| A rokon-vért kiben szerettem, |
| csak most ismerlek föl: az idegenben. |
|
| Kinek a szája hosszú emlék, |
| még mindig faggatom szerelmét. |
|
| Mert rögtön ott szálltunk: lemondva, |
| híváson túli káprázatokba. |
|
| Egybe-súrlódott a testünk végül, |
| mégse választhattalak: csak ellenségül. |
|
| Két egyből ha megszületik a kettő, |
| torkunkban lángol a száraz erdő. |
|
| A démon bennünk nem azért szökött föl, |
| hogy kiverhessük az őrült tükörből. |
|
| Mert látom már, kiben a másik |
| szétszakadhat a sors-tagadásig. |
|
| S kinek most árnya dűl agyamra, |
| kilép szememből fölragyogva. |
|
|
