Balázs Imre József: A Dél-Párizs nyárikert [Magyar Elektronikus Könyvtár

A mű elektronikus változatára a Creative Commons - Attribution-NonCommercial-NoDerivs (Jelöld meg!-Ne add el!-Ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra sem használhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg: https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5/deed.hu

A Dél-Párizs nyárikertben
ülnek valakik, a feltűnően szépek,
a mások és a bölcsek.

A feltűnően szépek karja hibátlan,
és hiába festettszőkék, hervadók,
tekintetük sötéttüzű, sütkéreznek
a tulajdon ernyője alatt.
Onnan kacérak, ahol még
tartoznak valakihez.

A mások groteszk figurák,
erényük, hogy nem hasonlíthatók.
Sötét kultuszokat űznek olykor,
amúgy: nemtörődnek.

A bölcsek tekintete rám hull,
rajtam keresztül tán látnak valamit,
fülelnek, dallamot követnek,
furcsán ingatják fejük.
Délutántól késő estig élnek.

A Dél-Párizs nyárikertben minden este
elhangzik a megfontolt tanács:
Mondj nemet. Egyszerű. Tudj nemet mondani.

A kézmozgást csak ellesni lehet,
a kört, mely Pilinszky kezéből indul,
s visszatér, amíg szaval,
a kört, amely követi őt, akár
a pálca mesterét. A név
nem fontos persze, csak a kéz,
s a kör, mely visszahurkolódik.
Hogy inas legyen a kéz, az ujjak vékonyak,
fehérek, ráncosak akár.

Egy ráncos kéz körei érdekelnek.
Minden kör más, minden körben
egy mandzsettagomb.
(Így legalább van ott valami.)
Fénylik minden kéz az éjszakában.

Tenyér ráncai között a kör
(nyoma sincs körnek),
mit csak ellesni lehet,
kezek, pálcák a kézben,
most egyszerre mozdul minden.
Itt csak felállni lehet,
minden egy mandzsettagomb.

A látás a pihenés órája.
Egy lesütött szem
görcsös indulatokat szít,
elszabadítja az incselgő gonoszt.
Szűk térben, visszhangokkal:
könyörtelen. S fárasztó.
Félrefordulás emészti el
az erőt, amely lehetett is volna,
az egyetlen időt, mi tölthető,
amforák nyakán keresztül,
bármely irányba.

Hát nyakam végre rugalmas,
követ egy ágat, ezzel gyakorol,
egy ág, szünet, majd még egy.
És akkor, bizsergő ízületekkel,
háttal a víznek, megkeresem őt.

Lyukacsos arcát most ő fordítja el,
de túl későn – egyszer már láttam,
gyerekkönyvbe hamisítva,
hajában, haja helyén moccanó hüllők.

Tömi a kolbászt az arcába.
A férfi kolbászt és kenyeret vesz
elő, és mindet az arcába tömi,
mozog, hullámzik az arca.

Tekintetével a semmit keresi,
elmélyedne szemével a semmibe,
elmerülne benne, nem találja,
pillantások veszik körül,
lesüti a szemét,
tányérjából visszanéz a hagyma.

A férfi arca megmozdul, dagad,
kést és villát fog, feláll,
visszafojtja remegését, elindul,
közeledik.

Magammal bélelem az estét,
benne ülök, ernyedt asztalfényben.
Az asztallap alól világít szembe,
ha ráteszek valamit, átdereng.
Ha nem teszek rá, nincs, mi útját állja.

Ráteszek hát bármit, nincs, mi
ne bírná a fényt.
Ha háttal állok (ha már
felálltam, s a hátam mutatom),
a fény kiszabadul,
de inkább úgy mondanám:
ott kering az ablakkeret
körül, s kiváltképp
a szoba felső sarka vonzza.
Oda csapódik be többször is,
az ütközéskor vinnyog, nyüszít,
s mintha nyeldekelne.

Két oldalán az ajtónak vagyok,
és közben pórusok, olajjal mázolt
rések, halottak. Ha ott a tenyér,
ahol pont enyém, ahol a résen
hogyha látnám, kínlódna a nyelv,
hát oda képzelem, ahogy a kéz,
s a szálka mindkét tenyérben.

És elindul mi elindul, én visszafognám,
az ajtón úgysem jut át, menjen.
Tűnjön el, ha már jött, ha már ülne itt, benn.

Oldalán az ajtónak vagyok, hétközben,
pórusok az oldalamban,
szálka tenyeremben;
csillapított reggel. Csupán figyelnem kell,
mi történt az öntöttvas kilincs körül,
s mily nyomot hagyott a tenyér
itt, a frissen mosott ajtón, indulóban.

A fák között csak emberekkel találkozhatsz,
torzképek arról, hogy mit ér a táj.
Sétálni lehet benne, díszlet vagy,
s a fák a hősök,
vagy a kákás, algás vízben
tükröződő várrom,
és a hídon, fölötte
az ügyeletes álmodó.

Egymást váltó férfiak a víz fölött,
elkapott tekintetek. Nincs közösködés,
a várromot csak egymagadban építheted újjá,
aztán úgyis bevonul a hadsereg, az ők,
s akkor már robbanhat,
hallod a parancsot, és robban.

Addig is zsebedben kavics, talán
be kell törnöd majd egy ablakot,
vagy éhes állatot elűznöd
lakhelyed elől. S miközben
egyre jobb fogásokat találsz ki,
egyre biztosabb: ott fog csobbanni,
ahol a vízre ereszkedett várrom,
gyűrűzik majd keveset, eltűnik, újraépül.

Tornácaljban margaréta, előbb ezt láthatni.
Lassan közelít a kéz a tőhöz,
rángatja, nem enged, rángatja,
a margaréta kétkezi virág.
Mert a virág mögött ott oson,
azért kell kitépni,
hogy látható legyen a gonosz osonó,
az újrajátszó gyilkos.
– Most kilépek a kapun – magyarázza,
majd a kocsma felé tart.
Két színtelen pohár az asztalon,
két pohárt markoló kéz,
emelkednek, ereszkednek, koppannak.
Visszhangossá lesz a koppanás,
az aláfestő hangzavar tanúskodásra épül,
a gonosz osonó szeme is igazi talán,
a másik arcot kerüli a kép.

– Most utána indulok – szól, s indul,
ólálkodik vagy inkább kiabál
– ezt nem tudta felidézni –
és a kocsmán túl, a sarkon
emelkedik, villan, ereszkedik,
életre kel a kéz, hogy elnyugodjon.

Ismét egy tekintet, egy igazi,
a krétával körülírt test fölött.
A másik, amely magyarázat lenne,
most sem látható.

Ahogy a hintóval suhant, mondhatni,
nem feledte. Zöld bársonyba burkolódzott,
magára vonta a függönyt, belezokogott,
ahogy a hintó elsuhant,
s a zokogás alant,
a kerekek közé hatolva
elzsongította a férfiút, ki ott hasalt,
a tengelyek közt fészkelődve el,
figyelni s cselekedni készen.

Martalócok rángatták ki útjuk végén,
mikor már átdobbant a lóláb minden hídon,
s álmában úgy gázoltak a Tejúton,
akár a gondolat, és együtt, másképp;
mondom, martalócok ragadták ki fészkéből,
a tengelyek közül, a hölgy sikoltott,
hát Ön mégis? Ő, lehajtott fejjel,
ennyit: örökké. És Hölgye,
rózsává lett arccal: én is.

Csöndesülő vizeken az evező, csónakban vizek.
Meztelen kötélcsomó, elázott leltár.
Kezekben leltár, s leltárba vett kezek.
Gitárhang, tenger. Hangatenger, hej,
de messze már, de messze.
Hangok a gitárból. Menekülők a húr alatt,
a meztelen sötétből.
Sötétben leltár,
kerek nyíláson át az ujjak.
Kötélre ujjak, elázott hurokcsomók.
Csomók fölött a deszka, messze láthatár.
Deszkára lábak. Ujjak a láthatáron.
Elázott hang, kerek nyílás, vizekben.
Evező, loccsanásban. Láthatár alatt a föld.
Menekülő kötél, hurokban tenger.

Folytatni kellene a tengert,
berendezni mindennel, mi kell:
óriási szájak, próféták, ékköves gyűrűk,
halpikkelyek, emésztőcsatornák –
Be kellene rendezni a tengert
ismerős Kharübdiszekkel,
szigetekkel, Rúkh madár-tojással

szakítni mással, odáig és vissza
mindennap, mormolni csak,
homokszemek szavak homokszemek –
ne hallja fül ne hallja fül
ne hallja senki ember

A tűz ma este oly erős,
s én olyan tűztelen,
nem ott vagyok, hol
tágra nyílt szemem,
a tűz ma este oly erős.

A láng sziszeg, elrejtve, benn,
hogy ne lásd, ne kérhess belőle,
füleddel érzed csak a csempén,
bőröd bizsereg előre.
A láng sziszeg, elrejtve, benn.

Végy maréknyi krétaport ma este,
kend be vastagon az arcod, tenyered,
végy belőle még, hisz benne jársz,
nyomaid követhetők, míg lenyeled
a négy maréknyi krétaport ma este.

Helyszínrajz és időpont híján
bizonytalan, mire számíthatok.
Vajon felszínre bukkan-e a pőre tárgy,
vagy folyton beburkolja magát.
Több trükköt is latba vethetnék esetleg,
ismeretlen
fenyvesekbe hurcolnám magammal,
antik oszlopokhoz kötném, zsúfolt
strandokon sétáltatnám meg.
Mennyi mindent elháríthatnék így.
Egyszer tán kivallaná, hogy hol a város,
melyben delet mutat minden óra.
Fal tövében állnánk aztán, s pőre tárgyak
vonulnának csöndben az utcákon: tükrünk képei.

A fáraó tüsszent, s a csend
koronatanúvá lesz. A macska
gőgösen vonul tovább, szőremlék
esténként a hálócsarnokokban.
Álomba bújni, legyezők mögé,
nádas, Nílus mögé, váratlan
áradásba, krokodiltojásba.
A fáraó legyint, a levegőben
kígyók tekergőznek, friss nyomok
után kutatva, ám üres az ország.
Ugató rabszolgát a csarnokomba.
Vakogó állatot, puhát, de lomposat,
hálórabszolgát, pálmalegyezővel.
A levegő megfagy egy pillanatra, míg
tüsszent a fáraó, a rendelet kiadva,
csend.

A hegyre indultam egy nap,
a sok siránkozás megrontott engem is.
Mentsetek meg, áldozatot, embert,
állatot a hegyre! Vért az oroszlántestűnek!
Kíváncsi lettem hát, indultam nyomban.
Kanyargó ösvény, olajfák,
lehántott kéreg, útjelző, de merre.
Kéznyomok éles sziklákon, tábortüzek.
És senki. Éjszakákon át csak szított parázs,
alakok a tűzben, s nappal keresgélés.
Végre, egy nap nincs már út tovább,
sziklák és szakadék, mélységszabdalta erdő.
A völgy feltárul, ez kudarc vagy érkezés?

Az oroszlántestűre vártam, ám penészes
öreg jött helyette, szikkadt, homályos szemű vén.
Kérdezett, van itt valaki? vagy: mennyi az idő?
Ilyesmit. Fogatlan ínyét most is látom.
Én motyogtam valamit, s a vén
a mélybe vetette magát.
Alakok a tűzben, nappal ébrenlét.
Sziklák és szakadék, mélységszabdalta erdő.
Végre feltárult a völgy: kudarc vagy érkezés?

Nézd, ahogy most működésbe lendülnek
a bogárparittyák, s apró lövedékeikkel
ellepik a foltokban fehérlő dombot!
Sóbogarak szállják meg a lejtőt,
érdes morzsákkal indulnak felfelé.
Csiszolják, görgetik a zsákmányt,
gyűlnek a csúcson a csöppnyi sógolyók.

Egész gyűjteményem van belőlük,
válassz, hogyha kedved tartja,
fűzd hajadba őket,
készíts sónyakláncot –
bőrödön maradjon
fénylő kristályminta.
Csupán egy érintés-térkép
lehetne finomabb.

A vonaton az est még épp, hogy karperec,
az érintés, mi ottfeledkezik, még épp, hogy karperec,
s a kézbe hulló kéz, az átellen, a mellett,
s a kiskabát a kampón épp, mi kellett.
S jut eszembe: torkomban, torkom körül a géz,
hogy fuldokoljak, jut eszembe,
ó, ha most a fuldoklás a régi lenne,
akkor, így, az átellen, a mellett,
és minden, mi új itt, mind, mi tellett
két szótól, hogy igazad volt, ennyi
(utólag igyekszem erre kenni),
mondom, minden begörbül most,
minden téged (engem) ékesít,
és minden ürügy, mígnem szétesik.
(A kiskabát a válladon most épp, hogy én,
egy vonatút alig-reggelén.)
Mégis több az est, mint ócska hecc,
s mi rámakadt, tán több, mint karperec.

Megérlelt ízekkel indulsz, a tóra megyünk,
a tóban kacsák lesznek, a tóban
kacsák leszünk. A partra fekszel majd,
nyírfák közé, s nyár lesz a fák között,
a parton. Pihensz majd, megérlelt ízekkel,
játszol a felhőkkel, és látsz beléjük
nyakkendőt, kanárisárga frakkot,
s nevetsz majd, nevetsz, a gombok
elgurulnak, széthasad a frakk,
a gombokat elosztjuk.
A bőröd estére majd fűillatú lesz,
és fénylik majd, fénylik, mint ott, a parton.

A föld alá viszlek egy este,
és úgy hiszed, két ajtó közt választhatsz.
Ám orosz hőseid s a bárpult összeérnek:
ma elmarad a show, nem tudni, mi miatt,
ma elmarad a tánc,
ahol kéz kézzel összeérhet,
nem tudni, mi marad:
egy sör, egy szendvics, még egy,
s néhány kósza ötlet,
hogy az este – mégis – eredményes legyen.

A színpadra állsz orosz hőseiddel,
ma este ez lesz, bármi elmozdítható,
sőt, elvárt a jelmez,
cilinder napernyővel ellesz
a készülő fotón.
Itt kellene megállni,
villanófénybe rejtőzve ma este,
s egy majdani kép hátlapjára
egyetlen ajtót festeni,
csupáncsak azt az egyet.

Ameddig elmegyek, az körbejárás,
motorleállítás, alkalmatlan percben.
Azt a mosolyt, mely a kényelmetlen zugban,
félreesőn talált, nem számolom.
(Miért is, hisz számolatlan szórja.)

Most egy csipkegallér vagyok,
csupán nehézkesebb.
Fojtogatok, hogyha alkalom adódik.

Ha elveszítenek,
a veszteség emlékéből megélek.
Mikor letéptek, a kőfalnál, a bokrok közt,
rám tiportak, bár nem voltam fontos.
Éppen azért. Kétszeres becsapódás,
a falba, földbe, gyomok alá, belvizekbe.
Ott tipornak rám, én megszívom magam,
s ahogy rámzuhannak, számolatlan,
fojtogatás emlékétől rándulok meg.

Szemedbe hulló, dús hajakkal,
Szavakra rátévedt ajakkal,
Petyhüdt mosollyal érkeztél közénk.

Most aztán úgy beléd harapnék,
Hajadban mélyen bennragadnék,
S úgy találnám, hogy itt még valami van.

            Nem olyan észrevétlen,
            Nem olyan mély, mint régen,
Nem olyan nem olyan nem olyan nem olyan
            Ülni csak benn a hajban
            Jó ülni itt, ha baj van
Így lenni el, mint hajban egy valami.

Az útvonal már szinte kész,
már szinte kézigörbe,
hogy merre igen, merre nem:
a fák közt úticsörte.

A tónyomok a völgy közén
még visszajárnak egyre,
mint parti nád a hölgy kezén,
ki rándul most a hegyre.

Tavalyi tó a nád között,
tavalyi útigörbe.
Idei semmi, szinte friss
a holt tó szélén körbe.

És balra el, és balra le
a vágáson át, szembe,
a sűrű ág és fény közén,
mintha csak semmi lenne.

Jó napot. Hogy ismer-e még, nem tudom.
Egy enyhe csúsztatás, egy enyhe még,
s ön már bizonytalan.
Játsszuk, hogy együtt gurigáztunk egykor,
játsszuk, hogy elgurultunk végül.
Nincs szebb, mint egy új találkozás,
talán egy régi csak, amelyet
felajánlok ezúton, emlékül.

Egy asztal volt, igen, egy asztal,
s egy könyv, amelyet nem lelek azóta.
Ön messze volt, s én messze nem,
így hallgattam, ön nevetett a holdra,
s fogytak mellőlünk az emberek.
Végül én győztem, a hold eltűnt
egy bágyadt felhőrongy mögött,
én töltöttem, ön ivott, aztán
cseréltünk, ön töltött.

Birodalmak buktak el ezen már,
s ön kész Egyiptom, mondhatom.
Most mégis kezdjük ezzel: Jó napot.
S folytassuk így: Mily pompás alkalom!

Egy tánc érjen át egy estét.
Akkor is, ha első. Így is, úgy is.
Egy tánc érjen át egy sarkot,
tánccá legyen a sarok, s a tánc
az esté legyen. Essen eső,
gyönge fények égjenek, s az este
érjen át egy csípőt. Pohárt minden kézbe,
minden szembe csillogást.
A sarokba táncot, estet a szobába,
aztán késő éjszakát. Ritmust a lábnak,
sarok-ritmust, konyha-ritmust,
macskakő-zenét.
Mit érjen át egy tánc? Egy estét?

Mire hozzáfognál, csak kitérő
válaszokat adhatsz. Hideg van,
és szemed felsértett, beteg,
porcelánfényű most a láztól.
"Induljunk, igen, de melyik háztól."

"Fogadjunk fiákert, addig is: van még idő.
Öltözzünk ki szépen, elválik majd,
milyen alkalomra. Korogjon
mindenki gyomra, főjön étel,
főzelék vagy leves, most még dönthetünk,
vizet a sűrűjéhez, vagy letölteni belőle."

Mire hozzáfognál, menekülsz előle.
Csütörtök: szerelem napja, éjjel-nap,
halál-nap, porcelán-nap, felsértett, beteg.

Bejárt éjszakák után, szerdák után,
amíg helyetted döntenek, míg várod:
felhívnak, míg függsz sodort
sárkányzsinóron, csend van,
csend előtti. Több kéz több kezet mos,
mondhatni, s ez vészjósló:
valaki mégis forral valamit.

Egy csütörtök minden, mi kell,
egy tüzetesen végigvizsgált nap
az indulás előtt – és rögtön tudod:
lábad emelkedik majd,
hogy újra ereszkedjen.
(Ez, mit tudhatsz.)

És – hogy szavad eleredjen –,
forró fürdőt veszel,
felsértett szemedbe szappant dörgölsz,
panaszkodsz, dohogsz, veszekszel,
vagy bejárt szerdákra gondolsz.

Utólag nem törlök ki semmit.
Utólag úgy intézem, mintha érteném,
a tevés-vevés mintha én és mintha bölcs.

Azt, hogy ízlett-e a szó neki,
s hogy ott miért került elő,
képekben tudom csak, képekből.
(És minden egész más, mint én,
mint ő, mint utólag.)

Fények vannak, zaj, és főként: keresés,
leginkább ez. Járás a körben,
korláttól korlátig, néha ráülve, próbálva
fogást, bőrt és tenyeret.
A korláthoz kívülről is, nagy körben,
s közben zaj és sok szép társaság,
közöttük átvágni, vagy messziről,
olyan mint ugyanaz.
Keresés, előbb még ott volt,
most nincs, szegődni nyomába,
ne tudja – véletlen minden.
Azóta tudni már, utólag, ő is az.

A véletlenből érkezik egy kérdés,
néhány kusza mondat, néhány csók,
ez övé, bizonygatni is kell.
Ülni egy hajnali tönkön,
halkulni hagyni szót és fázást,
ez olyan, mint reggeli, mint álmos,
vagy mint ébressz, kedves,
várlak patakparton.

Mosdási beszámoló, a patakban a lány
mint meztelen, ki lesné bokor mögül,
vagy kő alól, a vízből? Ahogy merít,
bőrén simít végig, víz vagy én?
Ahogy körbenéz riadtan, ahogy tudja,
teste ő, és teste fegyver.
Megnyugszik, vízcsöppre nem gyanakszik,
vízcsepp ül karjára, én.

Út kanyarog, mint út, világ szeme ott fenn,
út kanyarul balra, déli napfényt enni,
hogy búcsúzni mégis, újabb délig, télig,
nem lesz abból semmi, út kanyarul balra.
Zöld fűre mint két kő, zöld fűre mint annyi,
ezt tedd el magadnak, ezt ne vedd utóbb ki.
Elmesélni estig, mi lett volna akkor.
Víz, csak víz, utólag. Mi lett volna akkor?

Más volt még, mikor beléptem.
Az elsőre alig néztem, takarótól
takaróig araszolva, ajzott
kézitusákkal mögöttem.
Lélegzetében a fájdalom lapult,
pokróca alatt: alig valami.
A második miatt tört el a pohár
aznap éjjel. Más volt még, és én
sem tiltakoztam. Helyszínelés
reggel történt, amikor már
saját helyem volt, a második
s a negyedik között. Mint később
kiderült, ismétlődött a nap,
kezek rendeztek újra mindent,
kért adatok tükrében. És jöttek,
megpihentek. Ott, a fényben
a más más volt s a fehér fehér.

Egy éjjel én is jártam ott.
És semmi. Néhány koppanó nap,
s óvatosan fakuló hegek
a bordák alatt. Becsaptak.
Átvertek. Valami történt,
s én nem voltam ott.
És máshol sem. Bár, mondják,
jártam ott. Bár, mondják, jártam.
Ismerkedés a testtel, újra,
honnan került elő,
miben mártózott meg.
Viszket.

Őt ismerem. Ő jó. Éveket ül itt,
éveket jár, mosolyog, sír.
Szemei nagyobbak, mióta itt ül,
székek az ágy alatt, azokra ül.
És veszekszem, és nincs kivel,
és veszekszem, és írok. Később
elfelejtem. Apró, sárga füzet,
honnan került elő.
Furák a betűk, balra dőlnek.
Ő is balfelől ül. Hogyha innen nézem.

Kórházipari termék,
tested túl jól ismered.
Nem az izmokat, ahogy
egy mélygyúrás után,
inkább a ritmust, melyben
megírták a mozdulataid.
Érdeklődő testtel fordulnak feléd,
slampos, éjszakai egyenruhák alatt
hasonló a terület,
visszafoglalásra készül
minden ízület, az izmok
nincsenek. Az izmok
nem figyelnek.
Mindenki és minden más igen.

Elcsoszog a szék előtt, kikerüli,
megtámaszkodik az asztal sarkán.
Szája hangokat keres az alvó
kórteremben, amíg pihen,
amíg a séta újraindul.
Egyszemélyes üzenet, halk
bajusztövi mormogás, egy
ajaknedvesítő cuppanás után.
Ha más is hallaná, egy értelmetlen
dallam volna csak, egy sanzonfoszlány,
vagy egy cigarettakérő mondat –
Az asztal sarkánál befordul,
a fogas megbillen a szűk helyen,
de dőlni nem tud, nincs hová,
tart még a séta az asztal sarka mellett,
kerülni a széket, emelni a lábat.

Az éjjeliszekrényben könyvek,
gyümölcslé és könyvek.
Csodaszerek, egyenruhák,
emberek. Egy lázadó, amint lopódzik,
valahonnan, valahová. Szabadul;
a lázadók folyton lopódznak.
B. bácsit bántja a fény.
B. bácsi meg fog halni,
de ezt még nem tudom.
A folyosóra lopódzom,
még néhány oldalam van.
Csöndes ilyenkor a kórterem,
hatnak a gyógyszerek s az életritmusok.
Másnap újabb könyvet kell kinyitnom,
hát ülök a folyosón, a csendben.
Az éjjeliszekrényen virág és könyv,
mindig egy, a programom precíz.
Húsz. Harminc. Negyven?

Már csak a délelőtt.
Már csak a késés.
Megnyugtató. Hogyha késik,
minden percben itt lehet.
Ha késik, rajta múlik minden,
én már készen állok.
Erősnek látszom ilyenkor,
távolodom, levetem a jelmezt.
Így már minden más:
körben a sápadt arcok,
tükörbe még nem néztem.
Valahonnan, valahová.
Már csak egyik érdekel.
Már csak a délelőtt.
Már csak a késés.
Minden percben itt lehet.

Csak ágyak, ablakok és nők,
és mind fehérek.
Úgy teszek, mintha hinném,
ha másokkal beszélve szóba jön.
Ha értő bólogatást várva
könnyebb utat választok.

A mézesüvegből, ahonnan nézelődöm,
persze minden elmosódottabb:
az aranybarna ruhák, mosolyok,
a rézfényű tű, mely belémdöfve
növeli vagy csökkenti a térfogatom
a mézszínű nő szándéka szerint.

Karcsapásnak nevezni az első kísérleteket
most túlzás lenne – inkább csak lebegek,
így, középtájon, cseppfolyós aranyban.

Ha fejjel lefelé fordulnék,
s beszippantana egy örvény,
biztosabb lehetnék:
befőttesüveg-e most épp lakásom,
vagy mégis mézes mackó.

Doktor Karnevál ma este színes
köpenyben jöjj közénk
Doktor ma csontjaim feketék
dobd közénk éles fegyverid
csiszolt kőszakócád villanyos borotvád
töltött revolverid
igen-igen zajong a nép
mi igen zúgolódunk itt
jöjj közénk ma Doktor
nevettess bontsd ki színeid

tégy valamit Doktor Karnevál
ne hagyj így holnap reggelig
keríts sápadt álarcokat ránk
nevettess ma este míg
készen állunk bármire
az újabb ingerekre
Doktor Karnevál a kézfejedre
hullass hamis karkötőt
csörgesd s mi szédelegve
követünk mint legfőbb nevetőt
mint selymekbe burkolt szeretőt

jár bennem a herót
csak nő, nő most a herót bennem
terpeszkedik nyelhetem a levét
ellenszerként jobban terpeszkedem

fekélyek nőnek combomon nyelvemen
míg jár bennem a herót
ő is szabadulna tőlem
én most Jónás s cethal egyben
rámjön a hányinger így partközelben

bordáim között csak gyűl
deged a herót
aztán elindul bennem
áttetszővé lesz a bőröm, vesém, lépem
mint kontrasztanyag fog be gyomrot, herét
lelépem ha kiesik belőlem

eltűnök lassan csak ő van én nem
járok benne hát, talpig herótban
fáj nekem és én neki
mint halfilé Jónás hasában
beírt lapok egy író asztalában

Kevesebb, mint idegen most ő,
kevesebb egy névnél, ami tudható.
Kéznél van a végtag, ahol megfogom,
minél fogva lenni előrángatom,
van neve, de semmi több,
de semmi.

Volt egy régi-régi,
volt egy akkor-egykor
nosztalgiázni indul
a lúdtoll éjjel egykor;
kerülget az idegen,
nem jutok így mire sem,
nem jut az, ki indul
mire sem.

Egy titok lélegzetenként,
egy ügyes, rejtőző mosoly,
egy utalás, egy szubtilis,
egy nyelvlecke, mely óspanyol,
egy étel, ami végzetes,
egy sóhaj, mi csak érdekes
egy utalás, mi semmi több,
mi semmi.

Várnak már, hercegem, a hallba
beléphet bárki egyelőre,
ki itt belépsz,
egyszer sem léphetsz ugyanabba
talán csak egyszer, ki belőle.

Hat hónapja veszteglek itt anyáddal.
Ma vízumot ígért a nagykövet,
megtette már néhányszor.
Lopódzhatok menet-jövet.
Lisszabon, az undok, Lisszabon, a céda
alig becéz. Csak boraival néha.
Hotelszobám cetként hord magában.
Bécsbe, Kolozsvárra vágyom mostanában.

Anyád nem jól van.
Álmában tigris látogatja,
csíkokat talál a testén hajnalonta.
Este gyöngéd, akár lánykorában,
szemem párás csókokkal borítja.

Olykor lesétál a tengerpartra.
Az ormok szürke bőre
magába takarja.
Nem merek utána menni,
így ködön által szeretem,
másként nem szerethető.
Szeméből kósza fények
érintgetik homlokom.
Szemében kósza semmi.
Csak árapály a partokon.

Európát teljesen belakta testem,
ahogy engem ő, még Budapesten.
Most remegésként lopódzik a végtagokba.
Kézírásom kusza, kapkodó, otromba,
s ahogy a tajték ki-kicsap a partra,
félek, már hiába vágyom nyugatabbra.

Minden papírom Londonban égett.
Szinte látom, hogy az ajtórésen
füst szivárog, s gyönge fények,
Nyugat, Szerda, cikkek, levelek.
Ötven év és fél bőröndnyi hamu.
Szerezz belőle egy maréknyit, ha teheted.
Ha kézbe foghatnám, tán mosolyognék,
s ki látna, mosolyogna rajtam.
Mire meghalok, rég meghaltam.

A kép, amit elejtettem,
feltörte a földet. Persze,
van-e föld, ahová képek hullnak,
vagy csak víz, csak kő,
csak festett padló.
Ami ott volt, feltört, azt hiszem.

A kép, amit elejtettem,
egy pohár víz is lehetett,
s egy kimerevített pillanat
azt mutatná, előbb jár a víz,
aztán az üveg, s benne
néhány korty még.

A víz csak előkészíti a terepet,
az üveg vág, szilánkjait
mind mélyebbre fúrja.
És a víz követi őt a résen át,
a feltört felszínen keresztül,
terve az, hogy megszilárdul.

Amikor lerohad egy plakát,
mikor már nincs odamenet,
csak a tiéd, ahogy cafatokra
tépsz minden maradványt,
s észrevétlen hullatod a vízbe.
(Könnyű dolgodat a víz tovább
könnyíti.) Gyűl a híd alatt, egy
esti híd alatt a hordalék.

A nyomok mégsem tűnnek el,
hisz őket akarod, miközben
szaggatsz, borotvával feszegetsz
az éjszakában. (Egyszer,
hogyha napközben mennél tovább,
kezedben egy fél ragasszal,
patanyom lehetne maga is,
amelyhez inni járnak.)

A nyomokat akarod, mikor már
nincs odamenet, csak a mindenkié.
Te azt a villanást keresnéd,
ahol a lerohadt plakát kibukkan
az esti máz alól, mely egyre sűrűbb,
pengegyilkosabb.

Szógyilkosság el, s nyomozni,
hogy kié a kéz, s kit követel,
háromszor írni le, hogy: kés, kés, kés,
és még kétszer: kés, kés. Gyilkolni,
kitagadni mindenkit a nyelvből,
sorra véve k-tól, á-tól, derékig
szótárlapok között gázolva, és
még ötször leírni: kés, kés,
kés, kés, kés – gyilkolni,
amíg kihull a kés kezedből.

sebtapasznyi versbe fúl a földi jó s a földi
rossz a sör borok konyak mi minden
egybeépül itt ha van ki elrebegje
hálaénekét s az énekedben átdidergett
éveket az étkezőkocsis menüt szelíd bazári
törmeléket égetésre készülést kobold-tökélyt
az írt az írva sem maradt mesét sebedre
illetékesek között is elveszett barátom

Hogy eltehesd, hogy feltehesd a polcra, csak
hogy keveredjen el, hogy elfelejtsd, hogy ne
találd, hogy jobb legyen, ha megtalálod,
hogy örülj, ha kibontod, hogyha mindig ugyanaz,
ha más, ha beérik a zamata mint jó aszúé,
hogy leszedhesd pókhálóit, vagy hogy levehesd a
polcról, hogy kividd a fényre most és egyszer,
sokszor, mindig, egyre-másra.

Elérhető vagyok, ma különösen erős a nap,
s ő elérhető-e. Úgy toppant be, mint egy régi,
olasz, fekete-fehér, akár egy Sophia Loren.
És rögtön rágyújtott, mi átvettük a ritmust,
belénk ivódott a nap. Elérhetők vagyunk,
s ez jogossá tesz minden elvárást, hogy
értesítsenek, hogy szóljanak be, közöljék
az észrevételeiket, hogy induljon a vérkeringés,
melegedjenek a végtagok. (A mozgás
kelti életre, már tudom, s mozgatni persze
akkor kell, ha él. És akkor lehet.)
Gyakorolni kell, görgetni mindenféle
programot, teendőt, gyakorolni, mondjuk, így:
Elérhető a mutatóujjam.
Elérhető a balközépső.
Elérhető a gyűrűs ujj, bár egyre nehezebb.
(A kisujjnál nyilall.)
Elérhető a bal- és jobb fülem.
Elérhető a kitömött oroszlán orra hegyén
az egyre nedvesedő folt.

Egy ellenőr a túlsó teremben
épp jegyeket kér.
A túlsó teremre előjegyeztek,
holnap talán felvehetem bérem.
Mit kell adnom érte, kérdés,
értem jönnek, beszólnak talán,
talán beszól, bennfentesi kódot kér majd,
több, mint jelszó,
arcjáték és mimika,
tán érintés is.

A túlsó teremben egy fürdőkád van,
loccsan percről percre,
zavaros, bölcs, nagy, kegyetlen,
ki benne ül, ott ül örökre.

A túlsó teremben egy ventilátor,
fúj a szél, s az ablakon, amíg ő kihajol,
darázs röpül be, ő kinn van,
nem tudja, ki röpül be,
nem tudja, kiröpül-e,
míg van ablak,
míg van ventilátor.

Mint amikor hirtelen
kezded magad érezni
a váratlanban.
Nem készülsz semmire.
Melletted, alattad, rajtad
örvénylik a sárgásbarna fény.

Ady Endre-folt egy kockás abroszon.
Nálad a bicska, most egy
gyors mozdulat kéne csak,
máris zsebedben volna.
Így csak a közeledben.

Vörösbor lehet. Vagy vér,
mely mindig friss marad.
Fess pirosra, fess – előtted
örvénylik a sárgásbarna fény.
Sárguló fotóktól kölcsönzi a nap,
mielőtt végighorzsol fát,
pincérlányt, állomástetőt,
s eltűnik villanyban, vérben.

A lekésett vonatok városában
súlyosan apad a sör, a zene,
törlőrongy matat a cipőd tájékán,
a csomagod körül, de késő:
ruhádba, kézfejedbe ivódott a nap.

beszéde a beszéd héja csak alágyújt a szavaknak
            s a fellobbanó kéz- és szájmozdulatok
a fényes előrenyomulás a fogai között
            nem áll meg beszédülök a fogai közé
hosszú egyenes fák zúgása erdők mormogása
            levelek szállnak egyenként a hosszú fákra
állatok motoznak nem láthatók vadlesen a vadász
            fegyver nélkül láthatatlan őzek szarvasok között
roppan a makk a mogyoróhéj
            vadász fegyver nélkül őzek testetlenül
harapások hosszú fák tövén

elúszik a víz a csónakoktól s vele a fény
            elúszik a víz a kerttől, tőlünk
mind akik a kertben vagyunk
            engedjük lejteni a vizet
nézünk egy csónakot, elázott képsor,
            leltárba vett kezek az evezőkön
elúszik tőlük a víz, ők ezt akarják
            elengednék a fényeket, halottaik
a kerttől elúsznak a csónakok
            alig látszanak az evezők a kertből
belépsz-e a nagy fénygubóba?

nem mozdulnak az utak
            most mozdulatlan minden láb
nincs mi megmozdíthatná a lábam
            a Champs-Elysées ragyog
a Szajna-parton szállodák utak
            városszerte nyár és nyárikertek
kimondom százszor:
            nem mozdulnak az utak
kimondom százszor: út
            elsápadok kipirulok szerre
letáborozok mellé, egy szegletkőre
            jó itt, Párizs félhomályos, új,
városszerte hajnal s alvó kertek

Ó, Ramszesz lábfeji!
Ó, libafej-szerszám!
Szezám, síró balfej,
Sej, zsiráf-zab, meló!
Szíj fába ró, szemel,
Felráz mai zsebjós,
Baromfi szájszele.
Bár szósz e jel, fiam,
Ejsze lózabfi-sárm,
Ejsze bazár-filmsó.
Fej beszól már: szia,
Remó, zabálj, fizess,
Szója be, rizs fel ám!
Fáj az briós zsemle,
Fabíró szájmeszel,
Lesz móres, biza fáj.
Fejez bármi lasszó,
Fejszámol a rizsbe,
Ás bazi jelmezsróf.
Szól az ember, fáj is
E szerájszoba-film;
Szia, lábfej-szermó,
Római lábfejszesz.
Szobám fejsze-líra.