| Igen, most kinyílt minden, |
| kinyílt a világ őshegy-pofája, |
| a lassan kitáruló, gyorsan összecsapó, |
| a büdös, sárga őrlőfogsoros pofa, |
| rothadékok, zsír és húscafat gödre, |
| látni, mi bújik mögötte, mi rekedt |
| a ragyogó, egyforma, kecsegetető |
| napok mögé, hosszú mosolyok mögé, |
| jóság, gyermeki szavak mögé, |
| nincs fátyol és köd tagjainkon, |
| nincs ezüst-arany hínár rajtad és rajtam. |
| látható májjal, gyomorral és belekkel: |
| Még élve, forrón és remegve, |
| mindent kivallva, elárulva, leköpve, |
| összeégetve: feketén, szenesen |
| A nehéz hegyes pillantások |
| mint a kövek, kavicsok: zúznak és ütnek. |
| Igen, most kinyílt minden, |
| az öntudatlan virágzástól |
| az üres ágyon. A szél aztán |
| telehordta porral-szeméttel |
| ezeket a nyitott eresztékeket, |
| tépett, piros hússzöveteket: az elszakított, |
| véresen csüngő kapcsokat. |
| Ezt akartad? Lábaimat két |
| összehajtott szálfához kötözni, |
| (ezek voltak legszebb éveink!) |
| aztán elengedni: ezt akartad? |
| Darabjaimat a hold kampóira, |
| a föld legmélyebb árkaiba vetni? |
| A poharak az asztalon állnak, |
| mindent összezavarás poharai; |
| beleszáll minden törésbe, |
| repedésbe, eltünteti a csonkokat. |
| A síkság hallgat, elnyúlik, |
| sivatagi homoknyelvei világítanak. |
|
|
