| Boldog és szabad már sohase leszel, szivem. |
| Így fognak föld alá kapálni örömtelen. |
| A mindenségnek lesz egy pontja, ahol szakadt |
| szívvel csak fekszel a milliárd-éves göröngy alatt. |
| Hiányzik belőled valami ősrégi, szent |
| düh, mellyel a jövőért szétlöknéd a jelent. |
|
| Erre semmi bocsánat: akin majd sirod |
| békái átugrálnak, csak félni tudott. |
| Pedig csupa örvény vagy, ezüst szavú, |
| vágyóbb arcot nem védett szebb hajkoszorú; |
| ordítani kényszerít a vállad, éhező szemed: |
| semmibe fordítod a lépteidet! |
|
| Csókkal hiába sóvárogsz, erőd a vak, |
| mindig csak rejted, sose nyitod magad. |
| Soha! Mért nem hagyod a lét őrületét |
| vérrel, lármával föltörni, miért? |
| Siratlak és gyűlöllek és megértelek: |
| sötét gyökérként fuldoklok nélküled. |
|
|
