Bevezetés

"A rock a mai köznyelv. Akár tetszik, akár nem." - ez a némileg harcias felhangú mottó díszíti az Emerson Lake and Palmer együttesről szóló egyetlen magyar nyelvű monográfia könyvjelzőjét.

Írójának igaza van, a rock, vagyis az ifjúság zenéje ma már több, mint divat, múló őrület, ahogyan azt az ötvenes évek közepén vélték a szülők, a kritikusok, a szociológusok. Ma az ifjúsági és az egyetemes kultúra része, művészeti törekvés, épp úgy, mint ahogy egyes szubkultúrák szószólója, képviselője és életérzés-kifejező eszköze is.

Az idézett mottó a rock egyik általános jellemzőjét is fedi, miszerint a idősebb generációk nem értik a fiatalabb generációk aktuálisan favorizált zenéjét, általában visszatetszést vált ki. Az ötvenes évekbeli tinédzserek szülei éppúgy szörnyülködtek Elvis Presley lemezei hallatán, ahogyan egy mai tizenéves sem tudja megértetni szüleivel, hogy mi a jó Marilyn Manson zenéjében.

A rockzene még alig múlt ötven éves, máris szinte követhetetlen számú ágazatra bomlott, sokszor megkérdőjelezve vagy megtagadva saját gyökereit is. Egyes zenéket hallgatva sokszor felmerül a kérdés: egyáltalán rocknak nevezhető-e még? A kérdésfeltevés oka lehet a tárgyalt zene igénytelensége vagy éppen túlzottnak, "művészieskedőnek" vélt igényessége, de embertelensége, erőszakossága vagy éppen gépiessége is. Így vagy úgy, a rock mindenképpen érzéseket, indulatokat fejez ki, így elválaszthatatlan az embertől, az emberi természettől. Elemzése hozzásegít megérteni a tinédzserek kultúráját, gondolatait, értékrendjét. Tagadása, semmibe vétele maga a fejlődés és a továbblépés tagadása, gyermekeink önálló gondolkodásának, érzésvilágának megkérdőjelezése. A rockzene mindig meg tud újulni, mert a holnap házában lakik, ahogyan a jövő generációja is.

Maga a "rock" fogalom is tisztázásra szorul, ugyanis mást jelent napjainkban, mint az ötvenes vagy akár a nyolcvanas években, ennek oka elsősorban a már említett zenei sokféleség. Manapság a rock kifejezést elsősorban a keményebb hangzású, gitáralapú, "döngölős" zenére értik még a könnyűzenei televíziós csatornák műsorvezetői illetve egyes rockújságírók is, a könnyebben befogadható slágerzenére inkább használatos a pop kifejezés, holott a kettő gyökere ugyanaz. Jelen munkában a "rock" kifejezést általánosan használom az 1954-ben született ifjúsági zenére, műfajra való tekintet nélkül, legyen az hard rock, disco vagy éppen hardcore.

A számtalan műfaj közül a progresszív rock képezi tanulmányom fő tárgyát. Egyrészt ezt tartom a rock legfigyelemreméltóbb és legigényesebb válfajának, másrészt talán ez a fajta zene lehet az egyetlen ösvény, amely elvezethet a könnyűzene-hallgatástól a komolyzene megismeréséig, lévén, ezzel a műfajjal kapcsolatban merültek fel a legtöbbször a zenekritikusok körében a Mitől és meddig könnyű a zene? - típusú kérdések.

A progresszív rock művelői között számos klasszikus zenei képzettségű előadót találunk (mint például Rick Wakeman, a Yes zenekar billentyűse), és ezen előadók számosszor vállalkoztak arra, hogy klasszikusnak számító vagy kortárs komolyzenei műveket adaptáljanak saját felfogásukban közönségüknek. E művészek nem feltétlenül tudatos "népművelő tevékenysége" felbecsülhetetlen értékű, ugyanis nekik sikerült az, ami sok általános- vagy középiskolai zenetanárnak meghaladta képességeit: felkelteni a rockzenén felnőtt fiatalok figyelmét az európai zenetörténet maradandó művei iránt.

A progresszív rock elemzésénél nem kerülhetjük el, hogy szót ejtsünk magának a rockzenének a gyökereiről, a műfaj kialakulásának előzményeiről is, megemlítve a társadalmi és gazdasági hátteret is. Az ötvenes, hatvanas éveket felidézve eljutunk majd a progresszív rockzene fénykorának nevezett hetvenes évekbe, itt megemlítem majd a legjelentősebb előadókat, a magyar vonatkozásokat, és a műfaj jelenkori örököseit is. Mivel a rock ezen vállfaja lépett leginkább kapcsolatba más művészetekkel, szót ejtek majd a progresszív rockzenével összefüggésbe hozható filmekről, fotóművészeti remekként ismert lemezborítókról, és irodalmi, színházi vonatkozásokról is.

Lehetetlen vállalkozás lenne ismertetni a műfaj összes előadóját, tekintve, hogy számuk több ezerre is rúghat, ezért három zenekart választottam ki részletes történeti elemzésre: a Pink Floyd, a Yes és az Emerson Lake and Palmer együtteseket. Tettem ezt azért, mert e három zenekar esszenciálisan képviselte magát a műfajt, viszont a köztük lévő markáns különbségek kiváló alkalmat nyújtanak az összehasonlításra, valamint a progresszív rock ezerarcúságának bemutatására is.

[...]