| | Te voltál ott a hó fölött |
| | te hívtál, hogy ott maradjak |
| | a téli dercés köd-hálóban is, |
| | te voltál a síkság homály-szoknyájába |
| | belenyilazó rétisas-vijjogás, |
| | te voltál a síkság homály-szoknyájába |
| | kaparászta a kis szoba hunyorgó |
| | te voltál a lábam előtt feketedő |
| | te voltál a bíbicek szakadatlanul |
| | te voltál a kemény nádszálakat |
| | harmat-ütötte gyalogutakon, |
| bénultan üldögélve a rám-vetődő |
| | augusztusi nap oroszlánszájában. |
| csak az árván-hagyott bogáncs tüskés fejében, |
| | anyjáig visszareszkető térdeiben. |
| | esőcsöppektől orromba szálló illatban, |
| a sáros, ellenséges virradatban, |
| | mikor még alszanak a fák. |
| nyomok a fehér nemzéstől-foganástól |
| | születés vérétől a gyerekkorig, |
| | és a zöld kis szív ugyanúgy |
| | paripáid eloszló patkó-dörejét. |
| | És eljön az asszony kora, |
| vállig lángtarajos férfi menekül |
| kinyílik, virágzó szögesdrót-sövény |
| | két öl dobpergése és pusztítás, |
| | és kifosztott koponyaüreg, |
| | éjszaka-szövet a csontokban, |
| tavaszi ujjongás a rügyekkel, fészkekkel a bokrok könyökén, |
| | és őrült, széllel sikoltozó |
| | Az isten-semmi áttetsző elmévé tesz |
| | a lét legbelső méhének napsejtjévé |
| Az isten-semmi a magasságban megdermedt |
| | és a fehérre fehérrel meszelt messzeség. |
| hosszú utaim hozzád kanyarogtak, |
| | az ágyúzás-kavarta pocsolyából, |
| | hurokban eltört nyakcsigolyája |
| Isten-semmi: közöny befagyott tekintete, |
| isten-semmi: hegyekkel eltorlaszolt ajkú, |
| isten-semmi: mészárszékek és vágóhidak |
| | te küldöd a betegségeket, |
| | a mammut lábú fa recsegve |
| Hívtalak a félelem ellen, |
| | a lélek csontrákja ellen, |
| | tavaszi rozsvetés-mosolyodra, |
| | most is úgy virrasztom az éjfélt, |
| | mikor odalépsz madárfej-maszkodban |
| meddig akarod még, hogy itt éljek |
| | de csak rekedt hang válaszol |
| | csak a mindenség sziklába, |
| | bugyolált álma suhint rám: |
| | Az isten-semmit nem lehet letépni, |
|
|
