| Te vigasztalsz most, Ravel |
| szikár és fűszeres muzsikáddal, |
| míg az ég az ablak előtt áll |
| és áttetsző homlokát simítja. |
|
| Forgatsz magaddal, úgy úsztatsz, |
| mint szorgalmas folyó egy halottat. |
| a vidéken, melyet most kigöngyölsz. |
|
| Világosodik a teremtés. Dombok |
| derülnek, egy terebélyes fa levedli |
| a ködöt magáról és lassú ütemben |
| magas fű leng a rögökön, hol |
| ember jár s lendülő tornyokat emel. |
|
| S mintha szaladó tenger lenne: |
| ide-oda hullámzik mellemben a vér. |
| Mintha belsőrészeimet elmosta volna |
| s le-föl dobálná a szívem. |
|
| Táncoltass, virulás és fény. |
| Senki sem tudja, honnan jön, |
| s virágba-igézni, mint a szél és felhők |
|
| a szerelmes völgyet, városok partjait, |
| fogamzó agyakat, hogy észre se vegyük |
|
|
