A plutonikus történet, melyet Szabó Lőrinc A rabszolga című versben elbeszél, épp az ellentéte a múlt század ipari forradalma inspirálta vernei történeteknek. Ott „vitathatatlan, hogy a vernei plutonizmus kapcsolatban áll az ipari század technikai feladataival: a föld, a tellus általános feltörésével, dinamittal történő felrobbantásával, a bányák megművelésével, az utak, a vasutak építésével, a hidak lerakásával: a föld megnyílik, hogy kibocsássa a vasat (vulkanikus anyag, ignis), amellyel éppen Eiffel helyettesíti a követ, az ősi anyagot, amelyet a föld színén lehet »összeszedni«, s a vas végérvényessé teszi a föld behálózását, mert lehetővé teszi a közlekedési eszközök felépítését (hidak, sínek, pályaudvarok, viaduktok)”. (Roland Barthes: Hol kezdjük?; Helikon, 1970. 3-4. sz. 367. 1.) Szabó Lőrinc, aki korábbi verseiben (a Fény, fény, fény és A sátán műremekei idején) ezt a technikai optimizmust is átélte, ekkorra eljut ez optimizmus visszájához, az „elvadult”, emberellenessé váló technika látomásához. Előkészíthette benne ezt a wagneri Rajna kincse története, még inkább „hősi pesszimizmusa”, de a saját szemléletében lezajló csalódásláncolatnak is kiegészítő láncszeme ez a vers.