| Most elsötétültem, a nem-tudom-időben |
| nyúlok el hosszan, összekötözve magammal |
| és a régen-mindig-tudtam-koromra |
| gondolva ki-bezárom a szemem, |
| emlékezetemmel megyek neki |
| a fekete part-sodrának, az visz |
| befelé, még nagyobb sötétség-táblák robajába, |
| zuhanásába. Ebben a napfogyatkozásban |
| nincs zöld boldogság, porszínű boldogtalanság, |
| bagolytoll-sima-puha bénaság van, |
| a legmélyebb, a legmagábaszívóbb, |
| e hiábavalóság lepkebábjában csak |
| egyszer-kétszer ha megvonaglok |
| vakon, büdösen, undorodva, képeket |
| okádva ki a láthatatlan fölső-országra. |
| Most elsötétültem, ti tíz asszonyok, |
| kiknek vérébe annyiszor ömöltem, |
| ti tíz fenyőfák, hallgattam mozdulatlanságotok |
| sötétségből sötétségbe lökődve: |
| ebbe a sötétségbe-kőbe belefagyva, |
| beleevődve, most magamba se látok, |
| az időt se tudom szálaira szedni, |
| egy szövetből tapad rá számra, |
| mellemre, talpaimra: így becsavarva |
| és beszőrösödve, magam körül dobálódva, |
| de nem tudva a rángatózásról, |
| sötétségről, koporsó-térről, fej-betörésről, |
| mikor ide benyomódtam; de önmagamba |
| és az ős-iszapba zuhantatva, |
| elsötétedve is, semmi ez: mindenki látott |
| már ilyet, zsarátokat vízzel leöntve, |
| szenesen, vakon, repedezetten, |
| egy-kupacban. És nekiütődök |
| a part-sodrásnak és kiabálok, de minek most, |
| miről most, de milyen szavak fénycsóváival |
| remegve s még nagyobb elsötétülés előtt? |
|
|
