| Azoknak a szerelme tetszik nekem, |
| akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen, |
| amíg a vonat indul, aztán a férfi az állomásba visszaszalad, |
| ott kell olvasnia a távírószalagokat; |
| az asszony meg a kocsiban egyedül marad, |
| de nem sír, és úgy pillant mindenkire, |
| mintha az egész lenge földön csak neki volna szíve. |
|
| Vagy akik fél-rom házukban összebújnak |
| földrengés után, s arról suttognak, hogyan rakhatnak újat, |
| s egy újabb földrobajtól ijedten, mikor roskad a mész, |
| terveznek makacsul tovább, kézbe-kéz. |
|
| Vagy akik ragályos kislányuk fölött éjszakáznak, |
| s úgy takarják el tőle a halált, mint hideget a házak, |
| és mikor meggyógyul s az udvaron megint rózsát nevel, |
| csak akkor buggyantják ki holt-rémült könnyeiket. |
|
| Vagy akiket tenger szakít el egymástól |
| és ők már vízözönnek érzik szívüket a vágytól, |
| de csak levelekkel egyesülhetnek s az izzó betük |
| már géppuskaként lyuggatták össze mindenük, |
| hogy csak a reményük él, az a pillanat, |
| mikor a papírból egymás gyöngy-mellére omlanak. |
|
| Vagy akik már tíz éve gyereket várnak, |
| és már a szemük héja is fiúcska-fáradt, |
| s úgy ülnek horpadt este a küszöbük előtt, |
| hogy legalább azt szüljenek egymásnak: hű időt. |
|
| Vagy akik azt sem tudják, mivel játszanak, |
| úgy álldogálnak jázminos kapuk alatt; |
| csillagok küldik őket, de nem tudják sehogy, |
| sehogy eltépni az együttlétből szőtt szalagot, |
| és zsibbadt lábbal, éhesen, éjszaka, |
| mint akik idegenbe, úgy csapódnak haza. |
|
| Vagy akiknek társát ez a föld |
| visszaölelte, s most csak a gyermekükben ölt |
| már testet az az egyetlen, az a tele-szív; |
| mint őtmagát, imádják a gyermekeit; |
| alkonyatkor megmosva madárka-lábukat, |
| hiszen azzal az ágyba ő szalad. |
|
| Vagy akik már húszévesen egymásra lelnek, |
| zsenge húsukból építve paradicsomkertet, |
| amit a kő-vén szomszédok is megirigyelnek, |
| mert olyan sűrű ez a kert, oly bimbós minden ága, |
| hogy ötvenszer sem árt neki a természet halála, |
| s csak amikor már görnyedtek s havasan-őszek, |
| adják meg lombjukat a végső-tiszta ősznek. |
|
| Vagy akik, ha már tudják, hogy nem szerelem |
| az az árnyék, mi sávot húz szemeiken |
| s gondolkodnak s elejtik egymás kezét szelíden, |
| hadd keressen, amíg egy holtig-hű tenyérben meg nem pihen: |
| azoknak a szerelme tetszik nekem. |
|
|
