| | A Vadgalamb-tisztáson sír a szél, |
| | végigtépázza az akácokat, a nyárfák sudarát, |
| | csörögnek lent a mélyerdőben az ágak, |
| a nap szemfényvesztő, forró arannyal |
| | hízlalja óriásira a fűszálakat, |
| | szürke, elsüllyedt szemmel |
| | néznek rám a tűzhely kövei: |
| | hirtelen azonban élesen, kétségbeesetten |
| | kiált egyet a lábaserdőn a zöld, nagy harkály. |
| az avar alatt, vastag ruhájuk |
| | levéllel fojtogatott dombhát, |
| | még itt vadászhatnának, halként cikázhatnának |
| a némán messze-siető folyóban, |
| | de már pókhálós bogarak futnak át |
| | a mellcsontjukat sarjasztó |
| | csobbant a nap és egyesülésük |
| visszavezette őket a nemiség bűne előtti |
| | ezen a kisült vadzab-csomókon |
| nem segít már az éjfélutáni harmat, |
| | fészkeiket. Meztelen és névtelen |
| | leszek, mire a hideg felhők |
|
|
