| Hogy szégyellted a melled, |
| mert belül is gyönyörű voltál, |
| s én, mintha akácfa fürtjeibe keverednék, |
| még többet akartam belőled |
| hova meztelenséged ajtaján jutottam, |
| s nem a rejtekhelyeidbe léptem, |
| hanem a hosszú gyanú villanásába, |
| hogy valamit már elfelejtettünk |
| s nem én vagyok a fontos, |
| testünk és időnk legendáit: |
| a föld akar itt boldog lenni |
| a te húsoddal és az én számmal, |
| akarja most is folytatni örökkévalóságát, |
| melled hullámozva kibomlik |
| a kezünk és lábunk zűrzavarában |
|
|
