| a bőrökön, amiket jól ismersz: |
| te hoztad egyszer, fehérek, |
| játszunk rajtuk ketten a gyerekkel, |
| nevetünk és csípkedjük egymást; |
| hogy tud nevetéssé nyílni |
| a szeme, a homloka, a szája, |
| ki tudja, honnan, ki tudja, meddig szalad, |
| a legvékonyabb emberi kötődést is, |
| megtagad engem, hogy aztán |
| újra előlről kezdődjön számára, |
| az egyetlen fény-, szag- és érintés-özön. |
| oldalt fordított arcát figyelem, |
| hogy én már nem is vagyok itt |
| mert anyja most már éppúgy |
| benne lakik, akár az apja, |
| a természet újra egy a húsában, |
| az emberöltőig meg-nem-állóban. |
| ahogy neked is semmi vagyok, |
| szeme olyan messziről süt, |
| mikor reggel kiáll az ajtóba, |
| az én arcomnak ettől a derűtől |
| Milyen hús- és csont-burok bír ki |
| ekkora ellentétet? Itt áll |
| tárt szemmel néz rám a síkság, |
| mintha nem volna mögötte semmi, |
| mintha még nem láttam volna |
| végighasadt oldalú, kiszáradt fát, |
| kocsikerékkel az útra vasalt sündisznót, |
| tőből levágott lábú embert, |
| bogárként a homokban vonszolódót, |
| itt szorítja ujjaimat ez a gyerek, |
| Fordítsam el róla árnyékom? |
| de ha visszanevetek rá, az se árulás, |
| ereiben a tűzhányók melege, |
| a véren, gyökereken, születésen átsütő, |
| szalad előre a lapályba-vesző úton, |
| ő most paripa, szekér, madár, |
| énekli a paripák, szekerek, madarak mámorát. |
| Süketnek és némának lenni |
| mellette, hanyattbukottnak, |
| fölfordított, korhadt vályúnak a muharmezőn? |
| Este a kis teremtésbe-vakuló Ádám |
| megfogja görnyedt teremtője kezét, |
| leülteti az akáctűz mellé |
| és megmutatja neki a sötétségből |
|
|
