| Ez hát a katakombák gödre. |
| Arany halakat mázolunk a falra, |
| s énekelünk magunknak a szörny alatt, |
| aki a várost agyarába kapta, |
| hogy kint csak az örökkévalóság maradt. |
|
| Ó, hosszú sírok: elakadt liftek |
| két elveszett emelet között. |
| Vér mossa be a homokot hajunkra: |
| fönt orgyilkosok, hullák, gépdögök. |
|
| Csak fehér kezünk, fehér arcunk |
| holdja s himnuszaink komor |
| cinikus türelmét: hogy mikor |
| szúr mellünkbe a rémület, |
|
| mikor vágódunk le a sárba, |
| mikor nyom össze a leszakadt boltív |
| a rém tajtékos fogsora előtt, |
| mert idő még nem sunyított így, |
| nem vonaglott így a föld. |
|
| De mi festjük az aranyszínű |
| halakat, fölemelve fejünket, |
| pedig nincs is Krisztusunk. |
| S olyan lassan őrülünk meg, |
| hogy azt hisszük: még jók vagyunk. |
|
|
