Rendszerint magas törzsű, nagytermetű, hosszú ideig élő fa. Levelei többnyire tojásdadok, fiatalon molyhosodók, fénylők, hosszú nyelűek. Fehér, kellemetlen szagú virágai bogernyőben állnak, az alma előtt, de a cseresznye után nyílnak.

Rendszertanilag nem egységes, a kultúrfajták kialakításában részt vettek az európai fajokon kívül (vackor stb.) kaukázusi, észak-perzsiai, anatóliai és kínai körtefajok. Emberemlékezet óta termesztik, egyik ősi centruma Kasmir és a Himalája. Már a legrégibb irodalomban is szerepel,
Plinius pl. 41 fajtáját írja le. Kifejezett termesztési tájai nálunk nem alakultak ki. Az igényesebb fajták, főleg a téli körték azonban az ország nyugati részében, kiegyenlítettebb éghajlatú, szélvédett termőhelyeken, mély, nyirkos, nem laza, de levegős talajokon teremnek jól. A bőséges szervestrágyázást meghálálja. Vadkörtére, birsre oltják.

Gyümölcsét elsősorban nyersen fogyasztják, kora nyártól késő tavaszig. Befőttet, aszalványokat készítenek belőle, és a konzervipar is feldolgozza. Fája az asztalos- és műbútoriparban keresett.

Hazánkban nagyrészt a Belgiumban és Franciaországban kialakult fajtáit találjuk. Legfontosabbak: nyári körték: "Búzás körte", "Vilmos körte", "Nyári Kálmánkörte"; őszi fajták: ",Avranchesi jó Lujza"; téli fajták: a legnagyobb mértékben termesztett "Bosc kobak" és a "Diel vajkörte". Eltartható téli fajták a "Hardenpont vajkörte", "Papkörte" stb.