Földalatti apám

Ne gyere föl, apám,
a világ zöld:
felhő-zöld, ló-zöld, asszony-zöld.
Zöld asszonyok laknak
a járdakövekben,
faragott akác-nyakúak,
ölük nyílása zöld, zöld,
zöld.
Zöld a világ, apám,
folyó-hulláma
fölbuktat,
fejjel lefelé lógunk
boldogságunkban.
Galambok röpülnek
a síkságból kinyúló szögletes házaknak,
üveges gépek alatt
döglött galambok
csontjai.
Nagy lépcsők előtt
nem merjük megsimogatni
az oroszlánok kő-fejét.
Gyerekeink elhagynak,
kétszarvú maszkokban táncolva
repülőgépek,
villany-hajú bábuk körül,
zöld zene szól
lányok csókolják a fiúk ölét.
Zöld árnyékok vagyunk,
csak a nyárral
támad föl
véremben a véred.
A kecskehát-dombra
megyek utánad,
kiszáradt, hasadt,
leomló földön
kék gáz ömlik a motorokból.
Mi lesz a fiaddal,
ha nem menekül a fák héja alá?
Vér és virágok
zöld párájába veszve:
káromkodtál, fogadat fented,
szád megrepedezett.
Átléptél a kapun,
csönd-arcú,
most tiszta vagy.
Levelek
zörgése a homokban:
szigorúak a változás ajkai,
földalatti apám.
Borszagú voltál,
most gyökérszagú,
zsíros rög-szagú vagy?
Itt fönt zöld minden,
a nap és a halál.
Négykézláb viszed
a világot
a hátadon.
Mellemen ezüst-szőr
csillan:
a te időd jele.
Leveleidet kiköptem,
sárga szemem átváltoztatták
zöld asszonyok,
bukások-fölszállások forgása.
Élni a zöldben,
évek húsában,
gépek roncsai között,
csíkot húzni a lét zöld tükrén,
mint valamikor a mozdonyod.
Árnyad
az ágyam mellett éjszaka:
gyűlölet,
hiány,
zöld tűz a tekintetedben.
A föld szeme nyitva.
Igy hívsz,
lesiklok,
kitárva csont-szárnyam.
A zöld hab
csodálkozásunk fölött összecsap.


Hátra Kezdőlap Előre