| most, hogy újra a napos szemed nyitod ránk, |
| egy kisfiú a mély, zöld rét |
| közepén sárga kikericseket szed, |
| kék kabátja csupa virágpor |
| és nekünk eszünkbe se jut többé |
| a hó meg a hideg meg az eső, |
| a csupasz fákkal, elázott gerlékkel |
| mikor nem tudtuk még, meddig haragszol, |
| csak kapaszkodtunk kő-, gyapjú-, és szén-ruhádba, |
| és mindig azokra az időkre gondoltunk: |
| a jókedvűekre, szerelmesekre, |
| a fátyladat Nap-arcod elől levetőkre, |
| vigan szaladnak a villamosok, |
| kegyetlen és ibolya-illattal csillapító, |
| részeg vagyok, ha a föld szagában beszívlak, |
| állatok szőrében, szerelem indulatában érezlek: |
| ki vagyok én, kit ilyen anya szült |
| a fehér-csigolyás halálnak? |
| Te vissza-szülöd, kiket világra hoztál: |
| Vagy éppen a csírázás meg a fagy |
| a te igazi, a teljes arcod, |
| és nekünk ugyanúgy kell örülnünk, |
| ahogy jajveszékelnünk, ha megölsz? |
| És a sötétség, a semmi, ha jön, |
| csak a te lehúnyt szemhéjad, |
| aztán megint szállnak mézre a darazsaid, |
| kotkodácsolnak fészkeiken vizicsirkéid, |
| kukac után tátognak halaid, |
| meghajolnak ezüstnyárfáid |
| a májusi esők talpa alatt? |
| Hogy röpködsz, káprázol majd itt nemsokára |
| lepkéiddel, rigóiddal, kéreg alatt lüktető petéiddel, |
| hogy esnek majd egymás szájának |
| lányok és fiúk a nyílt utcán, |
| mert most a gyökérnövesztő, vad, fékezhetetlen |
| éppolyan halálosan veszélyes, |
| mint a téli, a jég-torlaszos, |
| te mindig ismerős és csapda-állító, |
| húserdőink mélyeire kiváncsi. |
| egy szabadság ágai, gyümölcsei: |
| nem élhet egyedül a szitakötő, |
| az ökörfarkkóró és az ebihal, |
| csak a te méhedben és öledben, |
| szomorúságunkat gyógyító anya, |
| útkereszteződéseknél váró férfiakban |
| Most, hogy a háztetőkön táncodat járod, |
| mert te megszólalsz bennem |
| a víz szagával, tulipánbibével, |
| de én vagyok a te hangod: |
|
|
