| harminc éve szántlak, boronállak, |
| erdélyi menekült felejtett |
| szétlőtt konyhánkban, Harasztin, |
| sáros voltál, háború-véres, |
| zörgetem papírusz-lapjaidat, |
| csak azok a vad, muzsikás, |
| széldúlásos éjszakák nem múlnak el, |
| midőn a Nagy Nyíl nyomában |
| zúgok veled és te istent is |
| megnyitod nekem, te könyv, te száj, |
| te nyelv: történelmünkről |
| morduló, vékony, fekete koporsó, |
| szurkosan-töredezetten csillanó csontozata |
| annak, ki táltosfogait elhullajtotta, |
| addig dorombozott, töltötte magába |
| a minden dongáján kilukadt világ |
| szőlőhegyeit. És most a táltosfogak |
| megfogantak, kifakadásukat |
| látjuk a szomszéd hegyeken |
| és Amerika vasbeton-méhsejtjeiben, |
| bárhol a világ-vizek porongján, |
| ha van még ilyen a mi büdös, |
| négykézláb bejárt disznóóljainkban, |
| betűidre düllesztem a szemem, te még |
| mindent titkosan élő kisfiú-koromat |
| s hogy buta férfi-díszleteim |
| mögött meg is maradtam annak, |
| ki a mindenségben szaladgált |
| a faluvégi homokvágás sárga kórói között |
| térdenalul-érő kisgatyában, |
| elálló, tönkrenyírt hajával; |
| nemző és szülő, lüktető-tiszta könyv, |
| te fajtánkat és a forradalmat |
| csömört-nem-érző nászban egyesítő, |
| mert néha odáig bukunk, hogy egyetlen |
| ember, egyetlen koponyacsúcs, |
| egyetlen országot-átvérző szenvedés és halál |
| a nemzet, hiszen aki magvát |
| belédcsiholta, egyedül volt az, |
| egyedül boldogtalan, rúgdalt |
| húsa tizenötmillió, rém-torkú fiának, |
| éjjel a fejem fölé teszlek, |
| és éjfélkor, minden éjfelen |
| dobol, kattog a polc-deszka |
|
|
