| nem éltem Gilgames városában, |
|
| a Barlangi Ember idején, mikor bölény, |
| pézsmaszarvas, kecske, mammut, óriás-oroszlán képével |
| mázolta be az ember a sziklákat, |
|
| nem én vagyok a szegénylegény, |
| ki háromszáz éve énekelt és kódorgott itt a mocsarak, |
|
| fölállnak és veszekednek a mellemben, |
| orrommal érzik a rúzsod illatát, tenyeremmel simogatják |
|
| tovább ijedeznek testemben, |
| ha egyedül maradok és csöndben érzem fölgyulladni |
| idegeimben az ősi, sebhelyes csillagokat, |
|
| nem áll meg bennem az idő: |
| messzebbről jön, mint a szivárvány-örvényes |
| mint az élet első tojáshéj-törése, mint a fák klorofil- |
|
| és a nap kifényesíti szememet, látom, amit csak |
| szeretnék, amit sose akarok: a tökéletes egyensúlyt, |
| fehér Tüzet, a Forrást, honnan az idő kitekergőzik; |
| honnan a világosság előrobban és létrehív |
| sötétségből, tízezer színből, |
|
| ki söpri lomb-szárnyával az aszfaltot, |
| szén-fejével hold-puha lányra hanyatlik, |
| míg kék-sárga szikraeső közepette szét nem ég, vissza nem tér, |
| ahonnan jött: a legszélesebb áramlásba, az égig |
|
| az egész tavat: szemed árnyékba borul, |
| így futunk ki, kifelé a civilizációból egy homokdombra, |
|
| egyiptomi szobor-szemedtől, |
| a fénytobzódó virágoktól, |
| a nagy síkságtól, ahonnan jöttem, |
|
| a szélesre repedezett agyagföldtől, |
| a medre csontjáig kiszáradt Tiszától, a parasztháztól, |
| mely kapkodva szedi kis ablakán a tüzes levegőt, |
|
| van egy falu, csukott, poros |
| és gazos ott minden, de egyszer |
| egy messzi német temetőben este felé körülvettek |
|
| a fekete, kerek, bajuszos magyar fejek, |
| a magukba fordult, csontos, néma emberfejek, |
|
| az elkomorodó, a lemondó, |
| a csupa-indulat-rém és a többi Névtelen. |
|
|
