|
1.
| Megmutattad nekem a vizet, |
| Az ártó kőzeteket sem ismerem, |
| a savakat sem és a gépeket; |
| saját szépségem-irtózatosságom is |
| sötét, omlékony, mint az iszap. |
|
| Pávafark nyílik ki hirtelen: |
| egész jelenlétem hiábavalósága. |
| most tudtam meg: már nem te vagyok. |
|
| Te szembenállsz velem. Vársz, |
| lehajolsz a vizek fölé. Látom él a víz, |
| él a hús, az erdő; él: lángol. |
| Lángol a víz: nem tudom, mi a láng, |
| és énekelek itt a tűzvész előtt. |
|
| ne szánakozz többé: odamegyek. |
| Mást nem tudok. Mondom neked |
|
| Gyerekkoromban ismertem a sarat, |
| ismertem a szelet, árokpartot, |
| az első sugarat és az esti homályt: |
| szeretnék megmeredni és hallgatni. |
|
| De élek, mint a fa és kiáltok: |
| Vagy ez az észrevétlen hallgatás te vagy? |
| Ne rejtőzködj: elmegyek oda, |
| ahol a vizek fölé hajolsz. |
|
| Itt nem jutott nekem semmi több. |
| Semmi; a lekerekült fenekű cseréptányér |
| rád-bámul: semmi és kiesik rajta |
| a homlokom, a szám, az izmom |
| észrevétlen. Tízezer év óta esem. |
|
| Nem akasztott meg egy ág, |
| valahol két elragadtatott szárny. |
| de nem akasztott meg egy szív. |
|
| Csillagok hasították át agyam: |
| Nincs bennem fény. Benned van, |
| ott, ahol állsz. Hallasz? énekelek |
|
| a lányokat és orgonafa-késemmel |
| utat vágtam magamnak a gazok és kórók |
|
2.
| A szerelemről vannak szavaink, |
| de bennem lassan kihűl az áhitat, |
| és hömpölygetni kezd egy csíkos, |
| Bokrok alatt, a fagy vermeiben, |
| házakat mosva és hidak alatt. |
|
| Van, aki röpülni szeretne ilyenkor, |
| engem összelapít ez a mosoly: |
| a száj galagonyasövényéről indul el |
| és a szem merő-zöld káprázatába |
| szakad szét. Minden kinyílik, |
| amit te ismersz, de nekem fém-meztelenség |
| a gyümölcs húsából irgalmas |
| tisztasággal fordul ki a mag. |
|
| Megmutattad nekem a szerelem képét, |
| Egy őrültet látok, füstoszlopot látok |
| és téged: a túlsó partról görbülsz |
| a vizek fölé, mint a szürkegém. |
|
| az én kezem és az én kezem a te kezed. |
| Ilyen szavakat: testedet kívánom. |
| És olyan szavakat, hogy menj, |
| borítsd le lúgkővel az arcod, |
| nem akarlak megismerni többé. |
|
| Ne légy, ne éhezz énrám, bújj a rög alá, |
| a sötétségbe, ahonnan jöttél, fald föl magad |
| és hallgass el, hallgass. |
|
| Mivel garázda volt a nyár. |
| Naponta épültek aranyhidak |
| az ég fakadó ellentétei közt |
| és a férfi, ki a teremtésből |
| előlépett asszonya hajával, |
| a szélben. Még áldott volt minden tévedéstől. |
|
| Te szembenálló. S ha közeledek, |
| tovább haladsz. Nem érhetem |
| utól magamat. De kiáltani elég: |
|
| paradicsomi sorsomat, fénylettem |
| és szívemben szabadon suhant |
| körbe-körbe egy fehéren tükröző |
| madár, mintha a lerogyhatatlan |
|
3.
| Most igazán, földre-tottyanó levelek, |
| most igazán, mikor nemsokára |
| kopogós lesz az út, mint a bakelit. |
| Érted ezt, letaszíthatatlan? |
| Az ész évszakait és a termékenységét? |
| Most igazán álmomnak beszélek. |
|
| A kövek termékenysége: a hegy, |
| a vizek termékenysége: az eső, |
| a levegő termékenység: a vihar. |
| A termékenység: az egész és te vagy az. |
|
| A vas nem zuhan, a fény nem zuhan, |
| te állsz, és én eliramlok |
| alattad, fölötted: mindig aggódom. |
|
| Tavasszal, mikor még friss az ásás, |
| a föld gőze ősi, ismerős simitással |
| áramlik vérembe: akkor megismerlek. |
| Arcom és a leesett levél rajza ugyanaz. |
| Csak én látom ezt. Te vagy. |
| De látni a termékenységet: |
|
| csupa-fül, csupa-szem, csupa érzék, |
| Hogy táncoljak előtted: virágzó közöny? |
| Ismered a telet, minden szín halálát, |
| ismered az időt? Rettentő puhaság. |
|
| De az ablak boldog és a krizantin |
| magába-gyűjti fehér hatalmát, |
| míg én fölemelem a karom, |
| úgy énekelek újra hozzád: |
|
| elmegyek az illatok közül, |
| a világ ábrándjai, mint a selyemszalag. |
| Meztelen a totemek közt mit csináljak? |
| Lassan változik át a felhők bőre |
| liláról feketére. Lovak vágtatnak át rajtam, |
| jajgatok vagy úszva énekelek |
| az anyafölddel összecsordító vérben? |
|
|
