| Mert zuhansz, abba kapaszkodsz, amit érsz: |
| hitbe, szeretetbe, szerelembe. |
| Ingsz és rengsz. Hull rólad a cifra penész, |
| domborul ki alóla az eszme. |
| S mostmár látod, micsoda meredély ez, |
| sziklával, köddel s hullákkal is tele; |
| ide leszédülsz, és mire fölébredsz, |
| nem te éledsz csak a halál szele. |
|
| Lásd, sorsod ez: e förtelmes zuhanás, |
| jaj, azt se tudva, mikortól-meddig. |
| Azt se tudva, utána virrad-e más, |
| és a mélyt éred el vagy a semmit? |
| Csak azt érzed csak úgy, mintha álmaid |
| közben ádáz szemmel körbe-nézel, |
| hogy szétkergesd a rémület árnyait, |
| és nem bírsz a szörnyek seregével. |
|
| S hitbe, barátságba, szerelembe kapsz, |
| ahogy mind lejjebb nyel a sötétség, |
| de nem érzed csak a kőtorok csupasz |
| falát s szíved esdeklő verését. |
| Igy buksz tovább, te áldott, te átkozott, |
| egyre megadóbban immár, széttárt |
| karokkal, mint a lesújtott angyalok, |
| átszelve a véred szakadékát. |
|
|
