Marseille sikátoraiban, sétányain, tengerparti széles sugárutakon emberek sokasága zsongott, nézelődött. Kávéházak teraszain pincérek sürögtek-forogtak, kávét, jégbe hűtött italt hörbölt a boldog idegen, karosszékében kényelmesen hátradőlve, mosolygós gondolatokba feledkezve csodálta a tengerbe hanyatló napot.
Vöröslött az ég alja, szellő fújdogált.
Bálint György magyar újságíró a régi kikötő elhagyatott utcácskáiban kóborolt, Budapestre gondolt, ahonnan jött, Barcelonára gondolt, amely város felé holnap hajóra száll. Bámulta Marseille utcáin a szemetet – mennyire más e hulladék, mint a hazai. Pesten, Budán a kövezetet intellektuális piszok lepi: villamosjegy, könyvborító, meghívókártya, újságpapír, röplap, számolócédula; a kavargó porral mindezt szemünkbe vágja a szél. A francia tengerpartot plebejus hulladék fedi: salátalevél, halpikkely, csiga, kagyló, ételmaradék.
Más ország. Másfajta kosz.
Előző nap Genovában kószált, ott kötött ki a hajó. Temetőkapun, házak falán, hirdetőtáblán mindenütt felirat: Credere, obbedire, combattere! Hinni, engedelmeskedni, harcolni! Megmondják, miben higgyek, előírják, kinek engedelmeskedjem, megparancsolják, miért harcoljak. Villogó tekintettel, büszke tartással masíroznak Mussolini feketeingesei. A kövezet Genovában tiszta, ragyog. Mindenki mosolyog. Credere, obbedire, combattere!
A francia kikötőben az áruházi elárusítónők sztrájkolnak, a polgárok kávéznak, a rendőrök nevetgélnek: népfrontidők. Bálint György bámészkodik, olvasgatja a falragaszokat, szeme munkába menőkön akad meg, fél füllel hallja elejtett szavukat. Hittel teliek a francia szemek: hisznek önmagukban. Önszántukból engedelmeskednek fegyelmezettek. És harcolnak: mert úgy gondolják, érdemes. Gondolkodnak, döntenek. Szabadok.
Este indul tovább a hajó Spanyolország felé.
Barcelona, 1936. július 9. Egy perccel a polgárháború előtt.
Egy gondolkodó magyar boldogan ballag a széles, pálmafákkal szegélyezett sugárúton, riadt szemmel bámulja a bikaviadalt, elmereng a félbemaradt hatalmas templomtorzó falai között – birodalmi díszlet: égre meredő falak között kopár legelő –, hallgatja a munkásgyűlés szigorú tekintetű felszólalóit, anarchisták magabiztos politikai fejtegetésein csodálkozik, és miközben az égen röpködő spanyol harci repülőgépeket kémleli, arra gondol: miért kell Spanyolországnak légierő, hisz a spanyolok az első világháborúban sem vettek részt, feltehetően a másodiktól is távolmaradnak.
Barcelona, 1936. július 9. Tíz nap múlva lángol Hispánia.
Karnyújtásnyira a szabadság: a munkások, akik a gyűlés forró hangulatában helyükről felpattanva a szónoki emelvényre sietnek, akik fegyelmezetten hallgatják társaik harcra hívó szónoklatait, akik égő szemmel a győzelem esélyeit, lehetőségeit latolgatják, készek – ha kell – meghalni a szabadságért.
Itt és most a szívekben szikrázik a falakra mázolt jelszó: szabadságot vagy halált!
Egy magyar Madridban arra gondol: majd Pesten reggelente villamoson újra bedöcög munkahelyére, csendesen köszönti a fáradt mosolyú szőke titkárnőt, átnézi a hírlapokat, levelet fogalmaz, leküld két pengőt a kávéházba, tegnapi tartozását; aztán íróasztalhoz ül, kopogtat az írógépen, cikket ír, tájékoztatja az újságolvasókat.
Budapesten, egy hét múlva.
Fél éve, januárban, azt írta: Megint nagyon időszerű a béke ügye. Ha a béke egyszerre nagyon aktuálissá válik, az mindig gyanús. Békéről rendszerint akkor kezdenek beszélni, amikor tulajdonképpen már alig lehet békéről beszélni. Ült a szerkesztőségben, írógépén kopogtatott, egyre veszélyesebb béketervek születnek – gondolta; félt a háborútól.
És most Barcelonában testközelben érzi mások harcra készülődő lázát, indulatát. Ezek a komor arcú, meggyötört szemű, szürke ruhás emberek nem félnek senkitől, semmitől. S majd ha kell, puszta kézzel nekirohannak az ellenségnek.
Választhatnak: szabadság vagy halál!
A Pesti Napló szerkesztőségében e pillanatban még különböző életek között lehet választani. Nem nagy a választék, de a szabadságot nem kínálták fel a halál ellenében. Sokféleképpen lehet élni. Szabadon nem.
Spanyolországban tíz nap múlva megdördülnek a fegyverek. Bálint György tíz nap múlva ül a Pesti Napló szerkesztőségében, és kopog az írógépen; spanyolországi beszámolót fogalmaz: Minden külön megnyugtatás helyett.
Pesten papírszemét sodródik a szélben, Marseille-ben egy kisfiú a rakpartról rohadt almákat rugdos a vízbe; Madridban éjszaka gyufaláng villan a sötét utcán, egy milicista a halott csecsemőt halott anyja mellére fekteti, továbbmegy.
Ha Madridban bombák hullanak, reng a föld Marseilleben, Budapesten?
A hírügynökségek ontják a hadijelentéseket. Európában szertezáporoznak a fényképek: halott katonák, lemészárolt nők, gyerekek, porrá bombázott városok, faluk. Teruelben holttestekkel borított, romba dőlt utca: Calle de los Amantes. A Szeretők utcája: temető. E vértől mocskos földdarabon emberek pusztítottak embereket, gyűlölet gyűlölettel, indulat indulattal viaskodott; mindenütt rombolás, pusztulás. Akik itt meghaltak, mind élni akartak. Akik itt meghaltak, mind gyilkoltak. Teruelben, Madridban, Huescában, Irun falainál nincs idő, s nincs miért töprengeni azon: illik-e kezünkben kézigránáttal köszönteni ellenségeinket. Szabadságot vagy halált: aki élni akar, Spanyolországban így fogalmaz.
És meghal: szabadon! És harcol: szabadon! És él: szabadon!
A Pesti Napló szerkesztőségében kopog az írógép: Spanyolországban jártam – két éve már, békeidőben; feldereng a napsütötte, déli táj, a béke meleg csendje, asszonyok mosolya, szigorú férfitekintetek; falakon feliratok: szabadságot vagy halált! 1938, emlék Hispániából: Körülutaztuk a szabadságot, óvatosan és sietve, nehogy véletlenül benne feledkezzünk. Körülutaztak sokszor Európa népei is – körül, mindig csak körül.
Madridban dörögnek az ágyúk: szabadságot vagy halált!
A Pesti Napló szerkesztőségében megbicsaklik a toll, elakad az írógép: a szabadság halott, itt csak élni szabad.