Illyés Gyulától és Radvánszky Antal bárótól több cikkíró rossz néven vette, hogy a magyar érvelés néhány szállóigéjét a magyarság önvédelmének módszere szempontjából nem ítélték egészen hatásosnak. Mint minden vitában, itt is egy csapásra elhalványult az, amit mondtak, s előtérbe nyomult, amit a bírálók hallani véltek. A magyar nemzet 944 esztendeje olyan világtörténeti tény, melyet eddig senki kétségbe nem vont, s amelyről mindenki tudomást kénytelen venni, aki a magyarság ügyeivel foglalkozik. A magyar állami élet e megszakítatlan folytonosságát – tudtommal – meg sem támadták soha, holott analógnak látszó hagyományi érveket – mint a románok ún. „kontinuitás”-elméletét – a tudomány alaposan megtépázta. Itt tehát nem a tényről van szó, nem is arról, hogy a magyar állami és művélődési élet ezredéve más keleteurópai népek „kontinuitás-elméleteivel” összehasonlíttassék – mely elvitathatatlan –, hanem a tény érvényesítéséről a világ előtt folyó perünkben. Illyés és Radvánszky csupán ehhez a kérdéshez szóltak hozzá, hangoztatva, hogy amint az egyén, ha ízlése és nevelése van, nem szokott családja múltjával szüntelenül hivalkodni, ugyanígy a nemzet is mérséklettel használja ezt a nemességlevelét a nagy nyilvánosság előtt. Az a bizonyos 944 év nem lesz több, csak kevesebb, ha belékeverjük a vitába. Több nem lehet, mert senki kétségbe nem vonja. Kevesebb lehet ellenben, ha nem hagyjuk, hogy a történeti tényből erkölcsi, szellemi és politikai magatartásunk segélyével mások vonják le a máig is érvényes következtetést, hanem úton-útfélen, helyes és helytelen alkalommal használva és elhasználva az „ezer év” érvét a „nemzetközi forgalomban” megunatjuk és elkoptatjuk. A nagy érveknek a frisseség erejével kell hatni – a kellő percben, helyen és fogalmazásban.