Ajándékozások

1. TEJFEHÉREN SZÖKELLŐ HULLÁMOKKAL

Örvény-mosolygásod, szád folyópartja. De a fényköd mögött nagyszemöldökű tekintetek figyeltek: tested felém fordult, titokban, hogy még isten se érezhesse a szétrobbantó, bugyborékoló önkívületet, kapuid ki-becsapódását.

Külső sötétség sűrűsödött, belső terült szét, végiglángoló bőr rajtam, úsztam befelé vállig, sas ült a sziklaroncson, vijjogásától hunyorogtak, kihúnytak a csillagok.

Vállamat, arcomat akartad: a halált, eltűnést benned, egésztestű visszazuhanást a nemlét folyamforgójába, a csattogva-táncolást, embertelen, zene-vert partoldalakon.

Arcodba tapadtam, belülről a koponyád gyűrűibe, melled félüregébe, derekad agyagába, méhed föltartott sátrába. Zsigerek és csavarodó fáklyák! Mámor és sötétség! Kettősség és egyedüllét! Csobolásom vadságod forrásában! Illatok, surlódások, feszülések és lázak ajkai, és teltség, telítettség gömbhéjai: te, én: eggyéömlött lét, ajándékozás és őrület.

Megérkeztem: te voltál. Arcod ráhajolt a parázna földre, lepörzsölte a rózsákat, erdőket, és én tetőtől-talpig, fuldoklásig lüktettem benned: egy soha nem képzelt, vakítva-simogató selyemgubóban.

Fölhasogatja a konyhát a nap. A rádióból istenek sírnak Bach, Händel, Bartók arcaival. Ősember éneke szemen-döfött medve előtt. Holnap ugyanígy lesz minden, mint ma: fák, pannon gyíkok és én: itt tekergünk a létezés ablakai között. Meztelenségem a kíváncsiságom: testrészeimből szemek lesnek ki a halál előtti földre.

Este csöndet hörbölök vagy arany-nyaktilós tébolyt. Az éjszaka lemondás. Kúszva közeledek, megmentem életem, kúszok az ágyig, angolnás karokig. Két totem-állat.

Fölemelkednek. Nem ismerhetnek egymásra: a sárga-fekete madárcsőrű a nyelve mellett kihorgadó farkas-agyarúra.

Mégse engedlek el, Rombusz-ajkad égetem a labirintus-falakra. A teremtés fehér angyalára halál-csönddel hull gyönyöröm széttépett tollazata.