Szózat a pesti Magyar Színház^* ügyében

Nyolc hét híán^* egy évet tölték a pesti Magyar Színház^* kormányzásában, mostoha körülmények miatt kevés sikerrel ugyan az intézetre, de annál többel magamra nézve; mert tanultam embereket ismerni s magamat, s tapasztalást gyűjték azon mezőn, hol előbb csak elméletileg voltak eszméim. Emberismeretemnek magam, tapasztalásimnak, melyekből itt közlök némelyeket, talán mások is hasznát vehetendik, kiket a sors a színházi igazgatás virágtalan pályájára helyezend.

Célom a hazafiak figyelmét a pesti Magyar Színházra^* fordítani.

Nem tetszeni, hanem használni akarok, s így ha nem lesznek kedvesek, miket mondok, nem ütközöm meg benne. Ki a dolgokat saját nevökön nevezni s miket lelkének belsejében igazaknak talált kimondani is szereti, annak nem könnyű tetszésre szerttenni, annak gondolatain bár a legmézebb szavakba burkolva is, csípősség fog érzeni, mi nem minden ínynek kedves.

Pesten, szeptemberben 1839.

Vitatkozások tárgya volt az valaha: kelljen-e a színházakat a társaságban megszenvedni, nem üdvösebb volna-e erkölcsi szempontokból, ha azok nem léteznek és soha divatba nem jőnek. Mint minden életbe hatóbb tárgy, úgy ez sem szűkölködött ellenzők s pártolókban. Rousseau^* s mások kárhoztaták a játékszínt, Schiller^* s D'Alembert^* szenvedélyesen pártolák. Egyik fél erkölcsvesztegető találmánynak hirdeté, a más, név szerint maga D'Alembert^*, éppen ellenkezőleg, a színművet jelenésekben ábrázolt erkölcsi oktatásnak állítá; Napóleon^* szerint pedig a nagyszerű szomorújátékok mindmegannyi nagy embereket képző iskolák, mennyiben azok lelket tüzelnek, a szívet tágítják és emelik, s véleménye szerint Franciaország fiainak jeles tetteit sok részben Corneillenek köszönheti, kit ő, ha élne, herceggé fogna tenni. Igen kedvező nyilatkozás a játékszínre nézve a világ legnagyobb szellemei egyikének szájából!

Napjainkban e tárgy feletti viták megszüntenek, mert a mívelt nemzetek többsége a színházak pártjára állott; kormányok, testületek segéllik azokat tömérdek áldozatokkal, s most kiirtásuk felől értekezni, miután a közvéleményben annyira meggyökerültek, volna bár kártékonyságuk eldöntött igazság, a sikeretlen törekedések sorába tartoznék. Cél- és korszerűbb véleményem szerint arról gondolkodni, miként lehetne a színházakat, melyek tettleg fennállanak, és tagadhatatlanul nagy befolyást gyakorolnak a népre, úgy rendezni, hogy velök a társaság puszta időtöltésen túl és fölött, nagyobb, nemesebb célokat is érhessen el. Mert a színházak ártalmait bővebben fontolónak lehetetlen azon végeredményre nem jutnia, hogy azok nem lényegesen és szükségképpen, hanem csak föltételesen lehetnek kártékonyak, rossz ügyelet alatt tudniillik; de mi van, mi bizonyos körülmények között és föltételek mellett ne lehetne ártalmas? Mi eléggé szent, mivel visszaélni nem lehet? Nem történt-e már oltárnál, vallási szertartásaink legszentebb helyén, mérgezés? – A játékszín, mint pusztán mulatsági intézet is tagadhatlanul szellemibb és így nemesebb időtöltés helye, s mint ilyen mindig lel és érdemlend még áldozatokkal is pártoltatást, meddig a világ merő beduinokból nem áll, mert mívelt embernek szellemi mulatságra úgy van szüksége, mint míveletlennek anyagira.

Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is egybeköthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik, s ez okból ártalmi oldalai ellen legkevésbé lehetne józanon panaszkodnunk, és ha vizsgálatra vesszük napirenden levő és gyakran szóba hozott országos intézeteink hasznait és szükségét, látnunk kell, hogy közöttük kevés van fontosabb és előlegesebb, mit e játékszíni ügy. Mégis – mi csodálatos – valamennyi között ez az, minek létesülése legnehezebben megyen, minek legtöbb akadályai, legtöbbféle ellenségei vannak. – Nem szűkölködénk ugyan kezdet óta apostolokban, kik az ügyért buzgóan hirdették az igét, de ezek buzgalma nem vala elégséges mindeddig a közrészvétlenség fagyát fölengesztelni. Csak a kisebb szám pártolja tettleg mai napig a színi ügyet; a nagyobb szóval, ígérettel szolgál bőkezűleg, tanácsol és sopánkodik a sopánkodókkal: de midőn cselekvésre jő a dolog, bujósdi ajtót kohol, melyen tisztességesen, nemakarás gyanúja nélkül menekedhessék.

Vannak a magyar színügynek oly ellenzői, kik magokat elvek embereinek vallják. Ők elvből minden néven nevezhető játékszínnek ellenségei, következetesen a magyarnak is. Ők nagytekintetű tudós férfiak munkáiból tanulták, mi kártékony, szellemileg ártó befolyású intézetek legyenek a státusban^* a színházak. Az elvnek e sanyarú férfiai azonban nem mind egyfajúak; nagyobb része képmutató, csak némelyike valódi. Az első rendbeliek hosszas tanításokat szoktak és tudnak tartani minden játékszín ellen, de minthogy Pesten egy német van^*, s oda járni divat, és jó tónhoz tartozik, szorgalmasan járnak. Ezek legkorcsabb fiai a hazának, mert erkölcsi elvek palástjába burkolva munkálnak a magyarodás s nemzetiség ellen; leghálátlanabb madarai azon levegőnek, mely őket táplálja, s nem érdemlik, hogy az isten szent napja rájok világít. Mert aki honának ellensége, az senkinek, még önmagának sem barátja, az bujdokolhatik vándorfecskeként innen vagy túl az óceánon, sehol sem fogja feltalálni magát, mindenütt idegen lesz az élet végszélei között. Ilyet megvetni kellene és kerülni mint ragályt, ha nem volna oly igen sajnálatra méltó. – A másik, a valódiak felekezete, őszintén hiszi a színház ártalmas voltát, s hogy elveit terjessze, divatosakká tegye, legelőször is a magyar színház ellen kél ki, melynek alapításáról még csak egypár év óta kezdünk komolyan gondolkodni, ahelyett, hogy szónoki tehetségeit a német ellen fordítaná, mely évtizedektől állandóvá lőn közöttünk, s a színház általok képzelt és hirdetett kártékonyságain túl még nemzetiségünkből is kivetkeztet. „Ront a játékszín? – így szól Kölcsey^* –, miért mégis a némettől vissza nem irtózni? Miért a gravámenek^* közé nem tétetni, hogy a pesti, budai, pozsonyi stb. német színházak bezárassanak?” Mi balgaság s egyszersmind gyanús dolog a színházak kártékonyságáról csak akkor vitatkozni, midőn a magyar megalapítása van kérdésben, a németet pedig, mely évek óta virágzik közöttünk, hallgatva mellőzni? Mert végtére, ha romlanunk kellene is, nemzethez méltóbb volna honi, mint idegen intézet martalékivá lennünk.

Nem kicsiny közöttünk azoknak száma is, kik hazafiútlanságukat művészet szeretetével palástolják; német színházakba járnak magyar létökre, mert úgymondanak, ott a művészet a tökély magasabb fokán áll. Nem volna ugyan nehéz megmutogatni, hogy jelenleg budapesti német színházaink művészi tekintetben alig, vagy ha igen, kevéssel állanak fellebb a magyarnál, de okoskodásnak a fajulni induló saját szofisztikai^* okoskodását leszen kénytelen ellenébe tenni, hogy valahogyan igazolja állítását: mert az önigazlást ott, hol a vád hazafiútlanság, még a fajult is becsületbeli dolognak tartandja. Csak arra vagyok bátor az ilyeneket figyelmeztetni, hogyha örökké német színházba fogunk járni a művészet szeretete miatt s örökké azt pártolni: miképp fognak a magyar színészet tökéletesedésének forrásai megnyílni? Tán a magyar színészet ellenkezőleg minden tapasztalással, pártoltatás nélkül is kifejlendik? Adná az ég, hogy e növény istennek csodaterméke volna, mely ne szoruljon ápoló kezekre: akkor nem volna szükség elfajult honfiak megtérítésében fáradni, akkor felvirulna az maga erejéből, megszégyenítésére a bűnösen tévelygőknek. S meg kell vallani, hogy a művészetnek ez ürügye alatt egy igen furcsa indulat is rejtezik: hazafiság tudniillik, de csak önhaszonért, azaz: ubi bene, ibi patria^*. Mit törődünk sokat, mely hazának fiai vagyunk, csak dolgaink jól folyjanak! Mi gondunk nekünk a magyar színházra, csak a németben jól mulassuk magunkat! Megvallom, ez oly szép hazafiság, mely a leghaszontalanabb embertől is kitelnék. Nem lehetne-e vajon néha egy kis áldozatot is tenni azon nemzetért, melynek tagjai vagyunk, melyhez nemcsak vér, hanem nagy érdekek is kötnek, melynek felvirultából unokáinkra is egy jobb lét fog felvirulni? egy kis áldozatot, mondom, mert a pesti magyar és német színház között nincs oly művészi különbség, hogy a magyarba járni nagy áldozat legyen.

Némely nagyobb tekintetű férfiak azon állításban tetszenek magoknak, hogy a magyar színészet azért nem alapodhatik meg, mert a magyar általában „nem született komédiásnak, és karakterével nem fér össze a komédia”^*. Az első, ha jól értem, azt teszi, hogy a magyar nem alkalmas színészségre, a második, hogy a magyar karakterénél fogva nem kedvelője a színművészetnek. Ezen állításban némely magyarjaink hízelkedést találnak magoknak, mintha a magyar karakter férfiasabb s valami nemesebb volna, mint azon nemzeteké, kik a színészetnek kedvelői; de ezen állítás amily sértő, oly alaptalan is. Mert vajon a művészet oly megvetendő valami-e, mit nem kedvelni dicséretes, kedvelni pedig pirulásra méltó? Én azt vélem inkább, hogy nemzetnek oly karakterrel bírni, mely a művészettel nem rokonul, századunkban nem férfiasságot, hanem durvaságot jelent; durvasággal pedig nem dicsekednünk kell, hanem inkább igyekeznünk azt kiirtani magunkból. Ne igen örüljünk tehát a dicsőségnek, mely ránk abból háramlik, ha a színészet nem fér össze karakterünkkel. – De ezen állítás továbbá nem is való, mert vajon a pesti német színház számos látogatói között naponként – fájdalom! – nemigen sok magyar van-e? S ezen sokról lehet-e józanul a fellebbit mondani? Vagy azon nagy sereg Debrecenben és Kolozsvárt, mely egyszer s másszor Pestről odautazott magyar színészeink vendégszerepeire összecsoportosul, vajon nem magyar-e? Alaptalan továbbá a mondat azon része, hogy a magyar színészetre nem alkalmas, és kissé fonák is, midőn a magyar színpadon tagokat látunk föllépni iskola nélkül és csupán gyakorlatilag, önerejökből színészekké képzetteket, kik ha talán udvari színházak tagjaival nem is, számos német színésszel sok tekintetben mérkőzhetnek. Ezt én merem állítani, kinek ítéletében sohasem gáncsoltatott még a túlbecslés, de a szigorúság többször.

Számlálhatnék még elő egyebeket, beszélhetnék bujósdi ajtókról, melyeken a nem akarás menekedni szokott mind annyi akadályairól színészetünknek: de nem akarván hosszas lenni, mellőzöm őket, csupán egyet említendő, mely fő és közvetlen oka annak, hogy még most is, 1839-ben, miután egy színházunk Pesten már két év óta felépülve és megnyitva áll, vitatkoznunk kell afelett: miként lehetne a magyar színészetet Pesten biztosítani és virágzatba hozni.

Ki a történteket nem tudja, csudálkozni fog, ha mondom, hogy éppen ezen színház, mely 1837-ben fölépült s megnyittatott, egyik fő oka annak, hogy színészetünk még mindig ingatag lábon áll. Ezen úgynevezett ideigleni színházat^* a sors haragjában gondolta ki, és bűneink büntetésére építé föl, hogy hátravessen céljainkkal ismét több évekre. Ha ez ideigleni színház^* építése oly tűzzel-vassal, oly erőszakosan nem űzetik akkor, midőn az országosan alapítandó Duna-parti színházról Pozsonyban a törvényhozás szava megzendült: sokat mernék tenni rá, ma országosan biztosított színészetünk volna Pesten. De akkor az ideigleni színházhoz^* letett egypár alapkő elbódíta bennünket, azt mondók: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”; nem akarónk egyetérteni felhevüléseink közt a Duna-parti színház hidegebben, de biztosabban számoló barátival; s mindamellett, hogy egyetértésről oly sokat szeretünk beszélni, az ezektől egyesülésre barátilag nyújtott kezet el nem fogadók, hanem dolgoztunk excentrice^*, azaz ki-ki magának: így az akaratok ereje megoszlott, zűrzavar támada az ügy felett, és a zűrzavarban egy harmadik halászott láthatatlanul ugyan, de a maga részére legtöbb sikerrel. Higgyétek el nekem, bármint szépítsük is most már a dolgot, az ország gyűlésén igen hatalmas okul szolgált ez ideigleni színház^* az országos ellen, még azoknál is, kik azt világosan ki nem mondották. S bármint örültek is sokan ez ideigleni színház^* fölépülésének 1837-ben, most, 1839-ben nem lehet ezen épületre fájdalom nélkül tekinteni; mert ez oka, nem egyedüli, de mégis fő, hogy színészetünkkel oly visszásan és természetlenül vagyunk, hogy magyar létünkre kinn a juhszélen tanyázunk^*, s ha magyar művészetet akarunk látni, télben sárözönben, nyáron porfellegek közt juthatunk be a nemzeti Thália sanctuariumába^*. Ezen ideigleni színház^*, uraim, az országosat elbuktatta, magát pedig meg nem alapítá, még csak fel sem építette kellőleg, mert udvara maig kerítetlen és puszta, falai meszeletlenek, s bár belül elég víg és derült, kivált ha Norma^* előadásakor németekkel megtelik: de kívül szomorú és bánkódni látszik, hogy országos testvérének halált okozott.

Mielőtt Pesten házunk volt, sokan azt hitték, hogy csak ezt kell építeni, a többi magától megyen, s a sült galamb önkényt röpülend szánkba. Íme, itt az épület, s mit nyertünk vele? Hol állunk még mindig? Megszűntek színház iránti aggodalmaink? Korántsem, sőt mindennap rettegnünk kell, hogy amily nyakra-főre megnyitók azt fordított színdarabbal^*, oly pompásan bezárjuk eredeti operával. S ez a Nemesis^* keze lesz rajtunk, makacs egyet nem értésünk bűne miatt.

Ne vélje azonban valaki, mintha állítanám, hogy mi ez ideigleni színházzal^* semmit sem nyertünk. Nyertünk igenis! Művészi tekintetben sokat; szép előhaladást az operában, és tapasztalást, mely keserű ugyan, de kincsekkel ér fel. Nincs pedig áldozat, melyet a tapasztalás birtokáért oda ne adhatnánk, ha az áron szerezhető volna; de a tapasztalás az élet díja, melyet a sors rendszerint hosszas izzadásokért utolsó pályabérül nyújt a kortól leroskadottnak. Mi a színészet dolgában még ifjak vagy tán éppen gyermekek, köszönjük meg a végzetnek, ha bukdosásinkból tapasztalást enged gyűjteni. Megtanultuk, hogy Pesten puszta építéssel nem lehet színészetet még most alapítani; megtanultuk, mit már előbb is tudhatónk, de hinni nem akartuk, hogy ház mellett még a pénz sem elég biztosítéka a színészeti állandóságnak, hogy ezekhez még művészi tudomány, rendszeres igazgatás, és mi ennek következménye, gazdálkodási takarékosság is kivártatik. A jelenleg igazgató részvényes társaságnak háza is van, pénze is volt, de nincs és kezdet óta nem volt rendszerezett igazgatása, s ez volt a nagy bökkenő: inde prima mali labes^*.

Nem nyúlt ezen igazgatás bizonyos renddel s meghatározott elvekkel a dologhoz. Mind a színház megnyitása, mind a gép mozgásba tétele igen sietve s elhamarkodva történt; később pedig nem fordíttatott rá azon gond, melyet a tárgy szövevényes volta megkíván. Eleinte az igazgatás minden számolásait csupán színdarabok jövedelmeire és kiadásira szorítá, s operákba pár évig nem szándékozott kapni. Maga a négy pesti vásár mintegy kezességül látszott szolgálni, hogy az igazgatás vagyonilag fenn bírja magát tartani. Maradt volna meg az első föltételénél, most más rendben állanának dolgai. De csakhamar operákba vágtunk, éspedig nem amúgy piano^*, mint kezdetben kellett volna, hanem mindjárt fortissimo^*. Drága énekesnőt fogadtunk fel, kinek minden hangját garasok helyett pengő forintokkal fizetők, s midőn egyikünk-másikunk fejét csóválá, és kételkedék a megállhatás felett, avval biztaták egymást, hogy az énekesnő 16–17 000 forintját aláírás útján fogjuk beszerzeni. Iparkodtunk is, mennyire-annyira aláírókat szerezni, s nagy uraink biztattak is bennünket az énekesnő megmarasztására; az aláírásban azonban nemigen erőlteték meg magokat. De mi mindennek ellenére is szerződésre léptünk az énekesnővel, s ismét biztattuk egymást, hogy jól fognak menni dolgaink, mert a színházat az énekesnő s az opera fogják megmenteni a bukástól. Első valék, ki ez állítás valóságán kételkedni kezdettem; mert annyit tudtam, hogy az operákat német szomszédaink nem jövedelmező, hanem csak fényűzési cikkelyül tekintik a színházaknál, s azok legfellebb a zenekóros olasznál és franciánál fizethetik ki magokat, hol a bemeneti díj nagy, és egy új mű egymás után tizenöt-hússzor adathatik, s mindig tele házakban. Kételkedésem azon gondolatra vitt, hogy egy kis számot vetnék, s íme a számvetésből kisült, hogy az opera nálunk is, valamint a németeknél, nemcsak egy fillér hasznot vagyonilag nem tett, hanem ezerekre menő kárt. Erre én figyelmesekké tevém annak idejében azokat, kiket a dolog legközelebbről illetett; de szavaim nem nyertenek hitelt, ámbár számokon alapultak és heves cáfolatokat szültenek, puszta okoskodáson és az operai közönség nagy számán épülteket. De ki nem tudja, ha ítélni elfogulás és melléktekintetek nélkül akar, hogy oly számolásból, melyben csak a jövedelemnek van némi ingatag alapja, a kiadás pedig nem vétetik figyelembe, megtudni lehetetlen: aktív vagy passzív állapotban van-e a pénztár. Legtisztább szándékból eredt figyelmeztetésem neheztelést szült, s a neheztelők operaellenségnek kiáltottak ki. Kit nem tudunk megcáfolni, kisebbíteni szoktuk, hogy szavai hitelét rontsuk. Nekem ugyan igen mindegy, operaellenségnek tartatom-e vagy operabarátnak, mert emez, úgy, mint amaz sem szégyen, sem szerencsétlenség, s ha volna is, én még mindig vigasztalhatnám magam, hogy nagyobb zivatarokat láttam már, melyek mégis elsodorni nem tudtak, s hiszek istenben, hogy ezen kis operacsetepaté sem fog elmorzsolni. Az idő mindent rendbe hoz, s ez meg fogja mutatni, melyikünk tette áldozatát az istenek oltárára őszinte szívvel. Engem azonban sem ilyetén apró hírkoholmányok, sem semmi, maga a Damoklesz kardja^* sem fog soha is tartóztatni, hogy kimondjam, mit kimondani szükségesnek vagy legalább hasznosnak vélek; azért itt ismétlem: hogy az opera a pesti magyar színháznál^*, miként most rendezve van, nem tesz hasznot, hanem ezerekre menő kárt, mit számokkal fognék bebizonyítani, ha a színház számadásai ma is kezemben volnának, mint igazgatásom alatt voltak.

Panaszkodunk, hogy a pesti magyar színháznak^* közönsége igen kicsiny, s nem képes fenntartani az intézetet. Ezen állítás nem egészen való: a közönség igen kicsiny ugyan, és úgy, miként most a színházi dolgok állanak, nem elégséges a költségek fedezésére; azonban vegyük ki az operára és balettre fordított költségeket, meg fogjuk látni, hogy a színdarabok a mostani nézőközönséggel fenn bírják magokat tartani. A pesti magyar színház^* 1837. aug. 22-től, midőn megnyittatott, 1838. aug. 22-ig operai jövedelmeken kívül behozott körülbelül 90-et váltóban: oly mennyiség, melyből a színészetet fenn lehetne tartani. De nemcsak arra vagyon szükség, hogy fenntartsa magát, hanem arra is, hogy az koronként gyarapodjék, s művészi előmeneteleket tegyen, mert csak így érünk vele célt. Evégre legközvetlenebb eszköznek gondolnám színdarabokon kívül operát és balettet is szerkesztetni. Ítéletem szerint semmi nem oly káros színészetünkre, mintha a színésznek nem marad elég ideje készületre; ha örök játszás által zaklattatik, ha sem tanulmányira, sem egy kis pihenésre nem jut ideje. Sok játszás által lejátssza magáról a lélek a kedvet, kedv nélkül a játék csak gépi foglalatosság. Ama secessus^* és otium^*, melyet Róma egyik költője^* emleget, nemcsak költészi, hanem általában minden művészi munkálkodásokra illik és szükséges; azokat nem lehet, mint kézműveket, napszámra űzni. E célra vagy operákkal és balettekkel lesz a színész koronként felváltandó, vagy ha vasárnaptól szombatig színdarabokat adatunk, igen nagy színészi személyzetet kell tartani, oly nagyot, hogy minden kitűnőbb szereposztályra több tag legyen – mint van például a bécsi udvari színháznál –, kik egymást felváltogassák. Az első eset csak országos segedelemmel létesíthető, a második néhány évig még országos segedelemmel sem, mert a most Pesten levő színészek számát hozzájok hasonlókkal sehonnan sem pótolhatjuk.

Vidéken alig van egy-kettő, ki itt becsülettel megállhatna. Azért operát és balettet kell a színészet segedelméül szerkesztetni. De színdarabokat, operát és balettet egyszersmind, miként tapasztalásunk bizonyítja, a pesti magyar közönség még most nem elégséges fenntartani, azért más eszközökről kell gondoskodni, mint amik eddig használtattak.

Meg vala kísértve a színház haszonbérbe adatása, de bérlő nem akadt; s most, úgy hiszem, még kevésbé fogna. Meg van kísértve a részvények útja, s láttuk, hol állunk vele. Ítéletem szerint jelenleg nincs egyéb hátra, mint országos pártolás.

Szándékom e kis röpiratban arról értekezni főképp, hogyan gondolnám én a pesti magyar színházat^* elrendezendőnek azon esetre, ha az országosan segíttetik, s kifejteni, mennyire parányi erőm engedi, az e tárgyra tartozandókat.

Midőn a magyar színház országos pártoltatásáról szó vagyon, első kérdés, melyet mind tenni, mind bővebben megfontolni szükség, ím ez: vajon, mi célokat vél a nemzet egy magyar színház alapításával elérhetni? És ha csakugyan nyomós okok vannak, melyek a színház országos pártolását szükségessé teszik, mi szempontok azok, mikből tekintve a dolgot ezen intézetnek éppen Pest városában kell alapíttatnia? Nem volna-e célirányosb azt inkább Miskolcon vagy Debrecenben vagy éppen Szegeden állandóvá tenni, hol több a magyar ajkú lakos?

Mondják a magyar színház pártolói, hogy miután szerte a haza legfőbb, legvirágzóbb városaiban német színházak vannak, s Pesten magában egy pompás, szinte német, igen illő, hogy egy nemzeti magyar is legyen; hogy szégyen, ha a magyar nép csak idegen nyelv segedelmével juthat azon szellemibb s nemesb éleményhez, mit színielőadások nyújtanak; hogy sokan, kik németül nem értenek, száműzvék saját hazájokban a színházból azalatt, hogy a német ajkú lakosok dúskálkodnak ezen életgyönyörben; hogy pirulnunk kell idegenek előtt, kik Pesten megfordulván kérdik tőlünk: „Hol van színházatok?” – s mi nem tudunk azt mutatni stb.

Mind igen szép, hazafiúi buzgalomból fakadó és így dicséretes gondolatok! De kénytelen vagyok kimondani, engem mégis nem indítanának arra, hogy most még magyar színházat országos segedelemmel alapítsak; mert a felhozott okoknak mindenike csak illedelmi és dicsvágyi vagy végtére mulatsági szempontból javallják az ügyet, de annak szükségét nem bizonyítják. Megengedem, hogy nemzetnek illedelmi, mulatsági tekintetből és csupán nemzeti dicsőségért is, lehet és illik intézeteket országosan alapítani, de hogy nemzetnek, mint a magyar, mely szükséges és hasznos intézetekben szűkölködik, intézetei sorát mulatságaikkal kelljen megkezdenie, ezt oly tévedésnek tartom, mi egy nemzet méltóságával össze nem egyeztethető. Magányos személy is, józanul gondolkodva, rendelkezései sorát nem a pusztán illedelmi vagy fényűzési tárgyakon, hanem a kerülhetlenül szükségeseken kezdi, s csak midőn ezekkel ellátá magát, fordítja figyelmét amazokra: mennyivel inkább kell a józan ész e szabályát egy nemzetnek követnie! Tekintsünk szét e hazában, s kérdjük: hány igen szükséges intézettel dicsekedhetünk? S alig fogunk valamit felmutatni. S ha most végtére, nyolcszázados e részbeni bűnös gondatlanságunk után, nemzeti életre ébredvén, az országos figyelmet intézetek alapítására szándékozunk fordítani, vajon egy szegényeket gyámoló intézet, egy észbetegek háza, politechnikum, magyar akadémia, budapesti álló híd, javító dologház stb., miket alig győznénk előszámlálni, nem mind előlegest tárgyak-e, mint e színház, melyet csupán a nemzet dicsére és mulatságára akarunk alapítani?

Vegyük csak kissé figyelmünkre e tárgyat, mert igen méltó rá! Én úgy látom a dolgot, hogyha a magyar színházzal egyéb célt nem lehet, vagy mi magyarok nem tudunk elérni, minthogy a magyar saját színházában találjon szellemi időtöltést, és azt, hogy midőn idegen angol vagy francia Pesten megjelenik, büszkén mutathassunk egy pompás magyar színházra, akkor – istenért! – ne vessünk ki százezereket ilyen intézetre még most, mert az nemcsak nemzeti gyalázat, hanem vétek is leszen; vétek, hogy nép, mely mind szánatra, mind ápolásra legméltóbb betegeit, kik az emberlét legfőbb kincsét, az észt, elveszíték, gyámolás nélkül hagyja; hogy azon nép, melynek városaiban szegényintézetek nemlétében rongyosan, félmezítelen koldulja az elnyomorodott naponkénti falatját, és ha azt meg nem kapja, talán éhen gebed, ily nemzet, mondom, puszta időtöltésül s mulatságára százezereket költsön.

De a dolog másként áll; s én legalább azt hiszem, hogy a színház oly intézetté tétethetik, mellyel a legszentebb hazafiúi célokat érhetni el, oly intézetté, melynél alig van valami nekünk magyaroknak szükségesebb és előlegest. Lássuk ezt.

Véleményem szerint e javítási időszakban, hol reform eszméivel kelünk s azokkal fekszünk, hol az előhaladásnak minden mégoly parányi kerekcséjét is mozgásba ügyekezünk tenni, nekünk, magyaroknak sem fontosabb és célszerűbb, sem alaposabb és életbe hatóbb reformunk nincs, mint nyelvünk, nemzetiségünk terjesztése, egyetemivé tétele. Ez oly sokszor vitatott, megmagyarázott, bebizonyított dolog, mely a jobbaknál vérbe és életbe ment által, s ki napjainkban ezen kételkedik, az csak szívét vagy agyvelejének egészségét hozza gyanúba. Ezt elismerte a törvényhozói tekintet is, s utóbbi országgyűlésink dicsőségesen munkáltak benne; a kormány semmi akadályokat nem tesz, sőt legújabb időkben szép példáit adá e részbeni egyetértésének; aminthogy nyelvünk egy évtized óta oly szembeötlő haladásokat teszen, hogy a hazafi kebelnek lobognia kell örömében e nemzeti felvirágozásnak. Tisztelet és hála azon nemes lelkeknek, kik férfiasan nyúltak a dologhoz, kik sem fáradságukat, sem vagyonukat nem kímélték e nagy, e gyökeres és századokra kiható fontosságú eszme valósításában! Az ő nevök legragyogóbb lapjain fog fényleni nemzetiségünk történetkönyvének: de minden ezen szívemelő törekedések mellett is, azt hiszem én, még sokat nem tettünk, mit tennünk kell, s mit tennünk hatalmunkban van.

A magyar nyelv közönségessé tételében^*, mi a legújabb törvények és országgyűlések akaratánál és szelleménél fogva kötelesség lőn, legfontosabb – ítéletem szerint – Budapest magyarosítása. Ezt, úgy hiszem, elég csak kimondani, hogy ki-ki bizonyítgatás nélkül is átlássa. E két városban körülbelül 120 000 lélek él: oly néptömeg, milyen sehol sincs az országban együtt. Mindennek úgy szólva kellő közepe. Itt van legtöbb míveltség, itt legnagyobb értelmi súly; ezen két városra függesztvék egész ország szemei. Ez ád más vidékeknek tónt, irányt; innen szivárog ki, mint valamely fénytoronyból, minden sugár, s amint e két város tót, német vagy magyar szellemű, úgy leszen minden kisugárzásainak a nemzetiségre jótékony vagy káros következése. Meddig ezen roppant néptömeg így együtt az ország kellő közepén nem magyar, addig nem messze jutottunk magyarodásunkkal, addig elhihetjük, hogy Pannóniánk vállain fityegnek ugyan magyar köntösdarabok, de szíve idegen. E két város magyarodása nagyobb következményű és életbe hatóbb fogna lenni, mintha más vidékeken egymillió lelket tettünk volna magyarrá. Azért, ha célt valódilag és komolyan akarunk, Pestbudának magyarosítása legyen jelszavunk.

Mellőzve az erőszakos eszközöket, melyek sem hazánkban, sem külföldön nem példa nélküliek, de általam csak rendkívüli esetekben javalhatandók, azt tartom, hogy iskola, templom és színház azon leghatalmasabb rugók, melyek általában, különösen pedig a budapesti magyarodás erőművét legsikeresben mozgathatnák előre. Képzeljük csak, ha egy magyar Albach^* a budapesti egyházi szónokszékek valamelyikéről hazai nyelven hirdetné isten igéit: mennyi emberben ébredne vágy azt megérthetni, s mennyi ember fogna fáradságot venni rá, s mi nyomasztó súlyt érzene az, ki a hitnek ezen szónoki tehetséggel és művészi erővel kétképpen is megszentelt szózatát nem élvezhetné. Képzeljük, ha budapesti iskoláinkban a nevendékek mindjárt a jövő évben magyar nyelven tanulnák a tudományt, és egy díszesen épült, országosan pártolt, következőleg jól rendezett magyar színház állana a város közepén! Mi haladást fogna tenni a nyelv és nemzetiség csak egy évtized alatt is, min magunk el fognánk rajta bámulni!

Nem tagadhatni, hogy Budapest magyarodására nézve eddig is tétettek már lépések, s ez eszmétől sem a két város kormányai, sem a német ajkú polgárság nem idegen többé. Kivált ez utóbbiak dicséretére legyen említve, hogy ők régóta buzognak gyermekeik magyarosításában, régóta küldözik azokat magyar vidékekre nyelvtanulás végett, s néha oly sikerrel, hogy pár év múlva visszatért gyermekeik alig tudnak németül beszélni; és általában mondhatni, hogy a pesti német polgárban e részben ma már sokkal több jó szándék van, mint képzelnők. De az baj, hogy csaknem egészen magokra vannak hagyva. Gyermekeik megtanulnak magyar vidékeken magyarul, de mi haszonnal? Midőn hazatérvén itt az egészen német levegőben újra átváltoznak, kivált a leánygyermekek azzá, mik előbb voltak: németekké. Sem beszélhetnek, sem hallhatnak többé magyar nyelvet, mert templom, iskola, színház – honnan a magyarodásnak terjednie kellene, s leginkább terjedhetne – németek, vagy legalább mai napig nincsenek azon állapotban, hogy magok iránt közfigyelmet gerjesztettek volna a nagy tömegben és divattá válhattak volna; pedig a városi lakosnak az kedves, az népszerű, ami divat. Iskola tehát, templom és színház, s olyan, melynek befolyása lehessen, melyet országos pártolás emel!

Ha már a hármat sorozni kellene, én hatására nézve a színházat mindjárt második helyre merném tenni; mert ennél sikeresebben csak iskola képes a magyar nyelvet terjeszteni.

Csodálni lehet egyébiránt annak, ki körülményeinkbe nincs beavatva, s ki oly boldog, hogy nemzetet cselekvés nélküli tespedésben, százados álomban nem látott, miként lehete ily fontos tárgyakat, mint ez említett három, mai napig hathatós országos pártolás nélkül hagyni; mert mindezekre nézve nemzeti gyűléseinken beszédnél egyéb még nemigen történt.

Ha azt akarnám e helyt magyarázgatni, mutogatni, hogy egy magyar színháznak igen nagy befolyása van nyelv és nemzetiség terjesztésére: szükségtelen munkát fognék tenni, azaz, bizonyítgatni oly valamit, mit minden magyar átlát s hisz, s csak a nem magyar vagy rosszakaratú tagad, de ez sem meggyőződés hanem puszta makacsság vagy rossz célokból. Nekem pedig, a magyar színházról értekezőnek, nem az célom, hogy német ajkú társainkat, kik az ügynek talán született ellenségei, részemre vonjam, hanem az, hogy magyarjainkat, az ügy iránt netalán ingadozókat vagy hidegeket buzdítsam és a jóban erősítsem.

Imént mondottaimból ki fog világlani, hogy én a magyar színház ügyét sokkal magasabb szempontból nézem; hogy vele nem puszta mulatságot és időtöltést akarok, hanem nyelvet és nemzetiséget, nemzeti érzelmeket, szimpátiákat stb., szóval egy intézetet, mely egészen magyar szellemtől legyen lelkesítve, mely kebeléből magyar levegőt leheljen e két városra.

A túlzás emberei, kiket rendszerint csak szenvedély vezet s a dolgok becsét hidegebben fontolni nem tudják, s kik a színházi ügyben is saját érdeköket a honiaktól elválasztani gyengék, egy kérdést hoztak napirendre, melynek megfontolása lényegesb és nagyobb következményű, hogysem a magyar színházról gondolkodónak hallgatással mellőznie lehessen. A kérdés ez: miként lehet és kell az operát a magyar színháznál tekinteni?

Mióta a pesti színház megnyittatott, s benne Carl^* és Wurda^*, Schodelné^* és Dobrowszky^* hangjaikat megzendülni hallók, azóta a magyar operáról igen sok a beszéd; annak számos kedvelői, látogatói támadtak, s azon idő óta leginkább, hogy Schodelné^* magát pesti magyar színház^* tagjává szerződéssel kötelezte, minden figyelem az operára van függesztve, s a színdarabok ügye másodrendű, hogy ne mondjam melléktárggyá vált. Vajon helyén van-e ez?

Schodelné^* tehetségei tagadhatlanok; ő – habár nem oly csoda is, mint a kritikának némely gyarló fiai velünk elhitetni akarnák – kétségkívül jeles énekesnő, s érdekes jelenet a magyar színpadon. Neki a magyar színházi opera sokat köszönhet, nélküle az oly rövid idő alatt alig bírt volna annyira kifejlődni, alig magának oly sok kedvelőket szerezni. Annak ő lelke, ő elevenítő forrása. De amint egy részről neki érdemei vannak, úgy másrészről azokért bőven, talán pazarlólag is jutalmaztatik, s nemigen van oka hálátlanságról panaszkodni. Neki magának nagyobb hónapdíja van, mint Lendvayné^*, Laborfalvi Róza^*, Megyeri^*, Szentpétery^*, Fáncsy^*, Lendvay^*, Egressy Gábornak^* együtt^*, kik jelenleg a magyar színészetnek legméltóbb képviselői. Ezenfölül a magyar színháznál Schodelné^* szeszélyeinek minden meghódolt; ott ő nem ismer urat, ott senkinek, még elöljáróinak sincs sem oly sok, sem oly erős akarata, mint neki. Ő fölül áll minden renden és minden színházi törvényen, ami, ha hódolóinak nem is, neki mindenesetre diadal. Mint XIV. Lajos^* francia király mondá egykor: „A státus^* én vagyok!”, úgy ő méltán mondhatja: „A magyar játékszín én vagyok!” – Ő akkor lép fel, mikor neki tetszik, azon szerepben, melyben akar, akkor hagyja el Pestet és annyi időre, amikor és mennyire kedve van, szóval ő saját akaratánál egyéb korlátot nem ismer. Ez ügyességre mutat, s a derék énekesnő eszének nem válik szégyenére; a hódolók pedig érdemlik, hogy rajtok gázoljon, mert ki nem kénytelen, mégis el hagyja magát tapodni, az méltó rá. A színügy barátjának ugyan szomorú látvány, de annak, ki hazai dolgokon nem sokat aggódik, mulatságos távolról nézni, mint leve itt egy intézet egy asszonyka szeszélyei játékává, s mint vesz az napról napra célellenibb irányt. De ezeket csak mellesleg.

Ha Schodelné^* Német-, Francia- vagy Olaszországban tette volna azt az opera megalapításában, mit nálunk teve, mindenki öröm-ömledés közt említhette volna nevét. De a mi helyzetünk egészen más, s csak ezen példa is mutatja, hogy a külföld nem mindig szolgálhat előképül. Nekünk színházunkkal nevezetesb céljainknak kell lenni, mint maga a művészet is. Ítéletem szerint elsőbb a haza és nemzet, mint a művészet, s amazokat emiatt elhanyagolnunk nemcsak bűn, de józan ésszel sem egyeztethető. A mélyebben látó és jövendőre kinéző hazafinak nem lehet a magyar színpadi opera gyarapodásán és az említett énekesnő törekedésein tiszta öröme; mert éppen ezek azok, mik bennünket színházunkkal oly visszás állásba hoztanak, hogy most már magunk sem látszunk érteni, mit akarunk; éppen ez énekesnő és opera azok, mik a mostani igazgatás^* pártolását oly mértéken túl megnyerék, s a közönség kedvezéseit, tapsait egészen magokhoz ragadták, hogy jelenleg a színészet a szó legsajátabb értelmében háttérbe van tolva.

Az igazgatóságnak vagy talán magának a részvényes társaságnak e részbeni nézeteit mi illeti, ők magok tudhatják legjobban, mit akarnak. Nekik, magányosak egyesülete levén, talán szabad saját erszényökre oly mulattató intézetet alkotni, milyet tetszik; szabad teljességgel tekintetbe nem venni, szolgál-e az általok pártolt intézet hazai célok előmozdítására vagy sem; de valamint nekik ezt szabad, úgy nekem viszont és minden hazafinak szabad volna itt és mindenütt nyíltan, távol minden sérteni akarástól kimondani, hogy ily gazdálkodás a pesti magyar színházzal^* nemzetiség tekintetében furcsa egy gazdálkodás. Azonban mire vezetne ez? Megváltoztatná a dolgok mostani állását? Teljességgel nem. Ismerek urakat, kik sokkal makacsabbak s így talán bölcsebbek, hogysem írótól, kivált, ha az még tudós társaság tagja is, javaslatot, a magokéval ellenkezőt, figyelembe vegyenek. De nekem is nem célom e csekély iratkában a mostani igazgatás^* tetteit feszegetnem; az ő urodalma, mint tudjuk, a pesti magyar színházban^* csak ideigleni, pár évig tartó, nekem pedig a színház jövendője függ szemeim előtt. Az célomra igen kicsiny tekintetű dolog, hogy 1839-ben oly kormány alatt van a pesti magyar színház^*, mely operát pártol színművek kárával: ez mulandó! De hogy ezen baliránya és fonák nézete a dolognak át kezd szivárogni a nagy közönségbe, ez a színház jövendőjére súlyos s eldöntő következményű, s ez az, mi engem szólásra kényszerít.

Tessenek bár szavaim, vagy ne, kénytelen vagyok itt minden tétova nélkül kimondani, hogy ha nekünk a magyar színházban csakugyan opera a fő dolog, nem pedig színmű: akkor ezen színház nem érdemli, hogy felsegéllésére még most a nemzet csak egy fillért is adjon. Mert vajon mi országos célt érünk mi el ezen, bár a magok nemében jeles Normákkal, Beatricékkel^*, Bájitalokkal^* stb.? Nyelvet terjesztünk-e vagy nemzetiséget? Én azt hiszem, egyiket sem. Nemzetiséget nem, mert ezen operák mind idegen termék, idegen tárgy és világ, idegen szín és karakter, idegen hang és érzés, olasz vagy francia, vagy német, de semmi esetre nem magyar; oly szín, karakter és érzés, melyek vagy meg nem honosodnak közöttünk, vagy ha igen, amennyit általok művészileg nyerünk, ugyanannyit veszítünk nemzetileg, mert muzsikai érzéseinket, ízletünket németté, olasszá, franciává változtatják, és lassanként egyszerű, de magyar sajátsággal teljes, szívünkhöz szóló, nemzeti szimpátiákat ébresztő s így nekünk felette becses énekeink iránti szeretetünket is elfonákítják lelkeinkben. Senki nálamnál nagyobb tisztelője nem lehet a művészetnek, tűnjék az fel bárhol, szobrászi vagy képírói, zene vagy költői nemben; senki nálam jobban nem gyönyörködhetik egy jeles és jól adott operában; de hol a művészet nemzetiséggel jő ütközésbe, ott mindig e másodiknak fogom adni az elsőséget, s nekem, megvallom, nemzetiség árán művészet nem kell. Mi legyünk előbb nemzet, aztán gondolkodjunk művészetről s művészi ízlésünk nemesítéséről. Nemzetiségünket ügyekezzünk idegen befolyás nélkül saját magából kifejteni, úgy lesz az majd valódi, hasonló a franciához, angolhoz és spanyolhoz, hol az idegen is elváltoztatja karakterét és a nemzetihez simul, és különböző a némettől, mely világ majma. Nekünk mindent alá kell rendelnünk ezen fő eszmének: nemzetiség, s  mindent, s így a művészetet is ennek gyarapítására használnunk. Legyen bár a művészet magában és magáért is becses, ha az még most nemzetiségünket gátolná, nem segélni, hanem inkább káros befolyását akadályoznunk kellene.

Ismerem s végiggondolám az ellenvetéseket, melyekkel állításaim ostromoltatni fognak, s nem rettegem őket. Ki fogja elhinni, szólanak majd, hogy az opera ne volna nyelv terjesztésének eszköze: mennyi idegen ajkú embert csal az be a magyar színházba, kik lassanként odaszoknak? S vajon az opera textus^* nem magyar nyelvű-e, csakúgy miként a színművek? És a zeneművészetben nem lehet-e nemzetiség? Nem fejezhet-e az ki magyar érzelmeket, nem buzdíthat-e bennünket nemzetiségre?

Éppen az, hogy az opera sok idegen ajkúakat csal a magyar színházba, bizonyítja, mit én állítok, hogy ti az opera nem eszköze azon céloknak, miket színházzal elérni törekedünk. A sok idegen ajkú hallgató mindannyi tanú, hogy az opera egyetemi nyelv, melyet magyar és német, tót és oláh egyképpen értenek. Már hogy egyetemi nyelv magyar nyelvet terjeszteni nem fog, ezt csak el fogja nekem mindenki hinni. Ha az opera idegen ajkúakat is csal be a magyar színházba, abban én kevés örvendetest látok: ez legfelebb a pénztárnak hasznos – jóllehet még ez is kérdés –, mi egy országos segedelemmel alapított háznál csak másodtekintetű dolog leend. Azon idegen ajkú, ki csak operába jár, nemigen fog valaha magyar színdarabokat megnézni. Ama beszoktatás, beédesgetés, becsalás, mit az operának tulajdonítunk, nem jelent többet, csak azt, hogy meddig jó operáink lesznek, addig az idegen ajkúak be hagyják magokat csalatni, és hozzáengedi magokat a színi épülethez szoktatni, de nem a színművekhez is. Hogy valaki ezekhez szokjék, ezek előadására járjon, arra nem ok az operába járás. Íme két éve múlt, hogy megnyitottuk a pesti Magyar Színházat^*, hogy operáink németeket csalogatnak belé, s mit tapasztaltunk? Azt-e, hogy a németek színdarabjainkhoz kezdenek szokni? Szaporodott-e vajon a színdarabok nézőközönsége? Éppen nem! Csak azt látjuk, hogy a németek a magyar színházi operához meglehetősen hozzá kezdenek szokni, mert operaközönségünknek egyharmada alkalmasint németekből áll, kik a magyar operából a magyarodásnak még csak első elemeit sem nyerik, azt nevezetesen, hogy füleik magyar kiejtéshez szoknának.

Operáinknak magyar textusa van, igaz, de mi haszon ebből is? Szokásban van a színházaknál, midőn új opera adatik, a darab meséjét röviden a játékszíni cédulákon közleni; s mire mutat ez? Vajon nem arra-e, hogy az operákat előadás alatt megérteni igen nehéz, mert minden hatodik-hetedik énekes csak az, ki nekünk nem csupán hangot, hanem szavakat is énekel. Mi felette kevés az, mit ének alatt a textusból érthetni! Maga Schodelné^*, legügyesebb énekesnőnk, annyira érthetetlenül énekli a magyar szavakat, hogy senki sem merne megesküdni, néha egész operán keresztül, vajon nem spanyol textust énekel-e? S ily körülményben én valósággal nem is tudom, minek vesződik derék énekesnőnk magyar textus tanulásával, holott német vagy olasszal is éppen úgy célt érhet, mint most, haszon is csak annyi van benne nyelvünkre nézve, mint jelenleg, azaz: semmi.

Hírlapjaink egyikében valaki javaslá:^* alapítsunk olasz operát a magyar színházban. Ezen javaslatot sokan mint túlságosat nevették akkor; pedig nincs benne nevetni való, mert olasz operával mi csak azon célokat érjük el, melyekét a mostani magyarral. Ha pusztán mulatságot óhajtunk, fogunk nyerni nagyobbat, mint most, mert jobb énekeseket léptethetünk föl. Ha nagy közönségnek örülünk, meglesz minden bizonnyal; mert a német is mind színházunkba fog járni, jobb énekeseket hallhatván nálunk, mint saját színpadán. Szóval tökéletesebb énekeket fogunk hallani, mulatságunk több lesz, közönségünk nagyobb; és, ha talán rettegünk, hogy a magyar színházban egy kis nemzetiség s magyar nyelv ragad ránk, e részben sem kell aggódnunk: az olasz opera oly kevéssé fog bennünket magyarokká tenni, mint e mostani és – ami nem megvetendő észrevétel, nem kell többé vesződnünk fiatal magyar énekesek tanításával, mely célra most konzervatóriumot^* is készülünk alapítani! Olaszországból kész énekeseket kaphatunk, kettőt is azon áron, mit most egynek fizetünk, kik bizonyosan kevesebb követelésűek lesznek, mint e mostani egy. A valódi hazafi aztán majd örvendeni fog ezen olasz-magyar intézetnek úgy, mint kinek háza ég, s titkon talán könny csordul ki szemeiből, midőn meggondolja, mivé lett azon ház, melyre ő adakozott, s melytől nyelv és nemzetiség tekintetében oly sokat várt.

Nem állítom, hogy zeneművészet általában s különösen az operai ne fejezhessen ki nemzeti érzelmeket; sőt ellenkezőleg, azt hiszem, hogy operák által fog idővel nemzeti zenénk kifejlődni, s nemzeti zenével érzések, szimpatiák nemzetiek. Ha nyelv ügyét nem is, vagy csak kis mértékben, de nemzeti érzelmeket bizonyosan terjeszthetnek, életben tarthatnak az operák; de ezen operáknak aztán magyar szelleműeknek kell lenni, s magyar eredetieknek, nem pedig olyaknak, mint a mostaniak, melyekben nemzetiségünknek még csak szikrája sincs. De mikor fog ezen időszak bekövetkezni? Mikor zeneművészeink támadozni, kik még talán nem is születtek, kik a felsőbb magyar zenét teremtendik? Miként az opera ma áll, s talán még ötven évig fog, nyelv és nemzetiség tekintetéből csak annyiban érdemel pártoltatást a magyar színházban – mint fellebb az I. szakasz végén^* érintém –, mennyiben a színművek jobb előadását eszközölheti.

Meg kell itt gyónnom, hogy valahányszor én egy olasz Bájitalt^* vagy Normát hallgatókkal tömött házban előadatni látok, s utána más napon egy eredeti magyar színművet üres falak közt, mindannyiszor elszomorodik lelkem, s néha elkeseredésemben azt kérdem magamtól: minek e népnek színház? Ez még itt is hazájától fut; nem azt pártolja, mi lételének alapjait vetné meg, mi halottaiból támasztaná fel lassanként, hanem éppen azt, amivel semmi hazafiúi célok egybe nem kötvék; itt is külföldieskedik, s mivel az opera a németnél, a franciánál inkább divat, mint a színdarabok, ő is meg akarja mutatni, hogy divatszerű, nem gondolván meg helyzetünk különbségét a német s franciától, kiknek nyelve kiirthatatlanul van meggyökerezve; nem azt, hogy nekünk nemcsak vagyoni, hanem szellemi áldozatokat is kell tennünk, ha nem akarunk a nemzetek sorából kitöröltetni, s hogy, ha operákban jobban gyönyörködnénk is, nem ezeket, hanem a színészetet kellene pártolnunk. És ha csak operáért járjuk a házat, minden józan azt fogja kiáltani: egy fillért se színházra, mert az nem mozdít elő nemzeti célokat, hanem csak vétkes külföldieskedés fészkévé vált; őrültek házát inkább, mint operaházat! Arra bennünket erkölcsi kötelességek is kényszerítnek, erre csak mutatkozási vágy vonz: annak haszna leszen, ennek inkább káros következéseit várhatni.

Ha színházunk mostani állapotját fontolatra vesszük, lehetetlen nem látnunk, hogy az opera már eddig is tett kárt, és lassanként, ha a dolgokat így folytatjuk, még többet teend. Emlékezzünk csak vissza budapesti színészetünk azon időszakára, midőn rendes operáink még nem voltak, midőn azok még színházunknál nem foglalták el az uralkodó széket. Színészeink iparkodóbbak voltak, mint ma, és színdarabjaink közönsége mind buzgóbb, mind részvéttetibb, s talán nagyobb számú is. Mióta az opera lett minden – minden megváltozott. Az igazgatás pártolásának lehetetlen, hogy a közönségre befolyása ne legyen. Ha ő akarja, a most pártolt operákat szinte úgy megunathatja a közönséggel, mint megunattak a színdarabok. Ne legyen csak az operákra annyi ügyelet, ne oly tömérdek költség, mint most, legyenek az előadások hanyagok: meg fogjuk látni, hányan látogatandják az operai előadásokat. Most, az általános pártolás alatt az opera szépen virágzik; az énekesek szembeötlő haladást tesznek a művészetben; előadásaik szorgalomra, készültségre mutatnak; az operarepertórium^* érdekes és változatos; sem előadásoknál, sem újdonságok szerzésében költség nem kíméltetik, s ami első előadásokban nem tőn kitűnő szerencsét, mint Vesta szüze, Csel,^* Mari^* stb., attól a közönség igen óvatosan kíméltetik. A színdarabok ellenben alig tengenek a közrészvétlenségben. A közönség el van szoktatva tőlök, mert operát és csak operát vár, és ha a magyar színházban nincs opera, készebb a németbe menni, csak hogy operája legyen. S e túlságos operázás még a német színháznak is előmozdító eszközévé kezd válni. A színdarabok repertóriumára^* semmi gond, megunt és rég elfeledett Csörgő sapkák^*, Mexikói vőlegények stb. szedetnek elő; egyszerre két-három jobb színész vendégszerepekre bocsáttatik, és nagy szerepek gyakorlatlan, fiatal színészek kezeibe adatnak; az előadásokat készületlenség, szerep nem tudás, figyelmetlenség, álmosság és unalom bélyegzik. Színészeink úgy nézik magokat, mint kik csak kegyelemből vannak tűrve: s ezért kialudt bennök a játékkedv, az ügyekezet mindamellett, hogy fizetésök oly nagy, amilyen még sohasem volt. E köz marazmusban^* minden ember idegenedni kezd a háztól, s a színdarabok előadása alatt látni a páholyokban ásításokat, a karzaton pedig csak amolyan erőltetett tapsokat hallani. Íme, ezt köszönhetjük az operának! Színházunk, minek nemzetiség és nyelv templomául kellett volna lennie, puszta mulatkozás helyévé vált. Magával az operával is annyira megfeszítettük a húrokat, hogy most már alább bocsátani bajos, s magok az opera pártolói is nemsokára legnagyobb zavarban lesznek, mert vagy imádott énekesnőjök szeszélyeit lesznek kénytelenek mindenáron tűrni, vagy egy hozzá hasonlót jó drágán szerezni, mivel Déryné^* a pesti közönségnek többé nem kedvence, Felbér^* pedig csak most fejlődik. Nem okosabb volt volna-e a dolgot lassan kezdeni s úgy fokonként magasabbra emelkedni, mint egyszerre oly nagyot előreszökni – honnan többé nincs visszalépés.

„Ám legyen tehát!” – fogja ezekre mondani az operák túlzó barátja: „tegyünk próbát ezután a színdarabokkal, de meglátjuk, hogy üres leend a ház.” Ha a színészetet, mely hitelét kezdi veszíteni, oly rendbe hozzuk, mint kell és tőlünk telhetik, kétlem, hogy e jóslat valósuljon; ha pedig csakugyan így áll a dolog, ha csakugyan nem kellenek a pesti közönségnek többé a színdarabok: akkor félre minden gondolattal egy nemzeti színház alapításáról, akkor az nekünk többé nem eszköz céljainkra s nincs ok, miért vesztegettessék reá országos erő, országos gond. Hagyjuk ekkor az egész színügyet magányos vállalkozók szerencséjére és nyerekedési ösztönére, a nemzet pedig fordítsa figyelmét hasznosabb és szükségesebb vállalatokra.

Előadám okaimat, melyekből a magyar színészetet országosan pártolandónak vélem; elmondám, miért gondolom minden egyéb intézetek előtt, s miért Pesten: hátravan, hogy arról szóljak, vajon szüksége van-e a pesti Magyar Színháznak^* országos segedelemre, nem volna-e megalapításában más mód? Hiszen a magyar Tudós Társaság is, mondják sokan, magányosak adományiból állott fel és virágzik; nem jobb út volna-e a színházra nézve is ez? Külföldön nem példa nélküli, hogy színházak részvényekkel alapíttattak és tartatnak fenn, Angliának pedig tömérdek intézetei vannak, melyekre országosan egy fillér sem szavaztatott.

Ezen észrevételekre, melyeket nemakarás talált ki, s ha a színház országosan elővétetik, ismét nemakarás fog előgördíteni, bátorkodom nézetimet röviden előadni.

Midőn 1837-ben a pesti Magyar Színház^* építése vége felé közelgene, hirdettetett hogyha valaki magányos, eléggé vagyonos személy, vagy egyesület találkozandik, ki a színházat kiveendi, Pest megye hajlandó könnyű feltételek mellett azt neki átadni. Azt hiszem, hogy a színháztól fizetendett haszonbéri pénzmennyiség nemigen terhes fogott vala lenni, sőt talán a megye azon kötelezés mellett, hogy a haszonbérlő tartozzék jó színészi személyzetet tartani, megelégedett volna csupán a tulajdoni jog elismerése végett egy pár arannyal is; mert lelkes rendeit, kik e ház építését határozák, tisztán hazafiúi célok, nem pedig nyerekedési vagy vezérlették. De mindemellett is haszonbérlő nem találkozott, mert a vállalat nyereséget nem ígért. Más módhoz kelle tehát nyúlni, s ezen más mód egy részvényes társaság volt, mely jelenleg a színházat bírja. E társaság csak nevezi magát részvényesnek, valódilag nem az; tagjainak részvényeik után semmi pénzosztalék nem jár, semmi jótéteményben, a hazafiúi öntudaton kívül nem részesülnek. Ki-ki befizeti részvényét 40 pengő forintjával, és még csak kamatot sem húz, csupán a részvény tőkéje fizettetik vissza három év múlva. Ez tehát tisztán hazafiúi áldozat, mely magában igen szép, de bizonyítványa annak, mi mesterséges utakon lehetett néhány hazafit a színház pártolására bírni.

Ez így levén, kérdem én most már, miután 1837-ben, midőn bennünket szép remények kecsegtettek, midőn azt hittük, hogy magok a pesti vásárok fényesen fognak jövedelmezni, nem akadtak vállalkozók, kik e házat kivenni merték volna, miután csak oly mesterségesen alkotott testület segélyével lehetett azt megnyitni: most 1839-ben, midőn hétről hétre aggodalomban vagyunk, hogy jövedelem szűke miatt a ház bezáratik, most reméljük-e, hogy magányos vállalkozók akadnak a színház fenntartására, kik pénzöket minden haszon reménye nélkül kivetik? Ez valósággal igen túlságos képzelet volna!

Ami példák vonatnak egyéb intézetekről a színházra, azok azért nem alkalmasak, mert Angliában és máshol is a magányosak által állított intézetek nagyobb része olyan, mely hasznot ígér; azok ellenben, melyeknél a részvénynek pusztán erkölcsi osztaléka lehetne, hol áldozni kell, fejedelem vagy ország által pártoltatnak. Színházak, a nem vagy legalább ritkán jövedelmező intézetek közé tartoznak, s a valósággal jó állapotban levők többnyire kormány vagy város vagy ország kezeiben vannak.

Mi a Tudós Társaságot illeti, igaz, hogy szép példája a hazafiúi lelkesületnek, midőn egyesek egyszerre 50–60 000 pengő forintonként tesznek áldozatokat, minden anyagi nyereség reménye nélkül; de ezen példák amily dicsőségesek, oly ritkák is egyszersmind. Csak kevesen vannak, kik ily tettekre képesek, s ezen kevesek vagyonára áhítozzunk-e örökké, midőn közintézetek gyámolításáról vagyon szó? Nem volna-e tőlök esztelenség magokat kimeríteni, s nem a legbotránkoztatóbb igazságtalanság-e tőlünk kívánni, hogy ők és mindig csak ők áldozzanak? A többség pedig távolról nézze semmit nem téve, minthogy magasztalgassa őket – némely kaján pedig titkon még nevesse is mint fanatikusokat a honszeretetben; mért – pirulva kell kimondanom – vannak ily titkon nevetők is. A Tudós Társaság magányosak adakozásaiból alapíttatott, de vajon a nagylelkű alapítók célt értek-e már vele? Az-e már ezen intézet, minek lennie kellene, s minek alapítói akarták? Azt hiszem, hogy attól még meglehetősen távol van. Mennyit kellene tennie, mennyit tudna és bírna tenni, mit most jövedelem szűke miatt nem tehet! Egy dolgot említek csak. Én, ha tőlem függne, a Tudós Társaság fizetett rendes tagjainak nem engedném meg, hogy más hivatalokkal foglalkodjanak, mint ami literatúra körébe tartozik, s ekkor másként fognának munkálkodni mind a társaságban, mind azonkívül a literatúra javára. De most ezt kívánni nem lehet, mert egy része a tagoknak éppen nincs fizetve, egy része 300 és 500 pengő forinttal:^* oly summa, melyből Pesten, hol csak szállásért elfizeti nagy részét, alig élhet valaki tisztességesen. Azért kénytelen csaknem mindenik más foglalkodásokat, hivatalokat vállalni, mi írói pályájának ritkán kedvező. Igaz, hogy a Magyar Tudós Társaság, gazdasági igen okos rendszerénél fogva, miszerint az évi jövedelmek egy része a tőkéhez tétetik, száz év múlva igen gazdag és virágzó intézetté leend; de ha az ország azt óhajtja, hogy ne csak tengjen, hanem virágozzék, éspedig most mindjárt, midőn talán legnagyobb szükség van rá, gyümölcsözzön, szükség ezt is országosan segélnie, s íme csak ott vagyunk végtére is, hol e szakaszt kezdettem: az országos segedelemnél.

Ha tehát akarjuk, hogy a magyar színház is Pesten ne csak tespedjen, hanem biztos lábon álljon, és valahára virágozzék, haladás eszköze legyen nyelv, nemzetiség s művészetben: országos gonddal kell azt gyámolnunk.

Midőn egyszer-másszor a pesti színház építésére teendő önkényes adakozásokra szólíttattak fel a hazafiak, azok, kik Pesttől távol laknak, vagy kik a renddel, melynek tagjai, nem egyeztethetik meg a színházba járást, azt mondák és mondják ma is: „Minek adakozzam én a pesti színházra, én, ki annak soha hasznát nem veendem, ki talán életemben nem fogok belépni küszöbén?”

Megvallom, ezek pusztán csak önzés sugalmai. Egyedül azt kell-e előmozdítanunk, ami személyes érdekeinkben áll, s a közért semmit nem tenni? S midőn a közért áldozunk, nem áldozunk-e magunkért is egyszersmind, mert hiszen a közben magunk is benn vagyunk. Fellebb érintém, hogy a színházat nem időtöltésül pusztán, hanem nemzeti célokért kell akarnunk, és így tagadnom kell, hogy legyenek hazafiak, kiknek a pesti magyar színház^* ne legyen érdekökben, lakjanak azok bár Pesten, bár Pesttől távol, és tartsák a színházba járást saját személyökre nézve bár illetlennek. Ki magyar nyelvet és nemzetiséget akar, ki azt hiszi, hogy e kettő ránk nézve nagy következésű, annak azt nemcsak egy, hanem minden célravezető eszközökkel kell akarnia, legyen az színház vagy iskola vagy bármi egyéb.

De ha pusztán személyes érdekeinket tekintjük is, gondolkodjunk csak keveset, látni fogjuk, sokkal hihetőbb, hogy a Mármaros megyei ember megyéjében idővel jó magyar színészt látand, ha Pesten egy színház leszen alapítva, mintha Mármarosban alapíttatik egy. S ez csupán azon egyszerű okból, mert a pesti közönség naponként kifejezett tetszése vagy nem tetszése sokkal jobb iskola színésznek, mint például a viski közönségé^*. Ha Visken építünk egy magyar színházat, száz év múlva is alig fogunk benne jó magyar színészt látni; de ha Pesten építünk, sokat merek föltenni, csak húsz év múlva is, magyarodásunk haladván, lesz oly vándortársaság, mely igen kielégítőleg játszhatik Visken. Ily nagy a különbség hely és hely között művészi előhaladás tekintetében. Gróf Széchenyinek^* teljes igaza van, midőn azt mondja Játékszínrül írt munkájában, ha színházainkra nézve is nem ex-, hanem concentrice^* dolgozánk vala, azóta volna egy jó színházunk Pesten, ahelyett, hogy most egy sincs, s ezen egy iskolája s ültetvénye lehetett vala régóta több jó magyar színésznek. De saját érdekeinket szeretjük első helyre tenni, s emiatt elhanyagoltatik a köz, pedig a közzel a saját is csökken, s így a legszebb úton járunk, hogy semmi célhoz ne juthassunk.

Országos segedelmezéseknek, ajánlásoknak, melyek, ha egyszer határozatba mentek, adózás természetét veszik magokra, nálunk még maiglan sok ellensége van. A megyéknél szinte közdivat országgyűlési utasításba adni, hogy a követ semminemű rendkívüli adót küldőire haza ne vigyen.

Én sem hazafisággal, sem idő szellemével nem látom ezt egyezőnek. Hogy egy ország közintézeteket nélkülözhessen, ezt sem okoskodás útján, sem példával nem bizonyíthatni be, s mihelyt az kétségen kívüli, hogy ez vagy amaz intézetre szükség van, ügyekezni kell minél előbbi alapításán. Kinek kötelessége már közintézeteket alapítani? Egyeseknek? Ez valamint célszerűtlen, úgy igazságtalan is, s azonfölül szerfelett terhes. Állíthatnak egyes személyek közintézeteket, ha nekik tetszik, ha részvényeik után hasznot várhatnak, vagy ha szellemi osztalékkal megelégszenek; de egy-kettőnek közért terhet viselni nem lehet kötelesség.

Divatos nálunk közintézetek alapításakor a koldulás, s ez néhány ízben már sikerült is; de valljuk meg, hogy a koldusokat utcán, úgy, mint szobában meguntuk, s minél messzebb haladunk elő értelmileg, annál inkább ellene fordul a közvélemény a koldulásnak, mint minden józan cél elleni szokásnak. Ez egyik embert a másik felett terheli, s ugyanazért igazságtalan is. A jobb anyagból gyúrt ember eddig, míg az alamizsnálkodás szent dolognak tartatott, többet és többször adakozott, mint az, kinek hazafiság, erény, vallás csak puszta nevek. Itt nem vagyon, hanem az ember nemesebb része, jó szíve vettetik adóteher alá.

A valódi koldulás ellen általában igen sokat lehetne mondani; nekem itt csak az intézetekre tenni szokott koldulásról célom szólani. Ezeket én céltalanok- és alkalmatlanoknak tartom. Hányszor történtek már kéregetések törvényhatóságoknál színházak építésére színésztársaságok segéllésére, és hol vagyunk színészetünkkel? Melyik magyar színésztársaságnak bírtunk mindeddig állandóságot szerezni, önkényes adakozásinkkal? Ha egybeszámítnók azon pénzmennyiséget és fáradságot, melyet egyszer-másszor szerte a hazában a színészétért áldoztunk: oly nagynak találnók, hogy belőle egy pompás színház telnék ki és biztosíttathatnék örökre.

A színészet hasznára történt koldulások oly régiek, oly naponkéntiek s éppen ezért megunottak, hogy én azt hiszem, minden oly színházbarát, ki nem többel, csak 2 000 váltó ft. jövedelemmel bír, ha eképpen szólíttatnék még: „Barátom, adj a pesti magyar színházra^* most egyszer száz váltó forintot, és örökre meg lesz az alapítva, te pedig örökre megszabadulandasz ezentúlra a koldulási alkalmatlanságtól”, nem vonakodnék a száz váltó forintot lefizetni, részint hazafiságból, részint, hogy az alkalmatlan koldulástól menekedjék. Pedig száz forint 2 000 jövedelemtől felette sok! És bizonyossá merek tenni akárkit, hogy oly summára, mennyi száz váltó forintonként minden 2 000 jövedelemtől begyűlne országos kivetés szerint, színházalapításra szükség nincsen.

Nincs semmi ok reá, hogy az országos ajánlásoktól idegenkedjünk, sőt intézetek alapítására ez az egyetlenegy igazságos, célszerű és könnyű mód. Célszerű mert minden egyes erőket egy pontba von össze; igazságos, mert vagyonához képest mindenki aránylag terheltetik, mi a koldulásnál és önkényes ajánlatoknál nem történik; könnyű végtére, mert mindenki köteles lévén viselni a terhét, az sok között oszlik meg, s végtére alig leszen érezhető.

Ne kolduljunk tehát, s ne várakozzunk nagylelkű adakozásokra, melyek csak egyeseket terhelnek, anélkül hogy célra vezetnének: hanem vessük ki egymásra önkényes adóként, és vigye a terhét ki-ki.

Szép bizonysága például Nógrád megye rendei hazafiságának, hogy legújabban a pesti magyar színház^* felsegéllésére 5 000 pengő forintot ajándékozának; de mire vezet? Céltalan és idő előtti vesztegetés s Danaidák^* edényébe vetett pénz, mellyel a lelkes megye sem többet, sem kevesebbet nem eszközle, mint azt, hogy a színház mostani birtokosainak igazgatási életét egy hónappal tovább húzta, mert körülbelül 5 000 pengőre mennek hónapos költségei. Ez tehát csak oly gyógyszer, mely egy pár napot told a beteg életéhez, de a haldoklót többé lábra nem állítja.

Én koldusnak nem örömest adok krajcárt, részint mert így nem eszközölhetem, hogy ne maradjon örökké koldus, részint mert nem is vagyok benne bizonyos, vajon jó célra adakoztam-e, vajon nem henyét vagy gazembert segítek-e? De egy szegényeket gyámoló intézetre legnagyobb örömmel fognám adni a rám esendő forintokat.

Egy országos színház alapítására hatszázezer pengő forintot vélnék szükségesnek. Ez nem nagy mennyiség Magyarországnak, célunkra pedig, azt hiszem, elegendő.

Ezen summát én tőkének hagynám, és vele a gazdálkodást ekként intézném el: a tőkének évenkénti kamataiból egy részt mindig félretennék a tőkéhez. Például: 600 000-nek 5 száztóli kamata teszen évenként 30 000 pengő forintot. Ezen harmincezerből 24 ezeret évenként a színház segedelmére, 6 000-et pedig a tőkéhez adnék.

A magyar színháznál színész-, énekes- és táncosszemélyzetre, valamint cselédségre és tisztviselőkre szükség van hónaponként 13 000-re váltóban; egyéb költségekre elég volna 2 000, s így összesen 15 000. Ez 12 hónap alatt teszen 180 000 vftot. A színház napi jövedelmeit lehet tenni évenként 100 000 frtra váltóban, a bérleteket igen könnyen tehetni 30 000-re váltóban s így a színházi jövedelmet összesen 130 000-re; ha ehhez adjuk a 600 000 pengő kamatjából ideszánt 24 000 pengőt vagy 60 000 váltót, fog tenni az egész summa 190 000 vtób., tehát 10 000-rel többet, mint amit szükségesnek állíték.

Lehet, hogy volna év, melyben nem jönne be 130 000 váltó, s akkor a 10 000 maradék is fölemésztetnék, de ez alkalmasint csak rendkívüli idő fogna lenni. Rendszerint számítani lehetne nyolc-tízre, mely évenként felesleg volna a költségekre. Ezen felesleg summából ismét egy kis tőkét kellene csinálni elöregedett és betegült színészek gyámolítására, tanításokra stb.

A fellebb említett 6 000 pengő, mely a kamatokból elszakasztatnék, arra való volna, hogy belőle húsz év múlva egy nemzethez méltóbb épület állíttatnék a Duna-parti telken. Húsz éven túl pedig a színház javára fordíttatnék ismét.

De hogy ezen országosan ajánlandó summa megint el ne olvadjon, vagy bal célokra ne fordíttassék: szükség volna az országnak 1/ a pénzt biztosítani, annak kezelését tökéletes és országos ellenőrség alá tenni; 2/ hogy megint bal irány ne adassék az intézetnek, elhatárzottan kifejezni, mi célból alapít a nemzet színházat; 3/ egy rendszerezett igazgatást alkotnia.

Minden színházi igazgatást három részre oszthatni: gazdasági, fenyítéki és művészire.

A gazdaságihoz tartozik: hogy jövedelem s kiadás rendben, pontossággal, takarékosan s a legszigorúbb ellenőrség alatt kezeltessenek; a színház tulajdonai, szerzeményei, milyenek például a ruha- és könyvtár, díszítmények, bútorok és szükséges szerek (Requisiten)^* felügyelés és vigyázat alatt álljanak, és – mit legelőbb kell vala említenem – jövedelem és költség között szükséges arány tartassék.

A fenyítékihez, hogy a színházi személyzetnek alkalmas, hely- és korszerű törvényei legyenek, azok szigorúan megtartassanak; mindenkinek, személyválogatás nélkül igazság szolgáltassék; senki törvény alól ki ne legyen véve, hanem minden egyformának nézessék, kiváltságokkal és szabadalmakkal – melyek a jogtudósok szerint is csak sebei a törvényeknek – ne bírjon; száműzve legyen minden személyes üldözés és pártfogás.

A művészi igazgatáshoz tartozik az egész művészet nagy mezeje. Például: játékrend (repertórium)^* készítése, szereposztás, próbák elrendezése, játék és öltözetek helyességére ügyelet, díszítmények stb. mit sokasága miatt alig lehetne itt felszámlálni.

A gazdasági igazgatás egy spekuláns^*, adásvevésben gyakorlott férfit; a fenyítéki jogértőt s igazságszeretőt; a művészi, művészethez nemcsak gyakorlatilag, hanem tudományosan is értő, mívelt férfiút, ki egy színházi intézetnek magasabb irányt legyen képes adni, kíván. Mind a három külön és egyenként véve is egy nagy mező. Az volna szerencsés színház, melynek igazgatója mind a háromhoz értene: de ez alig létesülhető óhajtás.

Kevés hivatal van, mely a színházi igazgatásnál szövevényesb és nehezebb volna, de színházra nézve nincs egyszersmind fontosabb. Bölcs igazgatással gazdaggá és virágzóvá lehet tenni a legszegényebb s tengőbb színházat is, mint viszont ügyetlennel a milliónyi értékűt is bukáshoz vinni. Több színház bukott meg már igazgatási értetlenség és botlások által, mint pénzszűke miatt. Azért, ha a magyar, országos akarattal fog segéltetni, az igazgatásra országos figyelmet kellend szánni; különben milliókkal sem fog virágzatba hozathatni.

Tökéletes színigazgatási rendszer, véleményem szerint, még nincs feltalálva, s ennek dicsősége későbbi időknek maradand. Az  igazgatási nehézségeket, annak minden szövevényeit csak az képes látni, kinek alkalma volt e részben tapasztalásokat tehetni; a tapasztalatlan könnyűnek hiszi, s minden tétovázás nélkül vállalja el gyakran e terhes tisztet, nem is sejtvén, mi tömkelegbe bocsátkozik, minek aztán rendszerint számos zűrzavar, nevetséges – és nagy szerencse, ha nem káros – visszalépés vagy helyreállíthatlan bukás szokott következése lenni.

Színészeket több energiával, mint lágysággal igen, de teremtettével és káplárpálcával nem lehet kormányozni. Ezt az egyet higgyük el valahára, és sok ballépésektől fogunk a színigazgatásban menekedni. Színész magát a míveltebbek osztályához számítja, és valóban oda is kell néki tartoznia, ha rendeltetésének meg akar felelni. Szellemét ismeretekkel, tudománnyal kell kiképeznie, s jaj annak, ki iskolakerülőből leszen színésszé oly céllal, hogy tanulástól szabaduljon, s alakját s öltözködési ügyességét fitogtassa a színpadon; az ilyen a méltán megvetett komédiás névnél tisztességesebbet sohasem vívand ki magának e pályán, hol csak a tudománykedvelőnek, a szorgalmasnak virul koszorú. Azért a jobb agyagból gyúrt tanul, míveli magát mind belső- mind külsőleg, s az ilyen megvárja azt, s méltán, hogy vele az igazgatás míveltségéhez illőleg bánjék.

Vannak, kik azt hiszik, hogy nagy különbség van a magyar és az idegen, például a német színészek közt, s hogy a magyar romlottabb, féktelenebb nép, mint amazok, következőleg hogy velök nehezebb bánni. Én csaknem egy évig tartó igazgatásom után ellenkezőt bizonyíthatok, s azt merem állítani, hogy a magyar színészben általában – kivéve a kiveendőket, mert kivétel itt is, mint mindenütt, van – igen sok becsületességet és ügyszeretetet tapasztaltam, s alig hiszem, hogy e részben a németnél hátrább álljon. A magyar színész eléggé rendszerető; eddigi legnagyobb hibája az volt, hogy magát született lángésznek képzelte, mely tanulás nélkül is nagyra mehet, s a tanulásban nem is igen erőlteté meg magát. Ezen hiedelem következménye kétségkívül az a sok különböző előadás, melyet színpadunkon tapasztalunk, s az, hogy az egyszer s tán többször már jól adott művek, később ismét rosszul adatnak, mert színészeink játéka többnyire nem elv és stúdium^*, hanem vak eset eredménye. Ezen káros hiedelem azonban máris enyészni kezd, egy rendszeres igazgatás mellett pedig, mely a szorgalomnak méltatója, a hanyagságnak üldözője lesz, egészen kiirtathatik.

Színész általában ingerlékenyebb, indulatosabb, mint más osztálybeli ember, ami nem csoda; mert mestersége örök indulatok táplálása s azokkal foglalkodás. Ő haragra, irigységre, bosszúra, nevetésre, szerelemre könnyebben gerjed; neki kevesebb lelki nyugalma van, s vele általában nehezebb bánni, mint más osztályú emberekkel. Azért, ki színészeket kormányoz, legelső és legfőbb szüksége van arra, hogy saját indulatait zabolázni bírja, és türödelme legyen bevárni mindennek legalkalmasabb idejét. Önmegtagadásra van szükség sokkal inkább, mint bármely hivatalban.

Színész és színész örök vetélkedésben élnék egymássál, ami magában nem hiba, sőt legerősebb ösztöne az előhaladásnak. Vetélkedés még dicséretes dolog is, meddig vetélkedés marad, de az színészek között könnyen irigykedéssé, egymás elleni áskálódássá – kivált a gyarlóbb nőszemélyeknél – fajul, s ebből vég és szám nélküli perpatvar, egybeütközés veszi eredetét, melyeket elintézni az igazgató bölcsességéhez tartozik. Ha elhanyagolja ezen apró csetepatékat, vagy nem elég okossággal, pszichológiával intézi el: megörökíti a társaságban a civakodást, és végtére fejetlenség áll be. Principiis obsta…^* Ezeket semmi színigazgatás ki nem kerülheti; előttem naponként folytak ily apró pörök elintézendők.

Színházigazgatóknak ezenfölül nemcsak színészekkel van bajok; ők a közönségnek is feleletteherrel tartoznak, s vajha általa igazságosan és valódilag méltattatnának: de az tetteik megítélésében igen egyoldalú; ritkán tud körülményeket fontolóra venni, s mondhatni általában, oly bíró, ki minden legkisebb, még történetes hibát is az igazgatónak ró fel, a dicsérendőt ellenben ritkán tulajdonítja neki érdemül.

Ezek s effélék a színigazgatásnak kikerülhetlen s a dolog természetéből folyó kellemetlenségei; vannak azonban olyanok, melyeket az igazgatási rossz rendszer okoz, midőn például az igazgatás több egyforma hatalmú igazgatókból áll, vagy ha egy különös igazgatóból is, de nem elégséges hatalommal felruházva, hanem apróságokig menő függésben és feleletteherrel. Ilyenek szoktak többnyire lenni a választmányi igazgatások.

Az ily választmányi, vagy jobban mondva, testületi igazgatásnál nincs valami célszerűtlenebb alkotmány, kivált úgy, mint nálunk eddig többnyire gyakoroltatott, midőn senkinek sincs szorosan kiszabott hatásköre, hanem egyik a másik rendeleteit akadályozza, zavarja, és egyik a másiktól szükségtelenül nyűgözve van. A külföld a színigazgatás ezen betegségéből már meglehetősen kigyógyult; mi még sínlünk benne, ámbár előttünk a példák, mint rontják meg az ily igazgatások színházainkat. Bizonyos megalapított rendszerrel testületnek igazgatni szinte lehetetlen. Mennyi fej, annyi vélemény; s a munkálatokban semmi következetesség. Az ily testületek határozataiban nem megalapított elvek, hanem puszta tetszés és szenvedélyek szolgálnak vezérfonalul. Fenyítéket a színészeti személyzetben nem lehet tartani, mert minden igazgatótagnak más és más pártfogottja vagy üldözöttje van, vagy, ami sokkal gonoszabb, pártfogottnéja és üldözöttnéje; mert ha valahol, a színigazgatásoknál nagy szerepet szokott játszani a nemi viszony, ez a színházi fenyítéknek emésztő férge és minden rend felforgatója. Legigazságosabb ügyében sem várhatván senki igazságos ítéletet a pártfogási rendszer miatt, lassanként az egész társaság demoralizáltatik, és vagy nem akar többé semminemű kormánytól függeni, vagy, ha valamely kormány még bír vele, csak erőszakos úton bír. Pedig kétszeres jaj azon társaságnak, legyen az színészi vagy bármi néven nevezhető, melyet nem törvények félelme vagy rendszeretet, hanem csak puszta fizikai erő fékez; az közel van szétbomlásához^*.

Testületi igazgatások jobbára ott szoktak alakíttatni, hol a színház dolgaiba több egyforma joggal bíró személynek van szava, például részvényes társulatoknál vagy országosan alapított színházaknál. Négy-ötszáz részvényes, mint tudjuk, vagy egész ország, nem kormányozhat, tehát választmányt nevez, hét-nyolc tagból állót, kikre a kormányt bízza. Ezen hét-nyolc tag ismét egyet nevez vagy választ, igazgató címmel, határozatai végrehajtására.

Most lássuk, mint szokott ezen igazgatás gyakorlatilag menni. Az igazgató semmit végre nem hajthat, meddig a választmány fel nem hatalmazza. A választmány, hogy felhatalmazásokat szavazhasson, gyűléseket tart koronként. Ezen gyűléseknek nincs rendesen meghatározott napjok, vagy ha van, azok nem tartatnak meg; néha egy hétben kétszer is van gyűlés, máskor egy hónapban alig egyszer. E rend nélküli gyűlések végzései által hányatik az igazgató ide s oda, minden korlát, minden következetesség nélkül. Szokásban van ugyan a választmányoknál néhány pontban az igazgató hatáskörét kiszabni, de ez rendszerint nem tartatik meg; ami jogokat ma a választmány az igazgatónak általadott, holnap, ha tetszik vagy érdeke úgy kívánja, maga bitorolja azokat. Az igazgatónak naponként vannak – mert színháznál minden pillantatban fejlenek ki újabb kérdések – dolgai, melyeket azonnal kellene elvégzeni, de ő azokat nem végezheti választmányi gyűlés nélkül. Ha már a választmány gyűlései pontosan tartatnának csak minden tíz napban is egyszer, még hagyján! – de néha, mint mondám, egész hónapig sem tartatnak, s addig az igazgatói munkálatoknak heverniök kell. Gyűlések gyakorta háromszor is hirdettetnek, míg egyszer megtartatnak. A kiszabott órán többnyire senki sem jelenik meg, talán az igazgatót kivéve – kinek leginkább becsületében áll az intézet ügye; – másfél órával később hullonganak a tagok egyenként. Sokszor bizonyos tárgy felett hirtelen kellene határozni, s nem lehet, mert nincsenek elegendő tagok együtt, s így a tárgy elmarad, néha örökre, mert ideje múlt. A tagoknak ti. nem fő foglalkodásuk a színház, ők hivatalukat csupa becsületből és szívességből viszik, vagy saját gazdaságokkal vagy más hivatallal elfoglalván, s igazán szívökön csak azt viselik, hogy a színház dolgai valahogyan menjenek, de hogy jól is menjenek, s az intézet virágozzék, azon nemigen aggódnak.

Ily kormányból aztán számtalan zűrzavar, fennakadás, következetlenség szokott folyni, mit utóbb a színházi közönség is észrevesz, s nem tudván az igazgatás belső szerkezetét, az igazgatónak tulajdonít, s ellene a gáncs és gúny egymást éri, elannyira, hogyha nincs elég lelkiereje méltatlan kisebbítéseken fölülemelkedni, megátkozza a percet, melyben e csodálatos hivatalt elvállalta. A választmány tagjai pedig – kiké a hatalom és dicsőség – azalatt, míg a talán buzgó igazgató izzad, fárad, éjt nappallá teszen, igen kényelmesen érzik magokat. Fitymálnak minden dolgaiban; ők magok a legszigorúbb bírák; semmivel megelégedve nincsenek, s gyakran történik, hogy az igazgatónak tulajdonítják vétkül, mit magok határozának. Munkában nemigen erőltetik meg magokat; gyűlésbe akkor mennek, midőn kedvök jő, midőn jobb mulatságot nem tudnak találni, mert mulatságot ezen foglalatosság is nyújt nekik; ha eljöttek, ti. összeülnek, s mindenről beszélnek sokat, csak arról nem, amiért gyűlés tartatik: az intézet ügyeiről. Sokszor ha a legkomolyabb kérdés van vitatkozás alatt, elhagyják azt, s arról értekeznek: ez vagy amaz színésznőnek milyen deli alakja, szerelemteli dévaj szemei vannak, milyen kerekded tagjai, sugár termete stb. efféle, a hely és tárgy komolyságához éppen nem illő hitványságokról. Egy tárgy van, melynél igen érdekelteknek látszanak; midőn két színésznőnek egymással vagy színésznőnek színésszel van pöre. Ilyenkor az igazgató urak nagy szenvedéllyel szólnak, néha közel vannak az összekapáshoz, s a dolog vége az, hogy a színész és színésznő közti pörben mindig a színésznő a két színésznő közöttiben pedig mindig a szebbik nyertes. S ez aztán színházi fenyíték és igazságtétel!

Ezek ugyan nem szükségképpeni rossz oldalai egy választmányi igazgatásnak, mert képzelni tudok oly választmányt is, mely másként fogna kormányozni, de tapasztalás tanúsítja, hogy az gyakorlatilag csaknem mindenhol így vagyon és így lesz, meddig a választmányi tagok becsületből és szívességből fogják hivatalukat viselni, s meddig az igazgatás végrehajtó részébe, szinte úgy, mint a határozóba, befolyandanak.

Nem kevés figyelmet érdemel az is, hogy a színházi igazgatás igen nehéz tudomány lévén, hozzá kevesen készültek, következőleg kevesen is értenek, s így, ha sok igazgató van, nagyobb részint oly férfiak, kik jó falusi gazdák vagy ügyes spekulánsok^*, derék tábla- vagy szolgabírák, főjegyzők vagy alispánok, de a színházigazgatáshoz annyit értenek, mint én a bonctudományhoz, ki külsőleg, látásból ismerem az emberi test tagjait, de azok belső egybeköttetéseit nem tudom, nem értem, s ha valahol csont törik, vagy láb ficamodik, nem tudom, hogyan lehet és kell rajta az egész veszedelme nélkül segíteni. Milyen határozatok lehetnek már azok, melyeket ily dologhoz nem értő tagok hoznak, ki-ki képzelheti!

Íme, ilyenek kisebb-nagyobb módosítással a testületi igazgatások, s ezeket megértvén nemigen fog valaki csodálkozni, hogy az áltatok követett rendszer mellett egy intézet sem szokott jó véget érni.

Sokat lehetne a színi igazgatás mind bal, mind jó oldalairól tanácslólag és tervezőleg mondani, s mégis alig kimerítőleg. Legbizonyosabb azonban e részben az, hogy végtére a jó igazgatás egy alkalmas individuum személyes értelmétől és ügyességétől függ, s ki színházat szerencsésen akar kormányoztatni, fő gondja legyen egy ügyes igazgató választása.

Legkevésbé rossz igazgatásnak képzelem azt, midőn minden igazgatási rendeletek egyetlenegy személytől jőnek, oly személytől, kinek a színházi ügy magának is érdekében áll. Ily igazgatásban van legtöbb rendszer és következetesség, erő és tekintet; itt folyhatnak a dolgok megakadás nélkül, itt lehet az igazgatásban bizonyos felsőbb művészeti elveket kifejteni, s az intézetet lassanként virágzati tökély felé emelni. Az udvari színházak csaknem mindenütt egyes személyek kormányára vannak bízva.

Tökéletesen független, teljes hatalmú igazgató csak oly színházaknál képzelhető, hol az igazgató egyszersmind haszonbérlője vagy tulajdonosa a háznak. Országos intézetnél, mely egy egész nemzet tulajdona, s annak ellenőrsége alatt kell hogy álljon, nem alakítható. Itt az igazgatónak függőnek, felelősnek kell lennie: azért, véleményem szerint, azon feladás lesz megfejtendő, hogy az igazgató ellenőrség alatt álljon ugyan, de olyan alatt, mely ne legyen neki nyűg és akadály munkálkodásaiban, mely kezeit ne kösse meg, mert akkor ismét mozdulhatatlanságban fog tespedni a rábízott intézet. Szabadnak, de mégis függőnek kell őt tenni, ami ugyan némelyek előtt képtelennek fog tetszeni, de valósággal nem az, s valamint a törvény szépen megférhet a szabadsággal, úgy a korlátolt igazgatás is a függetlenséggel. Igazgató, ki tetteiért senkinek felelettel nem tartozik, egy országos intézetre nézve kártékony lehet. Legyen szabad az igazgató, de ne törvénykívüli, azaz, ne minden feleletteher nélkül; mert így tágas mezőt nyitnánk ugyan a cselekvésre, de egyszersmind a visszaélésre is. Úgy kellene tehát az igazgatást szerkeszteni, hogy az igazgató ne tétessék szorosabb és több korlátók közé, mint amennyi visszaélései gátlására szükséges, mit én úgy gondolnék elérhetőnek, ha nagyban tétetnék felelőssé, kisebbekben pedig szabad kezek engedtetnének neki; vagy, hogy példában világosítsam fel, szoros felügyelés alá tenném azt, hogy az intézet virágozzék, nemzeti céljainak megfeleljen, művészileg előhaladjon, de az eszközök választását ezen legfelsőbb célokra egészen az igazgató belátására bíznám; nem feszegetném soha az igazgató munkálkodásait, csak azoknak eredményét venném szigorú bírálat alá, s ha ez nem felelne meg az országosan kitűzött céloknak, vonnám feleletre az igazgatót.

Ezen elvből kiindulva az országosan alapítandó színház igazgatását következőleg gondolnám szerkesztendőnek. Választassék országgyűlésileg egy kilenc tagból álló biztosság vagy választmány, bele értve ezen számba az elnököt s jegyzőt is. E választmánynak ne adassék semmi avatkozási jog az igazgatásba, hanem csak fő felügyelés, és foglalkodásai szoríttassanak következőkre:

1. Tartozzék bizonyos meghatározott időben múlhatatlanul összeülni, és egy meghatározandó évszaknak (hónap, évnegyed vagy félévnek) számadásait megvizsgálni.

2. Az igazgatónak a színház művészi gyarapodásáról tett előterjesztését átolvasni és reá okokkal támogatott gáncsoló vagy helybenhagyó észrevételeit megtenni, hogy az igazgató koronként megtudja, micsoda felsőbb vélemény vagyon igazgatásáról, s szükség-e igazgatási elveit megváltoztatni vagy közmegelégedés esetére azokat tovább folytatni.

3. Az igazgatót ezen bizottmány választaná meghatározott időre és ha az intézet java úgy kívánná ő tenné le.

Egyéb befolyást nem kellene engedni e választmánynak az igazgatásba.

Egy kérdés támadhat itt igen könnyen. Tudva van, hogy a színházaknál naponként többféle fizetéseknek kell történni, melyek rendszerint az igazgatói utalványokra (assignatio) szoktak megesni. Vajon ezen utalványok kiadására nem kellene-e e választmányt azért felhatalmazni, mert ezen jog a színházi pénztárra nézve igen nagy következésű, s mert színházi igazgatót, ki szükséges jártassága, tudománya és személyes jó tulajdonságai mellett még vagyonos is legyen, következőleg utalványaiért kezeskedhessék, azaz: azokat helyben nem hagyás esetére önerszényéből fizethesse, fölötte nehéz leszen találni.

Erre nézve tekintetbe kell venni, hogy az utalványok leghathatósabb eszközei az igazgató munkálatinak gyorsítására. Bár azok kiadási joga választmánynál igen jó lehetne gazdasági tekintetben, de az igazgatásra nézve könnyen hátráltató és akadályozóvá válhatnék, sőt nemcsak, hanem magára, a színház jövedelmeire is kártékony. Tudják, kiknek ebben gyakorlatok van, hogy bizonyos színművek bizonyos időben adatva sok nézőket vonnak be, például ha még egészen újak, ha a budapesti német színpadokon nem adattak. Ily művek adatását az okos igazgatás siettetni fogja, hogy meg ne előztessék; siettetnie pedig csak úgy lehet, ha pénz elegendő van szabad rendelkezése alatt; mert ritka új színmű az, melynek adatása költséget ne kívánna. Ha már utalványt nem az igazgató ad, hanem a választmányi ülésék, melyek csak ritkán tartathatnak, az igazgató nem munkálhat szükséges gyorsasággal: meg fog előztetni, a pénztár nemegyszer szép summától fosztatik meg, a közönség pedig egy tán érdekes mű újsági ingerétől, ami, ha sokszor törtenendik – s a választmányi rendszer mellett valóban fog is történni –, pangást hozand az intézetre, és annak hitelét csökkenteni fogja. Tanácsosabbnak tartanám tehát az utalványokat az igazgató hatalmába adni bizonyos korlátok között és ellenőrség alatt, melyek a pénztárt vagyontalan igazgató kezeiben is biztosítván, az igazgatói munkálatok gyorsaságát is nem akadályoznák. Hogyan volna ezen ellenőrség alakítandó, a körülmények fognák kifejteni.

Az igazgatás gazdasági részét egy, az igazgatótól különböző személyre kellene bízni, egy színházi gazdára, hogy az igazgatónak annál több ideje maradjon a művészi és fenyítéki osztályokra ügyelni.

Az igazgatónak fenyítéki s művészi dolgokban kiterjedett hatalmat kellene adni; különben sem elég tekintete, sem elég szabadsága nem leend munkálkodni, s csak gép lesz és tehetség s tekintet nélküli címviselő. Fenyítéki tárgyakban nem kellene őt semmi ellenőrség alá vetni, művésziekben pedig csak általános felügyelése alá a választmánynak, miként már érintetett, amennyiben ti. az intézet szembetűnő művészi csökkenése forogna kérdésben.

Hatalmát körülbelül következő pontokra lehetne szorítani:

I. Az egész színházi személyzetet – a színházi gazdát és pénztárnokot kivéve – ő fogadná és ő is bocsátaná el. A színésztagok hónapi fizetéseik kiszabását egészen rá kellene bízni, csupán az általános hónapi vagy évi személyzet fizetésmennyiségét kellene szorosan a választmánynak meghatároznia.

II. Játékrend (repertórium)^* készítésében új művek választásában, díszítmény, öltözeték meghatározásában stb. teljes hatalmat.

III. A színészi törvények készítésében szinte és a vétségek megbüntetésében minden idegen befolyás és superrevisorium forum^* nélkül, kivéve a törvényhatósághoz tartozókat.

IV. Pénztárért nem kellene felelősnek tenni az igazgatót, de kérdés esetében tartoznék utalványai helyességét okokkal igazolni.

Ilyetén jogokkal s a fellebb érintett és itt a IV. pontban említett korlátok között, gondolnám, egy értelmes és jóakaratú igazgató oly szabadon mozoghatna, hogy üdves munkálatiban nem volnának kezei kötvék.

Vannak, kik azt vélik, tanácsosabb volna korlátlan hatalmú igazgatót nevezni. Én azt hiszem, ez egy túlságból a másba szökés. Minden korlátlan hatalom visszaélések szülőanyja. Kik korlátlan hatalmat emlegetnek, mindig egy ideálját képzelik magok előtt az embernek, de az ily idealisták csalatkoznak: ember, ha legjobb is, változékony, s jót magunkért sem állhatunk minden esetekre, annál kevésbé másért. Mi ritka a valódi, buzgó s egyszersmind értelmes férfiú; ellenben mi nagy a henyék, hiúk, indulatosak, értetlenek és rosszakaratúak száma, s egy ilyen kezébe adni országos intézetet, annyit tenne, mint azt egyenesen veszélybe dönteni.

A színházi gazdának következőket gondolnék kötelességül tehetni:

1. Számadások pontos vitelét.

2. A színház bérleti s naponkénti jövedelmeinek pénztára nála volna, és érte tartoznék kezeskedni.

3. Minden szükségesek vásárlása őt illetné.

4. Az igazgató utalványait ő is aláírná nagyobb rendtartás miatt, de ellenmondási hatalom nélkül.

5. Az épületre s minden hozzátartozandókra ő ügyelne fel, ő eszközlene, ha valami romlanék, szükséges igazításokat.

Az igazgatói hivatalhoz szükséges volna egy titoknok is, legalább egy másoló vagy leíró, s egy hivatalszolga. A titoknok vinne minden írásbéli foglalatosságokat, milyenek: az igazgatói napló, levelezések stb.

Az intézet lelke az igazgató, tőle kell várni a magyar színház gyarapodását nyelv, nemzetiség és művészi tekintetben; azért ennek választásában legnagyobb vigyázattal kell eljárni. Benne én körülbelül következő tulajdonokat keresnék:

Legyen tekintetben álló férfiú, tiszta karakterű és szilárd, tudományos míveltségű és jó ízlésű. Művészethez, ha gyakorlatilag nem is – mert hol találunk ilyet? – legalább teoretice értsen, s benne alapos ítélettel bírjon. Legyen igazságszerető, részrehajlatlan; igazságszeretetében szigorú, de ne kegyetlen, kemény, de ne durva; ne indulatos, gőgös, hanem leereszkedő, nyájas s leereszkedni tudjon önmegalacsonítás nélkül. Ne legyen korlátolt elméjű és saját eszméibe szerelmes, mert így csupa fejességből is bal utakat választand; türödelmes az észrevételek iránt, bárkitől jöjjenek is azok. – Legyen munkaszerető és bíró, szorgalmas, kitartó erejű, sebes eltökélésű. Született magyar, jó hazafi, s az ügynek, mely kezeire bízatik, buzgó barátja.

Ezeket értelmes olvasó könnyen motiválhatja magának, részint saját belátása, részint a fellebb előadottak után.

A színházi gazdában – kit gazdasági igazgatónak, felügyelőnek is lehetne nevezni – én adás-vevéshez értő, takarékos és vagyonos férfiút kívánnék, jó erkölcsűt, neveltet. Vagyonost azért, mert kezeire pénzek, éspedig nagyobb mennyiségben lesznek bízva.

Mind az igazgatónak, mind a gazdának tisztességes fizetést kellene rendelni, hogy terhes hivatalukhoz kedvök lehessen, s ne legyenek kénytelenek más vállalatok által vagyonukat nevelni. Célt csak így lehetend érnünk.

Vannak, kik a Pest megye által épített színháznak nem baráti, részint távolsága miatt a mostani hídvég környéktől^*, mely a város középpontjának tartatik, részint a hely csínatlansága miatt, hol az áll, mely nyáron porfellegbe van borítva, télen pedig sárfészek. Ez okokból s azon nevezetesből, hogy a nemzeti színház külső városra van szorítva, midőn az idegen, a német, Pest egyik legdíszesebb helyén pompáz, egy új ház építtetése óhajtatik a Duna-parton kijelelt telken.

Magam is azok sorába tartozom^*, kik a csínatlanságnak nem baráti, s ki óhajtanám, hogy színházunk díszesebb helyen állana, valahol a belvárosban. Azonban miután az épület már áll, nem óhajtanám, hogy tőle az országos pártolás megvonassék néhány évig legalább, míg oly pénzmennyiségünk növekedhetik, melyből egy, nemzethez illőbb, tágasabb házat építhetünk. Ezen Pest megyei színháznak elejétől fogva mind neve ideigleni volt, mind rendeltetése: maradjon ez még néhány évig így, míg Pest magyarjai szaporodnak. Most egy új házat építeni egyszerre nagy költségvesztegetés volna. Pest megye rendei, azt hiszem, könnyű föltételek mellett át fognák engedni az épületet ideiglen az országnak.

Azon esetre azonban, ha e ház az ország tulajdonává válnék, bátor vagyok figyelmesekké tenni, kiket illetni fog, hogy e ház még némelyeknek híával van, mik egy színházhoz kerülhetlenül szükségesek. Nincs, például, alkalmas festőtereme, nincs raktára, hová a díszítményeket eltenni lehessen, s megnyitása évében néha kénytelenségbe jött az igazgatás szabad ég alá kitenni gyönyörűen festett vásznait; ruhatára is nem legbiztosabb helyen van. Hely azonban a ház udvarában elegendő volna mindezeknek építésére.

Mind a nyelvnek s nemzetiségnek, mind a magyar literatúrának, s végtére magának a színháznak is igen érdekében áll, hogy minél több és becsesebb eredeti színművekkel bírjunk – értem itt a szomorú- és vígjátékot, bohózatot és operát. Ezen célt úgy fogjuk elérni, ha a szerzők a színházi intézet által némi jutalommal buzdíttatnak.

A jutalmazásnak azon módja, mely a pesti magyar színháznál^* egy ideig divatozott, véleményem szerint a legcélirányosb. A színházi pénztárnak nem terhes, buzdításul pedig elegendő.

Minden új színdarab ti. szigorúan megbíráltatván, ha színpadi hatással – ezt kell itt főképp tekintetbe venni, nem a belső becset – kecsegtet, előadása meghatároztatik, s ekkor az író egy egész bevételt nyer ily felosztással:

Az első előadásból adatik az írónak egyötöd rész, a másodikból kettő, a harmadikból ismét kettő. Hasonló díjt kellene adni külföldi remekművek jeles fordítóinak is.

Ha az új mű első előadásakor megbukik, az többé elő nem adathatván, az író természetesen csak az egyötödöt nyeri; de ezt mindenesetre ki kellene adni, különben azon ösztön, mely az íráshoz kívántatik, csökkeni fog. Ezen egyötöd rész kiadásával az igazgatóság semmit sem fog veszíteni, mert – ha az új darabok hitele hibás választás által el nem rontatik – fel lehet tenni, hogy minden új előadás egyötöd résszel több hasznot hozand be. Bohózatoknál kétötöd részt a zeneszerzőnek kellene adni, operánál pedig egyötöd részt a textus írónak; a többit amott a szerzőnek, itt a zeneművésznek.

Ha idő jártával valamely író művei különösen megkedveltetnének s látogattatnának, az ilyennel az igazgatóság különös alkura is léphetne: de ennek módját és szükségét idő mutatná meg.

Az eljátszott darabok tulajdoni joga^* mindenesetre az íróé maradna, azaz: az író nyomathatná vagy eladhatná szabadon, mint neki tetszik, de csak miután a jutalomelőadásnak ideje eltelt. Ha előbb adná ki, természetesen elvesztené a színházi díjat. Azonban a három előadást egy éven túl tán nem volna szabad halasztani.

A színművek megbírálását, gondolnám, legcélszerűbb volna a Tudós Társaságra bízni, mert nincs testület, melyről inkább fel lehetne tenni, hogy e részben dologhoz értő. A bírálatnak azonban szigorúnak kellene lenni; mert annak felette káros hatása van, ha az eredeti darabok gyakorta buknak a színpadon.

Nem rekeszthetem be alkalmasban és korszerűbben színházróli értekezésemet, mintha azon óhajtásomat mondom itt ki, hogy én az országosan alapított színházat egész ország véleményének ellenőrsége alatt kívánnám látni, azaz: oly nyilvános intézetté alkotni, melyről ítéleteket szabadon lehessen, akár ellen, akár mellett mondani. Ily ellenőrségnél az intézet virágoztatására üdvösebb eszközt alig fogunk találhatni; azért országosan gondolnám kijelentendőnek, hogy a színház jövendő elöljáróinak tilalmas leszen a színházróli vélemények kifejezését szóval vagy írásban gátolni. Szükség, hogy a haza koronként értesüljön, mi állapotban van az országosan alapított középponti színház; vajon megfelel-e az a várakozásnak, s nem vőn-e bal, a haza akaratától eltérő irányt?

Jó ügynek nincs szüksége menedékekre, melyek az ítéleti szabadságot gátolják. Én sem ésszel, sem korunk haladási szellemével nem tudom azt megegyeztetni, hogy egy nemzeti intézetről véleményeket mondani akár írva, akár beszélve, szabad ne legyen. Oly igazgatás, mely a nyilvános szótól retteg, és a sötétséget keresi, hol gonoszság kígyói szoktak fészkelni, vagy gyáva, vagy értetlen, vagy végtére rosszasággal teljes, s én az ilyennek kezeiből, mert mindenesetre gyanús, azonnal kivenném az intézet kormányát.

Rosszakaratúak és az ügy álbaráti azok, kik a véleménykimondásban az intézetre nézve ártalmas következményeket hirdetnek. Ezt tapasztalás cáfolta meg már. Vajon mit ártott egy másik, szinte országos intézetnek, a Magyar Akadémiának, hogy ellene és mellette mindenki szabadon szólhat? S mit ártott a pesti Magyar Színháznak^*, hogy az én egész igazgatásom alatt egypár hírlap az ellene írásból szinte professziót^* csinált? Teljességgel semmit. Ha alapos dolgok íratnak, azok csak javára szolgálandnak az intézetnek, s méltók használatra; az alaptalanokat pedig meg lehet cáfolni, sőt meg nem cáfolva is az idő feldönti. Opinionum figmenta delet dies…^*

Egyesek visszaéléseinek leghatalmasabb fékezője, s ha megtörténtek ostora, a nyilvánosság; s ez az, mit én színházunkra nézve óhajtok és sürgetek.

---