| És mikor benyitott a fehér szobába, |
| egy könyv volt a szürke csontfésű ágya. |
|
| És megfogta, hogy fölemelje, |
| de csak kapaszkodott a könyv-perembe. |
|
| Belenyúlt a vízbe: és a víztükör |
| szilárd volt, mint a vas. |
|
| S a máskor hajlékony égitestek |
| mozdíthatatlanok és feketék lettek. |
|
| A kutya szaladt és megmerevedett, |
| amint ránézett, a lába előtt. |
|
| És a fákhoz is hiába közeledett: |
| kemények lettek tőle, mint az üveg. |
| Színtelen, átlátszó és hideg |
|
| és húsa kopogó lett, mint a csont, |
| mint a száraz bőr, mint a járdák. |
|
| csak nézett hócsipke-szemmel, |
| fejében már színes kristály volt az agy: |
| jéghideg oktaéder-daganat. |
|
| Az idő nem nőtt és nem fogyott, |
| nem fénylett, nem borult: szikla-szarvait |
| meresztette föl, föl a napig, |
| hol már csak sápadt hab volt. A hab |
| fölött kék rés: kék tenger |
| és az alvadtvérszínű nap. |
|
| Egy kvarc-diófa megingott |
| és elvágódott: kékes-zöld szilánk-halak |
| és ragyogó szálkákra hasadt. |
|
| Rózsaszín sugárzás. Aztán a |
| rózsaszín helyén fölszállt a sárga. |
| Elfordult: körbeszélesedett, |
| mint a tölcsér és kialudt. |
|
| És egy nő lebegett mögötte, |
| mint a fény-tölcsér szülötte, |
| fekete sörényű nő, olyan fehéren! |
| piros mellbimbóval a szikra-jégen. |
|
| Énekelni kezdett és énekelve |
| belemerült a zúzmara-kertbe. |
| izzani kezdett, mint a parázs. |
| Madár röpült föl, körözött: |
| és minden fa zöld lett, tiszta-zöld. |
|
| karját nyakába kulcsolta, halvány |
| ölét törzsének feszítette, arcát arcára, |
| haja betakarta, mint izgága |
| bokor, mint a zápor, verte a szája. |
|
| mozdulni tudott: forró lett a teste. |
| Tavaszi olvadás kristály-agyában, |
| csillogás nőtt a szemében, |
|
| Az eleven gyöpön nyelvét féktelen játszó |
| kedvvel a gyöngy-fogak közé mártotta |
| s a lány combjaiba fonta; |
| aztán az egész kert lobogni, |
| csattogni kezdett, mint nagy piros zászló. |
|
|
