| | megint a rügyező csiklód, |
| | mikor már görönggyé fröccsent köztünk |
| | vágódott szét összenőtt szívünk, |
| rezes, zöld, lila fényeket sütve |
| szánk hosszában repedt ketté, |
| | a dühök villanydrótjain testünk |
| | egyedül kell keresned istent”, |
| de hajad sötétsége leszállt, |
| | vállad forgóin mérik fogaim |
| megint reszket lábaim közt |
| | lángolnak föllázadva hüvelyedben: |
| a gyönyör isten metafórája, |
| | egyre szélesebbre hajtok: |
| egymásba nyitódó ablakok a világűrben, |
| | és parti szittyó zamata énekel, |
| | a kiszabadult én ziháló szárnyai, |
| tíz éve gyűjtöm ujjaimmal |
| | melleid hegyét körbesuhanom, |
| | az arcomon, ágyékomon hasad: |
| | ahogy az Úr teremtette Ádámot az ősagyagból, |
| | nem akarom, hogy harisnya, szoknya |
| felhőzze el hosszú szemérmed: |
| | az ég hajnalcsillagáig kitágult én |
| | megtalálta jelképeit a lassú zenével |
| | rácsavarodó hús-hurkokban, |
| az őrülten fölszökkent térdek |
| | a semmi elől egymás derengő bőrébe átcsúszni, |
| | és most itt kanyarogsz a karjaim közt, |
| partjain túltajtékzó test, |
| | új vágyakozásod rándulását |
| | most süvítsd a szemembe, hogy csak |
| | kellett volna kimondanom: |
| én nyelvedre fonom a nyelvemet |
|
|
