BÉVEZETÉS

Az egyenetlenség és visszavonás minémű szomorú nyomait hagyta légyen elejétől fogva maga után, ha véghetetlen sok idegen történetekből nem tudnók is, legalább önnön magunk nemzetének számtalan gyászos példái elegendőképpen megesmértetnék mivelünk.

A természettől, sok szép tulajdonságaira nézve, oda hivatott, hogy népeknek szabjon törvényeket, most maga fekszik a magyar idegennek uralkodása alatt. Ennek a nemzetnek, melynek mindjárt elejént a Kaukazus vidékeiről való kijövetelekor, mint valami sebes folyóvíznek, mely egész környékeket elborít árjával, ellent nem állhatván az elrettent napnyugoti tartományok, a végezésektől az a sors volt rendelve, hogy az egyenetlenség, visszavonás, versengés és villongások által, tulajdon belső részeit szaggatván, maga eméssze meg utoljára is önnönmagát. Nem különben mint egy szelídíthetetlen oroszlánynak, melynek hogy véghetetlen nagy ereje annyival kevesebbé lehessen veszedelmes, a más állatokon szánakodó természet mindennapi hidegleléssel kívánta gyengíteni szörnyűségét; úgy a magyaroknak is, hogy felettébb nagyra ki ne terjesszék hatalmakat, a kígyóktól borzos fejű, és kezében gyújtott mécset hordozó iszonyatos istenasszony, a Discordia^*, versengő tulajdonságait öntötte szívekbe.

Mindenek, valakik csak a magyarokról írt történetjegyzésekben hacsak valamennyire jártosok is tudhatják, mely gyászos volt elejétől fogva nemzetünknek a magok között való visszavonás. Ennek, egyedül csak ennek lehet, mint legfőbb okának tulajdonítani, hogy minden egyéb nemes tulajdonságaival is mindeddig virágzó állapotjára nem vihette még sorsát. Most egyik vallás másik vallás ellen; majd ismét egyik nemzet más, hazánkban lévő nemzet ellen; most egyik tartomány másik tartomány ellen; majd ismét egyik vármegye másik vármegye ellen; most egyik falu másik falu ellen; majd ismét egyik ház népe másik ház népe ellen: sőt még rokon és testvér is egyik a másik ellen támadván, szüntelenvaló gyógyulhatatlan sebekkel illette hazánk önnönmagát.

Most, midőn a tudományoknak folyamatja és az erkölcseknek nagyobb szelídsége láttatnék valamely mosolygóbb jövendőt ígérni, azt reménlhette volna az ember, hogy az egyenetlenségből következett sok szomorú példáktól elrettentek, talám majd mind atyafiak úgy fogják országunk lakósai egymást ölelni; és az egyezségnek lelkétől mintegy felelevenedvén, ugyanazon egy akarat fogja mindnyájokat, a közjó megmozdíthatatlan fondamentomainak megvetésére bírni: de mégis kelletik tapasztalni – szomorú tapasztalás! –, hogy a természet most is fenntartotta a magyarokban maga törvényeit.

Egyebekről, mint célomhoz nem tartozó, és ha a hírnek lehet hinni, talám igenis kedvetlen történetekről most elhallgatván, csak azt említem, hogy: ennek előtte bizonyos idővel, a Hadi történetek^* írói azt a kérdést adván ki: Mennyire szükséges a magyar nemzetnek a deák nyelvnek tudása?, alig lett mindenfelé esméretessé a kérdés, azonnal hasonlás támadatt hazánkfiai között. Egy része, mely hazájához való szeretetének tüzétől égett, a magyar nyelvet választotta, és oly útnak nézte, mely csak egyedül viheti a nemzetet meggyökeresedett boldogságára, és a dicsőségnek legfőbb pontjára. Más része, melynek nemzetéhez való szeretete nem kevesebbé hevítette hazafiúi kebelét, a deák nyelvnek elhagyásában, minden törvényeinek és szabadságának temető sírhalmát gondolta látni; és így, ugyanazon egy tárgy mind élesztette, mind pedig gyötrette őket, szerről szerre.

Azoknak, kik a deák nyelv mellett kikötöttenek számából vagyon egy érdemes hazánkfia is, ki tizenhat cikkelyben (melyek mindjárt ezen Bévezetés után sorjában tanáltatnak, és amelyekre osztán külön-különvaló feleletből áll ezen kis munkácska) igyekezett a magyar nyelvnek folyamatbahozásából megmutatni, az egész haza törvényeinek és szabadságának veszedelmét elkerülhetetlenül következni.

Bármely becsületet érdemeljen is ezen polgártársunknak hazájához való buzgósága, nem lehet mindazonáltal nem dorgálni, született nyelvében vetett kevés bizodalmát: úgy pedig éppen megbocsáthatatlan lenne hibája, ha egyedül csak személyes hajlandóságából, vagy megtanulására fordított fáradtsága gyümölcsének bészedhetése tekéntetéből becsüllené maga anyai nyelvénél feljebb a deákot.

Az Érdemes Olvasónak bölcs általlátásától fog függeni, hogy minekutánna mind a két résznek ugyanazon egy tárgyra célozó okait józanon megfontolta, melyiknek a vetélkedő felek közül fogja az aranyalmát ítélni, és magát egyikhez a kettő közül csatolni. Én, mint munkámból kitetszik, azoknak számából lévén, kik azt állítják, hogy a magyar úton való vándorlás viheti hazánkat tökéletesebb boldogságára: mihelyt a nemzetnek számosabb része, a deákságnak fontosabb okaitól győzettetvén, nagyobb bátorságát gondolja benne tanálni, azonnal kész vagyok nemcsak lemondani ebbéli igazságomról, hanem egyszersmind kérni is mindazokat, kik velem egy ítéleten vagynak, inkább önként elállani ezen jövendőre nézve sükeres kívánságoktól, hogysem az aranyalma felett vetélkedvén, mint Tróját valaha, a belső villongásnak tüze eméssze hazánkat: szüntelen szemeink előtt forgatván azt, amit Arisztotelész ír a darvakról, ti. Grues pugnant inter se tam vehementer, ut dimicantes capiantur: hominem enim expectare potius, quam pugna desistere patiuntur. Hic est fructus intestinae discordiae, cujus rei exempla sunt passim in promtu^*.

Fogadjátok el azért, hazámnak nemes fajzati, magyarok, kedves atyámfiai, kedves véreim egy polgártársotaknak, ki egyedül csak hazánk boldogságát leheli, heves kérését. Vetkezzétek le tartomány, nemzet, nyelv és vallás ellen viseltető indulatosságtokat. Ne higgyétek, hogy más tartomány légyen, hanem csak az, mely hasznos és jó hazafiakat szül; más nemzet, mint az, mely érdemes tagokból lévén öszvealkotva, magához hasonlókat nevel; más nyelv, mint az, mely a jó erkölcseket és hazája szeretetét önti az ifjúságnak szívébe; se azt ne higgyétek végtére, hogy más vallás légyen, hanem csak az, mely a nagy alkotónak tiszteletét tanítja: polgártársainak pedig szeretetét parancsolja. Válasszátok egyedül csak a józan okosságot vezéreteknek; egyeztessétek öszve minden tehetségteket a haza közönséges boldogságát siettetni; mutassátok meg azáltal is, hogy valóságos nemes vér foly ereitekben; mutassátok meg, hogy érdemesek vagytak azokra a különös szabadságokra, melyekkel a földnek ezen negyedik szakaszában, minden más nemzetek felett éltek. Bölcs fejedelmetekkel, az égnek oly ritka adományával egyetértvén, fordítsátok hasznotokra emberi szívét; és véle közmegegyezésből igyekezzetek hazánknak virágzására oly józan törvényeket, oly orvasló rendeléseket szerzeni, és azokat változhatatlanul megerősíteni, hogy lehessetek – szemeit egyedül reátok függesztett egész Európának figyelmetességére – nemcsak most érdemes tárgyak: hanem örökösítsétek meg egyszersmind még unokáitoknak számára is, ezen napnyugoti nemzeteknek tekénteteket.

KETTŐS BESZÉLGETÉS

ISTVÁN: Hozott a jó szerencse, kedves Alojziusom, alig emlékezhetem csak az idejére is, mivolta nem láttalak, holott tudod mely kedves énnékem oly érdemes hazámfiaival lenni.

ALOJZIUS: Magam is örvendem, hogyha friss egészségben tanálhattalak, minthogy utólszori együttlétünk alkalmatosságával változó állapotban láttalak; és valakiktől csak rólad tudakolódtam, mindnyájoktól kornyadazásodat hallottam, melyet igen kedvetlenül értettem.

ISTVÁN: Igaz hogy sok ideje betegeskedésemnek, de már valami két esztendőtől fogva kezdem magamat elővenni; most nevezetesen, mivoltától fogva új fejedelmünknek^* elkezdett uralkodásának módját vizsgálom, szintén úgy ifijadni tetszem: meglátod, hogy valamint szintén egy fénix úgy fogok még hamvaimból felelvenedni, ezekre a szép rendelésekre. Nunc venient Saturnia regna.^*

ALOJZIUS: Sokat ígér az igaz magáról, és éppen ideje is volt, hogy valamely szerencsés változás légyen az uralkodásban, mert ha az amit a megholt császár elkezdett volt^*, még sokáig tartott volna, valósággal mindenek tőből fordultanak volna fel.

ISTVÁN: Fordultanak volna fel! – mondod: de már fel is fordultanak volt. Hogy egyéb aprólék változásokra ne terjeszkedjem, ugyan mondd meg, kedves barátom, hol vagynak a törvények, az a valóságos fondamentoma a polgári társaságban való csendességnek; hol az alatta valónak elöljárójához való engedelmessége; hol az örökség birtokához való igazság; hol az anyai emlőkből bészopott született nyelv; de hol vagyon mindenek felett a jó erkölcs, az a csalhatatlan kezese világi bátorságunknak? Melyik meghitt jóakarónknak kebelében önthötjük ki elfojtódatt szíveinket? Melyiknek bátorkodunk igazán vigasztalni fájdalmait? Leghívebb barátainkat is gyanúsokká tették előttünk.

… non hospes ab hospite tutus.

Non socer a genero, fratrum quoque gratia rara est^*.

ALOJZIUS: De most lehet reménleni, hogy mindazok, amikről oly méltán panaszolkodhatunk, talám jobbra fognak fordulni.

ISTVÁN: Törvényeinket, az igaz, máris nagyobbára visszakaptuk, és ha némelyek még ingadoznának, azokat még jobban megerősíthetjük; valamely jó rendelések fenyítékbe hozhatják a zabolátlanságot; anyai nyelvünknek egyedül csak tőlünk függ béhozása: de vesztegetett erkölcseinknek esztendők száza kívántatik meg jobbítására, mert megromlott szülék megromlott gyermekeket, ezek pedig hasonlóképpen megromlott unokákot nemzenek. Ennek most más orvossága nem lévén, nyugodjunk meg Seneca mondásán: Siquid benefactum velis, tempori trade^*.

ALOJZIUS: Az igaz; Quemadmodum enim temporum vices, ita morum vertuntur^*.

Jóllehet ugyan oly kevés időtől fogva kezdett rendelésekből még nem lehet az egész folyamatra jövendőt mondani: mindazonáltal úgy látszik, hogy csak abból is, amit ily rövid idő alatt tett…

ISTVÁN: Jót tett, úgy-é? Rövid idő alatt sokat nem tehetett, az igaz, de: unus dies hominum eruditorum plus patet, quam imperiti longissima aetas^*.

ALOJZIUS: Félben szakasztád szavaimat. Jót tett, azt magam is megesmérem, vagy legalább jót kívánt tenni.

ISTVÁN: Követlek, lelkem Alojziusom, tudod micsoda heves ember vagyok.

ALOJZIUS: Ismét félben szakasztasz! – úgy nem igen sokat fogunk egymástól érteni.

ISTVÁN: Itt a kezem, barátom, ne haragudjál, kövessed csak beszédedet, fogadom, hogy félben nem szakasztam többször folyását.

ALOJZIUS: Csak abból is, azt akarám mondani, amit ily rövid idő alatt tett, jónál egyebet nem ígérhetünk magunknak, mert vagy jót tett, vagy legalább jót akart tenni. Hogy p.o. régi törvényeinket, régi szabadságinkat, régi szokásainkat és rendtartásainkat részszerint helyreállítatta, részszerint pedig, a néppel egyetértvén, jobban is helyreállítani és megerősíteni fogadta, mi lehet ennél jobb, mi szentebb! Ezáltal, megnyervén az egész nemzetnek szívét, nemcsak a Magyar Koronához tartozó minden tartományait virágzóvá tészi, hanem maga királyi székét is rázhatatlanul megerősíti. Tudjuk mit tettenek elejétől fogva, és tésznek még most is a szabad nemzetek!

Ezen jótéteményéhez ragasztotta azt is, hogy a nemzetnek a magyar nyelvet az iskolákban különösön mívelni ajánlotta. Ezáltal is a nemzetnek jót tenni gondolta; legalább dicséretet érdemel szándéka.

ISTVÁN: Hát csak szándéka, nem pedig a dolog maga is érdemel dicséretet? Én azt reménlettem volna felőled, hogy magad is magyar lévén, ezt a legsarkalatosobb jók közé fogod számlálni. Igaz! – éppen jó, hogy eszembe juta, nem olvastad-é a Hadi Történetekben^* a deák nyelvnek mennyire szükséges voltáról kiadott kérdést?

ALOJZIUS: De nemcsak hogy olvastam, hanem meg is feleltem reája.

ISTVÁN: Merem hát reménleni, hogy fontos okokkal kötöttél ki a magyar nyelv mellett.

ALOJZIUS: Minthogy a magyar nyelvről a kérdésben semmi emlékezet nem volt, sem mellette, sem ellene nagyon nem fegyverkezhettem: hanem a deáknak nemcsak hasznos voltát, sőt elkerülhetetlen szükségét, és eltörléséből mind a keresztényi tudománynak, mind az országnak helyrehozhatatlan kárát és végső romlását a legnyilvánságosobb okokkal tettem az olvasónak szemei elejében.

ISTVÁN: Ha ez így vagyon, úgy méltán érdemelné, ha ki továbbra is a magyar nyelvnek virágzásán megátalkodva dolgoznék, mind az anyaszentegyháznak anatémáját, mind pedig az országtól, mint hazájának elfajult gyermeke, számkivettetését: sőt criminaliter lehetne ellene, qua innovator ellen procedálni^*. Holott megvallom igazán, hogy még minekelőtte azon kérdést kibocsátatták volna, már szándékoztam a magyar nyelvnek szükséges míveléséről valamit napvilágra bocsátani, s egy érdemes és tudós hazánkfiával már meg is egyeztünk felette, aminthogy reménlem is az ország gyűléséig talám lehető elkészíthetését. Megvallom, hogy kívánatos lennék látni, miként mutatod meg a deák nyelvnek a magyar felett való hasznos és szükséges voltát; és ha vajon lehetetlen volna-é erre előhordott okaidból kiforgatni.

ALOJZIUS: Minthogy írásomnak éppen nálom vagyon mása, szívesen közlöm veled, ím ez az.

ISTVÁN: Olvasd, kérlek, cikkelyről cikkelyre, és engedd meg, hogy mindenikre külön-külön feleljek.

ALOJZIUS: – Kérdés: Mennyire szükséges a magyar nemzetnek a deák nyelvnek tudása? Felelet: „A magyar nemzetnek a deák nyelv tudása annyira szükséges

1. A magyar nemzetben megvagyon a jó íz: nyilvánvaló pedig az, hogy a deák nyelven még Krisztus urunk születése előtt már igen jó ízen koholt és fejedelmi könyvek jöttenek ki, melyeknek olvasásával az olvasó igen élesíti mind gondolkodásait, mind pedig az emberi életben előforduló s szükségesen követendő cselekedeteit bölcsen intézheti.”

ISTVÁN: Az ellen nincs mit mondanam, magam is abban az ítéletben vagyok, hogy a magyar nemzetben feltanáltatik a jó íz, és hogy deák nyelven még Krisztus urunk születése előtt szép könyvek jöttenek ki; de: Unius attributi positio, non est alterius negatio^*. Hogy deák nyelven szép könyvek jöttenek ki, abból nem következik, hogy más nyelveken ugyanolyan szép könyvek ne lennének, ha még nem szebbek. Magam ugyan a görögöt, mint magad is jól tudod, nem értem, azért semmit sem ítélhetek róla: de azok, akik mind ezt, mind pedig amazt tudják, véghetetlenül szebbnek állítják lenni a görögöt; és valamint szépségében, úgy régiségében is amazt feljülhaladja. Ezen okból azért a rómaiaknak hátra kelletett volna magok nyelvét hagyni: holott ellenkezőképpen tapasztaljuk, midőn Cicero, ki maga is jó görög volt, azt írja Athenásban Cratippus^* alatt tanuló fiának, Marcusnak: Tamen ut ipse ad meam utilitatem semper cum Graecis latina conjunxi, neque id in philosophia solum, sed etiam in dicendi exercitatione feci, idem tibi censeo faciendum, ut par fis in utriusque Orationis facultate, quam quidem ad rem nos, ut videmur, magnum attulimus adjumentum hominibus nostris^*.

Ha a rómaiak a te javaslásodat követték volna, úgy megmaradván a tökéletességre jutott görög mellett, a magokét míveletlenül hagyták volna: így pedig kiszedvén a gyöngyöt belőle, a magokét úgy felékesítették általa, hogy csaknem az egész világon közönségessé lett. Ezeknek példáját követvén a franciák, látjuk minémű méltóságra és kiterjedésre hozták nyelveket. Sőt még a németek is, harminc vagy negyven esztendőtől fogva, miként mívelik a magokét! – Hát mi ugyan alábbvalók lennénk-é?

ALOJZIUS: „2. A magyar nemzet keresztény nemzet, a keresztényi leckék pedig az európai anyaszentegyházban először is deák nyelven taníttattak; tehát a kereszténységnek leckéje megtanulásához voltaképpen jobban juthat a magyar a deák nyelv tudása mellett, mint a hazai nyelven.”

ISTVÁN: A keresztényi leckéket a Biblia, nevezetesebben pedig az Új Testámentom tanítja. Az Ó Testámentom a tíz parancsolatakat, az Új Testámentom a több hitágazatait. Az Ó Testámentom zsidóul, az Új pedig görögül írattatott. Ha azért a keresztényi leckék megtanulására oly szükségképpen megkívántatik az eredendőség, úgy hát nem kell vala a zsidó és görög mellől elállani!

ALOJZIUS: Az mindegy, mert az arra megbízott Conciliumok^* és régi szentatyák fordítván deákra, fordítások avtosephavá^* lett.

ISTVÁN: Én a szentatyáknak és Conciliumoknak^* munkáját, mint a keresztény anyaszentegyháznak engedelmes híve, mély tiszteletben tartom, azért meg is nyugszom fordításokon; noha nékem azt kedves Alojziusom, kivált mint kálvinistának, nem lehetne rossz néven venni, ha nem lenne is előttem éppen ellenemondhatatlan avtosepha^*, mint p.o.

Az Új Testámentomban Szent János így kezdi evángeliomát: Principio erat verbum, verbum erat apud Deum, et Verbum erat ipse Deus. A kálvinisták is e mellett megmaradtanak, hogy: Kezdetben vala az Ige etc. Ez a görögben: (mint még fiatal koromban egy görögül jól tudó professzori embertől hallottam volt) Logos által adattatik: márpedig a logosznak több jelentései vagynak. Verbum-ot is ugyan, hanem a többi között ratio-t is jelentvén, úgy-é hogy inkább lehetett volna idealkalmaztatni a ratio-t u.m. Principio erat ratio, ratio erat apud Deum, et ratio erat ipse Deus: mert az Isten önnön maga a legfőbb bölcsesség. De ezt abban hagyom, mert az Új Testámentom kezdetétől fogva, valaminthogy annyi ezernyi ezer pápisták és kálvinisták a verbum és ige-Logos mellett idvezültenek, szintén annyi görögök is idvezültenek a ratio-Logos mellett. De már lássuk, ha vajon a deák nyelven jobban meg lehet-é a keresztényi leckéket tanulni, mint maga született nyelvén.

A' már az egész kereszténységben decidálva^* lévén, hogy a Biblia legerősebb fondamentuma a keresztényi tudománynak: mentől közelebb járulnak a belőle szedett leckék értelméhez, annyival jobbak. A tíz parancsolatok a legfőbb keresztényi leckékhez tartoznak: ezek közül pedig a második parancsolatat a zsidóból így fordították a szentatyák deákra: Non facies tibi sculptile neque omnem similitudinem, quae est in Caelo desuper, et quae in terra deorsum, nec eorum, quae sunt in aquis sub terra. Non adorabis ea, neque coles: ego sum Dominus fortis Zelotes, visitans iniquitatem patrum in filios, in tertiam et quartam generationem eorum, qui oderunt me: et faciens misericordiam in millia his, qui diligunt me, et custodiunt praecepta mea^*.

Mármost kérdezd a kálvinista gyermektől, ki magyarul tanulta leckéjét: hogy vagyon, fiam, a második parancsolat?, mondd el nékem. A fejemet teszem reá, hogy majd azt fogja mondani: „Ne csinálj te magadnak faragott képet, és semminémű hasonlatosságot azoknak formájokra, melyek odafel vagynak az égben, vagy itt alatt a földön, a föld alatt a vizekben; meg ne hajtsad te magadat azok előtt, se ne tiszteljed te azokat: mert én vagyok erős bosszúálló Isten, ki meglátogatam az atyáknak álnokságokat a fijakban, harmad és negyedíziglen: de viszantag irgalmasságot cselekeszem ezeríziglen azokkal, akik engemet szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.”

Tedd ugyanazon kérdést egy pápista gyermeknek, ki maga leckéjét deákul tanulta, majd azt fogja néked lakonice^* felelni: Non facies tibi sculptile, ut adoros illud^*.

Ugyan mondd meg már, kedvesem, melyik felelet vagyon inkább az eredet szerint való parancsolatnak értelméhez alkalmaztatva: és ha voltaképpen jobban juthat-é a magyar a deák nyelv tudása mellett a kereszténységnek leckéje megtanulásához? – hacsak azáltal: jobban juthat, nem azt akarod mondani: könnyebben megtanulja, minthogycsak hét szó. Azon kívül:

Vedd fel csak a mi országainkban Tirolist, Ausztriát, Morva- és Csehországot, ezek mind németül és csehül tanulják leckéjeket, mégis lehet-é hevesebb pápistákat keresni! A cseh inkább a Moldva vizében engedi magát vettetni, mintsem elálljan a Nepomucenus Sz. János^* nyelve mellől.

ALOJZIUS: Én sem a németekről, sem a csehekről nem szólattam, hanem a magyarokról: mert amazoknak míveltebb lévén nyelvek, inkább megtanulhatják rajta leckéjeket, mint ezek, kiknek nyelve nincsen még olyan tökéletességben.

ISTVÁN: Légyen! – annyi mint az: de a csíki és gyergyai székelyek magyarul tanulják, mégis fogadom, hogy ugyancsak jó pápisták!

ALOJZIUS: Jól vagyon, hiszem az úgyis tudatik, hogy a község soholt sem tanulja deákul maga hitét: de tanulják papjai, kik osztán a népet magok nyelvén oktatják.

ISTVÁN: Úgy hát mit vétettek az oloszok, hagy kirekeszted őket a hit tudományából; nemde nem erős pápisták-é ezek! – holott hány megyét jársz keresztül, míg csak egy deákul tudó papra akadhatsz.

A kálvinisták mind magyarul tanulják keresztényi leckéjeket, úgyhogy egész Magyarországon, minden religión való község a kálvinistákét magyar vallásnak nevezi: disputáld ki azért mégis a kálvinistát vallásából. Márpedig ha még a kálvinista vallást is úgy lehet magyarul mind megtanulni, mind pedig szubsztilis szofizmákkal^* védelmezni, hogy a legortodoxusabb pápista sem vetheti ki sarkából, annyival is inkább nem lehet attól tartani, hogy az a hit, mely mellett az igazság is fegyverkezik, a nyelv miatt valaha fogyatkozást szenvedjen.

Minden napnyugoti nemzetek hamarább lettenek keresztényekké mint mi, s azért mégis legkisebb lelki sérelem nélkül elhagyták keresztényi leckéjeket deák nyelven tanulni! Olvasd csak tovább!

ALOJZIUS: „3. Az igaz elmélkedésnek regulái deák nyelven tulajdon szavakkal úgy vagynak kidolgozva, hogy legnagyobb grádicson állanak: azon munka pedig minden előkerülhető dologra vagyon alkalmaztatva, különbféle neveken, úgyhogy aki az említett munkának valamelyik cikkelye ellen törekedik akár véletlenül, akár szántszándékkal, deák nyelven könnyebb az olyant utolérni s megcáfolni. Magyar nyelven pedig nehezebb: mert az igazság jeleinek tudománya, úgymint a gondolkodásban, beszédben, írásszerzésben, levélfegyverekben^* deák nyelven el vagyon készítve, magyar nyelven pedig nincsen. Lehet ugyan az igazság jeleinek tudományát magyar nyelven is kiadni, de azonkívül, hogy a dologhoz sok számú esztendők kívántatnak, nem tudom miért, de a forrásból merítettnek nincs oly kellemetes itala, mint a kútvíznek.”

ISTVÁN: Abban magam is megegyezem veled, mert az igaz, hogy ennek híjával vagyunk: de – mint magad helybenhagyod – lehet magyarban is kidolgozni. Úgy-é hogy ezt a deákok is a görögöktől vették; és úgy-é hogy ezek is nem olyan tökéletesen elkészülve hullattanak le az égből, hanem lassan-lassan vitték a teljességnek azon pontjára, melyben most vagyon; vagy talám ők is a feniciánusoktól vagy más nemzetektől vették: azért ha mi is el nem kezdjük, semmire sem fogunk benne menni, hanem örökké bőcsőben maradunk. Eleint, míg a füleink hozzá nem szoknak, rendesnek fog tetszeni, mint valami új módi öltezet: de valamint szintén ehhez szemeink, úgy amahhoz is füleink hozzászokván, egyedül csak a forrás és kútvízben, nem pedig ebben fogunk különbséget tanálni.

ALOJZIUS: „4. A magyar nemzet, már akkor, midőn kereszténységre állatt, törvényei szabását deák nyelven kezdette, deák nyelven folytatta mind ekkoráig, az igazság kiszolgáltatása deák nyelven folyt, az igazságat szomjúhozó magyar ügyét mindenkor deák nyelven kereste, és azok a papirosok, melyeken a perlekedő feleknek igazságai vagynak kirakva, idő jártával levélfegyverekké^* váltanak, melyeket senki nem érthet, hacsak deákul nem tud: noha még a jó deákoknak is azon levélfegyverek^* nagy munkát szoktanak adni.”

ISTVÁN: Mondd azt inkább, hogy mindjárt, akkor midőn a magyar nemzet kereszténységre állatt, deák preceptorokat^* adtanak nékie. Magyarország olyan volt akkor a római széknek, mint most valamely meghódoltatott ország szokott lenni a győzedelmesnek; p.o. Alsatia^* a versáliai udvarnak. Hogy az odavaló rendtartásokat bévigyék, franciákat küldettenek bé hivatalokra; ezek a rendtartással együtt a nyelvet is bévitték magokkal.

Szkitiából kijött eleink fegyverviselők lévén, szép józan okossággal bírtanak ugyan, de a litteratúrában éppen idegenek voltanak: valamint szintén hogy más nemzeteknél is akkor igen ritka volt a tanult ember. Esméretes a históriákból, hogy Szent István kereszténnyé lévén, mind a hit ágazatainak tanítása, mind pedig bizonyos törvényeknek béhozása végett, olosz papokkal elmerítette az országat. Márpedig ugyan miként kívánhatod, kedves barátom, hogy az olosz nem deák, hanem arábiai vagy kínai nyelvet hozzan bé! – annyival is inkább, hogy akkor minden európai nemzetek között, in re litteraria^*, ők voltanak a legkultúrobbak.

Tudjuk, nem különben azt is, hogy elkezdvén attól az időtől fogva egész a mostaniig, csaknem szüntelen tartó háborúink voltanak: márpedig jól tudod, kedves Alojziusom, hogy: inter arma silent Leges^*. Felejtettük azokban a villangó időkben magyar törvényeket szabni, örvendettünk, ha a deákul már megírtakon folytathattuk ügyünket. Egyedül csak Mária Terézia uralkodása alatt kezdettünk egy keveset pihenni, s ugyanő alatta kezdett a tudomány is közöttünk egy kevésség lábra állani. Ettől az időtől fogva pedig számtalan sok magok nemzetét szerető magyaraktól hallottam a törvényeknek magyar nyelven való folytatása után sóhajtozni.

Valamint a magyaroknak, úgyszintén más nemzeteknek is elejént deák nyelven voltanak írva törvényei; lassan-lassan pedig született nyelvekre fordították, megtartván egyszersmind a deák kódexeket is. A Jus imperiale^* valamint deákul, úgy németül is megvagyon. Minden más nemzetek született nyelveken folytatják pereket, mégsem vesztették el azért elejént deákul írt levélfegyvereknek^* erejét. Ha más nemzetek ezt minden kárvallás nélkül megtehették, mi akadályoztathat bennünket, hogy mi is ezt ne cselekedhetnők? Lehetne a lapnak egyik felén deákul, másik felén pedig magyarul nyomtatva.^*

ALOJZIUS: „5. Meg vagyon írva a haza törvényében, hogy minden papi urak, bárók, nagyságok, nemesek, az egész országnak és Magyarországhoz testesült országoknak s alattavaló részeknek előkelői, akár mi sorsú, méltóságú és elsőségűek légyenek is, az ő ingatlan vagyonnyakat a magyar királyaknak adományai után bírják; és jóllehet hogy tanáltatnak az országban olyan urak, nemesek és birtokos országbéliek, kik a királyi javokat magokévá tették, vagy zálogképpen, vagy gyenge és nem hathatós, sőt királyi konszenzust^* megkívánó vallás mellett: de ugyancsak az említett adományok, zálog és örökös vallások, levelekből állanak, melyek jobbára deák nyelven vagynak írva, melyeket deák nyelv tudása nélkül éppen lehetetlen érteni: sőt ha deákul tud is némely, de a magyar törvényt deákul nem tudja, el fogja ugyan olvasni a levelet, de hasznos-é az olyan levél, és minémű környülállásban lehet véle haszonra élni, magát fel nem fogja tudni tanálni.”

ISTVÁN: Nem kell ezeket a deákul írt leveleket, melyeknek erejétől valakinek egész vagyonnya bátorságos bírása függ, a törvényekkel öszveelegyíteni; sem pedig egyik extremumát^* elhagyván, más hasonló extremumra^* fokadni. A deák nyelv bizonyos meghatározásából, és a magyarnak közönségesebbé és virágzóvábbá tételéből következendő haszonról, minthogy ez úgyis a Pannoniai Phoenix^* neve alatt kibocsátandó írásban bővebben meg fog mutattatni, most itt hosszason nem akarok disserálni:^* hanem engedd meg, hogy példát hozhassak elő tenéked, mert úgyis: Longum iter per praecepta, breve et afficax per exempla^*.

Az előbbeni negyedik cikkelyben említém, hogy más nemzeteknek is, úgymint francia, anglus, spanyol, olosz, svekus, dánus etc. a Római Birodalam és más országoknak elejént mind deákul voltanak, és még most is vagynak írva törvényei, ezeket részszerint mindenik maga nyelvére is fordította, és mind a fordítást, mind pedig a deákot megtartotta. Hanem valamint polgári, úgy törvényes ügyeit is mindenik maga született nyelvén folytatja. Erdélyben, kivévén némely municipálékot^*, ugyanazon törvények vagynak, melyek Magyarországon, deákul megírva; mindnyájon kiknek hivatalában jár, tudják a deák nyelvet, mégis egész 1763-ig, mind a polgári igazgatás, mindpedig a törvényes dolgok mind magyarul folytanak. A Gubernium^* nemcsak a magyar vármegyékre, hanem még a szász székekre is, minden cirkularékat^* és egyéb parancsolatakat magyar nyelven bocsátott sőt, ami több, annak előtte még az udvari kancelláriára is magyarul írtanak fel; most is tanáltatik, Erdély részéről, az udvari kancellária archívumában olyan relatio^*, melyben az akkori Gubernialis Secretarius^* Bruckenthali Samuel^* vagyon alája írva, ez pedig nem oly felettébb régi dolog; valami harminc egynéhány esztendeje lészen. Gróf Kemény László^* gubernátorságból lett jubilációja után B. Buckow^* lett Gubernii Praeses^*, ennek kedvéért a deák nyelvet erőszakkal bévitték: hanem Gróf Hadik^* Gubernialis Praeses-sége alatt ismét a magyart vették elő, kinek kijövetelétől fogva osztán egész mostanáig mind[en] deákul foly. – Ha ez Erdélyben megeshetett, miért ne lehetne Magyarországon is.

ALOJZIUS: Nemigen sokat dicsekedhetsz, barátom, az erdélyi szabadságnak fenntartásával, hogy a magyar nyelv elfogodására még például hozod elő; mi ugyan legalább nem akarnánk az erdélyi példáról hímet varrni.

ISTVÁN: Azt nem lehet ugyan tagadni, hogy Erdéllyel némely kis erőszakok történtenek: hanem ez a megjegyzésre legméltóbb ebben is, hogy midőn mindenek a törvényeket és szabadságot győzhetetlenül védelmező deák nyelven folytanak, éppen akkor s nem azelőtt, midőn még magyarul mentenek a dolgok, történtenek a törvénytelenségek. De látod-e, én néked nem hányom szemedre, hogy a deák nyelv mellett hozták bé először Magyarországon, úgy annakutána osztán egy nehány esztendővel Erdélyben is az urbariumot^*.

ALOJZIUS: „6. A deák nyelvnek tudománya a magyar haza szabadságának egyik ágazatját állítja; mely deák nyelv tudományában ha a hazafi esze elvásott, mindene bomlani fog, és végső rohanásra készül. Láthatta ezt a hazafi 1780. esztendőtől fogva egész 1790. esztendőig; mely idő alatt hogy ím a deák nyelvtől elrekesztetett a haza, minden szabadságaival halálra vált.”

ISTVÁN: Inverte stilum azt szokták közönségesen mondani, et fecisti librum. Én is azt igazán elmondhatnám rólad Inverte stilum, et fecisti Paragraphum^*. Hiszem, kedves Alojziusom, mind a negyedik, mind pedig az ötödik paragrafusban ugyanazt mondottad, csak különböző szókkal, amit most ebben a hatodikban: mert ha jól megtekénted, mind a háromnak értelme csak abban határozódik, hogy a törvények és levélfegyverek^* deákul lévén írva, ezeknek kedvéért nem lehet a deák nyelvet közönséges folyamatjából kihozni. Úgy-é hogy csak ezt mondottad mind a háromban! – egyedül csakhogy itt a harmadikban faktumot is citáltál reája. Valld meg közöttünk, négy szem között, igazán, úgy-é hogy csak azért osztottad annyi szakaszokra, hogy mondhassad, hogy tizenhat kiforgathatatlan erős okokkal ostromoltad a magyar nyelvet: mert bár hacsak mellőzve szólasz is róla, éles elméd mindazonáltal mégis mindjárt a feladott kérdésből általlátta, mit kíván ez az önnön nemzetének dicsőségére, és nyelvének virágzására célozó érdemes hazafinak tett kérdése. Azért hát, hogy erre a hatodik cikkelyre menjünk:

Azt rólad, mint olyan okos emberről, amilyennek lenni esmérlek, nem hiszem, hogy a deák nyelvnek olyan bűbájos és varázsló erőt tulajdonítanál, mint valamely arábiai, egyiptiai vagy más esméretlen idegen szóknak, mint p.o. ABRA, KADABRA, vagy ANANIZAPTA, sat. melyeket, száz pergamentre felírva, ha valamely meggyúlt ház lángjában béveted, azonnal kialudjék a tűz. Azt az erőt, mondom, a deák nyelvnek nem tulajdoníthatád, aminthogy nem is tulajdonítád, hogy ezen a törvényeket, mint valamely exorcismust^*, elmondván, a meggyúlt és egész hazát szabadságával együtt hamuvá emésztendő tűznek lángja azonnal elaludjék: tehát a deák nyelven írt törvényeket és konstitúciókat érted, azért itt nem a nyelvben, melyen iratott, hanem magában a megírt dologban fekszik az erő, ezt pedig akármelyik nyelven fordítsd hasznodra, mindegy, mert a nyelv úgyis csak vehiculuma^* ügyünknek egyik a másikkal való közlésére; és nem az, mely nyelven közöljük, hanem egyedül csak az, mit közlünk, jön tekéntetben.

Ha azt kérdem tőled: ugyan kik védelmezték jobban a haza szabadságait, eleink-é vagy a mostani élő nyom? Úgy-é azt fogod felelni: eleink; mert a' már az emberben úgyis belé vagyon oltva, hogy a régieket mindenkor csudálja, noha: Nec omnia apud priores meliora, sed nostra quoque aetas multa laudis et artium imitanda posteris tulit^*. Márpedig ezek az eleink, kik szabadságainkat annyira védelmezték, igen keveset tudtanak deákul, úgyhogy aki csak írni s olvasni tudott is, Litteratusnak, Deák Pálnak, Péternek etc. nevezték. Lehet hát született nyelvén is maga ügyét védelmezni, úgy-é!

Vajon elejétől fogva nem a magyar vallású és vastag eszes kálvinisták fegyverkeztenek-é leghevesebben a magyar törvények és szabadságok mellett; nemde nem ők voltanak-é minden országgyűléseiben a macskák, melyeknek körmei által kihúzatták a tűzből a sültgesztenyét. Lehet hát született nyelvén is maga ügyét védelmezni, úgy-é!

Nemde nem minden nemzeteknél és tartományokban, az ország gyűléseinek, a törvények és konstitúcióknak szabása: a rendelteknek pedig vagy megerősítése, vagy meghatározása, vagy éppen eltörlése szokott-é tárgya lenni? Márpedig az utolsó 1763-ban tartatott ország gyűlésében^* magam jelen voltam, midőn az akkori volt perszonálist, B. Kollert, hamidőn valamit deákul akart előadni, többször egyszernél elhallgattatták, mondván: magyarul, magyarul, hogy érthessük mindnyájon! Ha azért ily fontos dolgokat, melyektől az országnak boldogsága, vagy szerencsétlensége függ, magyarul folytathat a nemzet, mit gondolsz kisebbekről! Lehet hát született nyelvén is maga ügyét védelmezni, úgy-é!

Ha ellenben a deák nyelv alatt semmi törvénytelenségek bé nem csúszhatnak, miért hozták bé még Mária Terézia alatt, mint feljebb említém, az urbariumot?^* Lehet hát deák nyelv mellett is újítást elkövetni, úgy-é!

Ha a deák nyelv alatt semmi törvénytelenségek bé nem csúszhatnak, miért vetettenek még Mária Terézia alatt a püspökökre, kik nemesi szabadsággal bírnak, húsz pro centot?^* Lehet hát deák nyelv mellett is újítást elkövetni, úgy-é!

Ha a deák nyelvtől végtére mint leghathatósabb pajzstól függeszted fel a haza boldogságát, miért 13. Apr. 1784-ben^* nem állítottál ki egy nehány Legio phalangesekre^* rendelt juridicus kánonokat és glosszákat, hogy ne engedték volna a koronát elhozni? – mert a német nyelv még csak 1. Nov. 1784^*. kezdődött el. Lehet hát deák nyelv mellett is újítást elkövetni, úgy-é!

Nem a deák nyelvnek folyamatjából való kijövetele oka a haza romlásának, jó kis Alojzius, nem, mert láthatod ezekből, amiket itt előszámlálék, hogy a deák nyelv mellett is történhetik szintúgy erőszak: hanem annak valóságos oka az, amit a francia szokott mondani, hogy: Contre les forts et faux, il n'y a ni lettres ni sceaux. Erősek és ravaszok ellen nincsen pecsétes levél.

ALOJZIUS: De micsoda mis-más az! Mit akarsz azokkal a légiókkal, phalangesekkel, kánonokkal, glosszákkal, hogy mindent öszvehabarsz; hát ki szólat azokról? Mi köze vagyon a mi beszédünknek a te légióiddal és phalangeseiddel, hogy sine luce sine cruce^* mindent öszvekeversz s haszontalanul szót szaporítasz? Itt egyedül a deák és magyar nyelvről vagyon a kérdés; ki-ki megmondhatja flegmával róla való ítéletét, mi szükség azokkal a kausztikus^* ízetlen gondolatakkal az embert ingerelni?

ISTVÁN: No ne haragudjál, édes Alojziusom, hiszem látod úgyis hogy csak tréfa; én magam is megesmérem, hogy hiulcum:^* de tudod, hogy aki ördöggel lakik, ördöggé kell lenni. Tudod azt is, hogy már csaknem harminc esztendőtől fogva bécsi lakos lévén^*, kedvem ellen is reám ragadott az a német recenzensek mardosó furcsasága. Márpedig nékem nevetségesnek tetszvén az, hogy Magyarországnak boldog vagy szerencsétlen sorsát egyedül csak a deák nyelvtől függeszted fel, úgy érkezett az a gondolatam, minthogy a rómaiaknál voltanak a légiók és phalangesek; de azért maradjunk mi jó barátok. Olvasd csak tovább.

ALOJZIUS: „7. Magyarország kormányozásában a Magyarországgal egybekapcsolt és kapcsolandó tartományoknak fiai részt kívánnak; mely rész elnyerésére jóllehet úgy mint hazafiainak jussok vagyon: de arra érdemet tettenek (elhallgatván egyebeket) a deák nyelv tudománya mellett. Márpedig ha a magyar a deák nyelv mellől elállana, minden bizonnyal született nyelvéhez ragaszkodnék; kérdem azért: ugyan minémű szemmel néznék ezt a horvátok, dalmaták, a Szlavoniabéliek, podoliánusok és Bukovinabéliek? – kik a magyar törvényt megtartani óhajtva óhajtják: de a magyar nyelv színe alatt hivataljoktól elvettetnének; minden bizonnyal görbén néznének. Tegye az a hazafi magát például, mit gondolt az alatt az idő alatt, midőn 1780. esztendőtől fogva 1790-ig oly nyelvvel gyötröttetett, melynek nem tudása miatt hivatalját elvesztette, gyakorlása mellett pedig hazája törvényeit naponként tapodni kénteleníttetett.”

ISTVÁN: Ezt az egyet megesmérem magam is, hogy minden előhordott okaid között még legfontosabb: de ez sem orvasalhatatlan akadály; és ha nékem meg nem fordulna is fejemben, önnön magad adod a feleletet számba. A szászok, kik Erdélynek nagy részét formálják, nem bírnak magyar nemesi prerogatívákkal^*, mégis magyarok között lévén, a nemzetnek előkelői a hivatalakra nézve minnyájan: a község pedig, kereskedése könnyebb folytathatása végett, nagyobb részént mind szólják a magyar nyelvet; hátha még a magyar szabadság is ösztön gyanánt szolgálna nékiek!

Azt megesméred magad is, hogy a megholt császár a német nyelvnek béhozása által jót gondolt tenni: mert olyan maliciózusnak csak nem lehet tartani, hogy szántszándékkal kívánt volna rosszat cselekedni. Ha azért, annak a gondolt jó céljának elérésére, ő ezt a rosszat erőszokkal béhozhatta, és oly kevés idő alatt (minthogy még a Helytartótanácsnál is csak 1. November 1784-ben, egyebütt pedig még későbbre kezdődött) egy idegen nyelvet annyira vihetett, hogy részszerint már ment, részszerint pedig kezdett folyamatjában menni; holott ezen idegen nyelvnek megtanulása mellett, nemhogy valami jót reménlhetett volna a nemzet, sőt mindennap újabb-újabb rossztól tartott: miért ne lehetne hát ellenben azt reménleni, hogy azokat az előszámlált nemzeteket, meggyőző fontos okokkal kapacitálván következendő hasznokról, ne fogadnák el a magyar nyelvet, és önként ne tennék ezt az egynehány esztendeig tartó áldozatat, egy olyan hazának, melynek kebelében, más nemzetekhez képest, oly boldogságban élnek; annyival is inkább, hogy nem hirtelen, hanyatt-homlok kívánják béhozását.

Nemde nem annak színe alatt hozattatott-e bé a német nyelv, hogy úgyis nem élő anyai nyelvünket beszéljük! Márpedig ki vállalhat magára kezességet, hogy idő jártával ez a szerencsétlen epocha^* még elő ne kerülhessen, hogy ugyanezen pretextust^* válasszák! Ha egy kancellistaságért, vagy más hasonló kis hivatalért hét-nyolc, sőt több esztendőket elvesztegethetünk, miért ne kívánhatna akkor a haza két-három esztendőt tőlünk!

Amit az ember önként cselekszik, nem válik terhére, és hamar eléri benne célját. A németet, hogy közönségessé tétessék, nemcsak azoknak a nemzeteknek, melyeket előszámláltál, hanem még a magyaroknak is kelletett erőszakkal tanulni: amazt pedig az országnak nagyobb része úgyis már tudván, más része pedig örömest tanulván, hamar végre lehetne hajtani, ezt az egész magyar birodalom oly nagy virágzására célozó tárgyat, melyet nagyon siettetne az, ha a gyermekeket felváltván, a horvát és más gyermekeket a magyarok, a magyar gyermekeket pedig amazok közzé adnák; és így ezáltal a mód által, minden hazánkban lévő nyelvek közönségessé válnának az országban, és mind a nemzetek külön-külön, mind pedig az egész haza nyerne benne.

ALOJZIUS: Abban legkisebbet sem kételkedem, hogy a hazának azon nagy boldogságáért és virágzó állapotjáért, mellyel álmadozol, mindnyájon készek ne lennének azt az egynehány esztendőt feláldozni: de ezt a virágzó boldog állapotot még nem liquidáltad^*, barátom.

ISTVÁN: Itt egyedül csak a deák nyelv elkerülhetetlen szükségéről tett ítéletedre kívántam felelni, hanem várd el a Pannoniai Phoenixnek^* kijövetelét, ott bővebben meg fogod látni, mire viheti egy olyan nemzet, mint amilyen a magyar, melynek a gazdálkodó természet annyi adományaival kedveskedett, maga sorsát, ha jól intézi rendeléseit! Hanem olvasd tovább.

ALOJZIUS: „8. Bánja bezzeg a morva és cseh, hogy oly könnyen elállván a deák nyelvtől, elvesztette gyökeres szabadságát: és a magyar is bánja azon tartományoknak Magyarországtól történt elválasztását: de minek kell azt tulajdonítani – csupáncsak annak, hogy a hajdon gyakorlott deák nyelvtől elállván, a deák nyelven rajzolt szép szabadságokat elfelejtették mind a csehek, mind a morvaiak.”

ISTVÁN: Ha hajánál fogva mindent erővel egy okra akarsz húzni, úgy azt is mondhatad, hogy a törököknél azért vagyon az a nagy despotizmus, mert nem tanultanak deákul. Morva- és Csehországban nem a deák nyelvnek elhagyásából következett a szabadságnak elvesztése; hanem inkább a szabadságnak elvesztéséből kelletett nékiek a deák nyelvet elhagyni. Olvasd meg csak a harminc esztendeig tartott háborúnak históriáját, meg fogod benne tanálni, hogy a morvák és csehek II. Ferdinandus^* ellen való pártütések miatt vesztették el szabadságokat. Sőt ezen veszteségek után is még sokáig éltenek a deák nyelvvel, míg osztán utoljára tetszett az udvarnak, mint fegyverrel meghódoltatott országba, a németet arbitrarie^* bévinni.

ALOJZIUS: „9. Ha a hazából kiirtatnék a deák nyelv, kérdés, ha megmaradhatna-é a hazai nyelv? Azon egyezséget, mely most a horvátok és magyarok közt fennáll, meg lehetne-é állítani?”

ISTVÁN: Ám mondom, hogy te mindent azon egy okból akarsz kihozni: sőt capax- vagy paradoxumat is erősíteni^*, csak hogy ezt a közjóra célozó szándékot hátráltathassad. Azt az egyezséget, kérded, mely most a horvátok és magyarok közt fennáll, vajon meg lehetne-é állítani? – Még jobban. Tudod a fizikából úgy-é, hogy: homogenea homogeneis magis coëunt^*. Mentől kevesebb különbség, ellenben több hasonlatosság tanáltatik két emberben, úgy-é annyival szorosabb közöttek a barátság! Márpedig ugyanazon egy nyelvet szólani, nagyobb hasonlatosság, úgy-é?, mintsem ha egyik horvátul azt kérdi: Kaksze imaju Moj Goszpone;^* a másik pedig magyarul azt feleli: Mit mondasz, Uram?, nem értelek.

Ha ki nékem azt a terhes kérdést meg tudná fejteni: hogy egy némettel vajon egy sopronyi polgár, vagy pedig egy kecskeméti csikós egyezhetnék-é meg könnyebben? – nagy világosságat adhatna ebben a dologban. Hidd meg, barátom, hogy öltözet, haza, nyelv, vallás és szentimentum az a lánc, mely öszve szokott bennünket kötni. Vedd fel csak ezt a példát: valamely gyülekezetben látsz messzünen magadhoz hasonló öltezetű embert, úgy-é hozzája közelítesz, megtudni, ki légyen; magad nyelvén szólasz hozzája, örülsz ha azon kapsz feleletet; tudakolod hová való légyen, s ha megérted, hogy veled ugyanazon egy tartományból, környékből, vagy éppen helységből való, már hajlandósággal viseltetel hozzája; religióját a magadéhoz hasonlót értvén, mindjárt nagyobb bizodalmad vagyon benne; ha pedig, végtére, tovább vélevaló társalkodásadban, a magad szentimentumait tanálod benne, úgy osztán barátokká lésztek.

Azáltal a mód által, melyet feljebb a gyermekek felcseréléséről említék, a nyelven kívül még azt is lehetne, az országnak nagy hasznára, megnyerni, hogy a nemzetek már gyermekkoroktól fogva jobban familiarizálódván egymással, még nagyobb egyezséget lehetne közöttek reménleni.

ALOJZIUS: „10. A hazabéli csendesség a polgári törvények megállásán helyheztettetik; a külső csendesség pedig a kötések, frigyek, alkuknak szentül való megtartásán, avagy azoknak megvetésén fordul meg. Az olyan kötések, frigyek és alkuk alkalmatosságával azok, kikre a dolog bízattatik, az előbbeni időkre, azok változására, s az országoknak régi kormányozására tekénteni kötelesek; az országok régi kormányozása jobbára deák nyelven írt törvényeken, frigyeken, kötéseken, alkukon gyakoroltattanak. Teszem azt, hogy egy udvari ember deákul nem tud, a régi kormányozások dolgait eszerint nem értheti; honnan fog hát magának készíteni? Vallom azt, hogy aki deákul nem tud, abból kész ember sohasem válik!”

ISTVÁN: Iszonyú fekundus^* elmédnek kell lenni, barátom, mert engemet ugyan ha tortúrára húztanak volna is, mégsem tudták volna fejemből azokat az argumentumokat, melyeket előhordosz, kicsigázni. Hanem egyszersmind szörnyű megátalkodottsággal is bírsz; kész vagy a lehetetlenséget is történetben hozni, csakhogy felvett tézisedet megállíthasd. Tészem azt, mondod, hogy egy udvari ember deákul nem tud: – mert ne tedd, barátom, hanem azt tedd, hogy tud. – Azt tenni fel egy olyan udvari emberről, kire afféle miniszteriális aktusokat bíznak (bárha most minden afféle negociációk^* franciául folynak is), hogy deákul nem tud! – Mert tud; és egy olyan miniszteri embernek okvetlenül szükség is tudni (ha Terentiust nem érti is éppen úgy, mint Molieret, vagy Voltairet), de azonban mégsem fog tudni deákul allegálni^*. Azt pedig erősíteni, hogy aki deákul nem tud, abból soha kész ember nem válik, megmutathatatlanul vagyon erősítve. Hány tanult okos ember nincsen az anglus, francia és német nemzetben, kik igen keveset, vagy talám éppen semmit sem tudnak deákul: mert feljebb mondám, hogy a nyelv egyedül csak vehiculuma^*, okos vagy értetlen gondolatainknak egyik a másikunkkal való közlésére. Abban legalább nagyon kételkedem, hogy Konfuciusz, kinek a törvénytételben való bölcsességét oly enthuziazmussal^* említik az európaiak, Cicerót, bármely könnyen érthető légyen is, ad aperturam^* tudta volna exponálni^*.

ALOJZIUS: „11. Azt pedig kívánni, hogy a levélfegyverek^*, melyek különbféle leveles tárházokban tartatnak, magyar nyelvre fordíttassanak, éppen helytelen kívánság: mert az igazság kinyilatkoztatására előszer elkészült, gyökeres és eredendő levelek kívántatnak. A levelek másai, fordításai, egy nyelvből a másikba történt általtételei, nem előszer készült, nem gyökeres, nem eredendő levelek.”

ISTVÁN: Ha ugyancsak annyira jönne a dolog, hogy meghatároztatnék a tárházbeli leveleknek magyarra való fordítása, az is éppen oly helytelen kívánság nem lenne. Feljebb, a második cikkelyben, melyben a keresztényi leckékről volt a kérdés, liquidáltatott, hogy ámbár a keresztényi hit, melyet az Új Testámentom tanítván, eredendőképpen görögül íratott, mégis az arra megbízott Szentatyák és Conciliumok^* által, az idvességhez oly szükségesképpen megkívántató igazságnak csorbulása nélkül lehetett deákra fordítani: ugyan miért ne lehetne hát, ugyan hasonlóképpen megbízott, jólelkű törvényes bírák és komissiók^* által, a leveles tárházokat is magyarra fordítani; és fordításoknak órájától fogva ugyanazon autenticitást^* pecsételni reájok, mellyel deákul készült eredendőségek bír! Avagy most is sok deákul nem tudó szegény emberek, özvegyek és árvák, kik nem tudják micsoda levelekkel bírnak, nem kénteleníttetnek-é a bíráknak és prókátoroknak probitására^* bízni magokat? Hát ugyan az idvesség állapotjában, melytől vagy örökös boldogságunk, vagy pedig vég nélkül való gyötrelmünk függ, kevesebb skrupulussal bírnánk-é!

De itt arról nincsen kérdés: azokat a leveleket meg lehet, valamint szintén a törvényeket is, deákul hagyni, hanem azokból származott ügyeinket folytassuk magyarul.

ALOJZIUS: De úgy osztán ki fogja a törvényeket és eredendő leveleket érteni?

ISTVÁN: Az, aki tud, és hivatalában jár deákul tudni. Mennyin tudják most a gótikus írást, melyet magyarul barát-írásnak nevezünk, olvasni? – én ugyan legalább nem tudom, s azért mégis azzal írt legrégibb leveleink el nem vesztették erejeket; ha nem tanítják is classice^*, mégis azok, kiknek a káptolanakban vigyázása alatt vagyon, tudják olvasni: annyival is inkább attól nem lehet tartani, hogy az a nyelv, melyet iskolában tanítanak, annyira feledékenységben menjen, hogy az azon írt törvényeket és leveleket meg ne lehessen rajta érteni.

ALOJZIUS: „12. Nem kell attól tartani, mintha a deák nyelv gyakorlása mellett az országlás titkai kinyilatkoztatnának, mert az idegeneknél annyira kihűlt a deák nyelvnek tudása, hogy a gyűlésekből, mihelyest a dolog deák nyelven fordul fel, töstént takarodnak. Bátor^* a jó országlásnak egy tulajdonsága a nyilvánvalóság; abban bizonyságunk lehet Anglia, melynek országházában midőn közjóról vagyon a szó, s legterhesebb állapotokról végzések történnek, még az asszonyi személyek is megjelenhetnek. A bölcsek azt tartják: hogy azon nemzetek, melyeknek uralkodása a nép mellett áll, mind az erkölcs gyakorlásában, mind a józan gondolkodásban szabadobbak, és mivel az erkölcsön és józan gondolkodáson helyheztetik közönséges szerencséltetéseket, a szomszéd nemzet irigységébe nem hanyatlanak.”

ISTVÁN: Attól senki sem tart, hogy a deák nyelv gyakorlása mellett az országlás titkai kinyilatkoztatnak, és nincsen is oka attól tartani: mert azok az országlás titkai, melyeknek kinyilatkozása az országnak talám káros lehetne, nem az országon, hanem a fejedelmen fordulnak meg. Azok, melyek az országon fordulnak meg, azok nem egyebek, hanem egy környéknek más környékkel, vagy határszélek, vagy egyéb egyenetlenségekből származatt visszavonások; vagy pedig házok és személyek között való versengések eligazítása; folyóvizeknek árkokban-hozása; igazságnak kiszolgáltatása; minden polgár bátorságára s vagyonnyának nyugodalmas birtokára; a belső közönséges csendesség feltartására; drágaság vagy pestises nyavalyák eltávoztatására; fellázodásak elcsillapítására; haszontalan és kiváltképpen káros tagoknak kiirtatására való vigyázás, s több számtalan efféle jó rendtartások. Ezeket pedig nemhogy titkolni, sőt világ szemei elejében kell tenni. Valamint szintén Livius Drusus, ki házat akarván magának csináltatni, a kőmíves mesterember olyan házat ígéri nékie építeni: ut libera a conspectu, immunis ab omnibus arbitris esset, neque quisquam in eam despicere posset: Tu vero, inquit Livius, si quid in te artis est, ita compone domum meam, ut quidquid agam, ab omnibus perspici possit^*. Hanem attól nemcsak tartani lehet, sőt már meg is történt, hogy annál fogva sok idegenek az országba bécsúsztanak, és szép hivatalakat bitangalnak: addig míg a magyart, ha ki német tartományokban valamit keres, a nyelvnek nem tudásával eligazítják.

Anglia abban, igenis, méltán dicséretet érdemel, hogy midőn közjóról s fontos dolgokról vagyon a végezés, még az asszonyi személyek is megjelenhetnek a gyűlésben: mert a közjóhoz mindennek szava lehet, a szegénynek úgy mint a gazdagnak, minthogy a szegény éppen annyit veszt maga kevesében, mint a gazdag nagy vagyonnyában: márpedig a legmegvetettebb embernek is lehet némelykor legélesebb gondolatja; interdum et Olitor bona verba locutus est^*.

Mit nem várhatnánk még a férfiakat éles elmésségekben sokkal feljülhaladó szépnemtől! Elég tökéletesen meggyőző példánk lehet ebben Franciaország, ahol mind háborúk szerzése, mind békesség-kötések, csaknem elejétől fogva, mind asszonyok koholmányai voltanak; és mégis nem annyira vitték-é a franciák állapotjokot, hogy csaknem egész Európának, legalább eddig, tónust adtanak? Az egész lengyelországi Konfederációnak, nemde nem gróf Mnyilsekné^* volt-é egyedül rugó-tolla? A tudományokban is, nevezetesen pedig amelyeket széptudományoknak nevezünk, mennyire nem vitték némely asszonyok és leányok állapotjokat! Hány asszonyok, sőt ifjú leányok is tanítottanak idegen nemzeteknél katedrában. Paduában egy leány publice tradálta a medicinát^*. Pindarus, kit a lírikus poéták fejedelmének^* tartanak, a görögné Hermioné és Mürtisztől tanulta a versszerzést. Madame Dacier^* Szofokleszt görögből, Virgiliust pedig deákból fordította; lehetnek még más munkái is, melyeket nem tudok. Hát mi kevesebbet várhatnánk-é magunk magyar szépjeitől! – Valamint erkölcseink szelídítését egyedül ennek a kuruzsló szépnemnek köszönhetjük, úgy fontos dolgokban is sokszor orvosló tanácsokkal lehetnének hasznosok.

Ebben a cikkelyben magad adod ellened a fegyvert kezemben, azt kérdeni tőled: hogyha mindenek deákul folynak, úgy miként értik meg nemcsak az asszonyok, hanem némelykor még olyan szegényebb sorsú férfiak is, kiknek szüléjektől nem tölt ki, gyermekekkel a filozófiát és jusst abszolváltatni? Azért hogy ezeknek is a közjó hasznokat vehesse, folytassuk oly nyelven dolgainkat, melyet amazok is értvén, közölhessék velünk iránta némelykor igen hasznos ítéleteket. Ezáltal pedig nem akarom mégis éppen azt mondani, hogy az ország vagy más gyűlések házai eltelvén vélek, ki-ki tetszése szerint kiáltozza a nyépozvolimat;^* hanem annak idejében s rendével közölhesse a kérdésben lévő dolgokról való ítéletét azokkal, kikkel illik.

Valamint pedig azt igazán mondod, hogy a józan gondolkodás és jó erkölcs valóságos fondamentoma minden szerencsés országlásnak; szintén olyan igaz az is, hogy ennek a megmozdíthatatlan szegeletkőnek (a jó erkölcset értem) az ifjúságnak szívében való megvetésére, melyen egész világi boldogságunk alkottatik, semmi polgári pozitivus törvényeink nincsenek: Egyedül csak a rossznak kiirtatásáról, nem pedig megelőzéséről szorgalmatoskodtanak törvénytévő eleink, holott: Quia leges sine moribus vanae proficiunt^*.

ALOJZIUS: „13. Más mérőserpenyőbe kell azt az uralkodót tenni, kit népe csak úgy néz, mint egy házigazdát; kinek akaratjának és cselekedeteinek nincsen törvényesen vetett gátja. Az olyan uralkodó épületei titkokon, mint megannyi fondamentomokon állanak; ki tökéletlenül magyarázza a polgári törvényeket, hogy azokat általhágni ne láttassék. Ott terem az a hétfejű sárkány, melyet statusratiójának^* neveznek; az a mérges gyék, a statusnak belső tanácsa; nem különben azok a titoknokok, kik nálunk nélkül végeznek rólunk; törvényen kívül rendelt ítélőszékek, melyek a haza fiának sohasem esmérik meg ártatlanságát.”

ISTVÁN: Ez a nemes bosszankodás, kedves Alojziusom, becsületet tészen indulataidnak, és igaz polgári szívedet árulja el. Hidd meg, hogy minden érdemes ember, azokban az országokban valahol csak ez a sárkány terem, ha tehetségében állana, Herkulese lenne ennek a mérges hidrának. Mi pedig kívánjunk csendes nyugodalmat tiszteletre méltó eleink drága hamvainak, kik nem engedték hazánkat Lernává^* lenni.

ALOJZIUS: „14. Nem reménlheti azt a magyar nemzet, hogy országlójával dolgait magyar nyelven közölhesse, azt viszontag a nemzet meg nem állja, hogy az országló a nemzettel olyan nyelven beszéljen, mely nyelv a magyarnál soha szokásban nem volt: tehát az országlás és engedelmesség megegyeztetése a deák nyelvet állítja elő, melyen a nemzet országlójának akaratját értse, és a nemzet országlójával szóljan.”

ISTVÁN: Ismét szofizmához folyamodol, csakhogy a deák nyelv folyamatját megörökösíthessed. Ugyan ki az oka, hogy a nemzet országlójával maga nyelvén nem beszélhet? Légy egyenes ítélő bíró, és valld meg igazán, ennek valóságos oka nem maga-é a nemzet! – mely ha akart volna, már egynéhány száz esztendőtől fogva szólhatott volna véle maga nyelvén. Ne vessük mi az országlóra azt a hibát, mely egyedül mireánk háromlik! Úgy-é, hogy mindazokkal a népekkel, melyek birodalma alatt feküsznek, ugyanazon nyelven szól, melyen ezek a népek mind törvényeket, mind pedig ország dolgait folytatják. Német tartományaival p.o. németül. Belgiummal franciául, Lombardiával oloszul: sőt többet tett, mert noha Csehország mind törvénykezését, mind pedig az országlás dolgait németül folytatja; és noha az országnak egy környéke, melyet közönségesen Német-Csehországnak hínak, maga sem szól csehül, mégis, minthogy az egész nemesség a' nyelvet beszéli, a fejedelmek is nagyobbára megtanulták; közelebbről meghótt József császár igen jól tudott csehül. A pannoniai lakosokkal, qua redivivus latiusokkal^*, hasonlóképpen magok nyelveken kellett szólani.

Ebből lehet hát kihozni, hogyha a magyarok nem vetették volna meg magok született nyelveket, és nemhogy aztat szégyellették volna (mint sokakban az első nemesség^* között, nevezetesen pedig az asszonyokban mind a két renden, csaknem közönségesen, fájdalommal lehet tapasztalni) hanem inkább tisztességeknek tartván ennek a nemes nemzetnek nemcsak szabadságaival, hanem – mint szintén más nemzetek – nyelvével is élni, úgy csalhatatlanul hiszem, hogy az országló is megtanulta volna.

Ezen csalhatatlan bizodalmomat pedig azon építem, hogy így is midőn látta, hogy megtanulására fordított fáradságának semmi gyümölcsét nem veheti, minthogy a magyarok mind a dolgok folytatásában, mind pedig közönséges, sőt még mulatságos társaságokban is, mind deákul beszéllenek, mégis boldogul kimúlt királynénk, Mária Terézia a hercegeket tanítottatta. Megholt József császár maga is valami keveset tudott. Én, ki ezt írom, hamidőn történt hogy a kis hercegekkel valahová mulatságra kinyargaltunk, herceg Ferdinánddal^* gyermekkorában bujkálóst játszódván, többször egyszernél szólattam magyarul. Mostani Koloniai elektor herceg Maximiliánt^*, konsiliárius Csató úr^*, ki most máramarosi adminisztrátor és bizonyos megholt Farkas nevű ajtónyitogató^*, ki magyar grammatikát is írt, tanították magyarul. Ezek mind oly faktumok, barátom, melyek ellenkezőt mutatnak. Nem mondhatjuk hát, hogy nem lehet reménlenünk országlónkkal magunk született nyelvén szólhatni. Azt nemcsak hogy reménlhetjük, hanem ha a szent végezéseknek nem tetszett volna másként rendelni, már most is magyarul szólanánk királyunkkal.

Úgy-é, hogy József után, ha az Isten ebből a világból még gyermekkorában ki nem szólította volna, most Károly^* lenne uralkodónk. Azt csak nem tagadhatod úgy-é! – márpedig Károly^* nemcsak jól, hanem a nemzetet különösön szeretvén, igen örömöst is szólatt magyarul. Mit mondosz erre, jó kis Alojzius? Miként ne reménlhetnők hát mostani bölcs uralkodónkról, ki általlátván mely nagy hasznára válik az a fejedelemnek, ha maga népével született nyelvén beszélhet, hogy hercegeit ne taníttassa magyarul! De többet mondok: hátha már actu^* is taníttatja!

A fejedelemnek népével való beszélhetése hasznáról éppen kevés napokkal ezelőtt volt nevezetes példánk; midőn a német tartományokban felzúdulván a parasztság azon, hogy az előbbeni mód szerint, a földesuraságnak való rabotázást akarják ismét béhozni, egynehány százból álló követeket küldettenek a királyhoz, oly deklarációval, hogy ők készek mind megöletni magokat, ha a József rendelését nem hozzák bé közikbe. Minthogy oly nagy számmal voltanak, mindnyájokkal nem szólhatatt a király, hanem egy részét, csoportanként, maga elejében bocsátván, oly okos, megfogható, és fontos okokkal beszélett vélek, hogy a parasztok magok is meggyőződvén kívánságoknak igazságtalanságáról, és magok részekre káros voltáról, önként elállattanak kérésektől. Azok pedig, kik a királlyal nem szólhattanak, megátalkodva maradván kívánságok mellett, egész hasonlás támadatt a parasztkövetség között; hanem ugyancsak rendelés tétetődett a helységekben, lecsillapításokra. Látod, magyar, mit nem tészen ha a fejedelem maga népével született nyelvén tud szólani! – adj hát példát, magad nyelvét mívelvén, arra bírni fejedelmedet, hogy született nyelveden szólhass véle.

ALOJZIUS: „15. A deák nyelv felséges nyelv, mert az a nemzet, melynek a deák szó téjjel szopott nyelve vala, egész Európának ura és parancsolója volt, tehát éppen nem szolgál a felségek kisebbségére a deák nyelvnek gyakorlása. Azután egy elvásott észnek gyümölcse azt állítani, hogy az országló kisebbségére válik a deák nyelv gyakoroltatása; nem tartja pedig kisebbségének azon nevet titulusul viselni, mely néven neveztetett vala azon nemzet, melynek természetes nyelve vala a deák.”

ISTVÁN: Ha ki azt az ellenvetést tette, hogy a felségnek kisebbségére válnék a deák nyelv gyakorlása, valósággal csekély okon fondálta kívánságát; és a talám éppen úgy volt a deák, mint magad a magyar nyelv ellen preveniálva^*. Nem a nyelv, hanem a nyelven viselt dolgok válnak valakinek vagy dicsőségére, vagy gyalázatjára. Francián a nantes-i edictumat^*, deák nyelven pedig a bullát, In coena Domini^* írják.

Ismét fegyvert adsz kezembe! Ha hibául tulajdoníttad a felségnek, ki a római nevet (hiszem azt érted alatta úgy-é?) császári titulusul viselni^* nem szégyelli, mégis talám kisebbségének tartja a deák nyelv gyakoroltatását: ugyan mit mondjak én azokról a magyarokról; nevezetesen pedig (sajnálom, hogy a szépnemet kedvem ellen is kénteleníttetem megsérteni) asszonyaink nagy részéről, kik sokszor, ha jobban nem is, legalább mint a németet úgy tudják a magyart: mégis nemcsak talám, hanem valósággal is szégyellik született nyelveken szólani; kik ezáltal amazt asszonyságra emelik, a magokét pedig hallgatva rabságra ítélik; kik ezáltal önnön magok nemzetét, egész a szégyelletig, megalacsonyítják; kik ezáltal végtére láttatnak azt mondani, hogy megtagadják abból a nemzetből lett származásokat, mely a világ szemei előtt annyira megvagyon vettetve? Mit mondjok rólatok, ítélő bírák, és rólatok, ország kormányozói; kik született nyelvünket, mindkét részről, számkivetésben küldöttétek? Hát az igazság nem hangoztathatja-é maga szent szavát a magyaroknak is szájában; hát a fenyíték és jó rendtartásról tett rendelések érthetetlenekké lesznek-é, mihelyt szorgalmatossággal tanult nyelven nem közöltetnek a néppel? Mit mondjok végtére rólatok, az Úr szőlőjében fáradhatatlanul szorgalmatoskodó egyházi rendek; kik noha minden nap olvassátok az Írásban, hogy az Istennek minden népből, nyelvből és nemzetségből vagynak elválasztatjai, mégis született nyelvünknek hátrahagyásával, a deáktól függesztitek fel a magyaroknak idvességeket; kik noha tudjátok meg írva lenni, hogy: a pokolnak kapuji erőt nem^* vésznek rajta, mégis, Ti, kicsinhitűek, előre reszkettek azon, hogy a magyar nyelv béhozása mellett, az egész keresztény anyaszentegyház le fog omlani? Mit szóljak, még egyszer, tirólatok, mindnyájatokról, kik a magyar névvel kevélykedni nem átalljátok, mégis nyelvét megvetitek, szégyellitek, számkivetésbe külditek!

ALOJZIUS: „16. A magyar nemzet a felség tulajdonaiból egy fő részt bír, melynek erejével a törvényt szabja, szabott törvény teljesítésit űzi; és vajon a szabott törvények voltaképpen tartatnak-é meg? Vigyázz! Ezen szabadság feltanálására utat mutat a deák nyelv tudása.”

ISTVÁN: Ismét a deák nyelvtől függeszted fel a haza boldogságát! Valósággal, barátom, azt az erőt tulajdoníttad nékie, mellyel a mesés mitológia bizonyítása szerint az Amphion^* lantja bírt valaha, hogy annak hangjánál a kövek önként öszvehömpölyögvén, és egymásra felhengeregvén, Thebás várossá épült belőlek. Ugyan, kedves barátom, erőltetlek nemzeted dicsőségéhez viseltető szeretetedre, mondd meg nékem, ki igazán megvallom, hogy jurista^* nem vagyok, micsoda elrejtett titkos erő vagyon azokban a deák törvényekben; hogy csak azáltal is, hogy magyar szájban általköltöznek, az egész országot végső romlással fenyegető méreggé változnak?

A tradíció azt tartja, hogy Numa Pompilius^*, ki legelső törvénytévő volt a rómaiaknál, a Nympha Egeriával gyakron alattomban öszvejött, és minden törvényeket és rendeléseket az ő tanácslása szerint tett. Ebből az ember könnyen arra a gondolatra jöhetne, hogy a Nympha talám mindjárt akkor valami olyas indelíbilis^* karaktert imprimált^* a deák törvényeknek (mert azt csak lehet hinni, hogy deákul szereztettenek), hogy azoknak más nyelven való folytatása, minden erejektől megfosztja. De azon kívül, hogy Numa Pompilius^* nem osztotta meg a néppel a törvénytévő hatalmat, hanem mint zabolátlan, durva, tudatlan embereknek, önként, maga erejéből szabott hozzájok illendő törvényeket: azonkívül, mondom, tapasztaljuk azt is, hogy ámbár más nemzetek, nevezetesen pedig Anglia és Helvetia, elejént deákul írt törvényeket magok született nyelvén folytatják is, mégsem vesztették el előbbeni szabadságokat. Hidd meg, barátom, a szabadság sohasem függött egyedül csak a deák nyelvtől, hanem az igazság és józan okosságan építi maga királyi székét. Mind Hugo Grotius^*, mind pedig Pufendorf^* deákul írtanak, mégis egyik a fejedelemnek törvénytévő teljes erőt tulajdonít addig, míg a másik meghatározza hatalmát.

Sohasem Rousseau, sem Helvetius, bármely jól tudták légyen is a nyelvet, nem írtanak deákul, mégis lehetne az emberi nem boldogságára kívánni, hogy ezeknek legislativa^* ideájok szerint kormányoztatnának a birodalmak. Fogadom, hogy úgy most nem azt írtad volna. A magyar nemzet a felség tulajdonaiból egy fő részt bír, melynek erejével a törvényt szabja. De haggyuk abban, mert ha hozzáragasztanám még azt is, mit írtál volna, könnyen történhetnék, hogy a cenzúra kihúzná: mert a magyar nyelvhez való szeretetemből együtt tett beszélgetésünket szándékozom kibocsátani.

ALOJZIUS: Igen fogom szeretni, ha kibocsátod, hogy lássa meg az egész magyar világ írásomból, micsoda elkerülhetetlen veszedelem fenyegeti hazánkat, ha elállván a deáktól, maga nyelvén akarja folytatni dolgait. Én legalább, mint igaz gyermeke és hív polgára, kívántam szemei elejében tenni utolsó romlását, nehogy maga-meggondolatlanul hanyatt-homlok rohanjék beléje.

Azt pedig, barátom, megvallom igazán, nem tudom mit csináljok belőled, hiszem magad citálod, mint egy Cato sententiosus^*, minden szempillantásban a deák szentenciákat, mégis oly megesküdt ellensége vagy a deák nyelvnek.

ISTVÁN: Aha! éppen idevártalak, pedig hogy meg nem csalatkoztam reménségemben. Tudod-é, barátom, hogy szántszándékkal elegyítettem azokat a deák mondásokat és szókat beszédem közé; noha megvallom igazán, hogy nagyon tartottam attól, nehogy valamiként pedántának^* tarts: de látván hogy a deák nyelv mennyire szükséges voltáról kiadott kérdést nem abban az értelmében, vagyis inkább határában veszed, melyben az a nyelve virágzását kívánó jó hazafia rekesztette, magam is máliciából meg akartalak ítéletedben erősíteni, de egyszersmind arról is meggyőzni, hogy nem abból a Virtus non habet osorem, nisi ignorantem^* princípiumból impugnálom^* helytelen okaidat, hanem egyedül nemzetem dicsőségét óhajtó szándékból. Mindaddig valamíg nyelvünk nagyobb tökéletességre nem mégyen éljünk, valamint szintén mi most együttvaló beszélgetésünkben, minden skrupulus nélkül deák terminusokkal, nehogy cifrázván és időnek előtt affektálván a nyelvnek tisztaságát, érthetetlenekké tegyük magunkat.

Én volnék, mondod, ellensége a deák nyelvnek! Tedd le, kérlek, azt az irántam való balítéletedet: sőt, bárha magam igen csekélyül tudom is, vigasztalhatatlan lennék mindazonáltal eltörlésén. Mindazokra a dicséretekre, melyekkel felmagasztaltad, én magam is hasonlóképpen méltónak ítélem: mert ez a legtanultabb embereknek úgy szólván klasszikus nyelve, és valóságos kolcsa a legmélyebb tudományokra; sokszor annyit lehet rajta egy szentenciában mondani, hogy más nyelven talám fél árkust kellenék kimagyarázására fordítani. Ez az az alphabetum, melyen különböző nemzetbéli bölcsek közölhetik egymással, az emberi nemnek hasznára, szerzett tudományokat. Nemkülönben tetszik énnékem, mint az ütkezetben az ágyú, mely midőn a több apró fegyvernek ropogása között megdördül, egész soronként dönti le az ellenség táborát: úgy ez is egy szentenciával, egy axiómával, egy elmés epigrámmával, a vetélkedők között, egy fertály óra alatt előhordatt okokat semmivé tészen. Az egész emberi nem ellenségének kellenék annak lenni, aki teljességgelvaló kioltását kívánná. Ez soha senkinek, az én ítéletem szerint, nem járt, és nem is járhatatt eszében; valamint szintén hogy a feladott kérdés is, amint látom, nem azt: Ha szükséges-é? – hanem azt: Mennyire szükséges a magyar nemzetnek a deák nyelvnek tudása? – faglalja magában.

Valamint eddig, úgy ennek utána is, mint szintén más nemzeteknél, maradjanak meg a deák iskolák; follyanak bennek, a nyelvvel együtt, az emberek formálására szükségesképpen megkívántató széptudományok: hanem ne légyen a deák nyelv minden applikációnknak^* egyedülvaló tárgya, és – úgy szólván – ne profanáljuk^* annyira, hogy még mind a két nemmel teli asztaloknál is, nem hiszi valaki, hogy barátjával, inter jocula pocula^*, kordialiter^* szólhatott, hacsak deákul nem szól véle; és így a szegény asszonyok kirekesztetvén ezáltal a közönséges konverzációból, a társaság közöpében is magokra hagyattatnak. Most annyival is inkább szükséges a deák iskolákot megtartanunk, minthogy nyelvünk sincsen még annyira elkészülve, hogy mindenféle tudományokat közölhetnénk rajta az ifjúsággal. Hanem emellett igyekezzünk önnön magunk nyelvét is mély álmából felserkenteni, és azáltal nemzetünket az örökös feledékenységnek mélységéből, mintegy új életre kihúzni és míg az egész világgal lehetne, addig is legalább az európai nemzetekkel megesmértetni.

Mindenkor vérzett szívem, midőn az idegeneknek írásaiban más nemzeteknek tulajdonságairól, erkölcseiről, vagy egyéb minéműségeiről, hosszasan vagy rövidebben szólani láttam: a magaméról ellenben mint valamely nemlétről (non-sens) mégcsak emlékezetet sem tanáltam. Egyedül csak Montesquieu^*, kit a bányászságnak szereteténél fogva, a mi gazdag érceink mintegy erővel országunkba húzván, emlékezik, éspedig dicséretesen, mirólunk.

Igyekezzünk azért arra a fényességre jutni, melyre elmebéli tehetségünk, gazdálkodó (hospitalis)^* nemes tulajdonságunk, mindenre alkalmaztathatásunk, a természetnek, mint a bőség szarvából egész a tékozlásig velünk közlött gazdag adományai, a hely fekvésének kellemetessége, az ég határozatjának (klíma) éltető balzsamomja láttatik mintegy utat készíteni.

Igyekezzünk azokat a nemzeteket, melyeket a hírlelés istenasszonya (fama) kiragadván a feledékenységnek vizéből (Lethe) a dicsőségnek örökké tartó templomába vitt, nemcsak követni, hanem el is érni; erre pedig elkerülhetetlenül szükség a nyelvnek mívelése, s közönségessé tétele.

Mi viszen valamely nemzetet a halhatatlanságra, hacsak nem viselt dolgai, tudományokban való virágzása, és nyelvének közönségessé tétele!

ALOJZIUS: Jól vagyon, de nem látam által, mi módon tehetné a magyar közönségessé nyelvét!

ISTVÁN: Könnyebben mint akármely nemzet; egyedül csak valóságos akaratjától és szorgalmatosságától függ. Minden minéműségek, melyek ezen céljának teljesítésére szükségesek, a magyarokban, talám mindem esméretes nemzetek felett, rész szerint máris feltanálhatók, rész szerint pedig feltanáltathatandók; egyedül csak a' híja, hogy kezdjen rajta dolgozni. Ezen végének elérésére pedig kívántatik:

1. Fényes viselt dolgainak és egyéb tanult munkáknak maga született nyelvén való megírása.

Márpedig nézz vissza a legtávoljabb való elmohosodott régiségbe, meg fogod látni mit tettenek a szkíták, még azzal a világhódoltató Nagy Sándorral is; mit vittenek azután a Hunyadiak, Mátyások, Lajosok és többeknek királyságokban; és mit visznek még mai napig is, a magyar nevezet alatt, véghez hazánkfiai! Nem fogsz-é elég megírásra való csaknem hihetetlen történeteket tanálni, mellyel felingerelhesd az olvasót, eredeti kibocsáttatásán való olvashatására! – (minthogy a litteratúrában is éppen úgy vagyon luxus, valamint szintén egyéb akármely világi hivalkodó dolgokban), ezt pedig nem cselekedheti különben, hacsak a nyelvet meg nem tanulja.

Énvelem, ki ezeket írom, történt, hogy egy magyar méltóságnál (kit ha a szükség kívánná meg is nevezhetnék: Sz. Ferencnek^* hívják) öszvejövén egy német tanult emberrel, elkeseredve panaszolta, hogy nem tudja mit csinálnak a magyarok, hogy ismét új nyelvet akarnak folyamatba hozni, holott inkább azon kellenék, a tudományok előmozdíthatására nézve, igyekezni, hogy egész Európában egy nyelvnél több ne légyen. Már egynéhánytól kaptam, úgymond, az imperiumból levelet, hogy küldenék nékiek magyar grammatikát és dictionariumot^*, mert úgy hallják, hogy magyar nyelven szép könyvek jönnek ki. – Elsőben a méltósággal együtt vagy szatírának vagy tréfának gondoltuk szavait, mígnem utoljára valósággal erősítette igazságokat.

2. A tudományoknak és egyéb mesterségeknek hazájokban magok nyelveken való virágoztatása.

Ugyan nincsen-é a magyarnak az az elmebéli tehetsége, hogyha magát a tudományokra és mesterségekre akarja adni, akármelyik európai nemzettel versenyt ne fusson, sőt még el ne is hagyja?

Hunyadi János, és még inkább Mátyás, kik nemcsak Mársnak, hanem Minervának is tanítványai lévén, az európai királyok fasteseiben^* legfényesebb nyomokot hagyták, megérdemlik, hogy legelől tegyem magyarjaink között.

Kardinális Pázmán Péter, Forgács Ferenc, Oláh Miklós, mindketten esztergomi érsekek, Dudits András, Janus Pannonius pécsi püspök éppen olyan nagy érdeműek voltanak az egyházi rendből, mint Bethlen Farkas, kinek munkája, Bethlenius neve alatt, nemcsak a magyarok, hanem még idegen nemzetek előtt is annyira esméretes, Révay Péter, Istvánffy és Bethlen Miklós, a világi főrendből.

Ezek után következik Otrokócsi Foris Ferenc, Molnár Albert, Páriz Pápai Ferenc, Sambuck János, Szegedi István, Bél Mátyás, Segner, Bél András, és több számosok, kiket az időnek megnyeréséért mind elő nem számlálhatok, minthogy P. Horányinak^* a magyarokról való írásában úgyis megtanálhatod.

A most még életben lévők között Páter Hell^*, szepességi polgár, nemde nem a leghíresebb asztronómusok közül való-é Európában? Páter Sajnovits^*, ki hasonló nagy tudománnyal bír, nemde nem magyar-é ez is? Mostani udvari tanácsos, Kempelen úr^*, játszó machinájával mind Angliában, mind pedig Franciaországban becsületet tett nemzetünknek.

Már lássuk a mesterségeket is. Nézd meg Kisfalusi Tót Miklósnak ennek előtte legalább is száz esztendővel metszett betűit, és tedd öszve a mostani legszebb nyomtatásokkal, meg fogod látni, ha enged-é nékiek! Az ősszel múlt két esztendeje, hogy B. Vay-jal^* Angliából egy posoni fegyvercsináló lakatos kijött, ki egész Londonban leghíresebb mesterlegény volt. Egy hasonlóképpen posoni fi, Párizsban annyira vitte kesztyű csináló mesterségét, hogy valami öt-hat esztendővel ezelőtt kijövén és itt Bécsben letelepedvén, minden idevaló mesterembereket feljülhalad. Párizsban most a leghíresebb szekérgyártó magyar. Az angliai király egy magyartól, ki most Posonban lakik, vett az esztergáros mesterségben leckéket. Mádridban nincsen hasonlóképpen az esztergáros mesterségben párja a spanyolországi király mellett lévő Imre Györgynek, ki oly machinát tanálván fel, melynek még soha párja nem volt, a király kétezer forintot adott nékie; e pedig debreceni fi.

Ezekből a példákból látjuk, mennyi adománnyal nem bír a magyar nemzet! Ennek még nagyobb megbizonyítására, nem lehet a vitéz tulajdonságot is elhallgatni, melyet az egész világ megesmér, hogy ez a tulajdonság minden esméretes nemzetek felett a magyaroknak öröksége; és noha mint csupa vitézség immediate^* nem tartoznék is felvett célom megmutatására: annyiban mindazonáltal, amennyiben mások felett való címeres tulajdonságunk, ide alkalmaztathatom.

De még inkább idetartozik, ha jól megfontoljuk ezt a példát: végy hasonló nagy adománnyal bíró két gyermeket; add az egyiket jámbor, jó erkölcsű és tanuló bölcs emberek közé felnevelni, Newtont csinálnak belőle. Add ellenben a másikat egy csoport haramia közé, hogy lézengjen és tolvajkodjék vélek, meg fogod látni, hogy mihelyt ember korra ér, őtet fogják harambasájoknak^* választani, minthogy nékiek a természettől mind a kettejeknek az az osztályrészek jutott, hogy excelláljanak^* abban, amire magokat adják. Eleink, mind fegyverviselők lévén, gyermekei is szüléjeknek példáját követték, és mindnyájon vitézek voltanak: a következendő később időkben pedig béjövén, a napnyugoti nemzetekkel való kommunikáció által, közinkben is valamennyire a litteratura és mesterség, látjuk az előhozott példákból, hogy azok kik reá adták magokat, mennyire vitték ebben is progresszusokat^*.

3. A kereskedés, nevezetesen pedig az, melyet activus kereskedésnek nevezünk, és a természet is mesterség produktumaiból áll.

Mondd meg, Európának ugyan melyik tartománya dicsekedhetik azzal, hogy a gazdálkodó természetnek oly bőven vette volna adományait, mint Magyarország? A felsőbb cikkelyben pedig látok azt is, mennyi ajándékkal bírnak lakósaink, a mesterségnek tökéletességig való vitelére. Ezt a kettőt azért öszvevévén, ha a magyar a kereskedés szégyenének prejudiciumát^* (holott ha szorosan veszed, az első hercegtől fogva egész az utolsó parasztig, mind kereskedő, minthogy mindenik eladja termését) letévén, magát a kereskedésre adná, melyik nemzetnek lehetne jobb módja, mint a magyarnak, activus kereskedés által, nemcsak országát gazdagítani, hanem azáltal egyszersmind mind maga nemzetét felemelni, mind pedig nyelvét kiterjeszteni és közönségessé tenni: minthogy mindazok kik a magyarokkal kívánnák kereskedéseket kezdeni, annak könnyebb folytathatása végett igyekeznének nyelvét is megtanulni. Hány bécsi német mészárosra nem eskünnél meg, hogy Debrecenből, vagy Kecskemétről ideszármazott lakosok; kik idevaló polgártársokot, pajkosságból, még ilyen-amolyan adta németeknek szidják! Sem az ánglus, sem a hollándus nem bír a természetnek annyi adományaival, mint a magyar, hanem nagyobbára csak szorgalmatossága és mestersége forrásából meríti vagyonnyát, mégis leggazdagabb országok Európában.

4. Az idegen nemzetekkel való magakedveltetése.

Valaki csak a magyarnak tulajdonságait jól esméri, meg fogja vallani, hogy a magyar, ha csak egy kevés világot látott és idegenekkel társalkodott, oly móddal tudja magát a világhoz alkalmaztatni, hogy mindenek előtt kellemetessé lészen társasága. A mi nemzetünkről valósággal el lehet mondani, hogy az anglus szeriozitásából^* és francia elevenségéből hasonfélét bírván, amaz az álhatatlanság gyanúja, e' pedig a társalkodás unalma ellen védelmezi. A magyarokban, azon kívül, minden európai nemzetek felett megvagyon a gazdálkodásnak (értsd meg jól, nem mondok gazdáskodást, mint némely környékekben, hol a gazdáskodást gazdálkodásnak nevezik, hanem hospitalitást^* értek) adománya, mellyel magát ki-ki mindenekkel szeretteti, és kívánatossá tészi társaságát, mely társaság által, valamint tulajdonságait, úgy nyelvét is közli másokkal.

5. A tartományok fekvése és éghatározatja. (Situs et clima)^*

Magyarországnak mind fekvése, mind pedig éghatározatja olyan, hogy mindenféle hajlandóságú emberek feltanálhatják benne magok kényeket. Vagynak véghetetlenül kiterjedett térségek, hol a látás elveszti magát a távolvalóságban; vagynak kevesebb kiterjedésűek is, hol a kinézést messzünnen kékellő hegyek határozzák meg; vagynak erdőkkel bétakart hegyek között fekvő kies völgyek, melyek hol csendesen folyó, hol pedig csergedező patakokkal csiklándoztatván a füleket, édes andalgó gondolatokra bírják az elmét; vagynak olyan hegyek között elrejtett helyek, melyek a magánosságot szerető mordkedvűeknek mintegy menedékhelyet (asilum)^* láttatnak az embereknek társasága ellen ajánlani; vagynak kígyós facsargású árkok közé szorult nagy, közép és kisebbszerű folyóvizek, melyek félbenszakadhatatlan hömpölygésekkel mulatják a szemeket; vagynak dagályos habokkal tenger módjára hánykódó nagy kiterjedt tók, melyek a csónakozáshoz szokott hajlandóságot mintegy unszolják a mulatságra; vagynak arannyal, ezüsttel és egyéb ércekkel bujálkodó gazdag bányák, melyek a természetvizsgálást mély gyomrokban elnyelik; vagynak kevélyen felemelkedő kőszáloktól és hegyektől béborított szép környékek, melyek a levegőben kibocsátott kiáltást sok részekre felhasagatván, visszahangoztatásokkal csalagatják a halált; vagynak hideg környékeink, melyek a fagyos északiakot elfogadnák; vagynak meleg tájékaink is, melyek az izzadó déli lakosoknak szállást adnának: azonkívül, hogy amazok az elolvadástól, ezek pedig a megfagyástól félhetnének, mely szép környékekkel magunkhoz édesgethetnők az idegeneket.

Mindezek az előszámlált minéműségek meg-megannyi eszközök nemcsak a nyelvnek közönségessé tételére, hanem a nemzetnek is fényességre való emelésére, és az országnak véghetetlen gazdagítására.

ALOJZIUS: Valamint szintén te, nevetségessé akarván tenni okaimat, melyek mellett Magyarországnak boldogságát a törvényeknek és egyéb polgári rendtartásoknak deák nyelven való folytatásától függesztem fel, ítéletemben való csalatkozásomat igyekezel megmutatni, és hazámnak boldogságára célozó jószándékomat semmivé tenni: nemde nem kétannyi okom vagyon-é énnékem, a te magyarságodat nevetségessé tenni? Barátom, valaki csak elegendő flegmával bír, egész az unalomig hosszason előhordott okaidat elolvasni, meg fogja belőle látni, mely gyenge fondamentomon építed Platonica Respublicadat;^* és kinevetvén álmadozásaidat, bosszút fog rajtad állani érettem, azonkívül hogy szükség légyen nékem, okaid megcáfolására, annyi árkos papirosat (ha ezt mind leírád és kinyomtattatod) mint magadnak bémázolni.

ISTVÁN: Igaz hogy egy kissé hosszas vagyok, magam is megesmérem: de azok kik a magyar nyelvet választják, még rövidséggel fognok vádolni, és bár magok hibáimat megesmérik is benne; mindazonáltal hogy pártomat foghassák, majd azt fogják mondani: Non sunt longa quibus nihil est quod demere possis^*. Sőt némelyek, hogy bosszújokat állhassák rajtad azért, hogy a deákot született nyelvünknél feljebb becsülled, talám még a pentametrumat is (Sed tu, Cosconi, distica longa facis)^* hozzája ragasztják^*.

Könnyű nékem, barátom, hosszasnak lenni, mert az igazság mellettem vagyon; sőt ha valamely éles elméjű felelt volna helyettem, fogadom hogy sokkal több és fontosabb okokat tudott volna ily igaz ügy mellett előhozni, de én csak azt tettem, ami meddő fejemből kitelhetett.

A gereblyézéshez pedig készen tartom magamot. Az a sorsok szokott azoknak lenni, kik a világ előtt valamivel megjelennek, márpedig nem tudnám miért kellenék éppen nékem privilegium exclusivumomnak^* lenni. Azt jól tudom én, jó kis Alojzius, hogy sok termékeny játszó elméjű embereknek tágos mezőt nyittak némely vérengező szatírákra: de azt is ellenben elhitethetjük mind a ketten magunkkal, hogy: laudabimur ab his, culpabimur ab illis;^* mindenikünknek lésznek sectatorai^*, lésznek antagonistái^* is; azzal a különbséggel, hogy néked sok olyan sectatoraid^* lésznek, kik a népnek füleit bírván, akármiben mernék előre is fogadni, hogy te megnyered ellenem peredet, akkor osztán úgysem lészen szükség, hosszas fecsegésemre felelni; aminthogy fogadom azt is, hogy akár magad, akár más cáfolja meg okaimat, én ugyan egy vakarítást sem fogok írására felelni, hacsak más jó barátom ki nem köt mellettem, mert aszerint osztán örökké tartó pennaharc támadna a kecske gyapjú felett^*. Hanem félben szakasztád beszédemet, hogy mint magad mondod, Platonica Respublicamat^* nem alkothatám egészen öszve.

ALOJZIUS: Halljuk hát applikációdat;^* lássuk meg azt a nagy kolosszust, melyet világ csudájára építesz; csak azt bánom, hogy miért nem értem a bábamesterséget, mely most azon kívül is a férfiakkal is köztudomány, hogy segélythetnék a hegyeknek megszülni.

ISTVÁN: Az applikációja^* nem nehéz, minthogy öt cikkelyre húzván indító okaimat, mindenikben feltanáltatik külön-külön applikációja^* is: azért egyedül csak odasietek, hogy megmutathassam, miként lehet abból kihozni azt, amit erősítettem.

Megállítván azért, és részszerint példákkal is megmutatván azt, hogy a magyarnak oly elmebéli tehetsége vagyon, mint csak egy nemzetnek a világon tanáltathatott valaha; megállítván azt, hogy a magyarnak az idegenekkel való társalkodásra megkívántató tulajdonságai, és minden európai nemzetek felett való gazdálkodása megvagyon; megállítván azt, hogy nemcsak az európai, hanem minden esméretes nemzeteknek vitézségeket feljülhaladja és hogy a megírásra a legfényesebb viselt dolgokat vitte véghez; megállítván azt, hogy bár kevés időtől fogva, vagy úgy szólván majd nem is adta magát a tudományokra és mesterségekre: mégis oly tagjaival dicsekedhetik máris, kik más nemzetbéliekkel részszerint versenyt futnak, részszerint pedig feljül is haladják őket; megállítván azt, hogy a magyarok az activus kereskedésre minden más európai országok felett legjobb hazát laknak; megállítván végtére azt, hogy minden nemzetek természetéhez alkalmaztatott éghatározatjai alatt fekvő legkiesebb tartományokat bírnak: abból önként következik az, hogy: ha a nemzet magát mindenféle tudományokra, mesterségekre és kereskedésre, jobban mint eddig cselekedett, adná; ha mind törvényeit, mind ország kormányzását, mind pedig tanult munkáknak és vitézül viselt dolgainak kiadását született nyelvén folytatná: de amellett egyszersmind a deák nyelvet is, annyiban amennyiben a prédikáló-, igazgató-, és ítélőszékekben megkívántatik, teljességgel félre nem vetné, hanem inkább azoknak, kiknek elkerülhetetlenül szükségek vagyon reája, kedvekért, nemcsak míveltetné, hanem egész a tökéletességig virágoztatná; abból, mondom, következnék osztán, hogy: nemcsak királyával szólhatna született nyelvén, hanem még ahelyett, hogy most ifiaink drága költséggel a legmostohább környékű idegen országokba mennek tanulás végett, akkor az idegenek jönnének csoportosan a miénkbe; kiket a tudományokan kívül még a helynek kiessége, és egyéb országunkban bőven feltanáltató természet adományai is édesgetnének mihozzánk: ahonnan most részszerint a nyelv nemtudása, részszerint pedig erkölcseink és magunkviselete durvaságáról (minthogy nem esmérnek bennünket) kiterjedett balítélet hátratartóztat.

Így, az idegenek társasága által, ha mi most darobos tanáltatnék is még magunkviseletében, lassan-lassan megsimulván, azok a sok utazók, nevezetesen pedig az anglusok, kiket a közöttek lévő nagy drágaság kiűzvén hazájokból, gazdáskodás végett most Francia- és Oloszországot járják, vajon nem töltenék-é el hazánkat!

Ha Athénásban, mint világ iskolájában, hajdon mindenfelől az egész földkerekségéről öszvegyűltenek, és a tudományokkal együtt a nyelvet is mindenfelé hordották; ha Róma, mely a magyaroknál sem a tudományok elfogadására alkalmatosobb, sem vitézebb népet nem táplált kebelében, nyelvét annyira meggyökereztethette, hogy még most is kardot kötsz mellette: hatalmát pedig úgy megerősíthette, hogy egészen világ asszonyává lett volt; ha Anglia, Hollandia, Belgium, bárha nem bírnak is az adakozó természetnek annyi ajándékaival, mint mi, hanem nagyobbára csak a szorgalmatosságnak s mesterségnek segélytsége által annyira vitték állapotjokat, hogy úgy szólván minden nemzeteknek kereskedő bótjai; ha Párizs ma a világnak sétáló piaca; és, végtére, ha a francia sem elmebéli tehetségével, sem országának termékenységével a miénket feljül nem haladó nemzet, a széles világon kiterjesztette nyelvét, és egész Európának csaknem törvényt szabott: ugyan mit gondolsz a magyarok…

ALOJZIUS: Elég már, kérlek, barátom, elég már; hallgass azokkal a sok hasonlatosságokkal; ne tedd magadot vélek, és még inkább enthuziazmusoddal^*, nevetségessé a világ előtt. Ugyan mit mondonának az idegen nemzetek, melyeknek annyira vadászod szövetségeket, ha értenék szavaidat? – Még a rómaiakhoz hasonlítani! – Tudod-é, barátom, hogy Rómának könnyű volt arra a felségre jutni! A tudományokban mesterei voltanak a görögök; a népek hódoltatásában pedig nem akadályoztatta őket a puskapor, mely most, úgy mondván, egy anyatejétől még zsírosszájú fickónak kezéből, és ugyanahhoz hasonló pattantyúsnak kanótjából, a legvitézebb férfiakat is letörli, és a kőszikla erősségű várokat leomoltatja. – De csak ítéld meg ugyan! – Még a romaiakhoz hasonlítani!

ISTVÁN: Na! – Annyi mint az; ittas embernek nem kell annyira mérőserpenyőre venni minden szavait. Ha midőn hazám boldogságáról vagyon a beszéd, és meghevült képzelődésemben mintegy szemeim előtt látom azt a mosolygó, és virágokkal béhintett tágos mezőt, ahová ha valósággal igyekeznénk, könnyen eljuthatnánk, egészen elrészegedem a hívságban. De hogy arról mégis meggyőzzelek, hogy ily elragadtatásomban sem vesztettem el egészen józan okosságomat:

A rómaiaknak könnyű volt, azt mondod, arra a felségre jutni, mert a tudományokban mesterei voltanak a görögök a népek hódoltatásában pedig nem akadályoztatta őket a puskapor. Hát minékünk nem lehetnek-é, hasonlóképpen, nemcsak a görögök, hanem a deákok is a franciákkal együtt, mestereink? Nincsenek-é még meg azoknak tanult írásai? Honnan merítették a franciák, és merítik még mái napig is, mint valamely eleven forrásból, a tudományokat, hacsak nem a görögöknek szép írásaiból; ugyan honnan szedte Corneille, Racine, Marivaux, Voltaire etc. azokat a gyöngyöket, melyekkel teátrális munkájokat, a nyelvnek oly nagy gyarapodására és kiterjesztésére annyira felékesítették; honnan szedték, mondom, egyebünnen, mint Euripidész, Szophoklész és más görög tragikusokból? Ne azt mond, jó kis Alojzius, ne; hanem azt, hogy a rómaiak szerették magokat, és önnön nemzeteknek dicsőségére, és nyelveknek mívelésére s kiterjesztésére fordították amazoktól szerzett tudományokat, addig míg mi nem bátorkodunk a deákoknak pedagogátusságok alól kiszabadítani magunkat.

A népek hódoltatásáról pedig csak azt mondom hogy: igaz ugyan, hogy a puskapor akkor még nem volt, mely a rómaiak vitézségét hátráltathatta volna: de ellenben nem is segélythette győzedelmeket, mely minékünk ma véghetetlenül könnyebbíti ütközeteink megnyerését, és még inkább a vároknak megvívását. Valamint ők akkor ágyú nélkül, hasonlóképpen ágyútlan ellenségek ellen győzedelmeskedtenek; úgy minékünk is ma, mint a példák mutatják, ágyús ellenségeink ellen az ágyúk siettetik diadalmainkat; a proporció^* mindenkor megmarad.

Énnékem mindazonáltal itt korántsem célom nemzetemet népek hódoltatására ébreszteni; eleget hódoltattanak, eleget háborogtanak magok veszedelmére. Nem lennének most országunkban azok a véghetetlenül kiterjedt nagy puszták, melyeken a térség és levegő között elfáradott szemek haszontalanul keresnek vagy egy kis falucskát, magokat kinyugodni rajta; ha most népek hódoltatása, most magok védelmezése; majd ismét törvényeknek és szabadságoknak fenntartása örökös háborúkra bírván eleinket, a félbenszakadhatatlan csatázások ki nem törlötték volna őket. Ideje lenne, hogy már mi is valaha örökre bézárnók Janus templomának^* felnyittatott vérengező ajtait. Egyedül csak annak megmutatására, hogy a magyarok semmiben sem bírnak a rómaiaknál alábbvaló tulajdonságokkal, említém vitéz erejeket is.

Azért éppen nem látom által, micsoda paradoxumot tanálsz hasonlatosságomban, mely által mind az idegenek kinevetését, mind pedig a te crucifigatur^* ítéletéhez hasonlító felkiáltásodat érdemelném. – Quasi vero!^* mintha talám szentségtörés lenne Buda várát a Romulus földből felhányt sáncaihoz, vagy pedig egy már Szkítiából kijövetelekor, eredetében is elhíresedett vitéz nemzetet, egy pásztorok és tolvajokból álló csoport gyülevész néphez hasonlítani! Ha Romulus öccsét, Remust, azért, hogy sáncait csúfságból általugrotta, és ezáltal asilumát^* mintegy profanálta^*, önnön maga megölte; Attila nem ölette-é meg hasonlóképpen öccsét, Budát, hogy a városnak egyik kapujára maga nevét íratván fel; láttatott azáltal bátyjának hírét csorbítani? Ebben a történetben is feltanáltatik a hasonlatosság: azzal a különbséggel mindazonáltal, hogy ez megölette, ama pedig tulajdon kezeit fertéztetvén meg öccse vérében, még az iszonyúságban is több nemességet mutatott Attila. Ugyan, barátom, ha mind Róma sáncai hányásánál, mind pedig Buda fondamentomának megvetésénél jelen lehettél volna, és tekéntvén mind a kettőnek építtetőjét és lakósait, valaki kérdezte volna tőled, melyiket gondolod a kettő közül, hogy valaha világ asszonyává lészen: valld meg igazán, mit feleltél volna reája?

ALOJZIUS: Micsoda jövendőmondó spiritus^* inspirálhatott volna akkor, azt most nem tudom: hanem azt látom, hogy valósággal meghevült a fejed; csak a' jó, hogy legalább magad is megesméred. Hanem azt csudálom, hogy még a teátromot is, azt az erkölcsek vesztegető maszlagját, puhaságnak rengető bőcsőjét, és fajtalanságnak s feslettségnek tanító iskoláját, nem számlálod a nemzetet fényességére és a dicsőségnek templomába vezető útjaid közé! – Olyan illúziókkal álmadozni! Eredj, feküdj le, kialunni krapuládat^*.

ISTVÁN: Jövendölő spiritusod^* nem tudásával való mentséged elég nékem, azt magyarázni belőle, hogy elfogtalak. A teátrumnak pedig igazság szerint hatodik, és még egy valaminek, hetedik indító okomnak kellett volna lenni, de az utolsóra, mint fülheggyel hallottam, úgyis az ország fog ügyelni; a hatodikra pedig előre képzeltem magamban, hogy ezt a szép feleletet kapnám. Most tapasztalom, micsoda jó orrom vagyon, előre megérzeni a büdös sáfránt és igen örvendek, hogy elhallgattam véle: noha azt valósággal el lehet mondani, hogy a teátrum az a virág, melyről a pókok mérget színak, a méhek ellenben mézet szednek. Én legalább magamról igazán erősíthetem, hogy a teátrumból mindenkor épültebb jöttem ki, mint bémentem: kivált Ferenc császár idejében^*, midőn még azok a válogatott francia játékosok voltanak. Mert akkor még nem volt a német teátrum abban a karban, melyben most vagyon, hanem a Hanswurst^* nevelte legnagyobb érdemét a mulatságnak. A görögök, az az elfelejthetetlen nemzet, nem ok nélkül tanálták fel a teátrumot. Korántsem volt nékiek abban csak az a céljok, hogy az unalom elől elbútt nézőket, két-három óráig vígan mulassák: hanem hogy mind a jó és nemes tulajdonságokat, mind pedig a hibákat és fertelmes szörnyűségeket, mint szintén egy tükörben, tévén szemek elejében, kellemetességek között jobbítsák erkölcseket. Mely jobb utat lehetne egyszersmind a nyelvnek gyarapítására is, és kiterjesztésére tanálni annál. De mint mondom, félek hogy még most igen sok ellenvetést tanálnék benne: bízzunk valamit az időre is, mert az olosz azt mondja: chi tutto abbracia, nulla stringe – aki mindent ölől, semmit sem szorít.

ALOJZIUS: Bravo! Bravo! jó kis Pista, még csak a' híjával voltunk, hogy a teátrumot is védelmezd! De olyanok vagytak ti, luxusban elázott várasiak; félvén hogy unalmatokban el ne tikkadjatok, úgy habzsoltak a muzsika, redoute^*, opera és komédia után, mint szintén a halak rekkenő lágy időben, hogy kiugrándozván a vízből, kitátott szájjal kapdosnak a friss levegő után. Ígérem én is, ha mi kis meritumom^* lehet a nemzet előtt, szekundálni^* szép ideáidat, hogy annyival örömöstöbb fogadja el ezt a közönséges boldogságának siettetésére célozó vastum projectumodat^*. Sőt azon lészek, mint valaha a görögöknél szoktanak volt a hazának fontos szolgálatjokat mutatott emberekkel tenni, hogy oszlopot emeljenek, ily tetemes szolgálatodért, emlékezetedre.

ISTVÁN: Köszönem szíves barátságodat, úgy sincs semmi kétségem benne, hogy amennyiben tőled kitelik, el nem fogod múlatni, ahol csak szükséges lészen kerekemet toszítani. Hanem azt csudálom, hogy annyira vagy a teátrum ellen, holott az a rómaiaknál is megvolt. Plautus, Terentius, Seneca tragikus, s mások, elég bizonyságot tehetnek róla; de ami több: még mái napig is megvagyon Rómában, csakhogy valóságos leányok helyett férfiak játszódnak asszonyi ruházatban.

Tudod, barátom, hogy a német mondás szerint minden madár úgy szól, amiként az orra nőtt, mit tehetek én arról, hogy magad, mint filemile, kellemetes énekeddel, a deákságnak dicsérete közben, elragadtatások között altatod el a kies berkekben mulatozókat; addig míg én, halálbagoly létemre, a magyar nyelvnek béhozása mellett, a hazának örökös romlását huhogom. A' pedig tőled nemcsak nem barátság, sőt kegyetlenség, elvenni azt az édes illúziómat, mellyel magamat kecsegtetem, hacsak perspektívában is boldognak látni nemzetemet. Én valaminthogy (legalább magam ítélete szerint) a közjó és dicsőségre célozó gondolataimért, emlékezetemre hazámtól oszlopot nem kívánok: úgy boldogságát képzelő ítéletem megvetését is békességes tűréssel fogom szenvedni; és bármely fájdalmas légyen is énnékem, ebben megfosztatni attól a módtól, mely által gondoltam némü-nemüképpen hasznos lehetni: tanálok mindazonáltal itt is okot magam vigasztalására abban, hogy legalább nem tarthatok attól, hogy mint Szokratésznek bürköt adjanak; vagy pedig Aesopus sorsa szerint, levessenek a kőszálról: mint nagyobbára történt mindazokkal, kik hazájoknak legfontosabb szolgálatjokat mutatták.

Valamint magad a deák mellett fegyverkezvén jót gondoltad tenni, úgy én hasonlóképpen, született nyelvünk védelmezése által: de ha a nemzet nem akarja okaimat ízlelni, legalább lészen miből Henricus IV.^* vagy abbé St. Pierre^* Keresztényi respublikájának második tomusát^* formálni, és általa a pium desideriumok^* archívumát még jobban is bétölteni. Mi azért, jó kis Alojzius, maradjunk jó barátok; annyival is inkább, hogy akkor osztán tiéd lészen a dicsőség. Én pedig most megfogadom javaslásodat: elmegyek lefekünni; vajha a szent végezéseknek úgy tetszenék rendelni, hogy a Mercier^* kétezer négyszáz negyvenedik esztendőről való álmadása szerint, legfőbb boldogságában tanálnám hazámat felébredésemmel!

Jó éjszakát.

A védelmeztetett magyar nyelv

vagyis a deákság mennyire szükséges voltáról való kettős beszélgetés