| Vera, ma arra jártam és föllestem |
| az ablakára, az ötödik emeletre. |
| Sötét volt, sötétnek kellett lennie, |
| még nem kaphatta meg az új lakó |
| a maga lakását, az udvarról hűsölő |
| konyhát, a hallt meg a pöttyös, nagy |
| virágokkal fülelő utcai szobát. |
| Íróasztalát a fal-hosszú kettősablaknál, |
| a számomra szokatlanul esetlen, régifajta |
| az íróasztal melletti kerek, bársonyrózsás |
| fotelba ültetett; köztünk kerekes asztal, |
| kávék egymásután. Tüzet nem engedett adni. |
| Legtöbbször háziköntösben volt |
| és töppedtebb, fáradtabb évről évre. Időnként |
| a férje képére sandítottam: kék |
| portréra a heverő fölött. |
| Második férj, mégis egyetlen; csak dícsért, |
| éreztem, mégse eszményített. |
| Hűvös agyú, tiszt, fölszítódott ellenálló; |
| negyvenöt után őrnagy, ötvenegyben halott. |
| Maga négy év múlva cserélte föl |
| a rabság özvegységét az özvegység börtönével. |
| Először tejet árult egy kis boltban: |
| az idegei miatt. Aztán a Rádió. |
| Éveken át mindenfélét íratott velem |
| ízlésünk különbsége ellenére. Maga |
| örökké egyenes és kíméletlen volt; |
| nemhivatalos forradalmár: tízparancsolattal |
| és véres végrehajtással; szégyelltem magam |
| a tettei előtt. De megtanított valamit |
| szívósságból. Nagyon kicsi, nagyon ősz |
| asszony, mikor utoljára jött föl hozzánk |
| a hosszú, töredezett hegyilépcsőn, |
| elnézte a Gellért-hegy déli oldalát, a várost, |
| vad rügyeket az orgonabokrokon, |
| és leült: hústalan, gacsos kezek, |
| alig nyíló, szenvedéses száj. Cigarettára gyújtott. |
| Egyedül, mint húsz éve mindig. |
| Tegnap újra föl akartam hívni, |
| többször előfordult, mióta akkor |
| hazakísértem magát buszon, villamoson, |
| egészen az utolsó állomásig. |
| Nagy katonai díszpompát kapott. Folyton |
| elfelejtem és telefonálni akarok, |
| nézem az ablakát az ötödiken, nézek föl, |
| ahol már semmi nincs, az ablaka fölé. |
|
|
