A Gyulai Pál, Kemény Zsigmond első befejezett regénye, ez az "egészen izzó növény" - Péterfy Jenő jellemezte így - a XIX. század prózájában szinte társtalanul modern mű. Főhőse, Báthory Zsigmond kegyence, akit a "túlságba hajtott erény", az elgondolásaihoz és a hűségesküjéhez való következetes, de korántsem aggálytalan ragaszkodás egyre menthetetlenebbül visz a tragédiába, modern dilemmák között vergődik, akkor is, amikor az ősi fészek idillje s az alkotás vonzó magánya helyett a kegyencek gyötrő magányát választja, akkor is, amikor lelkiismeretessége és hajlamai ellenére egy magasabb cél szolgálatában igazságtalanul a kegyetlenség hatalmi eszközeihez folyamodik. Ez a töprengő és boldogtalan kegyenc többszörösen érzi a tragikus megkötöttséget - életútját és magatartását nemcsak a helyzeti kényszer s nemcsak az a hűségeskü határozza meg, melyet még Báthory Istvánnak tett: helytállásra kényszeríti a nemzetféltés, a létében veszélyeztetett országért való aggódás is. S Gyulai Pál, a főhős nem találja meg a boldogulás lehetőségét a szerelemben sem: éppen az általa bebörtönöztetett Senno felesége, Eleonóra ébreszti fel benne a szerelmi szenvedélyt, az az Eleonóra, aki engesztelhetetlenül gyűlöli őt.