| Olyan szép vagy, szerelmem, |
| olyan nekivadultan csókolózunk |
| és tréfálkozunk a gyilkoló földön, |
| hogy én már egyre jobban vágyakozom |
| egy ügyetlenebb kis nőre, |
| kinek nem olyan szép zöld a szeme, mint a tied, |
| nem annyira lelkesítő a suttogása, |
| a bőre iszonyúan más illatú, |
| vaskos combjaival is zavarba hoz, |
| de félek tőle, ha levetkőzik: |
| hátha elrontom az élvezetét, |
| mikor már semmise számít: |
| az ember beleveti magát a hús szakadékába, |
| idegcsápjaival simogatja egy másik test |
| önkívületben hullámzó páfrányerdejét: |
| azt a közös reszketést kívánom, |
| azt az elgyöngülést, a szigetről-szigetre |
| attól még szikrázóbb lesz a nevetésed, |
| ahogy az ágy előtt ide-odahajolsz |
| és áthúzod fejeden az új nyáriruhád |
| vízililiomait és sárkányfüveit. |
|
|
