Szörnyeteg vadrózsák

– Nővérem hároméves betegsége és halála után –
Az én elbomlik.
 Vadrózsák
 tüskéznek a helyén.
 E szörnyeteg vadrózsákat
 nem te nevelted,
 a föld nedvei közt várták
 a vérkeringésedben,
 hogy fölvörösödhessenek
az ablakom elé,
mikor már a Jelenlét
 nem kap oxigént,
 a beléd-temetkező szemek
 lecsukódnak
 és a száj
 csókok foszladozó
 szélén húzza a kezed
 vissza,
 vissza
 a rózsák előtti időbe.
 Burkaid fölpattantak,
 selymük nem takarja a létet,
 az őrült molekulák
lecsúsztak róla,
 sisteregve pattogtak el
 az izzó élet-serpenyő aljáról,
 mint a jéggyöngyök.
 Te nem csodálod,
 hogy nem vagy itt,
 nem esel
össze többé
 a csontjaidat átvillámló
 sejtlobbanás-görcstől,
 te virágzol valahol,
 egyfolytában susogsz
nekem a fölfoghatatlanról.
 Valahonnan figyelsz,
kikerült fémtárcsa-szemekkel
 nézel rám
 a semmiben tovább-suhanva.
 Kiszabadult
tekinteted meggyökerezik, lombosodik
 láthatatlan sugár-zuhanyokban.
Hangodat,
 fölhúzódó szemhéjaidat
 az isten vadrózsa-tombolása:
 tűz hömpölygése rohanta le,
 a házat beillatozó, éjszakai halálfej-szirmok
szemembe-nevetése;
 tőrös indák
 tekergőzése       az ágyam felé,
tüskék vihara,
 gyökerek karommá
 hegyesedése a nyakamon.
 Mosolyod helyett
 üres rettegés mozdul lassan
 a fény-csöndben:
 vadrózsái
 az elnémultnak,
 elnémíthatatlannak.
 Kapaszkodok a fájdalom ablakába,
szárnyait
 sarkig, évszakokig te nyitottad;
 földön-átgyömöszkölődő villaágak
 tolakszanak be rajta:
arcomon zöld vér-terítő,
 „döglődök itt, mint a féreg.”
 Zöld őserdő-sustorgás
 visszhangzik szavaidra,
 fekete-zöld óriáscserje
 kunkorodik faltól-falig
 a parketta-rések között,
 semmise maradt nekem
belőled:
 névtelen,
 emberentúli
 vadrózsák fekete-vörös fejjel
kúsznak,
 terpeszkednek
 a darab-hold elé.


Hátra Kezdőlap Előre