Eljött a homok alól

 Ott ült az ágyam szélén.
 Először, mióta meghalt.
 Éreztem
 erős melleit,
kifésülhetetlen
 haja illatát.
 Szája puha volt, sima,
 fölismerhetetlen.
 Ki láthatta jobban fiú-tekintetemet,
ki tudhatta, merre vájja medrét
 a vérem,
 ha nem ő, első fölfedezője
 testem és agyam
 kárhozatainak?
 Eljött
 a haraszti kórók, homok alól
 a kamasz-időm:
 bombázások, elzuhanások
 és egymásba-röpülések zűrzavara.
 Túlvilági bőrével
megérintette a térdemet, csípőmet,
 arcomat.
 De már ő se tudta elmondani,
hogy futottunk együtt
 a por-szárnyas
 dombokon át,
 hogy dobogott a szerelem
 vadvizeinek mélyén
 egymás kezében a szívünk,
s a hó, az az éjféli,
 mikor fehér angórakesztyűjében
melegítette a kezem
 a templom lépcsőin,
 örvényleni kezdett,
 elborította
 a tiltakozó kobalt-kék szemeket.


Hátra Kezdőlap Előre