| | és most mégis csak a tied; |
| | csupaszon és holtan várja |
| | lépteidet, visszatérésed. |
| és földre-szakadt fű fogad itt; |
| | kifagyott sás szomorúságába |
| | Nem érhetsz már haza soha, |
| | és a házak akácfás körvonalaiban. |
| | a kirabolt, télvégi erdő. |
| legcsúcsán most lelepleződő |
| | sárgarigó- és vércsefészkek, |
| | mégis magadénak érzel minden |
| | lefűrészelt fatörzset, füstös követ |
| a csupasz ágaké és bokroké, |
| | a fölbolydult, zöld kuszaság |
| most nem kápráztatja el érzékeidet, |
| | Az erdő nyomorult, mint a vakond, |
| | ki hiába túrta föl világos-sárga kupacait |
| | nem bújhat föl soha a fényre. |
| | egy szakállas gyökér-husángot |
| s egy hang azt suttogja belőle: |
| | más hatalmaknak te ne szolgálj, |
| | itt fog beboltozni dombjaival |
|
|
