Előszó

Nehéz eldönteni, hol kezdődik egy életmű beérése. Kosztolányi esetében különösen, hiszen A szegény kisgyermek panaszai (1910) már jellegzetes Kosztolányi-mű, s értékesebb sem születik még egy évtizedig. Olyan fogékony és dinamikus tehetség, mint Kosztolányi, olyan képességek birtokában, amilyeneket említett ciklusa reprezentál, természetesen nem vesztegelhet hosszú évekig. Aki verstől versig haladva vizsgálja a pálya alakulását, már a tízes évek legelején észlelheti az érés jeleit a Mák című verseskötetében (1916), s a Tinta prózai írásaiban (1916) pedig már annak a fordulatnak a tartalmi és stiláris összetevőit is, amely 1919 után jellegadó erővel következik be.

Egy árnyalt fejlődésrajz szerzője tehát nehezen találná meg az érés kezdetét jelentő mozzanatot, de aki az igazán jelentős alkotások értelmezését tekinti feladatának, nyugodtan kezdheti a forradalmak utáni művekkel. Nemcsak Kosztolányi pályáján belül, de egész nemzedéke történetében új szakasz kezdődik 1919-cel. Ady és Kaffka kivételével valamennyien 1919 után írják legjelentősebb műveiket, noha a tízes évek elején valamennyiük beérése elkezdődött. A világháború eszmei politikai síkon felgyorsította ugyan ezt a folyamatot, de a tehetség kibontakozását megnehezítette, s a nagy művek megalkotását hátráltatta, gátolta is. Olyan megrázkódtatást okozott, hogy utána a valósággal való teljes művészi szembesülést csupán az előbb felhalmozott képességek mozgósítása révén már nem lehetett megoldani. Hozzá kellett edződni az új viszonyokhoz, s ez a kényszerűség a létezésélménytől a ritmikáig a mű minden elemére kihatott. Tudományunknak tehát sok oka volt rá, hogy 1919-et periódus-határrá avatta. S ezek az okok magyarázhatják s talán menthetik is, hogy ez a könyv is e korszakhatártól kíséri nyomon a Kosztolányi-mű alakulását.

Ismételnem kell: az életmű alakulását, s az életrajz fejezeteiből csak azt, ami a művek jellemzése szempontjából elengedhetetlen. Eltérek tehát az élet- és műtörténet arányos rajzát adó monográfiák rendszerétől, noha eredetileg ilyet szerettem volna írni. A példák azonban arra figyelmeztettek, hogy századunk íróiról szólva, egyetlen könyvben nagyon nehéz megfelelni a teljes monográfia igényének. Kosztolányi esetében a tehetség sokoldalúsága, az, hogy több műfajban is elsőrendű művek sorát alkotta, csak nehezebbé tette a feladatot. Időm ugyan volt rá, de végül még az is a megvalósulás ellen dolgozott, mert amit egy évtizeddel előbb írtam - a Kosztolányi-mű akkori helyzete miatt - olyan értékek létjogának bizonyításával vesződik, amelyek ma már nem szorulnak védelemre. S a védelmezés hevülete a szempontok körét is leszűkítette, így a korábban és későbben írott fejezetek jellegben is elütöttek egymástól, s az előbbiekben A beérkezés küszöbén című füzetem több részletét is ismételnem kellett. Ezeket a korai fejezeteket teljesen át kellett volna írnom, s mivel erre nem voltam képes, e kényszerűség miatt is az érett Kosztolányi jellemzésére kellett szorítkoznom. Kivételt csak A szegény kisgyermek panaszairól írott fejezettel tettem, mivel erre a későbbiek során is sokszor vissza kell térnem.

Az előzményeket természetesen ezzel nem hagyhattam figyelmen kívül. Arra, ami 1919-20-ig történt, az érett művek jellemzésekor amúgy is vissza-vissza kellett tekintenem. Elsőrendű célom ugyanis ez volt: a súlypontok kijelölése s a mai kultúra arculatára is kiható művek értelmezése, értékelése. Hiánytalanul ezt sem végeztem el, de az, amit előadnom sikerült, talán megkönnyíti a teljesebb feldolgozás munkáját.