| ha boldog lehetnék, nem bánnám, |
|
| így szólítom meg: öregapám. |
| Éjfél. A villany egyre sárgább, |
|
| Megtanultam, hogy a szívemben |
| csak a hűségnek adjak utat, |
| másként hiába szöksz: a kegyetlen |
| rögök kikérik áldozatukat. |
|
| Ki kell a szél markából tépni |
| a ház ajtaját meg a fejed: |
| én földi vagyok, a csillag égi, |
|
| Hányszor lestem a mozdulatlan |
| s hányszor nem éreztem magamban |
|
| Csitriből asszony, kamaszból férfi |
| lesz, de tudjuk-e biztosan, |
| miért érdemes forrni-égni, |
| míg a mi napunk is lezuhan? |
|
| Az éj-bálványt mindig úgy néztem, |
| hogy alig vártam, míg ledűl. |
| Kamillák bújnak össze a réten, |
| csak a hold dermed egyedül. |
|
| Lombokból-öntött csönd-tó. Az |
| nyüzsögnek a sötétség holdas |
|
| Boldog csak úgy lehetek, hogyha |
| Itt csillog a hóesés bokra, |
| mint álombeli tej-hegyek. |
|
|
