| Mikor levelet írtam neki: |
| válasza: rendelkezésére állok. |
|
| Mikor először a lépcsőjén fölmentem: |
|
| S én félve lestem a nagy szikla-fejet, |
| mely tücsökzenét tud önteni. |
|
| „Barátom, sánta még a tánc.” |
|
| S leült velem és elmagyarázta |
| a „favágást” egy óra alatt. |
|
| Egyszer láttam, hogyan borotválkozott: |
| kente a habot és fütyült hozzá. |
|
| Utoljára öngyilkosokról beszélgettünk, |
|
| S most aztán elment valahová |
| az érzéketlen gesztenyefák fölött, |
|
| nem borotválkozik, míg fütyül, többé, |
| csak bálvány-arcát látni a könyvein |
|
| lebegni, mint az ősi szellemek, |
| kik sápadtan őrizték sirjukat; |
|
| nem írja le többé ezt a szót: Erzsike, |
| gyökerek közé akadt az ujja; |
|
| a „Földvári mólón” locsogó habot, |
| mely túlélte, nem látja többé, |
|
| és a kerítésnek sosem döntik |
|
| A feketerigóknak egyetlen morzsa húst |
| se szórhat a havas erkélyre, |
|
| mert a világ lezuhant a fejéből |
|
| s itt fekszik darabokra zúzva |
|
| alföldi akácok, Buda hegyei |
|
| fölkiáltanak gyötrelmükben: |
| elment, aki itthagyta magát! |
|
|
