| Azokban a boldog napokban, |
| mikor törvény lett, hogy szeretsz, |
| annyira a káprázatodé voltam: |
| azt hittem, nem éli túl ez a test, |
|
| a veszett két kar, a vak ágyék. |
| Zihálva feküdtem éjszaka, |
| s tudtam, ha madárrá válnék, |
| hozzád suhannék: haza, haza. |
|
| De nem voltam, nem voltam madár, |
| és csak feküdtem, ősember, a vad |
| szobámban, a könyveim alatt. |
|
| Csak virrasztottam, és mint festményen, |
| nézegettem azt a pillanatot, |
| ahogy a fejed hátradűlt s elértem |
| a szád: nap az esti folyót. |
|
| S újra éreztem a húsod, azt a |
| puha villanyt, mellyel a szíved átütött. |
| S kezedre gondoltam, érett szavadra |
| lángoló csontjaim között. |
|
|
