Elmondtam egyszer... – „A múltban is sok hivatásunk volt. Így hivatásunk volt például a kereszténység védelme a török ellen. E hivatással nem egyedül csak mi dicsekedhetünk, más népeknek is ez a legfőbb hivatásbeli büszkeségük, ahogy annak hétköznapibb, diákosabb megnyilatkozásáról némi meghökkenéssel, sőt sértődöttséggel véletlenül, esztendőkkel ezelőtt értesültem. Még Párizsban egyszer, az Association des Étudiants Chrétiens-ben, mely a családi otthon melegét a mindenütt otthonos Egyház családi melegével pótolva, főleg külföldi diákoknak nyújtott kellemes tűzhelyet a szó szerinti melegedésre és vége-hosszatlan vitákra. Egy alkalommal egy bolgár diák ismertette a bolgárság hivatását. A bolgárság hivatása, mint tudhattuk, a kereszténység megvédése volt. A bolgárnak nyilván volt valami igaza, ám előadása végén elragadtatta magát, s mintha valami évszázadok óta esedékes számlát nyújtott volna át, azt foglalta ellentmondást nem tűrő mondatba, hogy Európát a bolgárok védték meg a pogány áradattól. Kínosan éreztem magam: a felszólalásban azonban megelőzött egy szerb kartárs, aki határt szabott a bolgár önhittségének, mert hisz nyilvánvaló – gondoljunk csak Rigómezőre –, hogy Európát a szerbek mentették meg. Képzeljék a fölényt, amellyel ez elől egy gyors beszédű lengyel elkaparintotta a pálmát Szobieszki kétségtelen érdemeinek emlegetésével. »Nevetséges ez a balkáni kicsinyeskedés« – fordult hozzám egy mellettem ülő svéd lány –, akkor, midőn egy olasz vagy albán diák épp azt fejtegette, hogyan zárták el az olaszok a török elől nyugatra a Földközi-tengert. – »Remélem, tudja, hogy Európát tulajdonképpen mi védelmeztük?« hagyta el a béketűrés a svéd keresztyént. – »Hogyne – feleltem feszengve –, csak az a baj, hogy maguk is rosszul; mert közben a törökök mégiscsak bejöttek. «

Aztán arra gondoltam: ha a hivatást (ahogy a hivatáshoz illik) mindezek a népek előre érezték volna, s nem csupán abban a pillanatban, midőn külön-külön már nyakukon volt a veszély, akkor Bizánc sem esik el. Nem sorolom el valamennyi hivatásunkat.” (Illyés Gyula: Magyarok. 1939. in.: Itt élned kell. I–II. Bp. 1976. I. 233–234.)