben lebegett fölöttük, mint egy fehéren izzó üvegtábla, s a levegő reszketett, mint a forró víz, szinte vakította a szemet. Perzselt a föld, perzseltek az áttüzesedett falak; az emberek mozdulatlanul térdeltek, már alig szuszogtak, mintha lassan főnének a nap forróságában.

A nép mély csöndben imádkozott; ki könyvből, ki rózsafüzérrel, ki pedig csak őszinte szóval és szívbeli fohásszal dicsérte az Istent. Az orgona ünnepélyes hangja zúgó imádsággal ömlött el, időnként ének hangzott az oltártól, néha megcsendültek a csengők, s néha fölzúgott a kántor vastag hangja. Azután hosszú, szinte a forróságtól elnémult pillanatok következtek, a tömjénfüst kiáradt a templom nyitott ajtaján, és illatos ködbe szőtte a térdeplők meghajtott fejét.

Az imádság susogása halk nesszel csilingelt a forró dél fehéren izzó csöndjében, s a színes kendők, szűrök és szoknyák kápráztak a napon; mintha az egész templomudvar virágokkal volna behintve, virágokkal, melyek alázattal meghajoltak ama szent órában az Úr előtt, aki ott rejtőzködik az izzó napban és a világ egész csöndjében...

Csak néha egyenesítette ki valaki a hátát, tárta ki a karját, és sóhajtott mélyen, egy-egy gyermek sírt föl valahol, vagy egy ló nyerítése hallatszott a szekerek felől.

Még a koldusok is elcsendesedtek, csak némelyik szólalt meg álmában hirtelen egy-egy hangosabb üdvözléggyel, és alamizsnáért esdekelt.

S a hőség egyre nőtt, úgy perzselt, hogy a földek és a gyümölcsösök tűzbe borulva izzottak, fehér lángokkal villogtak a fényben.

Egyre álmosítóbb lett a csönd, némelyek már hangos horkolásba kezdtek, s többen térdepelve bóbiskoltak, mások pedig kimentek hűsölni: időnként lehetett hallani egy-egy kútgém csikorgását.

Csak a körmenet kezdetén, mikor a templomot megrázta az ének, megindultak a zászlók, és mögöttük vörös baldachin alatt kijött a pap, kezében a szentségtartóval, csupa uraság kíséretében, akkor riadt föl a nép, és indult el a körmenettel együtt.

Megkondultak a harangok, kitört az ének minden torokból, és fölcsapott a nap felé, erősen, hatalmasan, szívből fakadón, s a körmenet lassan körülhömpölyögte a templom fehér, áttüzesedett falait, mint a megáradt folyó. A vörös baldachin úszott elöl, tömjénfüstbe burkolózva, melyből csak néha villant elő az arany szentségtartó; lobogott a gyertyák lángja, lengtek a kibontott zászlók, mint a madársereg, az emberek feje fölött, ringtak a tüllel és pántlikákkal feldíszített szentképek, örvendezve zúgtak a harangok, búgott az orgona, s a nép elragadtatva, egész szívéből énekelt, vágyódó lelkével felemelkedett az égig, egészen a szentséges naphoz.

A körmenet után pedig, mikor megint megkezdődött az ájtatosság, és újra felbúgott az orgona megindító hangja, a templomudvaron csönd lett, mint azelőtt, de már senki sem szundikált; erősödött a suttogó imádság, hangosabbak lettek a sóhajok, a koldusok már csörgették tálacskáikat, és itt-ott halkan beszélgetni kezdtek az emberek.

Az uraságok lassan kijöttek a templomból, de hasztalan kerestek árnyékot vagy ülőhelyet maguknak. Végül is Jambrozy elkergette az embereket egy fa alól, székeket hozott nekik, s azután letelepedve beszélgettek egymással.

Ott volt a wolai uraság is, de nem ült meg egy helyben; folyton csak forgolódott az udvaron, és amint meglátott egy ismerős lipceit, megállt és barátságosan szóba ereszkedett vele. Hankát is észrevette rögtön, és utat tört magának feléje a tömegen keresztül.

- Hazajött már az ura?

- Ugyan, dehogyis jött!

- Azt hallottam, odajárt érte.

- Hát rögtön édesapánk temetése után elmentem, de azt mondták a hivatalban, hogy csak egy hét múlva, szerdán engedik el.

- És mi van a biztosítékkal, megfizeti?

- Annak Roch jár utána - felelte Hanka óvatosan.

- Ha nincs pénzük, én jótállok Antekért...

- Isten fizesse meg! - hajolt le Hanka az uraság lábához. - Talán Roch elintézi valahogy, de ha nem sikerül neki, más módot kell találni.

- Ne felejtse el, ha szükség lesz rá, jótállok érte.

Továbbment, Jagusiához, aki ott ült a fal mellett anyjával együtt, és mélyen elmerült az imádságba; de mivel nem talált alkalmas szót, csak rámosolygott, és visszatért övéihez.

Jagna elkísérte a szemével, és pontosan szemügyre vette az urasági asszonyokat. Csudára ki voltak öltözve, és olyan fehér a képük, olyan karcsú a derekuk, hogy Uram Jézus! Aztán meg úgy illatoznak, mint a füstölő.

Hűtötték magukat valamivel, ami olyan volt, mint a kiterjesztett pulykafark. Néhány fiatal úr a szemükbe nézegetett, és úgy nevettek valamin, hogy az emberek alaposan meg is botránkoztak rajta.

Hirtelen, valahol a falu végén, talán a malomnál, a hídon szekerek éles zörgése hangzott föl, és porfelhők emelkedtek a fák fölé.

- Elkésett búcsúsok - súgta Pietrek Hankának.

- A gyertyaoltásra érnek ide az ebadták - tette hozzá valaki.

Mások meg fölágaskodtak, s a kőkerítésen át kíváncsian néztek a tavat körülölelő utakra.

S csakhamar nagy lárma és ugatás közepette fehér ponyvával beborított hatalmas bricskák egész sora tűnt fel az úton.

- A németek! Az erdőalji németek! - kiáltott föl valaki.

És igaz is volt.

Tíz-egynéhány kocsival jöttek, erős lovak voltak eléjük fogva; a ponyvasátrak alatt mindenféle házi felszerelés látszott, és asszonyok meg gyerekek ültek; a vörös, elhízott németek gyalog mentek, pipa volt a foguk között. Mellettük nagy kutyák szaladtak, fogukat vicsorítva, és időnként visszaugattak a lipcei kutyákra, melyek olykor-olykor mérgesen nekik rohantak.

A nép feléjük fordult, hogy megbámulja őket; sokan a kerítésen is átugrottak, hogy közelebbről lássák.

A németek lépésben haladtak, alig tudtak áthatolni a szekerek és a lovak sűrűségén. De egyikük sem emelte meg sapkáját, még a templom előtt sem, és nem is köszöntek senkinek. Csak a szemük izzott, és a szakálluk rezgett mérgükben. Vadul néztek a népre, mint a haramiák.

- A cudar plundrások!

- Ördög fajzatja!

- Disznó népség!

- Szukafiak!

Úgy hullott rájuk a sok csúfnév, mint a kőzápor.

- No, kinek lett igaza, németek? - kiáltott feléjük Mateusz.

- Ki szorította ki a másikat?

- Féltek a parasztok öklétől, mi?

- Várjatok egy kicsit, ma búcsú van, majd mulatunk egyet a kocsmában!

Nem szólaltak meg, csak a lovak közé csapkodtak, és sietve igyekeztek tovább.

- Lassabban, plundrások, mert elveszítitek a nadrágotokat.

Valamelyik kölyök követ hajított utánuk, aztán többen is téglát ragadtak, hogy megdobálják őket, de a felnőttek idejében visszatartották a fiúkat.

- Hagyjátok, fiúk, hadd menjen el ez a kórság.

- Hogy ne kerüljön el titeket a döghalál, eretnek kutyák!

S az egyik lipcei asszony öklét rázva kiáltott utánuk:

- Pusztítsanak ki benneteket mind egy szálig, mint a veszett kutyákat!...

Végül elvonultak, és eltűntek a nyárfás úton, csak a fák árnyékából és a porfelhőből hallatszott a mindinkább halkuló ugatás és szekérzörgés.

Ekkor olyan öröm feszítette a lipceiek szívét, hogy már egyik se tudott az imádsághoz visszatérni. Csak mind sűrűbben tolongtak a földesúr köré, aminek ez szemmel láthatólag nagyon örült. Vidáman szólongatta a gazdákat, tubákkal kínálgatta őket, s végül hízelegve így szólt:

- Jól alájuk füstöltetek, elszállt az egész raj.

- Mert büdös volt nekik a mi bundánk - nevetett valamelyikük, Grzela pedig, a bíró öccse, tettetett sajnálkozással mondta:

- Nagyon is fáin nép ez ahhoz, hogy parasztok szomszédja lehessen. Ha valamelyikük csak egyet is kapott a koponyájára, rögtön elterült a földön...

- Összeverekedett velük valaki? - kérdezte az uraság kíváncsian.

- Dehogyis verekedett! Mateusz csak megérintett egyet, amiért nem válaszolt a dicsértessékjére, hát rögtön elöntötte az a kutya vére, és csoda, hogy el nem szállt belőle a lélek.

- Puha egy nép, szemre olyan emberek, mint a tölgy, de ha ráejted az öklödet, hát mintha csak dunnába találnál - magyarázta halkan Mateusz.

- Nem is volt szerencséjük Erdőalján. Azt mondják, a teheneik is elhullottak.

- Csakugyan, nem vezettek el magukkal egyet sem.

- Kobus a megmondhatója! - szaladt ki valamelyik legény száján, de Klomb élesen rákiáltott:

- Buta vagy, mint a csizmatalp! Hiszen tudjuk, hogy felfúvódtak, abba döglöttek bele...

Majd megpukkadtak titkolt örömükben, de senki nem árult el semmit. A csöndet csak a kovács szakította meg, aki közelebb húzódva, így szólt:

- Hogy a németek elkotródtak, azt már a nagyságos úrnak köszönhetjük.

- Mert inkább adom el a magam népének, még ha félig ingyen is - bizonygatta hevesen, s különféle dolgokat beszélt, magyarázta, hogy ő is, mint a nagyapái meg az ükapái, mindig a parasztokkal tartott, mindig velük együtt haladt...

Sikora erre elmosolyodott, és halkan megjegyezte:

- Az öreg uraság úgy a hátamra is íratta ezt a korbáccsal, hogy máig is emlékszem rá.

De a földesúr, mintha nem hallotta volna, tovább mesélte, mennyi baja volt, milyen nehezen szabadult meg a németektől; hallgatták hát, sőt politikusan helyeseltek is, de közben megvolt a maguk véleménye a paraszti néphez való nagy jóságáról.

- Nagy jótevők, úgy öntik ki a tojás belét, hogy meg se karcolják a héját! - mormolta Sikora; Klombnak meg kellett böknie, hogy hallgasson.

És így kedveskedtek egymásnak kölcsönösen, mikor egy fehér karinges papocska, tálcával a kezében tolakodni kezdett feléjük a tömegen keresztül.

- Ni, úgy látom, a kántorék Jasiója! - kiáltott föl valamelyikük.

Persze hogy Jasio volt, csakhogy most már papi ruhába öltözve. A templom számára gyűjtött kegyadományokat. Mindnyájukat üdvözölte, jobbra-balra köszöngetett, és erősen kéregetett; minthogy pedig ismerték, és nehéz volt kibújni az adakozás elől, mindenki előguberált a kendő csücskéből egypár garast, sőt gyakran megcsendült az ezüstzloty is a rézgarasok közt. A földesúr egy rubelt vetett a tálcára, az úri fehérnépek is ezüstöt szórtak, s Jasio izzadtan, a fáradtságtól kivörösödött képpel és nagy örömmel, fáradhatatlanul gyűjtött az egész templomudvarban. Senki sem kerülte el a figyelmét, és senkitől sem sajnálta a jó szót. Mikor Hankába ütközött, olyan tisztességgel köszöntötte, hogy az egyszeriben negyven garast tett a tálcára; mikor pedig Jagusia előtt állt meg, és megcsörgette a tálcát, az ráemelte szemét, és szinte kővé meredt ámulatában. Jasio is megzavarodott egy kissé, hebegett valamit, és továbbment.

Jagna meg el is felejtett pénzt vetni a tálcára, csak nézett utána, nézett, mert olyan volt, mint az a szent, akit a mellékoltárra festettek, éppen olyan fiatal, nyúlánk és gyönyörű. Mintha megigézte volna azzal a ragyogó tekintetével, hiába dörzsölte Jagna a szemét, és vetette a kereszteket egymás után, nem segített.

- Csak kántorfiú, és hogy ki vakarózott!

- Föl is fuvalkodik az anyja, mint a pulyka!

- Már húsvét óta van a papi iskolában.

- A plébános kérte ki a búcsúra segíteni.

- Zsugori az öreg, nyúzza az embereket, de a fiára nem sajnálja a pénzt.

- Persze, mert nagy tisztesség is, hogy pap lesz a fiából!

- De haszna is lesz belőle...

Így suttogtak körös-körül, de Jagus semmit se hallott; kísérte a tekintetével, amerre csak fordult.

Éppen véget ért a nagymise, a pap még fölolvasta a szószékről az esküvői hirdetéseket és a holtakról való megemlékezést, de a nép már lassan kifelé szállingózott, s a koldusok rázendítettek panaszos nótájukra, kórusban cifrázták a könyörgő énekeket.

Hanka is megindult a kijárat felé, mikor Balcerkowa nagy újsággal tolakodott hozzá.

- Tudja-e - darálta lihegve -, kihirdették Dominikowa Szymekjét is Nastusiával.

- Ejha, mit szól hozzá Dominikowa?!

- Mit is szólna? Halálosan összevesz a fiával.

- Nem bír vele, Szymeknek megvan a maga kora és a jussa...

- Jó kis pokol lesz ott, bizony - szólt Jagustynka.

- Hát nincs úgyis elég civakodás meg istenkáromlás?! - sóhajtott Hanka.

- Hallotta a bíró dolgát? - kérdezte Ploszkowa, aki mellette ment hízott hasával és hájas, kövér képével.

- Hiszen annyi dolgom volt a temetéssel, és annyi újabb baj jön folyton a régihez, hogy azt se tudom, mi történik a faluban.

- A csendőr őrmester mondta az uramnak, hogy nagy hiány van a kasszában. A bíró meg szaladgál az emberekhez, és könyörög kölcsönért, hogy legalább nagyjából betömhesse a lyukat, mert bármely nap jöhet a vizsgálat...

- Még az ipam mondta, hogy nem lehet ennek más vége.

- Gőgösködött, fönn hordta az orrát, hát most megfizet az uraskodásért!

- Elvehetik még a gazdaságát is?

- El hát, és ha nem futja, akkor a többit leüli az áristomban - szólt Jagustynka. - Élte világát a cudar, hát hadd vezekeljen most érte!

- Furcsállottam, hogy még a temetésen sem mutatkozott.

- Mit törődik ő Borynával, mikor az özvegyével tart barátságot.

Elhallgattak, mert közvetlenül előttük feltűnt Jagus, amint az anyját vezette. Az öregasszony görnyedten ment, a szeme még be volt kötve, de Jagustynka nem szalasztotta el az alkalmat.

- Mikor lesz a Szymek lakodalma? Nem is sejtette senki, hogy ma kihirdetik! Persze, bajos is megtiltani a fiúnak, ha már megunta az asszonyi munkát. Most majd Nastusia fogja csinálni helyette... - vágott feléje csúfondárosan.

Dominikowa hirtelen kiegyenesedett, és keményen mondta:

- Vezess, Jagus, vezess gyorsabban, mert még megharap ez a szuka.

És sietve elment, mintha menekülne. Ploszkowa halkan elnevette magát:

- Vaknak látszik, és mégis egészen jól eltalálta!

- Vak, de megtalálja még a Szymek üstökét is!

- Isten ments, hogy a máséhoz is odakapjon!

Jagustynka már nem felelt, mert olyan tolongás támadt a kapuban, hogy Hanka elveszett, elmaradt a többiektől. De még örült is neki, mert undorodott ezektől a tisztességtelen piszkálódásoktól. Nyugodtan kezdett két garasokat osztogatni a koldusok közt, egyet se felejtett ki; annak a vaknak pedig, akit a kutyája vezetett, egész tízest csúsztatott a markába, és azt mondta:

- Majd jöjjön hozzánk ebédre, bácsi! Borynáékhoz!

A koldus fölemelte fejét, és kimeresztette világtalan szemét.

- Úgy látszik, Antkowa! Isten fizesse meg! Elmegyek, persze hogy elmegyek.

A kapun túl már kissé tágasabb volt, de ott is két sorban ültek a koldusok, széles utcát alkottak, és különféleképpen kiáltoztak, s a legvégén valami fiatal legény ült, zöld ernyős sapkában, hegedült és énekeket dalolt a királyokról meg a régi időkről. Egész csoport vette körül, és sűrűn hullott a garas a sapkájába.

Hanka megállt a templomudvar előtt, körülnézett Józka után, és egészen váratlanul saját apjára esett a tekintete.

Ott ült sorban, a koldusok között, kinyújtotta a kezét a járókelők felé, és panaszosan esedezett alamizsnáért.

Hankát mintha késsel szúrták volna szíven; előbb mégis azt hitte, hogy rosszul látott, megtörülte a szemét néhányszor; de ő volt az, ő volt!...

- Édesapám a koldusok között! Jézusom! - Csoda, hogy a föld alá nem süllyedt szégyenletében.

Jobban a homlokára húzta a kendőt, és hátulról lopódzott hozzá, a szekerek felől, melyeknek árnyékában ült.

- Mi a csudát csinál itt, mi? - nyögte mögéje guggolva, hogy elrejtőzzék az emberek szeme elől.

- Hanus... hiszen én... hiszen...

- Rögtön menjen haza! Jézusom, ilyen szégyen! Menjen!...

- Nem megyek... Már rég elterveztem magamban... Minek legyek a terhetekre, ha jó emberek segítenek... Világgá megyek a többiekkel... Meglátogatom a szent helyeket... megtudok egy és más újságot... Még jó pár garast is hozok nektek... Nesze egy zloty, vegyél érte búcsúfiát Pietrusnak... vegyél...

Hanka megragadta hevesen a gallérjánál fogva, és szinte kivonszolta a szekerek közé.

- Tüstént menjen haza! Hogy nem szégyelli magát!

- Eressz el, mert megharagszom!

- Dobja el a tarisznyákat szaporán, hogy valaki észre ne vegye.

- Azt teszem, ami nekem tetszik, persze... majd még szégyenkezni fogok... akinek az éhség a komája, annak az anyja a tarisznyája - hirtelen kitépte magát Hanka kezéből, a szekerek és lovak közé ugrott, és eltűnt.

Lehetetlen volt megkeresni és még inkább megtalálni abban a tolongásban, amely a templom előtti téren keletkezett.

A nap úgy tűzött, hogy az ember alig bírt megmaradni a bőrében. A por elfojtotta a lélegzetet, de a nép, bár fáradt volt, és egészen átizzadt a ruhája, örömmel tolongott és kavargott, mint a forró víz a fazékban.

A kintorna tovább nyikorgott, hangja betöltötte az egész falut, a koldusok nyújtott hangon énekeltek, a gyerekek cserépfütyülőkkel sípoltak, a kutyák ugattak, a lovak marakodtak és nyihogtak, mert a legyek ma kellemetlenebbül csipkedtek; és minden ember külön beszélt, átkiabált ismerőseihez, barátkozott, és tolakodott az árusokhoz, akik körül olyan nyüzsgés volt, mint a méhkasban, és a lányok sipítozása hallatszott.

A kegyszeres sátrak már inogtak a fehérnép tolongásától. Nem volt kisebb a szorongás ott sem, ahol a rudakon lógó, kötél vastagságú kolbászt árulták. Emitt kenyérrel és kaláccsal kereskedtek, amott cukorkákat kínált egy zsidó, másutt meg pántlikák libegtek a vászontetők alól, és mindenféle gyöngyfüzéreket árultak; és mindenütt mérhetetlen tülekedés, vad lárma, kiabálás, mint a zsinagógában...

Jó néhány miatyánknyi idő telt el, amíg a nép csillapodni és csöndesedni kezdett. Némelyek a kocsma felé vonultak, mások már hazafelé készültek, és ismét mások a hőségtől és fáradtságtól ellankadva leheveredtek a szekerek árnyékában, a tó partján, a gyümölcsösben vagy az udvarokban, hogy harapjanak egyet és pihenjenek.

A perzselő déli nap úgy tűzött, hogy szinte nem volt mit belélegezni, és rövidesen beszélni sem volt kedve senkinek, sőt mozdulni sem, akár a forróságban elbágyult fáknak. S minthogy közben a falu népe ebédhez is ült, hát majdnem egészen elcsendesedett a búcsú, csak a gyerekek kiáltoztak itt-ott, vagy a lovak rángatóztak a szekerek mellett.

A plébánián pedig a plébános ebédet adott a papoknak és az uraságoknak. A nyitott ablakon át látni lehetett a fejeket, kiáradt a beszélgetés zaja, a kanalak csörgése, a nevetés, s olyan illat terjedt, hogy némelyiknek csorgott a nyála tőle.

Jambrozy ünneplőbe öltözve, medáliákkal a mellén, folyton sürgött-forgott a pitvarban; gyakran kifutott a tornácra is, és kiabált:

- Nem mégy innen, te cudar! Úgy elhúzom a nótádat, hogy megemlegeted.

De nem tudta elzavarni a gézengúzokat, akik úgy ellepték a kerítést, mint a verebek, sőt a bátrabbak már az ablakig lopakodtak. Így hát csak megfenyegette őket a pap pipaszárával, és szitkozódott.

Ekkor ért ide Hanka; megállt a kertajtóban.

- Keres valakit? - kérdezte Jambrozy, és odasántikált hozzá.

- Nem látta valahol az édesapámat?

- Bylicát? Olyan hőség van, hogy az Isten mentsen meg tőle, hát biztosan alszik valahol az árnyékban... Te haszontalan! - kiáltott ismét, és űzőbe vett egy kölyköt.

Hanka meg nagy búsan hazaindult; otthon mindent elmondott a húgának, aki ebédre jött.

De Weronka csak vállat vont.

- Nem esik le a korona a fejéről, hogy beállt a koldusok közé, nekünk pedig könnyebb lesz, az biztos. Már nagyobb urak is végezték a templom előtt.

- Jézusom, ilyen szégyen, hogy az édesapám kolduljon! Mit szól ehhez Antek! Most fognak csak igazán nyelvükre venni az emberek, azt mondják majd, hogy mi kergettük ki koldulni.

- Hadd ugassanak, amit akarnak. Másra szájaskodni mindenki tud, de egyik se iparkodik segíteni.

- Én nem engedem meg, hogy az apám kolduljon.

- Hát akkor hozd haza és tartsd el, ha olyan rátarti vagy.

- Haza is hozom! Látom, sajnálod tőle azt a kanál ételt! Persze, most már értem, biztosan magad kényszerítetted a koldulásra.

- Hát talán tejbe-vajba fürdünk, vagy mi? Elvonjam a gyerekeim szájától, és neki adjam?

- Hát elfelejtetted, hogy jár neki tőled az eltartás?

- Ha magamnak nincs, nem vághatom ki a belemből.

- De igenis vágd ki, és adj neki, az apád az első! Akárhányszor panaszolta is, hogy éhezteted, és jobban törődöl a disznókkal, mint vele.

- Igaz is, hát persze, az apámat éheztetem, magam pedig élem világomat, mint egy nagyságos asszony. Hiszen úgy elhíztam, hogy a szoknya már leesik a derekamról, és alig vonszolom a lábamat. Már csak kölcsönből élünk.

- Ne mesélj, mert még elhiszi valaki.

- Pedig úgy van; ha Jankiel nincs, még sós krumpli se jutna. Persze a jóllakott sose hisz az éhesnek! - mondta félig sírva és egyre panaszosabban; ekkor gurult be a bejáróba, kutyájától vezetve, a koldus.

- Üljön le a tornácra - fordult feléje Hanka, és hozzáfogott az ebéd feltálalásához.

A koldus leült a padkára, maga mellé rakta mankóját, a kutyát szabadon engedte, és szaglászott, esznek-e már és merre.

Éppen ebédhez ültek a fák alatt. Hanka kivitte az étellel teli tálat, messze terjedt az illata.

- Szalonnás kása, jó dolog. Váljék egészségükre - morogta a koldus; beszívta a finom illatot, és mohón nyalogatta a száját.

Lassan eddegéltek, megfújtak minden kanál ételt; Lapa csendes vinnyogással forgott körülöttük, a koldus kutyája pedig kilógó nyelvvel lihegett a fal mellett. Rettenetes volt a hőség, még az árnyék sem védett tőle, csoda, hogy el nem olvadt minden. S csak a kanalak csörögtek ebben a forró, álmos csöndességben, s néha-néha csivitelni kezdett a fecske az eresz alatt.

- Ha egy tálacska aludttej akadna hűsítőnek! - sóhajtott a koldus.

- Mindjárt hozok magának! - nyugtatta meg Józka.

- Sokat koldult össze a mai kiabálással? - kérdezte Pietrek, álmosan emelgetve a kanalat.

- Uram, irgalmazz a bűnösöknek, és ne ródd föl nekik a koldus nyomorúságát! Dehogyis sokat! Aki meglátja a koldust, rögtön az eget kémleli buzgón, vagy ötvenlépésnyire kikerüli. Más meg nagy nehezen leszúrja a garast, és vissza akar kapni a tízesből! Már éhen kell dögölni...

- Mindenki nehezen várja az idén az aratást - suttogta Weronka.

- Hát, de pálinkára mindenkinek van pénze!

Józka tálat nyomott a markába. Mohón nekilátott az evésnek.

- Azt beszélték a templom előtt - szólalt meg újból -, hogy Lipce ma egyezik meg az urasággal. Csakugyan így van?

- Ha megkapják, ami jár nekik, akkor talán meg is egyeznek - szólt Hanka.

- A németek meg már el is takarodtak, hallotta? - szólt közbe Witek.

- Hogy a döghalál vinné el valamennyit! - átkozódott a koldus, öklét rázva.

- Hát magát is megkárosították?

- Tegnap este elmentem hozzájuk, hát rám uszították a kutyákat. Az átkozott eretnekek, kutyafajzat! Azt mondják, a lipceiek fújták úgy alájuk a tüzet, hogy szökniük kell. Elevenen megnyúznám az ilyeneket - mondotta, és buzgón kanalazott. Mikor bevégezte, megetette a kutyáját, és fölkelt.

- Most van a maga aratása, látom, siet a munkába - nevette el magát Pietrek.

- Sietek hát, tavaly mindössze hatan voltunk a búcsún, most meg vagy három tucat ordít, hogy szinte megdagad az ember füle tőle.

- Szálljon hozzánk éjszakára - hívta Józka.

- Az Úr Jézus áldjon meg egészséggel, hogy nem feledkezel meg az árváról.

- Árva a huncut, de akkora a hasa, hogy alig bírja - gúnyolódott Pietrek, amint nézte, hogyan gurul az út közepén; vastag volt, mint a tuskó, s botjával tapogatta az akadályokat.

Rövidesen el is néptelenedett a ház; aki lefeküdt az árnyékba aludni, az tüstént horkolt, a többiek meg elmentek a búcsúba.

Beharangoztak a litániára, a nap már jócskán nyugat felé hajolt, s a hőség kissé megenyhült; ezért, bár még sokan pihentek a házak körül, mind többen gyűltek össze a téren, a templom előtt, a sátrak és bódék közt.

Józka elment a többi lánnyal szentképet vásárolni, de főképpen azért, hogy jól megbámulja a pántlikákat, gyöngyöket és egyéb búcsús holmikat.

A kintorna újból megszólalt, a koldusok megkezdték vontatott éneküket, tálacskájukat csörgetve; s a lárma egyre nőtt, betöltötte az egész falut; úgy zúgott, mint a méhkas rajzás előtt.

Mindenki jóllakott volt, és kipihente magát, szívesen szegődött hát másokhoz, hogy együtt szórakozzanak. Némelyik a barátaival beszélgetett, más meg csak bámészkodott mindenfelé; némelyik tolakodott, ahova mások is tolakodtak, ki meg a kocsmába vonult a komáival egy pohárkára. Volt, aki bement a templomba, vagy leült valahol az árnyékban, és elmélkedett egyről s másról; de valamennyiüket egyformán feszítette a búcsú öröme. Nem is csoda, hiszen mindegyik kedvére kiimádkozta, kisóhajtozta magát, jóllakatta szemét a sok aranyossággal, gyertyafénnyel, képekkel és más szent dolgokkal, kisírta magát becsülettel, hallgatta az orgonát és az éneket, s mintha egészen megfürdött volna, úgy megtisztította, megerősítette lelkét az ünneppel. Látott mindenféle népet, emlékeket gyűjtött, és legalább egy napra megszabadult minden gondjától, bajától.

Ezért hát, ahogy illett, mindenki: a legelső gazdák és a szegények, a zsellérek meg az egyszerű koldusok egyaránt, közösen vigadtak, és olyan hangos, ringó tömegbe verődtek a sátrak körül, hogy alig lehetett átfurakodni rajtuk. Leghangosabban persze az asszonyok beszéltek, és egymás hegyén-hátán tolakodtak a bódékhoz, hogy legalább megérintsék és kedvükre nézegethessék azt a sok gyönyörűséget.

Szymek éppen most vásárolt Nastusiának borostyán nyakláncot, pántlikát és piros kendőt. Nastka föl is vette rögtön, és sátorról sátorra jártak egymást derékon ölelve, örvendezve, szinte mámorosan a gyönyörűségtől.

Józka is velük mászkált, de csak alkudozott és nézegette az asztalokon szétrakott holmit, s bánatos sóhajtással újra meg újra megszámlálta szegényes vagyonkáját.

Jagusia valahol messze tőlük kószált, és úgy tett, mintha nem venné észre a bátyját. Magában járt, különösen szomorú volt és levert. Ma nem okozott neki örömet a sok lebegő pántlika, sem a kintorna játéka, sem pedig a lárma meg a tolakodás. Ment másokkal, ha magával ragadta a tömeg, és megállt ott, ahol mások is megálltak; oda topogott, ahová lökték, és teljességgel nem tudta, miért jött és hova megy.

Mateusz odahúzódott melléje, és alázatosan suttogta:

- Ne kergess el magadtól.

- Ugyan, hát kergettelek valaha is?

- Nem is egyszer! Vagy nem hordtál le, mi?

- Tisztességtelenül szóltál hozzám, hát le kellett hogy hordjalak. Ugyan ki fog engem... - hirtelen elhallgatott.

Jasio furakodott át lassan a tömegen, feléje jött.

- Ő is eljött a búcsúra! - súgta Mateusz, és a kispapra mutatott, aki nevetve védekezett, hogy ne csókoljanak kezet neki.

- Mint valami uraság fia! Hogy kivakarózott! Jól emlékszem, hogy nemrég még a tehenek farkát őrizte.

- Dehogy, hogy is legeltetne tehenet az ilyen úrfi - ellenkezett Jagna; kellemetlenül érintette Mateusz szava.

- Pedig úgy van. Emlékszem, hogy verte el az apja, amikor a Pryczek zabjába engedte a teheneket, ő maga meg közben valahol a körtefa alatt aludt...

Jagus továbbindult: habár bátortalanul, a kispap felé igyekezett. Az rámosolygott, de mivel mindenki őt bámulta, elfordította tekintetét, vásárolt egy csomó szentképet a sátorban, és osztogatni kezdte a lányoknak és mindenkinek, aki akart belőle.

Jagus megállt vele szemben, mintha földbe gyökerezett volna a lába, izzó szemmel nézte, és csendes, csillogó, mézédes mosoly ömlött el piros ajkán.

- Nesze, Jagus, a védőszented - mondta, és egy szentképet nyomott a markába. A kezük összeért, aztán sietve szétvált, mintha leforrázták volna.

Jagusia megrezzent, de a száját sem merte kinyitni. A fiú mondott még valamit, de az asszony úgy elmerült a szemébe, hogy szinte semmit sem értett belőle.

A tömeg elsodorta őket egymástól; Jagna pruszlikjába rejtette a szentképet, és sokáig hordozta körül tekintetét az embereken. Jasio már nem volt sehol, bement a templomba, mert beharangoztak a litániára. De Jagna folyton maga előtt látta.

- Olyan, mint egy szent! - suttogta önkéntelenül.

- Hát majd ki is nézik a lányok a szemüket utána. Ostoba libák, nem kutyának való a kolbász.

Jagna hirtelen körülnézett: Mateusz állott mellette.

Makogott valamit, és odébb akart állni, de a legény nem tágított mellőle. Sokáig fontolgatott valamit, végül megkérdezte:

- Jagus, hát mit szólt az anyád a Szymek kihirdetéséhez?

- Hát mit szólna? Ha házasodni akar, hadd házasodjék, az ő dolga.

Mateusz elhúzta a képét, és nyugtalanul kérdezte:

- Ráíratja a holdjait, mi?

- Mit tudom én! Nekem nem mondta. Kérdezze meg ő maga.

Szymek Nastusiával odalépett hozzájuk, valahonnan Jendrzych is előkerült; most már egész csoportban vették körül, s elsőnek Szymek szólalt meg:

- Jagus, ne fogd az anyám pártját, ha megkárosít engem.

- Persze hogy veled tartok. De megváltoztál azóta, ej, ej... Egészen más ember lett belőled! - csodálkozott Jagna, mert nagyon ki volt csípve a legény; egyenesen állott, simára borotválva, kalapja félrecsapva, a szűre meg olyan fehér, mint a tej.

- Mert elrúgtam magamtól az anyám járószékét.

- És jobb így, szabadon? - mosolygott Jagusia a bátyja hetykeségén.

- Ereszd ki a madarat a kalitkából, akkor meglátod! Hallottad a hirdetést?

- Mikor lesz az esküvő?

Nastusia gyöngéden hozzásimult Szymekhez, és átölelte a derekát.

- Három hét múlva, még aratás előtt - suttogta elpirulva.

- Akár a kocsmában tartom meg, de nem kérem az anyámat.

- És van már hova vinned az asszonyt?

- Van hát. Hogyne lenne. Az anyámhoz költözöm, a hátsó szobába. Nem keresek másnál lakást. Csak írják rám a földemet, majd ellátok én mindent! - dicsekedett Szymek hetykén.

- Én meg segítek neki, Jagus, mindenben segítek - erősködött Jendrzych.

- Hiszen mi sem eresztjük Nastust üresen a világba. Ezer zloty készpénzt kap - szólt Mateusz.

A kovács valamit súgott a legény fülébe, és elszaladt.

Még beszélgettek egyről-másról, különösen Szymek hetvenkedett, hogy milyen gazda lesz ő, hogyan vesz még földet a meglévőhöz, hogy kapaszkodik bele a tíz körmével, rövidesen meglátják, kicsoda ő. Nastusia csodálattal nézett rá. Jendrzych helyeselt, csak Jagusia tekintete révedezett mindenfelé, s alig minden tizedik szóra figyelt. Olyan mindegy volt neki minden.

- Jagus, gyere a kocsmába, muzsika lesz ma - kérte Mateusz.

- Nekem már a kocsma se mulatság - felelte szomorúan.

Mateusz belenézett az asszony ködös szemébe, fejébe nyomta a sapkát, és az embereket szétlökdösve elsietett. A plébánia előtt Tereska jött vele szembe.

- Hova sietsz? - kérdezte az asszony félénken.

- A kocsmába! A kovács hívott tanácskozni.

- Elmennék veled.

- Nem kergetlek el, van ott hely elég, csak gondold meg, nehogy nyelvükre vegyenek, amiért folyton utánam jársz.

- Már úgyis rángatnak a nyelvükkel, mint a kutyák a döglött birkát.

- Hát miért hagyod magad? - Már haragos volt és türelmetlen.

- Hogy miért? Hát nem tudod, miért? - panaszolta az asszony halkan.

Mateusz válla megrándult, és előresietett, alig bírt vele Tereska lépést tartani.

- Már megint bőgsz, mint a borjú! - vetette oda hirtelen hátrafordulva.

- Nem, nem... csak por ment a szemembe.

- Ha sírni látok valakit, az olyan, mintha kést döfnének belém!

Bevárta, hogy egy sorba kerüljenek, és különös kedvességgel szólt:

- Nesze egypár garas, végy magadnak valamit a búcsúban, aztán gyere a kocsmába, táncolunk egyet.

Az asszony hálás szemmel nézett rá, szinte a lábához borult a tekintete.

- Mit nekem az a pénz, te olyan jó vagy... olyan... - suttogta lángolón Tereska.

- Estefelé gyere, nem érek rá előbb.

A küszöbről még egyszer visszanézett, rámosolygott, és bement a pitvarba.

A kocsmában már szűken voltak, és szinte kibírhatatlan volt a forróság. A nagy szobában sok mindenféle nép szorongott, iddogáltak és beszélgettek; a benyílóban pedig a fiatalabb lipceiek gyűltek össze, élükön a kováccsal és Grzelával, a bíró öccsével. Néhány gazda is eljött: Ploszka, a törvénybíró, Klomb és Adam, Boryna unokaöccse. Sőt még Kobus is betolakodott, bár senki sem hívta.

Amikor Mateusz belépett, éppen Grzela adott elő valamit nagy hévvel, és krétával írogatott az asztalra.

A földesúrral való egyezségről volt szó. Az uraság azt ígérte, hogy minden hold erdőért négy hold szántót ad a parasztoknak az erdőaljai földeken, és még egyszer annyit enged át részletfizetésre. Még fát is ígért kölcsön a házépítéshez.

Grzela mindent részletesen megmagyarázott, és krétával megjelölte, hogyan osztanák fel a földet, és mennyi jutna mindegyiknek.

- Jól fontoljátok meg, mit mondok! - kiáltott. - Olyan világos a dolog, mint a nap.

- Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó - morogta Ploszka.

- Színigazság ez, nemcsak ígéret. Ránk íratja a közjegyzőnél. Jól vegyétek észbe! Ennyi föld jut a népnek. Hiszen minden lipceinek új gazdaságot mérnek ki. Gondoljátok meg...

A kovács még egyszer megismételte, aminek elmondásával a földesúr megbízta.

Figyelmesen végighallgatták, de senki sem szólalt meg. Csak nézték a fehér firkát az asztalon, és mélyen gondolkodóba estek.

- Valóban, világos, mint a nap, de vajon beleegyezik-e a biztos? - szólalt meg elsőnek a törvénybíró, s gondterhelten vakarta a fejét.

- Muszáj neki! Ha a falu elhatározza, akkor nem kér engedélyt a hivataloktól! Ha mi akarjuk, akkor neki is muszáj! - dörögte Grzela.

- Hogy muszáj-e, majd elválik, de te ne ordíts. Nézzen csak ki valamelyiktek, nem szaglász-e valahol a csendőr az ablak alatt.

- Épp az imént láttam a söntésben! - tájékoztatta őket Mateusz.

- És mit ígér a földesúr, mikor íratja ránk? - kérdezte az egyik.

- Azt mondta, kész akár holnap is. Ha megegyezünk magunk közt, ő rögtön átíratja, aztán pedig kiméri az inzsellér, kinek mi jár.

- Hiszen akkor már aratás után neki lehetne fogni ott a munkának.

- És ősszel megdolgozni, mint annak rendje.

- Édes Jézusom, az lesz csak a munka, haj!

Hangosan, vidáman beszélgettek, egymás szavába vágva. Már valamennyiüket elragadta az öröm, erő villogott a szemükből, a büszkeség kiegyenesítette a hátukat, és a kezek maguktól nyúltak ki, hogy megragadják azt a vágyva vágyott földet.

Némelyik már énekelt gyönyörűségében, és pálinkáért kiáltott a zsidóra, a másik összevissza beszélt az osztozásról, és mindegyik az új gazdaságról, gazdagságról, az újabb örömökről ábrándozott. Úgy fecsegtek összevissza, mintha be volnának rúgva, nevettek, öklükkel verték az asztalt, és tüzesen dobbantgattak.

- Akkor lesz csak Lipcében ünnep!

- Hej, micsoda mulatság lesz, micsoda muzsika!

- És hány lakodalom lesz a farsangon!

- Nem is lesz elég leány a faluban!

- Veszünk hozzá a városból, telik rá!

- A kutyafáját, csak ménnel hajtok ezután!

- Csönd legyen! - kiáltotta az öreg Ploszka, és ráütött öklével az asztalra. - Úgy kiabálnak, mint a zsidók a sábeszen! Csak azt akartam kérdezni, nincs-e ebben az urasági ígéretben valami huncutság. Értitek, ugye?

Elhallgattak, mintha valaki hirtelen hideg vízzel öntötte volna le őket. Csak pár perc múlva szólalt meg a törvénybíró:

- Én sem tudom megérteni, miért olyan bőkezű.

- Biztos van ebben valami csalafintaság, mert hogy is adna ennyi földet szinte ingyen - folytatta valamelyik öreg.

Erre már fölugrott Grzela, és fölkiáltott:

- Azt mondom, hogy maguk ostoba birkák, és kész!

És újból magyarázni kezdte a dolgot, olyan tüzesen adta elő, hogy beleizzadt, mint a ló, a kovács is erősen dolgozott a nyelvével, és mindegyiket külön-külön akarta meggyőzni, de az öreg Ploszka nem adta be a derekát. Csak csóválta a fejét, és olyan gúnyosan mosolygott, hogy Grzela öklével ugrott neki - már alig tudta visszatartani dühét.

- Mondja meg a maga igazságát, ha a mienket hazugságnak hiszi!

- Hát meg is mondom! Jól ösmerem azt a kutya fajzatját, ösmerem, és csak annyit mondok maguknak: ne higgyenek az uraságnak, amíg nincs írás róla. Mindig a mi kárunkon élősködtek, hát most is rajtunk keresik a hasznukat!

- Ha maga úgy gondolja, hát ne egyezzék bele, de másokat ne tartson vissza! - kiáltott rá Klomb.

- Velük jártál az erdőben, hát most is az ő pártjukat fogod!

- Jártam hát, és ha kell, elmegyek újra! De nem velük tartok, hanem a békességgel, az igazsággal, az egész faluval. Mert csak az ostoba nem látja, hogy ez az egyezség javára válik Lipcének. Csak az ostoba nem fogadja el, amit adnak.

- Bolondok maguk valamennyien, mert sietnek eladni a madzagért az egész nadrágot. Ostobák! Ha a földesúr ennyit ígér, akkor többet is tud adni.

Mind hevesebben vitatkoztak, s mivel mások is segítettek Klombnak, olyan zaj támadt, hogy Jankiel is beszaladt, és jókora flaska pálinkát állított az asztalra.

- Pszt, pszt, gazduraimék! Hadd legyen békesség! Támadjon új Lipce Erdőalján, és legyen úr mindenki! - kiáltotta, és körbe indította a poharat.

Neki is láttak emberül: ittak, és még hevesebben tanácskoztak, mert már az öreg Ploszkát kivéve, valamennyien a megegyezés felé hajlottak.

A kovácsnak nagy érdeke fűződhetett hozzá, mert ő beszélt a leghangosabban, bizonygatta a földesúr emberséges voltát, és újra meg újra fizetett az egész társaságnak, hol pálinkát, hol sört, sőt még arakot is eszenciával.

Olyan pompásan mulattak, hogy sokan már csak a szemüket meresztették, és alig mozgott a nyelvük. De Kobus, aki egész idő alatt meg se mukkant, hirtelen rángatni kezdte a többiek gallérját, és így kiabált:

- Hát a zsellérekkel mi lesz? Ők talán kutyák? Nekünk is jár föld! Nem engedjük meg az egyezséget! Igazságnak kell lenni! Hogyisne, az egyik már alig bírja cipelni a pocakját, a másik meg éhen dögöljön? Egyenlőképpen kell hogy jusson föld mindenkinek! A cudar uraságok! Akárhánynak kivillog a meztelen hátulja, mégis olyan fönn hordja az orrát, mintha folyton tüsszentene! Kórságos tetvesek! - kiáltozott mind hangosabban, és olyan illetlenül mondogatott oda mindenkinek, hogy végül is kitették az ajtón. De még a kocsma előtt is káromkodott és fenyegetőzött.

A társaság is oszladozni kezdett nemsokára; hazamentek, csak a mulatósabbak maradtak a kocsmában, ahol már szólt a muzsika.

Éppen be is esteledett, a nap lebukott az erdők mögé, és alkonypírban égett az egész ég; a gabona és a gyümölcsösök üstöke szinte fürdött a bíborban és aranyban. Nedves, simogató szellő fújdogált, a békák kuruttyolni kezdtek, a fürj is megszólalt, és a szöcske cirpelése úgy rezgett a mezőn, mint az érett kalász szüntelen zizegése. Már szétszéledtek a búcsúból, csak a szekerek zörögtek az utakon, s itt-ott egy-egy részeg énekelt hangos jókedvében.

Elcsöndesedett Lipce, üres lett a tér a templom előtt, de a házak tornácán még sűrűn ültek az emberek. Élvezték a pihenést és a hűs levegőt.

Csöndes este szállott a világra, homály borult a határra, a messzeség már összeolvadt az éggel, minden elnyugodott. Lassan álom igázta le a földet, és beburkolta meleg harmattal, a kertekből pedig olykor-olykor madárdal csattant föl, mintha esti imádságot zengene.

A jószág hazatért a legelőről, újra meg újra fölhangzott nyújtott, vágyakozó bőgésük, és szarvval ékesített fejük föltűnt a tóparti úton. Az alkonyat véres parázzsal szórta be a tó vizét. Valahol a malom táján lármázva hancúroztak a fürdő fiúk, az udvarokban pedig a lányok éneke, a juhok bőgése és a libák gágogása hallatszott.

Csak Borynáéknál volt csöndes és üres a ház. Hanka elment a gyerekekkel valamelyik komaasszonyához, Pietrek is elkódorgott valamerre, Jagusia pedig még nem mutatkozott a litánia óta. Így hát csak Józka sürgölődött az esti munkák körül.

A vak koldus ott ült a tornácon, és a hűs szellő irányába tartotta a képét. Imádságot mormolt, és nagyon fülelt Witek gólyájára, mely ott forgott körülötte, s lopva az ő lábára célzott a csőrével.

- Tyű... hogy a fene egyen meg, te zsivány! De rám koppintottal! - morogta, maga alá húzva a lábát, s hadonászott nagy olvasójával. A gólya hátraugrott néhány lépésnyire, és azután ravaszul ismét közeledett oldalról nyújtott csőrrel.

- Hallom ám jól, merre vagy! Nem hagyom már magam. Milyen ravasz az ebadta! - motyogta, de mert közben muzsika szólalt meg az udvaron, már csak néha-néha hadonászott a rózsafüzérrel, s élvezettel figyelt a zenére.

- Józia, ki cincog olyan szépen?

- Hát Witek! Megtanulta Pietrektől, és most folyton nyivákol, hogy bele is fájdul az ember füle! Witek, hagyd abba, adj lóherét a csikóknak! - kiáltott rá.

A hegedű elhallgatott, a koldus pedig, úgy látszik, gondolt valamit magában, mert mikor Witek visszajött, jóindulattal szólította meg:

- Fogd ezt a tízest, amiért olyan szépen húzod.

A fiú nagyon megörült.

- És tudnál ájtatos énekeket is játszani, mi?

- Mindent elhúzok, amit csak hallok.

- Ugyan, ne hencegj. Hát ezt a nótát el tudnád-e húzni? - És rágyújtott vékonyan, nyújtott hangon, ahogy szokta.

De Witek még végig se hallgatta, odahozta a hegedűjét, leült melléje, és eljátszotta szakasztott ugyanazt. Azután másokat is játszott, olyanokat, amiket a templomban hallott, és olyan ügyesen húzta, hogy a koldus elámult.

- Tyű, kántor lehetne belőled!

- Mindent eljátszom, mindent, még az úri nótákat is, meg amiket a kocsmában énekelnek - dicsekedett örömmel Witek, és olyan pattogóan húzta, hogy a tyúkok is kotkodácsolni kezdtek az ülőn. Közben azonban megjött Hanka, és rögtön elkergette, hogy menjen segíteni Józkának.

Már egészen sötét lett, kialudt az alkony utolsó fénye is, és a magas, sötét eget sűrűn szórták be a csillagok. A falu már aludni tért, csak a kocsmából értek még ide távoli kurjantások és a muzsika csengése.

Hanka a tornác előtt ült, szoptatta gyermekét, és beszélgetett erről-arról a koldussal. Hazudozott a huncut, hogy csak úgy füstölt, de Hanka nem ellenkezett vele, csak gondolta a magáét, és vágyakozón nézett az éjszakába.

Jagna még nem tért haza, de az anyjánál sem volt. Rögtön este elment a faluba a lányokhoz, de sehol sem tudott megülni, egyre tovább vitte valami, mintha a hajánál fogva húzná. Végül már egymagában bolyongott a faluban. Sokáig nézte a vizet, melyen már kihunyt a fény, s reszketett a szél fuvalmától, nézte az ingadozó árnyékokat és a fényeket, melyek az ablakokból estek a víz színére, s aztán elhaltak, nem tudni, hol és miért. Valami űzte, hajtotta. Kiment a malom mögé a rétre, melyet már a fehér köd meleg bundája takart, és fölötte sírva röpködtek a bíbicek.

Hallgatta, hogyan zúdul a gátról a víz a folyó fekete torkába, a magas, szendergő égerfák alá, de úgy érezte, mintha ez a zúgás is valami bánatos kiáltás és sírástól duzzadó panasz lenne.

Továbbszaladt, és bámulta a molnár ablakait, ahonnan világosság, beszélgetés és tányércsörgés áradt ki az útra.

Kóborolt a falu egyik végétől a másikig, mint a kavargó víz, mely hasztalan keres kiutat, csak az áthatolhatatlan partokat veri panaszosan.

Valami rágta, amit ki se lehet mondani; nem volt az sem fájdalom, sem vágy vagy szerelem, a szeme mégis szárazon égett, s a szívében forrongó, rettenetes zokogás gyülemlett fel.

Nem tudni, miért, de egyszer csak a plébánia előtt találta magát. A tornác előtt lovak dobogtak türelmetlenül, s csak egy szobában volt világosság: kártyáztak benn.

Jó ideig nézte őket, aztán megindult a bejárón át, mely Klomb gazdaságát választotta el a plébános kertjétől. Félénken surrant az élősövény tövében, a meggyfák lecsüngő gallyai harmatos levelekkel simogatták arcát, öntudatlanul ment, maga sem tudta, hova, míg egyszer csak a kántor alacsony háza állotta útját.

Mind a négy ablak világos volt, és ki volt tárva.

A kerítés árnyékába húzódott, és benézett.

A kántorék a gyerekeikkel együtt a függőlámpa alatt ültek, és teát iddogáltak, Jasio pedig föl-alá járt a szobában, és mesélt valamit.

Minden szavát hallotta, a padló minden reccsenését, az óra szüntelen ketyegését, sőt a kántor nehéz szuszogását is.

És Jasio olyan csuda dolgokat beszélt, hogy egy szót sem értett belőle.

Csak nézte, mint egy szentképet, és itta, mint a legédesebb mézet, hangjának csengését. S a fiú minduntalan föl-alá járt, időnként eltűnt a lakás mélyében, majd ismét feltűnt a lámpa világosságában. Időnként megállt az ablaknál, és akkor Jagna ijedten húzódott a sövényhez, hogy észre ne vegye. De Jasio csak a csillagos égre nézett, majd mondott valami mulatságos szót, amin mindnyájan nevettek, s valamennyiük arcán sugárzott az öröm, akár a nap. Végül leült anyja mellé, kishúgai a térdére kapaszkodtak, meg a nyakába akaszkodtak; kedvesen magához szorította őket, hintáztatta és csiklandozta, hogy csak úgy rengett a szoba a gyerekek nevetésétől.

Az óra ütött, nem tudni, hány órát; a kántorné fölkelt, és így szólt:

- Csak fecsegünk, neked meg már ideje, hogy aludni menj! Virradatkor el kell indulnod.

- Bizony kell, édesanyám! Istenem, milyen rövid volt ez a nap! - sóhajtott búsan.

Jagusia pedig úgy érezte, mintha valaki összeszorítaná a szívét, olyan fájdalmasan, hogy a könny magától gördült le az arcán.

- No de nemsokára itt a vakáció! - szólalt meg újból. - A prefektus úr azt ígérte, hogy egy időre hazaenged, ha a mi plébánosunk ír neki.

- Ne félj, fog írni, majd én megkérem szépen! - szólt az anyja, és ágyazni kezdett neki a kanapén, az ablakkal szemben. Valamennyien segítettek, sőt maga a kántor hozott be neki egy jókora faedényt, és nevetve betolta a kanapé alá.

Sokáig búcsúzkodtak, legtovább az anyja: sírva szorította keblére és csókolgatta.

- Aludj jól, édes fiam, aludj, kicsikém.

- Csak imádkozom, és mindjárt lefekszem, édesanyám.

Végül elváltak.

Jagus látta, hogy a szomszéd szobában lábujjhegyen járnak, lehalkították hangjukat, becsukták az ablakokat, és rövidesen az egész ház elnémult, egy szempillantás alatt csönd lett, hogy ne zavarják a Jasio álmát.

Jagus is haza akart menni, már tett is néhány lépést, de valami mintha lefogta volna a lábát. Nem tudott továbbmenni, hát csak erősebben szorította a hátát a sövényhez, jobban összekuporodott, és ott maradt, mintha meg volna igézve, bámulta azt az utolsó, nyitott, világos ablakot.

Jasio egy ideig olvasott valami vastag könyvből, azután pedig letérdelt az ablakhoz, keresztet vetett, összetette a kezét, az ég felé emelte szemét, és suttogva mondotta bensőséges imáját.

Mély volt az éjszaka, kifürkészhetetlen csönd borult a világra, a magasságban kápráztak a csillagok, meleg, illatos fuvallat lengett a mező felől, olykor-olykor megzizzentek a falevelek, s nótára gyújtott valamilyen madár.

Jagusiát pedig szédíteni kezdte valami, a szíve őrülten vert, a szeme égett, égett duzzadt ajka, és a két karja magától tárult ki a fiú felé; s bár összehúzódott, olyan különös, legyőzhetetlen reszketés rázta, hogy öntudatlanul hozzásimult a kerítéshez, olyan erősen, hogy megreccsent a léc.

Jasio kidugta fejét az ablakon, körülnézett, és újra imába merült.

Jagnával pedig már szinte felfoghatatlan dolgok történtek; olyan tűz járta át a csontjait, úgy elöntötte forrósággal, hogy majdnem fölkiáltott gyönyörűséges kínjában. Elfelejtette, hol van, már alig lihegett, annyira reszketett és lángolt benne minden. Borzongott egész testében, duzzadó, tomboló kiáltások járták át, mint a villám, égető viharok ragadták el, valami szörnyű szomjúság feszítette, kínozta... Már oda akart csúszni, közelebb a fiúhoz, hogy legalább ajkával érinthesse fehér kezét, hogy legalább előtte térdepelhessen, közelről nézhesse arcocskáját, és imádkozzék hozzá, mint a csodatevő képhez. De nem mozdult meg, mert valami különös félelem és irtózat futott végig rajta.

- Jézusom, irgalmas Jézusom! - csendes nyögés szaladt ki kebléből.

Jasio fölállt, egészen kihajolt, és mintha ránézne, kérdezte:

- Ki van ott?

Jagna megdermedt egy pillanatra, elállt a lélegzete, szíve megszűnt dobogni, mintha megmerevedne valami szent rémületben, a hangja elszorult a torkában, és boldog nyugtalansággal teli várakozás ringatta a lelkét.

De Jasio csak nézett egy ideig a bejáróba, s mivel nem látott senkit, becsukta az ablakot, gyorsan levetkőzött, és kialudt a világosság.

Jagusia lelkére ráborult az éj, de még sokáig ült ott, és nézte a fekete, néma ablakot. Átjárta a hűvösség, és szinte ezüstös harmattal gyöngyözte be égbe emelkedett lelkét, mert mindaz, ami forrott benne, amit lobogó vére fölkavart, most kialudt, és kimondhatatlan, édes boldogságot árasztott el benne. Ünnepélyes, szent csend ömlött el rajta, mint amilyen a virágok elgondolkozása napkelte előtt. Imádkozni kezdett, a boldogság imáját mondotta, melynek nincsenek szavai, mert nem más, mint az elragadtatás különös édessége, a lélek legszentebb ámulata, az ébredő tavaszi nap fölfoghatatlan öröme, s átfonták a boldogság könnyeinek duzzadó gyöngyei, mint az Úr kegyelmének és a hálaadásnak rózsafüzére.

- Én már megyek, Hanus! - kérezkedett Józka, a padra hajtva a fejét.

- Hát tartsd föl a farkadat, mint a borjú, és szaladj! - pirított rá Hanka, elszakítva tekintetét a rózsafüzértől.

- Úgy kavarog a gyomrom és szédülök...

- Ne zavarj, mindjárt vége lesz.

A plébános már csakugyan be is fejezte a csendes gyászmisét Boryna lelki üdvéért, amelyet halálának nyolcadnapján mondatott a család.

A legközelebbi rokonok mind az oldalpadokban ültek, csak Jagusia térdelt az anyjával az oltár előtt. Idegenek közül nem volt ott senki, csak valahol a kórus alatt darálta Jagata hangosan az imádságot.

A templom csöndes, hűvös és homályos volt, csak a közepén kavarogtak a porszemek a széles fénysávban, mert a nap besütött a nyitott ajtón át, és egészen a szószékig áradt a fény.

A kántorék Michalja ministrált, és mint mindig, most is úgy rázta a csöngőt, hogy zúgott belé az ember füle. Hangosan felelgetett a papnak, és szemével a fecskéket kísérte, melyek olykor-olykor betévedtek a templomba, s végigsuhantak riadt csicsergéssel.

Valahonnan a tó felől a sulykok csattogása hallatszott, verebek csiripeltek az ablakon túl, a templomudvarból pedig egy kotkodácsoló tyúk újra meg újra bevezette csipogó csibéit a pitvarba. Végül Jambrozynak kellett kikergetnie őket.

Mikor pedig a pap befejezte, valamennyien kimentek a templomudvarra.

Már a harangláb körül jártak, amikor Jambrozy utánuk kiáltott.

- Várjanak csak egy kicsit! A főtisztelendő úr akar maguknak valamit mondani.

Nem múlt el egy üdvözlégynyi idő, s már jött a pap lihegve, a hóna alatt breviárium, és kopasz fejét megtörülve, jó szóval köszöntötte őket; azután így szólt:

- Azt akartam nektek mondani, kedveseim, hogy keresztény módon cselekedtetek, amikor misét mondattatok a megboldogultért. Ez enyhülést ad a lelkének, és segíti az örök üdvösségre. No, mondom nektek, segíti!

Tubákot szippantott, nagyot tüsszentett, majd megtörülve orrát, kérdezte:

- Ma bizonyára megbeszélitek az osztozkodást, ugye?

- Igen, hiszen az a szokás, hogy csak nyolcadnapon - hagyták helyben.

- Hát igen, éppen erről akartam veletek beszélni! Osztozkodjatok, de ne feledjétek; csak egyetértésben és igazságosan. Nehogy civakodás és veszekedés legyen belőle, mert rátok olvasom a szószékről! A megboldogult forog a sírjában, ha látja, hogy az ő véres verejtékét úgy rángatjátok, mint a farkasok a bárányt. És isten ments, hogy az árvákat megkárosítsátok! Grzela messze van, Józka pedig még ostoba kis liba. Mindent szentül oda kell adni annak, akit megillet, az utolsó garasig. Akárhogy rendelkezett az öreg a vagyonával, teljesíteni kell az akaratát. Szegény talán rátok néz onnan ebben a pillanatban, és azt gondolja magában: emberré neveltem őket, jókora gazdaságot hagytam rájuk, hát csak nem fognak marakodni az osztozkodásnál, mint a kutyák. Folyton mondom nektek a szószékről, hogy a békességen, az egyetértésen nyugszik minden a világon, veszekedéssel még senki sem épített fel semmit. No, mondom, semmit, csak a vétket meg az istenkáromlást. De az egyházról se feledkezzetek meg. A megboldogult bőkezű volt, sem gyertyára, sem misére meg más szükségletekre se sajnálta a garast, azért meg is áldotta az Úristen...

Sokáig beszélt, végül az asszonyok sírva is fakadtak, és hálásan ölelgették a térdét. Józka pedig bőgve esett a kezéhez, hogy megcsókolja. A főtisztelendő keblére ölelte a leányt, megcsókolta a fejét, és jóságosan mondta:

- Ne bőgj, csacsi! Az Úristen különös gondját viseli az árváknak.

- Az ember tulajdon édesapja se szólhatna jobban a lelkéhez - suttogta Hanka elérzékenyülve. Úgy látszik, a főtisztelendő is meg volt hatva, mert titkon megtörülte szemét, tubákkal kínálta a kovácsot, és gyorsan másra terelte a beszédet.

- Nos, meglesz az egyezség a földesúrral?

- Lesz, ma már öten mentek el hozzá...

- Hála istennek! Ingyen mondok egy szentmisét ennek a megegyezésnek a sikerére!

- Én azt hiszem, az egész falunak adakoznia kell egy fogadalmi szentséges misére! Hogyisne, hiszen ez újabb földosztást jelent, mégpedig egészen ingyen!

- Okos ember vagy, Michal, beszéltem rólad a földesúrral. No, menjetek Isten nevében, és ne feledjétek: békességesen és igazságosan! De Michal! - kiáltott a távozó után: - Nézd meg később a homokfutómat, a jobb oldali rugó egy kissé súrolja a tengelyt...

- Biztosan a laznowi főtisztelendő hengerelte úgy le.

A pap már nem válaszolt, ők pedig egyenesen hazafelé mentek.

Jagusia leghátul vezette az anyját, mert az öregasszony nagy üggyel-bajjal vánszorgott, és minduntalan megállt pihenni.

Hétköznap volt, dologidő, azért üresek voltak az utcák a tó körül, csak a gyerekek játszottak itt-ott a homokban, és a tyúkok kaparásztak a szétszórt trágyában. Még korán volt, de a nap már meglehetősen tűzött. Szerencse, hogy a szél valamennyire lehűtötte a levegőt; erősen fújt, ringtak az immár pirosló meggyel teli gyümölcsösök, a gabona pedig nekiütődött a kerítéseknek, mint a háborgó tenger.

A házak nyitva állottak, a kapuk mindenütt kitárva, a kerítéseken itt-ott ágynemű szellőzött, de mindenki, aki csak mozdulni tudott, kinn dolgozott a határban. Valaki még csak most hordta be megkésve a széna utolját, illata csak úgy csiklandozta az orrot, s az útra hajló faágakon, amelyek alatt a megrakott szekerek elhaladtak, egy-egy marék széna rezgett, mint a zsidók szakálla.

Lassan, csendesen haladt a család, és az osztozkodásról gondolkozott.

Valahonnan, talán a mezők felől, ahol krumplit kapáltak az emberek, néha-néha dal csendült fel, és szállt a széllel, nem tudni, hová; a malom alatt pedig egy asszony úgy csapkodta a ruhát a sulyokkal, hogy messze hangzott, s zúgva ömlött a kerekekre a víz.

- A malom most folyton dolgozik! - szólalt meg elsőnek Magda.

- Az aratás előtti idő mindig aratás a molnárnak!

- Nagyobb a nyomorunk az idén, mint tavaly. Mindenütt csak úgy visít az ínség, a zsellérek meg már éppenséggel éheznek - sóhajtott Hanka.

- Koziolék is szaglásznak már a faluban, várhatjuk, mikor lopnak valakitől valami zsírosabb falatot - vetette oda a kovács.

- Ne meséljen! Élni próbálnak a szerencsétlenek, ahogy csak tudnak. Kozlowa tegnap eladta a kántoréknak a kiskacsáit, ezzel segített magán egy kicsit...

- Hamar elisszák. Nem mondok én rájuk semmi rosszat, de furcsállom, hogy annak a gácséromnak a tollát, amelyik az apánk temetése napján tűnt el, az ő istállójuk mögött találta Maciusom - szólt Magda.

- No és ki vitte el ugyanakkor a mi ágyneműnket? - vetette közbe Józka.

- Mikor lesz a tárgyalás a bíróval való pörükben?

- Nem egyhamar, de mivel Ploszka támogatja őket, alighanem ellátják a bíróék baját.

- Hogy az a Ploszka is mindig szívesen beleüti az orrát a mások dolgába.

- Hogyne, barátokat akar szerezni, mert a bíróságra fáj a foga.

Jankiel ment előttük át az úton, egy lovat húzott a sörényénél fogva. A ló rugdalózott, és teljes erejével védekezett.

- Dugjon borsot a farka alá, úgy megindul, mint a táltos!

- Váljék egészségükre a nevetés! Hogy mennyi bajom van ezzel a lóval!

- Tömje ki szalmával, kössön rá új farkat, és vigye a vásárra, talán megveszi valaki tehénnek, mert lónak már nem alkalmas! - tréfált Michal, és hirtelen valamennyien fölkacagtak, mert a ló kitépte magát Jankiel kezéből, beleugrott a tóba, és ügyet se vetve gazdája kérésére és fenyegetésére, a legnagyobb nyugalommal kezdett lubickolni.

- Okos dög, biztosan cigányoktól való.

- Állítson oda egy vödör pálinkát, akkor talán kijön! - nevetett a kántorné. A tó partján ült, egy csapat pelyhes sárga kiskacsára vigyázott; a kotlós kétségbeesve kotkodácsolt a parton.

- Gyönyörű falka, biztosan Kozlowától vette - mondta Hanka.

- Igen, és folyton a tóba szaladnak. Tasi-tasi-tas! - hívogatta, és csalogatóul marékkal szórta a kölest.

De a kacsák a túlsó partra úsztak, és a kántorné is utánuk szaladt.

- Gyertek már gyorsabban, asszonyok - sürgette őket a kovács, és mikor bementek a házba, s Hanka a reggeli elkészítéséhez látott, megint kutatni kezdett a szobákban és az udvarban, még a krumplisveremről sem feledkezett meg. Végül Hanka meg is jegyezte:

- Úgy nézelődik, mintha valami eltűnt volna!

- Nem veszek zsákbamacskát!

- Jobban ismer maga itt mindent, mint saját magam! - szólt csípősen Hanka, miközben kávét töltött a bögrékbe. - Dominikowa, Jagus! Jöjjenek csak! - kiáltott át a túlsó szobába, ahová azok bezárkóztak.

Körülülték a lócát, iddogáltak, és kenyeret haraptak a kávéhoz.

Senki sem szólalt meg, nem tudták, hogyan kezdjék, mindegyik habozott, és a többiekre nézegetett. Hanka is különösen tartózkodó volt; kínálgatta ugyan őket, utána töltött mindegyiknek, de alig vette le a szemét a kovácsról, aki fészkelődött a helyén, vizsgálódva jártatta tekintetét a szobában, és olykor-olykor a torkát köszörülte. Jagusia felhős homlokkal, sóhajtozva ült ott; a szeme csillogott, mintha sírt volna az előbb, Dominikowa pedig úgy terpeszkedett, mint a kotlós, és valamit sugdosott a lányának. Csak az egy Józka fecsegett összevissza, ahogy szokott, és forgolódott a fortyogó krumplival teli fazekak körül.

Már valamennyien unták a dolgot, végül is a kovács szólalt meg:

- Hát aztán hogy intézzük el az osztozkodást?

Hanka megrezzent, majd kiegyenesedett, és nyugodtan, jól megfontoltan mondta:

- Mit intézhetnénk? Én itt csak az uram jószágát őrzöm, és nincs jogom semmiről se határozni. Ha Antek hazajön, majd megosztoznak.

- Mikor jön ő haza! És így mégse maradhat.

- De így marad! Ha így lehetett édesapánk betegségének egész ideje alatt, akkor addig is lehet, míg Antek hazajön.

- Nem ő az egyetlen, akinek jussa van.

- De ő a legöregebb, hát neki kell az apja után átvenni a gazdaságot.

- Éppen olyan jussa van, mint a többi gyereknek.

- Talán maga veszi át, ahogy majd Antekkel megegyezik. Csak nem fogok ezért veszekedni magával, nem az én akaratom határoz a dologban.

- Jagus! - emelte föl a hangját Dominikowa. - Juttasd csak az eszükbe a magadét.

- Minek, hiszen jól tudják...

Hanka elvörösödött dühében, belerúgott az ott lábatlankodó Lapába, és fogain át sziszegte:

- Persze hogy jól emlékszünk a sérelmünkre!

- Emlékezhet is, mert itt arról a hat holdról van szó, amit a megboldogult ráíratott Jagusiára, nem pedig ostoba szavakról!

- Ha megvan róla az írás, senki el nem veszi maguktól! - mordult föl hangosan Magda, aki eddig szótlanul ült, kicsinyét szoptatva.

- Megvan hát, a hivatalban csinálták, tanúk előtt.

- Ha mindnyájan várunk, Jagusia is megteheti.

- Persze hogy vár, de ami az övé, azt rögtön elviszi. Hiszen van egy tehene borjastul, van disznaja meg libái...

- Az közös, és felosztásra kerül - jelentette ki keményen a kovács.

- Felosztásra? Még mi nem kéne neki! Amit hozományba kapott, azt senki el nem veheti tőle! Talán a szoknyáit meg a vánkosait is fölosztanák maguk között, mi? - emelte föl mindjobban a hangját Dominikowa.

- Csak tréfából mondtam, maga meg mindjárt a szememnek ugrik...

- Persze... átlátok én a szitán, persze...

- De mit fecsegünk itt hiába. Jól mondta Hanka, hogy meg kell várni Anteket. Én sietek az urasághoz, mert már várnak - ezzel fölkelt a kovács, és mivel meglátta a sarokban az öreg bundáját, a rúdra akasztva, kezdte lefelé húzni.

- Éppen nekem való.

- Ne bántsa, hadd száradjon - védekezett Hanka.

- De ezt a csizmát csak ideadja. Csak a szára ép, az is javítva van már - magyarázta, és ravaszul húzta le a rúdról.

- Semmihez se engedek nyúlni! Elvisz valamit, aztán meg azt fogják mondani, hogy a fele gazdaságot elherdáltam. Előbb csinálják meg az összeírást. Még egy karót sem engedek kihúzni a kerítésből, amíg a hivatal mindent össze nem ír!

- Még nem volt összeírás, és édesapám ágyneműje már odalett...

- Mondtam, mi történt. Rögtön a halála után kiakasztottuk a kerítésre, és valaki ellopta az éjszaka. Nem tudtunk mindenre ügyelni.

- Furcsa, hogy milyen gyorsan akadt tolvaja...

- Hogyhogy! Én vettem el talán, és most hazudok, mi?

- Csönd legyen, asszonyok! Csak veszekedés nélkül! Hagyd abba, Magdus! Aki ellopta, legyen neki szemfödőre!

- Csak a dunna súlya volt kis híján harminc font!

- Mondom, fogd be a szád! - förmedt rá a kovács a feleségére, és kihívta Hankát az udvarra azzal az ürüggyel, hogy meg akarja nézni a malacokat.

Hanka kiment utána, de éberen ügyelt magára.

- Tanácsot akarok adni magának.

Hanka kíváncsian hegyezte a fülét; sejtette, honnan fú a szél.

- Tudja, még az összeírás előtt át kell hogy hajtson hozzám egyik este vagy két tehenet. A kocát rá lehetne bízni az ura unokaöccsére, és amit csak lehet, el kell rejteni másoknál... Majd én megmondom, kinél... A gabonáról mondja az összeírásnál, hogy rég eladta Jankielnek, ő szívesen tanúskodik mellette, ha kap érte egy mérőcskét. A csikót elviszi a molnár, felhízik egy kicsit az ő legelőjén. A szerszámok közül egyet és mást el lehet dugni a krumplisverembe meg a rozsvetésbe. A legőszintébb barátságból tanácsolom ezt magának! Mindenki így csinál, akinek csak egy csöpp esze van. Maga húzta az igát, mint az ökör, hát igazság szerint több illeti meg. Nekem épp hogy valamit ad belőle, egy kis morzsát. És ne féljen semmitől, mindenben segítségére leszek. S majd arra is gondom lesz, hogy maga maradjon a gazdaságban. Csak rám hallgasson, még senki sem fizetett rá az én tanácsomra... Maga a földesúr is szívesen hallgat rám. No, mit szól hozzá?

- Hát csak annyit, hogy a magamét nem engedem, de nem kívánom a másét! - felelte Hanka lassan, és megvető tekintetet vetett rá. A kovács megrázkódott, mintha fejbe vágták volna, végignézett rajta, és ezt sziszegte:

- Sőt még azt se emlegetném, hogy alaposan kifosztotta az öreget...

- Csak emlegesse! Megmondom Anteknek, beszéljen magával erről a tanácsról.

A kovács alig tudta türtőztetni magát, hogy ne káromkodjék. Csak köpött egyet, és sietve elment; közben bekiáltott a szobába a nyitott ablakon:

- Magda, ügyelj mindenre, hogy el ne vigyenek megint valamit a tolvajok.

Hanka gúnyos mosollyal nézett utána.

Úgy futott el, mintha leforrázták volna, s mikor a bejáróból kifordulva a bírónéba ütközött, sokáig magyarázott neki valamit, s közben az öklét rázta.

A bíróné valami hivatalos papirost hozott.

- Hanka, ez magának jött, a kisbíró hozta az irodából.

- Talán Antekről! - suttogta Hanka aggodalmasan, és kendője csücskével megfogta a papirost.

- Azt hiszem, Grzeláról. Az uram nincs itthon, a járási hivatalba ment; a kisbíró azt mondta, hogy valami olyasmi van beleírva, mintha Grzela meghalt volna...

- Jézus Mária! - kiáltott fel Józka.

Magda is talpra ugrott.

Mindnyájan félve, borzalommal telve néztek a papirosra, tanácstalanul forgatták reszkető kezükben.

- Talán te ki tudod okumulálni, Jagus - kérte Hanka.

Nyugtalanul és aggodalmasan hajoltak föléje, de Jagna hosszú silabizálás után kedvetlenül felelte:

- Ej, nem a mi nyelvünkön van írva, nem tudom elolvasni.

- Nem tudja! Bezzeg másvalamit pompásan tud - sziszegte a bíróné kihívóan.

- Menjen a dolga után, és ne kössön bele másokba, ha egyszer messziről elkerülik magát, mint a büdösséget - mordult föl Dominikowa.

De a bíróné, úgy látszik, örült az alkalomnak, és visszavágott:

- Másokra rá tud pirítani, hát akkor miért nem tiltja meg a drágalátos leánykájának, hogy másnak az urát elcsábítsa, mi?!

- Ugyan hagyja békén, Pietrowa! - lépett közbe Hanka, mert észrevette, mi van készülőben. De a bírónét mindjobban elragadta az indulat.

- Legalább egyszer hadd könnyítsék a lelkemen! Annyi mérget nyeltem miatta, annyit szenvedtem, nem bocsátom meg, amit ellenem elkövetett, amíg élek.

- Hát csak járjon a szád! Talán a kutyák győzik a versenyt az ugatásoddal! - mormogott az öregasszony eléggé nyugodtan, Jagusia pedig vörös lett, mint a cékla. Bár égette a szégyen, valami konok bosszúvágy gyülemlett föl a szívében, mind magasabbra emelte a fejét, és szinte dacosan, szándékosan a bírónéra függesztette gúnyos szemét, és kaján mosoly játszadozott az ajkán.

A bíróné olyan patáliát csapott, mint annak a rendje; végképp fölingerelte a Jagna tekintete, nekidühödten szidta, fölsorolta összes bűneit.

- Összevissza beszélsz, mert elvette a harag az eszedet! - szakította félbe Dominikowa. - De az urad súlyosan felel az Isten előtt a Jagusia szerencsétlenségéért.

- Persze hogy felel, mert hát egy ártatlan kisdedet csábított el! Olyan kisdedet, aki mindenkivel szívesen bújik a bokorba!

- Fogja be a száját, mert ha vak vagyok is, még kitapogatom a maga borzas fejét - fenyegetőzött az öregasszony, és erősebben markolta meg a botot.

- Csak próbálja meg! Csak nyúlj hozzám egy ujjal is, nyúlj csak! - rikácsolta kihívóan a bíróné.

- Na hiszen, meghízott a mások kárán, és most beleakaszkodik az emberekbe, mint a bogáncs a kutya farkába.

- Mi kárt okoztam neked, mi?

- Majd megtudod, ha bedugják az uradat a dutyiba!

A bíróné ököllel rontott neki, szerencse, hogy Hanka idejekorán elhúzta, és aztán élesen rátámadt mind a kettőre:

- Az istenért, asszonyok, hiszen kocsmát csinálnak a házamból.

Elhallgattak egy szempillantás alatt, csak lihegésük és szuszogásuk hallatszott; Dominikowának a könnye is kicsordult a kendő alól, amivel be volt kötve a szeme, és végigfolyt aszott arcán. Mégis ő tért magához előbb, leült és felsóhajtott, kitárva a karjait:

- Jézusom, irgalmazz nekem, bűnösnek!

A bíróné kirohant a házból, mint az eszeveszett. De még visszafordult az útról, bedugta fejét az ablakon, és odakiáltott Hankának:

- Mondom neked, kergesd ki a házadból ezt a ringyót! Kergesd ki, amíg nem késő, hogy meg ne bánd azután! Egy óra hosszat se tűrd meg a födeled alatt, mert kimar innen ez a pokol fajzatja! Azt tanácsolom, védekezz, Hanka! Bánj el vele irgalom és kegyelem nélkül! Csak az uradra vár, majd meglátod, milyen kását főz neked! - Még jobban behajolt a szobába, és öklével fenyegetve Jagusiát, egész dühét kiordította:

- Várj csak, te pokol fajzatja, várj csak! Nem halok meg nyugodtan, a szentgyónáshoz sem járulok, amíg meg nem érem, hogy bottal vernek ki téged a faluból! Menj a kaszárnyába, te szuka! Ott van a te helyed, te disznó, ott van!

Elszaladt, s a szobában síri csönd lett.

Dominikowa csak úgy reszketett az elfojtott sírástól, Magda a gyermekét ringatta. Hanka mélyen elgondolkozva bámult a tűzbe, Jagus pedig, bár még büszkeség ült az arcán és kaján mosoly az ajkán, elfehéredett, mint a vászon, mert az utolsó szavak a szívébe martak. Úgy érezte, mintha száz kést döftek volna beléje egyszerre, valamennyi sebéből ömlene a szíve vére, s elfolyna minden ereje, csak a kimondhatatlan, emberfölötti fájdalom marad meg benne; a falba szerette volna verni a fejét, és kiabálni torkaszakadtából, de erőt vett magán, és megrántva anyja ruhája ujját, lázasan suttogta:

- Menjünk innen, édesanyám! Menjünk gyorsan! Fussunk!

- Jól van! Egészen rosszul lettem, de neked vissza kell jönnöd, hogy őrizd a magadét körömszakadtáig.

- Nem maradok itt. Úgy megundorodtam mindentől, hogy már nem bírom tovább! Bár törött volna el a lábam előbb, mint hogy idejöttem!

- Hát olyan rossz volt neked minálunk? - suttogta Hanka.

- Rosszabb, mint a kutyának a láncon, még a pokolban is jobb.

- Furcsa, hogy mégis olyan sokáig kibírtad, hiszen nem kötötték meg a lábadat. Elmehettél volna! Ne félj, nem borulok a lábadhoz, és nem kérlek, hogy maradj!...

- El is megyek, hogy törje ki magukat a nyavalya, ha ilyenek!

- Ne szitkozódj, hogy szemedbe ne vágjam a magam sérelmét!

- Mert már mind ellenem vannak, az egész falu, mindenki!...

- Élj tisztességesen, akkor senki se bánt egy szóval se!

- Hallgass, Jagus, hiszen Hanka nincs ellened. Hallgass!

- Hadd veszekedjék ő is! Hadd járjon a szája! Majd csinálok valamit az ugatására. Hát mit követtem én el? Loptam? Megöltem valakit, mi?

- Még kérdezni merészeled? Micsoda? - mondta Hanka elbámulva, és megállott előtte. - Ne húzd ki belőlem a szót, hogy olyat ne találjak mondani...

- Hát csak beszéljen! Jártassa a száját! Nekem mindegy! - kiabált Jagus mind indulatosabban. A düh már fékevesztetten tombolt benne, mint a tűzvész, már mindenre képes volt, még a legrosszabbra is.

Hankának hirtelen könny öntötte el a szemét. Antek hűtlenségének emléke olyan fájdalmasan mart a szívébe, alig tudta kidadogni:

- Hát mit műveltél az én urammal, mi? Megver még téged az Úristen énmiattam, meglátod!... Nem hagytál neki békét... koslattál utána, mint a veszett szuka... mint a... - kifogyott a lélegzete, olyan zokogás fogta el.

Jagus pedig ugrásra készen állt, mint a vackán megtámadott farkas, amely kész széttépni mindent, ami elébe kerül. Fölcsapott benne a gyűlölet, bosszúvágy feszítette karmait; a szoba közepére ugrott, és végképp feldühödve, csapkodni kezdte a fojtott szavak suhogó ostorával:

- Hát én futottam utána, én?! Hazudsz, mint a kutya! Hiszen mindenki tudja, hogy védekeztem ellene, hogy kergettem el magamtól! Hiszen úgy vinnyogott az ajtóm előtt, mint a kutya, hogy legalább a papucsomat mutassam meg neki! Ő erőszakoskodott velem! Ő szédített el, és azt tette bolond fejemmel, amit akart! És most megmondom neked az igazságot, csak meg ne bánd! Úgy szeretett, hogy azt ki se lehet mondani! Téged megunt, mint az ócska, szennyes rongyot. Annyira torkig volt szegény a te szerelmeddel, hogy böfögött tőle, mint az avas szalonnától, csak köpött, ha rád gondolt. Még arra is képes lett volna, hogy kárt tegyen magában, csak hogy ne lásson téged többé. Az igazságot akartad, hát most megkaptad. És jól jegyezd meg magadnak, amit még mondok ráadásul: ha én akarom, hát elrúg téged, még ha a lábát csókolnád is, és eljön velem, akár a világ végére! Jól gondold ezt meg, és ne vetélkedj velem, érted?

Már egészen összeszedte magát, szándékosan vagdalkozott, nem félt egy csöppet sem, és olyan szép volt, mint még soha. Még az anyja is csodálattal és félelemmel hallgatta, hogyan kerekedik felül, annyira más volt, egészen idegen, és valahogy félelmetes is, fenyegető és gonosz, mint a villámot szóró felhő.

Hankát pedig szinte halálra sebezték ezek a szavak; véresre verték, irgalom és kegyelem nélkül hullottak rá, és szétmorzsolták, mint egy nyomorult férget. Ledőlt, mint a villámsújtotta fenyő, erőtlenül és öntudatlanul. Csak úgy kapkodott elfehérült ajkával levegő után, lehanyatlott a lócára, és a fájdalomtól minden széthullott, szétporlott benne. Még a könnye is elállott, nem ömlött tovább kíntól hamuszínűvé vált arcán, bár nehéz, viharzó zokogás tépte keblét. Rémülten nézett maga elé, mint valami hirtelen megnyílt mélységbe, és reszketett, mint a fűszál, melyet pusztulásba sodor a szél...

Jagus már rég elhallgatott, és átment anyjával a másik szobába, Magda is odébbállt, mert nem tudott értelmesen beszélni vele, még Józka is elfutott a tóra a kiskacsákkal, s Hanka még most is ott ült ugyanazon a helyen, mint a megdermedt madár, melynek elszedik a fiókáit, és sem kiáltani, sem védekezni, sem menekülni nem tud, csak időnként rebben meg a szárnya, és csipog keservesen...

Míg végül az Úr Jézus megkönyörült rajta, és enyhülést adott elkínzott lelkének. Fölriadt, és leborult a szentképek előtt, hangos sírásra fakadt, és fogadalmat tett, hogy elzarándokol Czenstochowába, csak hogy mindaz, amit hallott, ne legyen igaz.

Jagusia iránt pedig még haragot sem érzett, csak rémület fogta el, ha látta, és keresztet vetett, mikor a hangját hallotta, mint a Gonosz ellen...

Végül munkához látott. Gyakorlott keze szinte magától dolgozott, mert gondolatai valahol messze jártak; még azt se tudta, hogy a gyerekeket kivitte a kertbe, hogy rendbe rakta a szobát, megtöltötte a szilkéket étellel, és noszogatta Józkát, hogy mielőbb vigye ki a mezőre.

Mikor pedig egyedül maradt, és valamennyire megnyugodott, fontolgatni, mérlegelni kezdte Jagna minden szavát. Okos asszony volt és jó is, könnyen megbocsátotta minden sérelmét, minden bántalmát, de sértett önérzetét nem tudta elcsitítani; újra meg újra vér szökött az agyába, a szíve összeszorult a kíntól, és véres bosszúterveket forgatott a fejében. Végül erőt vett magán, és így suttogott magában:

- Persze hogy nem mérkőzhetem vele szépségben, hiába! De hites felesége vagyok, és gyermekeinek az anyja! - Büszkeség fogta el, és önbizalom szállott a szívébe. - És ha utána szalad, hát majd vissza is tér! Hiszen nem veheti feleségül! - Vigasztalta magát keserűen, és kinézett az ablakon.

Már dél felé járt, a nap a tó fölött lebegett, és olyan nagy lett a hőség, hogy már perzselt a föld, és olyan forró volt a levegő, mintha a kemencéből dőlne. Az emberek már hazafelé tartottak a mezőről, s a nyárfás útról a porfelhővel együtt a hazahajtott jószág bőgése is hallatszott, mikor Hankát valami hirtelen elhatározás szállotta meg. A falhoz támaszkodott, és még vagy egy üdvözlégynyi ideig gondolkozott, azután megtörülte szemét, átment a pitvaron, kinyitotta Jagusia szobájának ajtaját, és nyugodt, de erőteljes hangon így szólt:

- Takarodj ki rögtön a házból!

Jagna fölkelt a lócáról; egymással szemközt álltak, és hosszú ideig méregették egymást a szemükkel. Hanka kissé meghátrált a küszöbről, és rekedtes hangon megismételte:

- Hordd el magad ebben a pillanatban, mert ha nem, a legénnyel dobatlak ki... Ebben a szempillantásban! - szólt hajthatatlanul.

Az öregasszony odaugrott hozzá, magyarázkodni akart, de Jagus csak vállat vont:

- Ne szóljon ehhez a seprűnyélhez! Tudom én, mi fáj neki.

A láda fenekéről valami papirost vett ki.

- Ez fáj neked, az átírás, ezek a holdak! Hát nesze, zabáld tele magadat vele!

Megvetéssel dobta arcába a papírt:

- Fulladj meg rajta!

És nem ügyelve anyja tiltakozására, gyorsan kötötte a batyukat, és hordta ki a bejáróba.

Hanka előtt elködösödött minden, mintha ököllel sújtottak volna a szeme közé, de a papirost fölemelte, és fenyegetően sürgette:

- De gyorsan, mert rád uszítom a kutyákat! - szinte elállt a lélegzete a csodálkozástól, nem fért a fejébe, hogy ez igaz lehessen. "Hogyhogy, hat egész holdat, hat hold földet odadobott, mint egy repedt fazekat! Hogy lehet ez? Biztosan megháborodott" - gondolta utánanézve.

Jagna pedig rá se hederített, s már a képeket kezdte leszedni a falról, amikor nagy lármával berontott Józka.

- A gyöngyöt is adja vissza, az édesanyámé volt, az enyém..

Jagna már kezdte leoldani nyakáról a gyöngyöt, de hirtelen megállt a keze.

- Nem, nem adom oda! Maciejtől kaptam, hát az enyém!

Józka pörölni kezdett, Hankának kellett rákiáltania, hogy hagyja abba, mert Jagus mintha megsüketült volna minden kötekedésre; s amikor mindenét kihordta, elszaladt Jendrzychért.

Dominikowa már semmiben sem ellenkezett, de nem is felelt sem Hanka kérdéseire, sem Józka lármájára. Csak mikor már szekérre rakták a holmit, akkor emelkedett föl, és öklével fenyegette meg:

- Hogy verjen meg az Isten!

Hanka szinte megdermedt, de füle mellett eresztette el a szavakat, és utánuk szólt:

- Ha Witek hazahajtja a jószágot, akkor a tehenedet is hazaküldöm. A többiért jöjjön valaki estére, addig összetereljük.

Szótlanul mentek el, kifordultak az útra, és lassan kerülték meg a tavat; közvetlenül a parton mentek, visszatükröződött a képük a vízben.

Hanka sokáig nézett utánuk, valami különös szomorúsággal és keserűséggel, de mivel nem volt sok ideje a gondolkozásra, mert éppen jöttek haza a napszámosok a mezőről, hát elrejtette az ajándékozólevelet a ládába, és elzárta. Becsukta az első szobát, és az ebéd készítéséhez fogott. De egész délben hallgatagon, kábultan járt-kelt, még Jagustynka hízelgő szavait sem szívesen hallgatta.

- Jól tette! Már rég ki kellett volna kergetni. Kikapós lett, hogy nem lehetett vele bírni; mert hát ki is bántaná, ha az anyja jóban van a plébánossal! Mást már régen kiátkozott volna a pap a szószékről!

- Igen, persze! - bólintott Hanka, és elhúzódott, hogy ne halljon többet erről. Amikor pedig ismét munkába mentek valamennyien, elhívta Józkát lent gyomlálni, mert néhol olyan sűrűn nőtt a vadrepce, hogy némelyik tábla már messziről sárgállott.

Buzgón fogott a gyomláláshoz, de mégis kínozta a Dominikowa fenyegetése, és félelemmel töltötte el, főképpen pedig azon gondolkozott, mit szól majd mindehhez Antek.

"Ha megmutatom neki az írást, akkor biztosan földerül. Az ostoba! Hat hold, hiszen az majdnem egy egész gazdaság!" - gondolta, és körülnézett a földeken.

- Hallja, egészen megfeledkeztünk arról a papirosról, ami Grzeláról szól.

- Csakugyan! Csak egyelj tovább, Józka, én elszaladok a paphoz, ő majd elolvassa.

Még örült is, hogy az emberek közé megy, és megtudja, mit szólnak mindehhez.

Kissé rendbe szedte magát a házban, kivette a papirost a kép mögül, és elment vele a plébániára. De nem találta otthon a papot, kint volt a határban, ahol a napszámosok a sárgarépát egyelték. Már messziről meglátta; majdnem egészen le volt vetkőzve, csak nadrág volt rajta és szalmakalap. Nem mert azonban közelebb menni, mert félt, hogy biztosan tudja már a történteket, és még lehordja az emberek füle hallatára. A molnárhoz fordult hát be, aki éppen a fűrészmalmot indította meg kísérletképpen, Mateusszal együtt.

- Csak az előbb mesélte a feleségem, hogy kifüstölte a mostohát. Ejha, szelíd galambnak látszik, és vércsekarma van! - nevetett, és hozzáfogott az írás olvasásához. De alig vetett rá egy pillantást, máris fölkiáltott:

- Rossz hír van benne! A Grzelájuk vízbe fúlt! Még húsvétkor! Azt írják, hogy a holmiját át lehet venni a járási főnöknél...

- Grzela meghalt! Jézusom! Olyan fiatal és egészséges volt! És még csak a huszonhatodik esztendejét taposta. Aratásra kellett volna hazajönnie. Vízbe fúlt! Irgalmas Jézus! - nyögött fel, kezeit tördelve; nagyon elszomorította a hír.

- Nagyon is könnyen jön magának az örökség, könnyen! - szólalt meg gúnyosan Mateusz. - Most már csak Józkát kergesse ki, akkor minden a magáé lesz meg a kovácsé...

- Végeztél Tereskával, hogy már Jagusiára gondolsz? - vágott vissza Hanka. A molnár elkacagta magát, Mateusz pedig sürgősen a fűrésszel kezdett babrálni.

- Nem hagyja magát, talpraesett asszony - nézett utána a molnár.

Útközben beszólt Magdához, aki a gyászhír hallatára sírva fakadt, és érzékeny szipogás közepette, könnyein át mondta:

- Isten akarata, kedvesem. Hát olyan legény volt, mint a tölgy, alig akadt Lipcében párja. Ó, szerencsétlen emberi sors! Ma még élünk, holnap megrothadunk. Majd Michal elmegy azokért a holmikért, minek vesszenek oda. Szegényke, úgy vágyott már haza!...

- Minden az Isten kezében van. S a vízzel sohasem volt szerencséje, emlékszel, hogy majdnem belefulladt a tóba? Alig tudta Klomb kimenteni. Úgy látszik, az volt megírva számára, hogy vízben pusztuljon el.

Sopánkodtak egy sort, sírtak, és azután elbúcsúztak, mert mindegyiknek elég volt a maga napi gondja és baja, különösen Hankának.

A faluban villámgyorsan terjedtek el a hírek. Szürkületkor, a mezőről hazajövet már erről beszéltek. Persze Grzelát nagyon sajnálták, ami pedig Jagusiát illeti, megoszlott a falu véleménye, az asszonyok ugyanis, különösen az idősebbek, Hanka pártját fogták, és ádázul szidták Jagusiát; mellette viszont a férfiak emeltek szót, ha nem is valami bátran. Helyenként még össze is kaptak emiatt...

S mire leszállt az est, már zúgott a falu, mint a méhkas. A komaasszonyok átfutottak egymáshoz megtárgyalni a dolgot, némelyek a kerítésen, a kerteken át kiáltoztak egymásnak, vagy pedig a bejáróból, fejés közben tárgyaltak az arra menőkkel. Kellemes volt az est, illatos és hűs, az eget még a napnyugta halovány aranya borította, a földek felől a tücskök cirpelése és a fürjek pitypalattyolása hallatszott, s az árkokban és a mocsarakban álmosan kuruttyoltak a békák. A gyerekek kiabálása, a nótaszó, a barmok bőgése, nyerítés, bégetés, gágogás és szekérzörgés rezgett a falu fölött; az utcákon pedig, a tóparton és ahol csak találkoztak egymással az emberek, hevesen tárgyalták az eseményeket, és találgatták, mit intéznek a gazdák a földesúrral.

Mateusz a fűrészmalomból hazafelé menet hallgatózott itt is, ott is, de csak köpött egyet, káromkodott magában, és kikerülte a trécselő komaasszonyokat. Csak a Ploszkáék előtt szájaskodók mérgesítették föl annyira, hogy már nem bírta tovább türtőztetni magát, és felháborodva közbeszólt:

- Hankának nem volt joga kikergetni, mert a saját házában volt. Ezért a tréfáért még ülhet is, és jól ráfizethet!

A vastag, kivörösödött Ploszkowa letorkolta:

- Hanka nem tagadja meg a jussát, azt tudjuk! De hogy Antek bármely nap hazajöhet, hát másvalamitől félt! Hát hogy is lehetne őrizkedni a házi tolvajtól! Vagy talán szemet hunyjon rá, mi?

- Ej, mese-meskete! Csak beszél, amit a nyelvére hoz a nyála, de nem az igazság szól magából, csak a szín irigység!

Mintha botot szúrt volna egy darázsfészekbe, úgy támadtak rá valamennyien.

- Hát mi irigyeljük tőle, mi? Mit? Hogy céda ringyó, hogy úgy koslattok utána, mint a kutyák, hogy mindegyiktek igyekszik a dunnája alá, hogy gyalázatot és isteni büntetést hoz az egész falura, mi?

- Talán ezt is sajnáljátok, a kutya érti a fehérnépet! A penészvirágok félnek a naptól. Ha olyan lenne, mint Magda a kocsmában, tehetne akármi rosszat, megbocsátanátok, de mert mindegyiketeknél szebb, hát mindegyik külön-külön megfojtaná egy kanál vízben.

Erre olyan zajt csaptak körülötte, hogy menekülni volt kénytelen.

- Hogy szakadna le a nyelvetek, a kutyafátokat! - átkozódott, s ahogy Dominikowa háza előtt elment, benézett a nyitott ablakon. Világos volt a szobában, de Jagusiát nem látta, bemenni pedig nem mert, ezért csak sóhajtott egyet, és megfordulva hazaindult. Hamarosan összetalálkozott Weronkával, aki éppen a nénjéhez ment.

- Éppen magánál jártam. Stacho megmunkálta a fát, és a gödröt is kiásta, már lehetne fűrészelni, mikor jön el?

- Mikor? Talán sohanapján! Úgy unom már ezt a falut, hogy alighanem földhöz vágok mindent, és elmegyek, amerre a szemem lát! - kiáltott haragosan, és továbbrohant.

"Jól megcsíphette valami, hogy így berzenkedik!" - gondolta Weronka, amint befordult Borynáékhoz.

Hanka már a vacsora után csinált rendet, de rögtön félrevonta húgát, és elmondott neki mindent. Weronka szándékosan nem szólt semmit a Jagus dolgához, csak Grzeláról jegyezte meg:

- Ha meghalt, akkor az ő része is nektek jut felosztásra.

- Csakugyan, erre még nem is gondoltam.

- És azzal együtt, amit az uraság fog adni az erdőért, vagy egy fél lánc jut mindegyiketekre. Hiszen csak hárman vagytok. Istenem, a gazdagoknak még a mások halála is hasznára válik - sóhajtotta Weronka bánatosan.

- Mit nekem a gazdagság! - védekezett Hanka, de amint Weronka elbúcsúzott, és aludni mentek, számolgatni kezdett a maga módján, és titokban örvendezett.

Később pedig, amikor letérdelt imádkozni, lemondóan suttogta:

- Ha már egyszer meghalt, hát ez volt az Isten akarata. - És őszintén fohászkodott a lelke üdvösségéért.

Másnap déltájban Jambrozy jött be a szobába.

- Hol járt? - kérdezte Hanka, aki éppen tüzet gyújtott a tűzhelyen.

- Kozioléknál voltam, leforrázódott a gyerek. Hívatott, de oda már csak koporsó kell meg temetés.

- Melyik?

- Az a kisebbik, akit tavasszal hozott Varsóból. A forróvizes üstbe esett, és szinte megfőtt.

- Valahogy nincs szerencséje ezekkel a talált gyerekekkel.

- Nincs hát. Bár nem veszít rajta, megfizetik a temetést! De nem ezért jöttem magához.

Hanka ráemelte nyugtalan szemét.

- Tudja-e, hogy Dominikowa a városba ment Jagusiával, a bíróságra? Azt mondják, bepöröli magát, hogy kikergette a lányát...

- Hadd pöröljön, nem félek tőle!

- Gyónni voltak reggel, s azután sokáig tárgyaltak a főtisztelendővel. Persze nem hallgatóztam, csak azt mondom, ami véletlenül a fülembe jutott; úgy panaszkodtak magára, hogy a plébános az öklével fenyegetőzött.

- Pap, és mégis a mások ügyébe üti bele az orrát! - mondta Hanka indulatosan, de ez a hír mégis annyira bántotta, hogy egész nap tévetegen járt föl-alá, aggodalommal és rossz sejtelmekkel eltelve.

Szürkületkor szekér állott meg a bejáró előtt.

Ijedten és reszketve futott ki a házból; a bíró ült a kocsin.

- Már hallotta, mi történt Grzelával?! - kezdte. - No, szerencsétlenség, mit csináljunk. De jó újságom is van maga számára: holnap vagy legkésőbb holnapután hazajön Antek!

- Nem csap be? - már nem merte elhinni.

- A bíró mondja magának, hát elhiheti! A hivatalban mondták nekem...

- Jó is, hogy hazajön, legfőbb ideje! - mondta hűvösen, mintha egy csöppet se örülne. A bíró pedig gondolkozott egy kicsit, és nagyon baráti hangon folytatta:

- Rosszul csinálta a dolgot Jagusiával! Már panaszt tett maga ellen, megbüntethetik önkényességért és erőszakért. Nem volt joga bántani, a saját gazdaságában volt. Az lesz még csak a furcsa, ha Antek hazajön, magát meg bedutyizzák! Jó barátságból tanácsolom, hozza rendbe a dolgot! Én majd mindent megteszek, hogy visszavonják a panaszt, de a sérelmet magának kell helyrehoznia.

Hanka kiegyenesedett, és minden kertelés nélkül megkérdezte:

- Kit védelmez, a kárvallottat vagy a babáját?

A bíró úgy rávágott az ostorral a lovakra, hogy szinte elrepültek.

De ezek miatt a különféle nehéz gondok miatt Hanka a szemét se tudta lehunyni az éjjel. Amellett folyton úgy rémlett neki, hogy lépéseket hall a bejáróban, az úton, sőt még a ház körül is. Dobogó szívvel hallgatta, de az egész ház mélyen aludt, még a gyerekek se nyöszörögtek; süket, bár világos éj volt, a csillagok benéztek az ablakon, és néha felzúgtak a fák, mert éjfél óta szél támadt, és fújdogált olykor-olykor.

A szobában meleg és fülledt volt a levegő; az ágyak alatt alvó kacsák rossz szagot terjesztettek. De Hankának nem volt kedve kinyitni az ablakot. Már egészen kiment az álom a szeméből, a dunna égette, a párnák úgy izzottak, mint a tűzhely lapja; csak forgolódott egyik oldaláról a másikra, s egyre nyugtalanabb lett, mert a különféle gondolatok úgy kavarogtak a fejében, mint a hangyák a hangyabolyban; forró veríték ütött ki rajta, és olyan remegés fogta el, hogy már nem tudott uralkodni félelmén, hirtelen kiugrott az ágyból, és mezítláb, egy szál ingben, megragadva a fejszét, mely éppen keze ügyébe esett, kiment az udvarra.

Tárva-nyitva volt minden, de mindenre az álom mélységes csöndje borult. Pietrek az istálló előtt kinyújtózkodva horkolt, a lovak rágták az abrakot, és csörgették láncukat, a tehenek pedig, melyeket nem kötött meg senki éjszakára, szanaszét hevertek az udvaron, és kérődzve csámcsogtak nyálas pofájukkal, feléje fordították szarvukat és fekete, kifürkészhetetlen szemgolyójukat.

Visszatért az ágyba, és egy ideig nyitott szemmel feküdt; újból aggodalmasan hallgatózott, mert némely pillanatban fejét tette volna rá, hogy valami hangokat és tompa, távoli lépéseket hall.

- Talán ébren vannak valamelyik házban, és beszélgetnek! - próbálta megmagyarázni magának, de alig szürkült egy kicsit az ablak, fölkelt, és vállára kapva Antek bundáját, kiment a ház elé.

A tornácon Witek gólyája aludt fél lábon, szárnya alá dugva fejét, a bejáróban pedig gubbasztó libafalka fehérlett.

A fák koronája már kiágasodott az éjszakából, bőven hullott róluk a harmat, kopogott a leveleken és a füveken, s üdítő, friss szellő fújdogált.

Alacsony, kékes pára takarta be a mezőt, melyből csak itt-ott szökkent ki egy-egy magasabb fa, mint a fölszálló sűrű, fekete füst.

A tó úgy csillogott, mint egy homályba borult, hatalmas, vak szem, az égerfasor halkan, aggodalmasan suttogott fölötte, mert körös-körül még minden aludt, elmerülve a szürke, átláthatatlan homályban és csöndességben.

Hanka leült a tornácon, és a falhoz támaszkodva, váratlanul elszundított. Jó pár miatyánknyi ideig alhatott, mert mikor fölriadt, az éjszaka már egészen megfehéredett, s keleten vörösen égett a hajnal, mint egy távoli tűz fénye.

"Ha hűssel elindultak, akkor biztosan itt lehetnek már bármely pillanatban!" - gondolta, és kinézett az útra. Annyira fölüdítette ez a rövid szendergés, hogy már nem tért vissza ágyába, s hogy könnyebben várja a napkeltét, kivitte a gyerekek ruháit, és elment mosni a tóra.

S egyre gyorsabban nappalodott. Nemsokára megszólalt valahol az első kakas, és utána más kakasok is csattogtatni kezdték szárnyaikat, és kiáltoztak, hogy harsogott tőlük az egész falu. Azután pedig a pacsirták szólaltak meg, de még ritkán, s a földön ülő sűrű homályból lassan kibontakoztak a meszelt falak, a kerítések és az üres, harmatos utak.

Hanka buzgón mosott, amikor valahol a közelben hirtelen halk lépések neszét hallotta. Meglapult, mint a nyúl, és figyelmesen körülnézett. Valami árny lopódzott ki Balcerekék udvarából, és óvatosan surrant el a fák alatt.

"Biztosan Marysiától, vajon ki lehet? - elmélkedett, de nem tudta megállapítani, mert az árnyék egyszer csak nyomtalanul eltűnt. - Olyan büszke, olyan rátarti a szépségére, és mégis beereszti éjszaka a legényeket! Ki hitte volna!"

Így gondolkozott megbotránkozva, de ekkor meg azt vette észre, hogy a molnárlegény sompolyog a falu másik végéről.

- Biztosan a kocsmából jön, Magdától! Úgy kóborolnak az éjszakában, mint a farkasok. Mi minden nem történik! - sóhajtotta, de őt magát is olyan vágy fogta el, hogy néhányszor élvezettel kinyújtózkodott. De mert a víz hűvös volt, ez hamar elmúlt, és dúdolni kezdett halk, vágyakozó hangon:

Az ének alacsonyan szállott a harmaton, és beitta a rózsaszínű hajnal.

Ideje volt már fölkelni. A faluban már ablaknyitogatás, a fapapucsok kopogása és egyéb hangok hallatszottak.

Hanka csak éppen kiakasztotta a kimosott ruhát a kerítésre, és máris sietett fölébreszteni háza népét. De olyan álmosak voltak még, hogy ha föl is emelkedett valamelyikük feje, ismét öntudatlanul visszahanyatlott, lehúzta az álom.

Alaposan földühödött, mikor Pietrek fölényesen rákiáltott:

- A kutyafáját, ráérek még, alszom napkeltéig! - és meg se mozdult.

A gyerekek is nyűgösködtek, és Józka keservesen nyafogott:

- Még egy kicsit, Hanus! Hiszen csak most feküdtem le...

Elcsitította a gyerekeket, kihajtotta a baromfit az ólból, és várt még egy miatyánknyi ideig. Közvetlenül napkelte előtt azonban, mikor már egészen tűzben égett a nap, és a tó is vöröslött a hajnalpírtól, olyan patáliát csapott, hogy föl kellett tápászkodnia mindenkinek a vackáról. Rögtön rátámadt Witekre is, aki álmosan csetlett-botlott, beleütközött a ház sarkába, és vakaródzott.

- Mindjárt úgy ellátom a bajodat, hogy fölébredsz tőle! Miért nem kötötted a vályúhoz a teheneket, te csámpás?! Azt akarod, hogy éjjel fölhasítsák egymás hasát a szarvukkal?

Witek visszafeleselt valamit, mire Hanka nekiugrott, de a fiú szerencsére nem várta meg. Benézett az istállóba, és rátámadt Pietrekre.

- A lovak az üres jászlat rágják, te meg napkeltéig heverészel!

- Úgy kiabál, mint a szarka eső előtt. Meghallja az egész falu - mordult föl a legény.

- Hadd hallja! Hadd tudják meg, milyen léhűtő és naplopó vagy! Várj csak, hazajön a gazda, majd elbánik veled, meglátod! Józka! - kiáltott ismét az udvar másik végére. - A vörösnek kemény a tőgye, húzzad erősen, hogy megint ott ne hagyd a tej felét! És siess a fejéssel, mert a faluból már hajtják kifelé a teheneket. Witek, fogd a reggelit, és hajtsd ki a jószágot! Aztán csak engedd elszéledni a birkákat, mint tegnap, majd számolok veled! - intézkedett, és ő maga is úgy forgott, mint a pörgettyű. A tyúkoknak marékkal szórta a magot, a ház előtt sivító disznóknak kivitte a teli csöbröt, az anyjától elválasztott borjúnak innivalót készített, főtt kását szórt a kiskacsák elé, és aztán kihajtotta őket a tóra. Witek kapott egyet ököllel a hátára és reggelit a tarisznyájába; a gólyáról sem feledkezett meg Hanka, vasfazekat állított elébe a tornácra a tegnapi krumplimaradékkal. Az odalopódzkodott, kelepelt, bele-belefúrt a csőrével, és eddegélt. Hanka mindenütt ott volt, mindenre volt gondja, és semmiről sem feledkezett meg.

S alighogy Witek kihajtotta a teheneket és a birkákat, Pietrekhez ment. Nem bírta nézni, hogy munka nélkül cselleng.

- Hányd ki a trágyát az istállóból! Melegük van tőle a teheneknek éjjel, és bepiszkolódnak, mint a disznók.

A nap éppen hogy kitekintett a messzeségből, vörös, izzó szemével végignézett a világon, amikor gyülekezni kezdtek a zsellérasszonyok, akik a len- és a krumpliföldért állottak napszámba.

Hanka Józkát elkergette krumplit tisztítani, megszoptatta a kicsit, és aztán vállára kapva kendőjét, így szólt:

- Ügyelj mindenre! És ha Antek megjönne, hozd hírül a káposztásföldre. Jöjjenek, asszonyok, amíg hűvösebb van, és harmatos a föld, kapálunk a káposztásban, reggeli után majd visszatérünk a tegnapi munkához.

A malom mögé vezette őket, az alacsony fekvésű rétre, a harmattól és leszálló ködtől még szürke semlyékre. A tőzeges föld még hajladozott a lábuk alatt, mint a bőrszíj, s néhol annyira süppedékes volt, hogy meg kellett kerülni a semlyéket. A barázdákban, melyek mélyek voltak, mint az árkok, poshadt víz állt, zöld békanyállal födve.

A káposztásföldön még nem volt senki, csak bíbicek kóvályogtak a táblák fölött, és gólyák gázoltak rajtuk bólogatva. Érezni lehetett a mocsárszagot, és a régi, beesett tőzeggödröket körülvevő kálmos és nád nyers illatát.

- Szép idő van, de úgy látom, forró nap készül - szólalt meg egyikük.

- Még jó, hogy a szél hűsít egy kicsit.

- Mert korán van. Még jobban szárít, mint a nap.

- Régóta nem emlékeznek az emberek ilyen száraz nyárra! - mondogatták, és munkába álltak a magas káposztástáblákon.

- Milyen szépen megnőtt, némelyik már fejesedik.

- Csak meg ne rágják a férgek. Szárazságban elszaporodhatnak.

- El hát. Wolában már egészen megrágták.

- Modlicában meg egészen kiszáradt, újat kellett ültetni.

Így beszélgettek, és közben kapálták a földet, dombosan körültöltve a szépen megnőtt, de erősen gazos káposztatöveket. A pitypang térdig ért, a kacsafű, sőt a bogáncs is sűrűn kelt, mint az erdő.

- Amit az ember nem vet, és amire nincs szüksége, az dúsan terem - jegyezte meg az egyik asszony, lerázva a földet egy kitépett gazról.

- Mint minden, ami rossz! A bűnt se veti senki, mégis tele van vele a világ.

- Mert szapora! Jaj, kedvesem, csak addig van ember, amíg bűn is van. Hiszen azt is mondják, bűn nélkül nincs nevetés, meg azt, hogy ha a bűn nem lenne, régen kipusztult volna az ember! Biztosan szükség van rá valamiért, mint erre a gyomra is, mert mind a kettőt az Úr Jézus teremtette! - mondta Jagustynka a maga módján.

- Még hogy az Úr Jézus teremtette a Gonoszt! Persze! Olyan az ember, mint a disznó, mindent be kell mocskolnia az ormányával! - szólt Hanka szigorúan. Erre mindnyájan elhallgattak.

A nap már alaposan fölemelkedett, s a köd végképpen eloszlott, mikor a falu felől feltünedeztek az asszonyok.

- Ezek aztán munkások! Megvárják, míg fölszárad a harmat, hogy meg ne nedvesedjék a lábuk - gúnyolódott Hanka.

- Nem mindenki kívánja úgy a munkát, mint maga!

- Mert nem mindenkinek kell úgy robotolnia, mint nekem! - sóhajtott mélyen Hanka.

- Ha hazajön az ura, akkor megpihen.

- Már fogadalmat is tettem, hogy Havas Boldogasszonykor elzarándokolok Czenstochowába, csak hazatérjen. A bíró mára ígérte.

- A hivatalból tudja, hát úgy is kell lenni. De az idén sok nép készül Czenstochowába. Azt mondják, hogy a kántorné is megy, és azt mondja, hogy maga a plébános fogja vezetni a búcsúsokat!

- No és ki viszi majd a plébános hasát? - nevetett Jagustynka. - ő maga nem bírja olyan nagy darab úton. Csak ígéri, mint mindig.

- Én voltam már néhányszor a többiekkel együtt, de azért elmennék minden évben - sóhajtotta a vízen túli Filipka.

- Mindenki szívesen lopja a napot.

- Jézusom! - folytatta áhítattal a zsellérasszony, nem ügyelve Jagustynka csipkelődésére. - Hiszen az olyan, mintha csak az égbe menne az ember, olyan könnyen és jól érzi magát útközben. És mennyi világot lát, mennyit hall, mennyit imádkozik! Csak egypár hét, és olyan, mintha egész évekre megszabadult volna minden gondtól és nyomorúságtól. Mintha újjászületett volna!

- Bizony, az Isten kegyelme erősíti így meg az embert! Bizony... - helyeseltek némelyek.

A falu felől, a folyóparti ösvényen, a sás és a sűrű, fiatal égerliget közt egy leányka közeledett feléjük sietve. Hanka ernyőt formált kezével a szeme fölé, de nem tudta fölismerni. Csak közelről ismerte meg Józkát, aki szaladt, ahogy csak tudott, és már messziről kiabált és hadonászott:

- Hanus! Hazajött Antek! Hanus!

Hanka lecsapta a kapát, és fölpattant, mint a madár, ha szállni készül, de egy szempillantás alatt magához tért. Leengedte felhajtott szoknyáját, és habár repülni szeretett volna, bár úgy dobogott a szíve, hogy a lélegzete is elállt, és alig bírt szólni, mégis nyugodtan mondta, mintha semmi sem történt volna:

- Dolgozzanak csak tovább, aztán reggelire jöjjenek haza.

Lassan ment el, sietség nélkül, s közben mindenről kikérdezte Józkát.

Az asszonyok egymásra néztek, mert végképp megzavarta őket a Hanka nyugalma.

- Csak látszatra olyan nyugodt, az emberek előtt. Hogy ki ne nevessék, hogy annyira sürgős neki az urához. Én nem bírnám ki! - mondta Jagustynka.

- Én sem! Csak aztán ne szottyanjon kedve Anteknek valami újabb szeretkezésre...

- Jagusia nincs már a keze ügyében, hát talán leszokik róla.

- Jaj, kedvesem, ha az embert hívja a szoknya szaga, a világ végére is kész elmenni utána.

- Bizony úgy van, a jószág se szokik olyan könnyen a tilosba, mint némely ember...

Így pletykálkodtak, és alig mozogtak már a munka körül. Hanka pedig közben messze járt, és szinte szándékosan beszédbe elegyedett a szembejövőkkel, bár nemigen tudta, mit mond és mit felelnek, mert csak az az egy dolog járt a fejében, hogy Antek hazajött és várja.

- És Rochhal jött? - kérdezte újra.

- Rochhal hát! Hiszen mondtam már magának!

- És milyen, mi? Milyen?

- Tudom is én, milyen? Megjött, és rögtön a küszöbön kérdezi: hol van Hanka? Megmondtam, és rögtön rohantam magáért, ennyi az egész!

- Kérdezett felőlem! Hogy az Úr Jézus... Hogy az... - elragadta az öröm.

Már messziről meglátta. A tornácon ült Rochhal, s amikor észrevette őt, elébe ment a bejáróba.

Hanka mind lassabban ment feléje és mind nehézkesebben. Útközben a kerítésbe fogódzott, mert rogyadozott a lába, kifogyott a lélegzete, fojtogatta a könny a torkát, és olyan zavart volt a feje, hogy alig tudta kinyögni:

- Hát te vagy az! Te vagy! - a többi örvendező szót elmosták a könnyei.

- Én vagyok hát, Hanus! Én! - erősen keblére szorította a feleségét, és jóságosan, egész szívéből ölelgette. Az asszony is önfeledten simult hozzá, csupán boldog könnyei folytak végig patakokban sápadt arcán, s az ajka remegett. Egészen átengedte magát az ura ölelésének, mint a vágyakozó gyermek.

Sokáig nem tudott szólni, de hát mit is mondhatott volna, hogy is mondhatta volna ki, mi történt benne! Hiszen letérdelt volna előtte, fölsöpörte volna előtte a port, de csak néha-néha szakadt ki egy-egy szó a kebléből, elébe hullott, mint a súlyos gabonaszem vagy a lakodalmasan illatozó és szíve vérétől harmatos virág, és hűséges, odaadó szeme, határtalan szerelemmel teli szeme a lába elé borult, mint a kutya, s átadta magát kényére-kedvére.

- Lesoványodtál, Hanus! - suttogta Antek, és gyöngéden megsimogatta az arcát.

- Hát hogyne... annyit szenvedtem, úgy vártalak...

- Agyondolgozta magát az asszony - szólalt meg Roch.

- Hát maga is itt van?! Egészen megfeledkeztem magáról! - és köszöntötte, kezét csókolgatta. Az öreg tréfásan felelte:

- Nem csoda. Megígértem, hogy elhozom magának az urát, hát itt van...

- Itt van az uram, itt van! - kiáltotta, és hirtelen bámulva állt meg Antek előtt. Mert megfehéredett, kifinomodott, és olyan szépnek, hatalmasnak, újnak látszott, mintha valaki más lenne. Meg se tudta érteni.

- Megváltoztam, hogy olyan csodálkozva nézel?

- Nem is, de valahogy mégis egészen más vagy.

- Várj csak, kimegyek a határba dolgozni, rögtön olyan leszek, mint azelőtt voltam.

Hanka hirtelen beszaladt a szobába a legkisebb gyerekért.

- Még nem is láttad! - kiáltotta, kihozva a kiabáló fiúcskát. - Nézd meg, úgy hasonlít hozzád, mint egyik tojás a másikhoz.

- Erős legény! - mondta Antek, a szűre szárnyába fektette, és meghintáztatta.

- Rochnak hívják! Pietras, gyere te is ide az apádhoz - fölemelte a kisfiút, mert az apja térdére kezdett kapaszkodni, és gagyogott valamit. Antek elérzékenyedve ölelte át.

- Édes bogárkáim, drága apróságok! Hogy megnőtt már Pietras! No és már gagyog is a maga módján.

- Hiszen olyan durcás is, és olyan ügyes, ha kézbe kaparintja az ostort, tüstént megpattintja, és tereli ki a libákat. - Melléjük guggolt. - Pietras, mondjad: tata! Mondjad!

Persze hogy elgagyogta, és még többet is beszélt a maga módján, az apja haját cibálva.

- Józka, hát te miért oldalogsz el tőlem? Gyere csak ide - szólította Antek.

- Merek is én - csipogta a lány szégyenlősen.

- Gyere, te csacsi, gyere! - gyengéden, testvériesen magához vonta. - Most már nekem fogadj szót mindenben, mint az apádnak. Ne félj, nem leszek hozzád szigorú, nem esik bántódásod.

A kislány sírva emlegette apját és bátyját.

- Amikor a bíró mondta, hogy meghalt, mintha doronggal vágtak volna fejbe, úgy megszédültem. Olyan kedves legény volt, olyan aranyos testvér. Ki hitte volna. Már tervezgettem, hogy osztjuk meg a földet, már arra is gondoltam, kivel házasítjuk össze - panaszolta Antek csendesen, mély fájdalommal. Roch el akarta terelni figyelmüket a szomorú gondolatokról, ezért fölkelt és így szólt:

- Ti csak beszéltek, de nekem már korog a gyomrom.

- Jaj, istenem, egészen megfeledkeztem róla. Józka, fogd csak meg azt a két sárga kiskakast. Pi-pi-pipi! És talán előbb tojást, mi? Vagy kenyeret? Friss, és a vaj is csak tegnapi. Vágd el a nyakukat, forrázd le! Rögtön elkészítem. Milyen buta is vagyok, hogy megfeledkeztem róla!

- Hagyd későbbre a csibét, Hanus, csinálj valami jó falusi ennivalót. Úgy meguntam azokat a városi ételeket, hogy szívesen leülök egy tál krumplihoz és céklaleveshez - nevetett Antek vidáman. - Csak Rochnak főzz valami mást.

- Isten fizesse meg. Nekem is éppen erre fáj a fogam!

Hanka nekifogott a főzésnek, de mert a krumpli már rotyogott a fazékban, hát csak kolbászt hozott a kamrából a céklalevesbe.

- Neked hagytam, Jantos. Ez abból a disznóból való, amit húsvét előtt öltünk a te kívánságodra.

- Jókora kötél, de isten segedelmével elbánunk vele. Igaz is, Roch, hol vannak az ajándékaink?

Az öreg jókora batyut nyújtott át, amelyből Antek különféle holmikat szedegetett ki, és mindenkinek külön-külön odaadta a magáét.

- Nesze, Hanus, ezt neked hoztam, legyen, ha elmégy valahova - egy gyapjúkendőt adott át neki, szakasztott olyat, amilyen a kántornénak volt: fekete, piros-zöld kockákkal.

- Nekem! Hogy eszedbe jutott, Jantos - nyögte határtalan hálával az asszony.

- De hiszen ha Roch nem szól, meg is feledkeztem volna róla. De ő eszembe juttatta, és együtt mentünk válogatni meg vásárolni.

És sok mindent vásárolt össze, mert még egy cipőt is adott a feleségének, meg egy sárga virágos, kék selyem fejkendőt. Józkának ugyanolyat adott, csakhogy zöldet, egy nyakfodrot és egy pár gyöngysort, hosszú kötőpántlikával. A gyerekeknek pedig mézeskalácsot hozott meg szájharmonikát. Még a kovácsné számára is volt meglepetése, mert valamit papírba csomagolva félretett. Nem feledkezett meg Witekről és a legényről sem.

Szinte sikoltoztak bámulatukban, amint meglátták a mind újabb csoda dolgokat. Nézegették és próbálgatták is olyan örömmel, hogy Hankának a könny is végigcsordult kipirult arcán, Józka pedig a fejéhez kapott ámulatában.

Roch mosolyogva dörzsölte kezét, Antek pedig csak fütyörészett.

- Rászolgáltatok az ajándékra. Roch elmondta, milyen szépen ment minden a gazdaságban. Hagyjátok már, nem a köszönetért hoztam - védekezett, mert nekiestek és ölelgették, csókolgatták.

- Soha nem is álmodtam ilyen csoda dolgokról - suttogta könnyesen Hanka, miközben leült fölpróbálni a cipőt. - Egy kicsit szűk, mert megdagadt a lábam a mezítláb járástól, de télre éppen jó lesz.

Roch a faluról és különféle dolgokról kérdezősködött; Hanka csak félszóval felelgetett, mert a főzés körül sürgölődött, éspedig olyan buzgalommal, hogy hamarosan jókora tálat állított elébük bőven zsírozott krumplival és egy másik nem kisebbet céklalevessel, melyben akkora kolbász úszott, mint a kocsikerék.

Alaposan nekiláttak a reggelinek.

- Ez aztán étel - kiáltott Antek vidáman -, jó illatos a kolbász! Ezután már érez az ember egy kis súlyt a hasában. Azok ott a börtönben úgy etettek, hogy a fene egye meg őket.

- Sokat éheztél, szegénykém?

- Bizony, a végén már nem is tudtam enni.

- Mesélték az emberek, mit adnak ott enni, azt mondták, még a kutya is csak nagy éhségében kapna az olyan étel után. Csakugyan?

- Bizony, úgy van. De az a legrosszabb, hogy bezárva kell ülni. Amíg hideg volt, még megjárta, de mikor melegen kezdett sütni a nap, és megéreztem a föld szagát, azt hittem, majd megveszek. Jobban kívántam a szabadságot, mint ezt a kolbászt. Már meg is próbáltam széttörni a rácsot, de megakadályozták.

- És igaz, hogy vernek ott? - kérdezte az asszony félénken.

- Vernek hát! Mert vannak ott olyan gazemberek is, akiknek már tiszta igazságosságból is kijár naponként a bot. Hozzám egy ujjal se mert nyúlni senki. Próbálja meg valaki, majd adnék én neki!

- Persze, ki is bírna veled, te vasgyúró! Ugyan kicsoda! - bizonygatta Hanka örömmel. Le nem vette róla a szemét, és ügyelt minden mozdulatára.

De hamarosan befejezték az evést, és rögtön elmentek aludni a csűrbe, ahova már vitt nekik Hanka dunnát meg vánkost a hombárba.

- Az istenért, hiszen töpörtyűvé olvadunk - nevetett Roch.

Hanka már nem felelt. Amint becsukta utánuk az ajtót, egészen elgyengült, és kifutott a veteményesbe petrezselymet gyomlálni. Néhány pillanatig nézelődött maga körül, és sírva fakadt. Örömében sírt, sírt, mert a nap melegítette a hátát, mert zöld fák hajladoztak a feje fölött, mert énekeltek a madarak, mert minden virágzott és illatozott, és mert olyan jól érezte magát a lelke, olyan csöndes és boldog volt, mint a szentgyónás után, vagy még jobban.

- Hogy ezt megadtad, édes Jézusom! - jajdult fel, az ég felé emelve könnyes szemét legőszintébb, teljességgel kimondhatatlan hálájában azért a sok jóért, ami osztályrészéül jutott.

- És hogy annyira megváltozott minden! - sóhajtott elbámulva, boldogan, szinte égbe emelkedve. És egész idő alatt, amíg aludtak, a boldogságtól szinte magánkívül járt-kelt. Őrködött fölöttük, mint a kotlós a csibéi fölött. Kivitte a gyerekeket messzire a gyümölcsösbe, hogy ne lármázzanak. Minden jószágot kihajtott az udvarból, még arra se ügyelt, hogy a disznók turkálják a korai krumplit, a tyúkok meg a kelő uborkát kapirgálják. Mindenről megfeledkezett, az egész világról, folyton csak az alvókhoz kukkantgatott be.

S olyan lassan telt az idő, hogy már nem tudta, mihez fogjon. Mert elmúlt már a reggeli ideje, megvolt az ebéd is, és ők még folyton aludtak. Mindenkit munkába kergetett, de ügyet se vetett rá, mi történik ott nélküle. Csak őrködött, folyton topogott a háztól a csűrig meg vissza.

Százszor elővette az ajándékokat, próbálgatta és mondogatta:

- Hát van még ilyen jó és figyelmes ember a világon?

Végül elszaladt a faluba az asszonyokhoz, és már messziről kiáltotta mindenkinek, akit meglátott:

- Hallja, megjött az uram! Most a csűrben alszik.

És nevetett a szeme, az arca, és olyan öröm és vidámság áradt belőle, hogy csak úgy csodálkoztak az asszonyok.

- Megbabonázta az a kötnivaló? Egészen elment az esze.

- Föl is tartja majd hamarosan az orrát, majd felfuvalkodik, meglátja!

- Térjen csak vissza Antek a régi szokásaihoz, majd letörik akkor a szarva - beszélgettek.

Dehogyis hallotta ő ezeket a beszédeket! Alig ért haza, buzgón nekilátott, hogy bőséges ebédet készítsen, de mikor meghallotta, hogy libák gágognak lármásan a tavon, kirohant, hogy kavicsokkal hallgattassa el őket. Majdnem veszekedés is támadt ebből a molnárnéval.

Éppen hogy kiküldte az uzsonnát a mezőre az embereknek, mikor Antekék kijöttek a csűrből. A ház előtt, a hűsön, az árnyékban tálalta föl nekik az ebédet. Még pálinkát és sört is hozott elő, csemegének pedig vagy fél szita érett meggyet tett eléjük, amit a pap gazdasszonyától hozott.

- Olyan bőséges az ebéd, mintha lakodalomban volnánk - tréfált Roch.

- Hazajött a gazda, hát ez nem elég lakodalom? - felelte Hanka, és sürgölődött körülöttük. Ő maga alig evett.

Ebéd végeztével Roch elment a faluba, azt ígérte, estére visszatér. Hanka pedig bátortalanul megkérdezte az urát:

- Nem akarod megnézni a gazdaságot?

- Jól van, megnézzük! Az ünnepnek vége, hozzá kell látni a dologhoz! Istenem, nem gondoltam volna, hogy olyan hamarosan rám száll az apai örökség!

Felsóhajtott, és ment az asszony után. Előbb a lóistállóba mentek; három ló szuszogott itt, s a rekeszben forgolódott a csikó. Azután az üres tehénistállóba meg a csűrbe is, megnézték az idei szénát; Antek még az ólakba is benézett, meg a fészerbe, ahol különféle szerszámok és holmik voltak.

- A bricskát majd át kell gördíteni a szérűre, mert itt egészen összeszárad.

- Hányszor mondtam Pietreknek. De hát nem fogadott szót.

Hívogatni kezdte a malacokat meg a baromfit, s dicsekedett a nagy szaporulattal. Amikor azt is végignézte Antek, az asszony hosszadalmasan mesélt a mezei munkákról, hol és mi van elvetve, és mennyi van ebből meg abból. Közben várakozón nézett az ura szemébe, de Antek csak elrendezte fejében mindezeket, olykor kérdezősködött is erről-arról, s csak a végén mondta:

- Még elhinni is nehéz, hogy győzted mindezt magad!

- A te kedvedért még többet is győznék - suttogta forrón az asszony, és rettenetesen örült a dicséretnek.

- Talpraesett asszony vagy, Hanus, az már igaz! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen vagy.

- Ha egyszer kellett, hát persze hogy nem sajnálja az ember a két kezét.

Antek még a gyümölcsöst is megnézte, mely tele volt már félig piros meggyel, megnézte az ágyásokat is, ahol szépen nőtt a hagyma, a petrezselyem és a káposztapalánta.

Már visszatérőben voltak, amikor az első szoba előtt elhaladva, Antek benézett az ablakon át.

- Hát Jagna hol van? - hordozta körbe bámuló szemét az üres szobában.

- Hát hol lenne? Az anyjánál! Elkergettem innen! - mondta keményen Hanka, és férjére emelte szemét.

Antek összeráncolta szemöldökét, egy darabig gondolkodott, cigarettára gyújtott, és nyugodtan, csak úgy odavetve mondta:

- Dominikowa cudar kutya, nem hagyja pör nélkül a dolgot.

- Azt mondják, tegnap már voltak panasszal a törvénynél.

- No, a panasztól az ítéletig még hosszú az út. De jól meg kell gondolni a dolgot, hogy meg ne tréfáljon bennünket.

Erre Hanka elmondta, miből keletkezett az egész, és hogyan történt. Persze sok mindent el is hallgatott. Antek nem szakította félbe, nem is kérdezősködött, csak a homlokát ráncolta, és olykor-olykor megvillant a szeme. Csak mikor Hanka odaadta neki az átíratási okmányt, akkor nevette el magát csípősen:

- Annyit ér, hogy hátramehetsz vele.

- De hiszen ez az, amit az édesapád adott neki.

- Az, de fabatkát sem ér! Ha a közjegyző előtt írásban visszaadná, az jelentene valamit. Csak tréfából dobta oda neked!

Vállat vont, karjára vette Pietrust, s megindult az átbújó felé.

- Megnézem a földeket, aztán majd visszajövök! - vetette oda. Hanka hátramaradt, bár nagyon szeretett volna vele menni. Antek megkerülte a szénakazlat, melyet újból fölállítottak, és meg volt rakva bőven, s fél szemmel, sandán nézegette.

- Mateusz hozta rendbe. Csak szalma elfogyott három boglyával a tetejére - kiáltott Hanka utána a sövénytől.

- Jó, jó - morogta Antek. Nem volt mindenre kíváncsi. Átment a krumpliföldön, és megindult a mezsgyén.

Az idén a falu innenső oldalán majdnem csupa őszi vetés volt, ezért nem sok emberrel találkozott útközben. A szembejövőket röviden köszöntötte, és gyorsan továbbment. Mégis egyre inkább lassította lépteit, mert Pietrus nehéz volt, és egyre jobban elkábította a meleg, csöndes levegő. Meg-megállt, majd leült, de azért apróra megnézett minden egyes táblát.

- Hohó, a dudva elfojtja a lent! - kiáltott föl, megállva a kék virágos, sárgával sűrűn tarkított táblák mellett. - Szemetes magot vett, és nem szelelte ki.

Azután az árpánál állt meg, amely gyarló volt, és már ki is égett. Alig látszott ki a bogáncs, a kamilla meg a vadsóska közül.

- Nedvesen vetették! Föltúrta a földet, mint a disznó! Hogy a nyavalya törne ki, te semmirekellő, az ilyen munkáért! És hogy boronálta meg a cudar! Csupa tarackbúza meg göröngy az egész!

Haragosan köpött egyet, és átment a hatalmas rozstáblába, mely mint a napon hullámzó víz, úgy ringott a lába előtt, zizegett nehéz kalászaival. Nagyon megörült, mert szépen nőtt, vastag volt a szalmája, a kalásza meg mint a korbács.

- Úgy nő, mint az erdő! Még az apám vetése! Az uraság földjén sincs jobb! - kimorzsolt egy kalászt. A magja fejlett és telt volt, de még puha. Még két hét, és hajlik a kasza alá! Csak a jég el ne verje.

De legjobban a búzának örvendezett, azon legeltette legtovább a szemét. Bár egyenetlenül kelt, néhol sűrű volt, máshol ritka, de a feketés, csillogó szálakból már kibontakozott a tömött, nagy kalász.

- Jól fizet majd! Néhol még vissza kell vágni, mert nagyon buja. Dombon van, és mégsem fogta meg a nap! Színarany!

Egyre tovább ért, lassan kapaszkodott fölfelé az enyhe dombhajlaton, melyen az erdő fekete fala emelkedett. A falu elmaradt mögötte, szinte a katlan fenekén, úszott a gyümölcsösökben, és a házak közt kicsillogott a tó, vagy némelyik ablak égett a napfényben.

Valahol a temető táján lucernát kaszáltak, a kaszák csillogtak a föld fölött, mint kékes villámok, másutt meg asszonyi ruhák piroslottak, és fehér libanyájak legelésztek a keskeny ugarokon. A falun túl, a zöld krumpliföldeken, úgy mozogtak az emberek, mint a hangyák, még magasabban, a beláthatatlan messzeségben pedig falvak, magányos házak, az utak mentén meggörbült fák és hatalmas földek rémlettek, mintha kékes, forró vízbe lennének merülve.

Mély csönd lebegett a földek fölött, az izzó levegő szinte vakított, és olyan forróságot lehelt, hogy a fehéres, rezgő lángok közt csak olykor-olykor repült át nehézkesen, lankadt szárnyakkal egy-egy gólya, és lihegő varjak suhantak tova.

Pacsirták énekeltek valahol láthatatlanul, az ég magasan, izzón és tisztán lebegett, s csak itt-ott árválkodott egy-egy fehér felhőcske a kék égi mezőkön, mint egy eltévedt bárány.

A földön pedig száraz, forró szél hancúrozott, tántorgott, mint a részeg, néha süvítve fölpattant, hogy a madarak is megriadtak tőle, vagy meglapult valahol, és hirtelen lecsapott a vetésre, fölborzolta, összekavarta, fenekestül fölforgatta, és aztán ismét eltűnt, nem tudni, hova; s a ringó táblák még sokáig susogtak halkan, mintha panaszkodnának a csintalanra.

Antek megállt az erdőszéli ugaron, és megint megharagudott.

- Még most sincs fölszántva! A lovak munka nélkül állanak, a trágya kiég a kupacban, neki meg kisebb gondja is nagyobb ennél. Hogy a...! - káromkodott magában, és elindult az erdő szélén, a nyárfás úton álló kereszt felé.

Fáradtnak érezte magát, a feje zúgott, és a por fojtogatta. Leült a feszület alá, a nyírfák árnyékába, a szérűre fektette az alvó Pietrust, s törölgetve dús verítékét, nézte a világot, és elgondolkozott.

A nap az erdők fölé hajolt, kibújtak az első félénk árnyékok a fák alól, és lassan a vetés felé kúsztak. Az erdő napban égő koronái halkan sugdolództak, a sűrű mogyoró- és nyárbozót reszketett, mintha a hideg lelné. A harkály buzgón kopácsolt, és valahol a messzeségben szarka csörgött. A mohos törzsek közt olykor-olykor megvillant egy gyurgyalag, mintha valaki összecsavart szivárványgombolyagot dobott volna el.

Hűvösség áradt a homályos, csöndes mélységekből, melyeket csak itt-ott téptek meg a nap arany karmai.

Illatozott a gomba, a gyanta, és az izzó mocsarak szaga terjedt.

Hirtelen héja röppent föl az erdő fölé, keringett a földek fölött, egy ideig lebegett a levegőben, és lecsapott, mint a villám, a vetésbe...

Antek fölugrott, hogy megvédje a madárkát, de már késő volt. Hulló tolla szállott, a rabló elszökött, a foglyok ijedten felsírtak, és egy nyulacska rémülten rohant el vaktában, csak a farka alja fehérlett.

- Hogy kiválasztotta magának, a zsivány rablója! - suttogta visszaülve. "De hát a héjának is élnie, táplálkoznia kell, még a legnyomorultabb gilisztának is. Ilyen már a világ rendje" - gondolkozott, és betakarta Pietrus arcocskáját, mert méhek zümmögtek körülötte folyton, és valami szőrös dongó zúgott fölötte szakadatlanul.

Eszébe jutott, hogy még csak nemrégen is mennyire vágyott a szabadságra, erre a mezőre, csoda, hogy el nem sorvadt a lelke a vágytól.

- Megkínoztak a gazok! - káromkodott, és nem mozdult a helyéről, mert közvetlenül előtte fürjek dugták ki a rozsból ijedt fejüket, és szólongatták egymást a maguk módján. De egy pillanat alatt visszabújtak, mert egész banda verébnép szállott a nyírfákra; fürödtek a homokban, önfeledten lármáztak, verekedtek és veszekedtek. De hirtelen elhallgattak, és meglapultak a helyükön, mert újból a héja kóválygott fölöttük, mégpedig olyan alacsonyan, hogy az árnyéka ráesett a földekre.

"Elbánt veletek, szájasok! Éppen így szokott lenni az emberekkel is! Akárhánynál többet ér a fenyegetés, mint a könyörgés" - gondolta magában.

Oldalt az úton barázdabillegetők tűntek fel, billegették a farkukat, és egész közel lopakodtak hozzá, de amint megmozdította a kezét, elröpültek az árokpartra.

- Az ostobák! Kis híja, hogy meg nem fogtam valamelyiket Pietrusnak!

Varjak jöttek ki az erdőből, a kerékvágásban vonultak föl, és csipegettek itt-ott, amit lehetett. De amint megérezték az embert, óvatosan, félrehajtva fejüket, nézegetni kezdték, körüljárták, egyre közelebb ugráltak, és nyújtogatták undok, rabló csőrüket.

- Belőlem nem esztek - s egy göröngyöt hajított közibük, mire elillantak csöndesen, mint a tolvajok.

Azután pedig, mivel úgy ült, mintha meg lenne dermedve, csak nézte a világot, és egész lelkével figyelte hangjait, hát minden teremtmény vakmerően közeledni kezdett feléje. Hangyák mászkáltak a hátán, olykor-olykor egy-egy pillangó szállt le a hajára, katicabogarak keresgéltek valamit az arcán, kövér, zöld hernyók kapaszkodtak buzgón a csizmájára, majd meg az erdei madárkák csicseregtek a feje fölött. Egy mókuska is előbukkant az erdőből, fölemelte vörös farkát, és egy szempillantásig habozott, ne ugorjon-e rá, de ő már nem is tudott erről, úgy elmerült valamiben, ami ebből a végtelen földből tört ki, és mámorító, kimondhatatlan édességgel töltötte el a lelkét.

Úgy érezte, mintha a széllel együtt hemperegne a vetésben; mintha ő csillogna a füvek lágy, nedves zöldjében; mintha patakként surranna az átizzott homokon, a sarjúillatot árasztó réteken át; mintha a madarakkal repülne valahol magasan, fönn a világ fölött, és felfoghatatlan erővel kiáltana a napba. Aztán meg mintha mezők zúgásává válna, az erdők ringásává, minden növekedés hajtóerejévé, az énekszó és vidámság közt termő szent föld minden hatalmává. És önmagának is tudta magát, s egyúttal mindennek: annak is, amit látni, érezni, tapintani és érteni lehet, de annak is, amit még csak nem is sejt az ember, csak halálának órájában gondol át némely lélek, ami csak gomolyog az emberi szívben, fölgyülemlik, és elragadja ismeretlen tájakra, édes könnyeket sajtol ki a szeméből, és olthatatlan vággyal, sziklaként nyomja a lelkét.

Úgy vonultak ezek az érzések rajta keresztül, mint a felhők; mire egyet megértett, már mások következtek, újabbak és még felfoghatatlanabbak.

Ébren volt, és mégis álom szórt mákot a szemébe, a sors fölé emelte, és az elragadtatás tájaira vitte; végül már úgy érezte magát, mint Úrfelmutatáskor, amikor a lélek fölemelkedik valahova, és térdelve angyali kertekbe száll, valami boldogsággal telt égbe vagy a paradicsomba.

Kemény ember volt, nem érzékenyedett el egykönnyen, de ezekben a csodálatos percekben kész volt a földre borulni, rátapasztani forró ajkát, és megölelni ezt az egész kedves, szeretett világot.

"Semmi, csak a levegő kábított el!" - védekezett, az öklével törölte szemét, és összeráncolta szemöldökét, de hogy is tudott volna erőt venni magán, hogy fojthatta volna el magában a nagy megelégedettséget, mely átjárta a lelkét?

Mert hát megint a földön érezte magát, az apai, ősapai rögön, övéi közt; hát nem is csoda, hogy örült a lelke, és szívének minden dobbanása erős hangon, örvendezve kiáltott:

"Hiszen itt vagyok megint! Itt vagyok, és itt is maradok!"

Megfeszült, kész volt arra, hogy fölemelkedjék, induljon ebbe az új életbe, amelyet már megjárt az apja, amelyet megjártak nagyapái és ősapái, és éppúgy meghajtotta a vállát, mint ők, hogy magára vegye a súlyos terhet, és hordozza rettenthetetlenül, fáradhatatlanul, míg azután Pietrus föl nem váltja a sorban...

"Ennek már így kell lenni! A fiatal az öreg után, a fiú az apa után, rendre és szakadatlanul, amíg te akarod, irgalmas Jézusom" - gondolta szigorúan.

A kezére támasztotta elnehezült fejét, mind mélyebbre hajtotta, mert különféle gondolatok és visszaemlékezések egész tömege látogatta meg. Valami kemény, feddő hang pedig, mint a lelkiismeret szava, kezdte szemébe vagdosni keserű és fájdalmas igazságait. Meghajolt, megalázkodott előtte, és beismerte valamennyi bűnét...

Nehéz volt ez a gyónás, nem könnyű ez a megbánás, de legyőzte magában dacosságát, elfojtotta kevély önérzetét, és a magához térés könyörtelen tekintetével nézte végig egész életét, minden ügyét fenékig átvizsgálta most, gondolkodott rajta, és szigorúan megítélte.

"Ostoba voltam, és kész! A világon mindennek a maga rendjén kell menni! Persze, okosan mondta az édesapám: mikor minden szekér egy irányban halad, rossz az olyannak, aki leesik a szekérről, és a kerekek alá kerül! A lovakat gyalog meg nem előzhetjük! Hogy erre mindenkinek a maga eszével kell ráeszmélni! Sokan drágán fizetnek meg érte!" - gondolta szomorúan, és fanyar mosoly bujkált ajka körül.

Az erdőből kolompolás hallatszott, és a hazainduló csorda bőgése.

Fölvette Pietrust, és megindult a nyárfás út szélén, maga elé eresztve az erdei legelőről vonuló jószágot.

Por kelt a jószág patája nyomán, és fölemelkedett a nyárfák fölé, mint a felhő; a lenyugvó nap fényétől pirosló porfelhőkben nehéz, szarvas fejek inogtak, és olykor-olykor összegomolyodtak a juhok; a kutyák terelték össze őket, mert folyton beszabadultak az út menti vetésbe. Visítottak a disznók az ostorcsapások alatt, a borjak bőgve keresték elvesztett anyjukat; egy-egy pásztor lóháton léptetett, a többi gyalog követte a nyájat. Pattogtatták ostorukat, beszélgettek, nagyokat rikkantottak, és egyikük énekelt is, hogy csak úgy visszhangzott.

Antek elmaradt a többiek mögött; ekkor vette észre Witek, és odaszaladt, hogy kezet csókoljon üdvözlésül.

- Látom, jól megnőttél! - szólt szíves hangon a fiúhoz.

- Bizony, mert ez a nadrág, amit az ősszel kaptam, már csak a térdemig ér.

- Ne félj, majd ad a gazdasszony újat, ad bizony! Van mit legelni a teheneknek?

- Dehogyis van! A fű már egészen kiégett. Ha a gazdasszony nem vetne eléjük az istállóban, egészen elapadna a tejük. Adja ide Pietrust, hadd lovagoltatom meg egy kicsit - kérte.

- Ugyan, még nem üli meg a lovat, és lepottyan!

- Eleget lovagoltattam már a csikón! Hiszen fogom én. Él-hal a lóért. - Elvette a gyereket, és valami vén, lehorgasztott fejjel bandukoló gebére ültette, Pietrus belefogódzott a ló sörényébe, meztelen sarkával ütögette az oldalát, és vígan kiáltozott.

- Pompás fickó! Drága kis legénykém! - suttogta Antek, rögtön letért a mezőre, és a mezsgyéken igyekezett a csűrök mögött futó útra.

A nap éppen csak hogy lenyugodott, s az egész ég aranyba és halványzöldbe borult. A szél elállt, a gabona lecsüggesztette súlyos kalászát; a harmatos mezőn hallatszott már a falu lármája és valami távoli ének.

Antek lassan ment, mintha elnehezítette volna az emlékezés, mert minduntalan Jagusia jutott az eszébe. Újra meg újra maga előtt látta az ő kék szemét, csillogó fehér fogát és piros, duzzadt ajakát, mely olyan közelről lehelt rá, hogy megremegett és meg-megállt. Elevenen állott előtte, dörzsölte a szemét, hogy elkergesse emlékezetéből, de szinte csak azért is kísérte tovább, mellette haladt, csípőjük összeért, mint egykor, és olyan kéjes forróság áradt belőle, mint egykor, hogy a vér a fejébe szökött tőle.

- Talán jó is, hogy kikergette a házból! Úgy belém fúródott, mint a szálka, mint egy fájó szálka. De ami volt, az vissza nem tér - sóhajtott különösen összeszorult szívvel. - Nem lehet. - És kiegyenesedve, élesen vetette oda saját magának:

- Véget ért a kutyalakodalom! - s már be is ment az udvarra.

Az udvar hangos és népes volt, az esti munkák körül sürgölődtek, Józka a teheneket fejte az istálló mellett, és sipítva énekelt, Hanka pedig tésztát gyúrt a tornácon.

Antek néhány szót szólt Pietrekhez, aki épp a lovakat itatta, és bement az első szobába körülnézni. Hanka utánaszaladt.

- Rendbe kell hozni, és ide költözünk át. Van itthon mész?

- Még a vásáron vettem, rögtön holnap elhívom Stachót, majd kimeszeli. Persze hogy jobb lesz ebben a szobában.

Antek valamin gondolkozott, és körüljárta a szoba összes sarkait.

- Voltál a határban? - kérdezte az asszony bátortalanul.

- Voltam, minden rendben van, Hanus. Magam se rendeztem volna el jobban.

Nagyon elpirult az asszony, úgy megörült a dicséretnek.

- Csak Pietreknek disznót kellene őrizni, nem pedig a földön dolgozni! Haszontalan!

- Azt hiszed, nem tudom? Már tudakozódtam is más béres után.

- Majd én kézbe veszem, és ha nem fogad szót, szélnek eresztem!

Hanka még valamit akart mondani, de a gyerekek kiabálni kezdtek, hát befutott hozzájuk. Antek pedig kiment az udvarra, megnézett mindent alaposan és olyan szigorúan, hogy bár csak néha vetett oda egy-egy szót, Pietreknek csak úgy borsódzott a háta, és Witek is a távolban settengett, nem mert a szeme elé kerülni.

Józka már a harmadik tehenet fejte, és egyre hangosabban énekelt:

- Úgy ordítasz, mintha nyúznának! - kiáltott rá Antek.

Hirtelen elhallgatott, de mivel büszke és csökönyös kislány volt, tovább énekelt azután, csak éppen halkabban és félénkebben:

- Hogy fognád már be a szádat, itthon van a gazda! - pirított rá Hanka, amint az utolsó tehén számára cipelte be a vizet. - Mindjárt lesz itt engedelmesség - tette hozzá.

Antek elvette tőle a csöbröt, odaállította a tehén elé, és nevetve mondta:

- Ordíts csak, Józia, ordíts, akkor hamarébb szöknek meg a patkányok a házból...

- Azt teszem, ami nekem tetszik! - mordult föl dacosan Józka, de mihelyt elmentek, elhallgatott, csak duzzogva nézett a bátyjára, és fölhúzta az orrát.

Hanka most a disznók körül forgolódott; olyan buzgón hordta a nehéz moslékoscsöbröket, hogy Antek meg is sajnálta.

- Vigyék ki a fiúk! - mondta. - Neked nehezedre esik, látom. Várj csak, majd fogadok cselédet, mert Jagustynka segítsége hajítófát sem ér. Hova lett máma?

- A gyerekeihez ment, békülőben van velük. Bizony elkelne egy cseléd, de hát az borzasztó költség. Győzném magam is, de ha úgy kívánod: ahogy akarod... - csoda, hogy hálából kezet nem csókolt az urának, és csupán ennyit mondott örömében: - És libát is többet tudnánk nevelni, és még disznót hizlalhatnánk eladásra.

- Nagy gazdaságunk van, hát gazda módra is kell hogy éljünk, ahogy azelőtt volt szokás, apáink idejében! - mondta Antek hosszas gondolkodás után.

Vacsora végeztével pedig kiment a ház elé, mert kezdtek összegyűlni a barátok és az ismerősök, hogy üdvözöljék és örvendezzenek a hazatérésének.

Eljött Mateusz Grzelával, a bíró öccsével, eljött Stacho Ploszka, Klomb a fiával, Adam, Antek unokaöccse és mások.

- Úgy vártunk már, mint a kánya az esőt! - szólt Grzela.

- Hát igen, ott fogtak, és a karmuk közt tartottak, mint a farkasok! Semmiképpen sem tudtam szabadulni!

Leültek a tornácon a sötétben, csak Roch ült egyedül az ablak alatt, a világosságban, amely széles sávban ömlött a kertig.

Az est csöndes volt és meleg, csillagokkal tele; a fák közt kicsillantak a házak világos ablakai, a tó olykor-olykor felmorajlott, mintha sóhajtana, és a tornácokon mindenütt emberek hűsöltek.

Antek erről-arról kérdezősködött, mikor Roch félbeszakította:

- Tudjátok-e, a járási főnök bejelentette, hogy két hét múlva össze kell gyűlni a lipceieknek, és meg kell szavazni az iskolát?

- Mi közünk hozzá, tanácskozzanak az öregek! - tört ki Ploszka, de Grzela rátámadt:

- A legkönnyebb az apákra hárítani mindent, magad meg süttetnéd a hasadat a napon! Azért folyik olyan jól a falu dolga, mert egyik fiatal se akarja a fejét törni semmin se.

- Ha rám íratják a földet, majd akkor töröm a fejemet.

Heves vita tört ki erről; végül Antek közbeszólt:

- Nincs mit veszekedni, Lipcében szükség van iskolára, csakhogy az ilyen hatóságira nem szabad megszavazni egy fityinget sem.

Roch támogatta a véleményét, ijesztgette és ellenállásra buzdította az embereket.

- Megszavaztok holdanként egy zlotyt, és aztán egy rubelt fizettetnek veletek... Hát hogy volt a törvényházzal, mi? Jól meghíztak a pénzeteken. Jókora pocakot eresztettek!

- Majd én rajta leszek, hogy a falu ne szavazza meg - suttogta Grzela, Roch mellé ülve, aki azután félrehívta, írásokat és könyvecskéket adott át neki, és valami fontos dologra oktatta halkan.

Amazok meg még beszélgettek erről-arról, csakhogy álmosan és kedvetlenül. Még Mateusz is szomorú volt ma, ritkán szólalt meg, és csak Anteket kísérte figyelmesen a szemével.

Már oszlófélben voltak, mert hiszen a nappal együtt kellett munkába indulniok, mikor megjelent a kovács. Panaszkodott, mert éppen most jött a kastélyból, szidta a falut és mindenkit.

- Már megint mi lelte? - kérdezte Hanka, kinézve az ablakon.

- Hogy mi? Szégyen ki is mondani, de nagy tökfilkók a mi parasztjaink! A földesúr úgy beszél velük, mint emberekkel, mint gazdákkal, azok meg úgy viselkednek, mint a libapásztorok! Már megegyeztek az urasággal, valamennyien egy akaraton voltak, de amikor aláírásra került a sor, akkor az egyik megvakarja a fejét, és azt morogja: tudom is én! Más meg azt mondja: még megbeszélem az asszonnyal; a harmadik meg kunyerálni kezd, hogy adják még oda ráadásul azt a kis rétet a föld mellett. Aztán kezdj valamit az ilyenekkel. A földesúr úgy megharagudott, hogy már hallani se akar az egyezkedésről, még meg is tiltotta, hogy a lipcei jószágot az erdőbe eresszék legelni; aki mégis odahajtja, annak lefoglalják.

Nagy aggodalomba ejtette őket ez a váratlan újság. Káromkodtak, szidták a hibásakat, és mind bőszülten civakodtak. Végül Mateusz szomorúan megszólalt:

- Mindez azért van, mert a nép meg van zavarodva, ostoba, mint a birka, és nincs, aki jobb észre térítené!

- Hát nem eleget magyaráz Michal mindenkinek?

- Ugyan, Michal! A saját haszna után fut, és az urasággal tart, hát persze hogy nem hisz neki a nép. Meghallgatják, de nem mennek utána...

Fölpattant erre a kovács, hevesen bizonygatta, hogy csak a falu javát hordja a szívén, hogy még rá is fizet, csak hogy nyélbe üsse az egyezséget.

- Ha megesküdnél rá a templomban, akkor sem hinnének neked - morogta Mateusz.

- No, hát akkor próbálja meg más, majd meglátjuk, mire megy! - kiáltotta a kovács.

- Hát persze hogy másvalakinek kell hozzálátni a dologhoz.

- De ki lásson neki? Talán a pap vagy a molnár? - kiáltoztak gúnyosan.

- Hogy ki? Hát Antek Boryna. És ha ő se téríti észre a falut, akkor keresztet vethetünk az egészre...

- Én? Hát ki hallgat énrám? - dadogta Antek zavartan.

- Van eszed, te vagy most az első gazda a faluban, hát hallgat rád mindenki.

- Csakugyan! Persze! Egyedül te! Utánad megyünk! - mondogatták buzgón. De a kovácsnak valahogy nem volt ínyére a dolog, mert nyugtalanul forgolódott, tépdeste a bajuszát, és csípősen elnevette magát, mikor Antek kijelentette:

- Hiszen nem a szentek csinálják a fazekat, én is megpróbálhatom. Majd beszélünk róla valamelyik nap.

Lassan elszéledtek, de még mindegyik külön félrevonta Anteket, igyekezett rábeszélni, és ígérte, hogy vele tart. Klomb pedig így szólt:

- Mindig kell hogy valaki vezesse a népet, akinek van hozzá esze, ereje és emberséges érzése.

- És ha kell, bottal is meg tudja tapogatni a bordáját! - nevetett Mateusz.

Elszéledtek, csak Antek maradt ott az ablak alatt a kováccsal, mert Roch a tornácon térdelt, imába merülve.

Sokáig gondolkoztak a mély csöndben. Csak Hanka sürgölődését lehetett hallani a szobából; fölverte és áthúzta az ágyneműt, azután sokáig mosakodott, mintha valami nagy ünnepre készülne; majd a haját bontotta ki, fésülte az ablak alatt, és egyre türelmetlenebbül tekingetett ki rájuk. Azután hegyezni kezdte a fülét, mert a kovács halkan kezdte lebeszélni Anteket: ne foglalkozzék az üggyel, mert a parasztokkal úgyse jut dűlőre, és a földesúr nincs hozzá jó szívvel.

- Nem igaz! Kezeskedett érte a törvénynél! - szólt ki Hanka az ablakon.

- Ha maga jobban tudja, akkor beszéljünk másról... - Mérges volt a kovács, mint a kutya.

Antek fölállt, és álmosan nyújtózkodott.

- Azt az egyet mondom neked utoljára: csak a tárgyalásig bocsátottak szabadon, ugye? Belekeveredsz mások ügyeibe, pedig hát tudhatod-e, milyen lesz az ítélet?

Antek visszaült, és olyan mélyen elgondolkozott, hogy a kovács, minthogy nem kapott feleletet, hazament.

Hanka az ablak körül forgolódott, ki-kinézett az urára, de hogy az nem ügyelt rá, végül félénken, kérő hangon megszólalt:

- Gyere, Jantos, ideje lefeküdni... Sokat fáradtál máma...

- Megyek, Hanus, megyek... - Nehézkesen fölkelt.

Az asszony gyorsan vetkőzni kezdett, és imádságot suttogott reszkető ajkával.

"És ha Szibériára ítélnek, akkor mi lesz?" - gondolta aggodalmasan Antek, amint bement a szobába.

- Pietrek, hozz már fát! - kiáltott Hanka a ház előtt. Lompos volt, és egészen lisztes, mert éppen kenyeret dagasztott.

A kemencében már erős tűz lobogott; olykor-olykor megkotorta, sietett kiszakítani a cipókat és kihordani a tornácra, a napra kitett gyúródeszkára, hogy hamarább keljen. Élénken forgolódott, mert a tészta már majd kifutott a dunnával betakart hatalmas dagasztóteknőből.

- Józka, rakj a tűzre, mert még feketés a kemence eleje!

De Józka nem volt odahaza, s Pietrek se sietett engedelmeskedni. Trágyát rakott az udvaron, ásóval leütögette a tetézett szekeret, hogy ki ne rázódjék az úton, és nyugodtan beszélgetett a vak koldussal, aki szalmakötelet font a csűr előtt.

A délutáni nap még úgy tűzött, hogy a falakból megeredt a gyanta, égetett a föld, és perzselt a levegő, mint a tűz; már mozogni is nehéz volt. Csak a legyek röpködtek dongva a szekér fölött, s csoda, hogy a lovak el nem tépték az istrángot, és nem törték össze a lábukat, úgy rángatták, hogy védekezzenek a csípések ellen.

Az udvar fölött nyomasztó, álmosító hőség lebegett, s áthatóan érzett a trágya szaga. Még a madarak is elhallgattak a kertben, a tyúkok szinte élettelenül hevertek a kerítés tövében, a malacok pedig nyögdécselve hemperegtek a kút mellett a sárban. A koldus hirtelen nagyot tüsszentett, mert még erősebb trágyaszag csapta meg az orrát az istálló felől.

- Egészségére, bácsikám!

- No, nem éppen tömjénillat, nem éppen; megszoktam már, de azért úgy megcsavarta az orromat, erősebben, mint a tubák.

- Mindenkinek az ízlik, amit megszokott!

- Buta vagy, hát azt hiszed, hogy csak ganéjt szagolgatok a világban?!

- Csak mondtam, mert eszembe jutott, hogy ezt mondta a káplár a katonaságnál, amikor a gyakorlaton először pofozott föl...

- És hozzászoktál, mi? Hi-hi-hi-hi!

- Ugyan, dehogy! Hamarosan meguntam az ilyen tanítást, beszorítottam a latrot egy sarokba, és úgy kikészítettem a pofáját, hogy akkorára dagadt, mint a dinnye. Azután már nem is vert többé...

- És sokáig szolgáltál?

- Öt egész esztendeig! Nem volt mivel kiváltani magam, hát cipelni kellett a puskát. Csak eleinte, amíg buta voltam, azt csináltak velem, amit akartak, és sok nyomorúságban volt részem, de aztán kitanítottak a bajtársak. Ha szükség volt valamire, hát loptunk, vagy pedig adott egy lány, egy szolgáló, mert azt ígértem, hogy elveszem feleségül! Ha pedig krumplisnak csúfoltak, vagy nevették a beszédemet meg az imádságunkat...

- A büdös pogányok, kinevették az imádságot!

- Akkor mindegyiknek külön megtapogattam a bordáját, aztán abbahagyták!

- Tyű, hát olyan erős legény vagy!

- Hogy erős-e? Tudom is én, de hárommal azért elbánok! - dicsekedett mosolyogva.

- Hát háborúban voltál-e?

- Hogyne, hiszen harcoltam a törökök ellen.^[20] Tönkrevertük őket!

- Pietrek, hol az a fa? - kiáltott megint Hanka.

- Ott, ahol eddig volt! - mordult rá Pietrek az orra alatt.

- Hiszen a gazdasszony hív! - figyelmeztette a koldus.

- Hadd hívjon! Hogyisne, talán még mosogassak is neki?

- Süket vagy? - förmedt rá Hanka, kiszaladva a ház elé.

- Nem fogok kemencét fűteni, nem arra szegődtem! - kiáltott vissza a legény.

Hanka pörölni kezdett vele a maga módján.

De a legény dacosan visszafeleselt, és eszébe se jutott, hogy szót fogadjon. Amikor pedig egy szavával jobban az elevenére tapintott, beleszúrta a villát a trágyába, és mérgesen odakiáltott:

- Nem Jagusiával van dolga, engem nem kerget el a lármájával.

- Majd meglátod, mit csinálok veled! Majd megemlegeted! - fenyegette az asszony, mert érzékeny pontján érintette. Dühében olyan hevesen forgott a kenyér körül, hogy lisztfelhő töltötte be a szobát, és kiszállt az ablakon. Csak morgott a szemtelenre, és hordta ki a kenyereket a tornácra, majd rakott a kemencébe, vagy pedig a gyerekek után nézett. Fáradt volt már a munkától és a forróságtól, mert a szobában szinte fojtogatta a hőség, és a pitvarban is alig lehetett szuszogni, úgy lobogott a kemencében a tűz. Emellett a legyek is, melyek csak úgy nyüzsögtek a falakon, szüntelenül döngtek, és olyan kellemetlenül csíptek, hogy majdnem sírva kergette őket egy ággal; annyira izzadt és ingerült volt, hogy egyre lassabban és türelmetlenebbül dolgozott.

Éppen az utolsó szakajtó tésztát gyúrta, amikor Pietrek kihajtott az udvarból.

- Várj, mindjárt adok uzsonnát!

- Prrr! Meg is eszem, már eléggé korog a gyomrom az ebéd után.

- Kevés volt talán?

- Eh, a silány étel úgy keresztülfut az ember gyomrán, mint a rostán.

- Silány! Nézzék! Talán hússal etesselek? Magam se eszem titokban kolbászt. Másoknál még ilyen sincs aratás előtt. Nézd csak meg, hogy élnek a zsellérek.

Egy köcsög aludttejet és egy cipót rakott elébe a tornácon.

A legény mohón nyúlt az ételhez, és lassan tömte magát. Olykor-olykor egy-egy kenyérdarabot vetett oda a gólyának, amely elősétált a kertből, és őrt állt mellette, mint a kutya.

- Sovány, csupa savó - morogta, amikor már jócskán befalt.

- Talán tiszta tejföl kéne? Azt ugyan várhatod.

Amikor pedig jóllakott, és megfogta a gyeplőt, Hanka csípősen utánakiáltott:

- Szegődj be Jagusiához, majd ő jobban tart.

- Biztosan, mert amíg ő volt itt a gazdasszony, senki sem éhezett - a lovak közé csapott, vállával megtámasztotta a szekeret, és elindult.

Rátapintott az asszony gyengéjére, de mire összeszedte magát a feleletre, Pietrek elhajtott.

Fecskék csiviteltek az eresz alatt, és a galambok csapatostul szálltak le turbékolva a tornácra. Mikor elkergette őket, valami röfögés csapta meg a fülét a kertből. Megijedt, hogy a disznók túrják a hagymát, de szerencsére csak a szomszéd kocája túrt a kerítés alatt.

- Dugd csak be az orrodat, turkálj csak, majd ellátom a bajodat.

És alig kezdett újból a munkához, amikor a gólya kiugrott a tornácra, meglapult, s előbb az egyik, majd a másik szemével megvizsgálva a deszkán levő cipókat, csipegetni kezdte, és nagy darabokban nyelte a tésztát.

Hanka kiabálva rontott rá.

A gólya kinyújtott csőrrel elmenekült, hevesen dolgozott közben a torkával, és mikor Hanka már-már utolérte, hogy megrakja, fölugrott, és a háztetőre repült; ott álldogált sokáig, kelepelt, és törülgette a csőrét a háztető szalmájába.

- Megállj, te tolvaj, letöröm a derekadat - fenyegette, és újból fölgyúrta a kilyuggatott tésztát.

Épp ekkor jött haza Józka; Hanka rajta töltötte ki egész bosszúságát.

- Hol csatangolsz? Folyton szaladgálsz, mint a kerge birka! Megmondom Anteknek, milyen szorgalmas vagy! Kapard ki a parazsat a kemencéből, de szaporán!

- Csak Kasia Ploszkowánál voltam. Mindenki kinn van a határban, és nincs, aki egy kis vizet is adjon szegénykének.

- Mi baja van, beteg?

- Biztosan himlője van, mert vörös, és olyan forró, mint a tűz.

- Csak hozz haza valami betegséget, beadlak az ispotályba.

- Ugyan, azért, hogy egy beteg mellett ültem?! Nem emlékszik, hogy ápoltam magát is, amikor lebetegedett - és tovább fecsegett a maga módján; közben kergette a legyeket a tésztáról, és nekilátott, hogy kiszedje a parazsat a kemencéből.

- Uzsonnát kell vinni az embereknek - szakította félbe Hanka.

- Máris szaladok. Süssek Anteknek rántottát?

- Hát süssél, csak ne pazarold a szalonnát.

- Sajnálja talán?

- Ugyan dehogy. De a túlságosan zsíros még Anteknek is megárthat.

Józkának nagy kedve volt elszaladni, azért egy szempillantás alatt elvégezte a munkát, és amíg Hanka betapasztotta a kemencét, ő megtöltött három szilkét tejjel, kötényébe vette a kenyeret, és elsietett.

- Nézd csak meg a vásznat, kiszáradt-e, és visszafelé jövet újból locsold meg, napnyugtáig még megszárad! - kiáltott ki az ablakon Hanka, de Józka már túl volt az átbújón, csak a nótája röpült utána, és olykor-olykor kivillant kenderszínű fejecskéje a rozsból.

Az erdőszélen, az ugaron a zsellérasszonyok terítették szét a trágyát, amit Pietrek hordott, Antek pedig szántogatott.

A föld azonban agyagos volt, rögös és kemény, bár nemrég boronálták. A rög úgy tört, mint a szikla, s a lovak olyan erőlködéssel húzták az ekét, hogy majd belészakadt az istráng.

Antek buzgón szántott, mintha hozzánőtt volna a keze az eke szarvához, és megfeledkezett az egész világról. Időnként rávágott ostorral a lovak nadrágjára, de gyakrabban csak csettintéssel noszogatta őket, mert nagyon elfáradtak; gyötrelmes, nehéz volt a munka, de kemény és hozzáértő kézzel vezette az ekét, barázdát barázda után vágott, és rendjén formálta a széles, egyenes táblákat, mert búzát akart vetni belé.

Varjak mászkáltak a barázdákban, és gilisztát szedegettek, a pej csikó pedig a mezsgyéről tépegette a füvet; olykor-olykor a kancához ugrott, és mohón kereste az anyja emlőjét.

- Mi nem jut eszébe a szopós huncutjának - mordult föl Antek, és a csikó lábára suhintott az ostorral. Az fölemelte a farkát, és félreugrott, Antek pedig türelmesen tovább szántott, s csak azzal szakította meg a perzselő csendet, hogy néha-néha odaszólt az asszonyokhoz. De úgy kifárasztotta a munka meg a hőség, hogy amikor Pietrek megérkezett, mérgesen rákiáltott:

- Az asszonyok várnak, te meg cammogsz, mint a rongyszedő!

- Hát hiszen nehéz az út, és a ló alig mozgatja a lábát.

- Aztán mért álltál annyi ideig az erdő szélén? Láttam.

- Megnézheti, nem kaparom be homokkal, mint a macska.

- Szájas gazember. Gyí, pejkó, gyí, fakó!

De a lovak egyre gyakrabban megálltak a fáradtságtól, már egészen ellepte őket az izzadság, és Anteknek is, bár ingre-gatyára volt vetkőzve, elöntötte arcát a verejték, és a keze elzsibbadt a munkától. Így hát örvendezve kiáltott fel, mikor meglátta Józkát:

- Éppen jókor jössz, már nem győzzük szusszal.

Az erdőig húzta a barázdát, kifogta a lovakat, levette róluk a hámot, és kieresztette az erdőszéli füves útra. Ő maga pedig az árnyékba vetette magát az erdő alján, és nekiesett a szilkéknek, mint az éhes farkas. Mohón evett, Józka fecsegett mellette.

- Hagyj békén, nem vagyok kíváncsi a híreidre - mordult rá haragosan. Józka mérgesen feleselt vissza, és elszaladt az erdőbe áfonyát szedni.

Az erdő csöndesen állt, izzott, illatozott, és kissé ködbe is borult az áradó napfényben. Csak néha-néha rezzent meg a zöld bozót, és a mélyből gyantaszagú fuvallat, egy-egy eltévedt hang vagy madárdal tört elő.

Antek kinyújtózkodott a füvön, és cigarettázott, de szinte egyre sűrűsödő ködön át látta a földesurat, amint lóháton ugrált az erdőalji földeken, és valami emberek forgolódtak körülötte karókkal.

Fölötte nagy, szinte ércből öntött fenyők emelkedtek, imbolygó, álomba ringató árnyékot vetettek a szemére. Már egészen elmerült a csöndben, mikor valami szekér zörrent meg a közelben.

"A kántor legénye fát fuvaroz a fűrészmalomba, hát persze" - gondolta, fölemelve nehéz fejét, és újra visszahanyatlott, de már nem aludt el, mert meghallotta, hogy valaki köszön: - Dicsértessék!

A zsellérasszonyok jöttek ki sorban az erdőből nagy csomó rőzsével a hátukon, s a sor végén Jagustynka vánszorgott, szinte földig hajolva a teher alatt.

- Pihenjen meg, hiszen már a szeme is kidülled a fáradtságtól.

Az öregasszony leült melléje, a fához támasztotta batyuját, és alig szuszogott.

- Nem való magának az ilyen munka - szólt Antek részvéttel.

- Bizony, már végképpen elhagyott az erőm.

- Pietrek, sűrűbben rakd a kupacokat, sűrűbben! - kiáltott a legényre. - Miért nem könnyítenek magán?

Az öregasszony csak elfintorította arcát, és elfordította kivörösödött, fájós szemét.

- Úgy meglágyult valahogy, hogy alig lehet magára ismerni.

- A kova is enged a kalapács ütése alatt - nyögött föl az öregasszony, és lecsüggesztette a fejét. - A nyomorúság hamarébb rágja meg az embert, mint a rozsda a vasat.

- Nehéz megvárni az aratást az idén, még a gazdáknak is.

- Akinek csak labodája van korpával, annak nem kell a nyomorúságról beszélni.

- De hát az istenért, jöjjön el hozzánk estefelé, akad még a házban vagy egy mérőcske krumpli! Majd ledolgozza aratáskor.

Keservesen elsírta magát az öregasszony, s még a köszönő szót se tudta kinyögni.

- Talán még többet is talál Hanka - tette hozzá Antek.

- Hiszen ha Hanka nem lenne, már rég megdöglöttünk volna - suttogta könnyesen Jagustynka. - Persze hogy ledolgozom, amikor csak szükség lesz rá. Nem is magamért mondom. Isten fizesse meg! Mert hát mi vagyok én? Csak annyi, mint a szemét, amire rálép az ember, és nem is veszi észre, meg aztán az éhséget is eléggé megszoktam már. De mikor az én drága bogárkáim csipogni kezdik: nagyanyó, adj enni! És nincs mivel betömjem az éhes szájukat, hát akkor azt mondom, hogy levágnám a két lábamat, vagy akár az oltár ékeit is elrabolnám, és elvinném a zsidóhoz, csak hogy jóllakjanak.

- Hát megint a gyerekeinél van?

- Hiszen az anyjuk vagyok. Hogy is hagyhatnám őket magukra az ilyen nyomorúságban! Az idén mintha minden baj egyszerre rájuk szakadt volna. A tehenük megdöglött, a krumplijuk elrothadt, még az ültetnivalót is venni kellett. A szél ledöntötte a csűrt, és ráadásul a menyem az utolsó szülés óta folyton betegeskedik, és minden az Isten gondviselésére maradt.

- Persze, mert Wojtek csak a pálinkát szaglássza, csak a kocsmába siet.

- Csak nyomorúságában ivott néha, tiszta nyomorúságból, de amióta munkát kapott az erdőben, már be se néz a zsidóhoz. Megmondhatják a többiek is - védelmezte buzgón a fiát. - A szegényeknek fölrónak minden pohárkát! A Jézuska nagyon is szabadjára eresztette a haragját, nagyon is! No de hogy így megharagudjék egy buta parasztra. És miért? Mi rosszat csinált? - motyogta az égre emelve fenyegető, kérdő szemét.

- Hát nem átkozta őket eleget? - mondta Antek nyomatékkal.

- Ugyan, hogy is hallgatna az Úr Jézus az olyan bolond ugatásra! Hiszen - tette hozzá, de valahogy aggodalmasabban és nyugtalanabbul -, ha az anya átkozza is a gyerekeit, a szívében még akkor sem kíván nekik rosszat. Haragjában könnyen rájár az ember nyelve, hogyisne...

- Bérbe adta már Wojtek a rétet?

- A molnár hozott rá kerek ezer zlotyt, de én megtiltottam, mert ha valami ennek a farkasnak a körme közé kerül, akkor maga az ördög se tépi ki onnan. Talán még akad más is, akinek van pénze.

- Gyönyörű rét, olyan biztos a két kaszálás évenként, mint az ámen. Csak volna félretett pénzem! - sóhajtott, és nyalogatta a száját, mint a macska, ha tejet lát.

- Már Maciej is meg akarta venni, merthogy éppen a Jagusia földje mellett fekszik.

Antek megrezzent erre a névre, de csak egy jó üdvözlégynyi idő után kérdezte tettetett közönnyel, a messzi földeken jártatva a szemét:

- Mi újság ott, Dominikowánál?

De az öregasszony nyomban átlátott rajta; csak egy mosoly röppent végig hervadt ajkán, kitüzesedett a szeme, közelebb húzódott Antekhez, és sajnálkozva kezdett beszélni:

- Hogy mi van? Kész pokol. Olyan ott az élet a házban, mint a temetés után, majd megfagy az ember a szomorúságtól, és semmi vigasztalás vagy segítség nem jön. Majd kisírják a szemüket, és várják az Isten irgalmát. És leginkább Jagusia...

És mint a fonalat, úgy fonta a különféle elbeszéléseket Jagusia bánatáról, szomorúságáról és elhagyatottságáról. Hévvel beszélt, hízelegve, és mindenáron ki akarta csalni Antekből a szót, de az konokul hallgatott, mert hirtelen olyan maró vágy ragadta meg, hogy egészen beléremegett.

Szerencsére Józka visszatért; a kendője félig tele volt fekete áfonyával, beleszórta Antek kalapjába, és összeszedve a szilkéket, sietve futott haza.

Jagustynka pedig, mivel egyetlen szót se válaszolt Antek, nyögve kezdett fölcihelődni.

- Várjon! Pietrek, vedd föl a szekérre! - parancsolta Antek röviden.

Újból megfogta az eke szarvát, és egy ideig türelmesen hasogatta a kiégett, kemény földet. Meghajolt az igában, mint az ökör, egészen átadta magát a munkának, de még így sem tudta elfojtani a vágyát.

Már hosszúnak érezte a napot, újra meg újra fölnézett a napra, és türelmetlen tekintettel méregette a földet. Még jókora darab várt a szántásra. Egyre ingerültebb lett, és nem tudni, miért, verte a lovakat, és élesen rákiabált az asszonyokra, hogy mozogjanak gyorsabban. Valami úgy háborgatta, hogy alig bírta ki, olyan gondolatok kóvályogtak a fejében, és úgy elhomályosították a szemét, hogy mind gyakrabban rángatódzott az eke a kezében, beleütközött a kövekbe, és az erdő szélén úgy beleakadt egy gyökérbe, hogy levált az ekevas.

Nem lehetett tovább szántani, fölrakta hát az ekét a talpra, befogta a heréltet, és hazahajtott, hogy másikat hozzon.

A ház üres volt, minden széthányva és lisztesen hevert odabenn, Hanka pedig a gyümölcsösben veszekedett valakivel.

- Az ügyefogyott, civakodásra, arra van ideje! - morogta, és kiment az udvarra. De ott még jobban feldühödött, mert használhatatlan volt a másik eke is, amit a fészerből kihúzott. Sokáig babrált vele, egyre türelmetlenebbül, s közben hallgatta a veszekedést, mert Hanka már ordítozott, mint aki megveszett:

- Fizesd meg a kárt, akkor kieresztem a kocádat, ha meg nem, a törvényre adom! Fizesd meg a vásznat, amit a tavasszal összetépett a fehérítéskor, meg a feltúrt krumplit! Mindenre van tanúm! Nézzék, milyen okos, az én krumplimban hizlalja a disznaját! Nem hagyom a magamét! S a legközelebb ellátom a kocád baját, meg a tiedét is! - visította bőszülten, mivel pedig a szomszédasszony se maradt adós, hát végkimerülésig veszekedtek, és öklüket rázták egymás felé a kerítésen keresztül.

- Hanka! - kiáltott Antek, vállára véve az ekét.

Odaszaladt hozzá, feldúltan és magából kikelve.

- Úgy ordítasz, hogy az egész faluban hallani!

- A magamét védelmezem! Hogyisne, talán megengedjem, hogy a más disznai feltúrják a veteményest? Annyi kárt csinálnak, és én még hallgassak? Azt ugyan meg nem érik, nem bocsátom meg nekik! - kiabálta; végül is Antek keményen félbeszakította.

- Szedd magad rendbe, olyan lompos vagy, hogy rossz rád nézni!

- Ugyan, majd még felöltözködöm a munkához, mintha templomba mennék, hogyisne...

Antek megvetően nézte végig, mert olyan volt, mintha az ágy alól húzták volna ki, aztán vállat vont és elment.

A kovács javában dolgozott; már messziről hallatszott a kalapács csengése, a műhelyben pedig lobogott a tűz, és olyan forróság volt, mint a pokolban. Michal éppen valami vastag rudakat kalapált a legénnyel, a verejték elöntötte szurtos arcát, de azért fáradhatatlanul, szinte bőszülten verte a vasat.

- Kinek készül ez az erős tengely?

- A Ploszka szekeréhez! A fűrészmalomba fog fát hordani.

Antek leült a küszöbre, és cigarettát sodort magának.

A kalapácsok bőszülten zuhogtak egyre, szakadatlanul csapkodták az izzó vasat: egy-kettő, egy-kettő, egész erejükből verték, és a vas engedett, mint a tészta, és formálták is, ahogy kellett, hogy reszketett belé az egész műhely.

- Nem volna kedved fuvarozni? - szólt Michal, újra tűzbe dugva a vasat és megmozgatva a fújtatót.

- Engedi is a molnár! Azt mondják, ő vállalta el a fuvarozást a kántorral közösben, és a zsidókkal jó barátságban van.

- Lovad van, minden munka kész, a legényed meg csak ténfereg a ház körül. Meglehetősen fizetne - súgta a kovács biztatóan.

- Bizony elkelne néhány garas aratásra, de hát a molnárt csak nem fogom kérni, hogy segítsen.

- Beszélni kellene a kereskedőkkel.

- Hiszen nem ismerem őket! Ha te szólnál nekik az ügyemben...

- Ha megkérsz, hát beszélek, még ma elmegyek hozzájuk.

Antek gyorsan kihátrált a műhely elé, mert újra megcsendültek a kalapácsok, és úgy ugrált, hullott a szikra, mint a tüzes eső.

- Mindjárt visszajövök, csak megnézem, milyen fát fuvaroznak.

A fűrészmalomban pedig zsibongott a munka, mint a méhkasban. A malom szünet nélkül mozgásban volt, a fűrészek tompa csikorgással marták keresztül a hosszú fatörzseket, s a víz nagy zajjal zuhogott a kerekekről a folyóba, és habzón, fáradtan forrott zubogva szűk partjai közt. A szekerekről ledobálták a gallyaitól alig lekopasztott szálfákat, hogy csak úgy döngött beléje a föld; azután hat ember készítette a fűrész alá, a többiek pedig a deszkákat hordták ki a napra.

Mateusz vezette az egész telepet, ezért mindig másutt és másutt volt látható, ügyesen forgolódott, rendelkezett, és figyelmes szemmel ellenőrzött mindent.

Barátságosan üdvözölték egymást.

- Hát Bartek hol van? - kérdezte Antek, és körülnézett a telepen.

- Megunta Lipcét, és elszelelt.

- Hogy némelyik ember folyton kószál a világban. Úgy látom, hosszú időre van munkád, ennyi rengeteg fa!

- Hát futja vagy egy esztendőre, talán még tovább is. Ha a földesúr mindenkivel kiegyezik, utána vagy a fél erdőt kivágatja és eladja.

- Erdőalján ma megint mérik a földet.

- Mert mindennap jelentkezik valaki az egyezségre. Az ostoba birkák nem akartak rád hallgatni, hogy közösen egyezzenek meg vele, pedig akkor többet adott volna; most meg egyenként, suttyomban egyezkednek, csak hogy mielőbb meglegyen.

- Némely ember olyan, mint a szamár; ha azt akarod, hogy meginduljon előre, húzd meg a farkát. Persze hogy ostobák, az uraság mindegyiktől lecsíp valamit, mert külön-külön egyezkednek.

- Átvetted már a magad földjét?

- Még nem múlt el a szokásos idő édesapám halála óta, és nem lehet osztozkodni, de már kinéztem magamnak a földet.

A folyón túl, az égerfák közt egy arc villant fel. Anteknek úgy tetszett: Jagusia, s ezért, bár tovább beszélgetett Mateusszal, közben mind nyugtalanabbul ugrált a szeme a folyóparti sűrűségben.

- Olyan hőség van, elmegyek megfürödni - szólt végül, és lement a folyó völgyébe, mintha alkalmas helyet keresne, de alig takarták el a fák, futni kezdett.

Csakugyan Jagusia volt. A káposztásra ment, kapával a vállán.

- Jagusia! - szólította meg, amint utolérte.

Az asszony figyelmesen körülnézett, s mikor megismerte hangját, és meglátta a sás közül kihajló arcát, ijedten megállt; egyáltalán nem tudta, mitévő legyen, tanácstalan volt és riadt.

- Hát nem ismersz meg? - suttogta Antek forrón, és igyekezett átjutni hozzá a túlsó partra. De a folyó ezen a helyen mély volt, bár alig pár lépésnyi széles.

- Már hogyne ismernélek meg? - ijedten nézett körül, hátra a káposztásföldre, ahol valami asszonyok piroslottak.

- Hol bujkálsz, hogy sehol se lehet téged látni?

- Hogy hol? Kikergetett a feleséged a házból, hát az anyámnál vagyok...

- Hiszen erről is szívesen beszélnék veled. Gyere ki, Jagna, este a templomudvar mögé. Mondok neked valamit, gyere! - kérte esengve Antek.

- Hogyisne, hogy még meglásson valaki! Épp elég bajom van miattad, ami régen volt... - felelte keményen. De Antek úgy kérlelte, úgy könyörgött neki, hogy meglágyult a szíve, és megsajnálta.

- Aztán mi újat mondasz nekem? Minek hívsz?

- Hát már annyira idegen vagyok neked, Jagus?

- Nem vagy idegen, de közeli ismerős se! Nem járnak már olyan dolgok az eszemben...

- Csak gyere el, nem fogod megbánni. Ha félsz a templom mögé jönni, gyere a pap kertje alá, nem emlékszel, hová? Nem emlékszel, Jagus?...

Jagna a fejét is elfordította, úgy arcába szökött a vér.

- Ne beszélj bolondokat, szégyellem magam... - szólalt meg.

- Gyere el, Jagus, akár éjfélig is várlak...

- Hát akkor várj... - hirtelen elfordult, és elszaladt a káposztásföldre.

Antek mohón nézett utána, és olyan gyönyör fogta el, úgy föllángolt a vére, hogy képes lett volna utánafutni, és akár mindenki szeme láttára magáévá tenni... Alig tudta fékezni magát.

"Semmi, csak ez a hőség kábított el!" - gondolta, és gyorsan levetkőzött, hogy megfürödjön.

Alaposan lehűlt, és gondolkodni kezdett saját magán.

"Hogy olyan gyönge az ember, mint a kóc, minden szellő fölkapja..."

Elszégyellte magát. Körülnézett, nem látta-e valaki Jagnával, és jól fontolóra vett mindent, amit róla beszéltek.

"Hát ilyen vagy te, galambom, ilyen!" - gondolta megvetően és némi sajnálattal, de hirtelen megállt egy fa alatt, és lehunyt szemmel állt ott egy ideig, mert megjelent előtte az asszony csodás szépségében.

- Talán az egész világon nincsen párja! - nyögött fel, és szörnyű vágya támadt, hogy még egyszer lássa, még egyszer karjaiba zárja, szívéhez szorítsa, és szívja piros ajkát, szívja halálig azt az édes mézet, kiszívja egészen...

- Csak még egyszer utoljára, Jagusia! Utoljára! - suttogta esedezve, mintha hozzá szólna. Azután még sokáig törülgette szemét, és nézegette a fákat, míg végre magához tért, és elment a kovácsműhelybe. Michal egyedül volt, s már éppen hozzá akart fogni az eke megjavításához.

- És elbír a szekered annyi terhet? - kérdezte.

- Csak legyen mit rárakni...

- Ha ígérem, az annyi, mintha már a szekereden is volna.

Antek fogta a krétát, és számolni kezdett vele az ajtón.

- Az aratásig még vagy háromszáz zlotyt megkeresnék! - mondta örömmel.

- Épp elég lenne a pörödre - szólalt meg a kovács tettetett közönnyel.

Antek hirtelen elborult, s a szeme komoran kezdett villogni.

- Lidércnyomás rajtam ez a pör, minden kiesik a kezemből, ha eszembe jut, még az élettől is elmegy a kedvem...

- Nem is csoda, csak azt nem értem, miért nem nézel valami mentség után.

- Hát mit is találhatnék?

- Mégis kellene valamit csinálni! Bizony, vagy tán a kés alá tartod a nyakadat, mint a borjú a mészárosnál?

- A fejemmel nem tudom áttörni a falat! - sóhajtott Antek fájdalmasan.

Michal újra bőszülten kalapált, Antek pedig nyugtalanító, ijedt tűnődésbe merült. Olyan gondolatok tolultak eszébe, hogy elváltozott az arca, majdnem fölpattant helyéről, és tanácstalanul nézett mindenfelé. De a sógor sokáig hagyta tépelődni, csak kémlelte ravasz szemével, míg végül csöndesen megszólalt:

- A modlicai Kazmirz tudott magán segíteni...

- Az, aki Amerikába szökött?

- Az hát! Okos volt a betyár, megszagolta a bajt.

- Hát rábizonyították, hogy megölte azt a csendőrt?

- Nem várta meg, hogy rábizonyítsák! Nem volt olyan bolond, hogy megrohadjon a börtönben...

- Könnyű volt neki, legényember volt.

- Mindenki menekvést keres, aki kénytelen vele. Én semmire sem beszéllek rá, nehogy azt gondold, hogy valami szándékom van vele, csak éppen elmondom, mit csináltak mások ilyen esetben. Tégy úgy, ahogy neked tetszik. A wolicai Wojtek Gajda is most jött haza a börtönből, éppen pünkösdkor. Hiszen tíz év nem a világ, ki lehet bírni...

- Tíz év, édes Jézusom! - nyögött föl Antek, és a fejéhez kapott.

- Súlyos munkával töltött el annyi időt, hát bizony épp elég volt.

- Mindent kész vagyok elviselni, csak ülni ne kelljen. Jézusom! Csak pár hónapig ültem, és már szinte belebolondultam.

- Három hét alatt pedig már a tengeren túl lennél, kérdezd csak meg Jankielt.

- Rettenetesen messze van! Hogy elmenjen az ember, odadobjon mindent, itthagyja a házát, a gyerekeit, a földjét, a falut, és világgá bujdossék, mindörökre! - Rémület fogta el.

- Annyian elmentek jószántukból, és eszük ágába sincs visszatérni ebbe a paradicsomba!

- Nekem még rágondolni is szörnyű!

- Bizony, de nézd meg csak Wojteket, és hallgasd meg, miket mesél arról a börtönről, akkor még jobban búslakodhatsz! De hogyisne! Az az ember még negyvenedik évét se töltötte be, de már egészen megőszült és meggörnyedt, vért köp, és alig vonszolja magát. Bármely pillanatban elpatkolhat. De hát minek is beszéljek neked, megvan a magad esze, csak arra hallgass.

A kellő pillanatban hallgatott el, mert észrevette, hogy már elvetette sógorában a nyugtalanság magvát, tehát a többit rábízta az időre, és csak titokban örült az eredménynek, amelyre biztosan számított. Mikor pedig végzett az ekével, vidáman szólalt meg:

- Most elszaladok a kereskedőkhöz, és holnapra csak készítsd el a szekeret, mert fuvarozni fogsz. A pörre ne gondolj, nem érdemes vele fájdítani a fejedet. Lesz, ami lesz, amit az irgalmas Isten megenged. Majd este elmegyek hozzád.

De Antek nem felejtette el olyan egykönnyen a dolgot. Lenyelte a sógor barátságos mondásait, mint a hal a csalétket, és fulladozott tőle; úgy rágta a máját, hogy alig tudott mozdulni a kínzó gondolatok szörnyű súlya alatt.

- Tíz esztendő! Tíz esztendő! - suttogta néha, és megdermedt rémületében.

Már alkonyodott, az emberek hazafelé vonultak a mezőről, jókora sürgés-forgás támadt az udvaron, mert Witek behajtotta a jószágot, és az asszonyok a fejés és az esti munkák körül sürgölődtek. A falu csak úgy rengett az esti beszélgetésektől és a tóban fürdő gyerekek lármájától.

Antek kihúzta a szekeret a csűr mögé, hogy elkészítse holnapra. De csakhamar elment a kedve mindentől, ezért csak rákiáltott Pietrekre, aki a lovakat itatta a kútnál.

- Kend meg a szekeret, és hozd rendbe, mert holnaptól fogva fát hordasz a fűrészmalomba!

A legény nagyot káromkodott; nem volt ínyére ez a munka.

- Fogd be a szádat, és csináld, amit parancsolnak! Hanus, adj egy fél mérő zabot abraknak, lucernát meg a mezőről hoz nekik Pietrek, hadd lakjanak jól...

Hanka kérdezősködni próbált, de Antek csak morgott valamit, egyet-kettőt fordult az udvaron, és elment Mateuszhoz, akivel most nagyon jóban volt.

Mateusz csak éppen hogy hazatért a munkából, és aludttejet szürcsölt a ház előtt hűsítőnek.

Valahonnan a gyümölcsös felől halk, keserves sírás hallatszott.

- Ki nyöszörög ott?

- Hát Nastusia. Fő a fejem ettől a szerelemtől. Már háromszor kihirdették őket, vasárnap kellene meglennie az esküvőnek, Dominikowa meg tegnap azt üzente a törvénybírótól, hogy őrá van írva a gazdaság, nem ad Szymeknek egy arasznyi földet se, és be sem ereszti a házba. És meg is teszi szentül, ismerem én jól ezt a kutyafajzatot.

- No és mit szól ehhez Szymek?

- Hát mit szólna? Reggel kiült a gyümölcsösbe, és azóta is ott ül, mint a kuka. Még Nastusiának se felel. Már attól félek, hogy megzavarodott.

- Szymek! - kiáltott ki a gyümölcsösbe: - Gyere csak ide hozzánk; Boryna van itt, talán ad valami jó tanácsot.

Vagy egy perc múlva oda is jött Szymek, és leült a padkára, anélkül, hogy köszönt volna. Hát bizony rossz bőrben volt a legény, kiaszott, mint a nyárfa deszka, csak a szeme izzott, és sovány arcán valami kemény elhatározás tükröződött.

- Aztán mit sütöttél ki? - kérdezte szelíden Mateusz.

- Hát csak azt, hogy fogom a fejszét, és agyonverem, mint a kutyát!

- Szamár vagy! Beszélj bolondokat a kocsmában!

- Megölöm, ahogyan Isten van az égben. Hát mi mást tehetnék, mi? Az apáimról rám maradt földet nem adja ki, kikerget a házból, nem is fizeti ki a részemet, hát mihez fogjak? Hová legyek én szegény árva, hová? És hogy a tulajdon szülőanyám bánjon velem ilyen igazságtalanul! - nyögött fel, és inge ujjával letörülte könnyeit, de rögtön felugrott és felkiáltott: - Nem engedek, a kutyafáját, nem hagyom a jussomat, még ha a börtönben rohadok is, nem hagyom!

Lecsillapították annyira, hogy elhallgatott, és felhős homlokkal ült ott, olyan mogorván, hogy még Nastus könnyes suttogására sem válaszolt. Amazok meg törték a fejüket, hogy s mint segítsenek rajta, de hiába, semmi sem jött ki belőle, mert Dominikowával nem lehetett mit kezdeni. Végül is Nastka félrevonta a bátyját, és valamit magyarázott neki.

- Fehérnép, és mégis okos dolgot talált ki! - kiáltott Mateusz örömmel, visszatérve a ház elé. - Azt mondja, hogy az uraságtól kell venni Erdőalján vagy hat holdat részletfizetésre. Jó tanács, mi? És fütyülni lehet az anyjukra, hadd pukkadjon meg mérgében...

- A tanács jó, mint minden tanács, de hol van rá a pénz?...

- Nastusiának megvan a maga ezer zlotyja, a foglalóra futja...

- No és hol van még a ház, a jószág, a szerszámok, a vetőmag?

- Hol? Hát itt! Meg itt! - ordított föl Szymek, elébük ugrott, és megrázta két öklét...

- Azt úgy szokták mondani, de győzöd-e? - morogta Antek hitetlenkedve.

- Csak adjatok földet, majd meglátjátok, csak adjatok! - kiáltott hevesen Szymek.

- Akkor nincs min törni a fejeteket, csak el kell menni az urasághoz, és meg kell venni!

- Várj csak, Antek, rögtön, hadd rendezzem el a fejemben...

- Meglátjátok, hogy győzöm, hogy tudok segíteni magamon! - beszélt gyorsan Szymek. - Hát ki szántott az anyámnak? Ki vetett? Ki aratott? Hiszen csak én magam! És talán rosszul műveltem a földet, mi? Talán naplopó vagyok, mi? Mondja meg az egész falu, tegyen bizonyságot az anyám. Csak adjatok földet, segítsetek, édes testvéreim, halálomig hálás leszek érte. Segítsetek, kedveseim, segítsetek! - kiáltott, és fölváltva sírt és nevetett, mintha megrészegítette volna az örömteli reménység.

S amikor lecsillapodott egy kicsit, közösen kezdtek gondolkozni és tanakodni az ötleten.

- Csak beleegyezzék az uraság a részletfizetésbe! - sóhajtott Nastka.

- Majd mi jótállunk Mateusszal, azt hiszem, akkor fog adni.

Nastusia majdhogy kezet nem csókolt neki a jóságáért.

- Eléggé belekóstoltam a nyomorúságba, hát tudom, hogy ízlik másoknak! - szólt csöndesen Antek, és fölkelt, hogy induljon, mert már egészen sötét volt a földek fölött, csak az ég volt még világos, s lassan kialudt a fény nyugaton.

Antek egy ideig állt a tó partján, és küszködött magában, merre induljon. De hamarosan megindult hazafelé.

Ám lassan lépkedett, mintha kényszer nyomására menne, minduntalan megállt az ismerősökkel beszélgetni, mert tele volt az utca emberekkel, kószáló jószággal és gyerekekkel. Nótától visszhangoztak a bejárók, itt-ott megriasztott ludak gágogtak, a malom alatt fürdőző fiúk sivalkodtak, a tó túlsó partján pedig, körülbelül Balcerekék előtt, a pásztorsíp éles hangja hasogatta a fület.

Bár Anteknek nem volt sürgős az útja, és szívesen megállt közben beszélgetni ezzel-azzal, végül mégiscsak a háza előtt találta magát. Az ablakok tárva-nyitva voltak, és áradt ki a fény, a ház előtt egyik gyerek sírdogált, az udvarról pedig Hanka lármázása és olykor-olykor Józka feleselése hallatszott.

Antek megint ingadozott, de mikor Lapa vinnyogni kezdett, és fölugrált rá örömében, hirtelen haragjában megrúgta, és visszafordult a falu felé. Elérte a plébániára vezető ösvényt, olyan csöndesen surrant el a kántorék portája mellett, hogy még a kutyák sem vették észre, és behúzódott a pap kertje aljába, közvetlenül a széles mezsgye mellett, amely Klomb földjét elválasztotta a papétól. A terebélyes fák árnyéka eltakarta.

A hold sarlója már fenn csüngött az elsötétült égen, és a csillagok is mind ragyogóbban tündököltek, harmatos, meleg, igazi nyári est ereszkedett le. A fürjecskék pitypalattyoltak a vetésből, a távoli rétekről a bölömbikák mély bőgése hallatszott, s olyan illatos csönd lebegett a földek fölött, hogy szinte beleszédült a feje.

De Jagusia csak nem jött.

Ehelyett vagy ötvenlépésnyire Antektől a plébános sétált a mezsgyén, ingujjra vetkőzve, hajdonfőtt, és annyira elmerült az imádságban, hogy úgy látszik, nem vette észre, amint a sovány, kikopott ugaron legelésző lovai átlépik a mezsgyét, és mohón harapdálják a Klomb lucernáját, amely úgy feketéllett, mint az erdő, magasra nőtt, és teli volt virággal.

A pap folyton járkált, mormolta az imádságot, és a csillagokon jártatta a szemét. Néha meg-megállt, éberen hallgatózott, és ha csak megmozdult is valami a falu felől, gyorsan megfordult, és mintegy haragosan horkant a lovakra.

- Hova mentél, szürke? A Klomb lucernájába, mi? Nézze meg az ember, micsoda csirkefogó! Ízlik a másé, mi? Ostor kéne a nadrágotokra? No, mondom, ostor! - fenyegette őket szigorúan.

De a lovak olyan jóízűen ropogtatták a lucernát, hogy a papnak nem volt szíve kikergetni őket a tilosból, hát csak körülnézett, és csendesebben mondogatta:

- No, hát csak harapj egyet-kettőt, csak harapj... majd imádkozom néhány miatyánkot a Klomb lelki üdvéért, vagy kárpótoljuk valamivel! Hogy belekapnak a semmirekellők a friss lucernába!

És újból járkált oda és vissza, mondta az imádságot, és őrizte a lovakat. Nem is sejtette, hogy Antek nézi, hallgatja, és egyre növekvő nyugtalansággal várja Jagusiát.

Jó néhány miatyánknyi idő telt el így, amikor Anteknek hirtelen eszébe jutott, hogy odamegy hozzá, és bevallja aggodalmait.

"Ilyen tudós ember, talán hamarább is talál valami orvosságot!" - gondolta, és az árnyékban a csűrig hátrált, azután a sarok mögül bátran kijött a mezsgyére, és hangosan köhintett.

A pap pedig, amint meghallotta, hogy valaki közeledik, rákiáltott a lovakra:

- Gyalázatos kártevők! Az ember egy percig sem veheti le róluk a szemét, mert mindjárt a máséba törnek, mint a disznók! Gyí, pejkó! - És fölkapva ruháját, sietve kergette ki a lovakat.

- Boryna? Hogy vagy? - kiáltott rá, amint megismerte közelebbről.

- Éppen a főtisztelendő urat kerestem, már a plébánián is jártam.

- Kijöttem, hogy imádkozzak és vigyázzak a lovakra, mert Walek a kastélyba ment. De olyan megrögzött kártevők, hogy az Isten mentsen meg tőle! Nem bírok velük. Nézd csak, milyen szépen kelt a Klomb lucernája, olyan dús, mint az erdő! Az én magomból... Az enyém meg úgy kifagyott, hogy csak kamilla meg bogáncs maradt! - sóhajtott búsan, és leült egy kőre. - Ülj le, elbeszélgetünk egy kicsit. Gyönyörű idő van. Vagy három hét múlva már megpendül a kasza. No, mondom...

Antek leült melléje, és lassan mesélni kezdte, miért jött. A plébános türelmesen hallgatta, szippantgatta a tubákot, rá-rákiáltott a lovakra, és közben nagyokat tüsszentett.

- Hova, hova?! Vak vagy, hogy nem látod: a másé? Nézze meg az ember, a cudar disznók!

Anteknek valahogy nehezen ment a beszéd, dadogott és akadozott.

- Látom, hogy valami nagyon nyomja a lelkedet. Valld meg őszintén, akkor megenyhülsz. Valld meg! Ki előtt öntenéd ki a szívedet, ha nem a pap előtt? - megsimogatta a fejét, és megkínálta tubákkal. Erre Antek összeszedte a bátorságát, és elmondta minden gondját, aggodalmát.

A pap sokáig fontolgatta a szavait, sóhajtozott, végül megszólalt:

- Én egyházi vezeklést szabnék rád a kerülő miatt: az apád védelmére keltél, az meg csirkefogó volt és lutheránus, hát nem nagy kár érte! De a törvény nem bocsátja meg. Legalább négy esztendőt fogsz ülni. Hát mit tanácsoljak? Istenem, Amerikában is élnek emberek, és a börtönből is hazatérnek. De az egyik is rossz, és a másik se jobb.

Már azon volt, hogy Antek akár holnap szökjön, azután megint azt tanácsolta, hogy maradjon, és ülje le a büntetést. Végül pedig így szólt:

- Az az egy biztos, hogy a Gondviselésre kell bízni magadat, és várni az Isten irgalmát.

- Igen, és bilincsbe vernek, Szibériába hajtanak...

- Még onnan is sokan visszajönnek, magam is ismertem akárhányat...

- Vissza, csakhogy mit találok évek múltán idehaza, mi? Hát győzi az asszony egymagában? Minden tönkremegy! - suttogta tanácstalanul.

- Szívemből, lelkemből szeretnék rajtad segíteni, de hát mit tehetek én?... Várj csak, mondok egy szentmisét az Úr Színeváltozásához, a te ügyedért. Hajtsd be a lovaimat az istállóba, mert késő van. No, mondom neked, késő van, ideje lefeküdni!

Antek annyira el volt merülve gondjaiba, hogy csak mikor kijött a pap udvarából, akkor jutott eszébe Jagusia, és gyorsan szaladt hozzá.

Persze hogy már várt rá, összekuporodva a csűr mögött.

- Várok és várok!

A hangja mintha rekedt lett volna egy kissé a harmattól.

- Nem szabadulhattam a paptól. - Meg akarta ölelni, de Jagusia ellökte magától.

- Nem csintalanságon jár az eszem, nincs kedvem cicázni!

- De hiszen rád se ismerek! - Fájt neki.

- Éppenséggel olyan vagyok, amilyennek hagytál...

- De nem is hasonlítasz magadhoz... - Közelebb húzódott hozzá.

- Annyi ideig nem törődtél velem, és most csodálkozol?

- De hát hogy jöhettem volna hozzád?

- Én meg itt maradtam egyedül egy hullával és a búbánattal! - Megrázkódott a hidegtől.

- És csak eszedbe se jutott benézni hozzám, más járt az eszedben!

- Hát vártál rám, Jantos, vártál? - dadogta az asszony kételkedve.

- De még hogy! Mindennap lógtam a rácson, mint a bolond, és majd kinéztem a szememet utánad, mindennap vártalak! - Hirtelen fájdalom rázta meg.

- Édes Jézusom! Pedig úgy lehordtál ott a kazal mögött! És azelőtt is olyan rossz voltál hozzám! És amikor elvittek, akkor is, rám se néztél, egy szót se szóltál... Jól emlékszem, mindenkihez volt egy jó szavad, még a kutyához is, csak énhozzám nem! Akkor már azt hittem, hogy megveszek!

- Nem voltam rossz szívvel hozzád, Jagus, nem. De ha az ember lelkét égeti a bánat, hát elpusztítaná önmagát is, meg az egész világot...

Hallgatva álltak egymás mellett, csípőjük összeért. A hold egyenesen az arcukba világított. Nehezen szedték a levegőt, maró emlékek tépték a szívüket, szemükben a bánat és a gyötrelem könnyei égtek.

- Nem így fogadtál valaha! - szólt szomorúan Antek.

Jagna hirtelen sírva fakadt, keservesen, mint a gyermek.

- Hát hogyan fogadjalak, hogyan? Nem volt elég bántódásom, nem szenvedtem elég gyalázatot miattad? Hogy most már úgy néznek rám az emberek, mint a kutyára.

- Én gyaláztalak meg? Énmiattam? - Harag fogta el.

- Miattad hát! Miattad kergetett ki a házból az a disznó, az a cafat! Miattad csúfol az egész falu...

- Hát a bíróra már nem emlékszel? Meg a többire, mi? - tört ki Antek fenyegetően.

- Minden miattad volt, minden! - suttogta Jagna egyre szomorúbban. - Hát miért csalogattál magadhoz, mint egy kutyát? Hiszen volt saját feleséged. Ostoba voltam, te meg úgy behálóztál, hogy rajtad kívül semmit sem láttam az Isten világából! És miért hagytál aztán magamra, mindenki prédájának?

De Anteket is elragadta a keserű harag, összeszorított fogain át sziszegte:

- Hát én mondtam neked, hogy légy mostohaanyám? Hát én kényszerítettelek, hogy összeadd magad mindenkivel, aki csak kinyújtja érted a kezét, mi?

- Hát akkor mért nem tiltottad meg nekem? Ha szerettél volna, nem hagytál volna mások kényére-kedvére, nem hagytál volna egyedül, hanem őriznél minden veszedelemtől, mint mások a maguk asszonyát! - panaszolta olyan mérhetetlen fájdalommal, hogy Antek már nem tudott védekezni. Minden haragja elszállott, és szerelmesen dobbant meg a szíve.

- Csitt, Jagus, csitt, kicsikém! - suttogta elérzékenyülve.

- Olyan igazságtalanság ért, úgy bántanak, és még te is rám támadsz, mint a többi, te is, te is! - zokogta fejét a csűrnek támasztva.

Antek maga mellé ültette a mezsgyére, szelíden a szívére ölelte, magához szorította, simogatta a haját, törülgette könnyes arcát, csókolgatta reszkető ajkát és keserű könnyekkel elöntött szemét, azt a drága, szomorú szemét. Babusgatta, becézgette, csillapította, ahogy csak tudta. Már egyre halkabban zokogott, hozzásimult, és olyan bizalommal akaszkodott a nyakába, hajtotta fejét a keblére, mint az anyai szívre, ahol olyan jólesik elsírni minden fájdalmat és szomorúságot...

De Anteknek már megzavarodott a feje, mert olyan gyönyörűség áradt az asszonyból, és úgy perzselte a melege, hogy egyre mohóbban csókolta, és egyre hevesebben szorította magához...

Jagusia eleinte észre se vette, mi készül, mi történik vele. Csak mikor már egészen hatalmába kerítette, és szinte fölsebezte az ajkát égő csókjaival, akkor próbálta kitépni magát Antek karjaiból, és félénken, majdnem sírva könyörgött:

- Eressz el, Jantos! Eressz! Az istenért, mindjárt kiáltok!

De kitéphette-e magát a sárkány karmai közül? Hiszen úgy szorította, hogy a lélegzete is elállt, forróság és reszketés fogta el egész testében.

- Engedj még egyszer, utoljára! - könyörgött Antek; már alig lihegett.

Jagussal forogni kezdett a világ, repült, mintha az éden fenekére zuhanna, Antek pedig magáévá tette, mint tette egykor, önfeledten, a szerelem édes hatalmával. És Jagus is úgy adta át magát neki, mint egykor, a tehetetlenség édes kínjában, mérhetetlen boldogságra, életre-halálra...

Mint egykor, édes Jézusom! Mint azelőtt! Mint mindig!

Az éjszaka tele volt csillaggal, a hold magasan lebegett az ég közepén; a forró, illatos levegő mély csendet borított az alvó mezőkre; az egész világ lélegzet nélkül hevert a mámoros önfeledtségben, az öntudatlanság édes ölelésében.

És bennük se volt már semmi gondolat, nem tudtak semmiről, nem volt bennük más, csak tűz és vihar, örökké epedő és örökké kielégíthetetlen vágyakozás. Mint mikor a kiszáradt fa frigyre lép a villámmal és lángolva tör az égre, s azután együtt pusztulnak el a megsemmisülés nászdalát zúgva: úgy semmisültek meg ők is valami telhetetlen, kielégíthetetlen tűzben. Föléledt bennük a régi szerelem, és buja, örömteli lánggal fonódtak össze az önfeledtség egy pillanatára, az utolsó öröm egyetlen percére.

Mert amikor újból egymás mellett ültek, már homály szállott a lelkükre, valami olyan köd, hogy aggodalmasan, lopva pillantgattak egymásra, és elkapták tekintetüket, mintha szégyen és megbánás vett volna rajtuk erőt.

Hasztalan kereste Antek az ajkával Jagna csókéhes ajkát, mint egykor; az kedvetlenül fordult el tőle.

Hasztalan suttogta fülébe a legédesebb beceneveket: nem válaszolt, csak mereven nézte a holdat. Antek lelke háborgott, és lassan lehűlt, különös szomorúság és búbánat fogta el.

Ott ültek, és már nem tudták, mit mondjanak; csak türelmetlenkedtek és várták, melyikük mozdul meg hamarább, és megy el isten hírével.

Jagusiában pedig mintha már minden végképp kialudt és hamuvá égett volna; fojtott haraggal szólalt meg:

- Legyűrtél, mint egy zsivány! Ej, na!

- Hát nem vagy az enyém, Jagus? Nem vagy az enyém? - Magához akarta szorítani, de az asszony hevesen ellökte magától.

- Nem vagyok sem a tiéd, sem senkié. Érted? Senkié!

Újból elsírta magát, de Antek már nem csillapította, nem becézte, hanem egy kis idő múlva komoly hangon szólt:

- Jagus, eljönnél velem világgá?

- Hová? - ráemelte kisírt szemét.

- Hát akár Amerikába! Eljönnél velem, Jagus?

- No és mit csinálsz a feleségeddel?

Antek felpattant, mintha ostorral csaptak volna rá.

- Igazán kérdezem! Mérget adsz be neki, vagy mi?

Antek derékon kapta Jagnát, erősen magához szorította, szenvedélyesen csókolta az arcát, és kérte, könyörgött, esedezett hozzá, menjen vele világgá, akkor aztán mindörökre együtt maradnának. Jó ideig beszélt terveiről és reményeiről, mert úgy belekapaszkodott a Jagnával való megszökés gondolatába, mint a részeg a kerítésbe, és úgy is beszélt összevissza, mint a részeg, lázas felindulásában. Jagna mindent végighallgatott, és gúnyosan felelte:

- Bűnre csábítottál, hát most azt hiszed, hogy már egészen megbutultam, és minden bolondságot elhiszek neked...

Antek égre-földre esküdözött, hogy szent igazat mond, de Jagna még csak oda se akart hallgatni. Kiszakította magát a karjaiból, és suttogva mondta:

- Eszem ágában sincs megszökni veled. Minek? Talán rossz dolgom van egyedül? - Összébb húzta magán kendőjét, és figyelmesen körülnézett. - Késő van, már sietnem kell.

- Hova sietsz olyan nagyon? Hiszen senki se vár odahaza.

- De neked már itt az idő. Hanka már szellőzteti a dunnát és sóhajtozik...

Antek erre megint feldühödött, mint az eb, és gúnyosan sziszegte:

- Én nem emlegetem föl neked, ki vár rád ott a kocsmában...

- S ha éppen tudni akarod, akárhányan készek várni akár napfelkeltéig is, ha éppen tudni akarod! Nagyon is bízol magadban, és azt hiszed, te vagy az egyetlen! - mondotta kaján mosollyal.

- Hát akkor fuss, akár még a zsidóhoz is, fuss! - nyögte Antek.

De Jagus nem mozdult a helyéről. Még egymás mellett álltak, csak lihegve néztek egymásra, szikrázó szemmel, mintha a legfájóbb szavakat keresnék magukban.

- Mondani akartál valamit, hát beszélj, mert többször már nem jövök ki hozzád...

- Ne félj, nem is hívlak többet, nem...

- Mert még ha a lábamnál nyöszörögnél, akkor se jönnék ki.

- Persze, nem érsz rá, annyihoz kell kijárnod éjszakánként...

- Hogy dögölnél meg, mint a kutya! - beugrott a vetésbe, és elfutott a mezőn át.

De Antek nem szaladt utána, még csak utána se kiáltott. Látta, hogy fut a táblákon keresztül, mint az árnyék, aztán eltűnik a kertek alatt. Csak a szemét dörzsölgette, mintha az álmot törölné ki belőle, és búsan sóhajtozott.

- Tökéletesen elment az eszem! Jézusom, mire nem viszi az embert a fehérnép!

Különös szégyenérzettel ment haza. Nem tudta megbocsátani magának, ami történt; nagyon mardosta, gyötörte az emlékezés.

A gyümölcsösben már meg volt vetve a kocsikasban, mert a szobában lehetetlen volt aludni a hőség és a legyek miatt.

De nem aludt el; csak feküdt, és nézte a távolban rezgő csillagokat, hallgatta az éj csöndes lépteit, és Jagusiáról gondolkodott.

- Se vele, sem nélküle! Hogy a...! - káromkodott magában, búsan sóhajtozott, és forgolódott egyik oldaláról a másikra. Majd lelökte magáról a dunnát, és a hűvös, harmatos fűre lógatta a lábát, de az álom csak nem jött a szemére, és a Jagusiáról való gondolatok sem szűntek meg egy pillanatra sem.

Valamelyik gyerek fölsírt a házban, és Hanka is morgott valamit. Antek fölemelte a fejét, de rövidesen minden elcsendesedett. És újból megszállották a gondolatok, úgy jártak benne, mint az illatos tavaszi fuvalmak, melyek édes emlékekkel ringatják el a lelket. De már nem ejtették rabul, sőt ellenkezőleg, józanul nézegette őket, és végül odáig jutott, hogy ünnepélyesen kijelentette magában, mintha a szentgyónásban szólna:

- Egyszer véget kell ennek vetni! Szégyen ez és bűn! Mit mondanának megint az emberek! Hiszen gyermekek apja vagyok és gazda! Végét kell vetni!

Erre az elhatározásra jutott, de nagyon fájt, kimondhatatlanul fájt a szíve Jagna után.

"Csak egyszer engedjen az ember, és máris úgy összekomázik a Gonosszal, hogy a halál se választja el tőle!" - elmélkedett keserű fensőbbséggel.

Már virradt, mintha durva vászonlepedőbe öltözött volna az egész égbolt, de Antek még nem aludt. Mikor pedig szemébe kandikált a világos nappal, odaszaladt hozzá Hanka, hogy fölébressze. Ráemelte felhős arcát, de olyan különösen jó volt hozzá, hogy amikor elmondta az asszony, mivel járt itt tegnap késő este a kovács, megsimogatta fésületlen haját.

- Ha sikerül a fuvarozás, majd veszek neked valamit a vásárban.

Hanka nagyon megörült az ura nyájasságának, és nosza kérlelni kezdte, hogy vegyen még egy üveges pohárszéket is, amilyen a kántornénak van.

- Rövidesen már egy urasági kanapéra is megfájdul a fogad! - nevetett Antek, de azért megígérte, hogy megveszi, amit csak kér. Azután gyorsan fölkelt, mert várta a munka; igába kellett hajtania nyakát és húzni, mint mindennap.

Még egyszer beszélt a kováccsal, és rögtön reggeli után elküldte Pietreket trágyát hordani, ő maga pedig befogott két lovat, és az erdőbe hajtott.

Csak úgy zúgott az irtás a munkától; rengeteg nép forgolódott a télen kivágott fa megmunkálása körül. Úgy visszhangzottak a fejszecsapások és a fűrész visítása, mintha harkályok kopácsolnának szüntelenül, az irtás dús füvében pedig a lipcei csordák legelésztek, és pásztortüzek füstölögtek.

Eszébe jutott, mi történt itt nem is olyan régen, és megelégedetten bólintott, mikor látta, milyen békés egyetértésben dolgoznak most a lipceiek a rzepkai nemességgel és másokkal együtt.

- A nyomorúság észre térítette őket. Hát volt erre szükség, mi? - szólt Filiphez, Jagustynka fiához, aki éppen a gallyakat nyeste le a kidöntött fenyőkről.

- Hát ki más lett volna a hibás, mint az uraság meg a gazdák? - morgott a paraszt, és egy pillanatra sem hagyta abba a munkát.

- De talán leginkább a haragoskodás volt a hibás, meg az ostoba uszítás.

Megállt azon a helyen, ahol a kerülőt agyonverte, és úgy összeszorította valami a keblét, hogy elkáromkodta magát.

- A cudar dög, miatta van minden bajom! Ha tehetném, még ráadást is adnék neki! - köpött egyet, és munkához látott.

S ezentúl egész napokon át fuvarozott a fűrészmalomba. Úgy belefeledkezett a munkába, mintha halálra akarná dolgozni magát, de mégse tudta kiirtani emlékezetéből Jagusiát, sem pedig azt a szerencsétlen pört.

Egyik nap azt újságolta neki Mateusz, hogy vettek földet Erdőalján. Az uraság odaadta részletfizetésre, és megígérte, hogy még deszkát és lécet is ad. Nastusia esküvőjét pedig elhalasztották, amíg Szymek úgy-ahogy berendezkedik.

De mit érdekelte őt a más dolga, nem volt elég a maga baja? S ráadásul a kovács már szinte naponként ijesztgette különféle módokon a pörrel, és lassan, óvatosan, nagy ravaszul megpendítette, hogy ha sürgős szüksége volna rá, pénzt is kaphatna ettől vagy attól...

Antek már százszor is kész volt odacsapni mindent és elszökni, de amint ránézett a falura, és elgondolta, hogy örökre elmenne innen, hát olyan félelem fogta el, hogy inkább választotta volna a börtönt, inkább a legnagyobb rosszat, csak azt nem.

De a börtönre is kétségbeeséssel gondolt.

Ebben az önmagával való küszködésben aztán lesoványodott, megkeseredett; szigorú és érthetetlen volt odahaza. Hanka törte a fejét, de hiába próbálta megtudni, mi lelte az urát. Eleinte még azzal is gyanúsította, hogy megint összeszűri a levet Jagusiával; de bár éles szeme volt, és a felhizlalt Jagustynka is nézett utánuk, mindenki azt bizonygatta, hogy határozottan kerülik egymást, és sehol sem találkoznak. Így hát megnyugodott efelől; de hasztalan szolgált neki a leghívebben, ahogy csak tudott, adott neki válogatott ételeket, mindig a kellő időben, volt példás rend a házban, és minden a legjobban a gazdaságban, ha egyszer Antek folyton haragos, rosszkedvű volt, minden semmiség miatt lehordta, és soha egy jó szót sem kapott tőle.

A legrosszabb pedig az volt, amikor némán, gondterhelten járt-kelt, szomorú volt, mint az őszi éjszaka, és se nem haragudott, se nem kellemetlenkedett, csak mélyeket sóhajtott, és egész estéken át a kocsmában ült és ivott az ismerőseivel.

Nem volt bátorsága, hogy nyíltan megkérdezze, és Roch is fogadkozott, hogy semmit sem tud. Ez igaz is lehetett, mert az öreg most már csak éjszakára járt haza, és egész napokon át vándorolt a környéken a könyvecskéivel, s istenes Jézus Szíve-ájtatosságra tanította az embereket, amit a hatóságok tiltottak a templomokban.

Míg végül egy este, mikor még a tál mellett ültek benn a szobában, mert napnyugta után szél kerekedett, a kutyák kórusban ugatni kezdtek a tóparton, Roch letette a kanalat, és élesen odafigyelt.

- Valami idegen! Meg kell nézni.

Alighogy kiment, sápadtan jött vissza, és gyorsan beszélte:

- Kardok csörögnek az úton! Ha kérdeznének, a faluban vagyok.

Beugrott a gyümölcsösbe, és eltűnt.

Antek is halálsápadtra vált, és talpra ugrott. A kutyák már a bejáróban ugattak, a tornácon pedig nehéz léptek hangzottak fel.

- Talán már értem jönnek? - nyögött fel Antek aggodalmasan.

Valamennyien szinte megdermedtek, mikor megpillantották a csendőröket a küszöbön. Antek mozdulni se tudott, csak a szeme röpködött a nyitott ablakokon és az ajtón. Szerencsére Hanka megőrizte nyugalmát, és hellyel kínálta a csendőröket a lócán.

Illedelmesen köszöntek, és olyan nyíltan célozgattak a vacsorára, hogy Hanka kénytelen volt nekik rántottát sütni.

- Hova ilyen későn? - kérdezte végül Antek.

- Szolgálatban vagyunk! Fontos ügy! - felelte az őrsvezető, és végigjáratta szemét a szobában ülőkön.

- Biztosan tolvajok után járnak - vette föl a szót Antek valamivel bátrabban, és kihozta a kamrából a pálinkásflaskát.

- Tolvajok után is, meg más után is! Koccintson, gazduram!

Antek ivott velük. Úgy nekiláttak a rántottának, hogy csak úgy csörgött a kanaluk.

Valamennyien csöndben ültek, mint az ijedt báránykák.

A csendőrök kiürítették a tálat, még pálinkát is ittak rá, azután pedig az őrsvezető megtörülte bajuszát, és ünnepélyesen megkérdezte:

- Régen eresztették ki a börtönből, he?

- Mintha őrsvezető úr nem tudná!

Kissé megremegett.

- Aztán hol van Roch? - kérdezte hirtelen az őrsvezető.

- Milyen Roch? - Antek egy pillanat alatt megértette, és eléggé megnyugodott.

- Állítólag lakik maguknál valamiféle Roch.

- Talán arról a koldusról beszél az őrsvezető úr, aki a faluban jár? Csakugyan Rochnak hívják!

A csendőr türelmetlenül rándult meg, és fenyegetően mondta:

- Ne tréfáljon, hiszen magánál lakik, mindenki tudja!

- Persze hogy nálunk is hált akárhányszor, de másoknál is. Koldus, hát ott hajtja le a fejét, ahol éppen esik. Ma egy házban, máskor egy istállóban, néha meg éppen a kerítés tövében. Magára hívta valamivel az őrsvezető úr figyelmét?

- Ugyan dehogy, csak ismerem, és úgy kérdem...

- Jóravaló ember, nem sok vizet zavar - szólt közbe Hanka.

- Hm, mi már ismerjük, miféle, tudjuk! - morogta a csendőr jelentőségteljesen, és mindenféle módon próbált utána tudakozódni. Még tubákkal is kínálta őket, de valamennyien folyton ugyanazt mondták, mindig egy körben forgott a beszéd, hogy a csendőr semmit sem tudott kiszaglászni. Erre már haragosan kelt föl a lócáról:

- Én pedig azt mondom, hogy itt lakik a maga házában!

- De hiszen csak nem dugtam a zsebembe! - mordult vissza Antek.

- Szolgálati úton vagyunk, értse meg, Boryna! - horkant föl fenyegetően az őrsvezető, de valamennyire megbékélt, mikor tizenöt tojást és egy jókora darab friss vajat kapott az útra.

Witek nyomon követte őket, és azután elmondta, hogy voltak a törvénybírónál, és próbáltak benézni néhány ablakon, ahol még világos volt, de úgy megugatták őket a kutyák, hogy sehol sem tudtak észrevétlenül bepillantani, így hát dolgukvégezetlen mentek el.

De ez az eset annyira levette Anteket a lábáról, hogy amint magukra maradtak, megvallotta a feleségének gyötrelmeit.

Hanka dobogó szívvel, figyelmesen hallgatta, egyetlen szót sem szalasztott el. Csak mikor befejezésül azt mondta Antek, hogy nem marad más hátra, mint hogy mindent eladjanak és világgá fussanak, akár Amerikába is, akkor állott elébe sápadtan, mint a fal:

- Nem megyek, és a gyerekeket sem engedem pusztulásba vinni! - mondta fenyegetően. - Nem megyek! És ha kényszerítenél, fejszével hasítanám szét a gyerekek fejét, s azután magam meg inkább kútba ugranék! Komolyan mondom, Isten engem úgy segéljen! Ezt jegyezd meg magadnak! - kiáltotta, és a szentképek elé térdelt, mintha ünnepélyes esküt akarna tenni.

- Csitt! Hiszen csak úgy mondtam!

Hanka kissé föllélegzett, és halkabban szólt, de már alig bírta visszatartani könnyeit:

- Leülöd a büntetésedet, és aztán hazajössz! Ne félj, győzöm én a munkát... nem herdálok el egy talpalatnyi földet sem, még nem ismersz engem... nem engedek ki semmit a körmeim közül. Ha az Úr Jézus megsegít, ezt a csapást is elviselem - sírdogált csöndesen.

Antek sokáig töprengett, s végül így szólt:

- Lesz, amit ad az Isten! Meg kell várni a tárgyalást.

Így a kovács ármánykodása mind kárba veszett.

- Nyughass már, s engem hagyj békén! - morogta haragosan Mateusz, és a másik oldalára fordult.

Szymek meglapult egy pillanatra, de mihelyt Mateusz megint hortyogni kezdett, csendesen kihúzódott a hombárból, mert úgy rémlett neki, hogy a csűrbe, ahol aludtak, már behatol a virradat zavaros szürkesége.

Tapogatózva szedte össze a szérűn a szerszámokat, melyeket még tegnap odakészített, és úgy sietett, hogy időnként nagy zajjal kiesett valami a kezéből, mire Mateusz káromkodott félálmában.

De még sötétség feküdt a földeken, csak a csillagok haloványodtak, a keleti ég kissé világosodott, s az első kakasok már csattogtatták szárnyukat, és rekedten kukorékoltak.

Szymek összeszedte a talicskájába, amije csak volt, halkan elsurrant a ház mellett, és kijutott a tóhoz.

A falu úgy aludt, mintha agyonverték volna; még kutya sem ugatott, s a csöndben csak a malom leeresztett zsilipjén átnyomakodó víz csobogását lehetett hallani.

A gyümölcsösökkel beárnyalt utakon még olyan sötét volt, hogy alig villant meg itt-ott egy-egy fehér fal, s a tó is csak annyira kukkantott ki az éjszakából, hogy visszatükrözte a csillagok ragyogását.

De mikor anyja házához közeledett, meglassította lépteit, és figyelmesen hallgatózott, mert mintha valaki járt volna a bejáróban csöndesen, szüntelenül morogva magában.

- Ki az? - hallotta meg hirtelen az anyja hangját.

Megdermedt, és visszafojtott lélegzettel állt ott, mozdulni se mert; az öregasszony pedig, mivel nem kapott feleletet, továbbindult.

Látta, hogyan imbolyog, mint az árnyék a fák alatt; botjával tapogatta ki magának az utat, és járkálva félhangon mondta a litániát.

"Bolyong, mint az Orbán lelke - gondolta, de valahogy fájdalmasan, csöndesen sóhajtott fel, és ijedten osont tovább. - Marja a lelkét, hogy engem kisemmizett! Marja!" - ismételte nagy gyönyörűséggel, kiérve a malom mögött a széles, kátyús útra. Rögtön nekiiramodott, mintha kergetné valami, és nem ügyelt már sem a gödrökre, sem a kövekre.

Csak a keresztnél állott meg, az erdőalji útelágazásnál. Még sötét volt ahhoz, hogy munkába álljon, leült hát a feszület alá, hogy kissé kifújja magát és várakozzék.

- A tolvajok órája! Nem lehet megkülönböztetni a szántóföldet az erdőtől - mormolta, amint szemével végiggázolt a világon. A földek még sűrű sötétbe merültek, de az égen már egyre jobban izzottak a pirkadat aranyos fénykévéi.

Nehezen telt az idő, ezért imádkozni kezdett, de alig érintette meg kezével a harmatos földet, elvesztette az imádság szavait, és gyönyörűséggel gondolt arra, hogy most már a saját földjére megy, a saját gazdaságába.

"Enyém vagy, és nem eresztelek ki a kezemből!" - gondolta büszkén és örvendezve, s a szeretet mérhetetlen önfeledtségével tapasztotta égő szemét az erdő alatt gomolygó sötétségre, ahol már várt rá az a földesúrtól vásárolt hat hold.

- Magamhoz ölellek, drága árvám, és nem hagylak el, amíg élek! - mormolta, és összehúzta bundáját nyitott mellén, mert kissé átjárta a hideg. A feszülethez támasztotta a hátát, csak bámult a virradatba, s hirtelen hortyogni kezdett, lebírta az álom.

Már szürkültek a földek, mint a szétáradó vizek, s a harmattól szürkés gabona bökdöste mozgó kalászaival, mikor talpra ugrott.

- Világos nappal, ideje már dologhoz fogni - suttogta magában, kinyújtózkodott, és letérdelt a kereszt alá imádkozni. De nem hadarta most az imádságot, mint rendesen szokta, hogy csak éppen túlessék rajta, sokat sóhajtozzék, a mellét verje, és annyiszor vessen keresztet, hogy a karja is megmerevedjék. Ma másképpen imádkozott, érzéssel, egész lelkéből könyörgött az Úr segítségéért, hogy még a könnye is megindult, és Jézus lábait átölelve, belenézett hűséges szemével megkínzott, szent arcába, úgy esedezett:

- Segíts meg, irgalmas Jézusom! A szülőanyám kisemmizett, neked adom hát magamat, én szegény árva! Segíts meg! Hiszen nehéz napszámba állok, mint az utolsó koldus! Az igaz, hogy bűnös vagyok, de segíts meg, irgalmas Uram, mondatok majd misét, akár kettőt is! És gyertyát is veszek, ha pedig jutok valamire a munkámmal, még baldachint is csináltatok! - könyörgött és fogadkozott, forrón a kereszthez tapasztva ajkát. Aztán letérdepelve körüljárta a feszületet, alázatosan megcsókolta a földet, s végül megerősödve, magabiztosan kelt föl.

És erősnek érezte magát, mindenre késznek, s olyan jókedvű volt, hogy megragadta a nehéz taligát, és úgy tolta, mint a könnyű pelyhet. Közben büszkén jártatta szemét az alant fekvő Lipcén, mely még egészen el volt süllyedve a ködben, csak a templom tornya emelkedett ki belőle magasra, s a hajnal pírja csillogott aranyos keresztjén.

- Meglátjátok! Hej! Meglátjátok! - kiáltott föl örömmel, amikor rálépett a saját földjére. Közvetlenül az erdő mellett terült el, egyik szélével a lipcei határhoz simult, de Uram, irgalmazz, miféle föld volt az! Egy darab vad ugar, a téglavető után maradt gödrökkel és salakkal tele, meg tövissel benőtt málladékkövekkel. Az ökörfarkkóró, a kamilla és a lósóska dúsan tenyészett a magasabb helyeken, s itt-ott nagy bajjal emelkedett egy-egy girbegurba fenyő, éger- vagy borókabozót. A gödröket és mocsarakat pedig nád és káka borította sűrűn, mint a fiatal erdő. Egyszóval olyan föld volt, hogy még a kutya is sírva fakadt volna a láttára, és még maga az uraság is le akarta beszélni róla, de a fiú megkötötte magát.

- Éppen nekem való! Ilyennel is bírok!

Mateusz is lebeszélte, rémülten nézte ezt a vad pusztaságot, ahol csak a majorbeli kutyák tartották a lakodalmukat. De Szymek egyre a magáét hajtogatta, és végül keményen kijelentette:

- Megmondtam! Minden föld jó, ha keményen nekifekszik az ember!

És megvette, mert az uraság olcsón adta, hatvan rubeljével holdját, és még fát meg egyebet is ígért segítségül.

- Hogyne bírnék vele! - kiáltott föl, és izzó szemmel tekintett végig rajta. Majd letette a mezsgyére a taligáját, és körüljárta birtokának beszúrt gallyakkal megjelölt határát.

Lassan járt, és olyan csöndes, mély örömmel, hogy a szíve vert, mint a kalapács, és a torka összeszorult. Járkált, közben rendezgette a fejében, mit csináljon és hol kezdje. Hiszen maga, Nastusia és a Paczesek jövendő nemzedéke számára kellett dolgoznia, ezért hát úgy megfeszült az ereje, és olyan vad kedvet érzett, mint az éhes farkas, mikor megragadja a bárányt, és fogaival elér az eleven húsig.

Amint körüljárta az egész földet, tanakodni kezdett, hol válasszon helyet a háznak.

- Éppen ez a legjobb, szemben van a falu, és oldalt az erdő, könnyebben lehet majd fát szerezni, és télen nem éri a szél - okoskodott, és megjelölte kővel a ház négy sarkát. Levetette a ködmönt, keresztet vetett, markába köpött, és az irtáshoz meg a föld egyengetéséhez fogott.

A nap már aranyosan emelkedett az égre, a falu felől a legelőre hajtott marhák bőgése hallatszott, csikorogtak a gémeskutak, az emberek kifelé indultak a munkába, zörögtek a szekerek az úton, és különféle hangokat hozott magával a szellő, mely könnyedén pajkoskodott a vetésben. Úgy folyt minden, mint mindennap, csak Szymek nem ügyelt semmire, úgy belefeledkezett a munkába. Csak néha nyújtóztatta ki a hátát, kiszuszogta magát egy kicsit, megtörölte verejtékkel elöntött szemét, és azután újból hozzátapadt a földhöz, mint a telhetetlen pióca, s közben folyton mormogott, beszélt szokása szerint minden dologhoz, akár az élőlényekhez.

Éppen egy hatalmas kő kiemeléséhez fogott, és közben így beszélt:

- Sokáig hevertél, kipihented magad, hát most segítesz nekem megtámasztani a házamat.

Mikor a kökénybokrokat irtotta, gúnyos mosollyal szólt hozzájuk:

- Ne védekezz, te bolond! Azt hiszi, hogy ellenkezhet velem! Ugyan! Majd bizony itt hagylak, hogy elszakítsd a nadrágomat, mi?

Az ősi málladékkövekhez pedig így szólt:

- Titeket is megmozgatlak, nehéz így szorongani egy rakáson! Kövezetet csinálok belőletek az istálló körül, amilyen Borynáéknál van!

S néha, mikor lélegzetnyi pihenőt tartott, szerető szemmel ölelte át a földjét, és forrón suttogta:

- Az enyém vagy! Az enyém! Nem ragadhat ki a kezemből senki!

Mély részvétet érzett a begazosodott, terméketlen, meddő és elhagyott, szerencsétlen föld iránt, ezért gyöngéden tette hozzá, mintha egy gyermekhez szólna:

- Várj egy kicsit, szegény árvám, megművellek, felhizlallak, kicsinosítlak, úgy teremsz majd, mint a többiek. Ne félj, kedvedben járok, ne félj.

A nap a mezők fölé emelkedett, és egyenesen a szemébe sütött.

- Isten fizesse meg! - szólt hunyorogva. - Megint forróság és szárazság lesz - tette hozzá, mert nagyon vörösen emelkedett föl a nap.

Hamarosan megszólalt a templomban a kisharang, és a lipcei kéményekből lassan kékes füstfelhők szállottak föl.

- Most harapnál egyet, gazduram, ugye? - összébb húzta a nadrágszíját. - Csak most már nem hozza ki az anyád a szilkét, nem bizony - sóhajtott föl szomorúan.

S az erdőalji földek is benépesedtek; mások is munkába álltak, mint ő, az újonnan szerzett földeken. Megpillantotta Stach Ploszkát, aki két erős lóval szántott.

"Édes Jézusom, mikor adsz nekem legalább egyet" - gondolta.

Jozef Wachnik köveket hordott fundamentumnak a házához, Klomb a fiaival körülárkolta a földjét, Grzela pedig, a bíró öccse, mindjárt az út menti keresztnél sokáig méregetett valamit egy karóval.

- Éppen kocsmának való hely - jegyezte meg Szymek.

Grzela megjelölte cövekkel a kimért telket, s azután átment Szymekhez, hogy üdvözölje.

- Ejha! Látom, tíz helyett dolgozol! - bámulat tükröződött a szemében.

- Talán nem kell? Egyebem sincs, csak a nadrágom meg a puszta tíz körmöm! - morogta, de nem állt meg a munkában. Grzela tanácsolt neki egyet s mást, aztán visszatért a maga dolgához. Utána mások is jöttek, ki jó szóval, ki beszélgetni, ki meg azért, hogy elszívjon egy cigarettát, és nevetgéljen egy kicsit. De Szymek egyre türelmetlenebbül válaszolgatott, végül pedig már élesen ráförmedt Pryczekre:

- Végeznéd a magad dolgát, és ne zavarnál másokat! Ünnepet tartanak a semmirekellők!

És magára maradt, mert már elkerülték.

A nap mind magasabbra kapaszkodott, már a templom fölött függött, s haladt tovább feltartóztathatatlanul, vakító fényt és forróságot árasztva a világra. A szél is eltűnt valamerre, úgyhogy akadály nélkül borította a hőség káprázó fátylát a földre; úgy fürdött benne a gabona, mint a csöndesen felkavargó forró vízben.

- Engem ugyan nem kergetsz el egykönnyen - szólt, mintha a nappal feleselne, és mikor megpillantotta Nastusiát a reggelivel közeledni, elébe ment, és mohón látott neki a szilkének.

Nastusia valahogy bánatosan nézte a földet.

- Hát megterem itt valami, ezen a homokon, ilyen mocsárban?

- Megterem minden, majd meglátod, hogy még búzád is lesz süteményre.

- Majd sohanapján!

- Ugyan, Nastus! A föld megvan, hát könnyebb kivárni, hiszen hat egész hold a mienk - mondta, miközben sietve eddegélt.

- Persze, talán a földet esszük meg! Hogy fogunk kitelelni?

- Ez már az én gondom, ne aggódj miatta! Mindent meggondoltam, és mindennek megtalálom a módját! - Eltolta az üres szilkét, kinyújtózkodott, és végigvezette a lányt a földön, mindent megmutogatott és megmagyarázott neki.

- Itt fog állni a házunk! - kiáltott fel örömmel.

- Itt fog állni! Talán sárból tapasztod, mint a fecske?

- Hát fából és gallyakból meg agyagból és homokból és amiből csak lehet, hogy legalább egy esztendőt kibírjunk benne, amíg nem segítünk magunkon.

- Pompás kastélyt tervezel, úgy látom - morogta a lány kedvetlenül.

- Inkább a saját viskómban, mint a más házában.

- Ploszkowa említette, hogy költözzünk hozzájuk a télre, maga kínálta a szobát jó szívvel.

- Jó szívvel! Hogyne, biztosan az anyámat akarja bosszantani, hiszen úgy marakodnak, mint a kutyák. Kórságos boszorkány, kell is nekem az ő jósága! Ne félj, Nastus, olyan kunyhót tákolok össze, hogy ablaka is lesz, meg kéménye is, meg minden, ami csak kell. Meglátod, három hét múlva kész lesz, biztosan, mint az ámen az imádságban. Még ha ledolgoznám a két kezemet, akkor is kész lesz.

- Ugyan, talán magad építed föl!

- Mateusz segíteni fog, megígérte!

- Nem adna anyád valami segítséget? - szólt Nastka félénken.

- Ha beledöglenék is, nem kérek tőle! - kiáltotta, de mikor látta, hogy a lány még jobban elszomorodik, nagyon megzavarodott, és amint leültek a rozstábla mellé, félénken magyarázkodni kezdett.

- Hát hogyan kérhetnék, Nastus? Hogyan, hiszen kikergetett, és téged is átkoz.

- Istenem, ha legalább egy tehénkét adna. Hiszen úgy vagyunk, mint az utolsó koldusok, semmink sincs. Még rágondolni is szörnyű.

- Tehén is lesz, Nastus, lesz, már ki is néztem egyet.

- Mert hát se ház nincs, se jószág, meg semmi - fakadt sírva Nastka, és mátkájához simult. Szymek törölgette a könnyeit, simogatta a fejecskéjét, de ő maga is annyira elbúsult, hogy majdnem elbőgte magát. Talpra ugrott hát, megragadta az ásót, és fölkiáltott, mintha nagyon haragudnék:

- Az istenért, asszony, annyi a munka, te meg csak sopánkodsz!

Nastka súlyos gondok és aggodalmak közepette kelt föl.

- Mert ha éhen nem halunk, a farkasok esznek meg ebben a pusztaságban.

Erre már igazán megharagudott Szymek. Kemény hangon szólt, miközben munkához látott:

- Ha bőgni akarsz és összevissza fecsegni, inkább maradj otthon.

Nastka hozzásimult, hogy megengesztelje, de Szymek eltolta magától.

- Épp a szerelmeskedésre van most idő, éppen! - mégis hagyta magát megsimogatni, bár morgott még az asszonyi fecsegés miatt; így hát Nastka nyugodtan, sőt vidáman ment el.

- Istenemre, hiszen az asszony is ember, mégsem érti meg az emberi beszédet. Csak sír és jajveszékel, pedig hát magától semmi sem esik le az égből, ha nem dolgozik az ember a két kezével. Olyanok, mint a gyerekek, csak nevetnek, sírnak, haragusznak meg sápítoznak! Jaj, istenem!

Így háborgott magában Szymek, és úgy nekifeküdt a munkának, hogy csakhamar ismét megfeledkezett az egész világról.

És így dolgozott azután napról napra; kora hajnalban talpon termett, és késő este tért haza. Gyakran ki se nyitotta a száját egész nap, nem szólt senkihez, s az ennivalót Tereska hozta ki neki vagy másvalaki, mert Nastusia a pap krumpliföldjére járt, tartozott neki munkával.

Eleinte odanézett hozzá egyik-másik, de mivel nem szerette a haszontalan beszédet, inkább csak messziről figyelték, és csodálták fáradhatatlan munkáját.

- Kemény legény az ebadta! Ki gondolta volna? - jegyezte meg Klomb.

- Hiszen a Dominikowa ivadéka! - kiáltott nevetve egy másik, de Grzela, aki kezdettől fogva nagyon figyelte, így szólt:

- Az igaz, hogy úgy húzza az igát, mint az ökör, de könnyíteni is kell rajta egy kicsit.

- Hát maga nem győzi, segíteni kellene, megérdemli! - helyeseltek, csakhogy senki sem igyekezett magától segíteni, arra vártak, hogy ő kérje.

De Szymek nem kérte, esze ágába se jutott. Ezért aztán nagyon elbámult, mikor egyik nap látta, hogy valami szekér közeledik feléje.

Jendrzych vezette a szekeret, és már messziről vidáman kiáltotta:

- Mutasd meg, hol szántsak! Hiszen én vagyok!

Szymek csak jó néhány pillanat múlva hitt a szemének.

- No de hogy merészkedtél! Jól ellátja az anyád a bajodat, szegénykém, majd meglátod!

- Hadd lássa! Ha elver, akkor egészen hozzád szegődök.

- Aztán magad gondoltad ki, hogy segítesz nekem?

- Magam hát! Már régen akartam, csak féltem, mert ügyelt rám, és eleinte Jagusia is lebeszélt róla - mesélte, és munkához látott. Együtt szántottak egész nap, s távozóban megígérte, hogy másnap is eljön.

És el is jött együtt a nappal, de Szymek rögtön észrevette, hogy kissé kékes az orcája. Csak estefelé kérdezte:

- Nagy csetepaté volt otthon?

- Ej... vak, hát nem könnyen tapogat ki, magam meg csak nem futok a karmai közé - mondotta kedvetlenül.

- És Jagna nem árult el?

- Hiszen Jagusia nincs ellenünk.

- Amíg valami az eszébe nem jut. Ki érti meg a fehérnépet? - sóhajtott búsan, és megtiltotta, hogy többször eljöjjön.

- Magam is boldogulok már vele, majd később segítesz a vetésnél.

S ismét magára maradt, és dolgozott fáradhatatlanul, mint a ló a taposómalomban. Nem ügyelt a fáradtságra, sem a hőségre, pedig olyan forró, perzselő és fülledt napok jöttek, hogy megrepedezett a föld, kiszáradtak a vizek, elsárgult a fű, és a gabona már alig állt meg a lábán a pokoli forróságban. Üresek, némák lettek a földek, mert nem lehetett kibírni a munkát; mintha tűz ömlött volna az égből, s a nap majd kimarta az ember szemét. A megfehérült, zavaros ég úgy lebegett, mint egy tüzes, reszkető lepedő, s olyan hőséggel borította be az egész földet, hogy szél se lebbent, fa se mozdult, madár se dalolt, és emberi hang se hallatszott sehonnan; s mindennap egyformán vándorolt a nap keletről nyugatra, kérlelhetetlenül szórva a tüzet és a szárazságot.

De Szymek is mindennap egyformán állott munkába, nem hagyta, hogy a hőség elkergesse, sőt még az éjszakákat is kinn töltötte a határban, hogy ne vesztegesse az időt. Mateusz már fékezni is akarta bőszült munkakedvét, de Szymek röviden csak ennyit felelt:

- Majd pihenek vasárnap!

S haza is ment szombat este, de olyan fáradt volt, hogy elaludt a tál mellett, s másnap is majdnem egész nap aludt; csak estefelé vánszorgott le a vackáról, ünneplőbe öltözött, és leült a teli tál mellé. Úgy sürgölődtek körülötte az asszonyok, mint egy fontos személy körül, gyakran tettek még a tálba, és minden intésére ügyeltek. Ő pedig, amikor már teletömte magát, megeresztette nadrágszíját, kinyújtózkodott, és vidáman rikkantott:

- Isten fizesse meg, anyám! Most pedig menjünk egy kicsit mulatni! - És indult a kocsmába Nastusiával; Mateusz utánuk ment Tereskával.

A zsidó mélyen meghajolt előtte, rendelés nélkül hozta a pálinkát, és gazdának szólította, amire Szymek igen büszke lett, s mikor már jól felöntött a garatra, a legelsők közé tolakodott, és mindenről elmondta a véleményét.

A kocsma népes volt, a muzsika szólt, hogy növelje a kedvet, de még senki se kerekedett táncra, csak koccintottak, iddogáltak, panaszolták a hőséget meg a nyomorúságot, ahogy a kocsmában szokás.

Még Borynáék is eljöttek a kovácsékkal, de bevonultak a benyílóba, és alkalmasint jól mulattak, mert a zsidó egyre-másra hordta nekik a pálinkát meg a sört.

- Antek úgy bámul ma az asszonyára, mint a borjú az új kapura, még meg sem ismeri az embert - panaszolta szomorúan Jambrozy; hiába nézegetett be a benyílóba, ahonnan édes csengés ütötte meg időnként a fülét.

- Mert jobban szereti a maga fapapucsát, mint az olyan csizmát, amelyik mindenki lábára fölmegy - szólt mosolyogva Jagustynka.

- De az olyanban nem sebesedik föl az ember lába! - tódította valaki, mire az egész kocsma nevetésben tört ki, mert megértették, hogy Jagusiáról van szó.

Csak Szymek nem nevetett, hanem Jendrzychet nyakon fogva, csókolgatta, s már eléggé ittas hangon magyarázta neki:

- Rám kell hogy hallgass, gondold csak meg, ki vagyok én.

- Hiszen tudom én, tudom... csakhogy édesanyám megparancsolta - dadogta Jendrzych sírósan.

- Ugyan, az édesanyád! Nekem kell engedelmeskedned, hiszen én vagyok a gazda.

A muzsika rázendített egy polkára, nagy zaj támadt, földhöz ütődtek a csizmasarkok, megreccsentek a padló deszkái, fölzendült a nóta, táncra perdültek a párok, hát Szymek is derékon kapta Nastusiát, kigombolta szűrét, félrecsapta sapkáját, felrikkantott: "Da dana!" - az első helyre perdült, és ő kiáltozott a leghangosabban, ő rúgta a padlót a legvadabbul, ő forgott a legszilajabbul, és pörgött sebesen, vidáman, hangosan, mint a tavaszi erőtől duzzadó patak.

De mikor már egyet-kettőt táncolt, hagyta, hogy az asszonyok kivezessék a kocsmából, s már meglehetősen kijózanodva, leült velük a Golombék háza elé. Odajött Jagustynka is, és így elbeszélgettek együtt, mert noha késő volt, és Szymek készült hazatérni a földjére, valahogy nem volt sürgős neki, húzódozott, késlekedett. Nastkához simult, míg végül a lány anyja így szólt:

- Maradj itt a csűrben, mit kószálnál éjszaka.

- De hiszen az ágyneműje már ott van a bódéban - magyarázta Nastusia.

- Hát akkor ereszd a dunnád alá, Nastus - szólalt meg Jagustynka.

- Mi nem jut az eszébe! Még mit nem! - védekezett a lány szégyenkezve.

- Hiszen a te embered! Hogy egy kissé hamarább lesz, mint ahogy a pap megáld benneteket, az nem bűn, a fiú meg úgy húzza az igát, mint az ökör, hát csak jár neki is egy kis jutalom.

- Szent igaz! Nastus! Nastus! - odaugrott a lányhoz, mint a farkas, elcsípte a kertben, nem eresztette ki karjaiból, csókolta és könyörgött:

- Hát kikergetsz, Nastus? Kikergetsz, édesem, ilyen éjszakába?

Golembowának valami dolga akadt a pitvarban, Jagustynka pedig még odaszólt elmenőben:

- Ne védekezz, Nastus! Kevés jó dolog van a világon, ha akad valami, mint a búzaszem a vak tyúknak, hát ne eresszétek ki a karmotok közül.

A bejáróban Mateusz jött szembe vele. Mikor meglátta az ablakon keresztül, mi készül a szobában, bekiáltott Szymeknek:

- A te helyedben már rég megtettem volna!

És fütyörészve elment a faluba, mulatságot keresni.

De másnap virradatkor Szymek ismét munkába állt, mint mindig, és dolgozott fáradhatatlanul, csak mikor Nastus kihozta neki a reggelit, mohóbban kapott az ő piros ajka után, mint a szilke után.

- Aztán csak árulj el, forró vízzel öntöm le a fejedet! - fenyegette Nastka, és szorosan hozzásimult.

- Enyém vagy, Nastus... a magad akaratából lettél az enyém... már nem eresztelek el többé - dadogta forrón, s a szemébe nézve, halkabban hozzátette: - Az elsőnek fiúnak kell lenni.

- Buta vagy! No nézze meg az ember, milyen haszontalanságok járnak az eszében - ellökte Szymeket, és fülig pirulva elfutott, mert nem messze tőlük feltűnt Jacek úr. Kurta szárú kis pipa volt a szájában, hóna alatt pedig hegedűt szorongatott. Dicsérte Istent, és kérdezősködött erről-arról. Szymek szívesen eldicsekedett azzal, hogy mi mindent végzett már, de hirtelen elrémült, és ugyancsak kimeresztette a szemét, mert Jacek úr letette a hegedűt, levetette kaputját, és nekilátott az agyag gyúrásának.

Szymek kezéből majd kiesett az ásó, és a szája is tátva maradt. - Mit bámulsz, he?

- Hogyhogy? Jacek úr is dolgozni fog velem?

- Fogok hát, segítek fölépíteni a vityillót. Azt hiszed, nem értek hozzá? Majd meglátod.

És ettől fogva kettesben dolgoztak. Az öregnek nem volt ugyan sok ereje, és nem is szokta meg a paraszti munkát, de olyan ügyes módokat talált ki, hogy sokkal gyorsabban és simábban ment a munka. Szymek buzgón hallgatott is rá mindenben, és csak néha morogta magában:

- Istenem, ilyet még nem látott a világ... Hogy egy uraság...

Jacek úr csak mosolygott, és aztán olyanokat kezdett mondani, olyan csuda dolgokat mesélt a világról, hogy Szymek majd a lábához borult hálából és bámulatában, csakhogy nem volt hozzá bátorsága. De este befutott a faluba, és mindent elmondott Nastusiának.

- Azt mondták, hogy hibbant eszű, pedig olyan, mint a legokosabb pap - fejezte be.

- Más az, hogy okosan beszél, de bolondul cselekszik! Hiszen ha ép esze volna, azt hiszed, segítene neked, mi? Vagy legeltetné a Weronka teheneit?

- Az igaz, hogy nem lehet megérteni...

- Nem lehet más, csak megromlott valami a fejében.

- De nem találni nála jobb embert a világon.

És nagyon hálás volt Szymek a jóságáért, de bár együtt dolgoztak, egy szilkéből ettek, egy bunda alatt aludtak, sehogy se tudott vele bizalmas viszonyba jutni.

"Mégiscsak úri fajta" - gondolta mélységes tisztelettel és hálával, mert az ő segítségével úgy nőtt a viskó, mint a kenyér az élesztőtől. Mikor pedig Mateusz is eljött segíteni, és Adam Klomb is behordta az erdőből, amire csak szükség volt, rövidesen olyan pompás házikó nőtt fel, hogy még Lipcére is ellátszott. Mateusz majdnem egy egész hétig keményen dolgozott, a többieket is hajtotta, s mikor aztán szombat délután befejezték, zöld bokrétát tűzött a kéménybe, és ment a maga dolga után.

Szymek még kimeszelte a szobát, eltakarította a forgácsot meg a szemetet, Jacek úr pedig felöltözött, hóna alá vette a hegedűt, és nevetve mondta:

- A fészek kész, ültesd rá a kotlóst...

- Hiszen holnap litánia után lesz az esküvő - s nagyon köszönte a segítséget.

- Nem ingyen csináltam! Ha kikergetnek a faluból, eljövök hozzád lakni. - Pipára gyújtott, és elment az erdő felé.

Szymek pedig, noha már mindent elvégzett, még ott járt-kelt, nyújtóztatta fáradt csontjait, és örömmel nézte házikóját.

- Az enyém! Persze hogy az enyém! - mondogatta, és mintha nem hinne a szemének, megtapogatta a falakat, körüljárta a vityillót, benézett az ablakon, és élvezettel szívta be a mész és a nyers agyag savanykás illatát. Csak alkonyatkor indult a faluba, hogy készüljön a holnapi napra.

Persze hogy már mindenki tudott az esküvőről, így hát Dominikowának is megvitte a hírt az egyik szomszédasszony, de az öreg úgy tett, mintha nem értené, miről van szó.

S másnap, vasárnap, Jagusia is már kora reggeltől fogva ki-kiosont a házból, és lopva jókora batyukat cipelt a kerteken át Nastusiához. Az öregasszony, bár érezte, mi történik, semmiben sem ellenkezett, csak hallgatagon járkált - olyan borúsan, hogy Jendrzych csak a nagymise után merészkedett elébe lépni.

- Hát akkor én már elmegyek, édesanyám! - suttogta, és óvatosan tisztes távolban tartotta magát.

- Jobban tennéd, ha kihajtanád a lovakat a lucernásba...

- Ma van a Szymek lakodalma, hát nem tudja?

- Hála istennek, hogy nem a tied! - nevetett gúnyosan Dominikowa. - Csak idd le magad, majd meglátod, mit kapsz érte! - fenyegette haragosan, s mikor a fiú ünneplőbe kezdett öltözködni, elbotorkált a faluba.

- Márpedig leiszom magam, csak azért is leiszom magam! - morogta Jendrzych, amint a falun keresztül Mateuszékhoz sietett. Épp akkor indultak a templomba, csakhogy csöndesen, ének, kurjongatás és muzsika nélkül. Az esküvő is egészen szegényesen folyt le, csak két szál gyertya égett, úgyhogy Nastusia el is sírta magát keservesen, Szymek pedig fölfújta magát, s büszkén, kihívóan jártatta a szemét az embereken és az üres templomon. Szerencse, hogy kimenet a kántor olyan pattogós nótát orgonált, hogy megrezzent a lábuk, és valahogy frissebb, vidámabb lett a lelkük.

Jagus mindjárt az esküvő után hazament az anyjához, s csak később nézett be olykor-olykor a lakodalmasokhoz. Mateusz hegedült, a Borynáék Pietrekje kísérte flótán, s valaki nagy buzgalommal verte a dobot. Táncra is perdültek a szűk szobában, s némelyek, a jobb kedvűek, még a ház előtt is, az asztalok közt, ahol letelepedett az ünneplő nép. Eddegéltek, iddogáltak, és halkan beszélgettek, mert napvilággal és józanul nem illett kurjongatni.

Szymek folyton a felesége után mászkált, időnként a sarokba vonta, és olyan mohón csókolgatta, hogy csúfolták is érte, s Jambrozy komoran kijelentette:

- Ma örvendezz, ó, ember, mert holnap sírni fogsz! - és a poharat kísérte a szemével.

Az igazat megvallva, nem volt különösen jó hangulat, és nagyobb mulatság se kerekedett. Néhányan, miután haraptak egyet, és üldögéltek egy ideig, ahogy illett, mikor lement a nap, s alkonyi tűzbe borult az ég, már kezdtek hazakészülődni. Csak az egy Mateusznak kerekedett virágos kedve, muzsikált, énekelt, táncba vitte a lányokat, pálinkával kínálta őket, s valahányszor megjelent Jagusia, erősen hozzászegődött, a szemébe nézett, és halkan, forrón suttogott neki valamit, ügyet sem vetve Tereska könnyben égő szemére, mely állandóan őrizte, mindenütt nyomában volt.

Jagus nem húzódott el tőle, mert mindegy volt neki; türelmesen hallgatta, és csak arra figyelt, nem jönnek-e Antekék, mert a világért sem akart velük találkozni. Szerencsére nem jöttek el, egy se volt ott a nagyobb gazdák közül, bár a meghívást nem utasították vissza, és a lakodalmi ajándékot is elküldték, amint az szokás volt. Mikor ezt valaki szóvá tette, Jagustynka odakiáltott a maga módján:

- Ha jó falatokat készítettek volna, s vagy egy hordó pálinka illatoznék, bezzeg bottal se lehetne elkergetni a legelső gazdákat. Üresen azonban nem szeretik rázni a hasukat, sem száraz nyelvvel beszélgetni.

Minthogy pedig már kissé be volt csípve, mikor megpillantotta Félkótya Jasieket, aki valahol egy sarokban sóhajtozott fájdalmasan, és bamba tekintettel bámult Nastusiára, megfogta és odacipelte hozzá a többiek mulatságára.

- Táncolj egyet vele, legalább annyi örömöd legyen, ha már az anyád megtiltotta a házasságot. Forgolódj csak körülötte, talán ad egy kis alamizsnát, hiszen van már embere, hát mindegy neki: egy-e vagy több.

És olyan csípős tréfákat mondott, hogy mindenkinek kétfelé állott a füle; mikor pedig Jambrozy is pohárhoz jutott, s a maga módján szabadjára engedte a száját, akkor már ketten vitték a szót, úgy beszéltek, hogy mindenkinek rengett a hasa a nevetéstől, és észre se vették a nagy mulatságban, hogyan múlt el a rövid éjszaka.

Hamarosan már csak Jambrozy maradt ott a vendégek közül, szárazra szopogatta a flaskákat, a fiatalok pedig úgy határoztak, hogy rögtön a saját viskójukba költöznek. Mateusz invitálta ugyan őket, maradjanak egy ideig náluk, de Szymek megmakacsolta magát, lovat kért kölcsön Klombtól, fölrakta a szekérre a ládákat, az ágyneműt és az edényeket, parádésan felültette Nastusiát, odaborult a napa lábához, megcsókolta sógorát, a rokonok előtt mélyen meghajolt, majd keresztet vetett, megsuhintotta a lovat, és elindult. A kísérők a kocsi mellett haladtak.

És így vonultak szótlanul; csak épp hogy előbújt a nap, szikrázó harmatban és madárdalban fürödtek a földek; megringtak a súlyos kalászok, s az egész földön kitört a nap lakodalmas öröme, szent imádságként áradt minden egyes fűszálból, és kórusban emelkedett fel a fényes égig.

Csak a malmon túl, mikor két gólya kezdett magasan keringeni fölöttük, szólalt meg Nastus anyja, megrázva ujjait:

- Hess, lidérc! Jó jel, sok gyereketek lesz.

Nastusia kissé elpirult, Szymek pedig, megtámasztva vállával a kátyúknál a szekeret, hetykén fütyörészett, és büszkén nézett maga elé.

Amikor pedig már magukra maradtak, Nastusia végignézett új gazdaságán, és keservesen felzokogott. Szymek rá is kiáltott:

- Ne bőgj, te buta! Másoknak még ennyi sincs! Még irigyelni is fognak - tette hozzá, mivel pedig nagyon fáradt volt, és kissé kapatos is, ledőlt a sarokban a szalmára, és egy perc múlva már hortyogott. Nastka pedig leült a ház elé, és sírdogálva nézte a gyümölcsösök mögül elővillanó Lipce fehér házait.

És még néhányszor siratta nyomorúságát, csakhogy egyre ritkábban, mert a falu mintha összebeszélt volna megsegítésükre. Legelőbb Klembowa jött el egy kotlóssal a hóna alatt, és egy fészekalja kiscsibét hozott a kosárban. Úgy látszik, szerencsés kezdet volt, mert szinte mindennap benézett hozzájuk valamelyik gazdaasszony, és egy se jött üres kézzel.

- Kedves jó asszonyok, mivel szolgálom meg? - suttogta meghatottan.

- Akár csak jó szóval - felelte Sikorzyna, és egy darab vásznat nyújtott át neki.

- Ha majd megáldja a munkátokat az Isten, visszaadod a még szegényebbeknek - tette hozzá szuszogva Ploszkowa, és jókora darab szalonnát vett elő a kendője alól.

És annyi mindent hordtak össze, hogy jó ideig eltartott; egyik este pedig Félkótya Jasiek elhozta a kutyáját, Kruczeket, odakötötte a ház elé, és elszaladt, mintha leforrázták volna.

Jót nevettek rajta, és elmesélték Jagustynkának is, aki éppen az erdőből volt visszatérőben a falu felé. A vénasszony megvetően fintorította el arcát, és azt mondta:

- Ma délelőtt epret is szedett neked, Nastus, de elszedte tőle az anyja.

Borynáékhoz ment, szamócát vitt Józkának, s minthogy Hanka éppen tehenet fejt a ház előtt, leült melléje a tornácra, és töviről hegyire elmondta, mennyi ajándékot visznek Nastusiának.

- Persze azért, hogy Dominikowát bosszantsák - fejezte be az elbeszélést Jagustynka.

- Nastkának az mindegy, de én is kell hogy vigyek valamit - szólt Hanka.

- Készítse el, majd elviszem - ajánlkozott buzgón az öregasszony, mire Józka gyönge, kérő hangja megszólalt a szobából:

- Hanus, az én kiskocámat adja neki! Biztosan meghalok, hát legalább Nastus mond értem egy miatyánkot.

Hankának kedvére való volt ez az ötlet, és rögtön meg is hagyta Witeknek, hogy kössön zsineget a malacra, és hajtsa el Nastusiához, mert ő maga vonakodott elmenni.

- Witek, aztán mondd meg, hogy tőlem való a kiskoca! És jöjjön el gyorsan, mert én már mozogni se tudok! - panaszolta Józka fájdalmasan. Már egy hete betegeskedett szegényke, a hátsó szobában feküdt, dagadtan, lázban és kiütéssel tele. Eleinte ki vitték nappalra a kertbe, a fák alá, mert keservesen kérte, de mivel rosszabbodott az állapota, Jagustynka megtiltotta, hogy kivigyék a levegőre.

- Sötétben kell feküdnöd, mert a napon valamennyi kiütés lehúzódik a beledbe.

Ott feküdt hát egyedül a besötétített szobában, csak nyögdécselt, és halkan panaszkodott, hogy nem engedik hozzá a gyerekeket, sem pedig a lánypajtásait; Jagustynka, aki gondját viselte, bottal kergetett el tőle mindenkit.

Most is, mikor már kibeszélgette magát Hankával, bevitte a szamócát a betegnek, és gyúrni kezdte a kenőcsöt tiszta pohánkalisztből, friss írós vajból és tojássárgájából. Vastagon bekente vele Józka arcát és nyakát, azután nedves ruhákat rakott rá. A leányka türelmesen vetette alá magát a gyógyításnak, csak aggodalmasan kérdezte:

- És nem maradnak himlőhelyek az arcomon?

- Ne vakard le, akkor elmúlik, hogy helye se marad, éppúgy, mint Nastusiának.

- De nagyon viszket ám, Jézusom! Akkor inkább kösse meg a kezemet, mert nem bírom ki! - kérte könnyes szemmel, és alig bírta türtőztetni magát, hogy ne vakarózzék. Az öregasszony valami ráolvasást suttogott fölötte, megfüstölte szárított varjúhájjal, az oldalához kötötte a kezét, és elment a dolga után.

Józka csöndesen feküdt, hallgatta a legyek zümmögését és a különös zúgást, amely folytonosan keringett a fejében. Szinte félálomban hallotta, hogy a háziak közül némelyik benéz hozzá, és szó nélkül elmegy. Majd úgy rémlett neki, hogy piros almával terhes ágak csüngnek fölötte alacsonyan, s ő mégis hasztalan kap utánuk, nem tudja elérni. Aztán meg, hogy báránykák tolonganak körülötte, és búsan bégetnek. De mikor Witek surrant be a szobába, rögtön megismerte.

- Elhajtottad a kiskocát? Mit szólt Nastusia?

- Úgy örült a kismalacnak, csoda, hogy meg nem csókolta a farkát.

- Nézze meg az ember, még kicsúfolja Nastusiát!

- Pedig igaz! És azt üzente, hogy holnap elszalad hozzád.

A beteg hirtelen hánykolódni kezdett ágyában, és rémülten kiáltozott:

- Kergesd el őket, mert összetaposnak, kergesd el! Hess, geda, hess!

Azután nyugodtan feküdt megint, mintha elaludt volna. Witek elment, de minduntalan benézett hozzá. Józka nyugtalanul kérdezte:

- Dél van már?

- Éjféltájt lehet, mert mindnyájan alusznak.

- Igaz, sötét van! Szedd ki a verebeket az eresz alól, olyan fájdalmasan csipognak, mintha kopasztanák őket!

Witek madárfészkekről kezdett neki mesélni, de Józka hirtelen fölkiáltott, és föl akart ülni:

- Hol a tarka? Witek, ne ereszd a tilosba, mert édesapám megver!

Egyszer meg közelebb hívta, és suttogva mesélte neki:

- Hanka nem akar elengedni a Nastusia lakodalmára, de csak azért is elmegyek, és fölveszem a kék pruszlikot meg azt a szoknyát, amelyik a búcsúban volt rajtam. Kinézik utánam a szemüket, majd meglátod! Witek, szedj nekem almát a fáról, de rajta ne kapjon Hanka! Persze, csak legényekkel fogok táncolni! - hirtelen elhallgatott és elaludt, Witek pedig órákon át üldögélt mellette, gallyal kergette róla a legyeket, itatta, és úgy őrizte, mint a kotlós a csibéit, mert Hanka otthon tartotta segítségnek, és a jószágot Macius Klomb legeltette a magukéval.

Eleinte vágyódott a gyerek az erdő meg a hancúrozás után, de annyira elszomorította Józia betegsége, hogy a csillagot is lehozta volna neki az égről, és folyton azon gondolkozott, mivel mulattassa, mivel nevettesse meg.

Egyik nap egész fészekalja fogolyfiókát hozott.

- Józia, simogasd meg a madárkákat, majd csipognak, simogasd meg!

- Van is mivel! - nyögött föl a kislány, fölemelve fejét.

Amikor Witek kioldotta a kezeit, meredt, erőtlen markába fogta a vergődő madárkákat, és arcához, szeméhez nyomta.

- Úgy reszket bennük a lélek, úgy félnek szegénykéim. Ereszd el őket, Witek!

- Magam nyomoztam ki őket, és most eleresszem? - ellenkezett Witek, de azért szabadon engedte.

Máskor meg nyulacskát hozott, s a fülénél fogva a dunnára ültette a kislány elé.

- Nyuszikám, drága kis nyuszikám! Elvettek az édesanyádtól, szegény kis árvám, az édesanyádtól.

Így suttogott, és szívéhez szorította, mint egy gyermeket, simogatta és dédelgette, de a nyúl úgy makogott, mintha nyúznák, kitépte magát a kezükből, és kiugrott a pitvarba, a tyúkok közé. Azok nagy lármával rebbentek szét, mire a nyúl kirohant a tornácra, s átugorva a pitvarban szundikáló Lapát, kivágtatott a kertbe. A kutya utánaszaladt, nyomában meg Witek nagy kiabálással, s mindebből olyan zenebona lett, hogy Hanka is befutott az udvarból, Józka pedig majd megpukkadt nevettében.

- Nem fogta meg a kutya? - kérdezte aztán kissé nyugtalanul.

- Dehogyis, csak a farka alját láthatta! Eltűnt a vetésben, mint a kő a vízben, ügyesen tud kereket oldani! Ne búsulj, Józia, majd hozok valami mást.

És odahordta neki, amit csak tudott; fürjecskét, mely mintha arannyal lett volna behintve, azután sündisznót meg szelídített mókust, mely mulatságosan ugrált a szobában; azután fecskefiókákat, de olyan keservesen csipogtak, hogy a szüleik sivítva rontottak a szobába, úgyhogy Józka megparancsolta Witeknek, adja vissza. És még sok minden mást is hozott, arról nem is szólva, hogy annyi almát meg körtét hordott oda neki, amennyit csak meg tudtak enni titokban, a felnőttek tudta nélkül. De ez már nem mulattatta a kislányt; gyakran bámult, mintha nem értene semmit, és unottan, kedvetlenül fordult el.

- Nem kell, hozz valami újabbat! - nyűgösködött, elfordította a szemét, és még a gólyára se nézett, mely föl-alá járt a szobában, valamennyi fazekat megkoppintotta, és hiába leselkedett az ajtónál Lapára. Csak akkor derült föl Józka, amikor egy alkalommal élő gyurgyalagot hozott neki Witek.

- Édes Jézusom, de gyönyörű, mintha festve volna!

- De vigyázz, hogy az orrodra ne koppintson, mert mérges, mint a kutya.

- Ej, hiszen meg se akar szökni! Meg van szelídítve?

- A szárnya meg a lába le van kötve, a szemébe pedig szurkot öntöttem.

Egy ideig játszottak a madárral, de folyton csak mozdulatlan volt és szomorú, nem akart enni, és meg is döglött, az egész ház nagy bánatára.

És így teltek napjaik.

Odakünn pedig egyre perzselt a meleg, s minél inkább közeledett az aratás, annál nagyobb lett a hőség. Nappal már nem is lehetett a mezőn mutatkozni, s az éjszakák se hoztak lehűlést: fülledtek voltak és forrók, hogy még a kertben sem tudták az emberek kialudni magukat. Valóságos csapás sújtotta a falut, a fű már úgy kiégett, hogy a jószág éhesen jött haza a legelőről, s keservesen bőgött az istállóban. A krumpli levele elfonnyadt, a gumója csak akkorára nőtt, mint a dió, és olyan is maradt. Az aszott zab alig nőtt ki a földből, az árpa elsárgult, a rozs pedig idő előtt elszáradt, fehérlett az üres kalász. Nagy gondot jelentett ez a népnek, szomorkodva, reménykedve nézték minden alkonyatkor a nyugati eget, nem ígérkezik-e időváltozás, de állandóan tiszta volt az ég, mintha üveges, fehér tűzben égne; tisztán ment le a nap, a legkisebb felhőcske sem vetett rá árnyékot.

Már sokan esdekeltek szívbéli imával a szentképek előtt az Úr Színeváltozásához, de semmit sem segített. Egyre ködösebb fényben úszott a határ, a fonnyadt, éretlen gyümölcs leesett a fákról, a kutak kiszáradtak, s még a tó vize is annyira leapadt, hogy a fűrészmalom már nem tudott dolgozni, és a malom is bezárva, némán állott. Így hát a nép kétségbeesésében pénzt adott össze fogadalmi szentséges misére, és összegyűlt rá az egész falu.

És olyan forrón imádkoztak, egész szívükből, hogy még a kő is megindult volna.

S úgy látszik, az Úr Jézus irgalmas szíve is megkönyörült; mert noha másnap olyan forró, izzasztó, fülledt és párás volt a levegő, hogy a madarak is bágyadtan hullottak le, a tehenek fájdalmasan bőgtek a legelőn, és a lovak nem akartak kijönni az istállóból, az emberek pedig végképp elcsigázva, erőtlenül ődöngtek a kiszáradt gyümölcsösökben, és még a veteményesbe se mertek kinézni - mégis éppen délben, mikor már úgy látszott, hogy megfullad minden ebben a fehéren rezgő forróságban, a nap hirtelen elhomályosodott és megzavarodott, mintha valaki egy marék homokot dobott volna rá, és hamarosan megdördült valahol a magasság, s mint egy hatalmas szárnyú madársereg, úgy vonultak a kékes, duzzadó felhők minden irányból, egyre alacsonyabban és egyre fenyegetőbben.

Félelem lebegett a levegőben, minden elcsitult, és lapulva reszketett.

Megdördült a távolban az ég, gyors szél támadt, porfelhők emelkedtek az utak fölé, a nap szétfolyt, mint a tojássárgája a homokban, hirtelen elsötétedett, és villámok rajzottak föl az égen, mintha valaki tüzes ostort suhogtatna, s valahol a közelben lecsapott az első mennykő; az emberek ijedten futottak ki a házak elé.

Hirtelen minden fenékig felkavarodott, a nap kialudt, vad zűrzavar keletkezett, és olyan förgeteg tombolt, hogy a gomolygó homályból csak úgy ömlöttek a vakító fénysávok, csapkodtak a villámok, iszonyú dörejek dördültek végig az égen, zúgva ömlött az eső, nyögött az orkán, nyögtek a fák.

Már egymás után hullottak a mennykövek, csak úgy vakították a szemet, és úgy szakadt az eső, hogy nem lehetett átlátni rajta; néhol még jégeső is hullott.

Vagy egy óráig tarthatott a vihar; ledőlt a gabona, az utakon egész folyamokban ömlött a habzó víz, mikor pedig elállt egy pillanatra, és kissé világosabb lett, utána ismét megdördült, mintha szekerek ezrei gördülnének végig a fagyott göröngyön, és megint ömlött az eső, mintha dézsából öntenék.

Az emberek aggodalommal nézegettek kifelé, itt-ott már meggyújtották a mécseseket, és énekelni kezdték: "Oltalmad alá menekülünk", néhol kivitték a szentképeket is a ház elé a padkára, védelmül a szerencsétlenség ellen. De hála istennek, elvonult a vihar anélkül, hogy nagyobb károkat okozott volna, csak amikor már majdnem egészen lecsillapodott, és egyre ritkábban hullott az eső, a falu fölött átvonuló utolsó felhőből lesújtott a villám, egyenesen a bíró csűrébe.

Füst és láng csapott ki belőle, és egy szempillantás alatt tűzben állt az egész csűr. Rémült lárma keletkezett a faluban, és aki csak tehette, sietett oltani. De szó se lehetett az épület megmentéséről; égett a tetejétől az aljáig, akár egy máglya. Antek, Mateusz és a többiek már csak a Koziolék viskóját és a többi épületet védték elszántan; szerencse, hogy volt elég víz és sár az utcán, mert némelyik tető már füstölni kezdett, és sűrűn röpködtek a szikrák a szomszédos udvarokra.

A bíró nem volt otthon, még reggel elment a községházára, a bíróné pedig keservesen jajveszékelve szaladgált a csűr körül, mint egy káráló kotlós. Mikor pedig már elmúlt a veszedelem, és széledni kezdtek az emberek, Kozlowa melléje sompolygott, csípőre tette a kezét, és gúnyosan kiabálta:

- Látod, nagyságos bíróné, ellátta az Úr Jézus a bajodat, ellátta! A rajtam esett gyalázatért!

Még verekedésre is sor került volna, mert a bíróné nekiesett; alig tudta Antek szétválasztani őket. Le is hordta Kozlowát, hogy az mint a megrúgott eb tért vissza viskójába, de még onnan is morgott és ugatott:

- Csak pöffeszkedj, nagyságos bíróné, csak pöffeszkedj, megveszem én rajtad a magam kárát kamatostul!

De senki sem hallgatott rá. A csűr leégett egészen, behányták sárral a füstölgő üszköket, aztán hazaszéledtek. Csak a bíróné maradt ott, és sopánkodott Anteknek, aki egy ideig türelmesen hallgatta, de aztán legyintett és elment.

A vihar elvonult az erdő felé, előbújt a nap, bárányfelhők nyája vonult végig a kék égen, megszólaltak a madarak, friss és hűs lett a levegő, s az emberek kibújtak a házakból, hogy leeresszék a vizet, és elegyengessék a gödröket.

Antek majdnem a házuk előtt váratlanul Jagnába ütközött, aki kosárral és kapával ment arra. Antek nyájasan köszöntötte, de az asszony villámló szemmel nézett rá, és szó nélkül ment tovább.

- Tyű, de büszke lett! - morogta Antek bosszankodva, és amint megpillantotta Józkát a bejáróban, szigorúan rápirított, minek mászkál kinn ilyen nedves időben.

Józka állapota annyira megjavult, hogy már a kertben fekhetett egész nap; a sebhelyek már szépen gyógyultak és száradtak, s semmi nyomot nem hagytak maguk után, azért Jagustynka csak lopva kenegette, mert Hanusia görbe szemmel nézte a nagy vaj- és tojáspazarlást.

És így feküdt lassan lábadozva, majdnem egyedül egész napokon át. Witek ugyanis már visszatért a tehenekhez, csak néha nézett be hozzá valamelyik barátnője egy kis beszélgetésre, vagy Roch ült mellette egy ideig. Majd meg az öreg Jagata mesélte el neki mindig ugyanazt, hogy aratáskor biztosan meghal, a Klombék szobájában és gazda módra. Főként a szüntelen őrködő Lapával töltötte az időt, meg a gólyával, mely minden hívására odajött; vagy pedig a madárkákkal beszélgetett, melyek odagyűltek a kenyérmorzsákra.

Egy nap, amikor senki sem volt otthon, benézett hozzá Jagusia, és egész marék cukorkát hozott. Mielőtt azonban Józka megköszönhette volna, felhangzott valahonnan Hanka szava, és Jagna riadtan surrant ki.

- Váljék egészségedre! - kiáltott be a kerítésen át, és eltűnt.

A bátyjához sietett, valamit vitt neki a keblébe rejtve.

Nastusiát egy tehén mellett találta, mely csöbörből szürcsölte mohón a vizet, Szymek pedig valami ólfélén dolgozott, és vígan fütyörészett.

- Már tehenetek is van? - álmélkodott Jagna.

- Van hát! Talán nem szép? - kérdezte büszkén Nastusia.

- Gyönyörű tehén, biztosan urasági. Mikor vettétek?

- Hát, mienk a tehén, pedig nem is vettük! Ha mindent elmondok neked, a fejedhez kapsz, és el se hiszed! Tegnap hajnalban hallom, hogy valami dörgölődzik a ház sarkához, reng belé az egész, azt gondoltam, a jószágot hajtják ki a legelőre, és valami disznó idejött, hogy levakarja magáról a sarat. Újból lefeküdtem, és még el se aludtam, hát máris bőg valami csendesen. Kimegyek, hát látom, egy tehén áll ott, oda van kötve az ajtóhoz, egy nyaláb lucerna fekszik előtte, tele van a tőgye, és nyújtja felém a pofácskáját. Megdörzsöltem a szememet, mert azt hittem, még álmodom, de nem, eleven tehén volt, csak ott áll, bőg és nyalja az ujjamat. Persze biztos voltam benne, hogy a csordától maradt el. Szymek is azt mondja: mindjárt jönnek érte! Csak az az egy ejtett gondolkodóba, hogy oda volt kötve. Hogy lehet az, maga csak nem kötötte oda magát? De már dél is elmúlt, és nem jött érte senki. Megfejtem, hogy enyhítsek rajta, mert már csöpögött a tej a csecséből. Eljött az este, elmúlt az éjszaka is, érdeklődtem a faluban, még az urasági gulyást is kérdeztem, de senki sem hallotta, hogy valakinek elveszett volna a tehene. Az öreg Klomb azt mondta, hogy valami tolvajság lehet a dologban, és jobb lesz behajtani a tehenet az irodába. Sajnáltam persze, de hiába, akkor déltájban jön Roch, és azt mondja: "Tisztességes asszony vagy, és szükséget látsz, azért hát megáldott az Úr Jézus egy tehénnel." - "Hogyisne - feleltem -, talán az égből potyognak a tehenek? Ezt a bolond se hiszi el." Erre elnevette magát, és elmenőben azt mondta: "A tietek a tehén, ne féljetek, senki se veszi el tőletek!" Rögtön azt gondoltam, hogy tőle való, hát a lábához borultam, hogy megköszönjem, de nem hagyta. "Ha Jacek úrral találkoztok - mondja mosolyogva -, meg ne köszönjétek neki a tehenet, mert még megver érte. Nem szereti a hálálkodást!"

- Akkor hát Jacek úr adta nektek a tehenet!

- Hát akadna-e más, aki olyan emberséges a szegény néphez?

- Igaz, hiszen Stachónak is adott fát a házára, és annyi mindent segít!

- Szent ember, már mindennap imádkozom érte!

- Csak nehogy valaki elkösse a jószágodat!

- Micsoda? Hogy ellopják az én tehenemet? Jézusom, hiszen kikaparnám a szemét a tolvajnak, és megkeresném akár a világ végén is! Az Úr Jézus nem engedi meg, hogy ilyen károm essék! A szobába hozom be éjszakára, amíg Szymek el nem készíti az istállót. De a Jasiek Kruczekje is megőrzi az állatkát! Én édes gyönyörűségem, kedveském! - suttogta Nastka, megölelte a tehén nyakát, és megcsókolta a pofáját, hogy elbődült; a kutya örvendezve ugatni kezdett, a tyúkok ijedten kotkodácsoltak, és Szymek mind hangosabban fütyörészett.

- Ebből is látszik, hogy megáld titeket az Úr Jézus! - sóhajtott Jagusia; valami csöndes szomorúság volt a hangjában, s figyelmesen nézte mindkettejüket. Mintha egészen megváltoztak volna, alig lehetett rájuk ismerni. Különösen Szymeken csodálkozott, hiszen maflának ismerte, aki háromig sem tudott számolni, otthon olyan tedd ide, tedd oda legény volt, mindenki ide-oda taszigálta, aki csak akarta, most meg egészen másmilyen: ügyesen berendezkedett, méltósággal viselkedik, és okosan beszél.

- Melyik a ti földetek? - kérdezte Jagus elgondolkozva.

Nastusia sorra megmutogatta, és elmondotta, hova mit vetnek.

- Aztán honnan veszitek a vetőmagot?

- Szymek azt mondta, hogy lesz, hát akkor úgy is kell lenni, nem beszél a levegőbe.

- A bátyám, de úgy hallgatom, mintha valami idegenről beszélnél.

- És olyan tisztességes, olyan ügyes és dolgos, hogy aligha akad párja az egész világon - vallotta Nastusia forrón.

- Bizony! - bólintott Jagna szomorúan. - Kié az a kupacokban körülhatárolt föld?

- Antek Borynáé! Nem dolgoznak még rajta, mert azt mondják, Maciej hagyatékának a felosztására várnak.

- Lesz vagy fél lánc is, ejha! Nem megy valami rosszul a soruk.

- Adjon nekik az Úr Jézus tízszer annyit, hiszen Antek állt jót az uraságnál a mi földünkért, és sok másban is segített bennünket.

- Antek állt ki Szymekért? - megállt bámulatában.

- Hanka se rosszabb nála, kis kocát kaptam tőle, még malac, de nagy örömem lesz belőle, mert szapora fajta.

- Csoda dolgokat beszélsz! Hanka kocát adott neked? Szinte hihetetlen.

Visszatértek a házhoz. Jagusia tíz rubelt vett elő a kendője csücskéből, és Nastusia kezébe nyomta.

- Nesze ez a pár garas, nem hozhattam előbb, mert a zsidó nem adta meg a libák árát.

Teljes szívükből köszönték, hát elmenőben még hozzátette:

- Várjatok, majd megbékül édesanyánk, akkor még ad egyet s mást.

- Nincs rá szükségem, legyen neki az én káromból koporsóra való! - tört ki Szymek hirtelen, olyan dühvel, hogy Jagna szó nélkül ment el.

Mélyen elgondolkozva, szomorúan és vágyakozva tért haza.

- Hát én? Mint a száraz kóró, akivel senki se törődik - sóhajtott árván.

Valahol félúton Mateusszal találkozott. A húgához sietett, de visszafordult Jagnával, és figyelmesen hallgatta elbeszélését Szymekékről.

- Nincs mindenkinek olyan jó dolga - csak ennyit szólt borúsan a legény.

Valahogy nem ment a beszélgetés, Mateusz sóhajtozott, és gondterhelten vakarta a fejét, Jagusia pedig Lipcét nézte, mely a lenyugvó nap fényében égett.

- Hej, fülledt már és szűk ez a világ - szólt végül Mateusz, mintha magában beszélne.

Jagna kérdőn nézett a szemébe.

- Mi bajod? Olyan savanyú képet vágsz, mintha ecetet ittál volna.

Mateusz panaszkodott, hogy unja az életet és a falut és mindent, és hogy biztosan világgá megy, amerre a szeme lát.

- Hát házasodj meg, akkor megváltozik az életed - tréfálkozott Jagna.

- Hiszen ha hozzám jönne, akire gondolok - kihívóan nézett az asszony szemébe, de az kedvetlenül és zavartan fordította el a fejét.

- Kérdezd meg! Mindegyik hozzád megy, akárhány lesi is már a kérőidet.

- De ha visszautasít! Nagy szégyen lesz és gyötrelem.

- Hát akkor másnak küldesz pálinkát.

- Én nem vagyok afféle, kinéztem magamnak egyet, hát nem kívánok mást.

- A férfi egyformán kap minden szoknya után, mindegyikkel szívesen kerül közelebbi ismeretségbe.

Mateusz nem védekezett, csak másfelől kezdte a beszédet.

- Tudod-e, Jagus, a legények alig várják az időt, hogy hozzád küldhessenek pálinkát.

- Igyák ki maguk, nem megyek egyikhez sem! - jelentette ki olyan határozottan, hogy Mateusz elámult rajta. És őszintén is beszélt, mert egyik se volt neki kedvesebb a másiknál, persze Jasiót kivéve, de Jasio...

Nagyot sóhajtott, és gyönyörrel adta át magát a róla való emlékezésnek; így hát Mateusz, mivel nem tudott dűlőre jutni vele, visszaindult a húgához.

Jagna pedig félénk tekintettel révedezett körül, és azon gondolkozott:

"Vajon mit csinál ő most ottan?"

Hirtelen megrándult, mert valaki észrevétlenül megölelte, és magához szorította.

- Most nem szöksz meg előlem - suttogta szenvedélyesen a bíró.

Dühösen szakította ki magát a karmaiból.

- Ha még egyszer hozzám nyúl, kikaparom a szemét, és olyan lármát csapok, hogy összefut az egész falu.

- Csitt, Jagus, hiszen vásárfiát hoztam neked - és egy gyöngyfüzért nyomott a markába.

- Tegye föl maga, majd megmondom, hova! Annyit törődöm én a maga ajándékával, mint a fületlen gombbal!

- Jagusia, mit csinálsz, mi bajod? - dadogta ámulatában a bíró.

- Az, hogy maga disznó, és kész! Ne is merjen belém akaszkodni!

Dühösen futott el tőle, és mint a vihar, úgy rontott be a házba. Anyja éppen krumplit tisztított, Jendrzych pedig a teheneket fejte a bejáróban. Hát ő is buzgón nekilátott az esti munkának, de reszketett a haragtól, és nem tudott megnyugodni; alighogy besötétedett, összeszedelőzködött, és megint elszaladt.

- Benézek a kántorékhoz - mondta anyjának.

Gyakran járt most oda, és különféle szolgálatokat tett nekik, hogy legalább néha halljon Jasióról.

Most is elsietett, szomjazott valami hírre, s titokban remélte, hogy ma valami újat hall róla.

S hamarosan fölragyogott a sötétben Jasio szobájának kivilágított ablaka; Michal írt valamit a függőlámpa alatt, a kántorék a ház előtt ültek és hűsöltek.

- Jasio holnap délután megérkezik! - fogadta a kántorné az újsággal. Jagus majd elájult az örömhírtől, összecsuklott a lába, a szíve megdobogott, hogy a lélegzete is elállt. Egész teste tűzben égett és reszketett. Egy ideig még ott ült, hogy észre ne vegyék rajta, azután pedig elfutott, mintha kergetnék, kiszaladt a nyárfás útra, egészen az erdőig...

- Szerelmes Jézusom! - tört ki hálásan, és kitárta két karját. Szeméből folyt a könny, és olyan öröm muzsikált benne, hogy kacagni, kiáltani, röpülni lett volna kedve, végigcsókolni a fákat és odasimulni a holdfényben alvó mezőhöz.

- Jasio megjön, megjön - suttogta néha; hirtelen fölpattant, mint a madár, és repült, hajtotta a várakozás és a vágy teljes erővel, mintha a sorsa elé futna, a kimondhatatlan boldogság elé.

Késő este volt már, amikor ismét a házuk előtt találta magát. Sötétek voltak már az ablakok, csak Borynáéknál volt világosság, ahol sok nép gyűlt össze. Hazament, hogy várja a holnapi napot, és álmodjék Jasio hazajöttéről.

De hiába forgott egyik oldaláról a másikra, azért hát mihelyt horkolni kezdett az anyja, csöndesen fölkelt, vállára vetette a kendőjét, és kiült a ház elé, várni az álmot vagy a virradatot.

Borynáék házában, a tó túlsó partján, még égett a világosság az egyik oldalon, és beszélgetés visszhangja verődött ide.

Eleinte a vízen rezgő visszfényt bámulta, és megfeledkezett mindenről, ködös, káprázó gondolataiba merült, melyek úgy befonták, mint a pókháló, és ugyanakkor magával ragadták egy csöndes, lenyugvó naptól pirosló alkonyatba, a kielégíthetetlen vágyakozás világába.

A hold már lenyugodott, fakó sötétség borította be a határt, a csillagok ragyogtak a magasban, és néha-néha lehullott az egyik, de olyan sebesen és olyan szörnyen messze, hogy Jagnának elállt a lélegzete, és hideg borzongás futott végig rajta. Néha egy-egy meleg, könnyű fuvallat simogatta meg gyöngéden, mint egy kedves kéz; időnként a mező forró, illatos lélegzete áradt feléje, és úgy áthatotta a szívét, hogy megfeszült a keble, és kitárta karjait. Majd ismét gondolatokba merülve ült, és kimondhatatlan, édes érzés fogta el, mint a friss hajtást, mely feszül és duzzad... s az éjszaka halkan, óvatosan lépkedett át rajta, mintha nem akarná elriasztani az emberi boldogságot.

Borynáéknál még most is világosság volt, s az utcán ott őrködött éberen Witek, nehogy valami hívatlan vendég hallgatózzék, mert csöndes, baráti tanácskozásra gyűltek össze a holnapi községi gyűlés előtt, melyre meghívta a bíró valamennyi lipcei gazdát.

Sötétes volt a szoba, valami gyertyavég pislákolt haloványan a tűzhely párkányán, csak egyikük-másikuk fejét lehetett megismerni a tömegben; vagy húsz paraszt jött össze, mindazok, akik Antekkel és Grzelával tartottak.

Roch valahol a sötétben ült, és hosszasan magyarázta, mi következménye lenne a falura nézve annak, ha beleegyeznek abba, hogy Lipcében iskolát állítsanak; azután pedig Grzela oktatta ki mindegyiküket külön-külön, hogy mit mondjon a járási főnöknek és hogyan szavazzon.

Késő éjszakáig tanácskoztak, mert hát nem történt a dolog civakodás és ellenkezés nélkül, de végül valamennyien egy véleményre jutottak, és sietve szétoszlottak még pirkadat előtt, mert eléggé korán kellett másnap indulni.

Csak Jagusia maradt még ott a padkán, mintha már egészen beleveszett volna gondolataiba és az éjszakába, csak ült, mindenre vakon és süketen, s csak néha suttogta, mint egy végtelen imádság forró szavait:

- Megjön, megjön!

És önkéntelenül meghajolt, mintha a holnap fölé hajolna, mintha meg akarná látni, mit hoz számára ez a hajnal, mely szürkül a föld fölött, s félelemmel és örömmel adta át magát annak, aminek be kell következnie.

Dél közeledett. Egyre nagyobb lett a hőség, s már az egész nép összegyűlt a községháza előtt, de a járási főnök még nem érkezett meg. Az írnok időnként kijött a küszöbre, és tenyerével ernyőt formálva szeme fölé, kinézett a girbegurba fűzfákkal szegélyezett széles útra. De ott csak a tegnapi felhőszakadás után maradt pocsolyák csillogtak, valami elkésett szekér gördült lassan, s itt-ott egy-egy szűr villant fel a fák között.

A tömeg türelmesen várakozott, csupán a bíró futkározott lélekszakadva, ki-kinézett az útra, és egyre hangosabban sürgette az embereket, akik a gödröket és pocsolyákat szórták be a községháza előtti téren.

- Gyorsabban, fiúk, az istenért! Csak elkészüljön, mire megjön.

- De nehogy összecsinálja magát félelmében - szólalt meg egy hang a tömegből.

- Mozogjanak, emberek! Én itt hivatalos személy vagyok, nincs helye a gúnyolódásnak.

- Bíró úr, kérem, csak Istentől féljen - nevette el magát egy rzepkai ember.

- Aki még egyszer kinyitja a száját, bedutyizom! - kiáltott föl szigorúan a bíró, és a temetőbe szaladt, hogy onnan nézzen ki az útra. A templom a dombon állott, melyhez oromfalával simult a községháza.

Hatalmas, évszázados fák borultak föléje, a templomtorony szürkéllett a gallyakon át, s a keresztek fekete karjai kihajoltak a kőkerítés mögül a háztetők fölé és a falun át vezető útra.

A bíró, minthogy semmit se látott, otthagyta az egyik törvénybírót a várakozó tömegben, s ő maga bement a községházára, ahova folyton ki-be jártak az emberek.^[21] Az írnok ugyanis egymás után behívta hol az egyik, hol a másik gazdát, és halkan figyelmeztette a hátralékos adójára, a törvényházra ki nem fizetett járulékra vagy valami egyébre. Ezeknek emlegetése persze senkinek sem volt ínyére, de csak hallgatták sóhajtozva, mert hát mi mást is tehettek volna. Hogy is tudtak volna fizetni most, az aratás előtti nehéz időben, hiszen akárhánynak már sóra se futotta. Hát csak meghajoltak mélyen, némelyik még kezet is csókolt az írnoknak, s akadt, aki az utolsó zlotyját nyomta kinyújtott markába; s valamennyien egyformán könyörögtek, várjon aratásig vagy a legközelebbi vásárig.

Az írnok ravasz és okos fickó volt; nyúzta a népet kegyetlenül, az egyiknek mindent ígért, a másikat csendőrrel ijesztgette, ennek hízelgett a szemébe, amazzal bratyizott, és mindegyiktől kicigánykodott valamit; hol a zabja fogyott ki, hol kislibákra volt szüksége a járási főnök számára, máskor meg kötélre való szalmát emlegetett. Ők pedig kénytelen-kelletlen megígérték neki, amit csak akart. Végül kimenőben félrehívta az ismerősöket, és úgy tanácsolta, mintha barátságból tenné:

- Az iskolát pedig csak szavazzátok meg, mert ha ellenkeztek, még megharagszik a főnök, és elronthatja nektek az egyezséget az urasággal az erdő ügyében - figyelmeztette a lipceieket.

- Hogyhogy, hiszen jószántából állott rá az egyezségre! - csodálkozott Ploszka.

- Igaz, de hiszen tudhatja, hogy suba a subával, guba a gubával!

Ploszka gondterhelten ment ki, az írnok pedig tovább hívogatta be az embereket, mindig más-más falubelieket, és mindegyiket mással ijesztgette, de ugyanarra biztatta valamennyit, úgyhogy híre kelt a dolognak a várakozók közt egy szempillantás alatt.

S jó sok nép jött össze, több mint kétszáz paraszt; eleinte falvanként álltak, az egy falubeliek egy csoportban, úgyhogy könnyen meg lehetett ismerni, kik a lipceiek, a modliciak, a przylenkiek vagy rzepkaiak, mert minden falunak más volt a viselete. De amint híre ment, hogy meg kell szavazni az iskolát, mert úgy akarja a járási főnök, keveredni kezdtek, átmentek egyik csoportból a másikba, és kedvük szerint csoportosultak. Csak az egy rzepkai nemesség tartotta magát külön; emelt fejjel és büszkén nézett a parasztokra, pedig olyan szegények voltak, hogy még csúfolták is őket; azt mondogatták, hogy hármuknak van egy tehenük. A többi nép pedig összegabalyodva, mint a borsó szára, szétszóródott a téren. Sokan húzódtak be a temető árnyékába és a szekerek közé.

Főképpen a községházával szemben, a nagy kocsma körül tolongtak, ahol egy facsoport szinte árnyas ligetet alkotott; ide tömörültek legszívesebben, mert noha hűs szél ringatta a vetést, a hőség mégis kegyetlenül sütötte őket; sokan már alig szuszogtak, és a sörben kerestek enyhülést. Ezért a kocsma is tömve volt, és a fák alatt is csoportosan álltak. Csöndben beszélgettek, és fontolgatták az újságot, s közben éber figyelemmel kísérték az irodát és az írnok lakását a ház másik felében, ahol egyre nagyobb lett a lárma meg a sürgés-forgás.

Az írnokné időnként kidugta zsíros képét az ablakon, és kikiabált:

- Siess, Magda! Hogy szakadna le a lábad, te lusta dög!

A szolgáló időnként végigszaladt a szobákon, hogy csak úgy döngött a padló, és csörgött az ablak. Egy gyerek ordítozni kezdett torkaszakadtából, és a ház mögött valahol ijedt tyúkok kotkodácsoltak. A lihegő kisbíró hajtotta az úton és a gabonában szétszóródó csirkéket.

- Úgy látom, vendégséget készítenek a főnöknek - szólt valaki.

- Azt mondják, az írnok tegnap egész kassal hozott itókát.

- Úgy berúgnak, mint tavaly.

- Módjukban is áll, hiszen elég adót fizet a nép, a kezükre meg nem ügyel senki! - szólt Mateusz, de valaki rákiáltott:

- Csitt, csendőrök!

- Úgy ólálkodnak, mint a farkasok, észre se venni, mikor jönnek és honnan.

Azonban aggodalmasan elcsöndesedtek, mert a csendőrök leültek az iroda előtt. Egész csoport vette őket körül, köztük a bíró és a molnár; kissé távolabb ott forgolódott a kovács is, és figyelmesen hallgatózott.

- Úgy hízeleg a molnár, mint az éhes kutya.

- Mindig az a legkedvesebb neki, akitől félnek az emberek.

- Ha már itt vannak a csendőrök, mindjárt itt lesz a járási főnök is! - kiáltott föl Grzela, a bíró öccse, és oda ment, ahol Antek, Mateusz, Klomb és Stacho Ploszka állott. Rövid ideig tanácskoztak, azután szétoszlottak a többiek közé, és valami fontosat magyaráztak nekik. Azok nagy csöndben hallgatták, csak olykor-olykor sóhajtott valaki, megvakarta a füle tövét, vagy odapislantott a csendőrökre, és egyre jobban szorongott a többiekkel együtt.

Antek a kocsma sarkának támasztotta a hátát, s röviden beszélt, határozottan, szinte parancsolóan. A másik csoportban a fák alatt Mateusz adott elő, olyan gúnyosan, hogy sokan el is nevették magukat. A harmadik csoportban, a templomkerítésnél Grzela magyarázott, olyan okosan, mintha nyitott könyvből olvasna; megérteni is nehéz volt.

És mind a hárman ugyanarra unszolták a népet; hogy ne hallgassanak a főnökre, sem azokra, akik mindig a hatósággal tartanak, és ne szavazzák meg az iskolaépítést.

A nép figyelmesen hallgatta, és hol erre, hol arra az oldalra ringott, éppen úgy, mint az erdő, ha erős szél hajtja.

Senki sem szólt, csak bólogattak, mert hiszen a legostobább is megértette, hogy csak annyi örömük lesz az új iskolából, hogy újabb adót kell rá fizetni, ez pedig senkinek sem volt sürgős.

Mégis nyugtalankodtak, egyik lábukról a másikra álltak, krákogtak és köhécseltek, s még senki se tudta, mitévő legyen.

Az igaz, hogy Grzela okosan beszélt, Antek is egyenesen a szívükhöz talált, mégis féltek a járási főnökkel ellenkezni, s ujjat húzni a hatósággal.

Egyik a másikra nézett, mindegyikük külön törte a fejét, és valamennyien a gazdagabbak felé pislogtak, de a molnár meg a többi falu első gazdái valahogy félrehúzódtak, mintha szándékosan a csendőrök és az írnok szeme előtt akarnának maradni.

Antek hozzájuk is odament, hogy megmagyarázza a dolgot, de a molnár rámordult:

- Akinek esze van, magától is tudja, hogyan szavazzon - és a kovácshoz fordult, aki mindenkinek helyeselt, de nyugtalanul forgott a tömegben, és szaglászta, mi készül. Időnként az írnokhoz is odalépett, beszélgetett a molnárral, dohánnyal kínálta Grzelát, és úgy titkolta a saját szándékát, hogy mindvégig nem lehetett tudni, kivel tart.

De a többség már arra hajlott, hogy az iskola ellen szavazzon. Szétszóródtak a téren, és nem törődve a déli hőséggel, mind zajosabban és büszkébben tanácskoztak. Egyszer csak kiszól az írnok az ablakon:

- Jöjjön már ide valaki!

De senki se mozdult, mintha nem is hallották volna.

- Szaladjon csak el valaki a kastélyba halért! Még reggel el kellett volna hogy küldjék, de valahogy nem küldik! De gyorsan! - dörgött parancsolóan.

- Nem szolgálni jöttünk ide - szólalt meg egy büszke hang.

- Szaladjon maga! Sajnálja összerázni a pocakját - nevetett valamelyikük, mert az írnoknak akkora hasa volt, mint a dob.

Az írnok nagyot káromkodott, de rövid idő múlva kijött a bíró az udvar felől, elsurrant a kocsma mögött, és a kertek alján elsietett a kastély felé.

- Megtörölte és tisztába tette a nagyságos írnokné gyerekeit, hát kiszellőzködik egy kicsit.

- Hát persze, a nagyságos írnokné nem szereti az afféle szagokat a lakásában.

- Nemsokára a porcelán edényt is vele hordatják ki - gúnyolódtak.

- De hogy az uraság nincs még itt! - csodálkozott valamelyikük, mire a kovács ravasz mosollyal megjegyezte:

- Nem bolond, hogy mutatkozzék!

Kérdően néztek rá.

- Hát minek húzzon ujjat a járási főnökkel, hiszen nem fog az iskolára szavazni, mert akkor jócskán kellene fizetnie rá! Megvan neki a magához való esze!

- De te, Michal, velünk tartasz, mi? - szólította meg Mateusz.

A kovács forgott, mint a letaposott giliszta, valamit morgott feleletül, és a molnár felé kezdett furakodni, aki odalépett a parasztokhoz, és az öreg Ploszkához beszélt, de hangosan, hogy a többiek is hallják:

- Én azt tanácsolom, hogy szavazzatok úgy, ahogy a hatóság akarja. Az iskolára szükség van, és ha a legrosszabb lenne is, akkor is jobb a semminél. Amilyenre ti gondoltok, olyat nem adnak. Hiába, nem lehet fejjel nekimenni a falnak. Ha nem szavazzátok meg, akkor a beleegyezésetek nélkül is fölépítik.

- Miből építik fel, ha nem adunk rá pénzt? - szólalt meg valaki a csoportból.

- Buta vagy! Elveszik maguk. Ha nem adod jószántadból, eladják az utolsó tehenedet, és még be is dutyiznak a szembeszegülésért! Érted? Ez nem olyan ügy, mint az urasággal való dolog - fordult a lipceiekhez -, a főnökkel nem lehet tréfálni. Mondom nektek, tegyétek meg, amit parancsolnak, és adjatok hálát az Istennek, hogy nincsen rosszabb dolgotok.

A vele egyetértők helyeseltek, az öreg Ploszka pedig hosszas gondolkodás után váratlanul kijelentette:

- Helyesen mondja, Roch meg elbolondította a népet, és romlásba taszítja.

Erre egy przylenki gazda lépett elő, és hangosan így szólt:

- Mert Roch az urakkal tart, és ezért izgat a hatóság ellen!

Mindenfelől rátámadtak, kiabáltak, de a paraszt nem ijedt meg, s amint elcsendesedtek, újból fölemelte a szavát.

- És az ostobák segítenek neki! Úgy van! - végigjártatta rajtuk okos tekintetét. - Akinek nem tetszik, álljon elibém, megismétlem a szemébe, hogy ostoba! Mert nem tudják, hogy mindig is úgy volt, hogy az urak lázadnak, izgatják a népet, szerencsétlenségbe döntik, amikor pedig fizetni kell érte, ki fizet akkor? A parasztok! És ha kozákokat szállásolnak be a falvakba, kit korbácsolnak meg? Ki szenved miatta? Kit hurcolnak a börtönbe? Csak titeket, parasztokat! Az urak nem állnak ki értetek, nem, mindent letagadnak, mint a júdások, és még meg is vendégelik az elöljárókat a kastélyban.

- Mert csak annyit ér nekik a nép, hogy odatartja helyettük a hátát!

- Ha tehetnék, akár holnap visszaállítanák a jobbágyságot! - kiáltoztak többen.

- Grzela azt mondja - kezdte újra a przylenki -, tanítsanak a mi nyelvünkön, ha pedig nem akarnak, hát akkor ne szavazzuk meg az iskolát, és ne adjunk egy garast se, helyezkedjünk szembe. Persze, könnyen kiáltja a béres a gazdának: nem dolgozom többet, csókolj meg valahol, és azután megszökik a büntetés elől. De a nép nem szökhetik el, és a lázadásért megbotozzák, mert senki más nem tartja oda helyette a hátát... Annyit mondhatok, olcsóbb felépíteni az iskolát, mint ellenkezni a hatósággal. És hogy nem a mi nyelvünkön tanítanak, az igaz, de úgyse változtatnak minket muszkává, mert az imádságot senki se mondja másképp, meg egymás közt se beszélünk más nyelven, csak ahogy az édesanyánk tanított! Végezetül meg azt mondom: csak a magunk pártján álljunk! Ha az urak veszekednek egymás közt, az nem a mi dolgunk, csak civakodjanak és marják egymást, nekünk egyik olyan testvérünk, mint a másik, hogy a kórság el ne kerülje őket!

Sűrűn zárkóztak köréje, és úgy rákiáltottak, mint a veszett kutyára. Hiába vette védelmébe a molnár, hasztalan álltak néhányan a pártjára. Grzela hívei már az öklüket rázták feléje, s talán rosszabb is bekövetkezett volna, ha az öreg Pryczek el nem kiáltja magát:

- A csendőrök hallgatóznak!

Hirtelen elcsendesedtek, az öreg pedig eléjük lépett, és szinte haragosan mondta:

- Szent igazat mondok, csak a saját javunkat nézzük! Csönd legyen ott, megmondtad a magad véleményét, engedd hát, hogy más is megmondja a magáét! Ordítoznak, és azt hiszik, hogy ők a legokosabbak! Persze, hogyha a lármában volna az ész, akkor a szájasoknak több eszük lenne, mint magának a plébánosnak! Csúfolódjatok csak, semmirekellők, én meg elmondom nektek, hogyan volt azokban az években, amikor az urak lázadást csináltak. Jól emlékszem rá, hogy ámítottak minket és esküdöztek, hogy ha lesz Lengyelország, akkor szabadságot is adnak, földet is erdővel, és mindent! Beszéltek, ígérgettek, és másvalaki adta,^[22] amink most van. És még meg is kellett hogy büntesse őket, mert egy csöppet sem akartak könnyíteni a nép sorsán! Hallgassatok az urakra, ha olyan ostobák vagytok, de engem ugyan nem csalnak lépre, tudom én, mit jelent az az ő Lengyelországuk; csak korbácsot a hátunkra, jobbágyságot meg elnyomást! Engem még...

- Vágja már képen valaki, hogy hagyja abba! - szakadt ki egy hang.

- Most pedig - folytatta az öreg - én éppen olyan úr vagyok, mint mindenki más, megvan a magam joga, és senki nem merészel egy ujjal is hozzám nyúlni. Nekem itt van Lengyelország, ahol jó dolgom van, ahol van...

Gúnyos megjegyzések szakították félbe, úgy hullottak mindenfelől, mint a jégeső:

- A disznó is elégedetten röfög, dicséri az ólat és a teli vályút!

- De azért a táplálékért fejbe vágják, és kést szúrnak a torkába!

- A vásáron megverte a csendőr, aztán most azt mondja, hogy senki se mer hozzányúlni.

- Csak beszél összevissza, és annyit ért az egészhez, mint a csizmám talpa!

- Nagy úr, van szabadsága! Persze, szabadon rágja a tetű!

- A szalmacsutak is olyan okosakat mondana, mint ő!

- A tyúkot se tudja megtojózni, és még föl mer itt lépni! Cudar gané! Birka!

Az öreg nagyon megharagudott, de csak ennyit mondott:

- Pimaszok! Már az ősz hajat se tisztelik!

- Hát akkor a szürke kancát is tisztelni kellene, csak azért, mert ősz, he?

Nagy nevetés támadt erre, s ugyanakkor el is fordultak tőle, a községháza tetejére néztek, ahova fölmászott a kisbíró, és a kéménybe kapaszkodva bámult a messzeségbe.

- Józek, csukd be a szád, mert még beleröppen valami! - kiáltozták nevetve, mert egész galambcsapat keringett fölötte. De ő hirtelen elordította magát:

- Jön! Jön! Már befordult Przylenk felől!

A tömeg a községházához húzódott, mind összébb szorult, és türelmesen nézett az útra, ahol még nem látszott semmi.

A nap is éppen ekkor hajolt kissé oldalt, a szalmatetők mögé, úgyhogy mind nagyobb árnyék kúszott elő az eresz alól. Ide állítottak egy zölddel letakart asztalt, középen feszülettel. A vörös, pufók képű írnoksegéd kihordta a papirosokat az asztalra, és folyton mesterkedett valamit az orrában.

Az írnok kapkodva öltözött ünneplőbe, és ismét tele lett az egész ház az írnokné kiabálásával, tányércsörgéssel, a tologatott bútorok recsegésével és lótásfutással. Vagy egy üdvözlégynyi idő múlva pedig megjelent a bíró is. Megállt az ajtóban, vörös volt, mint a rák, és izzadt, alig szuszogott, de már a nyakában volt a méltóságot jelző lánc. Körülhordotta tekintetét az összegyűlteken, és szigorúan rájuk kiáltott:

- Csönd legyen, emberek, ez nem kocsma!

- Jöjjön csak ide, Pietr, mondok magának valamit! - kiáltott oda Klomb.

- Nincs itt semmiféle Pietr, csak hivatalos személy van! - mordult rá a bíró fölényesen.

Nyelvükre vették az emberek ezt a mondást, még a hasuk is rengett a gyönyörűségtől, de hirtelen ünnepélyesen fölkiáltott a bíró:

- Engedjetek utat, emberek! Itt a főnök!

S csakugyan föltűnt a hintó az úton, s a kátyúkon ugrálva befordult a községháza elé.

A járási főnök homlokához emelte kezét, a parasztok levették kalapjukat, s mély csönd lett. A bíró és az írnok odaugrott, hogy lesegítsék a hintóról, a csendőrök pedig az ajtóhoz álltak, kiegyenesedve, mint a cövek.

A járási főnök hagyta, hogy lesegítsék, majd levegyék fehér köpenyét. Azután megfordult, végighordozta tekintetét a gyülekezeten, megsimogatta sárgás kis szakállát, szigorú képet vágott, bólintott a fejével, és bement a lakásba, ahova a hétrét hajló írnok meginvitálta.

A hintó elhajtott, a parasztok újra az asztal köré tömörültek, mert úgy gondolták, hogy mindjárt megkezdődik a gyűlés. De elmúlt egy jó üdvözlégynyi idő, sőt talán egy egész miatyánknyi is, és a járási főnök még nem mutatkozott. Csak az írnok lakásából hallatszott pohárcsengés és nevetés, s finom ételszag áradt, csiklandozva orrukat.

Meg is unták már a várakozást, s minthogy a nap is egyre jobban tűzött, egyik-másik lopva a kocsma felé sompolygott. De a bíró rájuk kiáltott:

- Ne oszoljanak szét! Aki nem lesz itt, azt beírjuk bírságra...

Persze hogy türtőztették magukat, de egyre cifrábban káromkodtak és türelmetlenül pillantgattak az írnok ablakára, mert valaki becsukta belülről és elfüggönyözte az ablakot.

- Röstellnek a szemünk láttára inni!

- Jobb is, mert mindenkinek mozog az ádámcsutkája és hiába nyeli a nyálát! - mondogatták.

A községi fogdából, mely a községháza mellett volt, hosszú, keserves bőgés hallatszott, s egy perc múlva kijött a kisbíró; jókora borjút húzott kötélen maga után. Az teljes erejéből ellenkezett, és úgy megdöfte fejével a kisbírót, hogy a földre bukott. A borjú felkapta a farkát és eliramodott, csak úgy porzott utána az út.

- Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!

- Sózd meg a farkát, talán visszajön!

- Tyű, milyen szemtelen, megszökött a dutyiból, és még a farkát is fölemelte a bíró úr felé!

Így csúfolódtak, gúnyolták a kisbírót, aki a borjú után futott, és csak a törvénybírák segítségével sikerült behajtani az udvarba. De még ki se fújták magukat, mikor a bíró rájuk parancsolt, hogy söpörjék ki a börtönt, ő maga ügyelt a munkára, sürgette őket, sőt segített is, mert félt, hogy a járási főnök oda is be talál pillantani.

- Bíró uram, ki kellene füstölni, mert még megszagolja a főnök, miféle rab volt ott.

- Ne féljen, a pálinka után elvész a szaglása.

Egymás után vetették oda a szúrós szavakat; a bíró rájuk villantotta a szemét, és összeszorította a fogát. De végül még a gúnyolódást is megunták, úgy gyötörte őket a napon való várakozás meg az éhség. Tömegesen megindultak a fák alá, és nem ügyeltek a bíró tilalmára; csak Grzela szólt hozzá:

- Azt hiszed talán, hogy a nép kutya? Nem lapul a lábadhoz, még ha estig kiabálnál is! - s megörülve annak, hogy elhúzódtak a csendőrök tekintete elől, újra forgolódni kezdett az emberek közt, és mindegyiket külön figyelmeztette, hogy szavazzon.

- Csak ne féljetek! - tette hozzá. - A törvény velünk van! Amit elhatározunk, az úgy is lesz, és amit a község nem akar, arra nem kényszeríthetnek senkit.

De még el sem helyezkedhettek az emberek az árnyékban, nem is haraphattak valamit, máris hívogatni kezdték őket a törvénybírák, és a bíró is kiabálva futott oda:

- Jön ki a főnök! Siessetek! Kezdjük!

- Teleszívta magát minden jóval, most aztán ugrál tőle! Nekünk nem sürgős! Csak várjon!

Haragosan morogtak, és nehézkesen cihelődtek az iroda elé.

A törvénybírák falvaik élére álltak, a bíró pedig az asztalhoz ült; mellette az írnok segédje, aki egyre turkált az orrában; s közben füttyentgetett a galambokra, melyek megijedtek a lármától, és fölröpültek a háztetőről; szakadozott felhőben keringtek fölöttük.

- Molcsaty!^[23] - kiáltott föl hirtelen az ajtónál feszítő csendőrök egyike.

Minden szem az ajtóra szegeződött, de csak az írnok jött ki, papirossal a kezében, és az asztal mögé furakodott.

A bíró megrázta a csengőt, és ünnepélyesen szólt:

- Kezdjük, kedves atyámfiai! Csönd legyen ott, modlicaiak! A titkár úr fölolvassa az iratot arról az iskoláról. Hallgassák figyelemmel, hogy mindenki megértse, miről van szó.

Az írnok föltette pápaszemét, és lassan, érthetően olvasni kezdett.

Már vagy egy miatyánknyi ideig olvasott teljes csöndben, mikor valaki fölcsattant:

- Hiszen nem értjük!

- A mi nyelvünkön olvasson! Nem értjük! - kiabáltak mindenfelől.

A csendőrök figyelmesen szétnéztek a tömegben.

Az írnok elfintorította a képét, de ezentúl már lengyelre is lefordította, amit olvasott.

Csönd lett, figyelmesen hallgatták, fontolgatták minden szavát, és úgy néztek rá, mint a szentképre. Az írnok lassan folytatta:

- ...miszerint elrendeltetett iskolát állítani Lipcében, amely egyúttal Modlicának, Przylenknek, Rzepkának és más kisebb falvaknak is szolgálna.

Azután sokáig fejtegette, micsoda haszon származik ebből, milyen jótétemény a népművelés, meg hogy a hatóságok éjjel-nappal csak azon gondolkodnak, hogy segítsenek a népnek, hogy támogassák, oktassák és védjék a Gonosz ellen. A végén pedig kiszámította, mennyi kell a telekre meg a tanító földjére, mennyi az épületre és az iskola fenntartására a tanító fizetésével együtt, s hogy minderre pótadót kell megszavazni, éspedig holdanként húsz kopejkát. Aztán elhallgatott, megtörölte szemüvegét, és hozzátette, mintha csak magának mondaná:

- A főnök úr azt mondta, hogyha még ma megszavazzák, akkor megengedi, hogy már az idén megkezdjék az építést, és a jövő őszre már iskolába járhatnak a gyerekek.

Befejezte, de nem szólalt meg senki. Mindenki fontolgatott magában valamit, és úgy meggörnyedt, mintha már az új adóterhet érezné. Végül megszólalt a bíró:

- Hallottátok jól, mit olvasott a titkár úr?

- Hallottuk hát, hiszen nem vagyunk süketek! - szólaltak meg itt is, ott is.

- Akinek valami kifogása van ellene, lépjen elő, és mondja meg.

Lökdösni kezdték egymást a könyökükkel, próbáltak előretolakodni, vakaróztak, egymásra és az öregekre néztek, de senkinek se volt bátorsága elsőnek kiállani.

- No, akkor szavazzuk meg gyorsan az adót, és menjünk haza! - javasolta a bíró.

- Tehát valamennyien egyhangúan hozzájárulnak? - kérdezte ünnepélyesen az írnok.

- Nem! Nem akarjuk! Nem! - csattant föl Grzela és utána még néhány tucat ember.

- Nem kell nekünk olyan iskola! Nem akarjuk! Elég adót fizetünk már! Nem! - kiáltották már mindenfelől, éspedig egyre bátrabban, hangosabban és dacosabban.

Erre a lármára kijött a járási főnök, és megállott a küszöbön. Láttára elhallgattak az emberek, ő pedig megsimogatta a szakállát, és nagy kegyesen megszólalt:

- Hogy vannak, gazdák?

- Köszönjük! - felelték az elöl állók, meginogva a tömeg nyomására, amely előretolakodott, hogy a járási főnököt hallja. A főnök az ajtófélfának támaszkodva beszélni kezdett a maga nyelvén, de közben minduntalan felböfögött.

A csendőrök a nép közé ugrottak és kiabáltak:

- Le a sapkával! Le vele!

- Takarodj innen, ebadta, ne lábatlankodj itt! - mordult rájuk valaki.

A főnök pedig, bár édeskésen beszélt, parancsolóan fejezte be lengyelül:

- Szavazzátok meg rögtön az adót, mert nem érek rá.

És szigorúan nézett az arcukba. Sokan megijedtek, a tömeg megingott, aggodalmas, elfojtott suttogás támadt.

- Nos, megszavazzuk az iskolát? Beszéljen Ploszka! Mit tegyünk? Hol van Grzela? Azt parancsolja, hogy szavazzunk! Szavazzunk, emberek, szavazzunk!

Mind hangosabban forrt a tömeg; ekkor Grzela kilépett, és bátran megszólalt:

- Az ilyen iskolára egy garast se szavazunk meg.

- Nem kell! Nem adunk! - támogatta vagy száz kiáltás.

A járási főnök fenyegetően ráncolta össze homlokát.

A bíró megdermedt, az írnoknak a pápaszeme is leesett az orráról, csak Grzela nem ijedt meg; a főnökre szegezte dacos tekintetét, és még valamit akart mondani, amikor az öreg Ploszka előlépett, és mélyen meghajolva, alázatosan kezdte:

- Alázatosan megkövetem a tekintetes főnök urat, ha megmondom, amit gondolok: az iskolát persze hogy megszavazzuk, de úgy véljük, hogy sok az a holdanként egy zloty és tíz garas. Nehéz idők járnak, és nehezen akad pénz. Csak ennyit akartam mondani.

A járási főnök nem felelt, gondolataiba volt elmerülve. Csak néha-néha bólintott, mintha helyeselne, és dörgölte a szemét. Fölbátorodott ettől a bíró, és hevesen beszélt az iskola mellett, utána cimborái is ugyanerre törekedtek, és a legbuzgóbban a molnárnak járt a szája; ügyet se vetett Grzela híveinek gúnyos közbeszólásaira. Végül azonban Grzela haragosan felkiáltott:

- Csak üres szalmát csépelünk itt - és kiválasztva az alkalmas pillanatot, előlépett és bátran megkérdezte:

- Aztán miféle lenne ez az új iskola?

- Olyan, mint a többi - felelte a főnök, kinyitva a szemét.

- Hát éppen hogy ilyenre nincs szükségünk!

- A magunkéra fél rubelt is megszavazunk holdanként, de másra egy fityinget sem.

- Mire való nekünk az olyan iskola? Az én gyerekeim három esztendeig jártak, de egy betűt se tudnak.

- Csöndesebben, emberek, csöndesebben!

- Ugrabugrálnak, mint a birkák, pedig a farkas bármely pillanatban megtámadhatja a nyájat.

- A cudar szájaskodók újabb nyomorúságot zúdítanak a népre.

Így ordítoztak, egymás szavába vágva; nagy zaj kerekedett, mert mindegyik a maga igazát bizonygatta, és meg akarta győzni a többieket. Mindjobban belemelegedtek, csoportokra oszlottak, vitatkoztak, veszekedtek; különösen Grzela hívei jártatták a szájukat a leghangosabban és a leghevesebben az iskola ellen. Hiába magyarázott, kért, sőt ijesztgetett is, isten tudja mivel, a bíró, a molnár és más falubeli gazdák: a többség egyre vakmerőbben dühöngött, és mindegyik kimondta, ami a nyelvére került.

A főnök pedig úgy ült ott, mintha semmit se hallana. Valamit sugdosott az írnoknak, és hagyta, hogy kedvükre kibeszéljék magukat. Amikor pedig úgy vélte, hogy már elég a hiábavaló beszédből, odaszólt a bírónak, rázza meg a csengőt.

- Csitt! Csönd legyen! Figyelni! - csendesítették a törvény bírák a tömeget.

Még mielőtt egészen elcsöndesedtek volna, felhangzott a járási főnök parancsoló szava:

- Az iskolának meg kell lennie, értsék meg! Fogadjanak szót, és tegyék meg, amit parancsolnak!

Szigorúan beszélt, de nem ijedtek meg tőle, Klomb még vissza is vágott:

- Senkinek se lehet megparancsolni, hogy a feje tetején járjon; hát engedjék meg, hogy úgy mozogjunk, ahogy a lábunk kinőtt.

- Fogják be a pofájukat! Csönd legyen, a kutyafájukat! - káromkodott a bíró, mert hiába rázta a csengőt.

- Megismétlem, amit mondtam, hogy a mi iskolánkban a mi nyelvünkön kell tanulni.

- Karpienko! Ivanov! - ordította a járási főnök a tömegben álló csendőrökre, de a parasztok egy szempillantás alatt maguk közé szorították őket, és valaki oda is súgta nekik:

- Nyúljatok csak valamelyikünkhöz... mi vagy háromszázan vagyunk itt... gondoljátok meg...

S ugyanakkor szétváltak, hogy szabad kijáratot engedjenek a csendőröknek. Ők maguk is utánuk tolongtak a járási főnök elé, tompa, dühödt morajjal. Lihegtek, szitkozódtak, rázták az öklüket, s időnként megeresztette valamelyikük a nyelvét.

- Minden teremtménynek megvan a maga hangja, csak nekünk parancsolják, hogy a más nyelvén szóljunk.

- És mindig csak parancsolnak, te meg, paraszt, engedelmeskedj, fizess, és söpörd a sapkáddal a földet.

- Rövidesen már hátra se lesz szabad menni engedély nélkül.

- Ha olyan nagy a hatalmuk, parancsolják meg a disznóknak, hogy énekeljenek, mint a pacsirták! - dördült föl Antek. Hatalmas nevetésben törtek ki, ő pedig dühödten tovább kiabált:

- Vagy bőgjön a lúd, mint a marha. Ha ezt megteszik, akkor megszavazzuk az iskolát.

- Ha adót parancsolnak, fizetjük az adót; ha regrutát kérnek, megadjuk, de coki a...

- Csönd legyen, Klomb! Maga a felséges cár adta ki törvényben, világosan meg van írva, hogy az iskolának és a bíróságnak lengyelnek kell lenni! Így parancsolta a cár, hát őrá hallgatunk! - harsogta Antek.

- Miféle vagy te? - kérdezte a járási főnök, reá szegezve szemét:

Antek megrezzent, de bátran felelt, az asztalon fekvő papirosokra mutatva:

- Ott meg van írva. Engem se a gólya költött - tette hozzá vakmerően.

A járási főnök néhány szót váltott az írnokkal, és ez rövidesen kihirdette, hogy Antoni Boryna, minthogy bűnügyi vizsgálat alatt áll, nem jogosult részt venni a község gyűlésén.

Antek elvörösödött haragjában, de mielőtt szóhoz jutott volna, a járási főnök ráförmedt:

- Mars innen! - és a szemével intett a csendőröknek.

- Ne szavazzátok meg, emberek! A törvény velünk van! Semmitől se féljetek! - kiáltott Antek vakmerően.

És lassan megindult a falu felé; úgy nézegetett vissza a csendőrökre, mint a farkas a kutyákra, úgyhogy egyre messzebb maradtak el mögötte.

De a tömeg hirtelen fölforrt, mint a katlanban a forró víz. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, kiabálni és vitatkozni, olyan ádázul, hogy már senkit se lehetett érteni, csak a káromkodás, fenyegetés, gúnyolódás egyes szavai röpködtek a fejük fölött, mint a kövek. Mintha a Gonosz szállotta volna meg őket, olyan hevesen ordítoztak, és senki sem értette, miből támadt ez az egész és miért.

Vitatkoztak az iskoláról, Antekről, a tegnapi esőről; volt, aki a múlt évi kárt hányta föl a szomszédjának, a másik szabad folyást engedett az epéjének, és olyan is volt, aki csak a civakodás kedvéért civakodott. Olyan zűrzavar, lárma és kavarodás támadt, hogy úgy látszott, bármely pillanatban hajba kaphatnak, torkon ragadják egymást. Megpróbálta őket Grzela lecsillapítani, próbálták mások is, de nem tudták észre téríteni a népet. A bíró úgy csöngetett, hogy a karja is belezsibbadt, rendreutasította őket, de hiába. Úgy ugráltak egymás szemének, mint a mérges pulykák; mindenre vakok voltak már és süketek.

Végül az egyik törvénybírónak eszébe jutott, hogy bottal egy üres hordót kongasson meg, mely ott állt az eresz alatt. Feldördült a hordó, mint a dob, erre az emberek kissé magukhoz tértek, és kölcsönösen csöndre intették egymást.

A járási főnök nem tudta bevárni a csönd helyreálltát, ezért haragosan rájuk förmedt:

- Csönd legyen! Elég a tanácskozásból! Hallgassanak, mikor én beszélek, és fogadjanak szót! Szavazzák meg az iskolát!

Néma csönd lett erre, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ijedtség fogta el valamennyiüket, borzongás futott végig rajtuk, és úgy álltak, mintha megdermedtek volna. Némán, tanácstalanul néztek egymásra, agyukban az ellenállás gondolatának foszlányai sem maradtak meg, mert a járási főnök fenyegető arccal állott előttük, szeme végigsiklott az ijedt arcokon.

Megint leült, a bíró pedig, a molnár és mások a nép közé elegyedtek, engedelmességre akarták bírni az embereket, és ijesztgették is.

- Szavazzanak az iskolára, szavazzanak!

- Baj lehet belőle, hallották?

Közben az írnok megállapította a jelenlevők névsorát; hol innen, hol onnan hangzott föl a kiáltás:

- Jelen! Jelen!

Ennek megállapítása után pedig a bíró fölállott egy székre, és onnan vezényelte:

- Aki az iskola mellett van, menjen át a jobb oldalra, és emelje föl a kezét.

Eléggé sokan mentek át, de még sokkalta többen maradtak a helyükön. A járási főnök összeráncolta a homlokát és megparancsolta, hogy az igazság kedvéért név szerint szavazzanak.

Nagyon meghökkent erre Grzela, mert jól tudta, hogy ha mindegyik külön szavaz, nem mernek ellenkezni.

De már ez ellen nem volt segítség. Az írnoksegéd olvasni kezdte a neveket, és mindenki sorban, rendre odament az asztalhoz, és az írnok vonást húzott a nevéhez, ha az iskola mellett, és keresztet, ha ellene szavazott.

Sokáig húzódott a szavazás, mert rengetegen voltak, de végül kihirdették az eredményt:

- Kétszázan szavaztak az iskola mellett, nyolcvanan ellene.

Grzeláék lármát csaptak.

- Újra szavazni! Csaltak!

- Én azt mondtam, hogy nem, és mégis vonást húzott! - kiáltott valamelyikük, és utána sokan ugyanezt bizonygatták; a hevesebb vérűek pedig már biztatták egymást:

- Ne engedjük! Tépjük össze a papirosokat! Tépjük össze!

Szerencsére éppen behajtott az urasági hintó a községháza elé, és az embereknek, akarva, nem akarva, félre kellett húzódniok, a főnök pedig elolvasta a levelet, melyet az urasági inas átadott, és azután ünnepélyesen kijelentette:

- Igen, nagyon jól van, meglesz az iskola Lipcében.

Persze hogy senki se mert mukkanni se, úgy álltak, mint a kőfal, és nyugodtan néztek a főnökre.

Az aláírt valami papírokat, beült a hintóba, és elhajtatott.

Alázatosan köszöntek neki, de ő rá se nézett senkire, még a fejével se bólintott. Néhány szót váltott még a csendőrökkel, azután befordult a mellékútra, a modlicai kastély felé.

Egy ideig némán néztek utána, s csak jó idő múlva szólalt meg Grzela egyik híve:

- Az ártatlan bárányka, mintha ötig se tudna számolni, s észre se veszed, mikor harap meg, mint a farkas, mikor tapos össze.

- Hát mivel tartanák féken az ostobákat, ha nem fenyegetéssel?

Grzela csak fölsóhajtott, végignézett a tömegen, és csöndesen így szólt:

- Ma vesztettünk. Hiába, még nem szokott hozzá a nép az ellenálláshoz.

- Minden semmiségtől megijednek, hát nem is szoknak hozzá egykönnyen.

- Jaj, kedvesem, miféle ember ez, még a törvényt is semmibe veszi.

- Hát hiszen a törvényt minekünk írták, nem pedig maguknak.

Egy przylenki paraszt panaszkodva lépett Grzelához:

- Magukkal akartam szavazni, de úgy belém fúrta a szemét, hogy a fogam mögött felejtettem a nyelvemet, és az írnok azt írta be, ami neki tetszett.

- Annyi csalás volt, hogy meg lehetne támadni a határozatot.

- Gyerünk a kocsmába! Üssön beléjük a kénköves mennykő! - káromkodott Mateusz, és a tömeg felé fordulva felkiáltott: - Tudjátok-e, emberek, mit felejtett el nektek megmondani a főnök? Azt, hogy gyáva kutyák és birkák vagytok. Jól megfizettek ezért az engedelmességért, de hát hadd nyúzzák le a bőrötöket, ha olyan ostobák vagytok.

Visszavágtak rá, veszekedés lett volna belőle, már kezdte is valaki, de elhallgattak, mert valami zsidó bricska haladt el mellettük; a kántorék Jasiója ült benne.

A lipceiek körülfogták, és Grzela sorban elmesélte a történteket. Jasio végighallgatta, szólt erről-arról, és azután továbbindította a bricskát.

Ők pedig valamennyien bementek a kocsmába, és a második pohár után Mateusz földördült: - Én pedig azt mondom nektek, hogy mindennek a bíró meg a molnár az oka.

- Igaz, leginkább ők beszélték rá, és ők ijesztgették a népet - hagyta helyben Stacho Ploszka.

- A főnök meg úgy fenyegetett, mintha tudna valamit Rochról - suttogta valamelyikük.

- Ha nem tud, majd szólnak róla. Akadnak olyanok!

- Hol vannak a csendőrök? - kérdezte Grzela nyugtalanul.

- Elmentek, mintha Lipce irányába mentek volna.

Grzela egyet-kettőt fordult a kocsmában, és észre se vették, mikor tűnt el. A mezsgyéken ment a falu felé, és közben figyelmesen körülnézegetett.

Antek úgy nézett vissza a tömegre, mint a táltól elkergetett macska, és gondolkozott, ne térjen-e vissza. De látva a mögötte lépegető csendőröket, hirtelen mást gondolt; jókora gallyat tört le egy útmenti fáról, és a kerítéshez támaszkodva faricskálta, kezéhez illesztgette. Közben élénken figyelte a kopókat, akik, noha olyan lassan haladtak, ahogy csak tudtak, mégis hamarosan egy sorba kerültek vele.

- Hova, őrsvezető úr, kémlelőútra? - kérdezte Antek gúnyosan.

- Szolgálati úton vagyunk, gazduram. Talán egyfelé megyünk?

- Tiszta szívből örülnék, de úgy vélem, eltérnek az útjaink.

Gyorsan körülnézett, egy élő lélek se volt az úton, csupán az iroda volt még nagyon közel. Ezért megindult velük, de mindig a kerítés mellett haladt, és gondosan ügyelt, nehogy hirtelen körülfogják.

Észrevette ezt az őrsvezető, és barátságosan beszélgetett vele tovább. Nagyon panaszolta, hogy reggel óta még egy falat se volt a szájában.

- A főnöktől nem sajnálta az írnok a jó falatot, hát biztosan az őrsvezető úrnak is hagytak valami maradékot. A falvakban bizony nem adnak valami finom csemegéket; a főtt tészta meg a káposzta nem való ilyen uraknak - csúfolódott Antek szándékosan. A fiatalabb csendőr, hatalmas, nyugtalan tekintetű legény, morgott is valamit, de az őrsvezető egy szót sem szólt.

Antek csak mosolygott, és mind nagyobbakat lépett; nem ügyelt már a kátyúkra, sem a pocsolyákra. A csendőrök alig bírtak lépést tartani vele. A falu üres volt, mintha kihalt volna, s úgy tűzött a nap, hogy csak néha dugta ki valaki utánuk a fejét, vagy az árnyékban villant meg itt-ott egy-egy gyerek lenszőke fejecskéje. Csak a kutyák kísérték őket híven, hangos ugatással ugrottak rájuk.

Az őrsvezető cigarettára gyújtott, sercintett a fogain keresztül, és panaszkodni kezdett, hogy soha sincs nyugodt napja, még éjszakája sem, mert mindig csak szolgálat és szolgálat...

- Bizony, most bajos is kicsalni valamit a parasztoktól...

A csendőr csak káromkodott egyet, valakinek az anyját emlegette, de Antek már megunta ezt a kerülgetést, megszorította a botja végét, és nyílt támadásba ment át:

- Az igazat megvallva, csak annyi haszna van a maguk szolgálatának, hogy többet ugatnak a falvakban a kutyák, meg némelyik ember megszabadul az utolsó zlotyjától.

Az őrsvezető még ezt is eltűrte, bár már elzöldült haragjában; megtapogatta a kardját, de csak mikor elérték az utolsó házat, akkor vetette rá magát hirtelen Antekre, és odakiáltott a társának is:

- Fogd meg!

De rosszul számítottak, mert mielőtt megfoghatták volna, félrelökte őket, mint a tolakodó kuvaszokat, ő maga pedig oldalt ugrott, a ház elé, rájuk vicsorította a fogát, mint a farkas, megrázta botját, és fojtott, szaggatott hangon horkant rájuk:

- Menjenek a dolguk után... velem nem bírnak... négynek sem adom meg magam... kiverem a fogukat, mint a kutyáknak. Mit akarnak tőlem?... Semmit se vétettem... Ha verekedést akarnak, hát jól van... csak rendeljenek előbb kocsit, amiben elvigyék a csontjaikat... Merjen csak valamelyiketek idejönni és hozzám nyúlni, próbálja csak meg! - kiáltotta botjával fenyegetőzve; kész volt akár arra is, hogy megölje őket.

A csendőrök megálltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, mert Antek hatalmas ember volt, veszettül dühös, és csak úgy suhogott a bot a markában. Ezért az őrsvezető, amint látta, hogy nem babra megy a játék, megpróbálta tréfára fordítani a dolgot.

- Hahaha! Pompás, sikerült a tréfa! - és az oldalát fogva, mintha nevettében tenné, visszafordult. De mikor már tíz-egynéhány lépésnyire volt, megfenyegette az öklével, és egészen más hangon ordított feléje:

- Találkozunk még, gazduram, akkor majd beszélgetünk.

- Találkozzék veled a kórság! - kiáltotta vissza Antek. - Hát megijedt, és most tréfával bújik ki. Beszélek még veled, csak fogjalak meg egyszer valahol, ahol nem látnak - morogta magában, és szemmel tartotta őket, míg el nem tűntek.

"A főnök rám uszította őket, az ostoba azt hitte, hogy megfognak, mint a kutyák a nyulat. Azért, hogy ellenkeztem, hát persze, nincs ínyére az igazság" - gondolta; minthogy pedig közben az uraság kertjéhez ért, mely egy jó kőhajításnyira volt a falutól, leült az árnyékba, hogy kipihenje magát. Még reszketett egész testében, és izzadt, mint a ló.

A léckerítésen keresztül odalátszott a fehér kastély, melyet magas vörösfenyők vettek körül. A nyitott ablakok úgy feketéllettek, mint a sötét üregek; az oszlopos tornácon valami hölgyek és urak ültek, s úgy látszik, éppen ettek, mert a cselédség folyton forgott körülöttük, csörögtek az edények, és néha vidám, hosszan tartó nevetésük is idehallatszott.

"Az ilyeneknek jó! Esznek, isznak, és minden mindegy nekik" - gondolta, és nekilátott a kenyérnek meg a sajtnak, amit Hanka dugott a zsebébe.

Lassan eddegélt, és közben nézte az utat szegélyező hatalmas hársfákat, melyek szinte elmerültek a virágokban és méhzsongásban; a naphevítette, édes illat gyönyörűséggel töltötte el; valahol a halastóban vadkacsa hápogott, és álmos békakuruttyolás hallatszott. A sűrűségből különféle teremtmények halk hangja szállott feléje, a földeken a szöcskék zenéje zendült fel újra meg újra, s azután ismét elcsendesedett. Egy idő múlva azonban minden elhallgatott, mintha forró vízzel öntötte volna le a nap. Elnémult a világ; minden, ami csak élt, meglapult az árnyékban, a perzselő tűz elől, csupán a fecskék suhantak szüntelen.

Már olyan forrón izzott a dél, hogy megfájdult a szem a fénytől és hőségtől; még az árnyékban is perzselő meleg volt, az utolsó pocsolyák is kiszáradtak, s ráadásul a majdnem érett vetés és a kiégett ugarföldek felől időnként olyan forró levegő áradt, mint a nyitott kemencéből.

Antek jól kipihente magát, s azután frissen indult az erdő felé, mely nem messze sötétlett előtte. De alig ért ki az árnyékból a napsütötte útra, megborzongott, és szinte izzó, fehéres lángokon át ment tovább. Levetette szűrét, de az inge így is odatapadt izzadt oldalához, mint a tűzhely izzó lapja. A csizmáját is levetette, úgy gázolt a homokban, mintha tüzes hamuban járna.

Az itt-ott álldogáló girbegurba nyírfácskák még nem adtak árnyékot, a rozs az útra hajtotta nehéz kalászát, s a forróságban megvakult virágok ájultan csüggesztették le fejüket.

Kánikulai csönd volt a levegőben; sehol egy ember, egy madár vagy más teremtmény, sehol nem rezzent meg egy levél vagy hitvány kis fűszál; mintha a dél gonosz tündére csapott volna le a világra, és kicserepesedett ajkával minden erőt kiszívott volna az ájult földből.

Antek egyre lassabban ment, és a gyűlésről gondolkodott; időnként elfogta a harag, majd kacagásban tört ki, vagy elkedvetlenedett.

"Aztán próbálj valamit az ilyenekkel! Minden kis csendőrtől megijednek... ha azt parancsolnák nekik, hogy fogadjanak szót a főnök csizmájának, azt is megtennék. Ostoba birkák, tökfilkók! - gondolta szánalommal és haraggal. - Az is igaz, hogy mindenkinek rossz a dolga, mindegyik úgy forog, mint az eltaposott csík, és már alig szuszog a nyomorúságtól, hát akkor hogy is bajoskodjék ilyen ügyekkel? Tudatlan és nyomorúságos a nép, még azt sem tudja, mire van szüksége. - Nagyon elszomorodott miattuk, és aggodalom kelt a szívében. - Az ember olyan, mint a disznó; nem könnyű fölemelni az orrát a nap felé."

Törte a fejét és sóhajtozott; s csak annyi haszna lett a gondolkozásának és tanakodásának, hogy megértette: neki is nagyon rossz, talán még rosszabb is, mint másoknak.

"Mert csak azoknak jó, akik nem gondolkodnak semmiről sem!"

Legyintett, és annyira elmélyedt gondolataiba, hogy csaknem belebotlott egy rongyszedő zsidóba, aki ott ült az útszélen, a lehajló rozs árnyékában.

- Elfáradt; hogyisne, ilyen hőségben - szólalt meg, és megállott.

- Kemence ez, nem hőség, az Isten büntetése - tört ki a zsidó, és fölállt; öreg, görnyedt nyakába akasztotta a hevedert, és nekifeszült a taligának, tolta maga előtt határtalan erőfeszítéssel; meg volt rakva alaposan ronggyal teli zsákokkal és fadobozokkal, a tetején pedig egy kosár tojás is billegett, meg egy ketrec csirkékkel; s ráadásul az út homokos volt, és kegyetlenül perzselt a hőség. Ezért, bár megfeszítette minden erejét, csak nagy üggyel-bajjal jutott előre, és gyakran meg kellett pihennie.

- Nuchim, lekésel a sábeszről! - figyelmeztette magát síró hangon. - Nuchim, told csak, hiszen erős vagy, mint a ló! - biztatta magát motyogva. - Nuchim, nü, egy... kettő... három... - s kétségbeesetten esett neki a taligának, tolta vagy tíz-egynéhány lépésnyire, és megint megállt.

Antek bólintott és továbbment, de a zsidó könyörögve kiáltott utána:

- Segítsen, gazduram, jól megfizetem! Már nem bírom, egyáltalán nem bírom - lerogyott a taligára halottsápadtan, s alig szuszogott.

Antek szó nélkül megfordult, a taligára dobta szűrét és csizmáját, erősen megmarkolta, és olyan sebesen tolta maga előtt, hogy megcsikordult a kereke, és porfelhő szállt fel. A zsidó ott tipegett Antek mellett, lihegve kapkodott levegő után, és biztatva mondogatta:

- Csak az erdőig, ott már jó az út, már nincs messze, egy egész tízest adok érte.

- Edd meg! Ostoba, törődöm is én a te tízeseddel! Ej, ezek a zsidók, azt hiszik, hogy a világon minden csak pénzért van.

- Csak ne haragudjék! Adok hát gyönyörű fütyülő kakast a gyerekeknek, vagy ne? Akkor talán cérnát, tűt, valami pántlikát? Nem? Lehet zsemlét is, cukorkát, perecet vagy még mit? Van nálam minden. Vagy talán venne gazduram egy pakli dohányt? Vagy talán adjak egy pohárka fáin pálinkát? A magam számára tartogattam, de barátságból, lelkemre, csak barátságból...

Köhögni kezdett, még a szeme is kidülledt, mikor pedig Antek meglassította kissé a lépteit, belefogódzott a taligába, és úgy vánszorgott tovább, könnyes szemmel nézve Antekre.

- Jó termés lesz, már esik a rozs ára - fordította másra a beszédet.

- Ha rossz lesz a termés, akkor is kevesebbet fizetnek. Mindig a gazdáé a kár.

- Szép időt adott az Úristen, már száraz a szem - kalászokat morzsolgatott, és lassan rágcsálta.

- Annyira szép, hogy az árpa már odavan.

Lassan beszélgettek erről-arról, míg végül a gyűlésre terelődött a szó. A zsidó már tudott róla, mert aggodalmasan nézett körül, és így szólt:

- Tudja-e, hogy a főnök még a télen szerződést kötött egy mesterrel a lipcei iskola építésére? A vőm volt az ügynökük.

- Még a télen? A határozat előtt? Mit beszél maga?

- Talán engedélyt kellett volna kérnie? Hát nem ő az úr a maga járásában?

Antek kérdezősködött, mert a zsidó sok érdekes dolgot tudott, és szívesen felelgetett neki. Végül elnézően mondta:

- Így kell ennek lenni. A gazda a földből él, a kereskedő az üzletből, az uraság a birtokából, a pap a plébániából, s a hivatalnok mindenkiből. Így kell ennek lenni, és így is van jól, mert mindenkinek élni kell egy kicsit. Nem igaz?

- Én úgy gondolom, hogy nem az a rendjén való, hogy az egyik nyúzza a másikat, hanem hogy mindenki igazságosan éljen, ahogy az Úristen megparancsolta.

- Mit lehet itt tenni? Mindenki úgy él, ahogy tud.

- Tudom én azt, hogy mindenkinek maga felé hajlik a keze, de éppen emiatt is van annyi baj.

A zsidó csak bólogatott, de megvolt a maga véleménye.

Éppen elérték az erdőt és a keményebb utat. Antek letette a taligát, egész zloty ára cukrot vásárolt a gyerekeknek, és amikor a zsidó hálálkodni kezdett, ráförmedt:

- Buta vagy, azért segítettem, mert kedvem tartotta.

Megindult fürgén Lipce felé. Kellemes hűvösség vette körül, a terebélyes fák úgy eltakarták az utat, hogy csak középen látszott ki az ég keskeny csíkja, s a földön szikrázott a nap villogó folyama. Az erdő vén volt és magas, a tölgyek, fenyők és nyírfák sűrű, kevert tömegben tolongtak, s alant mogyoró-, boróka-, rezgőnyár- és gyertyánbokrok simultak a vastag törzsekhez. Néhol vörösfenyő-ligetek terpeszkedtek büszkén, s mohón ágaskodtak a nap felé.

Az úton még sűrűn csillogtak a pocsolyák a tegnapi vihar után, s egymás hegyén-hátán hevertek a letört gallyak. Itt-ott egy-egy gyökerestül kitépett, karcsú fácska feküdt az úton keresztben, mint egy hulla. Csöndes, friss és homályos volt a levegő, korhadás- és gombaszag áradt, a fák mozdulatlanul állottak, mintha az eget bámulnák, és az összeborult koronákon keresztül csak itt-ott hatolt át a napsugár; mint aranyos pók, úgy mászott a mohán, a szamócán, mely szétszórtan piroslott, mint a megalvadt vércseppek, és a halovány füvön.

Anteket annyira elbágyasztotta az erdő hűvössége és mély nyugalma, hogy leült egy fa alá, és akaratlanul is elszunnyadt. Csak egy ló dobogása és prüszkölése ébresztette fel; mikor megpillantotta a lóháton közeledő uraságot, elébe ment.

Természetesen szomszéd módra köszöntötték egymást.

- Hőség van, mi? - kezdte az uraság, és megsimogatta a nyugtalan kancát.

- Csak úgy süt, egy hét múlva mehetünk aratni.

- A modlicai határban már aratják a rozsot, gyönyörűség nézni.

- Ott homokos a föld, de mindenütt korábban lesz az aratás az idén.

Az uraság megkérdezte, hogyan folyt le a gyűlés az irodában. Mikor mindent meghallott, hogy s mint történt, tágra nyitotta a szemét bámulatában.

- És ilyen hangosan, nyíltan követelte a lengyel iskolát?

- Hát nem is teszek lakatot a szájamra.

- És volt bátorsága ezzel föllépni a főnök előtt? Ejha!

- Benne van a törvényben, hát jogom volt hozzá.

- De hogyan jutott eszükbe lengyel iskolát követelni?

- Hogy hogyan? Hiszen lengyelek vagyunk, nem pedig németek vagy valami más nép.

- Ki beszélte rá magukat? - kérdezte halkabban, feléje hajolva.

- A gyerekek tanító nélkül is megokosodnak - felelte Antek kitérően.

- Látom, hogy Roch nemhiába forgolódik a környéken - folytatta az uraság ugyanúgy.

- Hát, a nagyságos úr bátyjával együtt tanítgatják a népet, ahogy tudják.

Nyomatékkal szólt Antek, s élesen a szemébe nézett; a földesúr erre nyugtalanul megrándult, és másvalamiről kezdett beszélni, de Antek szándékosan visszatért erre az ügyre és különféle paraszti bajokra. Folyton arról beszélt, hogy milyen tudatlanságban és elhagyatottságban él a nép.

- Mert senkire se hallgatnak. Hiszen tudom, mennyit dolgoznak értük a papok, hogy intik őket a munkára, de mindez csak falra hányt borsó.

- Ugyan, annyit segítenek a prédikációval, mint a halottnak a füstöléssel.

- Hát mivel lehetne segíteni? Látom, megokosodtál a börtönben - vetette oda csípősen. Antek elvörösödött, a szeme fölvillant, de nyugodtan felelt:

- Megokosodtam hát, mert tudom, hogy minden rossznak az urak az okai.

- Bolond beszéd! Hát mi rosszat tettek?

- Hát azt, hogy a lengyel időkben csak annyit törődtek a néppel, hogy ostorral kergessék meg elnyomják, ők maguk meg csak mulattak, és elmulatták az egész népet, úgyhogy most mindent elölről kell kezdeni.

A földesúr hirtelen természetű volt; haragra lobbant, és rákiáltott Antekre:

- Semmi közöd hozzá, te bugris, hogy mit csináltak az urak! Inkább ügyelj a trágyára meg a vasvillára, érted? A nyelvedet meg tartsd a fogad mögött, hogy le ne vágjanak belőle!

Suhintott egyet lovaglóostorával, és elvágtatott, olyan sebesen, hogy a kancának még a bele is remegett.

Antek meg ment tovább a maga útján, ő is dühös volt, és fel volt indulva.

- Kutya fajzatja! - morogta haragosan. - Nagyságos urak, a kutyafájukat. Amikor szüksége volt a parasztokra, mindegyikkel komázott, a cudar! Ő maga egy sült tetűt se ér, és bugrisnak csúfol másokat! - Így dúlt-fúlt magában, és haragosan rugdalta az útjában álló légyölő galócákat.

Már kiért az erdőből a nyárfás útra, mikor hirtelen valami ismerős hangot hallott. Figyelmesen körülnézett: a feszületnél, a nyírfák árnyékában, egy poros bricska állott, az erdő szélén pedig a kántorék Jasiója állt Jagusiával.

Megdörzsölte szemét, mert biztos volt benne, hogy káprázik. De nem, alig tíz-egynéhány lépésnyire állottak tőle, el voltak merülve egymás nézésében, és különösen nevetős volt a képük.

Nagyon elcsodálkozott, és hegyezte a fülét, de, habár hallott is hangokat, mégse tudta összerakni, és nem értett egy szót sem.

"Az erdőből indult haza, a fiú meg erre jött, és találkoztak" - gondolta, de abban a szempillantásban a szívébe mart valami, elkomorult, és szúrós gyanú marcangolta belsejét.

"Semmi kétség, összebeszéltek" - de mikor megpillantotta Jasio papi ruháját és áhítatos, szinte szent arcát, megnyugodott, és mérhetetlen megkönnyebbüléssel lélegzett föl. Csak azt nem tudta megérteni, miért öltözött ki annyira Jagus az erdőbe. És miért kéklett úgy a szikrázó szeme? Miért remegett úgy piros ajka, miért áradt belőle olyan öröm? Mohó farkasszemmel futott végig rajta, mikor az asszony dagadó kebellel előrehajolt, odanyújtotta kosárkáját, Jasio pedig szedegette belőle az epret, maga is evett, és az asszony szájába is dugdosta...

- Majdnem pap már, és kedve van játszani, mint egy gyereknek - suttogta szánalommal, és gyorsan megindult hazafelé, mert a nap állásából úgy ítélte, hogy már uzsonnaidő van.

"Csak amíg nem nyúlok ehhez a szálkához, addig nem fáj! - gondolta Jagusiáról. - És milyen mohón nézett rá, csoda, hogy meg nem ette. Hadd legyen, hadd..."

De hiába próbálta lerázni magáról, a szálka így is elevenéig hatolt.

"Tőlem meg úgy fut, mint a dögvésztől. Persze, új szita szegen lóg. Szerencse, hogy Jasióval semmit sem ér el - egyre ingerültebb lett -, némelyik asszony olyan, mint a szuka: mindenki után szalad, aki füttyent neki."

Szinte futott, de nem tudott a keserű emlékek elől menekülni. Emberek jöttek vele szembe, de észre se vette őket; csak a falu szélén nyugodott meg, mikor megpillantotta a kántornét az árokszélen ülni. Harisnyát kötött, a legkisebb fiacskája a homokban hempergett előtte, s egy falka kopasztott liba csipkedte körülötte a füvet a nyárfák közt.

- Egész idáig ki tetszett jönni a libákkal? - kérdezte Antek megállva, s megtörölte verejtékes arcát.

- Jasio elébe jöttem, bármely pillanatban itt lehet.

- Hiszen éppen most jöttem el mellette az erdőszélen.

- Jasio mellett? Hát jön már? - kiáltotta az asszony, és talpra ugrott. - Libu-libu, li-li-li! Hova lettetek, ti kártevők, hova? - lármázott, mert a libák észrevétlenül az út menti rozsnak estek neki, és mohón rágni kezdték.

- A bricska a feszületnél állt, ő meg valami asszonnyal beszélgetett.

- Biztosan valami ismerőssel találkozott, és beszélgetnek. Akkor itt is lesz mindjárt. Kivel találkozott?

- Nem láttam jól, de azt hiszem, hogy Jagusiával - mondta Antek, mikor pedig látta, hogy a kántorné kedvetlenül elfintorítja az arcát, sokatmondó mosollyal hozzátette: - Nem láttam jól, mert eltűntek a szemem elől valahová a sűrűbe... biztosan a hőség elől...

- Uram Isten és minden szentek! Mi jut az eszébe, hogy Jasio ilyennel...

- Éppen olyan jó, mint mások, talán még jobb is! - nagyon megharagudott.

A kántorné gyorsabban mozgatta a kötőtűket, és különös buzgósággal hajolt a harisnya fölé. "Hogy rohadna le a nyelved, te pletykás - gondolta mély felháborodással. - Hogy Jasio egy ilyen nőszeméllyel... Hiszen már majdnem pap..." - De azért különféle papi históriák jutottak az eszébe, és nyugtalanság fogta el, megvakarta a fejét a kötőtűvel, és elhatározta, hogy bővebben kérdezősködik. De Antek már eltűnt, viszont az erdő felől porfelhő emelkedett az úton, s mind gyorsabban közeledett feléje. Nem telt belé egy üdvözlégynyi idő, Jasio már egész erejéből ölelgette anyját, és szeretettel mondogatta:

- Édesanyám! Édesanyám!

- Istennek minden szentjei! Hiszen megfojtasz! Eressz el, te sárkány, eressz! - és amikor elengedte, ő maga kezdte ölelni, csókolni és szerető szemmel nézegetni a fiát.

- De lefogytál, kicsikém! Milyen sápadt vagy, fiacskám! Milyen rosszul nézel ki!

- Hát nem is hizlal a szenteltvíz-leves! - nevetett Jasio, és meghintáztatta öccsét; csak úgy sivalkodott a kicsi örömében.

- Ne félj, majd én meghizlallak - suttogta az anyja, és gyöngéden megsimogatta arcát.

- Akkor menjünk, édesanyám, hamarább leszünk otthon.

- Hát a libák? Istennek minden szentjei, megint a tilosban vannak!

Jasio odaugrott, hogy kihajtsa őket, mert már megint a rozsban jártak, és élvezettel morzsolták a kalászokat; azután beültette öccsét a bricskába, és maga előtt terelve a libákat, az út közepén haladt, és mesélt az útjáról.

- No nézd, hogy összemaszatolta a képét! - jegyezte meg a kántorné, a kicsire mutatva.

- Megtalálta a szamócámat. Egyél, Stas, egyél! Az erdőben találkoztam Jagusiával, éppen szamócázni volt, és adott nekem is egy keveset... - szégyenlősen elpirult.

- Éppen pár perccel ezelőtt mondta Boryna, hogy találkozott veletek...

- Nem láttam, biztosan oldalt vágott át.

- Édes gyermekem, faluhelyen még a falon át is látnak az emberek, és még azt is látják, ami nem is volt! - szólt az asszony nyomatékkal, és a mozgó kötőtűre sütötte le a szemét.

Jasio, úgy látszik, nem értette; s mikor meglátott egy csapat galambot alacsonyan szállani a gabona fölött, kavicsot hajított utánuk, és vidáman fölkiáltott:

- Rögtön megismerni a hízott hasukról, hogy a plébános galambjai...

- Csitt, Jasio, még meghallja valaki! - feddte szelíden az anyja, és elábrándozott, hogy egykor majd az ő fia is plébános lesz, ő pedig hozzá költözik, hogy nyugalomban és boldogságban töltse öreg napjait.

- És mikor jön haza Felek a szünidőre?

- Hát nem tudja, mama, hogy letartóztatták?

- Istennek minden szentjei! Letartóztatták? Mit követett el? Mindig mondtam én, megmondtam előre, hogy rossz vége lesz. Olyan csirkefogó volt, éppen beillett volna valami írnokocskának, de hát a molnáréknak arra szottyant kedvük, hogy doktort csináljanak belőle. És úgy hencegtek vele, úgy fönn hordták az orrukat, most meg lakat alatt van a fiacskájuk, megvan az örömük! - csak úgy reszketett a kárörömtől.

- De hiszen ez egészen más dolog, a citadellában ül.

- A citadellában? Akkor az valami politikai ügy? - halkította le hangját a kántorné.

Jasio nem tudott válaszolni, vagy nem is akart; az asszony pedig aggodalmasan suttogta:

- Csak te ne avatkozz semmibe, kicsikém!

- Nálunk még csak szólni se szabad az ilyen dolgokról, rögtön kicsapnának.

- No látod! Kicsapnának, és nem lehetne belőled pap! Meg is halnék szégyenletemben és bánatomban! Istenem, irgalmazz nekünk!

- Miattam ne féljen, mama.

- Hiszen tudod, mennyire igyekszünk, hogyan robotolunk, hogy legalább nektek valamivel jobb dolgotok legyen. Magad is jól tudod, milyen nehezen élünk, annyian vagyunk a háznál, s a jövedelem is egyre kevesebb. Ha nem lenne az a kis földünk, akkor a mi plébánosunk mellett akárhányszor éhezhetnénk. Tudod, a plébános most maga állapodik meg a parasztokkal az esküvőre meg a temetésre vonatkozólag, ő maga, ki hallott ilyet! Azt mondja, hogy az apád nyúzta az embereket! Milyen jótékony lélek a más zsebéből!

- Mert hát igazán nyúzta! - nyögte ki a fiú bátortalanul.

- Micsoda? Az apádra támadsz? Saját édesapádra! És ha nyúzta, kiért tette? Hiszen nem magáért, csakis értetek, érted, a te taníttatásodért - panaszolta fájdalmasan a kántorné.

Jasio bocsánatot kért tőle, de valami éles csöngetés szakította félbe; valahonnan a tó felől jött.

- Hallja, mama? Biztosan beteghez megy a pap az Úr Jézussal.

- Inkább a méheknek csöngetnek, hogy el ne szálljanak. Biztosan rajzás volt a plébánián. A plébános most többet törődik a bikájával és a méhesével, mint a templommal.

Éppen a templomudvar elé érkeztek, amikor hirtelen zümmögő zúgás ütötte meg a fülüket; Jasio alig tudta odakiáltani a fuvarosnak: - Méhek! Fogja a lovakat, mert megriadnak.

S valóban, a templomtér fölött hatalmas raj zúgott; úgy emelkedett a magasba, mint egy zengő felhő, keringve keresett alkalmas helyet, majd lejjebb ereszkedett, és a fák között szállott tovább. Utána a pap futott, csak nadrágban és ingben, hajadonfőtt; lihegett, és szüntelenül szórta rájuk a szenteltvízhintővel a vizet, Jambrozy pedig oldalt lopódzkodott az árnyékban, bőszen csöngetett és kiabált. Néhányszor körülfutották a teret, s egy pillanatra sem lassítottak, mert a méhraj egyre lejjebb ereszkedett, mintha valamelyik házra akarna leszállni. A gyerekek már szétrebbentek a házak elől, de a méhek hirtelen fölemelkedtek egy kissé, és egyenesen a Jasio bricskája felé tartottak. A kántorné fölsikított, fejére kapta a szoknyáját, és leguggolt az árokban, a lovak toporzékolni kezdtek, úgyhogy a kocsis odaugrott, és betakarta a szemüket. A libák szétfutottak, csak Jasio állt ott nyugodtan, emelt fejjel; a raj közvetlenül fölötte hirtelen megfordult, és egyenesen a torony felé szállott.

- Vizet! - rikkantott a plébános, és utánuk vágtatott; mikor közelükbe ért, úgy meghintette őket vízzel, hogy már nem tudták mozgatni átázott szárnyaikat, így hát letelepedtek a torony ablakában.

- Jambrozy! Létrát, szitát, de gyorsan, mert elszöknek! Mozogj, te csámpás! Hogy vagy, Jasio? Gyújtsd meg a füstölőt, meg kell őket füstölni, akkor megnyugszanak! - lármázott lázasan, és egy pillanatra sem hagyta abba a leszálló raj locsolását. Egy üdvözlégynyi idő sem múlt el, s már oda volt támasztva a toronyhoz a létra. Jambrozy csöngetett, Jasio úgy füstölt a tömjénezővel, mintha kémény volna, a pap pedig fölfelé kapaszkodott a szitával a létrán, s mikor elérte a méheket, kutatni kezdett köztük, kereste a királynőt.

- Megvan! Hála istennek, már nem szöknek meg! Füstölj csak alulról, Jasio, mert széjjelmásznak! - parancsolta, és puszta kézzel söpörte be a méheket. Csöppet se félt, pedig ellepték a fejét, és mászkáltak a képén; csak szólongatta őket, és szedegette a szitába, szedegette sokáig, mert a raj óriási volt.

- Vigyázzatok! Haragosak, csíphetnek! - figyelmeztette a többieket, míg lefelé mászott a létráról. Egész kóválygó, zúgó, döngicsélő felhő vette körül. Amikor pedig leért a földre, maga elé tartotta a szitát, olyan komolyan és ünnepélyesen, mint a szentségtartót. Jasio lóbálta a tömjénezőt, és egyre füstölt, Jambrozy pedig csöngetett, és időnként vizet is hintett; ilyen processzióban vonultak a plébánia mögé, a méhesbe, ahol külön elkerítve állt vagy ötven méhkas; úgy zúgott valamennyi, mintha rajzanának benne.

Mikor pedig a pap nekilátott a méhek elhelyezésének, Jasio, aki már alaposan éhes és fáradt volt, lopva hazaosont.

Bezzeg megörültek neki nagyon. Annyi sivalkodás, csók, kérdezősködés esett ott, hogy azt ki se lehet mondani. Amikor pedig elmúlt az első öröm, asztalhoz ültették, s nosza, hordták elébe a különféle jó falatokat, a tányérjára rakták, kínálták, noszogatták, hogy egyék; az egész ház csak úgy rengett a lármától és a szaladgálástól, mert mindnyájan egyszerre akarták kiszolgálni és a lehető legközelebb lenni hozzá. Éppen a nagy sürgés-forgás közepette toppant be lihegve Grzela, a bíró öccse, és nyugtalanul kérdezősködött, nem látták-e Rochot. De nem látta senki.

- Sehol se találom - panaszolta aggódva; nem is elegyedett további beszédbe, hanem rögtön tovább szaladt, hogy keresse házról házra. Rögtön Grzela távozása után a plébániára hívták Jasiót. Húzódozott, késlekedett, de el kellett mennie.

A plébános a tornácon uzsonnával várta, atyaian megcsókolta, maga mellé ültette, és nagyon kegyesen szólott hozzá:

- Örülök, hogy megjöttél, lesz kivel breviáriumot mondani! De tudod-e, hány idei rajom van? Tizenöt! És erősek, mint az öregek, némelyik már a kas negyedét megtöltötte mézzel! Még több is kirajzott, megparancsoltam Jambrozynak, hogy őrizze a méhest, de elaludt a mafla, és a méhecskék - hütty! - ki az erdőbe! Egy rajomat meg a molnár lopta el! No, mondom neked, ellopta! Az ő körtefájára repültek, és beszedte, mintha az övé lenne. Hallani se akar róla, hogy visszaadja! Haragszik a bika miatt, azért áll bosszút rajtam, ahogy csak tud, a zsivány. Hallottad már, mi van Felekkel? Ezek a gazok úgy csípnek, mint a darazsak, hess! - jajdult fel, és zsebkendőjével kergette a legyeket, amelyek folyton kopasz fejére szálltak.

- Csak annyit, hogy a citadellában ül.

- Bárcsak ennyi lenne az egész! Szép eredménye lett a játékának, mi? Pedig beszéltem neki, magyaráztam, de a szamár nem hallgatott rám, most aztán megvan a mulatsága! Az öreg hencegő tökfilkó, de Felekért kár. Tehetséges a huncut, úgy tud latinul, hogy a püspök se jobban. De hát mi haszna, ha több van a fejében egy kerékkel, és kapával támad a napra... Pedig, amint mondani szokták: na, hogy is van... aha! Amihez nem szabad, ahhoz ne nyúlj, ami pedig tiltva van, azt kerüld el messziről. Az alázatos borjú két anyától szopik... igen... - folytatta halkabban, és már egyre gyengébben védekezett a legyek ellen. - Jegyezd meg jól magadnak, Jasio! No, mondom, jegyezd meg! - lehorgasztotta a fejét, és besüppedt a mély karosszékbe, de mikor Jasio fölállt a székről, kinyitotta a szemét: - Elfárasztottak a méhecskék! - motyogta. - És gyere el esténként breviáriumra. Aztán vigyázz magadra, és ne bizalmaskodj a parasztokkal, mert aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók! No, mondom, megeszik és kész! - betakarta kopasz fejét a zsebkendővel, és csakhamar jóízűen horkolni kezdett.

Úgy látszik, ugyanezt gondolta a kántor is, mert amikor a legény kihajtotta a lovakat a legelőre, és Jasio fölpattant az egyikre, az öreg rákiáltott:

- Mássz le azonnal! Nem illik, hogy egy pap szőrén ülje meg a lovat, és pásztorokkal barátkozzék.

Jasio rettenetesen szeretett volna lovagolni, de bánatosan leszállt róla, és minthogy már sötétedett, kiment a kert mögé, elmondani esti imádságát. De nem tudta összeszedni gondolatait, mert valahol a közelben egy leány dalolt, egy gyümölcsösben asszonyok tereferéltek, és minden szavuk odaszállt a harmatos föld fölött; a tóban fürdő gyerekek is lármáztak, másfelől meg nevetés reszkettette meg a levegőt, tehenek bőgtek, a pap gyöngytyúkjai rikácsoltak fülsiketítően, és az egész falu zúgott a különféle hangoktól, mint a zümmögő méhkas, úgyhogy Jasio folyton elvétette a szavakat. Amikor végül megragadta az imádság fonalát, és a rozstábla szélén letérdelve rászegezte szemét a csillagos égre, és a túlvilágba emelte lelkét, olyan lárma, éles kiabálás, jajveszékelés és átkozódás tört ki a faluban, hogy ijedten és nyugtalanul szaladt haza.

Az anyja épp akkor ment ki, hogy vacsorára hívja.

- Mi történt ott? Verekednek, vagy mi?

- Józef Wachnik kissé ittasan jött haza a községházáról, és összeverekedett a feleségével. Már régóta kijár az asszonynak egy tisztességes verés. Ne félj, nem lesz semmi baja.

- De hiszen úgy ordít, mintha nyúznák.

- Ez csak olyan közönséges asszonyi sivalkodás. Ha botot fogna az ura, és úgy látná el a baját, akkor elhallgatna! Majd holnap visszaadja neki, vissza! Gyere, kicsikém, mert kihűl a vacsora.

Jasio alig nyúlt az ételhez, s rögtön le is feküdt aludni, mert nagyon törődött volt az úttól. De reggel, mihelyt kisütött a nap, már talpon volt. Befutotta a határt, lucernát hozott a lovaknak, fölingerelte a pap pulykáit, hogy csak úgy gurguláztak mérgükben, köszöntötte a kutyákat, melyek majd letépték magukat láncukról örömükben, magot szórt a galamboknak, segített az öccsének kihajtani a teheneket, fát vágott Michal helyett, felkutatta a gyümölcsösben az érő korai körtét, eltréfált a csikóval, és mindenütt ott volt, csókos szemmel üdvözölt mindent, mint szívbéli barátokat, mint édestestvéreket; még a virágba borult mályvákat is, még a napon sütkérező malacokat, sőt a kerítés tövében lapuló csalánt és gazt is. Az anyja szerető tekintettel kísérte, és elnéző mosollyal suttogta:

- Kis bolond! Bolondocskám!

Ő pedig sürgött-forgott és ragyogott, mint a júliusi nap: fényes volt, nevető, napsugaras, melegtől duzzadó, és szerető lelkével átölelte az egész világot. De amint megszólalt a kisharang, mindent otthagyott, és sietett a templomba.

A plébános kijött misézni, előtte Jasio lépkedett új, piros szalaggal díszített karingben; az orgona zúgva, frissen zengett, a kóruson elbődült egy vastag hang, még a gyertyák lángja is megrezdült tőle, s tíz-egynéhányan letérdeltek az oltár elé. Megkezdődött a mise.

Jasio, bár ministrált, és a szünetekben buzgón imádkozott, mégis észrevette Jagusiát, aki kissé oldalt térdelt, s valahányszor fölemelte fejét, látta az asszony reászegezett, kéken csillogó szemét és az eltitkolt mosolyt nyitott, piros ajkán.

Rögtön templom után magával vitte a pap a plébániára, és íráshoz ültette, úgyhogy csak délután szabadult ki a faluba, hogy meglátogassa ismerőseit.

Legelőbb Klombékhoz tért be, mert ők laktak a legközelebb, csak egy keskeny út választotta el a portájukat. De nem talált senkit a házban, csak a tárva-nyitva álló pitvarban mozdult meg valami a sarokban, és megszólalt egy rekedt hang:

- Hiszen én vagyok az, Jagata! - emelkedett fel, és bámulatában széttárta karját. - Jézusom, Jasio úr!

- Feküdjék csak nyugodtan. Beteg? - kérdezte aggodalmasan, s odagurítva egy fatönköt, leült a beteg mellé. Alig ismerte meg arcát, mely aszott volt, mint a föld.

- Már csak az Úr irgalmát várom - szólt ünnepélyesen Agata.

- Mi baja van?

- Semmi. A halál növekszik bennem, és vár az aratásra. Klombék meg magukhoz vettek, hogy náluk haljak meg, azért imádkozom, és türelmesen várom amaz órát, amikor a kaszás bekopogtat és azt mondja: "Gyere, fáradt lélek."

- Miért nem viszik be magát a szobába?

- Ugyan, minek foglaljam el ott a helyet, amíg nincs itt az ideje... már úgyis ki kellett hogy vigyék a borjút a pitvarból. De megígérték, hogy arra az utolsó órára bevisznek a szobába, az ágyba, a szentképek alá, és gyertyát gyújtanak... és papot hívnak... azután ünneplő ruhába is öltöztetnek, és gazdatemetést rendeznek. Persze, adtam pénzt mindenre... tisztességes emberek, talán nem károsítják meg az árvát. Hiszen nem sokáig fogok nekik itt alkalmatlankodni, nem... és tanúk előtt megígérték, tanúk előtt.

- És nem unja magát itt egyedül? - a részvét könnyei itatták át hangját.

- Egészen jó nekem itt, úrfi. Hát nem látok eleget a világból a nyitott ajtón keresztül? Elmennek a ház előtt az úton, beszélgetnek, némelyik be is néz, sőt még egy-egy emberséges szót is vet ide; éppen olyan, mintha a faluban járnék. És amikor mindnyájan elmennek a munkába, akkor a tyúkok kapirgálnak a szemétdombon, röfögnek a malacok a fal mellett, benéznek a kutyuskák, beröpülnek a verebek a pitvarba, a nap is besüt egy cseppecskét, mielőtt lenyugodnék, néha valami kis gézengúz bedob egy göröngyöt, és úgy elrepül a napocska, hogy észre se veszi az ember. És éjjelente is járnak hozzám, hát... akárhányan...

- Kicsoda? Kik? - közelről belenézett az öregasszony tágra nyílt, révedező szemébe.

- Hát az enyéim, akik már régen meghaltak, a rokonaim meg az ismerőseim. Igazat mondok, úrfi, eljönnek... És egyszer - suttogta a kimondhatatlan boldogság és édesség mosolyával -, egyszer eljött hozzám a Szent Szüzecske is, és azt mondta halkan: "Feküdj csak, Jagata, az Úr Jézus meg fog jutalmazni!" Maga a czenstochowai volt, rögtön megismertem... Korona volt rajta meg palást, s csupa aranyba és drágagyöngybe volt öltözve. Megsimogatta a fejemet, és azt mondta: "Ne félj, szegény árva, első gazdasszony leszel a mennyei palotában, úrnő lesz belőled, földbirtokos asszony..."

És így csipogott az öregasszony, mint az elalvó madárka, Jasio pedig föléje hajolva hallgatta, és úgy nézte, mintha valami megfejthetetlen mélységbe nézne, ahol valami titok csobog, beszél és csillog; olyasvalami történik, amit az emberi értelem soha meg nem érthet. Szörnyű érzés fogta el, de nem tudott elszakadni ettől az embermorzsától, ettől a kiégett fűszáltól, mely reszket még, mint a sötétben kialvó fénysugár, még álmodik az új élet napjairól. Életében először tekintett bele ilyen közelről a kérlelhetetlen emberi sorsba, hát nem is csoda, hogy kegyetlen félelem fogta el, fájdalom szorította össze lelkét, könny öntötte el a szemét, részvevő szánalom nyomta a földhöz, és magától szakadt fel a forró, könyörgő imádság reszkető ajkáról.

Az öregasszony fölriadt, és fölemelve fejét, elragadtatással suttogta:

- Szentséges angyal! Drága papocskám!

Jasio pedig azután még sokáig állt a ház előtt, sütkérezett a napon, gyönyörködtette szemét a derűs napban és a körülötte zsibongó életben.

Mert hát mit is jelent az, hogy egy emberi lélek a halál karmai közt vergődik?

A nap nem szűnt meg világítani, a gabona zizegett, a fehér felhők magasan, igen magasan úsztak, az utcákon játszadoztak a gyermekek, a gyümölcsösökben piroslottak a fákon az érő almák, a kovácsműhelyben csengett a kalapács, hogy visszhangzott az egész faluban, valaki a szekerét készítette elő, másik a kaszáját kalapálta, úgy készültek az aratásra, illatozott a frissen sült kenyér, tereferéltek az asszonyok, a kerítéseken kendők száradtak, s az emberek mozogtak a földeken és az udvarokon, mint mindennap, mint mindig - nyüzsgött az emberi raj, gond és fáradság közepette, s még csak nem is gondolt senki arra, ki gurul le elsőnek a partról.

De hát mire is lett volna jó, ha valaki arra gondol?!

Így hát Jasio is hamar lerázta magáról a szomorúságot, és elment a faluba.

Egy darabig üldögélt Mateusz mellett, aki már fölhúzta tetőig a Stach házát; álldogált egy ideig a tóparton a vásznat fehérítő Ploszkowával, meglátogatta a beteg Józkát, meghallgatta a bíróné panaszait, elnézte a kovácsműhelyben, hogyan edzi a kovács a kaszát, hogyan metszi a sarlók élét. A kertekbe is kinézett, ott dolgozott a legtöbb lány és asszony, és mindenütt nagyon örültek neki, barátságosan köszöntötték, és nem kis büszkeséggel néztek rá, mert hiszen Lipce gyermeke volt, valamennyien szinte rokonuknak tartották.

Csak a legvégén tért be Dominikowához. Az öregasszony a ház előtt ült, és gyapjút font, pedig be volt kötve a szeme. Jasio nagyon csodálkozott ezen.

- Az ujjammal kitapogatom, és tudom, milyen a fonal, vékony-e vagy vastag - magyarázta, és nagyon örült a látogatásnak. Kikiáltott Jagusiának, aki valahol az udvaron foglalatoskodott.

Tüstént ott termett, mégpedig kissé hiányos öltözetben, csupán ingben és szoknyában. Amint meglátta Jasiót, kezével eltakarta keblét, piros lett, mint a meggy, és beszaladt a házba.

- Jagus, hozz csak ki egy kis tejet, talán elfogad Jasio úr egy kis hűsítőt.

Hamarosan kihozott egy teli sajtárt és egy kis csuprot. Rendesen föl volt már öltözve, kendő is volt a fején, de valahogy annyira röstelkedett, hogy mikor tölteni kezdte a tejet, a keze reszketett, fölváltva hol elsápadt, hol elpirult, és nem merte fölvetni a szemét.

És egész idő alatt egy szót sem szólt a fiúhoz, csak mikor elment, kikísérte az útra, és nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Kimondhatatlanul vonzotta hozzá valami, annyira elragadta, hogy kifutott a gyümölcsösbe, s hogy ellenálljon a kísértésnek, mindkét karjával átölelt egy fát, és hozzásimulva, szinte magánkívül, lélegzet nélkül állt ott; a fa almától terhes, lecsüngő ágai palástot terítettek rá. Ott állt, félig lehunyt szemmel, szája szögletében titkolt mosollyal, boldogsággal telve, és ugyanakkor félelemmel is, édes könnyekkel és gyönyörűséges remegéssel, mint akkor, amikor a nyitott ablakon át nézte, azon a tavaszi éjszakán.

De mintha Jasiót is vonta volna valami hozzá; néha önkéntelenül is benézett hozzájuk pár pillanatra, és különös örömet érzett utána. És a templomban is mindennap látta Jagnát, aki az egész mise alatt térdepelt, annyira el volt merülve az imádságba, mintha égbe szállna, hogy a kispap édes meghatottsággal nézegette, és egyszer mesélt is otthon az asszony ájtatosságáról.

Az anyja csak vállat vont.

- Van mit leimádkoznia, van bizony...

Jasiónak tiszta volt a lelke, mint a legfehérebb virág, azért hát nem is értette a célzást. Mivel pedig járt hozzájuk, és a házban mindenki szerette, meg látta a buzgóságát is, hát eszébe se jutott, hogy bármivel gyanúsítsa. Csak azon csodálkozott, hogy most, mióta itthon van, még egyszer se volt náluk.

- Éppen küldtem érte, mert sok vasalnivalóm van - felelt az anyja.

Hamarosan el is jött Jagusia, de annyira ki volt öltözve, hogy még Jasio is elbámult rajta.

- Mi az, lakodalomba megy?

- Talán pálinkát küldtek magához? - csipogta az egyik leány.

- Hiszen csak merne valaki, úgy elkergetném, hogy lába se érné a földet! - nevetett, és elpirult, mint a rózsa, mert mindenki ránézett.

A kántorné rögtön vasalni küldte, a lányok Jasióval együtt utánaeredtek, s csakhamar olyan hancúrozást csaptak, úgy nevetgéltek minden bolondságon, úgy sivalkodtak, hogy a kántorné meg is feddte őket.

- Csönd legyen, szarkák! Jasio, menj ki inkább a kertbe, nem illik neked itt vihogni.

Akarva, nem akarva, fogta a könyvet, és elballagott, mint szokta, a határba; ott aztán, messze a falutól, a mezsgyéken, a körtefák alatt vagy a határhalmokon elüldögélt, elmélkedve vagy olvasásba mélyedve.

De Jagusia már jól ismerte ezeket a magányos rejtekhelyeket, jól tudta, hol keresse vágyó szemével, hova röpüljön hozzá, akár csak örvendő gondolataival is; úgy keringett körülötte, mint a lepke a gyertya körül, és keringenie is kellett, mert valami visszatarthatatlanul hajtotta feléje, és olyan ellenállhatatlanul vonzotta, hogy már ész nélkül átengedte magát ennek a gyönyörűséges erőnek, átadta magát, mint a tajtékos árnak, mely a boldogság megálmodott világába ragadta, átadta magát egész szívével, lelkével, és még csak nem is gondolt arra, milyen partra veti, milyen sorsra viszi az ár.

És akár késő éjjel, mikor álomra hajtotta fejét, akár kora reggel, mikor fölkelt az ágyából, mindig ugyanazt az egy imádságot rebegte a szíve:

- Megint látni fogom! Látni fogom!

És gyakran, mikor ott térdelt az oltár előtt, és a pap kijött misézni, édesen fölbúgott az orgona, szállott a tömjén füstje, és rezgett az imádság forró suttogása, mikor imádságos szemmel bámulta Jasiót, aki fehérbe öltözve, karcsún, szépségesen, összetett kezekkel lebegett a tömjénfüstben és az ablakokból szűrődő színekben, úgy tűnt neki, hogy egy eleven angyal szállott le a képről, és íme, feléje közeleg édes mosollyal... közeleg... s az éden nyílott meg lelkében, leborult arcával a porba, és odaszorította ajkát a kövezethez, melyet Jasio lába érintett, és elragadtatva, az emberi boldogság minden erejével énekelte:

- Szent! Szent! Szent!

S nemegyszer már véget is ért a mise, az emberek szétoszlottak, és Jambrozy már az üres templomban csörgette a kulcsokat, de ő még mindig ott térdelt, a Jasio üres helyére szegezve szemét, imába merülve, a mámor legszentebb csöndjében, határtalan örömében, mely egészen a fájdalomig duzzadt föl lelkében, sűrűn hullatva könnyeit, melyek úgy áradtak a szeméből, mint a súlyos, telt, kristálytiszta gabonaszemek.

S már olyanok voltak számára a napok, mint a folytonos ünnepnapok, mint a lelkében állandóan folyó istentisztelet szakadatlan örömének ünnepélyes búcsúnapjai; mert ha kinézett a határba, ezt zengték feléje az érett kalászok, ezt zengte az áttüzesedett föld, a gyümölcsök terhe alatt görnyedő fák, ezt zengték a távoli erdők és a vándorló fellegek, a napnak a világ fölé emelkedő legszentebb ostyája, és minden együtt énekelte az ő lelkével a hála és öröm égig érő himnuszát:

- Szent! Szent! Szent!

Hej, milyen gyönyörű is a világ, ha szerelmes szemmel nézi az ember!

És milyen erős az ember ama szent órában! Birokra kelne az Istennel, szembeszállna a halállal, még a sorsnak is ellene szegülne. Szüntelen lakodalom az élete, s testvére még a leggyarlóbb teremtmény is. Minden reggel letérdelne hálaadással, minden éjszakát megáldana, és mindenütt teljes egészében szétosztaná magát felebarátai közt, s mégis gazdag marad, egyre növekszik az ereje, szerelme, és egyre csodásabb napjai sokasodnak.

Lelke világokat jár be, magasan szárnyalva, közelről nézi a csillagokat, vakmerően az égbe nyúl, örök boldogságról álmodik, mert azt hiszi, hogy erejének és szerelmének nincs határa, se gátja.

Jagusia is így érezte ezt szerelmének ebben az időszakában.

A napok közönségesen teltek, az aratás előtti verejtékes készülődés napjai, s Jagna úgy forgolódott a munka körül, olyan dalosan, mint a pacsirta, fáradhatatlanul örvendezett, és lakodalmasan virágzott, mint a rózsa a kertjében, mint a karcsú mályva, mint az Isten kertjének leggyönyörűbb virága; s úgy vonzotta a szemeket, úgy csábított ragyogó tekintete, olyan mosolygós volt mindig, hogy még az öregebb emberek is kísérték a szemükkel, a legények pedig újból forgolódni kezdtek körülötte, és sóhajtozva álldogáltak a házuk előtt. De Jagusia valamennyinek kiadta az útját.

- Még ha gyökeret eresztenél a földbe, akkor is hiába vársz - gúnyolódott.

- Már mindenkit kinevet! És olyan büszke, mint valami kisasszony! - panaszolták a legények Mateusznak; ez csak fájdalmasan sóhajtott, mert még ő is csak annyit ért el, hogy néha alkonyatkor elbeszélgethetett Dominikowával, láthatta Jagusiát a szobában forgolódni, és hallhatta dalolását. Nézte is, hallgatta is olyan buzgón, hogy egyre felhősebben ment el, és egyre gyakrabban nézett be a kocsmába, azután pedig nagy botrányokat csapott odahaza. Persze Tereskának jutott ki a legtöbb; már alig lézengett gyötrelmében, s mikor egy alkalommal Jagusiával találkozott, hátat fordított neki, és köpött egyet.

De Jagusia tekintete valahová maga elé révedt, és úgy haladt el mellette, hogy észre se vette.

Tereska haragosan fordult a tóparton ruhát mosó lányokhoz.

- Láttátok, hogyan páváskodik? Úgy elmegy az ember mellett, hogy már rá se néz.

- És úgy ki van öltözve, mintha búcsúra menne.

- Hogyne, délig ül a tükör előtt és fésülködik.

- És folyton pántlikákat meg pártákat vásárol - mondogatták irigykedve, mert egy idő óta, amint megjelent a faluban, megint asszonyi tekintetek kísérték; élesek, mint a vércsekarmok, és mérgesek, mint a kígyók. Minden lehető alkalommal nyelvükre vették, és úgy szapulták, hogy az Isten mentsen meg tőle. Nem tudták megbocsátani neki, hogy úgy öltözködik, mint senki más, hogy valamennyiüknél szebb, hogy azt már ne is említsük, mit művelt a férfiakkal.

- Mindenkinél különbnek tartja magát! Nem lehet elviselni!

- És úgy öltözködik, mint egy kisasszony. Honnan futja rá?

- Hát mi másért lenne a bíró babája?

- Azt mondják, Antek se fukarkodik - sugdolóztak a gazdaasszonyok, akik Ploszkowa bejárójában összejöttek.

- Antek annyit törődik vele, mint a tegnapi nappal - vetette közbe Jagustynka -, másvalaki van a dologban! - nevetett sokat sejtetően. Kérlelni kezdték az összes szentekre, de nem fecsegte ki, csak végezetül mondta:

- Nem vagyok én pletykahordó. Van szemük, hát figyeljék meg.

Ettől a pillanattól kezdve száz szempár követte nyomon Jagusiát, éberebben, mint a kopók a nyulat.

De Jagusia, bár lépten-nyomon találkozott ezekkel a leskelődő és strázsáló szemekkel, semmit se gyanított. De mit is törődött ő akármivel, ha a nap minden szakában láthatta Jasiót, és halálra olvadhatott a szemében.

Már majdnem mindennap benézett a kántorlakba, és mindig olyankor, amikor Jasio otthon volt. Nemegyszer, mikor mellette ült, és magán érezte a fiú tekintetét, majd elájult a gyönyörűségtől. Forróság öntötte el, a lába remegett, és a szíve úgy vert, mint a kalapács. Máskor meg, ha Jasio a másik szobában a húgait tanította, visszafojtott lélegzettel hallgatta a hangját, mint valami édes csilingelést. A kántorné észre is vette:

- Mit hallgat olyan figyelve?

- Mert Jasio úr olyan tudósan beszél, hogy nem értek belőle semmit!

- Még csak az kellene, hogy értse! - nevetett a kántorné elnézően. - Elég nagy iskolákban tanul - tette hozzá büszkén, azután hosszú beszélgetésbe elegyedett a fiáról. Különben is szerette Jagusiát, és gyakran elhívta, mert szívesen segített minden munkában, és amellett sokszor hozott is egyet-mást: körtét, szamócát, néha még egy darab friss vajat is.

Jagusia mindig egyforma buzgósággal hallgatta ezeket az elbeszéléseket, de mikor Jasio kimozdult hazulról, ő is elsietett, mintha hazamenne az anyjához. Nagyon szeretett messziről utánanézegetni, és nemegyszer a vetésben meglapulva vagy valami fa mögül követte sokáig a fiút, olyan elérzékenyedéssel, hogy nem tudta megállani sírás nélkül.

De a legkedvesebbek voltak neki a rövid, forró, világos éjszakák. Alighogy elaludt az anyja, kivitte ágyneműjét a kertbe, és hanyatt fekve, a gallyakon keresztül fölvillanó eget bámulva, végtelen, édes ábrándozásba merült. Az éj forró fuvallata simogatta arcát, a csillagok belenéztek tágra nyitott szemébe, s a sötétség illattól duzzadó hangjai, ezek a nyugtalanító, forrósággal és gyönyörűséggel teli hangok, a levelek lihegő suttogása, a teremtmények álmatag, szaggatott nesze, mely olyan, mint az elfojtott sóhajtás, mint valahonnan a föld alól jövő kiáltás, mint rettegő susogás, különös, csodás zeneként ömlött a lelkébe, és forrósággal, reszketéssel hatotta át, megakasztotta lélegzetét, és olyan vágyat keltett benne, hogy legurult a hűvös, harmatos fűre, súlyosan, mint az érett gyümölcs... És ott feküdt tehetetlenül, valami szent, termő erőtől duzzadón, mint az érő vetés, mint a gyümölccsel terhes gallyak, mint az érett búzatábla, mely kész átadni magát a sarlónak vagy a viharnak, mert már minden sorsra egyformán vágyakozva vár.

Ilyenek voltak Jagusia rövid, forró, világos éjszakái, és ilyenek napsütötte, tüzes júliusi napjai; úgy múltak el, mint egy folyton óhajtott, édes álom.

Úgy is járt-kelt már, mintha álmában járna, és alig vette észre, mikor volt nappal és mikor éjszaka.

Dominikowa érezte, hogy valami különös dolog történik a lányával, de nem értette meg, ezért csak örvendezett váratlan, buzgó ájtatosságának.

- Mondom neked, Jagus, hogy aki Istennel van, azzal van az Isten! - mondogatta jóságosan.

Jagusia csak mosolygott, csöndes, alázatos boldogsággal és várakozással telve.

Egy nap aztán egészen véletlenül bukkant Jasióra. A fiú a határhalom tövében ült, kezében könyvvel. Jagna már nem tudott kitérni, és pirulva, szégyenkezve megállott előtte.

- Mit csinál itt?

Jagusia dadogni kezdett, attól félt, hogy Jasio megsejt valamit.

- Üljön le, látom, hogy fáradt.

Jagusia habozott, nem tudta, mihez fogjon. A fiú megfogta a kezét és odahúzta. Melléje ült hát, de gyorsan szoknyája alá rejtette meztelen lábát.

De Jasio is zavarban volt, tanácstalanul nézett körül.

Üres volt a határ, a lipcei háztetők és gyümölcsösök úgy emelkedtek ki a vetésből, mint a távoli szigetek, a szél kissé borzolgatta a kalászokat, a meleg levegőben kakukkfű és rozs illata szállott, és valami madár röpült el fölöttük.

- Szörnyű meleg van ma! - jegyezte meg a fiú, hogy megkezdje a beszélgetést.

- Tegnap is elég nagy forróság volt! - valami örvendező félelem ragadta torkon, alig tudott szólni.

- Néhány nap múlva megkezdik az aratást.

- Persze... hát... - hagyta helyben Jagusia, és a fiúra szegezte súlyos tekintetét.

Jasio elmosolyodott, és fesztelenül, tréfásan próbált beszélni:

- Jagusia, napról napra szebb...

- Ugyan, messze vagyok én a szépségtől! - fülig pirult, elsötétült szeme föllángolt, ajkán pedig az öröm eltitkolt mosolya remegett.

- És csakugyan nem akar, Jagusia, férjhez menni?

- Eszem ágában sincs! Hát talán nincsen jó dolgom egyedül?

- És senki se tetszik magának? - kérdezte Jasio, mindjobban nekibátorodva.

- Senki, senki! - rázta a fejét, és édes, ábrándos szemmel nézett a fiúra. Az föléje hajolt, és mélyen belenézett ebbe a kék örvénybe; imádság volt az asszony tekintetében, a legmélyebb, legédesebb és legbizalmasabb imádság, a szív forró kiáltása, amilyen Úrfelmutatáskor tör fel. A lelke repesett, mint a nap szikrázó fénye a mezők fölött, mint a föld fölött magasan éneklő madár.

Jasio különös nyugtalansággal hátrált, megdörzsölte a szemét, és fölállt:

- Haza kell már mennem! - fejével intett búcsúzásul, és elindult a széles mezsgyén a falu felé. Néha könyvébe nézett és olvasott, majd meg körös-körül révedezett a szeme, de egy idő múlva hátranézett és megállt.

Jagusia utána ment néhány lépéssel.

- Mert nekem is erre a legközelebb - mentegetőzött kissé riadtan.

- Hát akkor menjünk együtt - motyogta a fiú, bár nem nagyon örült a társaságnak. A könyvre szegezte a szemét, és lassan lépegetve félhangon olvasott.

- Miről szól? - kérdezte az asszony félénken, és belenézett a könyv lapjába.

- Ha akarja, olvasok belőle magának egy kicsit.

S mert a közelben éppen terebélyes fa állott a mezsgye szélén, leült az árnyékba, és olvasni kezdett. Jagusia lekuporodott vele szemben, és öklére támasztva állát, egész lelkével elmerült az olvasás hallgatásába, és le nem vette szemét a fiúról.

- Nos, hogy tetszik? - kérdezte egy idő múlva Jasio, fölemelve fejét.

Jagusia elpirult, lesütötte a szemét, és szégyenlősen dadogta:

- Tudom is én... Ez nem olyan királyokról való história, ugye?

Jasio elfintorította arcát, és újból olvasni kezdett, de most már lassan, világosan, egyik szót a másik után. A mezőről és a vetésről olvasott, egy nyárfaligetben álló kastélyról meg valami uraság fiáról, aki hazatér, meg egy kisasszonyról, aki a kertben ül a gyerekekkel^[24]... És mindez olyan ügyesen volt versbe szedve, szakasztott mint a templomi énekekben, úgy hangzott, mintha valaki a szószékről mondaná. Sokszor kedve lett volna Jagusiának fölsóhajtani, keresztet vetni és sírva fakadni, annyira a szívéhez szólt.

De szörnyű meleg volt abban a szélvédett zugban, ahol ültek. Körös-körül sűrű fallal vette őket körül a rozs, búzavirággal, bükkönnyel és illatos mécsvirággal átszőve; egyetlen fuvallat sem hatolt át rajta, hogy hűsítse őket, csak a lecsüngő kalászok zizegése permetezett a forró csöndben, néha egy-egy veréb csiripelt a gallyak közt, elröppenő méhecske zümmögött, és Jasio hangja zengett, olyan különös édességgel, hogy Jagusia, bár úgy nézett rá, mint a leggyönyörűbb képre, és egyetlen szavát sem szalasztotta el, mégis bóbiskolt egyet-kettőt, mert elbágyasztotta a forróság, és lehúzta fejét az álom. Már alig bírta ki.

Szerencsére Jasio abbahagyta az olvasást, és mélyen belenézett Jagus szemébe.

- Ugye, milyen gyönyörű?

- Hát, csupa gyönyörűség... mintha a prédikációt hallgatnám.

Jasiónak fölcsillant a szeme, az arca kipirult, amikor magyarázni kezdett, és még egyszer fölolvasta azokat a helyeket, ahol az erdőről meg a mezőről volt szó; de Jagna félbeszakította:

- Hiszen azt a gyerek is tudja, hogy az erdőben fák nőnek, hogy a folyóban víz van, és a földeken vetnek. Minek erről könyvet nyomtatni?

Jasio visszahőkölt bámulatában.

- Nekem csak olyan történetek tetszenek, ahol királyokról, sárkányokról vagy kísértetekről van szó, hogy amikor hallgatja az ember, csak úgy borsódzik a háta, és úgy érzi, mintha parazsat szórnának a keblére. Amikor Roch mesél néha ilyen történeteket, éjjel-nappal is elhallgatnám. Jasio úrnak nincsenek ilyen könyvei?

- Ki olvasna olyan bolondságokat! - tört ki a fiú megvetően és mélyen megbotránkozva.

- Bolondság? Hiszen Roch nyomtatásból olvasta.

- Ostobaságokat olvasott maguknak és csupa hazugságot!

- Hogyhogy, hát csak úgy hazugságból találnak ki olyan csuda dolgokat?...

- Igen, az mind csak mese és kitalálás.

- Hát akkor a tündérek meg a sárkányok sem igazak? - kérdezte Jagusia, egyre fájdalmasabban.

- Nem igaz, hiszen mondom! - felelte Jasio türelmetlenül.

- És akkor az sem igaz, hogy az Úr Jézus vándorolt a földön Szent Péterrel, mi?

Jasio már nem válaszolhatott, mert hirtelen, mintha a földből bújt volna elő, előttük termett Kozlowa, és gúnyosan nevető szemmel nézett rájuk.

- Hiszen Jasio urat az egész faluban keresik - szólt édeskésen.

- Mi történt?

- Három bricska zsandár jött a plébániára!

Jasio nyugtalanul fölugrott, és szinte rohanva távozott.

Jagusia is megindult a falu felé, de valahogy különösen szomorú volt.

- Biztosan megzavartam az imádságukat, mi? - sziszegte a mellette lépkedő Kozlowa.

- Dehogyis imádságot! Olyan versbe szedett történeteket olvasott nekem a könyvből.

- Ej... én meg valami egész mást gondoltam. A kántorné elszalajtott, hogy keressem meg... szaladok errefelé, nézelődöm... sehol senki... valami azt súgta: nézzek be a körtefa alá... hát látom, valami gerlicék ülnek ott... turbékolnak... Hát persze, alkalmas hely... messze van az emberi szemektől... hát persze...

- Hogy a görcs csavarná össze azt az ocsmány nyelvét! - tört ki Jagusia, és előrerohant.

- Lesz majd, aki feloldozzon! - kiáltott utána Kozlowa gúnyosan.

Jagusia rögtön észrevette, hogy valami fontos dolog történik a faluban. Valahogy dühösebben ugattak a kutyák, a gyerekek elbújtak a gyümölcsösökben, és csak a fák meg a kerítések mögül kukucskáltak ki, az emberek már hazafelé vonultak a mezőről, bár a nap még magasan állott, s az asszonyok itt-ott összegyülekezve, halkan tárgyaltak. Minden arc nagy nyugtalanságot tükrözött, minden szem tele volt félelemmel és várakozással.

- Mi történik itt? - kérdezte a sarok mögül kikandikáló Balcerkowától.

- Nem tudom, azt mondják, katonaság jön az erdő felől.

- Jézus Mária! Katonaság! - megcsuklott a térde félelmében.

- A Klomb gyerek épp az előbb mondta, hogy Wola felől kozákok vonulnak - tette hozzá Pryczkowa, aki mellettük szaladt el valamerre.

Jagusia meggyorsította lépteit, és súlyos aggodalmak között ért haza. Anyja a küszöbön ült a guzsallyal, néhány fecsegő asszony vette körül.

- Láttam őket a saját szememmel, úgy, ahogy most magát látom. A tornácon ültek, a vezetőik pedig a plébánosnál vannak a szobában.

- És a kántorék Michalját elküldték a bíróért.

- A bíróért! Jaj, kedveseim, ennek a fele se tréfa. Hohó, cifra história lesz ebből, meglátják...

- Talán csak azért jöttek, hogy beszedjék az adót.

- Ugyan, ennyi nép jönne amiatt? Más oka lesz ennek.

- Biztosan, de nem jön ki belőle semmi jó, meglátják. Gondoljanak arra, amit mondtam.

- Megmondom én maguknak, miért jöttek - szólalt meg Jagustynka, közéjük lépve.

Összébb húzódtak, és mint a libák, nyújtogatták a nyakukat mohó kíváncsiságukban.

- Magukat sorozzák be katonának - nevetett rikácsolva a vénasszony, de senki sem tartott vele, csak Dominikowa jegyezte meg csípősen:

- Mindig haszontalan tréfákon jár az esze.

- Mert elefántot csinálnak a szúnyogból! Csoda, hogy a foguk ki nem hullik a vacogástól, úgy félnek, de mindegyik örülne valami murinak. Olyan nagy dolog, hogy itt vannak a zsandárok?!

Ploszkowa gördítette be kövér hasát a bejáróba, és nosza, mesélni kezdte, hogy rögtön rossz érzése lett, amikor meglátta a bricskákat, hogy...

- Csönd legyen! Ni, Grzela szalad a plébániára a bíróval.

A tó túlsó partja felé fordították tekintetüket, nyomon kísérve az arra menőket.

- Tyű, hát Grzelát is hívják!

De nem találták el, mert Grzela előreengedte a bátyját, ő maga pedig megbámulta a plébánia előtt álló bricskákat, kikérdezte a kocsisokat, megnézte messziről a tornácon ülő zsandárokat, és nagy nyugtalanul sietett el Mateuszhoz, aki Stach házának építésével volt elfoglalva; éppen a födélszéken lovagolt, és mélyedéseket vágott be a szarufa elhelyezéséhez.

- Nem mentek még el? - kérdezte Mateusz anélkül, hogy abbahagyta volna a munkáját.

- Nem, és az a legnagyobb baj, hogy nem tudni, miért jöttek.

- Valami rossz lappang a dologban! - dadogta az öreg Bylica.

- Talán a gyűlés miatt! A főnök nagyban fenyegetődzött, és a csendőrök érdeklődtek is itt-ott, ki lázítja Lipcét - szólt Mateusz, és lecsúszott a tetőről a földre.

- Akkor éppenséggel úgy látszik, hogy értem jöttek - suttogta Grzela, és nyugtalanul nézett körül. Elsápadt, és a melle zihált.

- Én azt hiszem, hogy inkább Rochért! - jegyezte meg Stacho.

- Igaz, hiszen már kérdezősködtek is utána! Hogy ez nem is jutott eszembe! - sóhajtott föl megkönnyebbülve, de azért nagy aggodalommal gondolt az öregre, és szomorúan mondta:

- Biztosan, ha valakit el akarnak vinni, az csak Roch lehet.

- Hogyan? Hát talán kiadjuk, mi? Az édesapánkat? - kiáltotta Mateusz.

- De nem lehet ám velük ellenkezni, szó sem lehet róla...

- Figyelmeztetni kell, rejtőzzék el... persze... - dadogta Bylica.

- Talán másvalami van a dologban, talán a bíró ügye... - vetette közbe bátortalanul Stacho.

- Mindenesetre elszaladok, hogy figyelmeztessem! - kiáltott Grzela, a vetés közé ugrott, és a kerteken át igyekezett Borynáékhoz.

Antek a tornácon ült, és a sarlókat kalapálta a kis üllőn. Amint megtudta, miről van szó, ijedten ugrott talpra.

- Éppen most jött haza. Roch, jöjjön csak ide egy kicsit! - kiáltott be Antek.

- Mi történt? - kérdezte az öreg, kidugva a fejét az ablakon. De mielőtt megmondhatták volna neki, lihegve futott be a kántorék Michalja.

- Hallja, Antoni, magához jönnek a zsandárok! Már a tónál vannak...

- Értem jönnek! - jajdult fel Roch, és szomorúan csüggesztette le fejét.

- Jézus Mária! - kiáltott Hanka, és sírva fakadt.

- Csitt! Valahogy segíteni kell a dolgon - suttogta Antek, és feszülten gondolkodott.

- Föllármázom a falut, és nem engedjük magát, Roch! - berzenkedett Michal; egy erős gallyat tört le a fáról, és fenyegetően forgatta szemét.

- Ne beszélj bolondokat! Roch, a kazal mögé, a rozsba, de gyorsan! Lapuljon meg valahol a barázdában, amíg nem hívom. De gyorsan, hogy itt ne találják...

Roch egyet fordult a szobában, valami papírokat vetett oda az ágyban fekvő Józkának:

- Dugd magad alá - súgta. - És ne add oda!

És ahogy volt, sapka és kabát nélkül, beugrott a gyümölcsösbe, és eltűnt, mint a vízbe dobott kő. Csak valahol a kazal mögött rezzent meg a rozs.

- Grzela, menj el! Hanka, láss a dolgod után! Szaladj, Michal, aztán egy mukkot sem! - parancsolta Antek, és visszaült megszakított munkájához. Újból kalapálta a sarlót, olyan egyenletesen és nyugodtan, mint azelőtt, csakhogy gyakran emelte a világosság felé a sarló élét, és közben mindenfelé tekingetett, mert a kutyaugatás mind közelebbről hallatszott, és csakhamar nehéz lépések zaja, kardcsörgés és beszélgetés közeledett...

A szíve dobbant, a keze remegett, de egyenletesen, akkurátusan kalapált, ütést ütés után, és nem vette le szemét a munkájáról, míg meg nem állottak előtte.

- Itthon van Roch? - kérdezte a bíró nagy ijedten.

Antek végigmérte tekintetével az egész társaságot, és lassan felelte:

- Biztosan a faluban lesz, nem láttam reggel óta.

- Kinyitni! - parancsolta dörgő hangon valami hivatalnokféle.

- Hiszen nyitva van! - mordult rá Antek, és fölkelt a padról.

A hivatalnok a zsandárokkal együtt bement a házba, a csendőrök pedig szétszaladtak, hogy a gyümölcsöst és az udvart őrizzék.

Az utcán már összegyűlt a fél falu, és némán szemlélték, hogyan forgatják föl a házat, mint valami szénaboglyát. Anteknek minden zugot meg kellett mutatnia, mindent ki kellett nyitnia, Hanka pedig az ablak alatt ült, és gyermekét szoptatta.

Persze hogy hiába keresték, de úgy felkutattak mindent, nem hagytak figyelmen kívül semmit, hogy egyikük még az ágy alá is benézett.

- Éppen ott ül, és magukat várja! - morogta Hanka.

A hivatalnok valami könyvecskét vett észre az asztalon, a feszülettel lenyomtatva. Odaugrott, mint a hiúz, és figyelmesen nézegetni kezdte.

- Honnan vette?

- Biztosan Roch tette oda, hát ott is van.

- Borynowa analfabéta! - magyarázta a bíró.

- Ki tud közületek olvasni?

- Senki, mert úgy tanítottak minket az iskolában, hogy most még az imádságoskönyvből sem tud senki silabizálni! - felelte Antek.

A hivatalnok átadta a könyveket egyik társának, és a hátsó szobába indult.

- Mi az, beteg? - és egy lépést tett Józka felé.

- Igen, himlőben fekszik néhány hete.

A hivatalnok sietve hátrált a pitvarba.

- Ebben a szobában lakott? - kérdezte a bírótól.

- Ebben is, és ahol éppen esett, ahogy a koldusok szoktak.

Minden zugot átkutattak, még a képek mögött is kurkásztak. Józka égő szemmel kísérte őket, és reszketett a félelemtől, hogy mikor az egyik zsandár feléje közeledett, magánkívül rikácsolta:

- Biztosan magam alá rejtettem, mi? Keressék!

S amikor befejezték a házkutatást, Antek a hivatalnok elé lépett, mélyen meghajolt, és alázatosan kérdezte:

- Bocsánatot kérek, de lopott valamit Roch?

A hivatalnok közelről Antek arcába nézett, és nyomatékkal mondta:

- Ha kiderül, hogy rejtegeted, együtt fogtok masírozni, értetted?

- Hiszen értem, csak föl nem foghatom, hogy miről van szó! - felelte, és gondterhelten vakarta a fejét. A hivatalnok éles pillantást vetett rá, és aztán elment a faluba.

Több más házban is jártak, benéztek még ide is, oda is, és kérdezősködtek, akitől csak lehetett. Már lement a nap, és az utak tömve voltak a legelőről hazahajtott jószággal, amikor üres kézzel tovarobogtak.

A falu föllélegzett; mindnyájan egyszerre beszéltek, mindenki azt mesélte, hogyan keresték Klombéknál, Grzelánál és Mateusznál, és mindenki a legjobban látott mindent, a legkevésbé félt, és a legcsípősebben mondogatott oda nekik.

Antek meg, mikor magukra maradtak, csöndesen szólt Hankához:

- Úgy látom, olyan az ügy, hogy nem lehet tovább a házban tartani.

- Hogyan, kikergetnéd? Hiszen olyan szent ember, valóságos jótevőnk!

- Hogy a nyavalya törné ki őket! - káromkodott Antek, mert már végképp nem tudta, mitévő legyen. Szerencsére hamarosan eljött Grzela Mateusszal, és hogy valami biztosat határozzanak, bezárkóztak a csűrbe, mert a házba minduntalan betoppant valaki kérdezősködni.

Már egészen besötétedett, Hanka megfejte a teheneket, és Pietrek is hazajött az erdőből, mikor kijöttek. Antek tüstént kezdte előkészíteni a bricskát, Grzela pedig Mateusszal, hogy port hintsenek az emberek szemébe, elindult házról házra Rochot keresni.

Nagyon csodálkoztak ezen a faluban, mert mindenki megesküdött volna, hogy valahol Borynáéknál van elrejtve.

- Mindjárt ebéd után eltűnt valamerre, és azóta se híre, se hamva! - hirdették barátai.

- Szerencséje, mert már bilincsben masírozna szegény!

S egy szempillantás alatt híre futott, ahogy akarták, hogy Roch már dél óta nincs a faluban.

- Megszimatolta, és kereket oldott! - mondogatták örömmel.

- Ne is térjen többé vissza, nincs itt rá semmi szükség! - szólt az öreg Ploszka.

- Útjában áll? Talán valami kárt okozott magának, mi? - horkant föl Mateusz.

- Hát nem okozott elég zavart? Nem lázított benneteket? Még majd az egész falu szenved miatta...

- Hát akkor fogja meg és adja ki!

- Ha volna eszetek, már rég a körmük közt lenne...

Mateusz lehordta, még meg is akarta verni az öreget, alig tudták őket szétválasztani. Ezért csak az öklét rázta feléje, lehordta utolsó kutyának, és tovább ment, mivel pedig már egészen sötét volt, a nép is hazaszéledt.

Éppen erre várt Antek. Alighogy elnéptelenedtek az utcák, vacsorához ültek az emberek, és a faluban elterjedt a pirított szalonna illata, kanálcsörgés és csöndes beszélgetés hallatszott a tálak mellől: bevezette Rochot Józia szobájába, és nem engedett tüzet gyújtani.

Az öreg sebtiben harapott valamit, összeszedte, ami holmija volt, és búcsúzni kezdett az asszonyoktól. Hanka a lábához borult, Józka pedig keserves, nyöszörgő sírásra fakadt.

- Isten veletek, talán még látjuk egymást valamikor! - suttogta könnyezve, keblére szorította őket, csókolta fejecskéjüket, mint az édesapjuk. Mivel azonban Antek sürgette, hát csak a gyerekeket áldotta még meg és a házat, azután keresztet vetett, és indult a kazal felé az átbújóhoz.

- A lovak Szymeknél várják Erdőalján, Mateusz fog hajtani.

- Még be kell néznem valakihez a faluban... Hol találkozunk?

- Az erdőszélen a feszületnél. Rögtön indulunk...

- Jó, mert még sok beszédem van Grzelával.

És eltűnt a sötétségben, még léptei zaját sem lehetett hallani.

Antek befogta a lovakat, vagy egy fertály rozsot tett a bricskára meg egy zsák krumplit. Sokáig suttogott valamit Witekkel, azután pedig hangosan parancsolta:

- Witek, vezesd a lovakat Szymekhez Erdőaljára, és gyere vissza.

A fiú csak a szemével villantott rá, megragadta a gyeplőt, és úgy kezdett vágtatni, hogy Antek utánakiáltott:

- Lassabban, kölyök, mert lesántítod a lovaimat!

Közben Roch lopva átsurrant Dominikowához, ahol szintén volt némi holmija, és bezárkózott a benyílóba.

Jendrzych az utcán őrködött, Jagusia folyton kinézegetett a bejáróba, az öregasszony pedig a szobában ült, és nyugtalanul hallgatózott.

Jó pár miatyánknyi idő telt el, mire kijött. Félrehívta Dominikowát, és súgott neki valamit, azután vállára vetette a batyut, és indulni akart, de Jagusia erősködött, hogy ő viszi a batyut, legalább az erdőig. Roch nem ellenkezett, búcsúzott az öregasszonytól, és a gyümölcsösön át elindultak a határba.

A mezsgyéken haladtak, lassan, óvatosan és szótlanul.

Világos volt az éj, csillagok ezreitől szikrázott; csöndben feküdtek az alvó földek, csak valahol a faluban ugatott egy kutya...

Már közel voltak az erdőhöz, amikor Roch megállt, és megfogta az asszony kezét.

- Jagus! - suttogta jóságosan: - Ide hallgass.

Jagus figyelmesen hallgatta, bár valami rossz előérzet remegett benne.

Roch úgy beszélt, mint a pap a gyóntatószékben. Fölemlegette neki Anteket, a bírót, de leginkább Jasiót! Kérte, könyörgött neki mindenre, ami szent, hogy szálljon magába, és kezdjen más életet.

Jagusia elfordította szégyenkező arcát, a szégyen tüze égette, szíve gyötrődött kínjában, de amikor Jasiót említette Roch, büszkén emelte föl a fejét.

- Hát mi rosszat művelek vele?

Roch a maga módján magyarázni kezdte neki, szelíden eléje tárta, milyen kísértésbe viszik egymást, milyen bűnbe vezetheti őket a Gonosz, és micsoda botrány lehet ebből...

Jagna nem figyelt oda, csak sóhajtozott, és gondolatai Jasióhoz szálltak; csillogó, vérrel telt ajkai maguktól suttogták édesen, forrón és önfeledten:

- Jasio! Jasio! - És izzó szeme messzire szállt, mint az örvendezve daloló madár, úgy keringett a fiú drága feje fölött...

- Hiszen elmennék utána akár a világ végére! - szakadt ki önkéntelenül a kebléből. Roch megremegett, az asszony tágra nyílt szemébe nézett, és elhallgatott.

Az erdő szélén, a feszület alatt mintha szűrök fehérlettek volna.

- Ki az? - állt meg nyugtalanul Roch.

- Mi vagyunk, jó barátok!

- Már remeg a lábam, megpihenek egy kicsit - mondotta, és közéjük ült. Jagusia a földre dobta a batyut, és leült egy kissé oldalt, a feszület alá, a nyírfák mély árnyékába.

- Csak nehogy valami újabb bajok zúduljanak rátok...

- Ej... Nagyobb baj, hogy itthagy bennünket - szólalt meg Antek.

- Lehet, hogy visszajövök egyszer, lehet.

- A kutyafáját, hogy így üldözzék az embert, mint a veszett kutyát! - tört ki Mateusz.

- És miért? Istenem, miért? - szólt közbe Grzela.

- Mert igazságot és igazságosságot akarok a népnek! - jelentette ki Roch ünnepélyesen.

- Mindenkinek rossz a sora ezen a világon, de mégis a legrosszabb az igaznak.

- Ne búsulj, Grzela, még jóra fordul minden, jóra...

- Magam is úgy hiszem, mert rossz még csak gondolni is arra, hogy minden törekvés hiábavaló legyen.

- Azt ugyan meg nem érjük! - sóhajtott Antek, és az árnyékba meresztette szemét, ahol Jagusia arcocskája fehérlett.

- Én pedig mondom nektek, hogy aki irtja a gyomot, és jó magot vet, az be is fog gyűjteni, ha eljön az aratás ideje!

- De ha nem lesz jó termés? Hiszen az is előfordul, vagy nem?

- Igen, de mindenki azzal a hittel vet, hogy kétszeres termést kap.

- Persze, ki is akarna hasztalan fáradozni!

Mélyen elgondolkoztak e dolgok fölött.

Meglebbent a szél, megrezzentek a nyírfák, fölzúgott tompán az erdő, és zizegés futott végig a gabonatáblákon. A hold kiúszott az égre, és úgy vonult végig rajta, mintha egymás mellé sorakozó fehér felhők utcáján haladna; a fák fénysávokkal átszőtt árnyékot vetettek, a kecskefejők halk, kanyargós repüléssel keringtek a fejük fölött, s valami különös szomorúság fogta el a szívüket.

Jagusia csöndes sírásra fakadt, nem tudni, miért.

- Mi bajod van? - kérdezte jóságosan Roch, és megsimogatta a fejét.

- Tudom is én, valahogy úgy fáj a szívem...

De valamennyien bánatosak voltak, valami fájdalom feszítette lelküket, csüggedten ültek, bágyadt tekintettel nézték Rochot, aki olyannak látszott most, mint az Úr szentje. A feszület tövében ült, a keresztről súlyosan függő Krisztus mintha megáldaná véres két kezével fáradt, ősz fejét, ő pedig bizalommal telt hangon kezdett szólani:

- Miattam ne aggódjatok, csak morzsa vagyok én, csak egy fűszál a dús mezőről. Ha elfognak és elveszejtenek, mit érnek vele? Hiszen még sokan maradnak hozzám hasonlók, és mindegyik éppígy kész föláldozni életét az ügyért... És eljön az idő, mikor ezrével jönnek elő a városokból, jönnek elő a falvakból, jönnek elő a kastélyokból, és szakadatlan sorban ajánlják föl fejüket, adják vérüket, és egymás után esnek el, egy halomra, mint ezek a kövek, míg végül föl nem épül belőlük az a szent, vágyva vágyott templom... És mondom nektek, hogy fölépül, és állani fog évszázadokon át, az idők végezetéig, s többé már semmi gonosz erő le nem győzi, mert áldozatos vérből és szeretetből épül...

És hosszan beszélt arról, hogy egyetlen csöpp vér sem, egyetlenegy könny sem és semmi fáradozás nem esik hiába, hogy folyton-folyvást, mint a gabona a jól megtrágyázott földön, újabb védelmezők születnek, újabb erők, újabb áldozatok, míg végül eljön az a szent nap, a föltámadás napja, az igazság és az igazságosság napja az egész népnek...

Forrón beszélt, és időnként olyan magasztosan, hogy nem is lehetett mindent megérteni; de elfogta őket a szent tűz, a szívük megtelt lelkesedéssel és olyan hittel, erővel és vágyakozással, hogy Antek fölkiáltott:

- Jézusom... csak vezessen... elmegyek akár a halálba is, elmegyek!...

- Valamennyien elmegyünk, és letapossuk, ami az utunkban áll!

- És ki száll velünk szembe, ki bír le minket? Csak próbálja meg valaki...

Egymás után törtek ki, egyre önfeledtebben, végül is Roch volt kénytelen csillapítani őket, és még közelebb húzódva, magyarázni kezdte, milyen lesz az a vágyva vágyott nap, és mit kell tenni, hogy siettessék az eljövetelét...

Olyan fontos és egészen váratlan dolgokat mondott, hogy visszafojtott lélegzettel hallgatták, félelemmel és ugyanakkor örömmel is, és a szívbéli hit remegésével fogadták minden szavát, mint a szentáldozást... Mert megnyitotta előttük az eget, megmutatta az édenkertet, hogy leborult a lelkük elragadtatásában, a szemük kimondhatatlan csodákat látott, s a reménység édességes, angyali éneke táplálta a szívüket...

- Rajtatok áll, hogy mindez így legyen! - fejezte be Roch kimerülten. A hold elbújt egy felhő mögé, megszürkült az ég, és homályos lett a mező, az erdő csöndesen suttogni kezdett, s aggodalmasan zizzent meg a vetés. Valahonnan a messzi falvakból kutyaugatás hallatszott, ők pedig némán ültek, különös csendben, mintha még mindig hallgatnák, szinte mámorosan a szavaitól, és valahogy olyan ünnepélyesen, mintha nagy esküt tettek volna.

- Elérkezett az idő, indulnom kell! - szólt végül Roch fölállva. Búcsúzásul mindegyiküket átkarolta, megölelte és megcsókolta. Csoda, hogy sírva nem fakadtak bánatukban. Roch pedig letérdelt, rövid imádságot mondott, aztán arcra borult, és zokogva ölelte át két karjával a földet, mint az édesanyát, akitől örökre búcsút kell vennie.

Jagusia csak úgy rázkódott a zokogástól, és a férfiak is lopva a szemüket törölgették.

S rögtön el is váltak.

A faluba csak Antek és Jagusia tért vissza, amazok valahol az erdő táján tűntek el.

- Aztán ne szólj senkinek arról, amit hallottál! - szólalt meg Antek hosszas hallgatás után.

- Talán házról házra hordom a pletykát? - fortyant föl haragosan.

- Attól meg az isten mentsen, hogy a bíró megtudja - figyelmeztette szigorúan.

Jagusia nem felelt, csak meggyorsította lépteit, de Antek nem engedte, hogy elébe kerüljön, lépést tartott vele, és olykor-olykor kisírt, haragos arcába nézett...

A hold megint kibújt a felhők közül, és éppen az út fölött lebegett; ezüstös mezsgyén haladtak, melyet a fák girbegurba árnyai szegélyeztek. Antek szíve hirtelen megremegett, kitárta benne telhetetlen karját a vágy, kissé közelebb húzódott az asszonyhoz, olyan közel, hogy csak a kezét kellett volna kinyújtania érte, hogy magához vonja. De nem nyújtotta ki, mert nem volt hozzá bátorsága, és visszatartotta Jagusia makacs, megvető hallgatása is. Ezért csak gúnyosan szólt:

- Úgy szaladsz, mintha előlem akarnál szökni...

- Mert úgy is van! Még meglát minket valaki, és aztán kész az újabb pletyka.

- Vagy pedig másvalakihez sietsz olyan nagyon?

- Talán bizony nem szabad! Hiszen özvegy vagyok!

- Látom, nemhiába mondják, hogy papgazdasszonynak készülsz...

Jagusia elrohant erre, mint a vihar; szeméből sűrű, égető patakokban áradt a könny.

Némely vidéken, a homokos és a könnyebb talajú földeken már dolgoztak a sarlók, sőt néhol a magasabb helyeken a kasza is megvillant, de azokban a falvakban, ahol kötöttebb volt a föld, még csak az előkészületek folytak, s néhány nap múlva akarták megkezdeni az aratást.

Így Lipcében is néhány nappal Roch szökése után hevesen nekiláttak az aratási előkészületeknek. Sietve igazgatták a szekéroldalakat, áztatták a tóban az összeszáradt szekereket, takarították a csűröket, melyek már tárva-nyitva álltak; néhol a gyümölcsösök árnyékában szalmaköteleket sodortak, s majdnem minden ház előtt csöngve kalapálták a kaszát. Az asszonyok a kenyérsütés körül forgolódtak, és más élelmiszerkészleteket gyűjtöttek, s mindebből olyan mozgás és lárma keletkezett, hogy olyan volt a falu, mintha valami nagy ünnepre készülne.

S mert emellett még sok nép jött össze más falvakból is, hát az utakon és a malom körül olyan zsibongás volt, mint a vásárban. Főképpen gabonát vittek őrölni, de szinte külön bosszúságukra olyan kevés volt a víz, hogy csak egy garat járt, és az is alig mozgott. Az emberek mégis türelmesen vártak a sorukra, mert mindenki még az aratásra akart őrletni.

Sokan tolongtak a molnár házában is: lisztet vásároltak, különféle kásákat, sőt kész kenyeret is.

A molnár betegen feküdt, de úgy látszik, semmi sem történt az ő engedélye nélkül, mert rákiáltott a feleségére, aki kint ült a ház előtt, a nyitott ablak alatt:

- A rzepkaiaknak pedig egy garas árát se adj! A pap bikájához vitték a teheneiket, hát hadd kölcsönözzön nekik a plébános mást is.

És nem segített sem kérés, sem könyörgés. Hiába fogta pártját a molnárné a szegényebbeknek, a molnár megmakacsolta magát, és senkinek, aki a plébániára vezette a tehenét, még csak egy félfertály lisztet sem adott hitelbe.

- Megtetszett nekik a pap bikája, hát most csak fejjék meg! - kiabálta.

A molnárné, aki, úgy látszik, szintén betegeskedett, a szeme ki volt sírva és az arca bekötve, vonogatta a vállát, de ahol csak tehette, titokban egyiknek-másiknak mégis hitelezett.

Jött Klembowa, és egy félfertály köleskását kért.

- Ha rögtön fizet, vihet, de hitelbe nem adok egy szemet sem.

Az asszony nagy zavarba jött, mert hiszen ő is pénz nélkül jött.

- Tomek a pappal tart, hát kérjen tőle kását is.

Klembowa megsértődött, és kihívóan felelte:

- Persze hogy a pappal tart, és vele is fog tartani. Ide pedig többé be nem teszi a lábát.

- Nagy baj is, mondhatom! Hát próbáljon másutt őrletni.

Klembowa gondterhelten távozott, mert egy garas nem sok, annyi sem volt a háznál; mikor pedig a kovácsnéba ütközött, aki a bezárt kovácsműhely előtt üldögélt, sírva fakadt, és panaszkodott neki a molnárra.

De a kovácsné mosolyogva szólt erre:

- Annyit mondhatok csak, hogy már nem sokáig tart az ő uraskodása.

- Ugyan ki bírna ilyen gazdag emberrel?

- Ha szélmalmot állítanak az orra elé, akkor majd el lehet bánni vele.

Klembowa a szemét is kidüllesztette ámulatában.

- Az uram szélmalmot állít. Éppen most ment Mateusszal az erdőbe, kiválasztani a fát. Erdőalján építik föl, a feszület mellett.

- Tyűha... Michal szélmalmot épít! Ez aztán váratlan újság. Ejha! De úgy kell annak a népnyúzónak, hadd apadjon le a hasa.

Úgy megvigasztalódott, hogy gyorsabban ment hazafelé, de amikor meglátta Hankát mosni a ház előtt, odament hozzá, hogy elújságolja a váratlan hírt.

Antek a szekér körül mesterkedett valamit, és a beszélgetés hallatára megszólalt:

- Magda igazat mondott. A kovács már megvett húsz hold földet az uraságtól Erdőalján, mindjárt a feszület mellett, és ott építi fel a szélmalmot. A molnár majd megpukkad mérgében, de legalább letörik egy kicsit a szarva. Hiszen úgy elbánt mindenkivel, hogy senki sem sajnálja.

- Nem tud Rochról semmit?

- Semmit, semmit - felelte Antek, és gyorsan elfordult tőle.

- Különös, már harmadnapja eltűnt, és nem tudni, mi van vele.

- Hiszen volt már így máskor is, hogy elment valamerre, és azután megint megjelent.

- Ki megy maguktól Czenstochowába? - kérdezte Hanka.

- Hát a Jewka meg a Macius. Az idén kevesen készülnek a faluból.

- Én is megyek, éppen mosom az útra a könnyebbik ruhámat.

- Azt mondják, a többi faluból sokan készülnek.

- Éppen jókor mennek, a legnagyobb dologidőben - morogta Antek, de feleségét nem tartóztatta, mert régóta tudta, miért tett fogadalmat.

Elbeszélgettek erről-arról; egyszer csak berontott Jagustynka.

- Hallották-e - rikácsolta -, hogy vagy egy órával ezelőtt megérkezett Jasiek a katonaságtól?

- A Tereska ura! Hiszen azt mondta, hogy csak krumpliszedésre jön haza.

- Éppen most láttam, nagyon ki van nyalva, és rettenetesen vágyódik a felesége után.

- Derék ember, de nagyon kemény nyakú. Tereska otthon van?

- Lent nyű a plébánosnál; még nem tudja, mi vár rá.

- Lesz megint zenebona a faluban, hiszen mindjárt megmondják neki!

Antek figyelmesen hallgatta, mert nagyon érdekelte ez az újság, de nem szólalt meg. Hanka és Klembowa pedig őszintén sajnálkoztak Tereskán, és a legrosszabb dolgokat jósolták. Jagustynka közbevágott:

- Pofa bagót sem ér az ilyen igazság! Hát elmegy egy ilyen borjú egész esztendőkre a világba, magára hagyja az asszonyt, és azután, ha valami megesik szegénnyel, akkor kész akár gyilkolni is. Aztán mind azt kiabálják: üsd, vágd! Hol itt az igazság?! A férfi bezzeg élheti világát, és senki egy rossz szót se szól miatta! Egészen ostoba berendezés ez! Hogyan, hát az asszony talán nem élő ember, talán fából van, vagy mi? És ha már felelnie kell érte, hát akkor ugyanúgy fizessen a csábító is, hiszen együtt vétkeztek. Miért legyen a férfinak csak gyönyörűsége, az asszonynak meg csak szomorúsága, mi?

- Jaj, kedvesem, ilyen már a világ berendezése évszázadok óta, hát ilyen is marad - suttogta Klembowa.

- Marad, hogy pusztuljon a nép, a Gonosz meg örvendezzék; én bizony másképp rendezném el a dolgot! Aki elcsábította a más feleségét, hát csak tartsa is meg mindenkorra, ha pedig nem akarja, mert már jobban ízlik neki egy újabb, botot a gazembernek, és börtönbe vele!

Antek elnevette magát az öregasszony heveskedésén, de az lármázva ugrott eléje.

- Magának ez csak nevetni való, mi? Kórságos haramiák, minden asszony addig drága nektek, amíg meg nem kapjátok! Aztán meg kicsúfolják!

- Úgy lármázik, mint a szarka eső előtt! - vetette oda Antek.

Jagustynka elfutott a faluba, csak estefelé tért vissza, de kegyetlenül kisírt szemmel.

- Mi történt magával? - kérdezte Hanka nyugtalanul.

- Hogy mi? Hát teleittam magam emberi fájdalommal, és egészen elszédültem tőle - fakadt sírva, és könnyein és zokogásán keresztül kezdte elmondani: - Tudják, Kozlowa vette a gondjaiba Jasieket, és már mindent elébe tálalt.

- Ha ő meg nem mondja, hát megmondta volna más. Az ilyesmit nem lehet véka alatt tartani.

- Én mondom maguknak, valami szörnyű dolog készül náluk! Odaszaladtam, hát nem volt senki odahaza. Benézek most, hát ott ülnek mind a ketten és sírnak. Az asztalon ki vannak rakva az ajándékok, amiket Jasiek az asszonynak hozott. Jézusom, a hideg futott végig a hátamon, mintha a sírba néztem volna. Nem szólnak egymáshoz, csak sírnak. Mateusz anyja elmesélte nekem, hogy történt. Majd az égnek állt a hajam.

- Nem tudja, hogy emlegette-e Mateuszt? - kérdezte Antek nyugtalanul.

- Úgy szidja, átkozza, hogy az isten mentsen meg tőle! Nem bocsátja meg neki Jasiek, nem!

- Ne féljen, nem is fog Mateusz könyörögni a bocsánatáért! - vetette oda haragosan Antek, és nem is figyelt rá tovább, hanem elszaladt Erdőaljára, hogy figyelmeztesse a barátját.

Csak Szymekéknél találta meg, a ház előtt ült Nastusiával, és halkan beszélgettek. Antek rögtön elhívta, és mikor már egy jókora darab utat megtettek, elmondta neki a dolgot.

Mateusznak szinte torkán akadt a levegő, és elkáromkodta magát.

- Hogy a kénköves ménkű üssön az ilyen újságba!

Hazafelé mentek a faluba. Mateusz fintorgatta a képét, s közben valahogy fájdalmasan és mélyen sóhajtozott.

- Látom, hogy sajnálod, fáj a szíved érte - vetette közbe óvatosan Antek.

- Dehogyis sajnálom, már úgyis torkig voltam vele! Más az én bajom.

Antek elcsodálkozott, de sehogy sem illett kérdezősködni.

- Rá se érnék mindegyik után búslakodni. A kezem közé jutott, hát az enyém lett; mindenki ugyanezt tette volna az én helyemben. Ne félj, annyi gyönyörűségem volt vele, mint a kutyának a kútban. Mennyi bőgést és sopánkodást kellett hallgatnom! Tíznek is elég lett volna. Ha elmenekültem, hát jött utánam, mint az árnyék. Hadd teljék most már benne Jasieknek öröme. Nem szeretők járnak az én fejemben, hanem egészen más.

- Bizony, ideje volna már megházasodnod.

- Nastka is éppen ezt mondta.

- Annyi a lány a faluban, mint a szemét, nem nehéz választani.

- Már réges-régen kinéztem magamnak valakit - szakadt ki önkéntelenül belőle.

- Hát akkor küldj el kérőnek, és csapj lakodalmat, akár mindjárt az aratás után.

Nem volt Mateusznak ínyére ez a beszéd; elfintorította a képét, és megint Jasiekről kérdezősködött. Amikor mindent megtudott, Szymek gazdaságáról kezdett beszélni, és mintegy önkéntelenül elárulta, hogy Jendrzych titokban elmondta Nastusiának: Dominikowa pert indít Jagusia földjéért, ami Maciej után maradt rája.

- Édesapám ráíratta, hát senki meg nem tagadja tőle. Magát a földet persze nem adom, de megfizetem becsületesen, amit ér! A vén házsártos, pörösködni van kedve!

- Igaz, hogy Jagusia odaadta Hankának az írást? - kérdezte Mateusz óvatosan.

- Mi haszna, ha a közjegyzőnél nem írta alá, hogy lemond róla.

Mateusz valahogy felvidult, és mivel már nem tudta türtőztetni magát, beszéd közben olykor-olykor előhozakodott Jagusiával, és nagyon dicsérte.

Antek megértette, honnan fú a szél, és gúnyosan szólt:

- Hallottad, mit beszélnek megint róla?

- Az asszonyok mindig szívesen mocskolták.

- Azt mondják, a kántorék Jasiója után futkos, mint a szuka - tette hozzá Antek rosszmájúan.

- Láttad? - Mateusz elvörösödött haragjában.

- Nem leskelődöm utána, mert se ingem, se gallérom. De vannak, akik naponként látják, hogy találkozik Jasióval az erdőben meg a mezsgyéken...

- Jól meg kellene rakni némelyik asszonyt, akkor nem pletykálkodnának tovább.

- Próbáld csak meg, talán megijednek és abbahagyják! - mondta Antek lassan. Hirtelen szörnyű, kínzó féltékenység rázta meg; már maga az a gondolat, hogy Mateusz elveheti Jagusiát feleségül, úgy marta, mint a veszett eb.

Nem válaszolt a kellemetlen szavakra, hogy el ne árulja saját kínjait, de mikor elbúcsúztak, nem bírta ki, hogy kaján mosollyal oda ne vesse:

- Aki elveszi, annak sok sógora lesz...

Eléggé hűvösen váltak el.

Mateusz néhány lépés múlva halkan elnevette magát, és azt gondolta:

"Biztosan nem engedi magához, azért dühös rá, és jár a szája. Hadd fusson Jasio után, hiszen az még gyerek. Jobban vonzza őt a pap, mint a férfi."

Így gondolkozott elnézően, mert amint megtudta Antektől, hogy áll a helyzet a Maciej hagyatékával, komolyan elhatározta magában, hogy elveszi Jagusiát feleségül. Meglassította lépteit, és gondolatban számolgatta: mennyit kellene fizetnie Jendrzychnek és Szymeknek, hogy maga maradjon a gazdaságban, húsz egész holdon.

- Kellemetlen az öregasszony, az igaz, de hiszen csak nem fog örökké élni.

Eszébe jutottak Jagusia apró ügyei, s ez kissé gondba ejtette.

- Ami volt, az elmúlt, és ha újabb mulatságra támad kedve, hamarosan kirázom belőle.

A bejáróban, a ház előtt várta már az anyja.

- Jasiek hazajött - suttogta ijedten -, már elmondták neki.

- Jobb is, legalább nem kell hazudozni.

- Tereska már néhányszor itt volt, fenyegetőzik, hogy vízbe ugrik... hogy nem...

- Kitelhetik tőle, képes rá - szólt a legény ijedten. Annyira elbúsult emiatt, hogy bár leült a küszöbre vacsorázni, nem tudott enni, egyre a Jasiekék kertje felé hallgatózott, mert csak egy mezsgye választotta el őket. Mind nagyobb nyugtalanság fogta el, félretolta a tálat, és egyik cigarettát a másik után szívta, de hiába, nem tudta legyőzni reszkető félelmét, hiába átkozta önmagát és az összes asszonyokat, s hiába akarta gúnyosan elintézni a dolgot: a Tereska miatt való aggodalma egyre jobban növekedett benne, és úgy gyötörte, hogy már nem bírta ki. Néhányszor föl is kelt, hogy elmenjen a faluba az emberek közé, de aztán csak otthon maradt és várakozott, nem tudni, mire.

Már beéjjeledett, mikor hirtelen lépéseket hallott. Mielőtt megállapíthatta volna, hogy merről, Tereska már a nyakában lógott.

- Ments meg, Mateusz! Jézusom, úgy vártalak, úgy lestem, mikor jössz.

Mateusz maga mellé ültette, de az asszony a kebléhez simult, mint egy gyermek, és patakzó könnyein, kínján és kétségbeesésén keresztül suttogta:

- Mindent elmondtam neki! Inkább vártam volna a halált, mint az ő hazatérését. A pap lenföldjén voltam... egyszer csak jön egy asszony, és mondja... csoda, hogy nem terültem el holtan... úgy jöttem haza, mintha halálba mennék... nem voltál itthon... elmentem, hogy megkeresselek... a faluban sem voltál... vagy egy óráig kóboroltam, de haza kellett mennem... bemegyek a házba... hát ő ott áll a szoba közepén, sápadtan, mint a fal... nekem ugrott ököllel... az igazságot kérdezte... az igazságot...

Mateusz megrázkódott, és letörülte arcáról a jéghideg verejtéket.

- Mindent bevallottam... mit se használt volna a hazugság... Fejszét fogott rám... azt hittem, hogy ütött az utolsó órám, és magamtól mondtam: "Ölj meg! Könnyebb lesz mind a kettőnknek!" De egy ujjal se nyúlt hozzám. Csak rám nézett, leült az ablakhoz, és sírva fakadt... Irgalmas Jézusom, ha legalább megvert volna, összerúgott, meggyalázott volna, könnyebb lenne nekem, könnyebb. De ő csak ül és sír. Mihez fogjak most én szerencsétlen, mihez? Hová legyek? Ments meg, mert a kútba ugrom, vagy valami rosszat teszek magammal. Ments meg! - kiáltotta, és a lábához borult.

- Mit segíthetnék én rajtad, szegény árva, mit? - dadogta Mateusz tanácstalanul.

Hirtelen a harag tébolyának vad üvöltésével ugrott föl az asszony.

- Hát akkor miért csábítottál el? Mért ámítottál? Mért vittél a bűnbe?

- Csöndesebben, összeszalad az egész falu!

Tereska megint a keblére borult, megölelte, és csókjaival árasztotta el, a rémület, a szerelem és kétségbeesés egész erejével könyörgött:

- Ó, én egyetlenem, választottam, ölj meg engem, de ne kergess el magadtól! Mondd, szeretsz? Szeretsz? Ölelj hát magadhoz utoljára, borulj rám, és ne taszíts a kínba, ne taszíts a sírásba, a kárhozatba! Egyetlenem vagy az egész világon, egyetlenem... Csak tűrj meg magad mellett, szolgálni fogok neked, mint a leghívebb kutya, mint az utolsó szolgáló!

Így jajgatott fájdalmas, szerelmes szavakkal, melyek megkínzott lelkének legmélyéről szakadtak föl.

Mateusz pedig úgy forgott, mintha fogóba szorították volna. Csűrt-csavart, ahogy csak tudott, és határozott felelet helyett csókokkal és simogatással akarta kielégíteni, mindenre bólintott, amit csak akart, s közben egyre aggodalmasabban és türelmetlenebbül nézett körül, mert úgy rémlett neki, hogy Jasiek ott ül az átbújóban.

De Tereska egyszer csak belelátott, meglátta az igazságot. Eltaszította magától Mateuszt, és kiabálni kezdett, úgy csapkodott a szavaival, mint egy ostorral:

- Hazudsz, mint a kutya! Mindig is hazudtál! Most már nem csalsz meg! Félsz a Jasiek botjától, azért forogsz, mint a letaposott giliszta! És én hittem neki, mint egy tisztességes embernek! Istenem, istenem! És Jasiek olyan emberséges, mennyi ajándékot hozott nekem, soha egy rossz szóval nem illetett, és én így fizettem neki! Hittem egy ilyen árulónak, ilyen zsiványnak! Ilyen kutyának! Menj Jagusiához! - sikította, és az öklével ugrott neki. - Menj, és adjon össze titeket a sintér, éppen egymáshoz illők vagytok, ringyó meg zsivány!

A földre vetette magát, és szörnyű, őrjöngő sírásban tört ki.

Mateusz ott állt mellette, és nem tudta, mitévő legyen, az anyja valahol a ház előtt szipogott, mikor előjött a gyümölcsösből Jasiek, odalépett a feleségéhez, és könnyekkel itatott, jóságos, gyöngéd szavakat suttogott neki: - Gyere haza, gyere, árvám. Ne félj, nem bántalak, eleget szenvedtél már a hibádért, gyere, feleségem...

Karjára vette, és amikor átemelte az átbújón, odakiáltott Mateusznak:

- Amíg élek, nem felejtem el neked, amit vele tettél, Isten engem úgy segéljen!

Mateusz hallgatott, fojtogatta a szégyen, és olyan keserűség, olyan gyötrő fájdalom öntötte el a szívét, hogy elment a kocsmába, és egész éjszakán át ivott.

Az egész história egy szempillantás alatt elterjedt a faluban, nem kis csodálkozással fogadták, és nagy tisztelettel beszéltek Jasiek viselkedéséről.

- Gyertyával se találni párját - mondogatták az asszonyok elérzékenyedve, s közben kegyetlenül szapulták Tereskát, de Jagustynka hevesen védelmezte.

- Tereska nem bűnös! - kiáltozta minden bejáróban, ahol csak hallotta, hogy csépelik a nyelvükkel. - Taknyos volt még, amikor elvitték Jasieket katonának, egyedül maradt, még gyereke se volt, hát nem is csoda, hogy ennyi idő alatt megkívánta a férfit. Senki se bírna ki ilyen böjtöt. Mateusz meg megszagolta, mint a kutya, és nosza, megkörnyékezte, hízelgett neki, szépeket mondott, muzsikára vitte, míg elcsavarta az ostoba fejét.

- Hogy nincs törvény az ilyen csábítókra - sóhajtotta valamelyik asszony.

- Már kopaszodik, és még most is szoknya után fut.

- Legényember az árva, hát hol melegedjék, ha nem a másénál - gúnyolódtak a legények.

- Mateusz sem bűnös, hát nem tudják, hogy kettőn áll a vásár? - nevette el magát Stacho Ploszka; csoda, hogy meg nem verték emiatt.

De csakhamar elhallgattak a dologról, mert már a nyakukon volt az aratás; pompás, száraz, forró napok jöttek, a dombokon már szinte könyörgött a rozs a kaszáért, az árpa is érett, és mindennap kiment valaki vizsgálódni a határba, a gazdagabbak pedig már napszámosok után néztek.

Elsőnek a kántor indult meg, tíz-egynéhány asszonyt vitt ki aratni, és még maga a kántorné is megfogta a sarlót, a leányai is arattak, az öreg pedig éber szemmel ügyelt mindenre. Jasio csak a mise után ment ki a határba, és nem sokáig gyönyörködött az aratásban, mert alighogy megkezdődött a déli hőség, hazakergette az anyja, nehogy napszúrást kapjon.

- Majd keres Jagusiánál árnyékot, az kedvére való lesz - mordult utána Kozlowa.

De odahaza nagyon meleg volt, unatkozott és olyan mérgesen csípték a legyek, hogy elindult a faluba. Amint Klombék háza előtt elment, fojtott nyögdécselést hallott a tárva-nyitva álló pitvarból.

Jagata ott feküdt a pitvarban, a küszöb előtt; a szoba üres volt, mert az egész ház elment aratni.

Jasio bevitte a szobába az öregasszonyt, lefektette az ágyra, megitatta, és addig élesztgette, míg valamennyire magához tért, és kinyitotta könnyes szemét.

- Hiszen végzek már, úrfi - mosolygott, mint egy ébredező gyermek.

A fiú rögtön papért akart szaladni, de a beteg megfogta a reverendáját.

- A Szent Szűz azt mondta máma: "Készülj fel holnapra, fáradt lélek!" Ráérek még, úrfi! Holnap... hála néked, irgalmas Isten, hála néked! - dadogta egyre gyengébben. Ajkán kialudt a mosoly, összetette a kezét, és valahova a messzeségbe bámult, mintha imádságba merült volna lelke mélyén. Jasio megértette, hogy már megkezdődött a haldoklás, és elsietett, hogy hazahívja Klombékat.

Csak délután nézett be hozzá; az ágyban feküdt az öregasszony, egészen eszméletén volt, a ládája ott állt mellette a lócán, és dermedő kezével kiszedegetett belőle mindent, amit erre az utolsó időre előkészített magának; tiszta lepedőt maga alá, friss cihát az ágyneműre, szenteltvizet, még egészen jó szenteltvízhintőt, egy jókora darab szentelt gyertyát és a czenstochowai Szűz képét a kezébe, azután új inget, dús szoknyát, homloka fölött bőven fodrozott főkötőt fejkendővel és egy pár egészen új cipőt, egyszóval egész halotti kelengyéjét, amelyet életén át összekoldult, kirakta maga köré, külön örvendezett minden darabnak, és dicsekedett velük az asszonyoknak. A főkötőt még fel is próbálta, és amikor megnézte magát a tükörben, boldogan suttogta:

- Nagyszerű lesz, olyan leszek, mint egy igazi gazdaasszony.

Meghagyta, hogy holnap mindjárt reggel öltöztessék ezekbe a kincsekbe.

Persze hogy senki sem ellenkezett vele; lábujjhegyen jártak körülötte, és mindent megtettek, hogy megédesítsék utolsó óráit.

Jasio alkonyatig ott ült mellette, és hangosan olvasta az imádságokat, Jagata utánamondta, és minduntalan elaludt valami könnyed mosolygással.

Amikor pedig vacsorához ültek, megkívánta a rántottát, de persze alig egyet-kettőt csipegetett belőle, aztán eltolta az ételt, és egész este csöndesen feküdt. Csak mikor aludni készültek, akkor hívta magához Tomeket.

- Ne félj, nem sokáig alkalmatlankodom már - mondta félénken.

Másnap reggel felöltöztették, ahogy parancsolta, lefektették Klembowa ágyára, de a saját ágyneműjébe; ő maga ügyelt, hogy minden úgy legyen, ahogy illik, ő maga rázta föl reszkető kezével a sovány dunnát, ő maga öntötte a tányérra a szenteltvizet, és odatette melléje a hintőt. Amikor pedig megállapította, hogy minden úgy van, ahogy az ilyen órákban a gazdáknál lennie kell, papot kért.

A pap eljött az Úr Jézussal, előkészítette őt utolsó útjára, és meghagyta Jasiónak, maradjon ott végig, mert neki sürgős dolga volt valamerre.

Jasio leült Jagata mellé, és csöndesen olvasta a breviáriumot. Klombék is otthon maradtak, és csakhamar betoppant Jagusia is, de csöndesen meglapult egy sarokban, mint a nyuszi. Csak a legyek zümmögtek a szobában; az emberek nesztelenül járkáltak, mint az árnyékok, s aggodalmasan nézegettek a haldoklóra... Ott feküdt Jagata, rózsafüzérrel a kezében, még egészen magánál volt, és búcsút vett mindenkitől, aki csak benézett a házba. A gyerekeknek pedig, akik a pitvarban és az ablak alatt szorongtak, néhány garast is szétosztott.

- Nesze, és mondj el egy miatyánkot Jagatáért! - suttogta gyönyörűséggel.

Azután pedig már órákon át nem szólt senkihez.

És úgy feküdt ott méltóságosan, gazda módra, ágyban és szentképek alatt, ahogy egész életében elképzelte. Ott feküdt csöndes büszkeséggel és kimondhatatlan boldogsággal telve, s örömkönny csillogott a szemében. Kissé mozgatta ajkát, s boldog mosollyal bámult ki a nyitott ablakon át a mélykék égre, a határtalan földekre, ahol már itt-ott pengve csillogott a kasza, és dőlt az érett, súlyos rozs, bámult valami messzeségbe, amit csak az ő haldokló lelke látott.

Míg aztán egyszer csak, mikor a nap már nyugovóra hajolt, és elöntötte a szobát az alkonyat bíbor fénye, erősen megrázkódott, felült, kitárta két karját, és erős, idegenszerű hangon fölkiáltott:

- Az én időm elérkezett!

És hanyatt esett.

Rémület fogta el a szobában levőket, sírásban törtek ki, letérdeltek az ágy körül, Jasio olvasni kezdte a haldoklókért való imádságot, Klembowa meggyújtotta a szentelt gyertyát, a haldokló utánamondta az imádságot, de egyre gyengébben, egyre halkabban, egyre érthetetlenebbül; a szeme fénye kialudt, mint a verejtékes nyári nap, arca az örök homály felhőjébe burkolózott, kiejtette kezéből a gyertyát, és kilehelte lelkét.

És úgy halt meg az a koldusasszony, mint a falu legelső asszonya; Jambrozy, aki éppen a végére érkezett, fogta le a szemét, maga Jasio mondott érte forró imádságot, és az egész falu eljött imádkozni halotti ágyához, siránkozni és irigyen csodálni szerencsés halálát, könnyű elmúlását.

De Jasiót, mikor belenézett üveges szemébe, arcába, mely megmerevedett, mint a göröngy, és fölszántották a halál karmai, olyan félelem rázta meg, hogy hazaszaladt, ágyára vetette magát, vánkosába rejtette fejét, és sírva fakadt.

Jagusia nyomban utánafutott, bár maga is tele volt rémülettel és fájdalommal, csillapítani kezdte, törülgette könnyes arcát. Jasio hozzásimult, mint az anyjához, a keblére hajtotta fájó fejét, átölelte a nyakát, és elcsukló zokogással, fájdalmasan panaszkodott:

- Istenem, milyen szörnyű ez, milyen rettenetes!

Ekkor lépett be a kántorné; meglátta, és szörnyű haragra lobbant.

- Mi történik itt?! - a szoba közepére lépett, és alig fékezve magát, sziszegte: - Nézzék, milyen gyengéd gondviselő! Csak az a kár, hogy Jasiónak már nincs szüksége dadára, és maga is meg tudja törülni az orrát!

Jagusia a kántornéra emelte kisírt szemét, és félelemtől reszketve kezdett mesélni az öregasszony haláláról, Jasio is fölugrott, és buzgón magyarázta anyjának, mi érte. De a kántornét, úgy látszik, már jól fölpiszkálták a komaasszonyok, mert rákiáltott:

- Ostoba vagy, mint a borjú! Jobb lesz, ha befogod a szádat, hogy meg ne kapd a magadét!

Hirtelen az ajtóhoz ugrott, kitárta, és ráordított Jagusiára:

- Te meg hordd el magad, és be ne tedd ide többet a lábadat, mert rád uszítom a kutyákat!

- Hát mit vétettem? - dadogta Jagusia, egészen magánkívül a szégyentől és a fájdalomtól.

- Takarodj innen, mégpedig ebben a minutumban, mert leoldatom a kutyákat! Én ugyan nem fogok sírni miattad, mint Hanka vagy a bíróné. Majd én megtanítlak szerelmeskedésre, te majom, még megemlegetsz engem, hitvány nőszemély! - üvöltötte a kántorné torkaszakadtából.

Jagusia sírásban tört ki, kifutott a házból, és elrohant a világba.

Jasio pedig úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna.

Hirtelen megindult, hogy Jagna után fusson.

- Hova? - csattant föl az anyja fenyegetően, és elállotta a fia útját, betámasztva a hátával az ajtót.

- Miért kergette el, mama, mért? Mert olyan jó volt hozzám? Ez igazságtalanság, én ezt nem engedem meg! Hát mi rosszat tett? Mit? - kiáltotta lázasan a fiú, és ki akarta magát szakítani anyja kemény markából.

- Ülj le csöndesen, mert behívom az apádat... Hogy miért? Mindjárt megmondom. Pap lesz belőled, hát nem akarom, hogy az én házamban szerezz magadnak szeretőt. Nem akarom megérni azt a szégyent és gyalázatot, hogy az emberek ujjal mutogassanak rád. Ezért kergettem ki. Érted most már?

- Az Atyának és Fiúnak nevében! Mit beszél, mama! - nyögte a fiú mélységes felháborodással.

- Azt mondom, amit tudok! Hiszen eddig is tudtam, hogy itt-ott találkozol vele, de Isten a tanúm, hogy semmi rosszal nem gyanúsítottalak. Mindig azt hittem, hogy ha az én fiam papi ruhát visel, azt soha nem merészeli bemocskolni. Hiszen örökre elátkoználak, és kitépnélek a szívemből, még ha megszakadna is... - Olyan szent borzalom és könyörtelenség égett a szemében, hogy Jasio megdermedt a rémülettől. - Kozlowa nyitotta föl a szememet, és most már magam is láttam, hogy mire akar rávenni ez a szuka...

A fiú keserves sírásra fakadt, zokogva tiltakozott a szörnyű gyanúsítás ellen, s olyan őszintén mondta el a Jagnával történt találkozásait, hogy anyja nem kételkedett a szavaiban. A keblére szorította fejét, törülgette a könnyeit, és csillapítgatta:

- Ne csodálkozz rajta, édes fiam, hogy féltelek, hiszen ez a legrosszabb asszony a faluban...

- Jagusia! A legrosszabb a faluban! - Nem hitt a saját fülének.

- Szégyellem, de a te javadra mindent el kell mondanom.

És különféle históriákat mesélt róla, nem hagyta ki a pletykákat sem, s ráadásul ki is talált mindenfélét.

Jasiónak égnek állt minden hajaszála, fölpattant a helyéről, és felkiáltott:

- Ez nem igaz, sohasem hiszem el, hogy Jagusia olyan aljas lenne, soha...

- Az anyád mondja neked, érted? Nem a kisujjamból szoptam.

- Csak mese, semmi több! Hiszen ez rettenetes volna! - kétségbeesetten tördelte a kezét.

- És miért véded olyan hevesen, mi?

- Minden ártatlant védek, mindenkit.

- Ostoba vagy, mint a birka. - Nagyon megharagudott; fölingerelte, hogy a fia nem hiszi el.

- Ahogy mama gondolja. De ha Jagusia olyan rosszféle, akkor miért engedte meg, hogy hozzánk járjon? - berzenkedett a fiú föltüzesedve, mint egy fiatal kakas.

- Nem fogok előtted magyarázkodni, ha olyan ostoba vagy, hogy semmit sem értesz meg. De azt megmondom előre, tartsd magadat távol tőle, mert ha valahol együtt kaplak titeket, akkor akár az egész falu szeme láttára úgy ellátom a baját, hogy holta napjáig megemlegeti! És neked is kijuthat belőle...

Kiment, és becsapta maga után az ajtót.

Jasio pedig, bár még csak nem is értette, miért bántja őt annyira Jagusia rossz híre, úgy rágta az anyja szavait, mint a tüskés bogáncsot, fulladozott tőlük, és keserű ürömmel töltötték meg a lelket.

- Hát ilyen vagy, Jagus! Hát ilyen vagy! - panaszkodott fájdalmas szemrehányással, és ha ebben a pillanatban megjelent volna előtte az asszony, megvetéssel és haraggal fordult volna el tőle. De hogy is sejthetett volna ilyesmit? Hiszen még eszébe se jutott soha ilyen szörnyűség. Mégis egyre nagyobb gyötrelemmel fontolgatta, és százszor is fölugrott, hogy hozzá siessen, hogy megálljon előtte, és a szemébe vágja a bűnök egész litániáját... Hadd hallja meg, mit mondanak róla, cáfolja meg, ha tudja... Mondja meg hangosan: nem igaz! Lázasan gondolkodott, de mind mélyebben hitt Jagusia ártatlanságában, és megfájdult a szíve, csöndes vágyakozás támadt benne, fölébredt a találkozások édes, örömteli emléke, s valami felfoghatatlan gyönyörűség napsugaras felhője lepte el a szemét, s úgy kínozta a szívét, hogy hirtelen fölugrott, és kiabálni kezdett, mintha az egész világnak kiáltaná:

- Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz!

Vacsoránál pedig konokul a tányérjára nézett, és kerülte anyja tekintetét, s bár Jagata haláláról beszéltek, nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe, csak folyton nyafogott, piszkálta az ételt, ellenkezett a húgaival, panaszolta, hogy forróság van a szobában, és alighogy eltakarították a tálakat, átment a plébániára. A plébános kint ült a tornácon, pipával a szájában, és élénken beszélgetett valamiről Jambrozyval. Messziről elkerülte őket, és a fák alatt sétálgatott, súlyos gondolataiba merülve.

"Talán igaz is! A mama nem találna ki ilyeneket."

A plébánia ablakából fénykéve esett a virágágyra, ahol kiskutyák hancúroztak barátságos morgással, a tornácról pedig mély hang hallatszott:

- Hát az árpát megnézted a Disznóvölgyben?

- A szalmája még egy kicsit zöld, de a szeme már akkora, mint a bors.

- Holnap ki kell hogy szellőztesd az ornátusokat, mert szétfoszlanak a penésztől. A karinget és az albákat vidd el Dominikowához, mossa ki Jagusia. Ki volt az, aki délután jött a tehénnel?

- Egy modlicai ember. A molnár találkozott vele a hídon, és megpróbálta elcsalni a maga bikájához, még azt is ígérte, hogy fizetni se kell, de a paraszt szívesebben jött a mienkhez...

- Van esze, egy rubelért haszna lesz egész életére. Legalább tisztességes tehenei lesznek. Nem tudod, gondoskodnak Klombék Jagata temetéséről?

- Hiszen tíz egész zlotyt hagyott a temetésre.

- Parádésan fogjuk eltemetni, akárcsak egy gazdaasszonyt. És mondd meg az egyletbelieknek, hogy eladok nekik viaszt, csak fehérítettet vegyenek hozzá. A templomban holnap Michal csinál rendet, te meg menj az emberekkel aratni, és sürgesd őket, mert ingadozik a barométer, lehet, hogy vihar lesz. Mikor gyülekeznek a czenstochowai búcsúsok?

- Csütörtökre rendelték a fogadalmi misét, hát biztosan mindjárt a mise után indulnak...

Jasiót idegesítette ez a beszélgetés, tovább ment hát, egészen az alacsony fonott kerítésig, amely a gyümölcsöst a méhestől elválasztotta. Kiért a keskeny, gyepes útra, ott sétált föl és alá; néha beleütközött a feje az almától terhes, lecsüngő gallyakba.

Meleg és fülledt volt az est, illatozott a méz és a lekaszált rozs a kerteken túl, nehéz, forró volt a levegő, a fehérre meszelt fák úgy villogtak a sötétben, mint a szárításra kitett halotti leplek, valahol a tó környékén kutyák ugattak civakodva, Klombéktól pedig olykor-olykor panaszos siratóének hallatszott.

Jasio végül kifáradt a töprengésben, és már hazafelé fordult, mikor hirtelen fojtott, forró suttogást hallott; mintha a méhes felől jönne.

Nem látott senkit, de megállt, és visszafojtott lélegzettel hallgatózott.

- Gebedj meg... eressz el, eressz, mert kiáltok!

- Te buta... Mit kiabálsz? Hát bántani akarlak, mi?

- Még meghallja valaki. Az istenért, hiszen összetöröd a bordáimat... eressz...

Borynáék Pietrekje és a papék Marynája! Megismerte a hangjukat, és mosolyogva ment tovább, de néhány lépésről visszatért előbbi helyére, és különösen dobogó szívvel hallgatózott. A bokrok sűrűje és a sötétség eltakarta őket, nem lehetett látni, de egyre határozottabban hallotta rövid, szaggatott, forró szavaikat; úgy törtek fel, mint a láng, néha pedig hosszú ideig csak lázas lihegés és vergődés hallatszott.

- ...éppen olyat, mint Jagusiának van, meglátod... csak ne védekezz, Marys, csak...

- ...mindjárt el is hiszem neked... mert én olyan vagyok... az istenért, hiszen nem jutok lélegzethez...

Hangosan megrezzentek a bokrok, valami súlyosan zuhant le a földre, de csakhamar újból zizegés hallatszott, rövid, heves suttogás, fojtott nevetés és csókolózás.

- Már nem is alszom, csak mindig rólad gondolkozom, Marys... rólad, kedvesem...

- Mindegyiknek ugyanezt mondod... éjfélig vártalak... másnál voltál...

Jasiónak hirtelen zúgni kezdett a füle, s megremegett, mint a rezgő nyárfa. Szél lebbent a kertben, megmozdultak a fák, és halkan összesúgtak, mintha álmukból suttognának, a méhesből olyan mézes illat áradt, hogy összeszorította keblét, a szeme megtelt könnyel, és valami reszkető forróság fogta el, olyan édes gyötrelemmel, hogy csak nyújtózkodott és sóhajtozott.

- Annyi közöm van hozzá, mint azokhoz a csillagokhoz ott... most Jasiót csábítgatja...

Jasio magához tért, még jobban odatapadt a kerítéshez, és egyre hevesebb remegéssel hallgatózott.

- Igaz... minden éjjel kijár hozzá... Kozlowa rajtakapta őket az erdőben...

Jasióval megfordult a világ, a szeme elsötétült, és már alig állt a lábán, s ott a sűrűségben folyton ingerlően cuppantak a csókok, nevetés és suttogás hallatszott...

- Forró vízzel öntöm le a fejedet, mint a kutyáét...

- Csak most az egyszer, édesem... hiszen nem bántalak... meglátod...

- Pietrus, az istenért, Pietrus...

Jasio elugrott, és elfutott, mint a szélvész, reverendája beleakadt a bokrokba, de csak szaladt, és berontott a házba, céklavörösen, verejtékesen és szinte lázban. Szerencsére senki sem figyelt rá, az anyja a tűzhely előtt ült a guzsallyal és font, közben halkan dúdolta: "Valamennyi napi dolgunk", a húgai vékony hangon vele énekeltek, és Michal is, aki a templomi gyertyatartókat fényesítette. Az apja már aludt.

Jasio bezárkózott a szobájába, és nekifogott a breviáriumnak, de hasztalan. Bár makacsul ismételgette ugyanazokat a latin szavakat, mindig csak a suttogásokat és csókokat hallotta; végül a könyvre támasztotta homlokát, és átengedte magát gondolatainak, mint az égető viharnak.

"Hát ilyen ez?" - gondolta mind nagyobb irtózattal és ugyanakkor valami gyönyörűséges borzongással. - Hát ilyen ez! - ismételte hirtelen hangosan, s hogy elszakadjon undorító gondolataitól, hóna alá csapta a breviáriumot, és átment az anyjához.

- Imádkozom egyet Jagata mellett - mondta alázatosan.

- Menj csak, fiacskám, később érted megyek. - Nagy szeretettel nézett rá.

Klombék házában már alig volt valaki, csak az egy Jambrozy mormogott valamit a könyvéből a halott mellett, aki lepedővel letakarva feküdt. Az ágy szélén kis korsóban szentelt gyertya pislákolt, a nyitott ablakon almától terhes ágak kukkantottak be, az éjszaka csillagoktól szikrázott, s néha-néha egy-egy elkésett járókelő dugta be csodálkozó képét; a pitvarban szűköltek a kutyák.

Jasio letérdelt a gyertyához, és olyan forrón adta át magát az imádságnak, hogy azt se vette észre, mikor sántikált haza Jambrozy, feküdtek le Klombék aludni a kertben, és szólaltak meg az első kakasok. Szerencse, hogy az anyja nem feledkezett meg róla.

De hiába, ha egyszer elkerülte az álom. Alig szenderedett el, megjelent a szeme előtt Jagusia, szinte elevenen, hogy fölriadt álmából, fölugrott, megdörzsölte szemét, és ijedten nézett körül. Persze hogy senki se volt itt, az egész ház mélyen aludt, és a másik szobából apja hortyogása hallatszott.

"Hát akkor ő talán azért..." - Elgondolkozott, mert eszébe jutottak forró csókjai, égő szeme és reszkető hangja. - Pedig én azt hittem! - Megrázkódott szégyenletében, kiugrott ágyából, kinyitotta az ablakot, odaült, és egészen virradatig elmélkedett, bánta akaratlan vétkeit és kísértéseit.

Reggel pedig mise alatt még föl se merte emelni szemét az emberekre, körül se nézett a templomban, de annál forróbban imádkozott Jagusiáért, mert már egészen elhitte szörnyű vétkeit, csak éppen nem tudott haragot és undort érezni iránta.

- Mi bajod van? Úgy sóhajtoztál, csoda, hogy el nem aludtak a gyertyák! - kérdezte a plébános a sekrestyében.

- Úgy éget a reverenda! - panaszolta, és gyorsan elfordította arcát.

- Ha megszokod, úgy fogod viselni, mintha második bőröd volna.

Jasio kezet csókolt a papnak, és elment reggelizni. Az árnyékban igyekezett haza a tóparti úton, mert a nap már elviselhetetlenül perzselt. Útközben találkozott a pap Marynájával. Sörényénél fogva húzta a vak lovat, és óbégatva énekelt.

Jasióba belenyilallt az emlékezés, és bosszúsan lépett oda hozzá.

- Minek örül, Marysia, olyan nagyon? - kérdezte, és szégyenlős kíváncsisággal nézett reá.

- Mert jókedvem van! - nevetett, hogy csak úgy csillogott fehér foga; megrántotta a lovat, és még hangosabban dalolt.

"A tegnapi után olyan jókedvű!" - Gyorsan elfordult, mert a lány magasra fölhajtott szoknyája alól kivillant fehér lábikrája. Tanácstalanul tárta szét karjait, és bement Klombékhoz. Jagata már teljes parádéban feküdt a szoba közepén, ünneplőbe öltözve; fején fehér, homloka fölött dúsan ráncolt főkötő, nyakán gyöngyfüzér; új szoknyában volt, és piros zsinórral befűzött cipőben. Az arca mintha fehérített viaszból lenne öntve, s különös öröm sugárzott róla; megmerevedett ujjai közt ferdén a képet tartotta, a feje mellett kétoldalt egy-egy gyertya égett, Jagustynka egy nagy gallyal kergette róla a legyeket, borókafüst terjengett a tűzhelyről, és betöltötte az egész szobát. Minduntalan bejött valaki, hogy elmondjon egy miatyánkot a megboldogultért, a ház előtt pedig néhány gyerek ténfergett.

Jasio valahogy aggodalmasan tekintett szét a homályos szobában.

- Klombék bementek a városba - súgta neki Jagustynka. - Jócskán hagyott rájuk, azért hát ki kell hogy tegyenek magukért a temetéssel, hiszen rokonuk. Csak este kísérik a templomba, mert Mateusz még nem készült el a koporsóval...

Fojtó volt a levegő a szobában, és a halott sárga, mosolyba merevült arca olyan félelemmel töltötte el Jasiót, hogy éppen csak keresztet vetett és kiment. Rögtön a küszöb előtt Jagusiával találkozott össze, az anyjával jött; amint meglátta a fiút, megállott, de az szó nélkül ment tovább, még dicsértesséket se mondott. Csak a bejáróból fordult hátra önkéntelenül; látta, hogy Jagusia még mindig ugyanazon a helyen áll, és szomorú szemmel néz utána.

Jasio otthon nem akart reggelizni, panaszkodott, hogy nagyon fáj a feje.

- Sétálj egyet, talán elmúlik - tanácsolta az anyja.

- Hova menjek? Hogy mama aztán ismét isten tudja, mit gondoljon!

- Mit beszélsz, Jasio!

- Hiszen a mama nem engedi meg, hogy kitegyem a lábamat a házból! Hiszen a mama még azt is megtiltotta, hogy szóba álljak az emberekkel! Hiszen... - Anyján töltötte ki ingerültségét. Az lett a vége, hogy a kántorné bekötötte ecetes ruhával a homlokát, lefektette aludni a sötét szobában, a gyerekeket kikergette az udvarra, és őrködött fölötte, mint a kotlós, míg jól ki nem aludta magát, és jól nem lakott kellőképpen.

- Most aztán menj és sétálj egyet! Menj a nyárfás útra, ott nagyobb az árnyék és hűvösebb is. - Jasio nem szólt erre, de érezte, hogy anyja figyelve néz utána, hát csak azért is egészen másfelé indult, kószált a faluban, elnézte a kovácsékat, hogyan dolgoznak a zuhogó kalapácsokkal, benézett a malomba, mászkált a kertekben, buzgón nézegette a lenföldeket és mindazokat a helyeket, ahol csak asszonyi öltözetek piroslottak. Elüldögélt Jacek úrral, aki egy mezsgyén legeltette Weronka teheneit, tejet ivott Szymekéknél Erdőalján, és csak alkonyatkor tért vissza a faluba, anélkül, hogy Jagusiával bárhol is találkozott volna.

Csak másnap látta, Jagata temetésén. Az egész szertartás alatt úgy nézett rá az asszony, hogy a betűk is ugráltak a szeme előtt, és elhibázta az éneket. Mikor pedig kikísérték a holttestet a temetőbe, Jagusia, nem ügyelve a kántorné fenyegető pillantására, csaknem a fiú mellett haladt. Jasio pedig, szomorú sóhajtásait hallva, úgy olvadozott, mint a hó a tavaszi nap melegétől.

Mikor pedig a koporsót leeresztették a gödörbe, és kitört a jajveszékelés, Jasio meghallotta Jagusia keserves sírását is; megértette, hogy nem a megholtért zokog úgy, hanem megbántott, fájó szívének nehéz gyötrelmében.

"Beszélnem kell vele" - határozta el, amikor hazament a temetésről. De nem tudott egyhamar szabadulni, mert mindjárt ebéd után gyülekezni kezdtek Lipcében az emberek a távolabbi falvakból, sőt még más plébániákról is, a másnapi czenstochowai zarándoklatra. A csoportnak reggel kellett elindulnia, rögtön az ünnepélyes fogadalmi mise után, azért hát lassan gyülekeztek, és megtöltötték a tóparti utakat szekereikkel és lármájukkal. Sokan jöttek a plébániára is, ezért Jasiónak ott kellett ülnie, és különféle dolgokat elintéznie a plébános helyett; végre estefelé kiválasztotta az alkalmas pillanatot, könyvet fogott a kezébe, és észrevétlenül kisompolygott a mezsgyére, a csűrök mögé, a körtefa alá, ahol nemegyszer üldögéltek Jagusiával.

Persze bele se nézett a könyvbe, elhajította a fűbe, és körülnézett a határban, aztán beugrott a rozsba, és lopózva, szinte négykézláb elsompolygott Dominikowa szérűskertjébe.

Jagusia éppen krumplit herélt, nem is sejtette, hogy valaki nézi. Olykor-olykor nehézkesen kiegyenesedett, s a kapára támaszkodva, szomorú tekintettel révedezett a világba, hosszan és mélyen sóhajtozott.

- Jagusia! - szólalt meg a fiú félénken.

Az asszony olyan sápadt lett, mint a fehérített vászon, s megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Alig hitt a saját szemének, a lélegzete elállt, a szíve összeszorult, de úgy nézett rá, mint valami csodás látomásra. Édes mosoly bujkált hirtelen kipirult ajkán, lángra lobbant, és kitört, mint a nap.

Jasiónak is felragyogott a szeme, és méz öntötte el a szívét. De nem engedett szabad folyást érzéseinek; csak hallgatott, leült a földre, és különös gyönyörűséggel nézte Jagusiát.

- Attól féltem, hogy már soha többé nem látom Jasio urat...

Mintha illatos szél lebbent volna feléje a rétről: a fejét is lehajtotta, úgy csengett ez a hang lelkében, szinte felfoghatatlan boldogsággal.

- És tegnap Klombék előtt rám se nézett Jasio úr...

Úgy állt előtte, lángoló pirosan, mint a rózsabokor, mint a vágy hevében lankadó almavirág, tele szépséggel; olyan volt, mint valami csoda.

- Csoda, hogy meg nem hasadt a szívem! Csoda, hogy el nem hagyott az eszem.

Könny csillant meg a pilláján, mintha gyémántcsepp takarta volna el szeme kék egét.

- Jagusia! - szakadt ki a fiú szíve mélyéből.

Jagusia letérdelt a barázdában, és a fiú térdéhez simulva, reá szögezte szemét, ezt a tüzes örvényt; szemét, mely olyan kék, mint az ég, és olyan kifürkészhetetlen; szemét, mely mámorító, mint a csók, mint a szerető karok ölelése, mely maga a kísértés s egyúttal a gyermeki ártatlanság.

Jasio hirtelen megrázkódott, és mintha védekeznék az igézet ellen, kezdte élesen szemére hányni összes bűneit, mindent, amit az anyja elmondott neki. Jagusia minden szavát beitta magába, s nem vette le róla a tekintetét, de nem sokat értett belőle. Csak azt az egyet tudta, hogy íme, itt ül előtte az ő mindenek fölött való választottja, hogy valamit beszél, hogy ragyog a szeme, és ő itt térdel előtte, mint egy szent előtt, és imádkozik a szerelem mérhetetlen hitével.

- Mondjad, Jagus, hogy ez mind nem igaz, mondjad! - kérlelte unszolva.

- Nem igaz! Nem igaz! - hagyta helyben az asszony olyan őszintén, hogy a fiú rögtön elhitte, el kellett hinnie. Jagusia pedig, mellét a fiú térdéhez támasztva, tekintetében elmerülve, kezdte csöndesen bevallani szerelmét... Úgy tárta ki lelkét a fiú előtt, mint a szentgyónásban, a lába elé vetette, mint az eltévedt madárkát, és imádságos, forró kéréssel egészen átadta magát irgalmának, kényének-kedvének.

Jasio reszketett, mint a falevél, ha megrázza az orkán; el akarta taszítani az asszonyt, és el akart futni, de csak ennyit suttogott bágyadt, öntudatlan hangon:

- Csönd, Jagus, így nem szabad, ez bűn, csitt!

Jagusia végül is elhallgatott, végképp kifogyott az ereje, s most már mindketten hallgattak, s kerülték egymás tekintetét; ugyanakkor olyan közel simultak egymáshoz, hogy érezték egymás szívének verését és halk, égető lélegzését. Rettenetesen jó, örvendező érzés töltötte el őket, mindkettőjüknek sápadt arcán ömlött a könny, mindkettejüknek nevetett piros ajka, lelkük pedig, mint Úrfelmutatáskor, valami szentséges csöndbe merült, mely titkon fénylik valahol a magasságban, s még magasabbra szállott, a világ fölé.

A nap már nyugovóra hajolt, s a föld az alkonyi fény aranyos harmatában úszott. Minden elcsendesedett, minden visszatartotta lélegzetét, mintha dermedten hallgatná a harangszót, mely éppen Úrangyalára kondult; s azután mintha imádságba merült volna minden, halk, hálaadó imádságba, e nap szent kegyelméért. Kimentek az alkonyi fény porával beszórt mezőkre, mentek virággal teli mezsgyéken, érett gabona közt, kezük a térdükhöz hajló kalászokon tévedezett, mentek a lemenő nap bíbor tüzébe bámulva, az ég széles, aranyos szakadékába; ott ragyogott lelkükben, szemükben a menny, s fejük fölött szinte mennyei fény sugárzott.

Mintha szentmise folynék bennük, úgy tele voltak szent áhítattal, lelkük elragadtatva térdelt, égbe szállott szívük az Úr kegyelméről énekelt, melyet egyedül csak nekik nyilatkoztatott ki az élet ez órájában.

Egyetlen szót se szóltak többé egymáshoz, egyetlen szót sem, csak a tekintetük keresztezte egymást néha, mint két villám, mely egészen elolvad saját tüzében, és semmit sem tud önmagáról.

Azt se tudták, hogy valami dalt zengenek, amely magától kelt bennük, mint a csicsergő madár, úgy szállott a homályba borult mezők fölött, a széles világba.

Még azt se tudták, hol vannak, hova mennek és miért.

Hirtelen valahol a közelben kemény és száraz hang robbant feléjük.

- Jasio, haza!

A fiú ebben a szempillantásban kijózanodott. A nyárfás úton voltak, s közvetlenül előttük ott állott fenyegető, kérlelhetetlen arccal az anyja. Jasio dadogott valamit összevissza.

- Gyere haza!

Kézen fogta, és haragosan húzta magával. A fiú ellenkezés nélkül, alázattal engedelmeskedett...

Jagusia úgy ment utánuk, mintha meg volna igézve; de a kántorné egyszer csak fölvett egy követ az útról, és szörnyű dühvel feléje dobta.

- Takarodj! A kutyaólba, te szuka! - kiáltott megvetően.

Jagusia körülnézett, mert egyáltalán nem értette, kiről van szó. De mikor eltűntek a szeme elől, sokáig kóborolt az utakon, azután pedig, mikor odahaza aludni tértek, kiült a ház elé, és ott maradt világos reggelig.

Egymás után múltak az órák, a kakasok kukorékoltak, a lovak nyerítettek a tóparti szekereknél, megvirradt, a falu ébredezett, vizet merítettek a tóból, kihajtották a jószágot a legelőre, némelyek már kimentek dolgozni, néhol már fecsegtek az asszonyok, másutt nyűgösen sírdogáltak a gyerekek, s ő még mindig ott ült egy helyben, és nyitott szemmel, ébren álmodott Jasióról. Azt álmodta, hogy beszélget vele, olyan közelről nézik egymást, hogy édes tűz járja át testét-lelkét, hogy valahol mennek, és valami olyat énekelnek, amire nem tud visszaemlékezni. És azután megint elölről kezdődött: mindig ugyanerről álmodozott.

Anyja ébresztette föl csodás látomásaiból, és még inkább Hanka, aki már útra készen bejött hozzájuk, és bátortalanul nyújtotta békére a kezét.

- Czenstochowába megyek, hát bocsássák meg, amit maguk ellen vétettem...

- Isten fizessen meg a jó szóért, de a bántalom az bántalom - morogta az öregasszony.

- Ne emlegessük azt! Őszinte szívből kérem, bocsássanak meg nekem.

- Már nem őrzök haragot a szívemben maga iránt - sóhajtott mélyet Dominikowa.

- Én sem! Bár épp eleget szenvedtem! - mondta komolyan Jagusia, és meghallva a kisharang csengését, bement, hogy felöltözzék a templomba.

- Hallották, hogy a kántorék Jasiója is eljön a búcsúsokkal? - szólt kis idő múlva Hanka.

Jagusia félig öltözetlenül rontott ki a házból e hír hallatára.

- Éppen most mondta a kántorné, hogy megkötötte magát, és mindenáron el akar jönni Czenstochowába. Vidámabb lesz az utunk a papocskával, és nagyobb lesz a tisztesség is! Isten velük. - Barátságosan elbúcsúzott, és a templomba ment; útközben mindenütt elmondta az újságot. Persze, nagyon csodálkoztak ezen, csak Jagustynka ingatta a fejét, és csendesen megjegyezte:

- Lappang emögött valami! Nem jószántából megy ő oda, nem bizony...

De nem volt idő hosszabb okoskodásra, mert vagy a fél falu összegyűlt már a templomban, s már a pap is kijött, hogy fogadalmi misét mondjon a zarándoklat szándékára.

Jasio ministrált, mint mindennap, de ma valahogy sápadtabb volt az arca, és különösen fájdalmasnak látszott, a szemét pedig kékes karikák vették körül, s könnyek fátyolozták. Szinte ködben káprázott előtte az egész templom, Tereska, aki arcra borulva, kitárt karokkal feküdt az egész istentisztelet alatt, Jagusia ijedt szeme, az anyja, aki az urasági padban ült, és a szentáldozáshoz járuló zarándokok. Ködfátyolon át, alig visszatartott könnyein át látott mindent, a szívét marcangoló fájdalom és halálos szomorúság fátyolán át.

A plébános az oltártól elbúcsúztatta az indulókat, és amikor kitódultak a templom elé, meghintette őket szenteltvízzel, és megáldotta. Rögtön kivitték a zászlót is, megcsillant előttük a kereszt, valaki énekelni kezdett, és megindult a csapat a messzi útra.

Lipcéből nem sokan mentek: Hanka, Marysia Balcerkowa, Klembowa a lányával, a ferde szájú Grzela, Tereska az urával, akik fogadalmat tettek, hogy egész úton nem vesznek a szájukba meleg ételt, és néhány zsellérasszony; de a többi falubélivel együtt vagy százan gyűltek össze.

Az egész falu elkísérte őket, a batyukkal telt szekerek pedig utánuk ballagtak. De a korai idő ellenére már nagy volt a hőség, szinte vakított a nap, és gomolyogva szállott föl a por, mintha szürke, fullasztó felhőben vonulnának.

Jagusia is ott ment az anyjával és a többiekkel együtt; nagyon rossz színben volt, egész testében reszketett a fájdalomtól, és keserű, árva könnyeit nyelve, úgy nézett Jasióra, mint a napra. Persze csak távolból, mert a kántorné és a gyerekei nem hagyták magára egy pillanatra sem, úgyhogy nem tudott beszélni vele, sőt még a szeme elé se kerülhetett.

Mateusz szólt hozzá valamit, azután az anyja meg mások is, de hasztalan, mert ő csak azt az egyet tudta, hogy Jasio örökre elmegy, hogy soha, soha többé nem látja.

Erdőalján a feszület alatt elbúcsúztak a csapattól; azok rögtön továbbindultak, egyre távolodó énekszó közepette, míg végül egészen eltűntek a szemük elől, csak valahol a napfényes messzeségben emelkedett sűrű porfelhő az úton.

- Miért? Miért? - nyögte Jagusia, és élettelenül vánszorgott vissza a faluba a többiekkel.

"Leroskadok és meghalok!" - gondolta, és úgy is érezte, mintha a halál foganna meg benne. Egyre lassabban és nehézkesebben lépegetett, végképp kiszívta erejét a hőség, a fáradtság és a rettenetes gyötrelem.

- Mihez fogok én most, mihez? - kérdezte magában, a különösen üres és fájdalmas vakító napot bámulva.

Vágyakozva várta az éjszakát és a csöndet, de az sem hozott enyhülést, sem nyugalmat. Hajnalig bolyongott a ház körül, kiment az útra, még Erdőaljára is elszaladt a feszülethez, ahol utoljára látta Jasiót, és kíntól égő szemmel kereste a széles, homokos úton a lába nyomát, legalább az árnyékát, legalább a föld rögét, melyet az ő lába érintett.

Nem volt, nem volt már számára sehol semmi, nem volt már irgalom és segítség.

Végül már a könnye is elapadt, s a szeme úgy fénylett, szomorúsággal és kétségbeeséssel telve, mint a mérhetetlen fájdalom kútja.

Csak néha, imádság közben szakadt föl cserepes ajkáról a fájdalmas panasz:

- És mindez miért? Istenem, miért?

Dominikowánál már végképp tűrhetetlenné vált a helyzet. Jagusia magánkívül járt-kelt, és nem tudott az Isten világáról, Jendrzych is lerázta a munkát magáról, és egyre gyakrabban ült Szymekéknél; úgy hanyatlott és pusztult a gazdaság, hogy nemegyszer megfejetlenül hajtották ki a teheneket a legelőre, a disznók éhesen visítottak, a lovak nyerítve rágták az üres jászlat, mert az öregasszony nem tudott mindent egyedül ellátni, hiszen még bottal sántikált, bekötött szemmel, félig vakon. Hát nem is csoda, hogy majd szétpattant a feje a sok gondtól.

De hogyisne! A búza alá kihordott trágya ott száradt a földön, és nem volt, aki beszántsa; a len szinte kérte a nyüvést, a krumplit még egyszer meg kellett volna kapálni és föltölteni, nem volt tűzifa, pusztultak a gazdasági szerszámok, az aratás a küszöbön állt, öt embernek is lett volna elegendő munka, és mégis olyan piszmogva ment minden, mint ahogy az orrát piszkálja az ember. Fölfogadott egy zsellérasszonyt, és maga is mindent megtett, amit lehetett, munkába hajtotta a gyerekeket is, de Jagusia szinte süket volt minden kérésre, minden okos szóra, Jendrzych pedig büszkén vágta oda az anyja fenyegetésére.

- Mindent földhöz csapok, és világgá megyek! Kikergette Szymeket, hát most dolgozzék maga! Ő ugyan nem búsul maga után, van háza, van pénze, van felesége, tehene, olyan gazda, mint annak rendje. - Így szájaskodott, s közben előrelátón távol tartotta magát az anyjától.

- Persze hogy az a zsivány ügyesen elrendezte a dolgát! - sóhajtott mélyen az öregasszony.

- Hát bizony mindennek megtalálja a módját, még Nastusia is csodálkozik rajta!

- Föl kell fogadni valakit, vagy akár bérest is szegődtetni... - gondolkozott hangosan.

Jendrzych megvakarta a fejét, és bátortalanul mondta:

- Minek idegent keresni, mikor Szymek is megcsinálná... csak egy szót kellene szólni neki...

- Ostoba vagy! Ne üsd bele az orrodat abba, ami nem a te dolgod! - csattant föl az öregasszony, s nagyon marta a lelkét, hogy így vagy úgy, de mégiscsak engednie kell, és valami egyezségre kell jutnia a fiával.

Leginkább mégis Jagusia miatt szomorkodott, mert hiába igyekezett megtudni, mi baja. Jendrzych se tudta, a komaasszonyoknál pedig nem mert kérdezősködni, nehogy nagyon is sokat toldjanak hozzá. A czenstochowai búcsúsok elindulása után három egész napon át a legkülönbözőbb sejtelmek közt tévelygett, mint az úttalan sötétségben, csak szombat délután, végső elkeseredésében fogott egy gácsért a hóna alá, és elment a plébániára.

Estefelé jött haza, viharosan, mint az őszi éjszaka, kisírt szemmel és mélyen sóhajtozva. Senkihez se szólt, csak vacsora után, amikor magára maradt Jagusiával, becsukta a pitvarajtót, és megszólalt:

- Tudod, hogy mit mesélnek rólad és Jasióról?

- Nem vagyok kíváncsi a pletykákra! - felelte Jagus kedvetlenül, fölemelve lázas szemét.

- Akár kíváncsi vagy, akár nem, tudnod kell, hogy az emberek előtt semmi sem marad titokban. Amit csendben tesznek, arról hangosan beszélnek. Rólad meg olyanokat mondanak, hogy az Isten mentsen meg tőle.

S részletesen elmesélte, mit hallott a plébánián és a kántoréktól.

- Mindjárt azon az éjszakán törvényt ültek Jasio fölött, a kántor kicserzette a bőrét, a pap is adott ráadást a pipaszárral, és hogy megóvják előled, elküldték Czenstochowába. Hallod? Értsd meg, mit csináltál! - kiáltott Dominikowa fenyegetően.

- Jézus Mária! Verték! Jasiót megverték! - fölpattant, mintha segítségére akarna sietni, de azután csak összeszorított fogain keresztül sziszegte: - Hogy szakadjon le a kezük, hogy a kolera ne kerülje el őket! - És sírva fakadt, kivörösödött szeméből megindult a keserű könnyek árja, és lelkének minden sebe fölfakadt, mintha élő szíve vére folyt volna belőle.

De Dominikowa nem ügyelt erre, és mint a bottal, úgy kezdte verni minden bűnének és hibájának fölemlegetésével. Egyet sem hagyott ki, fölhányta mindet, ami régóta marta, ami annyira fájt neki.

- Ennek már egyszer véget kell vetni. Érted? Nem élhetsz így tovább! - kiáltozta egyre bőszültebben, bár szemének kötése alól égető könnyek hullottak. - Hogy a legrosszabbnak tartsanak téged, hogy ujjal mutogassanak rád! Micsoda szégyen ez öreg napjaimra, Jézusom, micsoda szégyen - nyögte kétségbeesetten.

- Azt mondják, maga se volt jobb fiatal korában! - vágta Jagusia az anyja szemébe.

Az öregasszony úgy megdühödött erre, hogy alig bírta kinyögni:

- Még a szentnek se bocsátanak meg!

Nem merte tovább szidni, Jagusia pedig valami fodrot kezdett vasalni másnapra. Szellős este volt, zúgtak a fák, az apró felhőkkel beszórt égen lassan úszott a hold, valahol a faluban lányok énekeltek, és hegedű cincogott valami rezgő nótát.

Az ablak előtt az arra haladó bíróné hangja hallatszott:

- Tegnap elment az irodába, és azóta nyoma veszett...

- Az írnokkal ment a járási székhelyre, még tegnap este. A törvénybíró azt mondta, hogy a járási főnök hívta őket magához - felelte Mateusz.

Mikor továbbmentek, az öregasszony ismét megszólalt, de most már szelídebben:

- Miért kergetted el Mateuszt a házból?

- Mert meguntam, és minek üljön itt! Nem akarok férjhez menni!

- Pedig ideje lenne, hogy férj után nézz, ideje! Mindjárt befognák az emberek is a szájukat. Akár Mateusz is jó lenne, nem utolsó legény, nem éppen megvetni való, ügyes és emberséges...

Sokáig beszélt róla, és nagyon biztatta, de Jagusia egy szót sem szólt, a munkával és saját gondjaival volt elfoglalva. Abba is hagyta az öreg, és rózsafüzért kezdett mondani. Odakünn már minden elcsendesedett, csak a fák birkóztak a széllel, és a malom kelepelt. Késő éjszaka volt, a hold szinte egészen elmerült a sűrű gomolyagokban, csak itt-ott fénylett a felhők széle, és fénykévék törtek elő.

- Jagus, holnap gyónni kell menned. Megkönnyebbülsz, ha megszabadulsz a bűneidtől.

- Kell is nekem, nem megyek!

- Nem akarsz gyónni?! - egészen berekedt a szörnyülködéstől.

- Nem hát. A pap hamar kész a büntetéssel, de senkinek se igyekszik segíteni...

- Hallgass, hogy az Úr Jézus meg ne büntessen az ilyen bűnös beszédért! Én meg azt mondom neked, menj gyónni, bánd meg bűneidet, vezekelj, és kérd az Istent, akkor még minden jóra fordulhat.

- Hát nincs elég vezeklésben részem, mi? És mit vétettem? Miért vezekeljek? Talán azért, hogy szerettem, és annyit szenvedtem, azért kapok ilyen jutalmat, mi? Volt már részem mindenben, ami a legrosszabb a világon! - panaszkodott búsan.

Még csak nem is sejtette szegényke, hogy valami még rosszabb éri, még váratlanabb és igazságtalanabb.

Másnap ugyanis, vasárnap, nagymise előtt az a szinte hihetetlen hír futott végig a falun, hogy a bírót a községi pénztárban talált hiány miatt letartóztatták.

Az első pillanatban el se akarták hinni, s bár minden órában jött valaki, aki újabb és rosszabb újsággal tetézte, még nem vették túlságosan szívükre a dolgot.

- A mihasznák kitalálnak mindenfélét, és a mulatság kedvéért terjesztik - mondogatták a komolyabbak.

De bezzeg elhitték, amikor a kovács visszatért a városból, és szóról szóra mindent megerősített, Jankiel pedig délben kijelentette az egész nép előtt:

- Minden igaz! Ötezer rubel hiány van a kasszában, elveszik érte az egész gazdaságát, és ha nem futja, a többit Lipcének kell megfizetnie érte.

Ez valamennyiüket rettenetesen felháborította, hiszen csak úgy sivít a nyomorúság mindenütt, nincs mit a fazékba tenni, akárhányan adósságba keveredtek, csak hogy kihúzzák az aratásig, s most még a tolvajért is kelljen fizetni. Ez már túl sok volt az emberek türelmének, hát nem is csoda, hogy majd megveszett dühében az egész falu, úgy hullottak a káromkodások, fenyegetések és csúfnevek, mint a kövek:

- Dögölnél meg, te cudar, mint a kutya!

- Nem voltam a cimborája, hát nem is fogok fizetni érte!

- Én sem! Mulatott, élte világát, te meg szenvedj a más bűnéért! - mondogatták, és úgy el voltak keseredve, hogy némelyek majdnem sírva fakadtak szomorúságukban.

- Régóta szemmel tartottam, és meg is mondtam előre, mi lesz ebből. Magyaráztam, de nem hallgattatok rám, most aztán itt van! - mondogatta ravaszul az öreg Ploszka. Segített neki Ploszkowa is, mindenkinek mesélt, aki csak meg akarta hallgatni:

- Tudja, Antek már kiszámította, hogy a bíró úr fölsegítésére három rubelt fizetünk holdanként. De az ilyen jó barátért tízet se sajnál az ember, ugye?

És ezek a hírek annyira leverték a népet, hogy csak kevesen mentek munkába, inkább tanácskoztak, és közösen sopánkodtak. Teli voltak a bejárók, a házak eleje, és különösen a tóparton gyülekeztek össze, de hiába törték rajta a fejüket, hova tehetett a bíró ilyen tenger pénzt.

- Biztosan lopott tőle valaki, lehetetlen, hogy egymaga pazarolt volna el ennyit.

- Megbízott az írnokban, és tudjuk, micsoda jómadár az!

- Kár azért az emberért! Megkárosított mindnyájunkat, az igaz, de leginkább saját magát! - mondogatták a megfontoltabbak. Erre közéjük dugta kövér hasát Ploszkowa, és nosza, mintegy sajnálkozva szólalt meg, száraz szemét dörzsölgetve:

- Én meg a bírónét sajnálom! Szegény asszony, úri dáma volt, és fönn hordta az orrát, most aztán mi lesz belőle? Elveszik a házát, eladják a földjét, zsellérsorra jut szegényke, napszámba kell járnia. És ha legalább neki is lett volna belőle haszna!

- Hát nem kóstolt elég jót? - vágott Kozlowa a szavába; buzgón tódította, csakhogy másképpen. - Élték világukat a cudarok, mint valami uraságok. Mindennap húst ettek! A bíróné fél bögre cukrot tett a kávéjába, és pohárszámra itták a tiszta arakot! Láttam, hogyan szállította a városból a finom falatokat teli kassal. Aztán mitől dagadt meg úgy a hasuk? Csak nem a böjtöléstől!

Hallgatták és fontolgatták szavait, bár a vége felé már összevissza beszélt mindenféle badarságot, de csak a kántorné talált mindnyájuk szívéhez. Hirtelen ott termett a faluban, mintha csak véletlenül vetődött volna oda, meghallgatta, mit beszélnek, és aztán félvállról odavetette:

- Hogyan, hát nem tudják, mire adta ki a bíró azt a sok pénzt?

Köréje tolakodtak, és kérdezgették, könyörögtek a feleletért.

- Hát Jagusiára vesztegette, nyilvánvaló.

Ezt nem várták; csak bámulva néztek egymásra.

- Már tavasz óta beszél róla az egész plébánia. Én nem mondok nektek többet, de kérdezzetek meg akárkit, akár a modlicaiakat is, és megtudjátok az egész igazságot!

És továbbment, mintha nem akarna többet elárulni, de az asszonyok nem eresztették. Odaszorították az egyik kerítéshez, és úgy kérlelték, esedeztek, míg végül mesélni kezdte, mintha nagy titkot mondana, hogy milyen színarany gyűrűket hozott a bíró Jagusiának, micsoda selyemkendőket, milyen vékony vásznakat, milyen gyöngyöket vett, és mennyi készpénzt adott neki! Úgy hazudott, mintha könyvből olvasta volna, de szentül elhitték, csak az egy Jagustynka szólalt meg haragosan:

- Mese, mese, meskete! És látni tetszett mindezt?

- Láttam hát, és meg tudnék esküdni akár a templomban is, hogy neki lopott, neki, talán még ő is beszélte rá! Hohó, mindenre képes az a személy, semmi se szent előtte, nincs benne semmi szégyen és lelkiismeret! Mint a veszkődő szuka, úgy futkos a faluban, és mindenütt csak botrányt és szerencsétlenséget terjeszt. Még az én Jasiómat is el akarta csábítani, a fiú ártatlan, mint a gyerek, hát elszökött előle, és mindent elmondott nekem. Hát nem borzalmas, hogy még a papnak se hagy békét! - beszélte gyorsan, és csak úgy lihegett haragjában.

Mintha szikra pattant volna a puskaporos hordóba, úgy robbant ki hirtelen minden régi harag Jagusia ellen, minden irigység, sértődés, féltékenység és gyűlölet. Mindegyik kezdte fölemlegetni, ami a máját nyomta, kimondhatatlan zaj keletkezett. Egymás szavába vágva, egyre dühödtebben kiáltoztak.

- Hogy az ilyet még a hátán hordja a szent föld!

- És ki miatt halt meg Maciej? Emlékezzenek csak rá!

- Az egész falunak bűnhődnie kell egy ilyen kórságos miatt!

- És még a papot is bűnre akarta csábítani! Jézusom, légy irgalmas hozzánk!

- És mennyi korhelykedés, civakodás meg istenkáromlás volt már miatta!

- Megfertőzi az egész falut! Már ujjal mutogatnak miatta Lipcére!

- A pestises levegő sem rosszabb, mint az ilyen métely.

- Amíg egy ilyen van a faluban, addig mindig lesz bűn, kicsapongás és gonoszság. Ma a bíró lopott neki, holnap megteszi más.

- Agyon kell verni a dögöt és odavetni a kutyáknak!

- Ki kell űzni a faluból, ki kell kergetni az erdőbe, mint a járványt!

- Kikergetni! Ez az egyetlen segítség! Kikergetni! - ordítozták dühödten, mindenre készen az asszonyok, s a kántorné javaslatára mindnyájan a bírónéhoz indultak.

Ez kijött hozzájuk, arca dagadt volt a sírástól, olyan nyomorult volt és olyan szerencsétlen, s úgy jajveszékelt, hogy sírva ölelgették, és sajnálkoztak rajta teljes szívükből.

A kántorné csak egy idő múlva említette neki Jagusiát.

- Szent igaz! Ő az oka mindennek, egyedül ő - sopánkodott a bíróné kétségbeesetten. - Az a kutya ringyó, az a pokol fajzatja! Hogy a kerítés tövében dögölj meg az én szenvedésemért, hogy a férgek rágjanak meg az én szégyenem miatt, az én szerencsétlenségem miatt! - lerogyott egy lócára, és kimondhatatlan kínban, zokogásban vergődött.

A többiek is kedvükre kisírták magukat miatta, sopánkodtak, és hazaszéledtek, mert a nap már nyugovóra hajolt. Csak a kántorné maradt ott, bezárkózott a bírónéval, és valami fontos elhatározásra jutottak. Még alkonyat előtt elszaladtak a faluba, házról házra jártak, és valami csöndes, titkos munkát kezdtek.

Csatlakoztak hozzájuk Ploszkáék, még néhány embert magukhoz vontak, és együtt elmentek a plébánoshoz. Az mindent végighallgatott, de széttárta karjait, és így szólt:

- Én nem avatkozom bele semmibe, csináljatok, amit akartok, én semmiről sem tudok, és holnap reggel elmegyek Zarnowba egész napra!

Nagyon lármás este következett, tanácskozással, vitatkozással és titkos suttogással tele; amikor pedig már leszállt a sötét éjszaka, mindnyájan, akik összebeszéltek, összejöttek a kocsmában, s mint a kántorék vendégei újból tanácskozni, tárgyalni kezdtek, összejöttek pedig a legelső gazdák, majdnem valamennyi férjes asszony, és már eléggé régóta tanácskoztak, mikor Ploszkowa fölkiáltott:

- De hol van Antek Boryna? Összegyűlt az egész falu, ő az első gazda Lipcében, hát nélküle nem lehet határozni, mert nem lesz érvényes.

- Csakugyan, el kell küldeni érte! El kell jönnie! Nélküle nem lehet! - ordítoztak.

- De talán védeni fogja, ki tudja? - suttogta az egyik asszony.

- Ugyan, mer is szembeszállni az egész faluval! Ha mindnyájan, hát mindnyájan!

A törvénybíró szaladt el érte, az ágyból kellett hogy kiráncigálja, mert már aludt.

- El kell hogy jöjjön, és megmondja a véleményét! Ha nem jön el, azt fogják mondani, hogy védelmezi Jagusiát, és szembeszegül a faluval. Az asszonyok nem fogják megbocsátani magának a régi bűneit. Jöjjön csak, egyszer véget kell vetni a dolognak.

És nehéz szívvel bár, de elment, mert el kellett mennie.

A kocsma már zsúfolva volt, még egy gombostűt se lehetett volna leejteni; csöndesen zsibongott a tömeg, mert éppen a kántor állott a lócán, és úgy beszélt, mintha prédikálna:

- ...és más mód nincs! A falu olyan, mint a ház, ha egy tolvaj kiveszi alóla az alapgerendát, a másik megéhezik a mestergerendára, a harmadiknak egy darab falra támad kedve, akkor végül is összedűl a ház, és halálra nyomja az összes bentlevőket! Jól gondoljátok ezt meg! Ha mindenkinek szabad lesz lopni, rabolni, kárt tenni, kicsapongó életet folytatni, mi lesz akkor a faluból? Mondom nektek, hogy már nem falu lesz többé, hanem csak az ördög istállója, gyalázata és szégyene a tisztességes embereknek! Hogy már messziről el fogják kerülni a népek, és keresztet vetnek, ha csak említik is a nevét! De azt is mondom nektek, hogy előbb vagy utóbb el kell hogy jöjjön az Isten büntetése az ilyen falura, mint ahogy eljött ama Szodomára és Gomorrára! El fog jönni, és kiirtja valamennyi lakóját, mert mindnyájan egyformán bűnösök, azok, akik a gonoszt cselekszik, de éppúgy azok is, akik megengedik, hogy a gonosz elhatalmasodjék! A Szentírás arra tanít bennünket, ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt; ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki azt, és vesd oda a kutyáknak! Jagusia, mondom nektek, rosszabb a mételynél, rosszabb a dögvésznél, mert megbotránkozást vet, vétkezik valamennyi parancsolat ellen, és a falura vonja az Isten haragját és az ő rettenetes bosszúját! Kergessétek ki, amíg nem késő! Bűneinek mértéke már csordultig telt, és eljött a büntetés ideje! - bömbölte, mint a bika, s még a szeme is kidülledt kivörösödött képéből.

- Persze! Itt az ideje! A nép hatalmában áll, hogy büntessen, és az is, hogy jutalmazzon! Ki kell űzni a faluból! Ki kell űzni! - kiáltozták mind hangosabban.

Szólt még Grzela, a bíró öccse, beszélt az öreg Ploszka, megeresztette a nyelvét Gulbas, de kevesen hallgatták, mert már mindnyájan egyszerre beszéltek. A kántorné folyton azt mesélte, hogy volt a dolog Jasióval, a bíróné is mindenkinek a fülébe ültette a maga sérelmeit, másoknak is alaposan megeredt a nyelvük, s olyan lárma lett, mint a vásárban.

Csak Antek nem szólalt meg. A pultnál állt, sötéten, mint az éjszaka, összeszorítva fogát, sápadtan a kíntól. Voltak olyan pillanatai, hogy kedve lett volna megragadni a lócát és végigverni vele ezeket az ordító pofákat, szerette volna a sarkával letaposni valamennyit, mint a förtelmes férgeket, és úgy megundorodott mindentől, hogy egyik poharat a másik után hajtotta föl, csak köpködött, és csöndesen káromkodott.

Odament hozzá Ploszka, és az egész kocsma hallatára megkérdezte:

- Már valamennyien egyetértenek abban, hogy Jagusiát ki kell kergetni a faluból. Te is mondd meg a véleményedet, Antoni.

A kocsmában hirtelen csend lett, minden szem reá szegeződött. Majdnem bizonyosak voltak benne, hogy ellenkezni fog. De ő fújt egyet, kiegyenesedett, és hangosan így szólt:

- A faluban élek, hát a faluval tartok! Ha ki akarjátok kergetni, hát kergessétek ki; ha oltárra akarjátok emelni, emeljétek! Nekem mindegy.

Eltolta kezével az útjában állókat, és kiment; rá se nézett senkire.

Távozása után még sokáig tanácskoztak, szinte hajnalpirkadásig, s kora reggel már mindenki tudta a határozatot, hogy kikergetik Jagusiát a faluból.

Alig kelt valaki védelmére, mert mindenkit letorkoltak, csak az egy Mateusz nem ijedt meg senkitől. Káromkodva lehordott mindenkit, leszidta az egész falut, s végső dühében Antekhez sietett segítségért.

- Tudsz Jagusiáról? - Sápadt volt, mint a halál, és egész testében remegett.

- Tudok hát. A törvény mellettük van! - szólt röviden, miközben a kútnál mosakodott.

- Hogy a nyavalya törje ki őket az ilyen törvénnyel! Ez a kántorék munkája! Hogyan, megengedhetjük az ilyen igazságtalanságot?! Hát kinek mit vétett? Amivel vádolják, abból egy szó sem igaz, tiszta hazugság! Jézusom, hogy merjenek kiűzni egy embert, mint a veszett kutyát! Lehetetlen, ennek nem szabad megtörténnie!

- Hát szembeszállsz az egész faluval?

- Úgy mondod, mintha velük tartanál - mordult fel Mateusz fenyegető szemrehányással.

- Nem tartok senkivel, de annyi közöm van Jagusiához, mint ehhez a kőhöz itt.

- Segíts, Antek, adj valami tanácsot. Istenemre, már megzavarodik a fejem. Gondold csak meg, mihez fog, hová lesz szegény? A kutyafájukat, a zsiványok, ragadozó farkasok! Fejszét fogok, és rakásra aprítom őket, de nem engedem, nem én!

- Nem segíthetek neked semmit. Elhatározták, hát akkor mit ér egy ember ellenkezése? Semmit.

- Te haragszol rá! - csattant föl váratlanul Mateusz.

- Akár haragszom, akár nem, senkinek semmi köze hozzá! - mondotta nyersen, és a kútra támaszkodva, valahova a messzeségbe nézett. Fájdalmas gomolyagban kavarogtak benne csupán titkolt, de örökké éber érzései: szerelme és féltékenysége. Nyögve ingadozott magában, mint a vihartól tépett fa.

Hirtelen körülnézett; Mateusz már nem volt ott, s úgy érezte, hogy valahogy idegen, különösen kellemetlen és rettenetesen lármás az egész falu.

Az igaz, hogy ez az emlékezetes nap valahogy szokatlan is volt. A nap sápadtan, szinte dagadtan vánszorgott, fülledt és rettenetesen forró volt az idő, az ég alacsonyan lógott, és ocsmány felhők borították, a szél minduntalan nekiszilajodott, és végigsöpört a falun, porfelhők kavarogtak az utak fölött; vihar készült, valahol az erdő fölött már villámlott is.

S az emberek közt is dühöngött már a förgeteg. Futkostak a faluban, mintha megőrültek volna; minden házban civakodtak, néhány asszony hajba is kapott a tó partján, a kutyák szünet nélkül ugattak, majdnem senki se ment ki dolgozni a határba, a jószág az istállókban bőgött, mert nem hajtották ki a legelőre, s még misét se mondott a pap ezen a napon; hajnalban kocsira ült és elhajtatott. Egyre nagyobb lett a zűrzavar, és percről percre nőtt a nyugtalanság.

Mikor Antek észrevette, hogy a kántorék bejárójában egyre több nép gyülekezik, vállára vette a kaszát, és sietve elindult a határba, az erdőszélre.

Útjába állt a szél, kuszálta a gabonát, és homokot szórt a szemébe, de ő nekifeküdt a táblának, és nyugodtan kezdte kaszálni, s közben figyelte a távoli zajt.

- Talán már... - villant át hirtelen az agyán. A szíve úgy kezdett verni, mint a kalapács, harag rázta meg, és kifeszítette a hátát, már le akarta csapni a kaszát, hogy segítségére siessen, de még jókor magához tért.

- Aki vétkezett, vegye el a büntetését! Hadd legyen!

A rozs zizegve hajolt a lábához, beléje ütődött, mint a hullámzó víz, a szél zilálta haját, szárította kíntól verejtékes arcát, a szeme szinte semmit se látott, mintha már egészen ott lenne Jagusia mellett, csak kemény, gyakorlott karja vezette magától a kaszát, és vágta az egyik rendet a másik után.

A szél hosszú, elnyújtott kiáltást hozott a falu felől.

Ledobta a kaszát, és leült a rozs fala alá, mintha belé akarna kapaszkodni a földbe, mintha beléfogóznék egész erejével, s önmagát szinte vasmarokkal ragadta meg, s fogta, nem engedte, bár tekintete a falu fölött röpködött, mint a tébolyult madár, bár a szívét égette a borzalom, bár egész testében reszketett a nyugtalanságtól.

"Mindennek a maga rendjén kell menni, mindennek. Szántani kell, hogy vetni lehessen, vetni kell, hogy aratni lehessen, s ami ezt megakasztja, azt ki kell irtani, mint a gazt" - szólalt meg benne valami szigorú, ősi hang, mintha a föld hangja, ezeknek az emberi településeknek a hangja lenne.

Még lázadozott, de már egyre alázatosabban hallgatta.

- Persze hogy mindenkinek jussa van védekezni a farkasok ellen, mindenkinek.

Valami utolsó fájdalmas gondolat ragadta meg, mint a vad, tépő förgeteg, homályos felhővel takarta be, és fölemelte a helyéről.

Talpra ugrott, megfente a kaszát, keresztet vetett, markába köpött, és nekilátott a munkának. Vágta a rendet rend után, olyan önfeledten, hogy csak úgy süvített a kasza éle, és nyögött a rozsrengeteg.

Ezalatt a faluban bekövetkezett az ítélet és a büntetés szörnyű ideje, hogy már el se lehet mondani, mi történt ottan. Mintha téboly szállta volna meg Lipcét, az emberek valósággal megvesztek, mert aki józanabb volt, bezárkózott a házába, vagy elmenekült a mezőre. A többiek pedig a tóparton gyülekeztek csoportokba, és szinte dühtől részegen, egyre hevesebben lármáztak, kölcsönösen uszították egymást kiáltozásukkal; már mindenki ordított, mindenki szitkozódott, mindenki dühöngött, és együtt olyan szörnyű lármát csaptak, mely távoli, fenyegető mennydörgéshez volt hasonló.

S egyszer aztán eljött az a perc, mikor az egész falu elindult Dominikowa háza felé, mint a megáradt, zúgó patak. A kántorné vezette őket a bírónéval, és utánuk bömbölve tolakodott az egész megvadult csorda.

Úgy törtek be a házba, mint a förgeteg, még a falak is megremegtek. Dominikowa útjukat állta, de letaposták, Jendrzych odaugrott, hogy megvédje, de egy szempillantás alatt ugyanazt tették vele is. Végül Mateusz akarta feltartóztatni őket a kamra előtt, de, bár csapkodott egy doronggal, védte teljes erejével, nem telt el egy üdvözlégynyi idő sem, és már ájultan, bevert fejjel feküdt valahol a sarokban.

Jagusia a benyílóban volt, bezárkózva. Amikor rátörték az ajtót, ott állt a falhoz lapulva; nem védekezett, még hangot sem adott ki, sápadt volt, mint a halott, és tágra nyílt szemében a rémület és a halál komor lángja égett.

Száz kar nyúlt ki feléje, száz kéz ragadta meg mindenfelől, éhes, mohó karmokkal; kitépték, mint a bokrot, mely nem nőtt elég mélyen a földbe, és kihurcolták a bejáróba.

- Meg kell kötözni, mert még kitépi magát és elszökik - tanácsolta a bíróné.

Az utcán már készen állott a szekér, sertéstrágyával megrakva az oldaldeszka színéig; két fekete tehén volt eléje fogva. Rádobták a ganéjra, megkötözve, mint a bárányt, és megindultak pokoli lármával; mint százszor gyilkos jégeső, úgy hullott rá a sok csúfnév, gúnyos kacaj és átok.

De a templom előtt megállt az egész menet.

- Meztelenre kell vetkőztetni, és meg kell vesszőzni a templom pitvara előtt! - kiáltotta Kozlowa.

- Az ilyeneket mindig megverték a templom előtt! Amíg kiserked a vére, vigyétek! - rikácsolták.

Szerencsére a templom udvara be volt zárva, a kiskapuban pedig ott állott Jambrozy, kezében a plébános puskájával; alighogy megálltak, torkaszakadtából felordított:

- Aki a templom telkére merészkedik, lelövöm, isten uccse, megölöm, mint a kutyát! - fenyegetőzött, és olyan vad tekintettel készítette lövésre a puskáját, hogy letettek szándékukról, és tovább vonultak a nyárfás útra.

Még sietni is kezdtek, mert a vihar bármely pillanatban kitörhetett. Az ég mindinkább elkomorult, a szél úgy verte a nyárfákat, hogy meghajoltak alatta, porfelhő csapódott föl a lábuk alól, teleszórta a szemüket, s körös-körül dörgött az ég.

- Hajts, Pietrek, gyorsabban! - sürgették a legényt, és nyugtalanul nézegették az eget. Valahogy elcsöndesedtek, és rendetlenül vonultak az út két oldalán, mert középen kegyetlenül homokos volt. Csak néha rontott oda valamelyik ádázabb asszony a szekérhez, hogy bősz kiáltással könnyítsen magán:

- Te disznó! Te ringyó! Menj a katonákhoz, kórságos cafra!

- Jóllaktál minden jóval, hát most fald magad teli szégyennel, kóstold meg a gyötrelmet is! - ordítoztak körülötte.

Pietrek, a Borynáék bérese, aki a szekeret hajtotta, mert senki más nem vállalkozott rá, ott ment mellette, csapkodta a teheneket, de amint alkalmas időt talált, részvéttel suttogta:

- Már nincs messze... bosszút az igazságtalanságért... csak még egy kicsit bírja ki...

Jagusia pedig megkötözve feküdt a ganéjon, véresre verve, összetépett ruhában, örökre meggyalázva, megalázva és megbántva minden emberi mértéken túl és mindenkinél szerencsétlenebbül; úgy feküdt, mintha már nem hallaná és nem érezné, mi történik körülötte, csak könnyei folytak végig szakadatlan patakban kékre zúzott arcán, s néha emelkedett a keble, mintegy megkövült kiáltásban.

- Gyorsabban, Pietrek, gyorsabban! - mondogatták egyre gyakrabban, mert növekedett a türelmetlenségük, mintha már kissé magukhoz tértek volna; szinte futva érték el a határhalmokat, közvetlenül az erdő szélén.

Kiemelték a szekér oldalát, és a ganéjjal együtt, mint valami undok dögöt, kidobták Jagusiát, hogy a föld is följajdult alatta; hanyatt esett, és még csak meg se mozdult.

Odaugrott a bíróné, belerúgott és ráordított:

- Ha visszatérsz a faluba, rád uszítjuk a kutyákat! - Fölvett a földről valami göröngyöt vagy követ, és teljes erejéből rádobta: - A gyermekeim szégyenéért!

- Az egész falu gyalázatáért! - ütötte egy másik.

- Hogy gebedj meg örökre!

- Hogy vessen ki a szent anyaföld!

- Hogy dögölj meg éhen és szomjan!

Így hullott rá a kiáltás, a göröngy, a kő és a marék homok, ő pedig csak feküdt, mint egy élettelen tuskó, s a fölötte hajladozó fákat bámulta.

Hirtelen beborult az ég, és nagy cseppekben, sűrűn megeredt az eső.

Pietrek valamit pepecselt a szekér körül, ezért hát meg se várták, és csoportosan indultak hazafelé, de valahogy különösen csöndesek voltak. Valahol a félúton azonban Dominikowával találkoztak; véresen, tépett ruhában, zokogva botorkált, nagy üggyel-bajjal tapogatta ki botjával az utat; mikor megértette, kik jönnek vele szemben, iszonyatos hangon tört ki:

- Hogy a dögvész! Hogy a pestis! Hogy a tűz és a víz ne kíméljen benneteket!

Csak válluk közé húzták fejüket, és ijedten siettek tovább.

Dominikowa pedig nagy léptekkel sietett Jagusia segítségére.

A vihar alaposan dühöngött; az ég májszínűvé kékült, a por nagy gomolyagokban kavargott, a nyárfák zokogva és süvöltve hajoltak földig, a szél felüvöltött, és egyre veszettebbül csapkodta a mindenfelé hajló, összekuszált gabonát, azután pedig bőgve, mint a felingerelt bika, belevágott a sűrű, ingó, eget verően zúgó erdőkbe.

Egyik dörgés követte a másikat, dübörögve gördültek végig az egész világon, hogy megreszketett a föld, és remegtek a viskók.

A vöröseskék színű felhőgomolyagok mélyen leeresztették dagadt, duzzadó hasukat, s hol az egyik, hol a másik repedt meg, kicsattant belőlük a villám, és vakító fénypatakok áradtak.

Időnként jégeső hullt, kopogott a leveleken és az ágakon.

És a nap, a por és a jégeső kékes homályában kétségbeesve sóhajtoztak a fák, a bokrok és a vetések, mintha menekülni akarnának, de mivel mindenfelől verte őket az orkán, vakította a villám, tébolyította a dörgés, hát csak forogtak egy helyben, és vad süvítessél rángatóztak; s valahonnan a magasból, a felhőkön, sötétségen és szélviharon át kékes mennykövek szikráztak, sikoltottak, mint a tüzes kígyók, nem tudni, honnan szakadtak ki, és nem tudni, hova vetődnek; szálltak villogva és tovatűnve, elvakították az egész világot, s ugyanakkor vakok voltak és némák, mint az emberi sors. És rövid megszakításokkal így tartott ez egészen estig, csak alkonyatkor nyugodott el, s csöndes, sötét és hűs éjszaka következett.

S másnap csodaszép napra virradtak; felhőtlen volt az ég, és olyan kék, mintha kimosták volna, a föld csillogott a harmattól, a madarak örvendezőn énekeltek, s minden teremtmény élvezettel fürdött a friss, illatos levegőben.

Lipcében pedig minden visszatért a régi kerékvágásba; de alighogy néhány embernyi magasságra emelkedett a nap, mintha összebeszéltek volna, valamennyien indultak aratni; minden házból egész csapat indult, minden ház felől csillogtak a sarlók és a kaszák, minden udvarból szekerek gördültek a mezsgyékre és dűlőutakra.

S amikor a kisharang megszólalt a templomban, már mindenki munkára készen állott a földjén; amint meghallották a harangszót, sőt némelyek, a közelebbi földeken, az orgona szívhez szóló búgását is, imádkozni kezdtek; volt, aki letérdelt, aki hangosan imádkozott, és olyan is, aki csak ájtatosan fölfohászkodott; erőt és lélegzetet gyűjtöttek a munkához, s azután mindenki keresztet vetett, markába köpött, erősen megvetette lábát a földtáblán, meghajlította a derekát, megragadta a sarlót vagy a kaszát, és vágni és kaszálni kezdett.

Nagy, ünnepélyes csönd ölelte át a gabonaföldeket, mintha a verejtékes, szüntelen és gyümölcsöző munka szent ájtatossága folyna.

A nap mind magasabbra emelkedett, a hőség óráról órára fokozódott, tüzes fény öntötte el a földeket; úgy gördült az aratás napja, mint a búza aranya, és úgy csengett, mint az aranyos, súlyos, érett gabonaszem.

A falu üres lett, mintha kihalt volna; a házak be voltak zárva, mert minden, ami csak élt és mozdulni tudott, kiment az aratásra, még a gyerekek, még az öregek és betegek is, sőt még a kutyuskák is letépték magukat kötelükről, s a nép után igyekeztek a pusztán maradt házakból.

És már minden földön, ameddig csak a szem ellátott, a rettenetes hőségben, az aranyló vetések közt, a rezgő és vakító levegőben hajnaltól késő estig villogott a sarló meg a kasza, fehérlettek az ingek, piroslottak a szoknyák, fáradhatatlanul tevékenykedtek az emberek, és folyt a csendes, megfeszített munka; már senki sem lustálkodott, senki sem nézett a szomszédaira, nem gondolt semmi másra, csak a föld felé hajolva, mint az ökör, arcának verejtékével dolgozott.

Egyedül csak Dominikowa földje állott elhagyatva, szinte elfeledve; a mag már kipergett a kalászból, a gabona ellankadt a szárazságtól, de senki még csak nem is mutatkozott rajta; ijedt szomorúsággal fordították el az emberek a szemüket, némelyek sóhajtoztak is, vagy a fejüket vakarták gondterhelten, aggodalmasan néztek a többiekre, és azután még buzgóbban láttak neki a saját munkájuknak. Nem volt idő arra, hogy elmélkedjenek a pazarlás és pusztulás láttán.

Mert úgy gördültek az aratás napjai, mint a nap arany küllőivel villogó kerekek; egyik követte a másikat, egyre gyorsabban, egyformán verejtékesen, és egyformán nehéz, de örömteli fáradságnak szentelve.

És hamarosan, néhány nap múlva, mert pompás idő volt, derült napok követték egymást, már vastag kévékbe is kezdték kötni a learatott gabonát, keresztekbe rakták a táblákon, és lassan hordták is Lipcébe.

S szünet nélkül gördültek a súlyos gabonától meredező szekerek, gördültek valamennyi mezőről, az összes dűlőutakon, az összes kitárt csűr felé, mintha sűrű aranytól duzzadó hullámok ömlenének el az utakon, az udvarokon és a szérűkön. Még a tó fölött is remegtek, az út menti fákon is aranyszínű szalmaszakáll csüngött, és az egész világot betöltötte a fonnyadó szalma, fű és friss gabonaszem illata.

Már itt-ott kattogott a cséphadaró a csűrökben, sietve csépeltek kenyérnek valót. A tágas, megüresedő mezőkön, az aranyos tarlókon mohón tallóztak a ludak, egész juhnyájak és tehéncsordák legeltek, itt-ott már füstöltek az első tüzek, s egész napokon át visszhangzott a lányok nótája, az örömrivalgás, a kurjongatás meg a szekérzörgés, és ragyogott az emberek napbarnította, boldog ábrázata.

Még le se tarolták a rozsot, a dombokon máris könyörgött a zab a kaszáért, és az árpa is szemlátomást érett, a búza pedig egyre aranylóbban rozsdállott, úgyhogy ki se szuszoghatták magukat, még jól sem lakhattak valamennyire; de a nehéz munka és a nagy fáradtság ellenére, bár némelyek a tál fölött aludtak el este, mégis mikor hazatértek a határból, csak úgy rengett Lipce az örvendező zajtól, nevetéstől, beszédtől, énektől és muzsikától.

Mert hát vége volt az aratás előtti ínséges időnek, telve voltak a csűrök, jól termett a gabona, és mindenki, még a legszegényebb is, büszkén emelte fel a fejét, bizalommal nézett a holnap elé, és régóta vágyott boldogságról ábrándozott.

Az egyik ilyen aranyos aratási napon, mikor már az árpát is hordták, végigment a falun az a vak koldus, akit a kutyája vezetett. De a nagy hőség ellenére nem nézett be sehová, mert Erdőaljára sietett. Nehezen cipelte hízott hasát és görbe lábát, lassan vánszorgott, folyton szortyogott, és éberen hegyezte a fülét. Meg-megállt az aratóknál, dicsérte Istent, tubákkal kínálgatta az embereket, és ha váratlanul némi garas is csöppent, imádságot mormolt, s ravaszul, minthogyha csak véletlenül tenné, Jagusia és a lipcei ügyek után érdeklődött.

De nem sokat tudott meg, mert odavetett szavakkal, kedvetlenül rázták le.

Csak Erdőalján, mikor leült a feszület alá, hogy kissé kiszuszogja magát, találkozott Mateusszal, aki nem messze innen a fát készítette elő a kovács szélmalmához.

- Mutassa meg az utat Szymekékhez! - kérte a koldus, nehézkesen fölemelkedve mankóira.

- Nem talál ott nyugodalmas pihenést! Nincs ott más, csak sírás meg gyötrelem! - suttogta Mateusz.

- Beteg még Jagusia? Azt mondták, hogy megzavarodott az elméje...

- Nem igaz, csak folyton fekszik, és alig tud valamit az Isten világáról! Még a kőszikla is megsajnálná! Ó, emberek!

- Hogy így kárhozatba taszítanak egy keresztény lelket! De úgy hallom, az öregasszony pörli az egész falut.

- Semmit sem ér el vele. Valamennyien, közakarattal határozták el, joguk volt hozzá...

- Rettenetes dolog az egész nép haragja, rettenetes! - A koldus összerázkódott.

- Bizony, de ostoba és gonosz, meg igazságtalan is! - tört ki Mateusz, és elkísérte Szymekékhez a koldust, ő maga is benézett, de gyorsan ki is jött, és lopva törülgette könnyeit. Nastusia lent font a ház előtt, a koldus odaült melléje, és egy kék üvegcsét vett elő.

- Tudja, ezzel a vízzel meg kell hinteni Jagusiát napjában háromszor és bedörzsölni a halántékát, akkor egy hét alatt úgy elmúlik, hogy nyoma sem marad. Az apácák adták nekem ezt a vizet Przyrowban.

- Isten fizesse meg. Már két hete elmúlt, de ő még mindig eszméletlenül fekszik; csak olykor riad fel, és futni akar, jajveszékel, és Jasiót szólongatja.

- Hát Dominikowa?

- Az is olyan, mint a hulla; folyton Jagna mellett ül. Nem húzza sokáig, nem bizony.

- Jézusom, mennyi nép pusztul el, Jézusom! Hát Szymek hol van?

- Lipcében lakik; hiszen minden az ő nyakába szakadt, mert nekem a betegeket kell ápolnom.

Egy egész tízest nyomott a koldus markába, de nem akarta elfogadni.

- Jó szívvel hoztam neki, s ráadásul még imádságot is mondok érte az Úr Színeváltozásához! Olyan jó volt a szegényekhez, mint kevesen a világon, olyan emberséges.

- Bizony, jó szíve volt, bizony! Talán azért is kell neki annyit szenvedni! - suttogta Nastka, és szomorú tekintettel nézett körül a világon.

Lipcében Úrangyalára harangoztak; néha felhangzott a szekerek zörgése, az élesített kaszák pengése és valami távoli, nagyon távoli ének; az alkonyat aranypora kezdte eltakarni a falut, a földeket és az erdőket.

A koldus fölállt, fölzavarta a kutyáját, megigazította tarisznyáit, és mankójára támaszkodva így szólt:

- Isten áldja magukat, jó emberek.

18. Irgalmazz nekem, Isten! - bűnbánati zsoltár kezdő szavai. ^[VISSZA]

19. A Te nagy irgalmasságod szerint... - az előző zsoltár folytatása. ^[VISSZA]

24. Mickiewicz Pan Tadeusz című elbeszélő költeményéről van szó. ^[VISSZA]