Bevezető

A magyar archaikus népi imádságnak folklórműfajként történő elfogadása - 1970. február 11-e - óta a népköltészeti termékek gyűjtői és vizsgálói között szépen gyarapodik azok száma, akik e műfaj elkötelezett kutatóiként az imádságokra jellemző tartalmi avagy esztétikai sajátosságok adatolását, elemzését, bemutatását tartják feladatuknak. Még nem sok az ezzel foglalkozó vajdasági publikáció erről a népköltészeti kategóriáról, miközben igencsak szaporodik az erdélyi anyag s annak elemzése. Van már kárpátaljai, felvidéki, Mura-vidéki, szlavóniai imapublikáció is, hiszen a magyar nyelvterületnek ezen a vidékein élő magyarok is őrzik ezt a hagyományt.

A vajdasági magyarság archaikus vallási folklórtermékeivel máig kevés könyv, tanulmány, adatközlés foglalkozik. Közöttük a magam publikációiból van a legtöbb, hiszen 1980 óta gyűjtöm, rendszerezem, elemzem s publikálom a Vajdaságban gyűjtött archaikus népi imádságokat. Kezdetben csak szülőfalum, Kupuszina népi imáival ismerkedtem, őket vizsgálva adtam közre több szöveget, tanulmányt folklórörökségünk e részéről, s egy könyvben ennek a nyugat-bácskai falu imaanyagának keresztmetszetét. Később figyelmem kiterjedt az egész Vajdaságban élő magyar lakosságnak erre a szellemi örökségére - ebből készült a következő könyvem -, és a velünk együtt élő szerbek, horvátok ilyen hagyományára. Néhány dolgozatomban így a műfaj interetnikus jegyeivel foglalkozom.

Azonban mindmáig nem készült a népi imádságokról olyan tanulmány, s itt az egész magyar nyelvterületre gondolok, amely a szövegek nyelvi aspektusait venné szemügyre. Pedig többen is megemlítették azok nyelvi szépségét, erejét, megőrzött nyelvi régiségeit. Jelen dolgozatomban ilyen kísérletet teszek, hiszen az archaikus népi imádságoknak ez az oldala is megérdemli a figyelmet.

Nem célom a népi imádságok néplélektani archaizmusait vizsgálni, de azt igen, hogy a bennük felsejlő archaikus világképet milyen nyelvi anyag őrizte meg a XXI. század küszöbéig. S jelenleg nem az imádságok keletkezésének forrásvidéke érdekel igazán, hanem az apokrif fohászok nyelvezete. Feladatomnak érzem a késő középkori eredetű imádságok ránk maradt emlékfoszlányaiban felkutatni a magyar nyelvtörténeti örökséggel való rokonság néhány vonását, az etimológiai összefüggések aspektusát. Az évszázadokon átívelő orális imádsághagyományozódás a nyelvjáráskutató számára is érdekes feladatot kínál, hogy e tudományág eddigi állításait ezekben a szövegekben is helytállónak láthassa, esetenként újabb megfigyelésekkel szaporíthassa.

Tulajdonképpen a műfajt jellemző releváns nyelvi tényezőkre összpontosítom figyelmem, hogy kiderítsem, milyen nyelvi anyagból építkezik az apotropeikus vallásos folklórszöveg és a Krisztus szenvedéstörténetét megelevenítő - s ezáltal az együttszenvedés élményét kiváltó s ezért oltalmat, égi jutalmat ígérő - keresztény tudattartalmú imahagyomány.

Kötetem a tárgyalt népköltészeti kategória kutatástörténetét - megkülönböztetett figyelemmel a jugoszláviai kutatásokat - s a műfajra jellemző sajátosságokat külön tárgyalja.

A vizsgált anyag 330 imádság, melyet 1980 és 1998 között gyűjtöttem. Intenzívebb vajdasági gyűjtés azonban a kilencvenes évek elejétől folyt magnetofonnal is, lejegyzéssel is. A gyűjtésben több segítőtársam is volt, hogy a bácskai és bánáti magyarok szövegeit minél több helyről megkapjam, megmentsem. Így a vizsgált terület megnőtt, hiszen a Vajdaságból a magyar anyanyelvűek minden vidékről jelentkeztek, küldtek anyagot. Sajnos, kivétel is van, mert Szerémségbe nem tudtam eljutni. (A könyv kéziratának lezárása után azonban már az ottani magyaroktól is érkezett népi imádság, bizonyítva így a műfaj szerémségi jelenlétét is.) Ha tehettem, kontrollgyűjtést magam is végeztem olyan helyeken, ahonnan írásos szövegek érkeztek. Könyvem így lehetővé teszi egyrészt a vajdasági magyar archaikus népi imádságok eddigi legteljesebb gyűjteményének bemutatásával azok megismerését, e folklórműfaj vajdasági - bácskai és bánáti - hagyományanyagának alapos áttekintését, az imaszövegek tartalom szerint kialakított kategóriáinak vizsgálatát; másrészt bemutatja a vajdasági magyar adatközlők által a régi imádságokban használt nyelvet, a megőrzött releváns nyelvi ősiségeket és a mai beszélt nyelv, valamint a nyelvjárások imaszövegekben előforduló sajátosságait.

A tartalom szerinti imakategóriák közül a sok régiséget őrző bajelhárító népi imádságok gonoszűző fogalmait, leginkább a gonosz távoltartása céljából használt főneveket vizsgálom, míg a Krisztus szenvedéstörténetét, a passiót megelevenítő szövegek központi szerepű lexémáival, a szenvedésre utaló igékkel foglalkozom behatóbban. A nyelvjárási elemeket, mint a vajdasági magyar nyelvhasználatnak ugyancsak fontos tényezőit, külön fejezetben vizsgálom. Ezt a nyelvjárási szókészletből vett legjellemzőbb szavak, az archaikus kifejezések és a szövegekben egyetlenegyszer előforduló, ezért a nyelvtörténeti munkákból kölcsönzött műszóval "hapax legomenon"-nak nevezett lexémák jegyzéke követi.

A kötet második nagy része a Függelék, amelyben a vizsgált imaszövegek találhatók 1-től 330-ig terjedő sorszámmal. Ezek a számok szerepelnek a nyelvi vizsgálódások példaanyagában, így könnyítve meg a tájékozódást és a hivatkozásokat. A hangzó anyag lejegyzését a Balogh Lajos által ajánlott módszer szerint végeztem (Balogh L. szerk. 1993), míg az írásban kapott anyagot eredeti formájában közlöm. A szövegek tördelését, az eddig közzétett publikációk figyelembevételével, analógiák alapján végeztem.

A könyv Függelék (Vajdasági magyar archaikus népi imádságok) című fejezetében található vizsgált nagy gyűjteménynek az értéke abban is rejlik, hogy az 1990-es években a vajdasági magyarok körében fellelhető archaikus népi imádságanyag keresztmetszete ismerhető meg belőle.